Az érett hívő ember

Az első jó hír az új év első napján, hogy az üdvtörténeti sorozatunk folytatódik. A nagyobb hírem ma reggel mégsem az, hogy folytatódik a sorozat, hanem hogy folytatódik az üdvtörténet. Nem fejeződött be. Mindazok, akik élő hitre jutottak már a gyülekezetünkben, akik Jézus Krisztust Uruknak, Megváltójuknak megismerték, hittel elfogadták, új életet nyertek. Nem tudom, hányadikok az üdvtörténeti sorozatban… Isten tudja, Ő ismeri az övéit. Milyen hatalmas dolog az, hogy úgy ülhetünk itt, a templompadokban, hogy az üdvtörténet belép a mi személyes élettörténetünkbe! Egy ember élete, története zajlik, telnek az esztendei. Egyszer csak Jézussal találkozása lesz, és ettől a találkozási ponttól kezdődően már nem csak az élettörténete zajlik, hanem az üdvösségtörténete is. Az élettörténete egyszer lejár. Talán lesznek testvérek azok közül, akik itt vagyunk az istentiszteleten, akiknek ez az esztendő az utolsó. Lehet, hogy éppen én leszek az. Egyikünk sem tudja… Ha nem ez az esztendő, hanem a következő tíz vagy húsz, de lejár az élettörténeted. De ha az üdvtörténeted elkezdődött, az soha le nem jár. Ezért nem az a legdöntőbb dolog, hogy élek, nem tudom meddig itt, e földön. A nagyobb kérdés az, hogy élek-e már örökké? Az örökkévaló élet bennem elkezdődhetett-e? A jó hírem, ha már egyre-másra mondom ezeket az, hogy ma is nyitva van a menny kapuja. Mert mindaddig, amíg meghallhatod a szót, lehetőséged van, hogy ne csak az éveid peregjenek, hanem már az üdvtörténet lapjai folytatódjanak, teljenek évről évre az életedben. Dávidnál járunk a sorozatunkban. A Krisztus előtti 1000 és 900 közötti években, évtizedekben zajlanak az események. A mai történetünkben már mint idősebb embert látjuk Dávidot. Lassan befejeződik a földi útja. Ma az érett, hívő ember képe rajzolódik ki előttünk ebben a történetben. Nem kell ahhoz feltétlenül öregnek lenni valakinek, hogy érett hívő ember legyen. De az nagyon szomorú, ha telnek az évek, évtizedek, és nagyjából ugyanabban az állapotban marad a hívő ember, mint a hitéletének első idejében. Hát ha még vissza is fejlődik a korábbi állapotához képest… Péter apostol így zárja a második levelét: „Növekedjetek a kegyelemben, és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében” (2Pt 3,18). Az egészséges hívő élet növekedő élet. Hitben, szeretetben, reménységben, ismeretben, türelemben, békességben való növekedés az Úrban. Azért is jó ezen az évkezdeten erről szólni, mert sokan vannak a gyülekezetünkben, Istennek hála, akik az utóbbi években jutottak élő hitre, vagy az elmúlt évtizedben. Most hitéletük serdülőkorát élik. Ez nagyon természetes állapot. De nagyon fontos, hogy a serdülőkorból lépjünk tovább, ahogy az évgyűrűk szaporodnak rajtunk, úgy a lelki érésben is tudjunk előbbre jutni. Figyeljük Dávidot, az érett hívőt. Most nem olyan nagy jelenetben látjuk, mint amikor Góliátot legyőzte, vagy amikor talán még a Góliát elleni győzelemnél is nagyobb győzelme volt, hogy legyőzte önmagát az Úr erejével. Hogy a kezében volt az ellensége élete, és Sault kétszer is megkímélte. Most egy egyszerű történet áll előttünk. Életünk egyszerű döntéseiben, mindennapjaiban mérhető le, hol is tartunk a hitben. Lehet nagy, ünnepélyes bizonyságtételeket tenni, időnként feltétlen szükséges is. Van, aki azt mondja, hogy mások szóval bizonyságot tesznek, én az életemmel teszek bizonyságot. Nagyon jó, Testvérem, tegyél is bizonyságot az életeddel, de azért az igében azt is olvassuk: „Legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet” (1Pt 3,15). Ezeket nem lehet kijátszani egymás ellen. Azt akarom mondani a mostani összefüggésben, hogy nem a nagy bizonyságtételekben dől el első renden, hogy hol tartunk a hitben. A hívő életünk érettségét a mindennapok egyszerű történései mutatják meg igazán. Mi is történt itt valójában? Így kezdődik mai igénk: „Amikor Dávid már a palotájában lakott, ezt mondta Dávid Nátán prófétának: – Nézd, én cédrus-palotában lakom, az ÚR szövetségládája pedig sátorlapok alatt.” Házat építek az Úrnak! – De jó gondolat – mondja Nátán. – Kezdj hozzá, az Úr veled van, rajta, tedd meg, amit elhatároztál! – Egészen jól megbeszéli ezt a király meg az Isten prófétája. Egy dolgot felejtenek el. Ebből a nagy tervükből valakit kifelejtenek. Mint ahogy nemegyszer történik velünk is, hogy eltervezünk dolgokat, küzdünk, gondolkodunk, gyötrődünk, megvan az elképzelésünk, csak valakit kifelejtettünk az egészből. Az élő Istent! Az Isten-embere király, és az Isten nagy prófétája, Nátán most teljesen elfelejtették, hogy imádkozzanak. De ettől még Isten nem sértődik meg, nem vonul vissza, hanem így folytatódik a dolog: „De még azon az éjszakán történt, hogy így szólt Isten igéje Nátánhoz: – Menj, mondd meg szolgámnak, Dávidnak, hogy ezt mondta az Úr: – Nem te építesz nekem házat, hogy abban lakjam… Ha majd letelik az időd, és pihenni térsz őseidhez, fölemelem majd utódodat, az egyik fiadat… ő épít nekem házat.” Azt mondjuk, hogy nem kérdezték meg az Urat. Kell itt nagyon kérdezni, ha valaki templomot akar építeni az Istennek? Itt van Dávid, aki azt mondja: – Cédruspalotámban minden kényelmem megvan, a kor színvonalának az élén. A sátorponyva pedig szakadozik már, amely alatt ott van az Úr ládája. Ezt már csak nem hagyom így! Erre azt lehetne mondani, hogy Isten tulajdonképpen – ezt a szentségtörést írom le – megköszönheti Dávidnak: Ez egy nagy gondolat, hogy neked nem a palotádban való kényelmeden jár az eszed, hanem azon, hogy kiváltsd a sátorponyvát, és nekem méltó házat építs. De nem így történik, hanem Isten azt mondja a prófétának: – Mondd meg, hogy ez nem lesz így jó. – Jön a próféta Dávidhoz. No, itt dől el, hogy érett hívővel van dolgunk. Egyszer egy kisgyerek figyelte nagyon a tiszteletes bácsit, aki a kerítésléceket javítgatta, szögelgette. Őt zavarta már, hogy mit lebzsel ez a gyerek itt körülötte. Azt mondta neki: – Te, gyerek, mit lesel itt? – Ő így válaszolt: – Arra várok, hogy mit mond a tiszteletes bácsi, ha először az ujjára üt. Mert itt dől ám el a dolog! Amikor Isten keresztezi a mi szépen felépített terveinket. Mert mi nagy építészek vagyunk mindnyájan! Magunkra nézve, gyerekeinkre nézve, erre az egész nemzetre nézve, erre a világra nézve olyan stratégiai terveink vannak, hogy csak azon csodálkozunk, miért nem ezt valósítja meg az Isten. Hát tud ennél jobbat? Szerényen megjegyzem: tud. A te saját életedre vonatkozó terveidnél is tud jobbat. Ha nem vagy olyan feledékeny, akkor rájössz, hogy néhányszor keresztezte már az utadat, és ha nem is mindegyikről ismered el, de azért úgy általában elismered, az Ő tervei mégiscsak jobbak voltak, mint amit te akartál ahelyett megvalósítani. A mindenség Ura keresztezi Dávidnak ezt a nagyszabású tervét. Elgondoltam, ahogy készültem az igehirdetésre, hogy Dávid már egészen beleélte magát ebbe. – Ezt a nagyszerű tervet én fogom kivitelezni… – Már talán látta a templomszentelés ünnepét. Talán a fülébe csengett, hogy a hátsó sorokban megjegyzi valaki: – Azért ilyen király sem volt még, odanézzetek, aki nem csak a saját palotájával törődik, hanem ilyen templomot épít! – Nem tudom, nem akarok én fantáziálni, de a mi terveinknél is sok minden megvan bennünk, csak azt az egyet nem értjük, hogy az a drága jó Isten, aki szeret állítólag, az miért nem segít? Neki egy mozdulat lenne, és minden olyan szépen megoldódna. De valamiért nem engedi. Figyeljünk most Jézusra! Jézus eljött, hogy cselekedje a mennyei Atya akaratát. Beállt a bűnösök közé, amikor megkeresztelkedett a Jordán folyóban, Keresztelő János idején, és megszólalt a mennyei szó: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm” (Mk 1,11). Azután a megdicsőülés hegyén, amikor Jézus ott van abban a csodálatos mennyei jelenségben, a tanítványok maguk se tudják, hogy hányadán állnak, majd az eszüket vesztik. Azt olvassuk, hogy megjelent Illés és Mózes, és beszélték Jézus halálát, amely hamarosan Jeruzsálemben fog bekövetkezni. Akkor megint ott van a mennyei szó, igét kap, igazolást Jézus: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” (Mt 17,5). Amikor a Gecsemáné-kertben tusakodott Jézus, volt egy elgondolása neki is: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár” (Mt 26,39). De az Atya azt mondta, hogy nem. Keresztezte a saját szeretett Fia elgondolását, akaratát. Belegondoltál már, hogy mi lenne velünk? Ha ott, akkor, a Gecsemáné-kertben befejeződött volna az üdvösségtörténet… De az Atya akarata nem a Fia ellen irányult, hanem mert ebből Ő jobbat hozott ki. Olyan jó lenne, hogyha hívő életünkben figyelnénk erre: Istenem, már megint okoskodom Veled… Lehet, hogy nem értjük az akaratát. Akkor mondjuk azt: – Itt vagyok, Uram, sötét van, nem értem. Akadályokat látok, szeretnék továbblépni, és úgy látom, hogy ez így lenne jó. Odatárom eléd, mint ahogy Dávid odatárta ezeket a kérdéseket a próféta elé, a próféta az Úr elé, és egy idő után jött a válasz mindezekre. Nem duzzog Dávid. Olyan jó volt olvasni, hogy egyetlen ellenvetése sincs. Nem azt mondja: – Nátán, az este nem erről beszéltünk. Te az Isten prófétája vagy, te is azt mondtad, hogy amit elterveztem, csináljam meg, velem van az Úr. Egyszer ezt mondod, máskor azt mondod? Dávid bemegy a szobájába. Szó szerint hadd olvassam ezt a mondatot, mert nagyon fontos ez a mi reagálásaink, meg az ő reagálása tekintetében: „Nátán pontosan e beszéd és látomás szerint beszélt Dáviddal. Akkor bement Dávid király az Úr színe elé, leült, és ezt mondta: – Ki vagyok én, Uram, Istenem? És mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig?” De jó ezt olvasni! Itt jön elő az érett hívő ember. Olvastam egy kisgyermekről, olyan kedves volt a példa, el is mondom, hogy jobban felmelegedjen a szívünk ahhoz, amit Dávid itt cselekedett. Az édesapja beszélgetett valakivel, és ez a kicsi gyermek odament, természetesen nyújtotta a kezét, az édesapja felvette, és ott ült az apja karján. Egy idő után súgott valamit az apja fülébe. Az apja türelmesen azt válaszolta neki, hogy nem. Aztán megint a kisgyerek súgott, lehet, hogy azt, hogy hagyjuk már abba ezt az egészet, és gyerünk tovább. Az apja megint azt mondta, hogy nem. Aztán ez így ment egy darabig, egyszer csak a kisgyermek hosszabban elkezdett argumentálni az édesapjának, és az édesapja szelíden válaszolt neki. Erre azt mondta a kisgyermek: – Akkor jó. – Megértette, amit az apja mondott, és ennyi volt a válasza. Értjük, amikor azt mondja Jézus: „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek…” Nem arra gondolunk, amikor ellenkeznek mindennel, arra nem mondta Jézus, hogy „ha olyanok nem lesztek”, hanem erre mondta, meg az ehhez hasonlókra. Hogy amikor te mondod a te Atyádnak, hogy azért ez így mégsem jó. Akkor Ő mond valamit, aztán újra mondhatod megint. Beszélj vele, de amikor elmagyarázta neked, és már megértetted, csak nem akarod cselekedni, akkor azért jó lenne, ha kimondanád, mint ez a gyermek: – Akkor jó. Volt, aki azt mondta, hogy azért túl kegyes világ, amiben mi járunk, ő azért más kegyességben gondolja az Istent követni. Szabadsága van mindenkinek, csak azért azt is hozzátette: – Tudom én, hogy mi az Isten akarata, csak nem akarom cselekedni. – Becsületes volt. Van ilyen más kegyesség is, hogy tudom én, csak nem akarom cselekedni. Azt mondjuk: – Attól mi még istenfélők vagyunk, azért még áll a templom, azért még áll az egyház. – Igaz, hogy úgy néz ki, pusztul a tradíció, és lassan a fiatalok eltűnnek gyülekezetek egész sorából… Nagyon nagy különbség az, ahogy Dávid reagál mindenre. Istennek jobb terve van. És Istennek a jó terve nem a még nagyobb és még szebb templom, hanem a te házad. A te örökkévaló házad az Istennek a jobb terve. Hallottuk ebből a történetből, nem akarom újra olvasni, de otthon nyissuk csak ki! Krónikák 1. könyve, 17. rész. Azt mondja az Úr: „Én építek neked örökkévaló házat!” Nem a templom. Azt mondja Isten: – Kértem én egyszer is a bíráktól vagy a vándorló néptől, hogy cédrusfából építsenek nekem hajlékot? Egyszer sem kértem. Nehogy már a templomon révedjen el a szíved, Dávid! Ennél nagyobb épül! Jöttek ki a tanítványok a jeruzsálemi templomból, átmentek az Olajfák hegye lejtőire, és ott leültek Jézussal. Egyszer csak az egyik megszólal: – Uram! Nézd már, hogy ragyog a fény a jeruzsálemi templom kövein. Uram, láttál ilyen szépet? Hát ez úgy áll, ez meg nem rendül. – Azt mondja Jézus: – Kő kövön nem marad! – Nem volt kétségbebesve, hogy jaj, a jeruzsálemi templom… Becsülte: – Az én Atyám háza imádság házának mondatik. – Becsüljük, és azt hiszem, nekünk nem is nehéz ezt a csodálatos templomot, amit megépítettek elődeink, szeretnünk. De mi lenne ezzel a templommal, ha közben nem épülne a szívekben az Úr temploma? Kripta lenne ez a templom. Élő halottak kriptája. Közép-Európa legszebb vagy egyik legszebb református temploma… Hány templom kripta, Testvéreim! Évek, évtizedek alatt egy ember újjá nem születik. Megy a vallásos gépezet. Még ki is festik a templomtornyot, még dekorálják, még talán órát is tesznek fel, ami nem baj. De értjük? Isten nem hatódik meg a templomtól. – Nekem építetek házat? Már ne haragudjatok, enyém az egész mindenség. Ti gondoljátok, hogy majd kegyet tesztek nekem? Én teszek nektek azzal, hogy építhetitek. Közben én építek nektek örökkévaló házat. Nem lesz a mennyben templom. Valaki kedvesen mondta, hogy megvettem az örök lakásomat… Arra gondolt, hogy a kolumbáriumban nem kell évtizedenként vagy akárhány évenként újra fizetni, mert aki megvásárolja, ameddig ez a templom áll, a gyülekezet kötelezettséget vállal, hogy arra tisztességes gondja van. Én azt válaszoltam, hogy nem az örökké való házat vette meg. Azt az Úr Jézus fizette ki a kereszten. Örökkévaló házunk van. Hogy mondja az apostol? „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk” (2Kor 5,1). Becsüljük meg a templomot. Én sokszor elgondoltam, hogy ha 15 évvel ezelőtt bejövök Budapestre, ugyanezzel a lelkesedéssel, Bibliákkal egy bőröndben, körülbelül 15 embert összegyűjthettem volna, innen-onnan-amonnan, hogy egy háztömb körüli bibliaóránk legyen. De állt a fasori templom. Itt voltak az anyakönyvek, itt volt egy gyülekezeti keret, és itt volt a szószék. Micsoda különbség! Becsüljük meg nagyon. Csak össze ne tévesszük! Mert Istennek a terve a szíved temploma, és ott Ő örökkévaló házat akar építeni. Dávidnak örökkévaló királyságot készített az Isten. Mit kiált a jerikói vak? – Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam! Nem Izráel trónján készül örökkévaló királyság Dávidnak, hanem az Úr Jézus Krisztusban. De Dávid életét ebbe beépítette. Meg az ő házát, meg az ő utódát. Még azt is megengedte, hogy szép templomot építsenek, és haladt tovább a dolog. Gondoljuk át egy pillantással Pál apostol életét. Az volt az elképzelése, hogy egyik börtönből a másikba? Hogy a szárazföldön is üldözik, meg a tengeren is? Hogy a gyülekezetekben is annyi vesződség és annyi baj lesz? Nem ez volt az ő élete perspektivikus terve ifjúságában. De Isten átalakította a terveit. Az apostol megbánta ezt? Azt hiszem, hogy nem. El is mondja néhányszor. Mert az Isten tervei mindig jobbak. Testvérem! Nem kellene elvenni a kezed a szíved elől? Nem kellene végre letenni a fegyvert? Őrzöd, ki ellen őrzöd a szívedet? Az élő Istennel szemben, aki a lélegzetet is adja neked még mindig? Egy pillantás lenne, és megállna a szíved. Kivel szemben véded a bástyáidat? Milyen bástyák azok? Tényleg olyan boldoggá tesznek? Tényleg olyan kivirult az élet körülötted, benned? Tényleg úgy van, vagy pedig panaszos, nyűgös vagy, és nem tudod tenni, amiről tegnap este szólt nekünk az Isten, hogy dicsérjétek az Urat, minden lélek dicsérje az Urat minden eszközzel? Citerával, furulyával, mindennel, szíveddel, lelkeddel, életeddel, szerelmeddel, mindennel dicsérd az Urat. Erre szeretne elsegíteni. Az jutott eszembe, hogy jó egy ilyen határnap. Testvérem, szakíts időt magadnak. Túl az igehirdetésen, mert ez átsuhan. Vidd magaddal a Bibliát is a csöndedbe, és beszéld meg először vagy újra az életed az élő Istennel. Kérdezd meg, hogy ki vagyok én? Kié vagyok? De úgy komolyan. Hogy én az Úré vagyok, én és az én házam az Úrnak szolgálunk. Ez nagyon szép ige. De a gyakorlat? Vedd elő a Heidelbergi Kátét, ott van az énekeskönyv végén az első kérdés-felelet. És pontozd úgy szavanként, egytől tízig. De becsülettel! Mi a te vigasztalásod? Az, hogy testestől… Száz százalékig igaz? Tested az Úré? Minden eseményével, gondjával, örömével, tervével? Lelkestől. Mind életem ben… Tedd oda a hármast, ha ez úgy igaz, de tedd oda a tízest, ha úgy igaz. Nem kell kegyeskedni, alázatoskodni. …halálomban nem a magamé, hanem az én Uramnak, a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. – Tudod, mit jelent az, ha valami a tiéd? Hogyne tudnád: azt csinálsz vele, amit akarsz. Ha a te életed az Istené, akkor mi ez a sok okoskodás, magyarázkodás? Emlékeztek egy korábbi évkezdésünkre? Arról szóltam: „Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked szíved kéréseit” (Zsolt 37,4). Oda érkeztünk meg, hogyha gyönyörködsz az Úrban, egyszer csak a szíved kérései az Ő elképzelésére fognak átalakulni. És jól jársz. Nem kell Őt nekünk meggyőzni, hiszen szeret. Ha nem elég, hogy odaadta az Ő egyszülött Fiát érted, ha nem hiszed el, akkor nincs mit beszélni veled. Akkor előbb ide kell eljutni, mert addig nincs bizalmad Iránta. De hogy utána se? Az már megdöbbentő ránk nézve, ugye? Tárjam oda az életemet. Mennyire szeretnéd, hogy szeretteid is megismerjék az Urat! De elállod az útjukat. Engedetlen, okoskodó, savanyú életed elzárja Őt előlük. Pontosan azt, amit a te mindennapi életeden keresztül az Úr bekódolna a szívükbe. Már csak az hiányzik, a többit mind tudják. Egy férj mondta nekem: – Jaj, csak már ne prédikálna annyit a feleségem! Én a dogmatikával tökéletesen tisztában vagyok. Mindennel, csak tetszik tudni, a feleségem rendszeresen elvonja a testét éntőlem, mert ahhoz nincs kedve. – Drága hívő asszonytestvérem! Így akarod megtéríteni a férjedet? Olvass néhány dolgot a Bibliában a te testedre nézve, meg a férjedre nézve. Találsz. Ez egy dolog. De lehetne mondani tovább. És akkor jön még húsz prédikáció? Hát az agyára megy a másiknak, és azt mondja, mindent, csak ezt a hitet ne! Arról van szó, hogy látjuk Dávidot, és megkívánjuk ezt az utat. Ezt így is lehet? Ez nagyszerű! Az Úr keresztülhúzza az ő nagy horderejű elképzelését, és Dávid dicsőíti az Urat. Olvassátok csak el! Azt a hálát, hogy a nyáj mellől elhoztál! Uram, mit tettél velem, az eszem megáll! Hát persze, hogy az utódom fogja felépíteni a templomot, én meg gyűjtöm az anyagot. Hadd fejezzem be azzal az igehirdetést, hogy egyszer én ehhez az igéhez jutottam egy evangelizációs sorozat végén. Egy Dávid-sorozatról szolgáltam, és akkor felerősödött a szívemben ez az ige. Én akkor nagyon nagy elszánással a külterület templomának az építéséért dolgoztam Fóton. A fóti atyafiak azt mondták: – Mit küszködik annyit a tiszteletes úr a kisalagiakkal, jöjjenek be, itt a templom! – Én meg: – De már az alagsor megvan, most onnan haladunk tovább. Amíg én erre az igére készültem, megértettem, hogy nekem személyesen is azt mondja az Úr, hogy állj le a kisalagi építkezéssel, nem te fogod felépíteni. Akkor azt mondtam: – Uram, megállok. És az utódom építette föl. Nagyon szép kis templom az, úgy örül a szívem, amikor ott megyek el. Eszembe jut, mennyire benne volt a szívem. Jó nekünk megállni, ha az Úr megállít. A mi Istenünknek a nagy és elsődleges terve nem a templom, hanem az új templom a szívek mélyében. Ezért ad ilyen szép templomot is. Csendesedjünk meg, és induljunk az új esztendőre így: – Uram, nem vagyok én olyan érett hívő, de érlelj, én szeretnék őszintén, nyíltan előtted járni-kelni, mint áldott gyermeked. Úgy legyen, ámen!