Az ókor hét csodája nevet viseli hét építmény, amelyek közül ma már csak a Kheopsz-piramis maradt meg épségben. De a régészek ámulattal fedezik fel és próbálják legalább leírni, ha nem is tudják rekonstruálni a többit: Szemirámisz függőkertjét, az alexandriai világítótornyot, az olimpiai Zeusz-szobrot, a rodoszi kolosszust, Artemisz efézusi templomát és Mauszólosz síremlékét. Mi ma egy olyan ókori csodát szemlélünk, amely felülmúlta az épületeket, és amely az egyik legnagyobb csoda ma is, ha valakinek az életében megjelenik. Fölolvasott igénk adja elénk ezt a csodát. Azt mondanánk, hogy ez nem más, mint az a csodálatos megszabadulás, amelyet kétezer-hétszáz évvel ezelőtt átélt Ezékiás király vezetésével Júda népe, különösen is Jeruzsálem városa. Több százezres hadsereg halálos szorításából menekült meg a kicsiny, hozzájuk képest jelentéktelen haderőt képviselő nép. Az asszír király Krisztus előtt hétszáz évvel végigdúlta a Közel-Kelet népeit, köztük Izráelt, Júda városait, és megérkezett Jeruzsálem alá. Már csak egy roppantás, és elesik a város kőfalastól, királyostól, templomostól, mindenestől. Ekkor egyetlen éjszaka alatt – így olvassuk – az Úr angyala megölt száznyolcvanötezer embert az asszír táborban. Az asszír király azt is meghallotta, hogy puccs készül ellene otthon, és sietve elvonult a város alól. Hogy járvány ütött ki, vagy mi más pusztítás ment végbe, azt pontosan nem tudjuk; de hogy megtörtént, és csodálatosan megszabadult a város, az tény. Mégsem ez az a csoda, amelyre felhívom a figyelmeteket. Ezékiás király hite az a csoda, aki ezáltal nem adta fel a várost, hanem Isten ígéretére építve vállalta az életveszélyes kockázatot, és így a rabság helyett megmenekült. Kövessük az eseményeket, figyeljük Ezékiás hitét, amely megtartotta őt a kilátástalan körülmények között is! Legutóbb gyönyörűséggel figyeltük a fiatal Ezékiást, aki uralkodásának első évében, az első hónap első napján kinyittatja a templomot, amelyet az apja bedeszkáztatott, és kitakaríttat mindent. Úgy tér vissza az Úrhoz, és téríti vissza a népet, hogy lerontják a bálványokat. Teljes szívvel visszatérnek az élő Isten imádásába, uralma alá. Hatalmas reformáció megy végbe az életükben, és a krónikaíró így foglalja össze ezt a korszakot egy mondatban: „Ezékiás minden munkáját, amit az Isten háza szolgálatában, a törvénynek és parancsolatnak megfelelően elkezdett, Istenét keresve tiszta szívből végezte, ezért sikerült neki” (2Krón 31,21). Miután a lelki életük, az Istennel való kapcsolatuk, istentiszteleti rendjük alapjaiban rendeződött, máris rendkívüli politikai helyzetben találja magát a király. Elment, és visszafoglalta a filiszteusok által elrabolt városokat. Utána – talán elhamarkodottan – arra gondolt, hogy mégsem fizeti a mérhetetlen nagy hadisarcot az asszíroknak. Arra gondolt talán, hogy Ura megvédi őt. Nem mérte fel kellő mélységében, hogy Isten ítéletet tartott a korábbi bűnök miatt a nép életén, és ez az ítélet még most is tart. Jóllehet ők már rendezték a soraikat, de tetszett az Istennek, hogy még mindig az asszírok nyomása alatt, hadisarccal tanulja meg a nép, hogy ha bűnbocsánatot kaptak is, még hordozniuk kell korábbi bűneik büntetését. Gyermekkoromban megtanultam, hogy ha sarokba állítottak, csak annyit kell mondani, „bocsánatot kérek”, és már szaladhattam is. Meglepetésemre egyszer édesanyám azt válaszolta: – Maradj csak, fiam, ez nem megy így, maradj csak még! Isten is azt mondta: – Jó, jó, maradjatok még! Aztán eljön az idő, amikor leveszem rólatok ezt a büntetést. Ezékiás apja, Akház is fizette a hadisarcot. Sőt ő még az asszírok oltárát is bevitette a jeruzsálemi templomba. Annyira lojális volt, hogy azon az oltáron áldozott: – Ha az asszírok ennyire mennek előre, akkor biztos az ő istenük a nagyobb. Akkor már mi is kérjük annak az istennek a segítségét! Idáig züllött lelkileg a király. Mintha azért, mert a világban valakinek fut a szekér, azt az utat kellene követni, meg azokat a módszereket. Pedig homokra épít, ha valaki nem az élő Úrnak a szereteturalma alatt él. Így történt, hogy az asszír király fölháborodott. Jött megtorolni, hogy nem érkezett meg időre a hadisarc. Negyvenkét várost letarolt Júdában, és megérkezett Jeruzsálem alá. Ezékiás észbe kap, és azt mondja: – Fizetek, hagyd a várost! Szanhérib kirója rá, hogy hány ezer talentum ezüst, arany. Szegény Ezékiás, most szögeltek újra aranyborítást a templomkapura, meg edényeket szereztek be, azt mind oda kell adnia. Odaadta, de az orcátlan Szanhérib vagy kevesellte a hadisarcot, vagy miután bezsebelte, azt mondta: – Ha már itt vagyok, akkor kiraboljuk ezt a várost is. Mit számít a becsület?! Rendkívüli veszedelembe került Ezékiás és a nép. Az asszír király kincstárnoka megjelenik. Ez is a hadviselés része volt, hogy ne kelljen sok katonát beáldozni. Megjelenik a domboldalon, és a városfalon lévő néphez beszédet intéz. Meghallja Ezékiás, hogy mi folyik ott, kiküldi a főembereit. Azok hallják, hogy gyalázza az élő Istent, becsmérli a népet, és szépen fölfesti az arányokat. Még azt is mondja: – Ad nektek lovakat az én Uram, de még lovast sem tudtok rá adni. Így akartok ellenállni nekem? Ezékiás főemberei azt mondják a kincstárnoknak: – Ne beszélj zsidó nyelven, beszélj arámul, hiszen az a politika nyelve, értjük mi azt! – A kancellár válaszol: – Mit gondoltok, kikhez jöttem én, hozzátok? Veletek nincs mit tárgyalnom. Ehhez a néphez jöttem, akiket ti pusztulásba visztek. Lázadjatok fel, emberek! – És mondja tele szájjal: – Ne higgyetek Ezékiásnak, elkábít titeket, hogy így az Úr, úgy az Úr! Az Úr küldött engem, és az Úr nevében pusztítunk benneteket. Mit gondoltok, honnan van a mi hatalmunk és erőnk? Melyik nép istene állt meg előttünk? És megy a nagy beszéd. A három vezető visszatér, mindezt elmondják a királynak. Ezékiás ebben az életveszélyes helyzetben megszaggatja királyi ruháját, és zsákot vesz magára. Ez a megalázkodásnak, az Isten előtti legmélyebbre hajolásnak a kifejezése. Bemegy a templomba, és elküldi az embereit Ézsaiás prófétához, az Isten emberéhez. Vigyék hírül, mit beszél a kincstárnok, és mit akar az asszír király velük! Tudja, hogy kihez forduljon. Nem fűhöz-fához kapkod, hanem az élő Istenhez fordul. Ezért megy a templomba, ezért küldi a prófétához az embereket, mert a döntő kérdés számára ebben az életveszélyes helyzetben az, hogy mit mond az Úr? Nem akarom hosszan részletezni az eseményeket. Az asszír király – a kancelláron keresztül még levelet is küld – megismétli az ultimátumot: Adjátok fel a várost, különben elpusztítom! – Ekkor ugyanazt teszi Ezékiás, mint első ízben: bemegy a templomba, és leteszi a levelet az oltárra. Kiteríti az Úr elé, kiönti a szívét az Úr előtt. Újra üzen Ézsaiásnak. Imádsága ezzel végződik: „De most te, Urunk, Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy egyedül az Úr!” (Ézs 37,20). Megjön Ézsaiástól az ige, jönnek az üzenettel. A próféta kétszer is üzen a királynak. Első alkalommal ezt olvassuk: „Amikor Ezékiás király szolgái megérkeztek Ézsaiáshoz, így szólt hozzájuk Ézsaiás: Mondjátok meg Uratoknak: Így szól az Úr: Ne ijedj meg azoktól a beszédektől, amelyeket hallottál, amelyekkel káromoltak engem az asszír király szolgái! Íme, én olyan lelket adok bele, hogy hírt hallva, viszszatérjen országába. Saját országában pedig kard által ejtem el” (Ézs 37,5–7). Másodszorra megerősíti Ézsaiás próféta az előbbi üzenetet: „Akkor Ézsaiás, Ámóc fia ezt az üzenetet küldte Ezékiásnak: Így szól az Úr, Izráel Istene: Mivel imádkoztál hozzám Szanhérib asszír király miatt, ezt az igét jelenti ki róla az Úr: – Horgomat orrodba vetem, zablámat a szádba, és visszaviszlek azon az úton, amelyen idejöttél! – Neked pedig ezt a jelet adom Ezékiás: – Ebben az évben azt eszitek, ami a tarlón nő, a második évben azt, ami annak a magvaiból hajt; a harmadik évben azonban vessetek és arassatok, ültessetek szőlőt, és egyétek a gyümölcsét!” (Ézs 37,21–22; 29–30). Ezékiás ott van a rettenetes fenyegetettségben. Abban a felelősségben, hogy ha nem adják meg magukat, és betör az asszír sereg, a földdel teszik egyenlővé a várost, gyilkolnak, fosztogatnak, és viszik a rabokat magukkal. Ha feladják a várost, igaz, hogy rabszíjra fűzik a királyt, de életben hagyják, és megkímélik úgyahogy a várost. Jön a rabság, jön a hadisarc. De az Úr meg azt mondta: – Ne adjátok föl a várost! – Ezékiás ott van ebben a feszített helyzetben! De Ezékiás „forró drótot” tart az Úrral. Csodálatos ez: nem pap volt, ő király volt. De ennyire, vérre menően komolyan veszi, hogy az a lényeg, mit mond ebben a helyzetben az Úr. Isten ígéretére épít, mérhetetlen kockázatot vállal. Hisz az Úrnak minden ellenkező látszat ellenére, mert ezt mondta az élő Úr. Azt hiszem, bele tudjuk képzelni magunkat a helyzetébe. Nem átélni, de beleképzelni. Egyfelől beszél a nagyszájú, hatalmas seregű király, másfelől a láthatatlan, élő Isten. De az ő számára Isten nagyobb valóság, mint bárki ezen a Földön. Ez az a csoda az ókorban, amely felette van a hét ókori csodának. Ez az a csoda azóta is, a XXI. században is, amikor egy ember életveszélyesen hisz az Úrnak. Nem hiszékeny, és mindenfélét elhisz, hanem az Úr szavára építi fel a kis és nagy eseményeket, dolgokat, döntéseket. Erre figyeljünk nagyon, mert ennél nagyobb ajándék nincs egy ember életében! Ebben nem az a legnagyobb ajándék, ami itt bekövetkezett, hogy megszabadult a város. Ha nem szabadulnak meg, akkor is az élő Úrral való kapcsolat, az ő szavára való építés a legnagyobb ajándék egy ember életében. És nem csak az, hogy jaj, ha én húzok az Úrhoz, akkor megoldódnak a problémák. Ha Ővele vagyok, ez már megoldás, akkor is, ha a problémák még nem oldódtak meg, vagy egészen másképp fordulnak, mint ahogy én várom. Az biztos, hogy nem annak ellenére, amit Isten megmondott. Mert amit Isten megmond, az az utolsó szóig beteljesül. Ezt figyeltük már a Biblia eddig feldolgozott részeiben is. Később látjuk – amikor már a perzsák a világ urai –, hogy Dániel és társai ott vannak a királyi udvarban. A király felállítja a szobrot, amely előtt meg kell hajolni mindenkinek. Ők nem hajolnak meg, és nem imádják; akkor a király égő, tüzes kemencébe vetteti őket. Mentené az életüket, mert nagyon nagy segítséget jelentenek ezek a vezető emberek neki, de a törvény már megszületett. A többi vezető ott lohol, liheg a király nyakán. Azt mondja akkor a király: – A ti Istenetek meg tud-e titeket menteni az égő, tüzes kemencében is? Az mondja a három fiatal: – Tudd meg, király, hogy a mi Istenünk meg tud minket menteni az égő, tüzes kemencében is. De ha nem tenné is, tudd meg, mi más Istent nem imádunk, csak Őt. Értjük, milyen nagy szabadságról tanúskodik ez a vallomás? Vagy amikor Pál apostol arról beszél, hogy akár életem, akár halálom által Istent dicsőítem… Nem tudom, mi következik – írja a Filippi levélben –, sejtem, hogy megmaradok, mert még szükségetek van rám; de ha elhív az Úr, akkor is, a halálom is Őt dicsőíti. Ha megtart, akkor pedig még a hasznotokra leszek. Értjük ezt a szintet, hogy valaki ilyen közösségben van az Úrral? Mit lehet ezzel az emberrel kezdeni? Ez hatalmas győzelem. Nem garancia arra, hogy ha én az Úr közelében vagyok, vagy ennyi-annyi perselypénzt elhelyeztem, akkor biztos, hogy átmegyek a vizsgán, vagy biztos, hogy majd megoldódik valahogy az ügyem. Persze, hogy Isten szabadító Úr, de értjük ennek a lelki szabadságnak mérhetetlen ajándékát? Hogy az események és a körülmények fölé emel valakit az Isten… Persze ne gondoljuk, hogy Ezékiás könnyedén vette az eseményeket! Mondtam is, hogy rettenetes szorításban van. El tudom képzelni, hogy elsápad, se élő, se holt, amikor ezt a problémát meg kellene oldani, de megteszi a következő lépést. Meglépi, nem rohan Egyiptomba, nem rohan mindenfelé szövetségest ke resni. Nem tüzet olt gyorsan, hanem fut az Úrhoz, hogy pontosan értse, hogy beállítsa a lelkét, az életét, hogyan is tovább. Ez a nagyobb csoda. Ne lepődjetek meg, Testvéreim, ha a veretes régi történetből hirtelen a mába ugrom. Egy harminc felé közeledő fiatalasszonyt bátorítgat a lelkipásztor, meg a néhány évvel idősebb férjét: – Olyan jó lenne, ha gyermeket vállalnának! – A lelkipásztor mondja, hogy az évek telnek, és annak a gyermeknek testvér is vagy testvérek is kellenének. Ők elmagyarázzák, hogy most véglegesítették az állásában a fiatalasszonyt. Egyébként is, a gyermeknevelés olyan macerás dolog… A lelkipásztornak pedig eszébe jut, hogy néhány héttel azelőtt az egyik panelház tizedik emeletén egy ötgyermekes – gyülekezetünkben élő és szolgáló – családot látogatott meg feleségével, és milyen áldott, vidám légkör volt abban a családi otthonban. Mi a különbség? A hit csodája! Hit nélkül ugyanúgy gondolkodnának, beszélnének ezek a szülők is. Még meg is értjük emberileg. Tanulni kell, aztán elhúzódnak a tanulmányok, aztán munkát kell keresni, aztán kevés a pénz is. De a végén szépen megöregszik két ember, és sóhajtozik azon, hogy egyedül vagyunk; nincsenek gyermekek, nincsenek unokák. Még az a jó, ha nem az Istent kezdik vádolni. Értjük? Egyetlen életszelet ez. Mondhatnám a többit is: hogy életveszélyesen rábízom-e magam az Úrra? Hogyan neveltek fel a szüleink bennünket? A Rákosi-időben, öt gyermeket egyetlen kis fizetésből. Megvagyunk mind az öten – Istennek hála! –, sőt tizenkét unoka, meg azoknak a gyermekei már létszámban lehagytak bennünket, még a gyermekeinket is. Hogy történt? A hit csodája által! Nem volt garancia, nem volt biztosítva, hogy ez hogyan történik. De ha valaki az élő Istenben hisz, annak az életét úgy vezeti, hogy csak egy lépést ad, talán csak annyit, hogy elmegy a templomig, mint ahogy Ezékiás. Ott hall egy igét, vagy ott kiönti a szívét, és megkönnyebbül, hogy az Úrnak letettem a problémát. Aztán jön az ige Ézsaiástól. Hogy ezt hogyan építi föl az Úr, azt Ő tudja. Nem könnyedén, minden harc nélkül megy a hívő élet. Valljuk meg őszintén, sokszor nagyon egyszerű, törékeny, kedvetlen, megfáradt, csüggedő, félelemben lévő gyermekei vagyunk az Úrnak. De Ő bekalkulálja, és elhangzik az igéje: „Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni, sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni” (1Kor 10,13). Csodálatos! A gyermekeinek ezt mondja az Úr. Azt kérdezhetjük: honnan ez a hit? Hogy lehet erre szert tenni? Testvéreim, nem ott kezdődött, amikor jött ez a borzasztó veszedelem Ezékiás király életében. Hol kezdődött? Az első év első hónapjának első napján. Az Urat kereste teljes szívéből – olyan szép az a mondat –, és sikerült neki! A tanulóiskolába járt, átadta az életét teljes szívvel az Úr uralma alá. A bálványokat vetették ki sorra, és ennek az lett a következménye, hogy összeszövődött az élete az Úrral. A napi részletekig megkapta, és engedelmesen cselekedte. A szolnoki repülőtiszti főiskolán tisztavatás volt. Ment egy falusi paraszt néni a fia tisztavatására nagy büszkén. Amikor ott álltak a tisztek, meg a főtisztek együtt, akkor odaközeledett, és a fiát, meg a főparancsnokot összehozva, az ott állók füle hallatára azt mondta: – Fiam, itt a tábornok úr előtt ígérd meg nekem, hogy mindig csak alacsonyan és lassan repülsz! Kitört a nevetés a szakemberek körében, mert ha valami veszélyes, az az alacsony és lassú repülés. Szomorú, amikor egy hívő ember ennek az édesanyának a szavát fogadja meg, hogy mindig csak alacsonyan és lassan „repüljön” a hívő életben. Milyen jó, ha valaki megtér, és egyből nekiindul teljes odaadással a hívő életének, mint aki a szenvedélyből, a rendezetlen kapcsolatokból, az engedetlen életéből szabadulva felismerte a csodálatos, új lehetőséget. Nem halogatja az engedelmességet. Arról van szó itt – a hit csodájáról –, hogy ez az ember kicsiben-nagyban életveszélyesen meglépi a döntéseket, mert ezt az ajándékot kapta. Ez kiváltság, hogy ő hihet. Testvérem, tudod, hogy a legnagyobb dolog ebben a világban az élő Istenbe vetett élő hit az Úr Jézus Krisztus által? Elhangzott egy kiáltás a Golgotán: „Elvégeztetett!” Azóta nincs olyan mélység, olyan kilátástalanság, nincs olyan elrontott helyzet, amiből az Úr az Ő gyermekeit nem tudja továbbvezetni. Még a halálból is. Jó lenne komolyan venni az ének üzenetét: „Ki Istenének átad mindent, Bizalmát csak beléveti, Azt csudaképpen őrzi itt lent, Ínség, baj közt is élteti. Ki mindent szent kezébe tett, Az nem fövényre épített.” (274. dicséret) Merjük életveszélyesen rábízni magunkat minden helyzetben az Úrra! Úgy legyen! Ámen.
Lekció
Ézs 36