Tízparancsolat

Egy jó esztendővel ezelőtt kezdtük el a Tízparancsolat magyarázatát. Azóta nagyjából minden hónap utolsó vasárnapján foglalkozunk mindig a soron következővel, így érkeztünk el mostan az utolsóhoz. Első pillanatra ez a követelmény: Ne kívánd a másét - mintha jelentéktelennek látszódnék a többihez viszonyítva. Hiszen azzal, hogy valamit, ami a másé, megkíván az ember, még tulajdonképpen nem árt senkinek. Akkor még nem történik tényleges eltulajdonítás. Kívánni úgy is lehet, hogy senki sem tud róla, hogy sohasem lesz belőle bűnös cselekedet.

Nos, hát mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy mennyire nem így van! Igenis: a kívánsággal nagyon sokat ártunk, mégpedig mindenekelőtt önmagunknak! A megkívánás, az elkívánás igen kellemetlen, békétlen lelkületet teremt. Boldogtalanná tesz. A legtöbb bajt az ember életében nem a tényleges kellemetlenségek, hiányok okozzák, nem az, hogy valami nincs, hanem az, hogy a másiknak van. A legtöbb bajt az a bizonyos látási zavar okozza, hogy a másét jobbnak látom, mint a magamét. A másét: az Ige részletezése szerint a más házát, a más feleségét, a más szolgáját, szolgálóleányát, a más ökrét, szamarát, és folytathatnánk: a más ruháját, a más életszínvonalát, a más helyzetét, állását, egyáltalán a másét többre becsülöm, szebbnek tartom, jobban szeretném, mint azt, ami nekem van.

Arról az érzésről van szó itt a X. Parancsolatban, amely a magamét mindig lekicsinyíti, a másét pedig felnagyítja. Ami olyan búsongóvá, szerencsétlenné, boldogtalanná tesz, mint amit Ady kesergett el egyszer így: “Mennyi arany cseng És mind a másé... Mennyi asszony van És mind a másé... Mennyi minden van... És mind a másé!” (Sóhajtás a hajnalban) Ádám egy fától - amely nem volt az övé -, nem látta a Paradicsomot, amely az övé volt. Dávid számára elhalványult az egész királyi trón és pompa, nem tudott örülni annak, hogy fiatal, gazdag, népszerű, egy egész boldog ország ura: szerencsétlennek érezte magát, mert meglátott és megkívánt egy asszonyt, aki a másé volt! Nem így van-e még ma is? A kívánsággal, a másé után való vágyódással valami sötét erő lép be az életünkbe és gyötör, kínoz, boldogtalanná tesz. Nagyon is ártunk vele önmagunknak!

De másoknak is! Ugyanez a sötét erő, amely engem, magamat békétlenné és boldogtalanná tesz, megkeseríti az életet másoknak is: nyomasztóvá teszi, megmérgezi a levegőt, a szíveket. Az irigy ember gonosz ember, mert elpusztítja a bizalmat, kiöli a szeretetet, meglopja azt a másik embert, mert nem tud együtt örülni az ő örömével. Gondoljunk csak egy olyan család légkörére, ahol a testvérek egymásra irigykednek, ahol a házastársak közül az egyik idegenre vágyik. Az irigy kívánság megzavarja az együttélést. De meglopja az Istent is! Hiszen az egyetlen, amit az ember adhat Istennek: a hála. Az irigy ember, a másé után sóvárgó lélek éppen ezt nem tudja megadni Istennek: nem tud igazán hálát adni! Meglopja az Istent!

Nem olyan jelentéktelen bűn hát az, amiről ez a parancsolat beszél. Sőt, én egyenesen azt hiszem, éppen fordítva van, mint ahogyan látszik: itt, ebben az utolsóban mélyül el igazán az egész Tízparancsolat. Itt nyúl bele Isten legmélyebben az emberi szívbe! Mert gondoljuk csak meg: ha valaki egy kicsit felületesen olvassa végig Isten előző kilenc parancsolatát, ha valaki a törvénynek csak a betűjére van tekintettel, könnyen arra az eredményre jut, mint a gazdag ifjú: “Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva; mi fogyatkozás van még bennem?” (Mt 19,20b) De amikor azt mondja Isten: “Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé.” - ahogyan alapigénk mondja -, akkor már nincs mentség többé. Igen: az előző kilenc parancsolatnál még úgy-ahogy a felszínen tudja tartani magát az ember, mert az mindenféle olyan erkölcsi kérdésre vonatkozik, amelyekről tárgyilagosan vagy közömbösen lehet vitatkozni. Egérutat lehet találni aszerint, hogy hogyan értelmezi az ember például a lopást, a vasárnap megszentelését vagy a szülők tiszteletét s könnyen megnyugtatja a lelkiismeretét, hogy nincs is olyan nagy hiba az életében... De a X. Parancsolattal ezt nem lehet tenni. Ez egészen sarokba szorít. Ez az Ige minden talajt kihúz az önmagával megelégedett ember lába alól.

Ez a parancsolat azt mondja - vagyis nem is ez a parancsolat mondja, hanem maga az Élő Isten, Aki előtt majd az utolsó ítéleten állni fogunk -, tehát az Élő Isten azt mondja: Ne kívánd a másét! Mintha csak azt mondaná: Óh, te ember, hát te azt gondolod, hogy azért, mert a cselekedeteid olyan illedelmesek, kifogástalanok, jól neveltek: most már nincs semmi nagyobb baj, most már rendben vagy, most már megfelel az életed az isteni követelményeknek? Várj csak, ne elégedjél meg olyan hamar magaddal! A cselekedeteid csak az egyik részét, mégpedig a kisebb részét képezik a tulajdonképpeni lényednek, a cselekedeteidben nem mindig az igazi és a teljes éned nyilatkozik meg. Annak a valaminek, ami te vagy, van egy sokkal nagyobb, emberi szemmel láthatatlan része is, a lelked belső világa, és én nem a kifelé mutatott helyes erkölcsi magatartásod alapján ítéllek majd meg, hanem aszerint, hogy ott belül milyen vagy! A belsőd árulja el, hogy ki vagy te igazán!

És valljuk meg egymás között egészen őszintén, hogy az a bizonyos belső világunk mindnyájunknak valami nagyon-nagyon szomorú képet mutat. Mert kívülről nagyon szép, és kifogástalan lehet valaki, semmi kivetnivalót nem lehet találni a magatartásában - főleg, ha már nem olyan nagyon fiatal valaki és felelős helyet tölt be a társadalomban -, kiegyensúlyozott, korrekt embernek tud mutatkozni, amíg meg nem látják az emberek, hogy milyen gondolatok, érzések vannak belülről, hogy mikre vágyakozik, miket fantáziál magának, mit remél, miről álmodik! Még szerencse, hogy nem látunk bele egymásnak a szívébe! Ha egyszer úgy kívülre fordulna az, ami belül van: azt hiszem, elviselhetetlenné válnánk egymás számára, megundorodnánk egymástól!

Pedig Isten így lát bennünket: belülről! A Bibliában meg van írva: “Az ember azt nézi, a mi szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van.” (1Sám 16,7b) Micsoda szenvedés lehet Isten számára: látni bennünket! Mert az a szív, az nem olyan ártatlan dolog és nem olyan kedves, romantikus valami, mint amilyennek a mézeskalácsból való szívvel szokták érzékeltetni... Az a szív nagyon sötét zug: az egyéniségünk pincehelyisége. Dohos, rossz levegőjű, romlott hely, ahol nagyon sok minden csúnyaság, ocsmányság kavarog. Az emberi szív legnagyobb specialistája, Jézus egyszer elmondotta, hogy mi minden van ott, abban a szívben és egy-egy őrizetlen pillanatban mi minden tud fellopózni és felviharzani a pincelépcsőkön. Mint az éjszakai ellenségek a trójai faló belsejéből, mint rablók és gyilkosok a rejtekhelyekről, úgy szállnak ki, törnek elő zord, sötét erők a szívünk pincehelyiségéből. Jézus meg is nevezi ezeket az erőket: “Mert onnan belőlről, az emberek szívéből származnak a gonosz gondolatok, házasságtörések, paráznaságok, gyilkosságok, Lopások, telhetetlenségek, gonoszságok, álnokság, szemérmetlenség, gonosz szem, káromlás, kevélység, bolondság: Mind ezek a gonoszságok belőlről jőnek ki, és megfertőztetik az embert.” (Mk 7,21-23) Tudniillik mindez a sok szörnyűség ott kezdődik a szívben, onnét indul ki, a szívből, mégpedig egy egészen ártalmatlannak látszó formában, a kívánság formájában: úgy, hogy az ember megkíván valamit, vagy valakit. Minden tényleges bűn valahol ott lenn, a mélyben, a szívben kezdődik...

Mi az a szív? Nos: lehet ezt modernebbül és pszichológiailag felelősségtejesebben is kifejezni. Mert amit a Biblia szívnek nevez, azt a jelenlegi tudomány az emberi lélek tudatalatti világának nevezi. Ez a tudatalatti világ pedig nem egyéb, mint régi és új élmények halmaza, valaha rajtunk átrezdült emlékek és érzések, kora ifjúságunktól fogva kapott benyomások összetétele, amely az átöröklött jellemvonásokkal együtt, meg a testi adottságokból eredő érzelmekkel, valamint a környezet hatásával kombinálva: irányítja az akaratot és a cselekvést és - sokszor nem is tudatosan - kényszerít olyan módon dönteni és cselekedni, amiről később kiderül, hogy teljesen hibás volt. Itt látszik legjobban a mi emberi természetünknek a bűnnel fertőzött állapota, az, hogy a bűn hatása a lényünk legmélyéig, az énünk tudatalatti mélységéig, a lelkünk pincehelyiségéig átjár bennünket, hogy az emberi természetünk romlottsága totális. És a X. Parancsolatban, amikor azt mondja Isten: ne kívánd: emberi életünknek erre a legmélyebb gyökerére teszi a kezét.

Nos, de hát, ha ez így van, akkor vajon elég az, hogy Isten azt mondja: ne kívánd a másét? Elég itt egy jó tanács, vagy akármilyen kemény figyelmeztetés, akár fenyegetés? Hát képesek vagyunk mi nem kívánni azt, ami a másé? Hiába mondja valaki, hogy ne kívánd, mert mi kívánjuk! Ez a kívánás: a legmélyebben fekvő, a legősibb érzés bennünk, olyan, mint ami már ösztönné, természetté vált. Ha két féléves kisbabát egymás mellé teszünk és az egyiknek a kezébe egy kis rongybabát adunk: a másik olyan ellenállhatatlan erővel kívánja, hogy addig visong, kapálózik, erőlködik, míg valahogy sikerül kitépnie a kezéből és megszerezni magának, ami a másé! És vajon nem ugyanígy van később is? Ami a másik kezében van, az mindig izgatóbb, érdekesebb, kívánatosabb. Nem ebből támad-e minden viszály, az óvodai gyermekveszekedésektől a házassági tragédiákon át a világháborúkig? Nem megoldás tehát, ha valaki jóindulatúan figyelmeztet: ne kívánd a másét! Sőt, még az sem megoldás, ha valaki nagylelkűen kielégítené az ember szívének a kívánságát. Ha azt mondaná: Kívántad? Nos, hát itt van, tessék, meglett, amit kívántál, most már azután ki vagy elégítve! Mert éppen az a szörnyű ebben, hogy a másét kívánó ember természetét nem lehet kielégíteni. Mindig többre vágyik. Akármennyit kapott, vagy szerzett, mindig lesz olyan valamije a másiknak, ami neki nincs, és akkor megint csak az kellene neki.Hiába szól tehát az Ige: ne kívánd! Mert, ha valaki igazán becsületesen őszinte, csak azt mondhatja rá: De, Uram, én kívánom, nem tehetek róla, akárhogy küzdök is ellene, akkor is kívánom, nem tudom nem kívánni!

És Isten mégis azt mondja: ne kívánd! Érzitek Testvérek, hogy egy olyan végső sarokba szorítás ez, ahonnan már igazán csak egyetlen menedék van: kegyelemért kiáltani?! Amikor ennyire nyilvánvalóvá válik saját életemnek a legmélyebb gyökeréig való megromlott állapota, amikor ennyire nyilvánvalóvá válik, hogy csak az ellenkezőjét tudom tenni annak, amit Isten mond, parancsol, akkor már igazán csak az az egyetlen mentség marad, hogy Jézus eleget tett helyettem, meghalt értem, vállalta a kárhozatot helyettem! Tehát az, hogy Ő átvévén magára rólam Isten ítéletét, kegyelmet szerzett számomra, az, hogy az Ő vérének a bűnbocsátó, bűntisztító hatása leér a szívembe is, a pince legmélyére, a tudatalatti lelkivilágom sötét ismeretlenségébe is!

No és azzal, hogy Isten Jézus érdeméért megbocsátja mindazt, ami abban a gyökeréig romlott szívben kavargott mint kívánság: ezzel most már el van intézve minden, ezzel készen vagyunk? Tulajdonképpen igen! Tulajdonképpen itt be is fejezhetném ezt a prédikációt. Mert ennél felségesebb hírt nem lehet közölni, mint azt, hogy Isten Krisztus vérével megtisztít, azt, hogy Isten Jézus Krisztus érdeméért megbocsát, vagy azt, hogy Isten Krisztus halálában kegyelmet hirdet! De Jézus nemcsak a kiengesztelője a mi bűneinknek, Jézus nemcsak meghalt értünk, hanem Ő a számunkra a feltámadás és az élet is! Ez pedig azt jelenti, hogy Őbenne mi is mindig újra feltámadhatunk, és új életben járhatunk.

Vagyis: Krisztusban és Krisztus által mégis lehetséges az, hogy ne kívánd a másét! Vagyis: megtisztulva a régitől, egészen újat lehet kezdeni... Persze most is mindig újra fel-felüti majd a fejét bennünk a régi kívánság, de ilyenkor mindig újra gondolj arra, hogy te a bűnbocsánatban, az örök életben, Jézus Krisztusban olyan nagy ajándékot kaptál, hogy ennél többet, ennél nagyobbat nem is lehet már kívánni! Akinek drága igazgyöngyei vannak, nem kívánja mások üveggyöngyeit!

Amikor valaki azt tudja mondani: nekem örök életem van Krisztusban - amannak meg új típusú autója, vagy magasabb életszínvonala. Nekem élő Megváltóm van - neki pedig sok pénze, fiatalsága, jó egészsége: akkor már többé nincs a szívében az a gondolat, hogy de jó neki, de jó lenne, ha nekem is inkább az lenne, ami neki van. És itt hadd emlékeztesselek benneteket a Tízparancsolat legelső Igéjére, a bevezetésre: “Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged... a szolgálat házából.” Ezért ne kívánd a másét! Vagyis: emlékezz rá mindig, hogy mit tett veled, érted Jézus, amikor meghalt és feltámadott, és akkor majd nem kívánod a másét! Kevés boldog ember van a világon, mert kevés az igazán megelégedett ember. És bizony igazán úgy van, ahogyan a zsoltáros mondja:

Ó, mely boldog az oly ember éltébe’
Akit az Isten bevett kegyelmébe,
És megbocsátá az ő vétkeit,
És befedezte minden bűneit.
Boldog, akinek ő nagy hamissága
Istentől néki nincs tulajdonítva,
És csalárdság nincsen ő szívében,
Tettetés nélkül jár életében.

(32. zsoltár 1. vers)

Ámen

Dátum: 1958. október 26.

Megszakítva most Jób könyve magyarázatát, úrvacsora-osztásos vasárnap lévén: a Tízparancsolat soron következő részét olvastam fel a mai igehirdetés alapigéjéül. Bevezetésül hadd olvassam fel ősi hitvallásos iratunknak, a Heidelbergi Káténak a IX. Parancsolatra vonatkozó magyarázatát. 112. K: Mit kíván a kilencedik parancsolat? 112. F: Azt, hogy senki ellen hamisan ne tanúskodjam, senkinek szavait el ne csavarjam, mást rágalmazó és gyalázó ne legyek; senkinek meghallgatása nélkül való könnyelmű elítélésében részt ne vegyek, hanem mindenféle hazugságot és csalárdságot, mint az ördögnek tulajdon műveit, hacsak Isten súlyos haragját magamra vonni nem akarom, kerüljek. Törvényes és minden eljárásomban az igazságot szeressem, őszintén kimondjam és megvalljam; és felebarátom becsületét és jó hírnevét tehetségem szerint oltalmazzam és előmozdítsam.

Ha ezt jelenti a IX. Parancsolat, akkor nagyon aktuális dologról van szó. Mert az igazság és hazugság problémája nagyon akut kérdés. Ennek a világnak egyik legfenyegetőbb veszedelme, hogy a rettentő sok hazugság áradatába belefullad! Az igazság, az őszinteség, a becsületesség, amiről ebben az Igében szó van, a teljes káosztól menthetné meg a világot. Mert képzeljük el, hogy ha egy házasságban, egy családban, akár az üzleti életben, vagy a nemzetek egymás közötti viszonyában nem bízhatnak meg az emberek egymásban, ha rájönnek arra, hogy hazudnak egymásnak, akkor ez a viszony halálosan meg van mérgezve. Ma pedig, a világ egyik legnagyobb problémája éppen a bizalmi válság. Nem mernek hinni az emberek egymásban, nem mernek, mert annyira természetükké vált a IX. Parancsolat ellen való vétkezés. A felebarát ellen való hamis tanúbizonyság-tétel! Vajon arról van szó ebben a parancsolatban, hogy mondjunk igazat? Nos, hát nem ilyen egyszerű a kérdés.

A hamis tanúbizonyság-tétel klasszikus példája Jézus pere. Jézus ellen hamis tanúk léptek fel a jeruzsálemi Szanhedrin előtt és azt, Aki igazán ártatlan volt, hamis tanúbizonyság-tétel alapján ítélték halálra. Itt látszik annak a bűnnek, ami ellen e parancsolat szól, az igazi szörnyűsége, az igazi súlya: Isten Fia halálának a közvetlen okozója lett! De tudjátok, mi volt ebben a legszörnyűbb? Az, hogy ezek a hamis tanúk olyan dolgokat mondtak, amelyek igazak voltak. Például az egyik így szólt: Azt mondta Jézus, hogy “Rontsátok le a templomot, és három nap alatt megépítem azt”. (Jn 2,19b) A másik így szólt: Hallottam, amikor azt mondta, hogy “Az Isten Fia vagyok!” (Jn 10,36c) Nos, tiszta, igaz. Valóban ezt mondta Jézus. Ez nem hazugság! Ez színtiszta igazság, és mégis az igazságnak ez a mondása itt: hamis tanúbizonyság-tétel. Az úgynevezett igazmondásukkal, tehát azzal, hogy igazat mondanak, válnak Krisztus gyilkosaivá. A probléma tehát a következő: lehetséges az is, hogy valaki az igazat mondja, és mégis hazudik. A színtiszta igazság elmondásával tesz hamis tanúbizonyságot!

Az igazmondással tehát nem olyan egyszerűen áll a dolog, ahogyan azt az ember elképzeli. Mert az igazság nem olyan valami, amit logikus meggondolással, gondolkodással meg lehet állapítani. Az igazság olyan élő valami, mint maga az élet! Hadd világítsam meg ezt néhány példával! Victor Hugo: Nyomorultak című regényében van szó az elején egy szelíd lelkű ősz püspökről. Egy szökött fegyenc, egy mindenre képes gyilkos tér be hozzá és kap nála éjszakai szállást. Reggelre a püspök hűlt helyét találja különös vendégének, de nemcsak vendégének, hanem a szép, értékes, nagy ezüst gyertyatartóinak is. A hitvány ember meglopta jótevőjét! Elfogja a rendőrség. Megtalálják nála a gyertyatartókat. Erről ráismernek, hogy a püspöktől lopta. Fülön csípve viszik szembesíteni a püspök elé. Nincs vita, nincs kétség: itt lopás történt. Védekezni nem lehet. S amint a püspök meglátja a megvasalt betörőt, elébe siet tárt karokkal, s valami ilyenfélét mond neki: kedves barátom, hát mért ment el olyan hamar? És ha már el kellett sietnie, miért nem vitte magával ezt az ezüst tálat is (felvesz egy tálat az asztalról), hiszen ezt is magának adtam, nemcsak a gyertyatartókat! ...Nos: mindenki tudta, hogy a püspök nem mondott igazat, mégsem tett hamis tanúbizonyságot. Az írott törvény szerint hazudott, lényegében pedig a legszebb igazságot mondta.

Vagy egy másik példa! Emlékeztek rá, amikor egy őrült rendszer halálra keresett ártatlan embereket? Ha akkor valaki a valóságos helyzet letagadásával, vagy hamis papírral meg tudta menteni egy üldözött ember életét, vajon a hazugsággal és a hamisítással is nem az igazságot képviselte és szolgálta? És ha elárulta volna embertársát, megmondván nyíltan az igazságot, a valót, hogy tudniillik, az illető itt meg itt bújik, ezzel az igazmondásával nem a hazugság atyjának, az ördögnek tett volna szolgálatot?

Hazugság és igazság! Mikor hazugság a hazugság és mikor igazság az igazság? Mi hát az igazság, kérdezzük mi is, mint valamikor Pilátus, amikor ott állt előtte az a titokzatos rab, akit Jézusnak hívtak. Képzeljétek el, milyen embertelen lenne az az ember, aki betű szerint akarna ragaszkodni ahhoz az elvhez, hogy ő mindenkinek, minden körülmények között megmondja az igazat! Nehogy azt higgye valaki, hogy ez erény, pedig az ilyen emberek úgy képzelik. Szinte büszkék arra, hogy ők mindig azt mondják, amit gondolnak. Például ha egy betegnek, akit emberi ábrázatából már kivetkőztetett a kín és kór, azt mondaná valaki, hogy jaj, de ijesztően csúnya vagy - ami egyébként talán tökéletesen igaz -, vagy például egy szellemileg elmaradott, nehéz fejű gyereknek azt mondaná a tanára az iskolában, hogy buta vagy fiam, nem lesz belőled semmi - ami talán objektíve teljesen igaz -, vagy valami értesülést, amit meghitt környezetben hallott az ember, nyíltan, sokak előtt továbbmondja, ha nem is elferdítve, hanem ugyanúgy, ahogy hallotta, tehát a valóságnak megfelelően: akkor az ilyen ember hazudott és hamis tanúbizonyságot tett.

Ugye mindnyájan érzitek már, hogy az igazság, amelyet Isten ebben a parancsolatban követel, nem a logikus gondolkodás produktuma, nem is a valóságos tényeknek megfelelő kép, hanem az igazság: viszonyulás! És mivel Jézus azt mondotta önmagáról: “Én vagyok az... igazság” (Jn 14,6b), így az igazságot vagy hazugságot mindig a Jézus Krisztushoz való viszonyulás dönti el. Jobban megértjük, ha úgy mondom: más dolog igazat mondani és más dolog igaznak lenni. Más dolog hazudni és más hazugságban élni, hazugnak lenni. Azáltal válik a szavam igazzá, hogy Jézusnak való engedelmességben történik a beszédem. Jézusnak engedelmeskedve mondom, amit mondok: hogy Jézusban, az igazságban vagyok, Őbenne élek! Vagyis: szeretetben! Jézusnak engedelmeskedni pedig azt jelenti: Jézus szeretetével a szívemben élni a másik ember iránt. Így lehetséges az, hogy szeretetből hazudok és akkor, amit így mondtam: igazság!

Vagy lehetséges az, hogy gyűlöletből az igazat mondom meg valakinek, és akkor, amit mondtam: hazugság! Ha egy embernek a szemébe vágom, hogy milyen rút, vagy ostoba, még ha valóban az is: hazudok, mert megvetek egy embert, akiért Jézus az életét adta. Ha kérlelhetetlenül mondom valakinek, aki egyébként nem bírja elviselni lelkileg, hogy milyen betegsége van, akkor, bár formálisan igazat mondtam, mégis hazudtam, mert szeretetlen volt a beszédem. Ha hamis papírokkal megmentettem valakinek az életét annak idején, igazam volt, nyugodt lehet a lelkiismeretem, bár okmányhamisítást követtem el.

Tehát a IX. Parancsolat követelményének való engedelmességgel voltaképpen nem az Igazságot szolgáljuk, nem a puszta igazságfogalmat, mint elvet, hanem Krisztust, az pedig gyakorlatilag azt jelenti: a felebarátot! A másik embert! Tehát mindenféle beszédünk, mindenkor döntés, állásfoglalás Krisztus és a másik ember mellett, vagy ellen. Tulajdonképpen e parancsolat követelménye alá tartozik mindenféle beszédünk, amit a másik emberről mondunk, mégpedig különösen az a beszédünk, amit a másik emberről annak háta mögött mondunk. És most gondoljatok arra, hogy ez milyen magától értetődő, milyen általános, de milyen gyalázatos szokásunk mindnyájunknak: beszélni a másik emberről, amikor az nincs jelen! Ha például egy társaságban megakad a diskurzus és kifogynak az emberek az egyéb témából, rögtön rákerítik valaki jelen nem lévőre a sort. És azzal, hogy a másikat lehúzzuk, önmagunkat olyan könnyen föntebb emelhetjük! Azzal, hogy a másikat egy kicsit befeketítjük, a saját erényeinket olyan jól lehet ragyogtatni! Gondoljunk csak arra a sok felelőtlen beszélgetésre, pletykára, vélemény nyilvánításra, ami reggeltől estig, vagy társaságban estétől reggelig folyik, árad, mint valami szennyes áradat. Útjában mocskolja, áztatja emberek becsületét. Mi minden bajt okozott már az ilyen beszéd, hány embert tett tönkre, sodort a kétségbeesésbe, szerencsétlenségbe! Néha, amikor az ember rádöbben, micsoda kárt okozott a beszédével, szeretné leharapni a nyelvét! Ez is hamis tanúbizonyság-tétel.

Igen ám, mondhatná valaki, de amikor én valakiről beszélek, mindig csak az igazat mondom. Nos, hát éppen ez az! Valóban: igazat, de szeretet nélkül. És akkor már nincs igazad! Például, két ember beszélget: - Hallottad, hogy X-ék különváltan élnek? - Milyen borzasztó! Bár nem csoda, mert a férj elég gyakran kimaradt, az a szegény asszony meg bizony beteges. Múltkor is együtt láttam valakivel a férjet, azt mondják... Íme, egy lélegzetvételre elmondott kis értesülés. Nincs benne semmi, ami a való tényeknek ne felelne meg, és mégis alávaló, hamis bizonyságtétel hangzott el egy csomó emberről, mert nem azzal a céllal történt az “eset” elmondása, hogy mentsünk meg egy bomlásnak indult családi életet, hanem csak azért, mert csámcsogni lehet rajta. Vagy gondoljunk arra a műveletre, ami már olyan sok embernek okozta vesztét, amit új magyar szóval úgy neveznek, hogy “fúrás”! Néhány alkalmas helyen elhelyezett szóval úgy el lehet bánni bárkivel, hogy az illető a szó szoros értelmében elmerül, mint a megfúrt hajó a vízben. Amikor valakit megfúrtak, mindig hamis tanúbizonyságot tettek róla, még ha csupa igazságot mondtak is. Nagyon könnyű dolog bárkiről rosszat mondani, hiszen mindenkinek van gyenge oldala, a hívőknek is, a papoknak is, az egyháznak is, még neked is! Meg nekem is! Nem kell azt ferdíteni sem, eltúlozni sem, elég rossz az, magától is. Elég, ha valaki szeretetlenül az ajkára veszi, és tovább mondja. Mennyi házasság, mennyi baráti kapcsolat, mennyi emberi boldogság ment már tönkre azon, hogy valahol, valaki így kezdett el egy elbeszélést: - Azt hallottam róla, hogy... És elindult egy lavina. Óh, a kimondott szónak elképzelhetetlenül nagy hatása van: az a szó segíthet vagy akadályozhat, építhet vagy rombolhat, megvigasztalhat vagy kétségbe ejthet, eligazítha, vagy összezavarhat, biztathat vagy ölhet! És a legborzasztóbb, hogy azt a szót, ha egyszer kimondtuk, nem lehet visszaszívni. Ha egy üzletben valami tárgyat kezébe vesz az ember azzal a gondolattal, hogy ellopja, még mindig meggondolhatja magát, visszateheti, és akkor nem történt semmi. De az egyszer kimondott szó elrepül úgy, hogy többé nem lehet megfogni. Elszáll, mint a kő, és üt, sebez - mint a kő. A szavak ölnek! És ez nemcsak olyan szólásmondás, hanem véres valóság. Hogy mire képes a szó, a hamis, a szeretetlen beszéd, tanúbizonyság-tétel: a golgotai kereszt mutatja! Íme, a hamis tanúbizonyság-tétel következménye: Jézus Krisztusnak, az Isten egyszülött Fiának, a Szentháromság harmadik személyének a halála! Minden szeretetlen szó, minden hamis tanúbizonyság-tétel, amit a te felebarátod ellen mondtál - még ha tartalmilag igaz volt is -, gyilkos állásfoglalás Jézus ellen!

És mégis, ha nem így volna, ha a hamis tanúbizonyság-tétel legvégső következménye nem Jézus halála lett volna, akkor mi most mindnyájan menthetetlenek volnánk. Akkor az alól a bűn alól, amiről ma itt beszéltünk, sohasem lenne a számunkra felmentés. De Jézus maga állt oda a hamis vádak áradata elé! Engedte, hogy kitombolja magát rajta a világ minden megvetése, gyűlölete, hamis vádja, szeretetlen ítélete, hazug tanúbizonyságtétele. Vére az ember becsületének a helyreállításáért folyt el a kereszten.

És most Jézus, Akit a hamis tanúbizonyság-tétel keresztre juttatott, és Aki feltámadott a halálból, íme, ezen a parancsolaton keresztül ezt mondja: ne arra igyekezzetek, hogy az igazságot mondjátok, hanem arra, hogy az Igazságban éljetek! Az Igazságban: vagyis Krisztusban! A Krisztusban, akinek a számára a másik embernek a becsülete, a neve, az élete éppen olyan drága és szent, mint a tied.

Odaalázkodva hát Urunk elé, könyörögjünk Hozzá:

Nevelj minket egyességre,
Mint Atyáddal egy te vagy,
Míg eggyé lesz benned végre
Minden szív az ég alatt;
Míg Szentlelked tiszta fénye
Lesz csak fényünk és napunk,
S a világ meglátja végre,
Hogy tanítványid vagyunk.

(395. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1958. augusztus 31.

Két, rövid, egytagú szó az egész, de éles, mint a boncoló kés és mélyre hatoló, mint a röntgensugár. Belevág a mindennapi élet legelevenebbjébe, felfedi a legelrejtettebb, legtitkosabb bajokat. Lopni: azt jelenti, megkárosítani valakit, jogtalanul hozzányúlni másnak a tulajdonához, akár magántulajdonhoz, akár közösségi tulajdonhoz. Aki ezt teszi, az tolvaj, ezt a szót pedig, hogy tolvaj, nem szeretjük önmagunkkal kapcsolatban hallani. Olyan bűntől ösztönösen óvakodunk, amit a közvélemény megbélyegez, ha akárcsak egy szóval is, azzal, hogy: tolvaj! De ez a parancsolat, vagyis Istennek ez az Igéje arra is rásüti a tolvaj-bélyeget, akit a közvélemény fölment alóla, mert ahová ennek az Igének a fénye, meg az éle behatol, ott lelepleződik, hogy nemcsak az a lopás, ha valaki betör valahová, és zsákba rakva elviszi a talált értékeket. Nemcsak az a lopás, ami ellen az újságok is folyton intik a dolgozó társadalmat, ami miatt a gyárkapukban megmotozzák a kijövőket, nem hoztak-e el egy rúd szalámit, vagy egy franciakulcsot. A másik megkárosításának, a közösségi vagy magántulajdon jogtalan elvételének rengeteg rafinált, büntetlen, sőt társadalmilag egészen bevett módjai vannak, és éppen ezeket fedi fel Istennek ez az Igéje: “Ne lopj!”. (2Móz 20,15)

Hadd soroljak fel néhány konkrét esetet, ami talán érthetőbbé teszi a lényeget, mintha érvekkel magyaráznám.Egy főiskolai könyvtárostól hallottam, hogy amikor a főiskolának egy tanára meghal, a könyvtár tisztviselője azonnal megjelenik az elhunyt professzor lakásán, végignézi a magánkönyvtárát és kiválogatja közüle azokat, amiket a professzor úr kivett a könyvtárból és elfelejtett visszavinni. Nem előre föltett szándékkal elkövetett lopás ez, de mégis lopás, megkárosítása a közösségi tulajdonnak.

Azt mondhatná erre valaki: ez nem is lopás! Nos, akárminek minősíti az emberi közvélemény az ilyen apróságokat, azt tudom, hogy Isten az övéi életéből minden bűnt ki akar tisztítani. Amikor most azt mondja: “Ne lopj!”, akkor csak te magad tudod, nem leplez-e le benned is valahol az emlékezet legmélyén ez az Ige valamit, egy könyvet, egy kölcsönkért tíz forintot, vagy egy konyhai lábost, vagy valami egyebet, ami nálad maradt véletlenül és még mindig nem került vissza jogos tulajdonosához?!

Egy másik példa. Valaki a múltkor fölhívott telefonon, hogy elmondjon valami történetet, ami vele történt, majd amikor befejeztük a beszélgetést, azt mondta: Holnap újra fölhívlak és beszélgetünk egy kicsit. Kérdeztem, hogy talán szabadságon van? Nem - mondta -, hanem az üzem úgyis pausál összegben fizeti a telefonszámlát, és mindenki azt csinálja, hogy a magánbeszélgetéseit is ott intézi el. Itt is lehetne érvelni, hogy vajon ez lopás-e vagy nem, de egy dolog bizonyos: ha annak az üzemnek, meg a többi hasonló üzemeknek és hivatalnak a dolgozói komolyabban vennék azt, hogy “Ne lopj!”, akkor bizonyosan kisebb lenne a budapesti telefonhálózatnak a túlterhelése!

Vagy egy másik példa: valaki tanúja volt egy beszélgetésnek, ami egy építkezésnél folyt le egy régebbi segédmunkás és egy újonnan jött segédmunkás között. Az idősebb oktatta az újoncot: Ne légy bolond, nehogy agyondolgozd magad, fontos, hogy mindig mozgásban lássanak, mindegy, hogy a lapátot tisztítod-e vagy az orrodat fújod, lényeg az, hogy úgy tégy, mintha dolgoznál! Itt megint lehetne vitázni arról, hogy megfizetik-e azt a munkát kellőképpen vagy nem, meg hogy a másik is ugyanúgy tesz, stb., egy dolog bizonyos: ahol valaki komolyabban veszi Istennek ezt az Igéjét, hogy “Ne lopj!”, ott megjavul a munkamorál!

Még az én diákkoromban történt: Svédországban egy akkori ébredési mozgalom néhány hetes evangélizációt tartott. Igen sokan ismerték meg a megváltás boldog valóságát, Jézus Krisztust, a bűnbocsánat fölszabadító erejét. Sokan megtértek. És az evangélizáció utáni héten Svédországban kétszeresére emelkedett a jövedelemadó alapját képező bevallás összege. Rengeteg eltitkolt jövedelemről rántotta le a leplet Istennek ez az Igéje: “Ne lopj!”. Nyilván ma is lenne ilyen hatása is, ha belevágna az életünkbe az Ige éle!

Még egy esetet hadd mondjak el: egyszer egy asszony jött a lelkipásztorához és elpanaszolta, hogy mennyire egyedül van, az emberek elfordulnak tőle. Miért nem szeretnek engem az emberek? - kérdezte sóhajtva. A lelkipásztor ismerte már az asszonyt valamelyest és így szólt: Azért, mert Ön olyan szegény asszony, hogy nem tud adni az embereknek semmit. Dehogynem, válaszolta az asszony, hiszen jómódú vagyok, senki sem megy el tőlem üres kézzel, ha kér valamit, igazán nem mondhatja rám senki, hogy fösvény vagyok. Az lehet - válaszolta a lelkész -, de másban szegény: szegény a hitben és az örömben. Olyan szegény, hogy nemcsak adni nem tud másoknak, hanem még azt a keveset is elveszi tőlük, ami van nekik. Igen: az embereknek szükségük van, óh, de nagyon szükségük van hitre, hogy élhessenek, szükségük van arra, hogy hinni tudjanak az életben, az élet értelmében, hinni tudjanak egymásban, önmagukban, hinni tudjanak Istenben. És szükségük van az örömre, mint a virágnak, meg az érő kalásznak a napsugárra. Öntudatlanul is vonzódnak az olyanokhoz, akik segíteni tudnak nekik ebben, azokat pedig, akik még azt a kis hitüket is, meg azt a kis örömüket is, amijük még van, ellopják: szintén öntudatlanul elkerülik. A folyton panaszkodó ember, a pesszimista ember, a rosszkedvű ember megfosztja az embereket valamitől, szegényebbé teszi őket, mint amilyenek lehettek volna őnélküle. Azt a keveset is elveszi tőlük, amijük van. Hát nem lopás ez?

“Ne lopj!” - hangzik Isten Igéje, és fénye rávilágít egy-egy arcra, akik hitben, örömben, reménységben, tisztaságban, becsületességben szegényebbekké lettek egy-egy szavamtól, vagy példám, vagy cselekedetem nyomán. De még mélyebbre hatol az Ige: képzeljük el, hogy az a valaki, aki például a penicillint föltalálta, megtartotta volna magának, nem adta volna közkinccsé a találmányát: ugye meglopta volna az egész emberiséget? Akinek birtokában van valami nagyon jó és hasznos dolog, olyasmi, ami áldásul válhat mindenkire, és azt nem adja tovább: az lop, meglopja az embereket! Ezért mondja Pál apostol, hogy ő mindenkivel szemben adósnak érzi magát, úgy érzi, mint aki el van kötelezve másokkal szemben, mert tud a legfőbb jóról, és ez kötelezi őt. Nemcsak azzal a tíz forinttal vagy adós, amit kölcsönkértél, és még nem adtál meg, hanem azzal a szeretettel, azzal a bűnbocsánattal, amit az Úrtól kaptál, és nem adtál tovább másoknak. Nekünk nem csak hinnünk kell azt, hogy megbocsátott az Isten, hanem folytatnunk is kell a bűnbocsánatot. Nemcsak hinnünk kell az Isten irántunk való szeretetét, hanem folytatnunk ugyanazt mások felé.

A gyümölcsfa és a szőlővessző, amihez Jézus az Őbenne hívő embert hasonlítja, nem önmaga számára termi a gyümölcsöket, hanem a kerten kívüli világ számára, és nem önmaga adagolja szét, porciózza ki a maga gyümölcseit annak, akinek akarja, hanem majd a Gazda használja föl azt a gyümölcsöt ott, ahol akarja. Mi, Krisztusban hívő emberek: tartozunk ennek a világnak az Isten Lelke gyümölcseivel, a szeretettel, örömmel, békességgel, szívességgel, jósággal, hűséggel, szelídséggel, mértékletességgel. Adós vagy, köteles vagy az emberekkel szemben, ez azt jelenti: érezd úgy, mintha az emberek - a feleséged, a gyermeked, meg az ismeretlen embertársad az utcán - belenéznének a szemedbe, és tudni akarják, hogy mit hoztál nekik Jézustól, Akivel beszéltél reggel az imádságodban?

“Ne lopj!” Nemcsak úgy lehet megkárosítani a másik embert, hogy elveszed tőle, ami az övé, hanem úgy is, hogy nem adod meg neki, amivel tartozol neki! Amivel köteles vagy!
És itt érkeztünk el az alapvető nagy lopáshoz! Minden tolvajság alapvető bűnéhez: az Isten meglopásához! Mert nem úgy van ám, ahogyan szokták mondani, hogy minden lopás kicsiben kezdődik, úgy, hogy előbb kockacukrot csen el a tartóból, ezután zsebpénzt a mama retiküljéből, végül sikkaszt a közpénztárból. Ilyen is van. De tulajdonképpen minden lopás nagyban kezdődik, mégpedig egészen nagyban, egy nagy kezdeti lopással: Isten meglopásával. A Biblia ugyanis azt mondja, hogy minden tulajdon: arany, ezüst, érték, tálentum, sőt maga a Föld is és annak lakosai: Istené! Isten meglopása történik mindig, amikor elfeledkezünk arról, hogy amink van, az nem a mienk, megbízatásként, utólagos elszámolásra van letétbe helyezve nálunk. Az Úr adta át nekünk azt, ami az Övé és számon kéri majd tőlünk, amit átadott. Mi nem tulajdonosok, hanem hűbéresek, megbízottak, bérlők vagyunk.

Nem jellemző-e, hogy mivel visszaéltünk az Istennek reánk bízott javaival, ez a szó: “birtok” milyen rossz hírűvé lett közöttünk? Bírtok: ez azt jelenti, hogy az ember bír, rajta ül, mint a kotlóstyúk és őrzi, birtokolja. Így ülünk és kotlunk mi is azon, ami a mienk. Elfelejtjük, hogy Isten a birtokos! Ez a parancsolat, hogy “Ne lopj!” ezen a fokon már nem is a más tulajdonát védi velem szemben, hanem más megvilágításba helyezi a magam tulajdonát, azt, amire azt mondom: enyém! Sok minden van, amire azt mondom: enyém. Ilyen lehet a ház, könyv, idő, pénz, család, erő, tehetség, mindez általában: az enyém. És Isten ebbe szól bele az Ő Igéjével: “Ne lopj!”. Akkor egyszerre kérdésessé válik minden, ami az enyém, hogy igazán az enyém? Bizony nem! Hiszen az Istené! Csak ezt mindig elfelejtem. Csak erre mindig újra emlékeztetni kell bennünket!

Tudjuk mi ezt már régen, csak... De viszont akkor: lopunk! Ellopjuk azt, ami Istené! Sőt, én magam sem vagyok a magamé! Nem igaz az, hogy a magam ura vagyok! Mert én is, az énem is: Istené! Hazugság és tévedés az, hogy az életem, az időm, a tehetségem a kezemben van. Nos, ebben a hazugságban, ebben a tévedésben élni: ez a lopás, ez jelenti az Isten meglopását! Minden lopás ott kezdődik, hogy nem adom meg Istennek, ami az Istené! Amivel Istennek tartozom!

Csak két gyakorlati példán hadd mutassam ezt be, hogy mit jelent meglopni Istent. Ősi bibliai alapelv szerint a hívő ember minden jövedelmének tíz százaléka Istené! Kedves tolvaj testvéreim, meg tudnátok-e mondani, ki tudnátok-e számítani, mekkorára szaporodott már fel az a pénzbeli összeg, amit e szerint a mérték szerint elloptunk Istentől? Amikor a II. Világháborúban és utána emberek egész vagyonukat elvesztették, sokszor gondoltam arra, hogy ha Isten úgy egyszer behajtaná, amivel tartozunk neki: még nagyobb anyagi kár árán sem lehetne kiegyenlíteni az adósságunkat! Nem vagyunk-e csak ezen az egyetlen ponton is eladósodva Vele szemben?

A másik példa is nagyon elszomorító képet mutat. Miként adhatom meg Istennek, ami Istené a gyakorlatban? Nos: a szükségben lévő embertárs megsegítésében. Azt mondta Jézus, mindaz, amit a foglyok, betegek, jövevények, éhezők, mezítelenek közül eggyel, a legkisebbel tett valaki, azt Ővele magával cselekedte meg. Lopni, elsősorban nem is valakinek a tulajdonához nyúlni ragadós kézzel, hanem lopni: a szükségben lévő emberben nem látni meg Jézust, és nem adni meg néki azt, amivel Jézusnak tartozom! A szükségben lévő ember, a szenvedő ember, a segítségre szoruló ember, a szeretetet váró ember az a valaki, akiben Jézus Krisztussal ténylegesen találkozhatom, vagy akiben Jézus Krisztus mellett valóságosan elmehetek, akiben Jézus Krisztus mellett, vagy ellen dönthetek, mégpedig nem szép, áhítatos szavakkal, hanem reális tettekkel! Értitek már, mit jelent meglopni az Istent?

De hiszen akkor mi szakadatlanul ezt csináljuk: állandóan lopjuk az Istent! Hiszen akkor tulajdonképpen nem is lehet másként élni, csak úgy, hogy meglopjuk Istent! Mit szól ehhez Isten? Valami egészen csodálatosat és hihetetlent. Íme: mivel sohasem kapja meg azt, ami az Övé, ami jár Néki, ezért megfordítja az egész dolgot: Ő ad nekünk és éppen olyant ad, ami a legkevésbé jár nekünk. Nem adtuk meg Neki azt, ami az Övé, erre Isten azt mondja: majd akkor én adom meg nekik, ami az enyém. Amivel ők tartoznak, és amit nem akarnak megfizetni, majd én kiegyenlítem helyettük. Ők nem akarják adni magukat, a szívüket nékem: hát majd én adom oda nekik az én szívemet, magamat, életemet!

Amit Isten tett, tökéletes ellentéte a lopásnak: “A ki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig.” (Fil 2,6-8) Jézusban Isten nekünk adta egészen, ami az Övé: kegyelmét, tisztaságát, jóságát, örök életét, győzelmét, mennyei erejét, isteni természetét. Mindez közkinccsé vált a földön Jézus Krisztus személyében és munkájában. Aki hittel mindig újra elfogadja, kapja azt, amit Isten Jézusban ad, annak magának is lehet most már úgy élni, hogy nem lop, hanem ad, nem elvesz mindig, hanem áldoz, mert hinni az Isten jóságát, szeretetét, győzelmét: azt is jelenti, hogy folytatni azt mások felé.

“Ne lopj!” - azaz: adj! Közöld, amit kaptál! Adjad magad, és amid van Istennek, vagyis gyakorlatilag: a körülötted élő embereknek, áldozatul

Ehhez kérjük együtt Urunkat:

Szentlelkedet töltsd ránk ki, mint hajnal harmatát,
És adj fejünkre tőled nyert ékes koronát,
Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk
Oltárodon elégjen, Királyunk, mesterünk!

(229. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1958. június 29.

Ezt a parancsolatot az Ó- és Újtestamentum eredeti szövegének pontosabban megfelelő magyar fordításban így kellene mondanunk: ne légy házasságtörő, vagy így: ne törj házasságot, ne kövess el házasságtörést. Mégpedig úgy, hogy se a magad házasságából ne törj ki, se a más házasságába ne törj be, vagy úgy, hogy ne törd meg azt a házasságot - akár a magadét, akár a másét -, ami még majd csak a jövőben jön létre! Tehát mindenképpen a házasság intézményét védő, a házasság tisztaságát, szentségét oltalmazó isteni Ige ez a parancsolat!

Először is azt hadd hangsúlyozzam ki nagyon erősen, hogy a házasság valóban isteni intézmény. Nem az ember találta ki magának, mint egy éppen adódó életformát, nem társas képződményként alakult ki az emberi együttélésben, hanem Isten teremtette az ember számára. A Biblia szerint a házasság Isten teremtési rendjén alapul, nem pedig két ember megegyezésén, amit azután egy újabb megegyezéssel fel is lehet bontani. A két fél kölcsönös megegyezése persze szükséges a házassághoz, de nem ez az alapja, hanem Isten rendje, amelybe a házasulandók kölcsönös megegyezéssel mintegy belépnek, és amely attól fogva érvényes rájuk, összeköti őket, eggyé teszi a kettőt. Isten a házasságot áldásul és örömül szánta az ember számára, olyan lehetőségül, ahol két ember teljes odaadó szeretetközösségben élhet egymással, és jó eszközévé lehet az Isten emberteremtő hatalmának. A házasság rendjét a bűnbe esett ember még a Paradicsomból hozta magával, benne még az elvesztett Éden szépsége, boldogsága, emléke él tovább, ezért az volna még a célja, hogy az igazi földi boldogság színhelye legyen a boldogtalan világban élő ember számára. Ilyen ajándékul szánta Isten a házasságot az embernek. Mennél nagyobb áldást jelentő ajándék valami, annál rettenetesebb benne a bűn rombolása. Így van ez a házasságnál is. Ha egyébként nem tudnék is hinni abban, hogy történt valami nagy tragédia az emberrel, olyan valami, amit a Biblia bűnbeesésnek nevez, ha egyébként nem tudnék is hinni a bűn romboló erejében, a Sátán realitásában, a démonikus erők garázdálkodásában: kénytelen lennék hinni benne a házasság miatt; ha tudniillik meggondolom azt, hogy mivé teremtette Isten a házasságot és mivé tette az ember a házasságot.

A modern ember gondolatában a házasság olyan régiséggé, ócska, divatjamúlt, túlhaladott nyűggé vált, amit leghelyesebb kiiktatni az életből. Mert a házasság fölösleges kötöttséget jelent az ember számára. Az ember pedig nem szereti a kötöttségeket, szabad akar lenni. Így magyarázta valaki nekem: unalmas dolog egy életen át ugyanazzal a valakivel élni, hát még ha gyermekek is vannak, az milyen megkötöttség, mi mindenben akadályoz! Tulajdonképpen bosszantó az, hogy a szerelmi élet szabad folyásának gátat vet a gyermektől való félelem. Teljesen szabadnak kellene lennie az embernek, akkor lehet csak boldog. Ezért az idejétmúlt házasság intézménye helyébe is hadd jöjjön a szabad szerelem, amelyben a természet, a kultúra, a technika minden adottságát föl kell használni a gyermekáldás ellen való védekezésül.

Érzitek ebben a gondolkodásban a sátáni ihletést? Isten a házasság rendjébe teremtette férfiúvá és nővé az embert. Az autonóm ember, a magát Istentől függetlenített ember, az önmagának törvényt szabó ember pedig azt mondja: el a házassággal, a házasság nem eszköze, hanem akadálya annak, hogy az ember megélje a maga férfiúi és női életét! Tehát végső fokon már odáig merészkedik az ember az Isten törvénye elleni lázadásban, hogy a házasságot egyenesen megszünteti, mint valami avatag intézményt, mint amit túlnőtt, eltörli, mint olyasmit, amire nincs szükség, ami fölösleges, ami káros.

Minden baj, a legkisebb és a legnagyobb egyaránt onnan ered a házasságban, hogy a házasságot nem akarjuk úgy tekinteni, mint Isten rendelését, nem akarjuk a házasság szent voltát elismerni. Azt mondtam az elébb, hogy a házasság isteni intézmény, nem az ember találta ki magának. Ebből az is következik tehát, hogy nem bánhat vele úgy, nem is csinálhat vele az ember azt - mintha saját találmánya lenne -, amit éppen akar. Már pedig éppen itt van a baj: az ember úgy tekinti a házasságot, mintha az teljesen csak őtőle függene, mintha ő találta volna ki, mintha gátlástalanul ki-be lépegethetne rajta, aszerint, hogy éppen mire vágyakozik, mire hajtja az ösztöne. Ebből ered az, hogy ha az egyik fél rájön, vagy mind a ketten rájönnek, hogy nem megy tovább együtt az élet, hát szépen elválnak, vagy ha szépen nem megy, hát csúnyán válnak el. Mindegy! Az, hogy Istennek mi a véleménye az ilyen dolgokra nézve, nem érdekli a feleket. Érzitek a sátánit ebben? Tudniillik az a sátáni, hogy az ember teljesen szuverénül dönt, hogy a házasság törvényeit ő szabja meg a maga számára. Nem veszi tudomásul azt, hogy a házasság törvényeit már a teremtéstől fogva megszabta az Isten. Úgy bánik Isten ajándékával, mintha Isten nem is lenne.

Figyeljétek csak meg, mennyire így van ez a gyakorlatban. Például amikor válásra kerül a sor. Rájöttek, hogy nem passzolnak egymáshoz. Miért kössék hát erőszakkal egymáshoz az életüket? Helyesebb, ha szép csendesen, minden vita nélkül szabadon engedik egymást. A férfi becsületesen kijelentette, hogy más asszonyba szeretett bele. A feleség azt válaszolta, hogy ő nem áll a férje boldogságának útjába, visszavonul. És elválnak, mint két jó barát, akik szinte szívességet tesznek egymásnak. Vagy talán éppen el sem válnak. A lakásprobléma, meg a hivatali dolgok miatt talán jobb, ha mégis együtt maradnak. Olcsóbban jönnek ki így. De hát a feleség meg fogja majd ugye érteni, hogy a férje a teljes szeretetét más valakinek adja, vagy megfordítva. Utóvégre is nem élhet az ember szerzetes-életet! Az csak nem házasságtörés, ha egy olyan házasságból, amely úgysem boldog házasság, egymás tudtával másfelé vigasztalódnak a házastársak?! Hát nem így szokott lenni? Az autonóm ember, az önmagának törvényt szabó ember, az Istentől önmagát függetlenített ember így mocskolja be azt, ami szent!

Hogy mennyire maga szabja meg az ember a törvényt önmaga számára, mi sem mutatja jobban, mint az az ellentét, ami Jézus véleménye és az általános emberi erkölcsi érzék között van. Jézus azt mondta: “valaki aszszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott (= házasságtörést követett el) azzal az ő szívében.” (Mt 5,28) Tehát azt mondja: nemcsak a tett, hanem a tisztátalan tekintet és a vágyakozó gondolat is házasságtörés. Az általános erkölcsi vélemény pedig még csak nem is a tettet, hanem annak csak a következményét tartja bajnak, ha kitudódik, ha megtudja a világ, vagy megtudja a másik házastárs. Amíg sikerül titokban tartani, vagy amíg egy egyszerű magzatgyilkossággal sikerül a következményeket eltüntetni, addig a lelkiismeret nem is nagyon jelzi azt, hogy itt bűn történt, itt átlépett valaki egy olyan kerítést, amit Isten állított fel.

Nos tehát: ez a sátáni! Az, hogy a házasságot már régen nem úgy látjuk, mint isteni rendelést, aminek a törvényeit Isten szabta meg az ember számára, hanem úgy, mint ami pusztán csak két ember megegyezésén alapszik és így az a két ember, vagy akár csak az egyik a kettő közül, szabadon eldöntheti, óhajtja-e folytatni tovább, vagy nem. Vagy azt, hogy milyen föltételek mellett hajlandó fenntartani. Az autonóm ember kizárta Istent abból az ügyből, amit Isten áldásul adott a számára: a házasság egész problematikájából. És nehogy azt gondoljátok, hogy most az egyháztól elidegenedett, hitetlen, pogánnyá vált embertömegekről van szó! Nem! Itt tirólatok van szó! Ti vagytok azok az úgynevezett hívő emberek, akik a legrafináltabb módon vétkeztek a VII. Parancsolat ellen. Gondolatban vagy szóban, titkos vagy nyílt cselekedetben rángatjátok, tépitek, tapossátok ezt a kerítést, amivel Isten a magatok vagy a más házasságát körülvette, amivel Isten egyáltalán a házasság szentségét védi!

Megdöbbentő Isten Igéjének az a szó szoros értelmében halálos komolysága, amellyel a házasságtörés bűnéről beszél. Az ótestamentumi törvények szerint menthetetlenül halál járt érte. Azért akarták azt a parázna nőt is megkövezni, akit éppen tetten értek a farizeusok. Az Újtestamentumban is félreérthetetlen Isten ítélete a házasságtörők fölött. Határozottan megmondja Isten, hogy ezek Isten országát nem öröklik. A parázna szívű, a parázna testű és parázna lelkű ember ki van zárva az örökkévalóságból. A tisztátalan földi örömök és a tiszta mennyei öröm két olyan ellentét, ami teljességgel kizárja egymást. Hogy van hát akkor mégis - mondhatná valaki -, hogy Jézus szinte megment az isteni törvény büntető következményétől egy olyan valakit, aki éppen tetten kapatott, mint házasságtörő? Hát akkor talán nem is volt olyan nagy bűne ennek az asszonynak, akkor talán nem is olyan nagy bűn a házasságtörés? De igen! Csak van valami, ami még nagyobb nála: Isten kegyelme! Rettenetes, utálatos, pokoli, kárhozatra vivő bűn a házasságtörés, de van rá bocsánat!

Nézzétek ennek az asszonynak az esetét: Nem tudjuk, ki-mi volt azelőtt. Nem tudjuk, hogyan történt, csak annyit, hogy tetten kapatott. Ő volt-e a hibás vagy ő csak áldozat volt, olyan volt-e a helyzet, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek vagy ő volt a csábító, úgy sodródott-e bele a bűnbe vagy ő sodort-e bele mást, józan volt-e vagy mámoros, egyszer bukott csak el vagy züllött volt már azelőtt is, falu rossza volt-e vagy csak pillanatnyilag szédült meg? Mindezt nem tudjuk róla. És éppen ez a jó, mert éppen ez biztat arra, hogy mindenki számára van bocsánat, annak is, aki éppen csak megbotlott, annak is, aki már egészen belemerült a fertőbe. Van bocsánat! De csak úgy van bocsánat, ahogyan ennek az asszonynak a számára is volt: úgy, hogy a bűnbocsánat egyúttal teljes megtisztulást is jelent a számára! Ugyanaz a Jézus, aki azt mondja neki: “Én sem kárhoztatlak”, azt is mondja rögtön utána: “eredj el és többé ne vétkezzél!” (Jn 8,11c) Ez a kettő annyira összetartozik, hogy egymás nélkül nem is érvényes, nem is igaz. Nem tudna nem vétkezni többé a bűnbocsánat tisztító ereje nélkül, de nem tudná elfogadni a bűnbocsánatot, ha továbbra is akarná még folytatni a vétkét.

Igen: megbocsát Jézus, de úgy, hogy többé azután ne vétkezzél! Csak az nyer bocsánatot, aki hagyja, hogy ez a bűnbocsánat meg is tisztítsa a szívét, a lelkét, a testét, aki tehát abba is hagyja a megbocsátott bűnét! Aki nem hagyja abba, nem nyer bocsánatot. Tehát a bűnbocsánat nem azt jelenti, hogy te folytathatod tovább, vétkezhetsz tovább! Hiába veszel úrvacsorát, ha nem vagy hajlandó abbahagyni azt a bűnt, amit megítélt most benned Isten! Inkább ne vegyél úrvacsorát! Kárhoztatást ennél és innál magadnak itten! A bűnbocsánattal való visszaélés még súlyosabb ítéletté tornyosul fölénk. Csak akkor szól neked Jézusnak ez a szava: “Én sem kárhoztatlak”, ha ugyanilyen érvénnyel hallod meg ezt a másik szavát is: “Többé ne vétkezzél!”

Az az asszony a szó szoros értelmében véve újra kapta Jézustól az életét, hiszen a halálbüntetéstől mentette őt meg az Úr! És én azt hiszem, a bűnbocsánatnak éppen ez a nagy jelentősége: olyan, mintha újra kapná az ember az életét! Sőt, nem is csak olyan, hanem ténylegesen az is. Hiszen halálbüntetéstől ment meg Jézus: Ő halt meg helyettem a bűnömért! Újra kaptam az életet. Fehér lappal indulhatok, újrakezdhetek mindent, azt is, amit elrontottam, az Ő erejével, az Ő kegyelmével.

És itt most még egy pillanatra hadd térjek vissza ahhoz, amit legelőször állapítottunk meg: a házasság nem emberi találmány, hanem Isten teremtési rendje, isteni intézmény, ajándék az ember számára. Isten csinálta, készítette az embernek. Az emberi készítményekhez, például egy mosógéphez is szoktak adni használati utasítást. Jó azt áttanulmányozni és betartani, mert könnyen elrontjuk a gépet. Isten is adott ilyen használati utasítást az Ő készítményéhez, az Ő találmányához, a házassághoz. Ne csodálkozzék, ha elrontja a házasságát, aki nem a használati utasítás szerint él vele. Az egyik ilyen használati utasítás éppen az, amit alapigénk mond: “Ne paráználkodjál!” Ugyanez pozitíve így hangzik: szeresd a házastársadat! Mégpedig ne csak akkor és ne csak azért, mert és amikor éppen szeretetreméltó, hanem szeresd annak ellenére, hogy... ! Csakis az szeret igazán, aki szeretni tud "annak ellenére" is. A másik szeretése nem mindig élvezet, kedvtelés, hanem elsősorban feladat! Hivatás! Isten a házasságban is a másik fél szeretésének a feladatára hív el minden nap újra. És aki kéri, az az erőt is megkapja hozzá.

Tehát a bűnbocsánatból kiindulva: élj az Isten ajándékával úgy, ahogyan Ő mondja! Sohasem bánod meg! Így lesz a házasságod azzá, amivé Isten szánta: ajándékká, áldássá!

Ámen

Dátum: 1958. április 27.

Ha Istennek ezt a parancsolatát a legmélyebb lényegében meg akarjuk érteni, legelőször is különbséget kell tennünk a bűn mint cselekedet, és a bűn mint állapot között. Például, ha ezzel a parancsolattal kapcsolatban a bűnös cselekedetről van szó, akkor Kainnál kellene kezdenünk, az első testvérgyilkosnál, aki agyonütötte a saját öccsét, mert egyszerűen nem bírta elviselni maga mellett. Ha pedig a bűnről mint állapotról van szó, akkor itt is vissza kell mennünk egészen a Paradicsomig, ahol az ember az Istennel való közösségből kiesett, ahol az embernek Istenhez való viszonya romlott meg. Ebből következik, hogy a legelső ember, aki ebben a Paradicsomon-kívüli állapotban, ebben az Istennel megromlott viszonyban jött a világra, Kain, már olyan ember, aki nem bírja elviselni, hogy a másik kedvesebb lehet, mint ő, hogy a másiknak jobban sikerül valami, mint neki, inkább haljon meg az a másik: agyonveri a testvérét! Tehát nem úgy áll a dolog, hogy Kain gyilkossága válik mind nagyobb arányú gyilkosságok okozójává, nem az egyes gonosztett okozza a többi gonosztettek láncolatát, hanem Kainnak Istenhez való bűnös viszonya, megromlott emberi természete az oka annak, hogy a világban annyi sok gyilkosság és gonosztett van. És mivel mi mindnyájan természettől fogva kaini emberek vagyunk, magunkban hordjuk a kaini természetet, a kaini indulatot, ezért minden ember a szíve mélyén embergyilkos!

Hitvallásunknak van egy kegyetlen tétele: “Természettől fogva hajlandó vagyok Isten és felebarátom gyűlölésére”. (v.ö. Heidelbergi KT 5. K-F) Hajlandók lennénk azt mondani rá, hogy ez azért erősen túlzott kifejezés, megállapítás, legbensőbb lényegében nem olyan rossz azért az ember! Volt idő - a közelmúltban éppen, az idealizmus filozófiájának korában -, amikor azt gondolták, hogy ki lehet nevelni az emberekből a rosszat, csak ésszerűen kell élni, iskolákat kell építeni, meg kell tanítani az embereket az erkölcs alapelveire, s akkor nem lesz szükség többé börtönökre, erényesebbé válik az emberiség. Hittek az emberi jóságban, az emberben lévő természetes jó tulajdonságokban és lehetőségekben. És mi lett az úgynevezett jó emberben való hit eredménye? A két világháború szörnyű embertelensége! Az értelem, a logikus emberi gondolkodás mit tudott adni, mit tudott produkálni? A végletekig tökéletesített ember-mészárszéket és két atombombát. Nézzétek, mire képes magától az ember: még a kegyessége is, a pusztán emberi erőből és jó szándékból produkált kegyessége is újra és újra inkvizícióra vezet. Még a vallásossága is gyilkol! Érzitek, hogy valahol nagyon mélyen van a baj az emberben? Hogy talán kultúrával, állami törvényekkel, büntetőszankciókkal visszanyomva, féken tartva, de ott lappang a kaini természet mindnyájunk szíve mélyén?!

De nem túlzás ám az, amikor azt mondom, hogy a szívünk mélyén mi mindnyájan embergyilkosok vagyunk. Különösen nem túlzás, ha elhisszük, amit Jézus mond, hogy aki haragszik az ő atyjafiára, máris gyilkosságot követett el azzal az ő szívében. Vagy amit János apostollal mondat Isten Szentlelke: “Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az!” (1Jn 3,15) Hogy mennyire ott van a gyilkosság lelkülete valahol lent, nagyon mélyen az emberben, az emberi természetben, erre nézve hadd emlékeztesselek benneteket az 1943-44-es filmhíradókra. Légitámadás, közelharcok, ostromok, bombázások, a szervezett tömegmészárlás szörnyű képei vonultak el a vásznon. És azokat a borzasztó jeleneteket, amelyek nyomán mérhetetlen szenvedés, pusztulás, halál, gyász ömlött rá egy-egy vidékre, a mozi közönsége mint valami szórakoztató érdekességet nézte, s a végén nem egyszer megtapsolta! Íme, itt a kaini lelkület!

Nem tapasztaltad-e még magadon vagy máson, hogy milyen elkeseredett indulattal tud gondolni az ember arra a másikra, akit ellenségünknek érzünk? Milyen nyugodt lelkiismerettel tudnának emberek, akik pedig egy csirke nyakát sem tudnák elvágni, persze valaki mással ledobatni egy-egy atombombát ide vagy amoda, hogy oldódjék meg már végre a világ problémája. Érzitek benne a kaini lelkületet? Nem sok kell hozzá, hogy lelepleződjék bennünk ugyanaz a gyilkos indulat, ami Kain kezét Ábelre emelte. Lehet, hogy a kezünket lefogja a fél-neveltség, vagy a törvény, vagy valamilyen meggondolás és nem lesz belőle emberölő cselekedet, de az indulat, az érzület ugyanaz, amire a Szentírás azt mondja: embergyilkos az.

Ne ringassuk hát magunkat illúziókban: az ember sohasem lesz jobbá! De Jézus sem azért jött erre a világra, hogy az emberben lévő jó szándékot segítsen még egy kicsit jobbá tenni. Nem azért jött, hogy a maga példájával fölfokozza az emberben lévő jó tulajdonságokat, és kibontakoztassa az emberben a jót, hanem Jézus éppen azért jött e világra, azért lett emberré, mint mi, azért ereszkedett alá ebbe az elveszett, Istentől elszakadt állapotba, amiben mi tévelygünk, hogy bennünket, embereket, akik teljesen tehetetlenné váltunk a jóra, megmentsen, megváltson és olyan emberekké tegyen, akik képesek már nem gyűlölni, nem ölni, hanem szeretni! Jézus nem új erkölcstant hirdetett meg a földön, hanem Isten kegyelmét az elveszett világ számára. Nem új morális törvényeket hozott egy elzüllött emberiség közé, hanem a szerető és megbocsátó Istent hozta az Istentől elfordult emberek közé. És ez a parancsolat, hogy “ne ölj”, nem azt jelenti, hogy vígy bele több humanitást az emberi együttélésbe, kövess el mindent, hogy a legtisztább érzéseidet fejleszt ki magadban, nyomd el a fel-feltörő gyűlöletet, hanem azt, hogy tudd meg: Jézus meghalt érted és ezért, de csak ezért Isten mégis a magáénak tekint, dacára annak, hogy természettől fogva hajlandó vagy Isten és az emberek gyűlölésére. Ezt hidd el és engedd, hogy ez a hit olyan valamire serkentsen, amire különben képtelen vagy: a másik ember szeretésére!

Nem azt jelenti ez, hogy Kain, most már ezentúl mindig csak mosolyogva nézzen rá Ábelre, sem nem azt, hogy ígérje meg, hogy nem fogja bántani többé, hanem azt, hogy Kain és Ábel együtt járulnak oda a Golgotához, ahol mindkettőjük bűnéért megtörtént az engesztelő áldozat, ahol kegyelemből mindkettőjüket elfogadta Isten, és ahol egy egészen új kapcsolat létesül közöttük. Nem az, hogy hirtelen megbarátkoztak egymással, hanem az a fölismerés, hogy Isten mindkettőjüket olyan érthetetlenül, olyan végtelenül szereti!

“Ne ölj!” Ez a parancsolat odavezet bennünket a Golgotára, a legborzalmasabb ember-gyilkosság, Isten-gyilkosság színhelyére, ahol most már teljes szívvel tudom mondani az ellenségemnek is, tudja Kain mondani Ábelnek, Ábel meg Kainnak: megbékülök veled, mert Isten is megbékült velem. Elfogadlak testvéremnek, úgy, ahogy vagy, mert Isten is úgy fogadott el gyermekének, ahogy vagyok. Megbocsátok neked mindent, mert Isten is megbocsátott nekem mindent. Szeretlek minden hátsó gondolat nélkül, mert Isten is így szeret engem is, meg téged is! És ekkor nem az számít többé, hogy az a másik ember rokonszenves-e vagy ellenszenves, közelsége kellemes-e vagy bosszantó, az sem, hogy azonos vagy ellentétes világnézeten van-e velem, az sem, hogy mennyi hasznom vagy károm van abból, hogy él és úgy él, ahogy él, hanem csak egyedül az számít, hogy őérette is épp úgy született és meghalt Jézus, mint énérettem. És akkor, abban a másikban nem azt a gyűlölt alakot látod többé, akit ki kell irtani, aki “megérdemelné, hogy megüsse egy jótékony guta”, vagy a “fejére essen egy atombomba”, hanem abban a másikban is azt az embert látod, akit Isten úgy szeretett, hogy Jézus érte is meghalt, és akit ezért soha, semmilyen körülmények között sem szabad még gondolatban sem megölni!

Nem lehet a VI. Parancsolatról beszélni anélkül, hogy rá ne vetítenénk fénycsóváját ennek az Igének az emberiségre leselkedő egyetemes veszedelemre: a háborúra. Nehéz itt valami újat mondani, hiszen rengeteg felelős megnyilatkozás és felelőtlen szólam hangzott már el a háború ellen. A világ egyik legnagyobb tekintélye, a lelkész-orvos-orgonaművész-misszionárius: Schweitzer Albert közismert tiltakozó nyilatkozatával kapcsolatban egy nyugat-berlini lap a világ másik legnagyobb tekintélyű emberéhez, a nálunk is jól ismert Barth Károly teológiai tanárhoz fordult azzal a kérdéssel, hogy mi a véleménye ebben a kérdésben. Barth Károly válaszában közvetlenül az emberiséghez fordult, mondván: az emberek vegyék kezükbe a saját ügyüket. Minden eszközzel értessék meg kormányaikkal és sajtójukkal, hogy sem másokat, sem önmagukat nem akarják kiirtatni. Itt nem elvekről, ideológiákról, rendszerekről vagy politikai érdekekről van szó, hanem itt az életről van szó. Itt emberekről van szó, az emberiségről van szó!

Isten a VI. Parancsolattal mintegy szent védőövet helyezett az emberi élet köré. Az élet Istené! Ő ajándékozza. Ő veheti el! Egyedül a maga számára tartja fenn azt a jogot, hogy életet adjon vagy elvegyen. És azt az életet, amit Isten ajándékozott, senki el nem veheti a megajándékozottól. Ez nemcsak az ember megrablása volna, hanem az Isten megrablása is. Még maga a megajándékozott sem tehet az életével azt, amit akar. Nem ő adta magának az életet, így hát el sem veheti magától. Isten azt mondja: Ember, bárki légy, ne ölj! A Hirosimára ledobott atombomba kioldásakor történt egy nagyon meggondolkoztató mozzanat. A repülőgép személyzete nem tudta pontosan, mi történik, csak annyit tudtak, hogy valami újfajta bombát próbálnak ki. 9 óra 15 perckor, amikor felvillant az a fehér villámlás, amely azután 100.000 embert ölt meg, az a sajátságos dolog történt, hogy a személyzet több tagja, mintha csak egy száj mondaná, ebben a kiáltásban tört ki: ISTENEM! Nehéz volna megállapítani, hogy ezek a férfiak mit éreztek vagy gondoltak a felkiáltáskor, az azonban bizonyos, hogy ahol embert ölnek, ott valójában nemcsak emberekről van szó: Istent is érinti az, azt az Istent, Akié minden élet! Ahol embert öltek, ott az ember Isten előtt felelős! Így van ez attól az első embertől fogva, aki egy másik embert megölt.

Az I. Világháború alatt az akkori Kálvin téri segédlelkész sebesült katonákat látogatott az Üllői úti kórházban. Többek között egy nagyon szomorú arcú fiatalember ágya mellé lépve megkérdezte, melyik testrészén sérült meg? A lelkemen, válaszolt a fiú! És elmondta, hogy szuronyrohamra kellett menni. Ő is rohant, őrült kavarodás támadt, ellenséges katona állt vele szemben, mindketten szúrtak a szuronnyal, neki előbb sikerült beledöfni szuronyát a másik szemébe. A kemény acél behatolt a koponyába, s mikor már a másik elzuhant, akkor sem akart kijönni onnan. Rohanni kellett tovább. Húzta kifelé a szuronyt, nem jött. Majd ekkor kínjában rálépett annak a másiknak a nyakára és így rántotta ki végül a fegyvert a koponyacsontok közül. A borzalmas elbeszélést így fejezte be: Az a földön fekvő katona az elhaló élet rémült csodálkozásával nézett rám a félszemével. Azóta azt a tekintetet mindig magam előtt látom!

Atyámfiai! Ez a háború! Csak most már sokkal nagyobb méretekben! A II. Világháborúban 23 millió ember vesztette el az életét és 30 millió sebesült meg a testén, és hány százmillió ember sebesült meg a lelkén? Ezt az utóbbi sérülést nem tartja nyilván a statisztika! Ha jól belegondolunk ebbe, nem azt mondja-e minden porcikánk, még ha nem vagyunk is hívő emberek, hogy sohasem szabad többé egyik embernek így szembekerülnie a másik emberrel! És ha még a Krisztus evangéliumát is hallod, amely azt mondja, hogy ne azért szeresd az embereket, mert olyan kedvesek és rokonszenvesek, vagy olyan sajnálatra méltóak és nyomorultak, hanem azért, mert őérettük is született és meghalt Jézus Krisztus, mert kimondhatatlan értéket jelentenek Isten szemében. Igen, ha Krisztusnak ezt az evangéliumát hallod, akkor igazán csak azt mondhatod: Nem és ezerszer nem! Nem szabad bántani az embert, nem szabad gyűlölni, nem szabad megölni, képtelen vagyok rá!

Vannak itt olyanok, akik még emlékeznek reá, hogy 1943-44-ben itt, a mi gyülekezetünkben is megalakult az akkor országszerte ismert imaközösség a magyar megmaradásért! Most is egyre többfelé alakulnak imaközösségek szerte az egész világon a világ megmaradásáért és az embereknek Istennel és egymással való megbékéléséért! Minden imádkozó ember kapcsolódjék bele a maga helyén, a maga könyörgésével és könyörögjön, hogy legyen Isten irgalmas ehhez a világhoz!

Ámen

Dátum: 1958. február 23.

Tudjátok, hogy a szokásos hónap-végi úrvacsora-osztásos vasárnapon, a Tízparancsolat soron következő Igéjét vesszük az igehirdetés alapigéjéül, így került most elénk az V. Parancsolat, a szülők tiszteletéről szóló törvény. Minden különösebb bevezetés nélkül hadd kezdjem rögtön először magának a szövegnek a magyarázatával. Figyelemreméltó ugyanis, hogy nem azt mondja Isten: szeresd a te atyádat és anyádat, sem azt, hogy dicsőítsd őket, hanem: tiszteld a szüleidet! Tudniillik minden normális gyermek szereti a szüleit, bár sajnos rendszerint akkor jön rá erre igazán, amikor már nincsenek a földön. Az a természetes magatartás, az emberi természetből adódó helyzet, hogy a gyermek szereti a szüleit. Szereti még akkor is, ha nem túlságosan tiszteli őket, ha nem is nagyon szeretetre méltók vele szemben, ha vannak olyan szakaszok is az életében, amikor harcban áll velük és ridegen nagy távolságban állónak érzi magát velük szemben. Igen: akkor is megvan a gyermek szíve mélyén a szülők iránti természetes szeretet. Nem azt mondja Isten Igéje, hogy szeresd a te szüleidet, nem szentimentális dolgokról van itt szó: sokkal többről! De arról sincs szó, hogy dicsőítsd a te szüleidet, mert igen veszedelmes dolog ez, ami már sok fiú és leány életében kiváltotta a kisebbrendűségi érzést.

A Tízparancsolatban arról van szó, hogy: “tiszteld atyádat és anyádat”! (2Móz 20,12a) Add meg nékik azt a tiszteletet, ismerd el és érvényesítsd azt a jogot, ami az atyai és anyai minőségükből kifolyóan jár nekik! Nem hiába szokták az V. Parancsolatot kapcsolatba hozni a felsőbbség, a politikai hatóság hatalmának a tiszteletével: olyanféle magatartást kíván az Ige a szülőkkel szemben, mint a törvényes felelősséggel szemben. Úgy tiszteld őket, mint ahogyan a hatóságot is tisztelni kell, mert különben sok mindenféle kellemetlenségben lesz részed. Lehet, hogy sokféle kifogása van valakinek a hatóság intézkedéseivel szemben, kritikával illeti azt, kellemetlen egyéniségnek tartja annak képviselőjét: akkor is tisztelni kell, mert felsőbbség! Valahogy ilyenformán van itt is: a szüleidet is, még ha megfogyatkozott is benned irántuk a szeretet, és ha nem tudod is azonosítani magad a gondolkozásukkal, akkor is tiszteld, mert a szüleid! Mert az élet rendje szerint ők felettes hatóságod, törvényes felsőbbséged!

Igen: ezt jelentené szó szerint az Ige! De hát miért, milyen alapon követelhető meg a szülők jogainak ez a tiszteletben tartása? És itt most valami nagyon fontos és mély tanítása van a Bibliának: Nem csupán a testi és vérségi kapcsolat révén kell tisztelnünk őket, mivel a szüleink gyermekei vagyunk, hanem azért is, mert az egész atyaság-anyaság fogalma kapcsolatban van Isten Atyaságával. Mégpedig nem úgy, hogy mi, emberek a földi atyánkban megismert atya-fogalmat egyszerűen alkalmazzuk Istenre, hanem éppen megfordítva: úgy, hogy Isten a maga atyai mivoltából ad valami részt azoknak az embereknek, akiktől testileg származunk, tehát a szüleinknek. Isten a maga atyai teremtő és gondviselő munkájának egy jó nagy részében első számú munkatársaivá fogadta a földi édesapát és édesanyát. Ezt rajtuk keresztül gyakorolja. Az édesapának és édesanyának szülői minőségén átragyog valami a mennyei édesatya valóságából. Olyan közel állnak Istenhez az édesatyák és édesanyák a maguk szülői, édesanyai és édesatyai mivoltukban, hogy maga Isten követel tiszteletet a számukra, és maga Isten kölcsönöz visszfényt nekik abból a fényből, amely egyébként kizárólag az Istené! Aki megtagadja a tiszteletet atyjától és anyjától, az magától Istentől tagadja meg!

Érzitek, mennyire más ez, ami itt a Szentírásban van, mint az emberek érzelgős elmélkedése a szerető szülőkről és a szerető gyermekekről? Itt tudniillik nagyon világos a parancs a szülőkhöz: szülők, az a hivatástok, hogy szülői magatartástok Isten atyai mivoltát tükrözze! És az a feladatotok, hogy gyermekeiteknek a saját létük értelmének a nagy kérdésére a nagy feleletet megadjátok! És mivel magas funkciót töltötök be, ilyen nagy méltóságra emelt benneteket Isten és ilyen nagy feladatot bízott rátok: ezért kell, hogy tiszteljenek benneteket a gyermekeitek! És épp ilyen világos a parancs a gyermekekhez is: gyermekek, mivel Isten Jézus Krisztus által az embereket gyermekeivé tette, ezért van nektek is atyátok és anyátok, innen ismerhetitek meg az atyaság-anyaság mivoltát, a szüleitek képviselik felétek első renden a mennyei Atya valóságát! Tehát nemcsak azért és addig kell engedelmeskednünk földi szüleinknek, mert és ameddig szimpatikusnak, tanácsaikat a magunk akaratával egyezőnek tartjuk, hanem a szülők iránti engedelmesség hitbeli magatartás a számunkra, rajtuk keresztül Istennek engedelmeskedünk, vagy nem engedelmeskedünk! Miképpen a földi felettes hatóságoknak is nem azért engedelmeskedik a hívő ember, mert szimpatikusnak tartja, hanem mert Isten rendelését látva benne, Istennek engedelmeskedik általa!

Az Úrért történik az engedelmesség, tehát nem is a szülőkért, a szülők jó érzéséért, nem is egy szép hagyománynak, a szülői tisztelet hagyományának a fenntartásáért, sem semmiféle egyéb szentimentális okért, hanem egyedül és kizárólag az Úrért! És akkor is az Úrért, ha a szülők nem tudják, hogy ők maguk is az Úrért vannak, hogy az ő atyai és anyai mivoltuk az Úr Atyaságának a visszfénye. Tehát az Úrért: “Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked.” (2Móz 20,12)

Ez így, idáig az elmélet. Sajnos azonban a gyakorlatban jaj, de sok probléma adódik! Mégpedig mindkét részről: a szülők részéről is, meg a gyermekek részéről is! És ez a parancsolat mind a kettőnek: a szülőknek is, meg a gyermekeknek is a fájó sebére tapint rá, és azt akarja gyógyítani! Néha maguk a szülők teszik nehézzé, sőt lehetetlenné gyermekeik számára, hogy tiszteljék őket! Nem azért, mert tisztességtelen életet élnek - bizonyára vannak ilyen szülők is, de az ilyen extrém esetek remélhetőleg inkább csak kivételek -, hanem azért, mert nagyon sok szülőnél hiába keresi a gyermek az eligazodást az élet komoly kérdéseiben: nem kapja meg, vagy nem helyesen kapja meg azt. Hány szülő mer őszintén és nyíltan beszélni a serdülő fiával vagy lányával, amikor az nem tud mit kezdeni a saját fiatalsága duzzadó erejével, és élete kritikus pillanataiban magára marad, vagy olyan felvilágosítást kap, ami esetleg egy életre megnyomorítja a testét és a lelkét! Amikor a gyermekünk vélt vagy valóságos bűnöktől való félelmek meredélyein botorkál, óh, de nagy szüksége lenne egy szerető kézre, amely átsegíti a mélység fölött a biztos partra. Nyúl-e felé ez a kéz? De sok szülő teszi lehetetlenné gyermeke számára azt, hogy az élet nagy kérdéseivel bizalommal odajöjjön hozzá, az által, hogy az édesapa és az édesanya házassága - dacára a külső látszatnak - nem boldog. A gyermek nagyon élesen lát mindent. Észreveszi a legkisebb zavart is, és minden családi jelenet azzal a következménnyel jár, hogy a gyermek a maga problémáival jobban visszahúzódik önmagába, és kérdéseivel nem megy a szülőkhöz.

Vagy hány gyermek szenved a szülők külsőleges vallásossága miatt! Látja, hogy a szülei imádkoznak, Bibliát olvasnak, templomba járnak, és nem látszik meg az életükön, hogy valóban hisznek, s hogy a kegyességük külsőségei mögött egy vívódó lélek, egy küszködő ember, egy bűnös ember van, aki maga is az élet nagy kérdéseire a feleletet nem csak úgy a mellénye zsebéből húzza elő! És hány olyan szülő van, aki igazán mindent megtesz a gyermekéért, jó nevelést ad neki, lehetőségeihez képest anyagi javakat is összegyűjt a számára, hogy meg legyen az életre mindene; önfeláldozó jó atyja és anyja a gyermekének, de sohasem mutat túl önmagán az igazi Atyára - és így, bizony mégis koldusszegényen és elhagyatottan küldi ki az életbe. Pedig ugye, milyen jó lenne, ha akkor is maradna Édesatyja a gyermekeidnek, ha te már nem lennél?

De sok szülő elidegeníti magától, és valósággal elkeseríti a gyermekét azzal, hogy nem érti meg a fiatalság más igényeit, más problémáit, megváltozott körülményeit, az ilyen kegyes szólamú utalásokkal: Hja, a mi korunkban nem lehetett így vagy úgy tenni a gyermeknek! Általában igen egyszerű, de fölháborító a mai ifjúság erkölcsei fölött jeremiádozni, mintha az sokkal haszontalanabb, könnyelműbb, léhább, tisztátalanabb lenne az előtte járt generációkénál! Olvastam a múltkor egy mondást, olyant, amilyent mindnyájan hallottunk már sokszor. Szó szerint így hangzott: “Egy dekadens, halódó korszakban élünk. A fiatalság semmire sem jó: nem tiszteli az öregeket, türelmetlen, lázadó. Ősrégi ismeretekben kételkedik, szüleivel szemben tiszteletlen. A kornak ezek a jelenségei arra mutatnak, hogy egy teljes világromlás felé haladunk.” Tudjátok, honnét való ez az írás? Egy ó-egyiptomi sír feliratáról! Semmivel sem erkölcstelenebb a mai ifjúság, mint mi voltunk, meg mint a nagyapáink, dédapáink voltak, semmivel sem tisztátalanabb a mai kor, mint a 40-50 évvel ezelőtti, vagy a 3000 évvel ezelőtti kor volt. Legfeljebb ma talán leplezetlenebb, őszintébb, becsületesebb ugyanaz a tisztátalanság és erkölcstelenség, ami mindig megvolt, de leplezve, nagyképűbben, farizeusibb álarc alatt. Nem a kor tesz erkölcstelenebbé vagy erkölcsösebbé valakit, hanem Jézus Krisztus! Ne panaszkodjunk hát mi, szülők a gyermekeink tiszteletlensége fölött, hanem legyünk olyan szülők, édesapák és édesanyák, akiket igazán megillet az, hogy “tiszteld atyádat és anyádat", mert a mennyei Atya jóságát, gondviselését, szeretetét, önfeláldozását sugározzuk a gyermekeinkre!

Persze, ha mindez nem így volna, titeket, gyermekeket az sem ment föl Isten határozott törvényének a hatálya alól, az alól, hogy: “tiszteld atyádat és anyádat". Igen, a gyermeket a szülő kétségtelen hibája sem oldja föl a köteles tiszteletadás alól! És ha nehezedre esik tisztelni a szüleidet, azt is vizsgáld meg te gyermek, hogy a hiba nemcsak a szüleidnél lehet ám, hanem nálad is! És valóban: hátha nem is ők a hibásak azért, hogy nem tudod tisztelni őket, hanem te! Te látsz bele olyan hibákat a szüleidbe, amelyek nincsenek is meg bennük, hanem éppen benned vannak! Magadból vetítettél rájuk egy csomó rossz tulajdonságot, ami eltaszít tőlük. Viszont nem látsz meg bennük olyan dolgokat, amik pedig megvannak bennük, azt, hogy még így is szeretnek, még így is védenek, azt, hogy mennyire szenvednek érted! Tehát éppen azt, amiben legjobban átsugárzik rajtuk Isten könyörülő, bűnbocsátó, a Krisztusban értünk szenvedő Atyasága!

De hát mit tegyek - kérdi olykor egy-egy igazán komoly hívő fiatal leány, vagy fiú -, ha olyant kívánnak tőlem a szüleim, ami véleményem szerint nem helyes? Mitévő legyek, ha nem tetszik nekik a szívem választottja: szakítsak vele? Mit tegyek, ha nem szívesen veszik a templomba járásomat: ne járjak többé? Mit tegyek, ha a szüleim olyan régimódi gondolkozásúak, hogy erkölcstelennek tartják az uszodát, a mozit, a táncot: engedelmeskedjem nekik és legyek én is egy világtól elmaradottan élő anakronizmus? Igen, ezek mind gyakorlati problémák! Mit válaszoljak az ilyen kérdésekre? Mondjam azt, hogy ne zavartasd magad az ilyen régimódi, elavult nézetek által, eredj a magad útján? Nem! Ilyent sohasem tudnék mondani! Hanem azt, hogy kezdd azzal, hogy igazán tiszteld a szüleidet. Próbáld meglátni bennük Isten Atyaságának a visszfényét. Ezért kezdj el igazán engedelmeskedni nekik. Aki így, Isten iránti szeretetből feláldoz is valamit: esetleg tényleg nem fog tudni rock and roll-t táncolni, nem fog tudni a legújabb filmről beszélni, de mégis ő lesz a sokkal-sokkal gazdagabb, mint többiek, akik áldozat nélkül élnek. Nagyon ritkán van igazán olyan pillanat, amikor a szülők valami olyant kívánnak gyermeküktől, amit a gyermeknek nem szabad megtennie. Egyébként tudom, hogy e tekintetben mennyi nehézség és probléma feszül az idősebb és fiatalabb generáció között. Egyet határozottan merek állítani: ti, szülők, a gyermekeitek várják, óhajtozzák bennetek a bizalmas jó barát közeledését, és ti gyermekek, a szüleitek várják bennetek a bizalmas, jó barát közeledését! Miért nem tudtok hát egymásra találni? Miért kell külön-külön, árván, magatokra maradottan bolyonganotok? Igen, túlságosan nagy már a szakadék közöttetek!

Testvéreim! Az Ótestamentum utolsó lapjának a legutolsó versében van egy drága ígérete Istennek Valakiről, Akinek többek között az lesz a feladata, hogy “az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz”. (Mal 4,6) Ez a Valaki már eljött erre a világra! Eljött a világra, mégpedig egy fiú alakjában, az Egyszülött Fiú alakjában! És nagy békéltető, egyeztető szolgálatát úgy végezte el, hogy az Atya nem kímélte egyszülött Fiát, hanem odaadta kínos kereszthalálra.

Milyen csodálatos, hogy egész keresztyén hitünk középpontjában egy Atya áll: egy olyan Atya, Akinek akkora a szívfájdalma, hogy olyat atya még soha nem hordozott - és egy Fiú: egy olyan Fiú, Akit az Atya ver, fenyít, büntet! Így vette Isten magára az ötödik parancsolat nyomorúságait is, mindazt, amit az atyák vétkeztek a fiak ellen, és amit a fiak vétkeztek az atyák és anyák ellen! És így adott Isten az Ő golgotai sebének a fájdalmában gyógyulást minden családba! A Tiedbe is!

Ott, ahol az Atya föláldozta a Fiút, a keresztnél, a Golgotán ér össze az atyák és fiak szíve egymással a közös bűnbocsánatban. Onnét kezdődhet újra minden elrontott családi élet, most már boldogan és úgy, ahogy a törvény mondja alapigénkben: “Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked.”

Ámen

Dátum: 1958. január 26.

Olyan valamiről beszél ma Istennek Igéje, ami mindnyájunknak egészen gyakorlati kérdésünk: a nyugodalom napjáról. Minden héten van egy vasárnapunk, egy egész napunk, s minden évben 52 ilyen vasárnapunk van! Rengeteg! Vajon mit csinálunk vele, mit tudunk kezdeni vele? Mire használjuk föl? Arra-e, amire Isten adja ezt a napot, vagy valami másra? Kié a vasárnapunk? Az egyházé vagy a világé? Egyház és világ, versenyeznek érte. A szekularizációnak ebben a mai korszakában csak természetes, hogy a vasárnap is egyre jobban elvilágiasodik. Sport, mozi, tánc, a hétköznapok robotjában elmaradt szórakozás nyomul be egyre jobban a vasárnapba, meg még valami: a hétköznapok robotjában elmaradt alvás, meg a házimunka pótlása. Íme, ennyire egészen gyakorlati kérdések merülnek fel ezzel a parancsolattal kapcsolatban. És én szeretnék is nagyon gyakorlati dolgokat mondani, de ehhez először az kell, hogy nagyon elméleti igazságokat tisztázzunk. Például azt, hogy az Ige szerint mi a vasárnap jelentősége, mit hirdet maga ez a nap a számunkra? Ha ezt tisztán látjuk, ebből már önként következnek a helyes gyakorlati konzekvenciák is.

Először azt lássuk meg, hogy az Ótestamentumban mi a jelentősége a nyugalom napjának, a szabbatnak, a szombatnak? Azt mondja Igénk a teremtéstörténetre való utalással, hogy: “hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék” (2Móz 20,11a) Ezzel az Ő megnyugovásával koronázza meg mindazt, amit teremtett, s ezzel az Ő megnyugovásával mintegy aláhúzza azt, hogy minden, amit teremtett vala, “ímé igen jó” és tökéletes vala! Nagy isteni nyugalom áradt el a teremtett mindenségen. De: jött a bűneset! A gonosz erők megzavarták ezt a nyugalmat, megrontották azt, ami olyan jó és tökéletes volt. És most Isten nyugalmának is vége! Jézus éppen szombat napon mondja a zsinagógában: “Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5,17) A bűneset után nincs nyugalmi napja többé Istennek, a nyugalom napján is munkálkodik a világ újjáteremtésén. És ekkor adja népének a szombat napot, ekkor mondja a IV. Parancsolatban: emlékezzél meg ezen a napon arról, hogy volt Istennek is szombatja, volt olyan idő a teremtettségben, amikor Isten megnyugodhatott az Ő munkájától, volt olyan idő, amikor minden, amit az Isten teremtett, jó volt, a föld és az ember: jó és tökéletes volt. Emlékezz meg erről - mondja Isten e parancsolatban -, de éppen az erre való megemlékezés közben gondolj arra is, hogy az ember bűnbe esett, nem jó többé, hanem bűnnel megfertőzött. De gondolj arra is, hogy Megváltót ígért, jön majd a Megváltó, aki megtöri a gonosz hatalmát, újjáteremti a mindenséget és akkor majd megint minden igen jó és tökéletes lesz, úgy, mint kezdetben. Ezt jelentette az Ótestamentumban a szombat.

Isten népének a nyugalma ezen a napon mintegy jelül szolgált Isten és az Ő népe között, azt jelképezte, hogy valamikor minden jó volt, ma egyáltalán nem jó és egyszer megint minden jó lesz! Az ótestamentumi emberek szombati nyugalmában ábrázolta ki Isten mintegy a saját nyugalmát, azt, ami volt a teremtés után, és ami majd lesz, ha a Messiás eljön és elvégzi az újjáteremtés művét. Mintha azt mondaná Isten ebben a parancsolatban az Ő népének: A ti nyugalmatok ezen a napon hasonlít egy kicsit ahhoz az isteni nyugalomhoz, amilyen az enyém volt a bűneset előtt és amilyen az enyém lesz majd a Messiás eljövetele után. Az erről való emlékezés által szenteljétek meg ezt a napot! Ez volt tehát az ótestamentumi szombat nap jelentősége. A szombat egy nagy emlékezés a múltra és egy nagy ígéret a jövendőre.

És akkor eljött Jézus Krisztus. Isten ígérete valóra vált Benne. Ímé, eljött immár az a Messiás, Akire a szombat is utalt. Nincs már többé szükség a szombatra, mint az eljövendő Messiás jelére, mert a Messiás már eljött! Így a szombat, mint ünnepnap lassan egészen el is halványult az első keresztyén gyülekezetek életében. Helyette a hét első napja, a vasárnap jött, lévén a pogány világban általános szabadnap, a Nap ünnepe. Ez a nap lett a keresztyének számára is a fő istentiszteleti nappá, annyival is inkább, mert Krisztus feltámadása, az új teremtés kezdete is vasárnap történt.

Vasárnap az őskeresztyén gyülekezetek visszaemlékeztek Krisztus feltámadására, de ugyanakkor arra is, hogy a gonosz még mindig garázdálkodik a földön. Vasárnap a keresztyének az igehirdetés és úrvacsora által újra megerősödtek hát a kegyelemben, a bűnbocsánatban, a megváltás örömében, és újra megerősödtek abban a reménységben is, hogy Krisztus visszajön, és akkor fölvirrad a nagy nyugalomnak az a boldog napja, amelyen nem lesz többé halál, bűn, Sátán, hanem az újjáteremtett mindenségben megint minden igen jó lesz. Így lett a kis-ázsiai pogány Nap-ünnepéből keresztyén ünnepnap, az újtestamentumi nyugalom napja, a IV. Parancsolat szellemében teljesen megszentelt nap. Ez a nap is jel Isten és ember között, olyan jel, amely magában véve is emlékezés és ígéret, emlékeztet a húsvétra és ígéret a Krisztus visszajövetelére. Mintha a vasárnap által ezt mondaná Isten: Ember, erősödj meg újra abban a tudatban, hogy Krisztus föltámadott, döntő győzelmet aratott, bűneid meg vannak bocsátva, megváltásod elvégeztetett, és erősödj meg abban a boldog reménységben, hogy Krisztus visszajön, uralma teljessé válik a földön. Ebben a tudatban és ebben az ígéretben való újra megerősödés által szenteljétek meg ezt a napot!

Mit tegyünk hát vasárnap? Egyetlen szóval így fejezhetném ki az Ige válaszát erre a kérdésre: ünnepeljünk. A vasárnap a legfelségesebb, legnagyszerűbb, leggyönyörűbb ünnep, ami létezik a világon! Magában foglalja mindazt, amit a karácsony, nagypéntek, húsvét és pünkösd külön-külön hirdet. És akkor ünnepelünk igazán, ha újra átöleljük lélekben a golgotai keresztet, ahol Isten a legnagyobb ajándékot adja, amit Isten az embernek adhat: bűnbocsánatot Jézus érdeméért. Akkor ünnepelünk igazán, ha újra átéljük lélekben a húsvéti győzelem boldog örömét, a megváltás valóságát, a bűnön, a saját bűnünkön való győzelem lehetőségét, tehát ha boldogan tapasztalom, hogy Krisztus föltámadása számomra is új életet kezdett. Ímé, valóban nem vagyok szolgája a bűnnek, Krisztus megszabadított, szabadon és boldogan élhetek az Istennek! Akkor ünneplünk igazán, ha e világ minden rémítő kilátásai, vagy sötét kilátástalanságai ellenére is reménykedve tekintek a jövő felé, amit Isten megígért Krisztus visszajövetelében. Ha tehát újra megerősödöm abban, hogy egy boldog jövendő reménységében élhetek: nem egy atomháború pusztítását, hanem a Krisztus dicsőségét várom, nem a vég jön, hanem Krisztus jön! Jön és hozza Isten uralmának a teljességét, megváltó halálának és feltámadásának a végső kiteljesedését.

Értitek már, hogy a vasárnap megünneplése, igazi megünneplése mindenekelőtt lelki folyamat?! Újra megerősödés mindabban, amit számunkra ez a név: Jézus Krisztus, jelent a bűnbocsánatban, a bűnöktől való szabadulás győzelmében, az Isten szerint való új élet folytatásában, a jövendő felől való boldog reménységben. A vasárnap maga is egy nagy isteni biztatás: Emberek, akik hisztek bennem, akik hat nap munkájában, hajszájában, küzdelmében, szomorúságában megfáradtatok, megterheltettetek: emberek, “a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, És lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon!” (Zsid 12,12-13)

Igen, mintha e nap által is biztatna Isten, hogy ne féljünk: az Ő kezében van a világ, a föld, a történelem, a szív kis világa és történelme, a fejünk hajszála, az üdvösségünk sorsa. Krisztus feltámadása és visszajövetele mint két hatalmas isteni kar, átöleli a világot és életedet. Újulj meg hát a hitben, újulj meg a Krisztus követésében, újulj meg az emberek szeretésében, újulj meg az Isten erejében! Lehet, hogy sok a kísértésed, nehézséged, harcod, nehezek a körülményeid, de mindez ímé, nem ok arra, hogy ellankadjál, elerőtlenedjél, mindezekben szabad és lehet diadalmaskodni Az által, Aki győzött húsvétkor, Aki jön, hogy győzzön végérvényesen!

Igen, ez a lényege a vasárnap megünneplésének! E nélkül hiába minden más! Például, hogy semmi dolgot nem csinálsz azon a napon, sőt akár az is, hogy templomban töltöd el az egész napot, akkor sincs igazi vasárnapod. Viszont ha ez a lelki folyamat, ez a megerősödés Krisztusban megtörténik: akkor is áldott vasárnapod lesz, ha egész nap dolgoznod kell is!

Persze a vasárnap csúcspontja éppen ezért a templomi istentisztelet: hiszen éppen az Ige hallgatása, az Úrvacsora sákramentuma és a többi hívek közössége által erősödöm meg mindig újra abban, amit Jézus számomra jelent. Nézzétek, az a puszta tény, hogy mi mostan itt vagyunk, hogy az Úr asztala itt közöttünk meg van terítve ezen a vasárnapon, ez a tény jele annak, hogy valami nagy isteni dolog történt a múltban és fog történni a jövőben. Olyan valami, ami éppen elég ok arra, hogy egymásra mosolyogjunk, megvigasztalódjunk, derűs reménységgel induljunk tovább, és megújult erővel folytassuk holnap a munkát Krisztus követésében.

És ha valaki megkérdezné tőlem, hogy az istentiszteleten kívül még mi egyebet tegyek ezen a napon, hogy igazán megszenteljem azt? Azt merném mondani neki, hogy élvezze az életet. Hogyan? Miként? Azt nehéz lenne részletezni. Mindenesetre egyik ember a szép zenét élvezi, másik egy jó könyvet, harmadik a sportot, negyedik egy jó kirándulást a hegyek közé. Mindez nem áll ellentétben azzal a törvénnyel, amit Igénk mond, hogy: “semmi dolgot se tégy azon” a napon! Mert más dolog pihenni, megnyugodni, és más dolog lustálkodni. Az ember akkor pihen testileg-lelkileg, ha egyszer más valamit csinál, mint amit egyébként csinálni szokott. Amennyiben rajtad áll, legyen a vasárnap számodra úgy a nyugalom napja, hogy a hétköznap végzett munkától is nyugodt lehess. Ez a munkától való pihenés is mintegy emlékeztető jel arra nézve, hogy jön az idő, amikor orcánk verítéke a bűn átkának e jele nem teszi olyan keservessé többé a munkát: az újjáteremtett földön az isteni nyugalom hatja át majd minden dogunkat is.

Az igazi nyugalom nem semmittevés tehát, hanem mindenekelőtt a lelkiismeret megnyugvása. Megnyugszik a lélek, mert Isten elengedte a tartozást, fölmentette a vád alól. Maga Krisztus mondta, az által a kenyér és bor által, ami itt van előttünk ezen az asztalon. És, csak aki Jézusnak ezt az örömhírét meghallotta és elfogadta: az tud igazán megnyugodni, pihenni, fölszabadultan örülni, életet élvezni, Isten gondtalan gyermekeként mintegy az Ő kertjében játszani.

Az igazi nyugalom: a csend nyugalma is. Merni és tudni csendben lenni egy hajszolt élet sodrában. Nem az a baj, hogy a szórakozások mindenféle fajtája elöntötte a vasárnapot, a baj az, hogy a modern ember a szórakozás zajában is a csend elől menekül! Minden vasárnap megannyi figyelmeztetés az Úrtól: tanuld meg végre a csend nyugalmát, azt, amiben hallhatóvá lesz az Úr szava, mert ha nem, előbb-utóbb belepusztul a lelked!

És végül a nyugalom: a családi élet nyugalma legyen! Hiszen a család az egész életünk szíve. Ott a helyünk mindnyájunknak vasárnap. Hét közben úgyis alig marad már idő a családi életre. Legalább vasárnap maradjunk együtt. Hallgassuk együtt az Igét, örüljünk együtt az életnek.

Mit csináljunk hát vasárnap? Még egyszer hadd mondjam: ünnepeljünk, örüljünk! Jézus azt akarja, hogy a mi vasárnap-megszentelésünk előjele legyen annak, hogy jön az Isten országa! Isten drága ajándéka ez a nap, ami által Isten életünk múló, rohanó napjai közben mindig újra megállít és figyelmeztet, hogy Ő rólunk soha, semmiféle körülmények között el nem feledkezik, hogy Ő még jobban Megváltód és Urad akar lenni néked is, most is Jézus Krisztus által!

Ámen

Dátum: 1957. november 24.

Tudjátok, hogy minden hónapban, az úrvacsora-osztásos istentiszteletünkön a Tízparancsolatnak a soron következő Igéjét vesszük az igehirdetés alapigéjéül. És most különösen is örülök, hogy a reformáció napjára éppen ez, a III. Parancsolat került sorra. Sokan azt gondolják - én magam is sokáig azt gondoltam -, hogy ez a parancs: “Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd.” (2Móz 20,7a), így foglalható össze legjobban és legrövidebben: ne káromkodj, ne káromold az Úr szent nevét! Nos, hát minden félreértés elkerülése végett hadd mondjam meg rögtön az elején, hogy e Parancsolatnak a káromkodáshoz nem sok köze van a gyakorlatban. Akik káromkodnak, azok csak a saját általános műveltségük hiányát demonstrálják általa. A saját belső bizonytalanságukat és önállótlanságukat vélik leplezni azzal, hogy valami nagyot akarnak mondani! És én azt hiszem, hogy azoknak, akik káromkodnak, nem szükséges azt mondanunk: ember, hát ne szentségtelenítsd meg Isten nevét, ne rángasd le a magad szennyébe ezt a szent nevet - mert azok az emberek, akik káromkodnak, rendszerint érzéketlenek az ilyen beszéd iránt, s az Istenben való hitről fogalmuk sincsen. Szóval: nem Istenben hívő emberek!

A III. Parancsolat sokkal mélyebbre hatol ennél. Azoknak szól, akik nem káromkodnak, akik nemcsak neveletlenségnek, hanem egyenesen bűnnek tartják a káromkodást. A III. Parancsolat éppen az Istenben hívő embereknek szól! Nem annak, aki Istennek és Jézusnak a nevét csak akkor veszi a szájára, ha nem húz a ló, ha defektet kap a gumi, vagy ha megbotlik valamiben, és elejti mondjuk a porcelán edényeket, hanem éppen annak, aki hisz az élő Istenben. Ezért alkalmas ez az Ige éppen a reformáció ünnepére.

“Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd” - mondja alapigénk. Mi, a XX. század emberei már nem értjük olyan tisztán, hogy mi a név jelentősége, mint a régi emberek. Ott, régen, Keleten a név valakinek szinte a másodpéldánya volt. Az a név, amit valaki viselt, összefüggésben volt az illető lényével, lényegével, küldetésével. Valakit a nevéről meg lehetett ismerni. Nemcsak megkülönböztetni másoktól, hanem megismerni az illető személy legbensőbb lényét. Valami nagyon csekély maradványa ennek ma az, amit az ember akkor érez, amikor fölhatalmaz egy másik embert arra, hogy szólítsa a keresztnevén. A nevemben és a nevemmel együtt magamból adok valamit ilyenkor az illetőnek, a szívemhez, az életemhez engedem közelebb az illetőt. Nem olyan feszes és hivatalos már a viszony többé, hanem meghittebb, bizalmasabb.

Még sokkal inkább így van ez, amikor Isten adja oda az Ő népének a maga nevét! Szólíts a nevemen! Amikor Isten az Ő nevét kijelenti nekünk, ebben önmagát közli velünk, nemcsak valamit ad önmagából, hanem egészen adja önmagát! Isten a maga láthatatlan, megfoghatatlan lényét a Názáreti Jézusban jelentette ki. Jézusban adta önmagát nekünk egészen. Jézusban áldozta föl önmagát értünk és Jézusban osztotta szét önmagát közöttünk! Tehát egyenesen így mondhatjuk, hogy Isten neve a mi számunkra ez a szent név: JÉZUS KRISZTUS! A mi számunkra ez az a neve Istennek, amiben az Ő lénye, lényege, személye megnyilatkozott. Jézus Krisztus: ez az a NÉV, amelyben realizálódik számunkra az Isten, amelyen megszólíthatjuk a legbizalmasabb közösségben Istent. Az, hogy Isten így közölte, megismertette velünk az Ő nevét - tehát az, hogy Jézus Krisztusban nekünk adta önmagát -, ez a legnagyobb kegyelem, ez azt jelenti, hogy Ő bennünket önmagával nagyon intim, bensőséges, személyes, meghitt viszonyba enged és von.

Ezt fejezi ki az a tény is, hogy meg vagyunk keresztelve az Atyának, Fiúnak és Szent Lélek Istennek nevébe. Vagyis bele vagyunk merítve, bele vagyunk avatva az Istennel való legmeghittebb közösségbe. Ezért nevezték el Istennek a népét már a bibliai kortól kezdve ugyanazzal a névvel, amelyben Isten a maga lényét jelentette ki: Jézus Krisztus nevével, keresztyéneknek. Mindig megborzongat az a tudat, hogy én is fölvettem és hordom a legszentebb nevet magamon. Ugyanazt a nevet, amiben a mindenható Isten szent lénye közöltetett: Krisztus nevét. Mert ez a szó: keresztyén - tudjuk nagyon jól -, azt jelenti, hogy krisztusi, jézusi, Jézusból való. A keresztyén gondolat: Jézus gondolatából való gondolat. A keresztyén szeretet: Jézus szeretetéből való szeretet. A keresztyén élet: Jézus életéből való élet. A keresztyén ember: Jézusból való ember! Olyan ember, akiben van valami Jézusból!

És most a III. Parancsolat nem azt mondja, hogy ezt a szent nevet, amiben Isten önmagát jelentette ki nekünk, nem szabad használnunk, fölvennünk! Nem! Erről szó sincs. Hanem arról van szó, hogy ha mi magunkat az Isten szent nevével nevezzük, akkor ez ne legyen hiábavalóság, hazugság, áltatás, ne legyen ellentmondás a legszentebb név és viselőjének az élete között. Ezt a szent nevet hiábavalósággá, hazugsággá ne tedd magadon! Értitek már? Nem arról van szó, hogy ne káromkodj, hamisan ne esküdj, sokkal többről: arról, hogy légy igazán keresztyén, ne csak névlegesen, hanem valóságosan!

Én nagyon jól tudom, hogy mindnyájunk életének a leggyöngébb pontját érinti ez az Ige. Mert végeredményében mindenféle bűnünk valamilyen formában arról tesz bizonyságot, hogy ellentét van gyönyörű szép hitünk és a nagyon nem szép életünk között, a keresztyén elveink és a nem keresztyén gyakorlatunk között, a helyes szavaink és a helytelen viselkedésünk között. Minden bűnünk valamilyen formában abban áll, hogy aki Jézust Urának vallja, annak nem volna szabad ilyen szeretetlenül, türelmetlenül, tisztátalanul, megalkuvóan, gyáván gondolkodni, cselekedni... Annak másképpen kellene elviselnie az élet terheit, másképpen kellene viszonyulnia az emberekhez, annak másképpen kellene megállnia a helyét a kísértések között - másképpen, nem úgy, ahogy mi tesszük. Jézusnak a neve, amit mi hordunk, Akiben Isten közölte magát velünk, kötelez valamire: a Jézusi életformára, életstílusra.

Ha egyszer a keresztyénség radikálisan komolyan venné a III. Parancsolatot, tudjátok, mi lenne? Akkor egyszerre vége lenne az egyházban annak a langyos, fáradt élettelenségnek, amit már annyira megszoktunk, hogy észre sem vesszük. Akkor eltűnne az az eltompult hitélet, amiben nincs semmi erő, semmi lelkesedés. Akkor egyszerre ebben a világban valóban láthatóvá lenne valami abból, hogy Jézus él! Mert ez, a III. Parancsolat pozitíve azt jelenti: engedd Krisztust igazán úrrá válni magadon és magadban, tégy meg mindent azért, hogy Krisztus igazán Krisztus lehessen, azaz győzelmes, újjáteremtő és megváltó Úr! Óh, nem az istenkáromlók vétkeznek tehát ez ellen a parancsolat ellen, hanem azok a keresztyének, azok a templomosok, azok az imádkozók, akik, óh, de sokszor emlegetik áhítatosan az Úr nevét, de nem cselekszik az akaratát!

Az, hogy egy keresztyén ember nem hisz Krisztusban igazán, nem lett új emberré Krisztus által, nem élő bizonyságtevője Krisztusnak: ez sokkal nagyobb káromlása Isten szent nevének, mint egy kacskaringós káromkodás. Ha a keresztyén emberek csak szép szavakat tudnak mondani, de csak nagyon csekély igazán szép tettet tudnak végrehajtani: ez nagyobb káromlása Isten szent nevének, mint amit rosszindulatú gúnyolódók művelnek Isten nevével. Ha a te keresztyén hited nem terem szép és jó gyümölcsöket; ha te keresztyén ember létedre nem vagy a Krisztus vére által megtisztult életű ember; ha te, a Krisztust Uradnak valló ember nem tudod szeretni azt, aki téged megbántott; ha te mindig újra elbuksz a kísértésekben: akkor te vagy az istenkáromló, aki csúnyán káromolod Isten szent nevét, csúnyábban, mintha egy hitetlen itt az Úr asztala mellett káromkodná el magát!

A III. Parancsolat nem azoknak szól tehát, akik támadják Isten nevét a világban, hanem azoknak, akik képviselik Isten nevét a világban! Isten kényes a maga nevére! Hiszen még nekünk is milyen fontos a magunk neve. Érzékenyek vagyunk a nevünk tisztaságára. A földi bíróság bünteti azt, aki másvalaki tisztességes nevével visszaél. Nos, hát Isten is védi a maga nevét, ezért mondja: “nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi.” (2Móz 20,7b) Itt látszik, mennyire komoly dologról van szó ebben a parancsolatban, mennyire utálatos Isten előtt keresztyén névvel pogányul élni! A hívőség látszatával hitetlen szívet takarni, uram-uramozni és nem cselekedni a mennyei Atya akaratát - erre vonatkozik: “nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi.”

Mi itt hajlandók vagyunk Istennek az utolsó ítéleten történő büntetésére gondolni. Nos, hát azon kívül van olyan ítélete is Istennek, ami már most nehezedik rájuk, azokra, akik Isten nevével visszaélnek. És most hadd kérdezzem csak meg, mit gondoltok, honnét van az, hogy mostanság olyan sok ember nem akar hallani a hitről, Istenről, egyházról, elutasítja magától a vallást? Próbáljatok csak elbeszélgetni ilyen emberekkel! Szinte minden alkalommal kiderül, hogy megunták és megutálták azt a keresztyénséget, amely csak mondta: Uram, Uram! - de nem cselekedte a mennyei Atya akaratát. Megölte bennük a hitet a látszatkeresztyénség. Tudjátok-e, hogy az úgynevezett keresztyén Európa, amely valamikor misszionáriusa volt a világnak, a színes népeknek, a többi kontinensnek - ma maga is missziói területté vált, olyan területté, ahol most kell a keresztyénséget, mint valami új, ismeretlen életformát elterjeszteni?! Azok az emberek, akik ma meggyőződéssel tagadják Isten létezését, talán 70-80%-ig még maguk is keresztyén családokból kerültek ki, keresztyén hittant tanultak, nagy részükben felekezeti iskolákban tanultak. Mennyi megütközés, gyűlölet és utálat ered az egyházzal szemben kizárólag abból a rettenetes tényből, hogy áthágták a III. Parancsolatot a keresztyének! Meghazudtolták az életükkel Krisztus nevét! Látjátok, mennyire igaz az, hogy “nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi”?

Nagy Sándorról, a híres macedón hódítóról olvastam egyszer, hogy volt a hadseregében egy ugyanolyan nevű ember, mint ő. Csak az a katona az egész hadsereg leggyávább embere volt. Nagy Sándor egyszer maga elé hivatta ezt a gyáva druszáját és így szólt hozzá: Azt hallom, hogy szégyent hozol a nevemre, gyáva vagy! Nos, hát vagy a neved változtasd meg, vagy tűnj el innét! Ilyen érzékeny volt a nevére.

Hát Jézus, Akinek a nevére mennyen, földön, föld alatt minden térd meghajol egyszer, mit mondana azoknak, akik gyalázatot hoznak a nevére?! Egyiket sem mondja! Sem azt, hogy tűnj el a seregből, sem azt, hogy változtasd meg a neved, hanem egyet igenis mond, mégpedig éppen ezen a parancsolaton keresztül: azt, hogy térj meg! De igazán! Ne csak szóval, hanem úgy, ahogy Ő mondja az Ő Igéjében.

Tudjátok, mi a csodálatos? Az, hogy Jézus, Akiben Isten a maga nevét kijelentette, Akiben Isten önmagát közölte, ez a Jézus éppen a III. Parancsolat megsértése címén került keresztfára. Azon a címen mondták ki fölötte a halálos ítéletet, hogy istenkáromlást követett el, amikor önmagát Isten Fiának merte nevezni! És éppen ez az evangélium ebben a parancsolatban, hogy az a Jézus, Akinek a nevével mi mindig visszaélünk, Akinek a nevét mi mindig gyalázatba keverjük: éppen ezért a bűnért feszíttetett keresztre! Ez pedig azt jelenti, hogy mi még ebből a bűnből is megtisztulhatunk az Ő vére által minden eddigi hiábavalóságtól, és újra kezdhetjük Ővele, az Ő nevében.

Higgyétek el Testvérek, az egyetlen Istennek is tetsző reformációi emlékünnepély az, ha mi megtisztulunk, megújulunk a keresztyénség lényegében, a Jézusi életben. Ez volt, és ma is ez a reformáció lényege!

Ámen

Dátum: 1957. október 31. (reformáció)

Itt a templomban mindenki tudja, hogy az a textus, amit az előbb a Bibliából a mai igehirdetés alapigéjéül felolvastam: az I. Parancsolat, az első abból a tízből, amit Isten a Sinai hegyen Mózes által az Ő szövetséges népével közölt. A Tízparancsolat az alapokmánya annak a szövetségnek, amit Isten az emberekkel kötött. És amikor Isten azt a régi szövetséget Jézusban megújította, a régi alapokmányt éppen nem törölte el, sőt megerősítette. A Tízparancsolat tehát nemcsak az Ószövetség népének, hanem az Újszövetség népének az életét is szabályozó törvény. Ezért úgy gondoltam, hogy ha Isten akarja és élünk, minden hónap utolsó vasárnapján, amikor az Újszövetség pecsétje látható kiábrázolásban is idekerül elénk az úrvacsora sákramentumában: a régi törvény egy-egy parancsolatát vesszük elő, és azzal mérjük meg az életünket, hogy kik vagyunk, és mit akar velünk az Úr? Most tehát az első parancsolaton át próbáljuk meghallani Isten hozzánk szóló szavát!

“Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid Én előttem.” (2Móz 20,2-3) Ezt a kijelentést akkor értjük meg, ha megpróbáljuk először egy pillanatra elképzelni, hogyan érthette ezt Izráel népe akkor, amikor először hallotta ott a pusztában.

Jákób utódai Egyiptomban szaporodtak meg annyira, hogy külön néppé váltak. Ott, az egyiptomi környezetben körülvette őket a pogány világ klasszikus bálványkultusza, Ízisz, Ozirisz és a többi istenek képe, szobra, tisztelete. Hogy mennyire átvették ők is a pogányság bálvány-kultuszát, mutatja az is, hogy még az Egyiptomból való szabadulás után is legelső spontán megnyilatkozásukban teljesen egyiptomi vallási mintára aranyborjút öntenek maguknak, és azt kezdik imádni, mint szabadító Istent. Későbbi történetük folyamán is mindig újra vissza-visszaesnek az ősi pogány bálványimádás valamilyen formájába. Ebből is az látszik, hogy már csak bálványokat ismertek, Ábrahám, Izsák és Jákób láthatatlan Istenét pedig már egészen elfelejtették. Nem is volt nehéz elfelejteni, mert Jákób Istene merőben különbözött minden más Istentől. Nem lehetett kiábrázolni, mint Íziszt, vagy Zeuszt, vagy Jupitert. Láthatatlan Isten volt, akinek még a nevét sem volt szabad kimondani. Nem volt olyan látható lakóhelye sem, mint a görög isteneknek az Olimposz. A pogány világ sehogyan sem tudott elképzelni olyan Istent, akinek sehol nincs képe, szobra még neve sincs. Sőt, még népe sincs, amely tiszteli és imádja.

És itt van a nagy különbség a láthatatlan Úr és az összes többi istenek között. A többi istenek mind az által léteznek, hogy vannak emberek, akik isteneknek tartják őket, kiábrázolják őket, imádják és tisztelik őket. Ha azután az emberek egy ilyen istent cserbenhagynak, vége a hatalmának is. Ezért egy bálványisten mindig csak addig erős és addig él, amíg sok tisztelője van. Egy bálványisten mindig áll, vagy bukik azokkal az emberekkel, akik istennek tartják. Zeusz, a görögök főistene igen hatalmas volt mindaddig, amíg a görögök hittek benne. Ma azonban már csak akkor jutna újra hatalomhoz, ha lennének újra, akik istennek tartanák. Addig azonban be van zárva ez a valamikor hatalmas isten a mitológiai könyvek lapjai közé, temploma pedig idegenforgalmi érdekesség csupán.

Az a láthatatlan Isten azonban, akinek csak egyszerűen az a neve, hogy ÚR, az egész föld és menny mindenható Istene, és akkor is az marad, ha egyetlen halandó sem hisz már Benne, ha mindenki elfeledkezett is már róla. Ez a névtelen és kiábrázolhatatlan Isten a Benne hívő emberek nélkül is Isten! Ez az Isten kötött valamikor régen szövetséget az ősatyákkal, Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal, de azután feledésbe merült az utódok hitében. És most képzeljük el, hogy egy népet, amely a maga őseinek az Istenét teljesen elfelejtette már, egy népet, amely tele volt a pogányság bálványimádó szokásaival, most egyszerre a pusztában megszólít az az Isten. Az ismeretlenségből, a láthatatlanságból, a névtelenségből megszólal egy Isten és kijelenti: “Én az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” (2Móz 20,2-3)

Anélkül, hogy ez a nép ismerte volna ezt az Istent, anélkül, hogy hódolt volna Neki, imádkozott volna Hozzá, anélkül, hogy kérte volna rá: ez az Isten, teljesen saját iniciatívájára belenyúlt ennek a népnek a sorsába, kiszabadította a Fáraó zsarnoki uralma alól, új történelmet kezdett ezzel a néppel és kijelentette teljes hatalommal: “Én, ...vagyok a te Istened, ...Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.”

Ezen a kijelentésen át szinte megremegtet az egy igaz Isten személyének a valósága, a hatalma és a szeretete! Így valóban csak az szólhat bele egy népnek, vagy embernek az életébe, akit nem az ember talált ki magának, akinek hatalma van az emberek fölött, aki mindennek és mindenkinek fölötte áll, aki a legfőbb Úr! Nem csodálatos ez? Valaki, akit embernek szeme sohasem látott, embernek szíve meg sem gondolt, akinek még nevet sem tud adni az ember: egyszerűen megszólít, és azt mondja: enyém vagy! Így szólt bele egyszer egy Máté nevű vámszedőnek az életébe is. Mit sem sejtve végezte mindennapi munkáját, amikor egyszerre valaki megszólította: “Kövess engem!” (Mt 9,9c) Egy másik alkalommal két halász kötözgette a hálót a tó partján, amikor valaki beleszólt a munkájukba: hagyjatok el mindent és kövessetek engem! (Mt 4,18-20) Pár perccel előbb még esze ágában sem volt ennek a két embernek változtatni az életmódján, és most egyszerre kéretlenül, váratlanul, teljes hatalommal belelép Valaki az életükbe. Vagy Heródes király, aki nagy lelki nyugalommal élvezi a tiltott szerelem örömeit, amikor egyszerre beleavatkozik bűnös viszonyába egy hang: Nem szabad! Vess véget neki! Tilos! Ki kérdezte? Ő nem! Ki mer beleavatkozni egy nagy hatalmú kényúr, egy király magánügyeibe? (v.ö. Mt 14,1-12)

Micsoda hatalom az, amely ismer mindenkit, számon tart mindent, azt is, aki nem törődik vele, és egyszerűen kijelenti: “Én ...vagyok a te Istened!” Igen: Isten akkor is Úr és Isten, ha valaki nem törődik vele! És ez a láthatatlan Isten teljes hatalommal jelenti ki közöttünk: “Én ...vagyok a te Istened!” Félre ne értsük: Ez nem Isten üzenete, hanem személyes szava most hozzánk is! “Én ...vagyok a te Istened!” Vedd tudomásul, hogy enyém vagy! Akarok veled valamit. Célom, tervem van veled. Új utakon akarlak vezetni, szolgálatomba akarlak bevonni! “Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem”. (2Móz 20.3) Dobj el, törj össze minden más egyéb istent, bálványt, amitől félsz, aminek szolgálsz, ami uralkodik rajtad, ami a hatalmában tart, és légy egészen az enyém, csak az enyém!

Azért mondja Isten: “Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem”, mert nagyon jól tudja, hogy természettől fogva hajlamosak vagyunk mindnyájan a bálványimádásra. Óh, nem úgy, mint a görögök, akiknek egy egész Olimposzt betöltő isteneik voltak, sem úgy, mint a mohamedánok, akiknek csak bálványistenük van. Hanem egyszerűen a természetünk olyan, hogy bálványistenekhez ragaszkodik, akár adunk neki nevet, akár nem. Mert mi a bálványimádás? Az, hogy valakit, vagy valamit elébe helyezek az Úr Istennek. Az a valaki, vagy valami a bálvány, ami az első helyet foglalja el a szívemben, akié, vagy amié az utolsó szó az életemben. Aki, vagy ami a rabságában vagy az igézetében tart. Akit, vagy amit jobban szeretek az élő Istennél.

Régi igehirdetők nagy buzgalommal sorolták fel a lehetséges bálványokat. Három csoportra osztották, azt mondták: a világ, az emberek és önmagunk jelenthetik számunkra a bálványt, az idegen istent. A világ a maga gyönyöreivel, pénzével, hatalmával és dicsőségével. Az emberek: például a gyermek, a házastárs, a család, a haza. Önmagunk, mint a legkonokabb bálvány: a tulajdon énünk, kívánságainkkal, szokásainkkal és szeszélyeinkkel. Az ilyen felsorolásban van valami naivan megható, mintha bizony ebben a határtalan világban lehetne valami, ami nem tudna bálvánnyá lenni Isten mellett, előtt, a bélyeggyűjtéstől a sportig, egy kedves halott emlékétől az ellenség gyűlöléséig, a géptől a művészetig, egy pohár bortól a holnaptól való félelemig. Tegnap a köztemetőben láttam egy sírfeliratot: “Míg éltél, imádtalak, míg élek, siratlak!” Ez is bálványimádás! Valaki mondta egy csendes pásztori beszélgetésben: Nem bírok ellenállni a véremnek! Ez is bálványimádás!

Tudjátok: úgy van ez, mint a tékozló fiúval, akiről azt olvassuk, hogy amikor elment hazulról, az Atyjától, "hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához". Tehát, aki az egy igaz Isten uralma alól kivonja magát, Tőle elszakad, és Róla nem akar tudni többé: előbb-utóbb egy másik szállásadónak a karjai közé fut, elszegődik valaki másnak a szolgálatába. Mármost mindenki maga tudja, hogy a saját tékozló élete vidékének melyik polgárához, gazdájához szegődött el, milyen pót-istent szolgál ki! Mert akinek nem az Úr az Istene, annak okvetlenül van valamilyen pót-istene: istentelen ember nincs a világon! És ezek a pót-istenek - legyen az pénz, szerelem, ital, félelem, vagy bármi - elnyomorítják az életünket. A tékozló fiút az új gazdája a disznók közé küldte. Minden idegen isten ezt teszi azzal, aki elfordul miatta az egy Igaz Istentől! Gondolj most a magad egyéni bálványára, mely lealjasít, állati sorba juttat, kizsarol, bajba dönt, szerencsétlenné tesz. Később derül ki, hogy mindent követel, de semmit sem ad. Minden idegen isten zsarnok: Egyiptom, a szolgálat háza, rabszolgatartó, aki a szabadságunkat rabolja el.

Érzitek, mennyi féltő szeretet van ebben az óvásban: “Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem!”? Nem a féltékenység beszél itt, hanem a féltés. Isten jobban ismeri ezeket az idegen isteneket, mint mi, tudja, mennyire rászedik és megcsalják ezek az embereket! Ugyanaz a féltő szeretet szól itt, ebben az első parancsolatban hozzánk, mint a golgotai kereszten! Nézzétek, hogy félt, hogy óv, oltalmaz ez a szeretet, amikor ezt mondja: “Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” (2Móz 20,3) Nem akarja, hogy rabszolgák legyenek az Ő teremtményei, az Ő gyermekei.

Az az Isten szól hozzád, Aki kihozott téged Egyiptom földjéről! “Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából...” Megint, anélkül, hogy kérted volna, hogy igényelted volna! Az az Isten szól hozzád, Aki emberi alakban belelépett a világba, Aki a Jézus Krisztusban látható formát is magára vett, és Aki akkor sem azt kívánta mint a bálványok, hogy áldozzák föl magukat az emberek érette, hanem Ő áldozta fel önmagát az emberekért. Aki, mivel nem akartuk odaadni neki a szívünket, életünket Ő adta oda értünk. Aki meghalt a keresztfán, Aki önként adta áldozatul magát az idegen istenek pusztító hatalmának, és Aki megtörte azok erejét, hatalmát akkor, amikor föltámadt a halálból! Ez az Isten szól bele most teljes isteni hatalommal az életedbe: “Én az Úr, vagyok a te Istened...” Lehetsz egészen szabadon és egészen teljesen az enyém! “Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” (2Móz 20,2-3)

Gyakorlatilag azt jelenti ez, hogy Övé vagy mindenestől, ami vagy, és amid van, Övé az időd, erőd, tehetséged, pénzed, szíved - tehát legyen igazán az Övé! Próbáld csak meg komolyan venni azt, hogy Isten az Urad: hamarosan észreveszed, milyen hihetetlen forradalmasító erő kezd feszengeni benned! Próbálj mostantól fogva komolyan számolni Istennek ezzel az egyeduralkodói igényével: majd meglátod, hogy az egész eddigi világodat gyökeresen átalakító erőforrássá válik számodra.

Voltaire francia filozófus, aki Isten létét tagadta, egyszer barátaival éppen az istenhit fölött gúnyolódva beszélgetett otthonában, amikor belépett szolgája tálcával a kezében és így ő is hallotta a gúnyos szavakat. Amikor a szolga kiment, Voltaire gorombán rátámadt vendégeire, amiért a személyzet előtt az istenhitet sértő kifejezéseket mondtak, mert mondotta: “Ha ezek az emberek már nem hisznek Istenben, akkor mi biztosít minket az ellen, hogy nem fog-e eltűnni valami az ezüst étkészletből?” Nos: szerintem Voltaire nyugodtan hagyhatta volna tovább gúnyolódni vendégeit egy olyan isten fölött, aki csak azért van, hogy az emberek ne lopjanak ezüstkanalat. Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, Jézus Krisztus Atyja nem olyan Isten, aki derék és erényes polgárokká akarja nevelni az embereket, hanem olyan, aki megváltotta életünket a haláltól, a bűntől, az idegen istenek zsarnokságából, a szolgálat házából, és aki Jézus által megújult életű emberekké tesz bennünket, olyanokká, akiknek a láthatatlan Úr, a világot megváltani akaró legfőbb szeretet az Istenük! Most is azért szól bele az életünkbe: “Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!”

Én tudom, hogy a bálványaink nagyon a szívünkhöz nőttek, sokszor talán nem is akarunk, de még ha akarnánk is, nem tudunk szabadulni tőlük. Befejezésül hadd mondjam el, hogy valaki egyszer rettentően szenvedett egy bálványának a testét-lelkét már-már tönkretevő igézetében. Nem bírt szabadulni tőle. Lelkigondozója azt mondta neki: Kiáltsa el hangosan: nem hiszek a bálvány hatalmában, hiszek Jézus Krisztusban! Megtette. Végső ereje összeszedésével elkiáltotta: Nem hiszek a bálvány hatalmában, hiszek Jézus Krisztusban! És egyszerre mintegy megnyílt bilincsek hullottak le a szívéről a bálványisten fojtogató karjai!

A bálványistent te csinálod, nincs hatalma fölötted, ha nem hiszel benne. Ha föltámad benned újra: ne félj tőle, ne hódolj előtte, kiáltsd oda neki bátran: Nem hiszek a bálvány hatalmában, hiszek Jézus Krisztusban, az én egyetlen igaz Uramban és Istenemben!

Ámen

Dátum: 1957. augusztus 25.

A mai napra kitűzött ige a 145. zsoltár 20. verse volt, amit utóbb olvastam fel. Még egyszer megismétlem: "Megőrzi az Úr mindazokat, akik Őt szeretik, de a gonoszokat mind megsemmisíti." Azért olvastam hozzá a református Bibliaolvasó Kalauzból a mai napi igét, mely Dávid király örökhagyását beszéli el, ahogyan rátestálja egy országgyűlés keretében Salamonra az országot, az uralkodás felelősségét, és szíve teljesületlen vágyát is, a templom felépítését, mert bár Dávid elhatározta, hogy templomot épít az Úrnak, de nem tehette. Szándéka szerint, az itt olvasott szép kifejezéssel: a szövetség ládának akart nyugodalmas hajlékot építeni, egy helyet, ahol a szövetség szent ládája megnyugodhat. A szent láda a pusztai zarándoklat idején a szent sátorral együtt ment elől, amerre kellett Isten népének menni. Aztán a honfoglalás után és a bírák idején a sokféle hányattatásban, ország-vesztésben, ország-visszanyerésben hol ide, hol oda került a láda. Még el is rabolták. Aztán vissza is szolgáltatták. A nagy királynak, Dávidnak az volt a szíve vágya, hogy végre nyugvópontra kerüljön a szentély és a szent láda ügye. Legyen állandó, épített háza az Úrnak, a szentek szentjével és benne a szövetség ládájával, ahova egy évben egyszer bemehet a főpap, hogy áldozatot mutasson be önmagáért és a népért, hogy ott közbenjárjon, és megkérje Isten kegyelmét. És ezzel a nép is és mindenki más nyugvó pontra jusson, aki az Urat keresi, ott a templomban, a szentek szentjében, a szövetség ládájánál. Ahogyan szent Ágoston mondja: nyugtalan a mi szívünk, amíg Tebenned meg nem nyugszik.
Ennek a testálásnak hallottuk most mély értelmű kifejezését Dávid királytól, aki ott, a népgyűlésen személyesen utóda, Salamon felé fordul, és azt mondja: te, fiam, Salamon ismerd meg atyád Istenét és szolgálj neki tökéletes szívvel, vagyis teljes eltökéltséggel, jókedvvel, vagyis odaszánt lelkülettel, mert az Úr minden szívbe belelát, és minden emberi gondolatot, elhatározást, tervet, szándékot, megfundált, megalkotott tervet jól ért, és hogy ha te Őt keresed, megtalálod. Ha ellenben Őt elhagyod, Ő is elhagy téged mindörökké. De még előtte az egész néphez fordul, és azt mondja: őrizzétek és keressétek az Úrnak, a ti Isteneteknek minden parancsolatát, hogy bírhassátok ezt a földet.
Őrizzétek az Úrnak minden parancsolatát. Mintha visszhangot hallanánk itt a 145. zsoltárban, a 20. versben, ahol ezt mondja Dávid, a zsoltár szerzője: megőrzi az Úr mindazokat, akik Őt szeretik. Hadd fordítsam így: megőrzi az Úr mindazokat, akik megőrzik az Úr parancsolatait. Mert minden parancsnak és isteni törvénynek az a summája: szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, lelkedből, elmédből, erődből, és szeresd felebarátodat, mint magadat. Akik ezt megőrzik, azokat az Úr megőrzi. De van ennek a mondatnak egy másik fele is. És erről is szólni kell.
Megőrzi az Úr mindazokat, akik őt szeretik, de a gonoszokat mind megsemmisíti. Haolykor nem is veszünk róla tudomást, önmagunk kortársai vagyunk, és így a 21. században roppant hajlamosak egyfajta hamisító szentimentalizmusra. "Az Úr megőrzi azokat, akik Őt szeretik!'- ez jó! Erre a mai ember azt mondaná, ezt megveszem, ez jó csomag! De ahogy folytatódik a zsoltár szava, és azt mondja: "de a gonoszokat mind megsemmisíti!" –  erre azt mondjuk: ezt tessék kivenni a csomagból, ez üzemzavar. Isten ilyet nem csinál, és ilyet mi nem gondolhatunk. Hallottam már javaslatokat, hogy a Zsoltárok Könyvét is revízió alá kellene venni, és az efféle mondatokat mind ki kellene belőle húzkodni, és valami szép, szeretetcsomagot készíteni: az Úr mindenkit szeret. És máris hallom a 19. század nagy gúnyolódóját, akit megkérdeztek a halálos ágyán, hogy nem tart-e mégis Isten ítéletétől, mert egész életében semmibe vette, kigúnyolta, gyalázta Istent?! -, mire megvonta a vállát és azt mondta: Isten? Isten megbocsát, az a dolga!  Hát persze, nincsenek is gonoszok. Hogy kerül ez ide ebbe a szép zsoltárversbe?
A zsoltárok Könyvében, felirat szerint, ez Dávid király, a mi szent Dávid prófétánk utolsó zsoltára. Ezzel kezdődik a Zsoltárok Könyvének a nagy záradéka, mert innen dicsőítések, magasztalások, himnuszok, ujjongások következek. Azért van itt a zsoltár és ez a mondat ebben a zsoltárban, mert mintegy visszatekint a Zsoltárok Könyvének a kezdetére, az 1. zsoltárra, amely zsoltár is, de egyben tartalomjegyzék is, vagy még inkább kulcs. Kulcs a boldog élethez. Ki a boldog ember? Aki szereti az Urat, aki Isten törvényén gondolkodik éjjel és nappal., aki azt forgatja a szívében, aki magához öleli az Úr rendelkezéseit. Akiket pedig az Úr szétszór, mint a pelyvát, azok közé a boldog ember nem megy. Nem áll meg a csúfolók útján, nem ül hamiskodók székébe, nem jár a hitetlenek gyűléseire, mert az ilyenek nem gyökereznek meg, tervük pedig semmivé lesz, s ők maguk is. Ez a kulcs a boldog élethez: szeretni Istent! Boldog akarsz lenni? Akkor ne maszatold ki Isten szavából az igazságot! Boldog akarsz lenni? Akkor ne vágd meg, ne iktatsd ki azt, amit a 145. zsoltár 20. versében hallasz Dávid zsoltárában. Tudom, kockázatos azt mondani, hogy ez volt az utolsó zsoltár, amit Dávid megírt. De az biztos, hogy ezt Salamon hallhatta apja szájából énekelni.
Ahol fény van – mondja Szent Ágoston –, ott van árnyék. Fordítsuk meg: ahol árnyék van, csak azért van, mert van fény. Nem fenyegetés tehát, amit Dávid a zsoltárban énekel, hanem a tények rögzítése. Nem ijesztgetés tehát, ha azt mondjuk, ebben az összefüggésben, most, Magyarország ünnepnapja előestéjén, nagy királyunkra, szent Istvánra emlékezve, hogy az, amit itt Dávid mond, az jövendölés is. Így volt, és így lesz mindig. Akik szeretik az Urat, azokat az Úr megtartja. Akik keresik Urat, megtalálják Őt. Nincs ehhez odaígérve semmiféle általunk elgondolt rózsaszín sors. Krisztusunk nem ígéri, hogy akik szeretik az Urat, azoknak mindig könnyű lesz, azoknak mindig bejön, azoknak mindig sikerül, azok mindig nyílegyenesen fognak előre haladni, azokkal soha semmi gond nem lesz. Olykor éppen ellenkezőleg! Azt mondja Jézus tanítványainak: elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. És azt mondja: boldogok vagytok, ha gyaláznak és üldöznek titeket az igazságért és az én nevemért. Mégis, megtartatni, megmaradni, gyümölcstermő életet élni, boldognak lenni – és nem pelyva emberré, akiket elfúj az Úr szele –, azt csak így lehet. Őrizd meg az Úr útját, mert az Úr megőrzi azokat, akik Őt szeretik. Dávid király itt felelős emberre testál nagy felelősséget. Nemcsak az ország megőrzését, egy nép közösségének fenntartását bízza rá, nemcsak a törvények betartatását köti ki, és nemcsak a nagy tervek és álmok megvalósulását, a közéleti, politikai, társadalmi, netán történelmi sikereket sejteti, ezt Salamon mind tudja, forgott eleget az udvarban. Dávid valami egészen különöset testál rá. Templomot kell építenie. Ez volt Dávid minden álma. És ezt most rátestálja a fiára, az istenismeret és az istentisztelet törvényével együtt, hogy a szövetség ládája nyugalmas helyet találjon. Nem azért építünk templomot, mert építhetünk, vagy mert foglalkoztatni akarjuk a kőműveseket, vagy mert a mai építészekről talán száz év múlva megírják, milyen nagyot tudtak alkotni; s nem is azért, mert nincsen jobb dolgunk. A templom: szent hely, hajlék, sátor, ahol velünk van a Sekína – ahogy a régi zsidó misztikusok nevezték –, maga Isten lakozik velünk, és jókedve megnyugszik fölöttünk; a templom az istennel való találkozásnak az igazi helye. Építs templomot! Őrizd meg az Úr rendelkezéseit! Szeresd az Urat, és Ő megőriz téged!
Országépítő királyunk maga is végrendelkezett. Aki elolvassa Imre herceghez írt intelmeit, kihallja azoknak visszhangját, amit itt most felolvastunk. Ki az igaz király?  Ki a jó uralkodó? Kinek a kezébe lehet odatenni egy ország sorsát? Ki az, akire rábízhatjuk, hogy helyettünk és értünk is hozzon felelős döntéseket? Aki keresi az Urat.   Aki szereti az Urat. Aki megtartja az Úr rendelkezéseit eltökélt szívvel és boldog lélekkel. Amit most az igében olvastunk: tükör. Tükör azoknak, akik nagyok és felelősséggel tartoznak értünk is, felelősséggel tartoznak az országért; tükör azoknak is, akik talán csak egy családért tartoznak felelősséggel; tükör azoknak, akikre egy iskolai osztály van rábízva; tükör azoknak, akik egy közösséget vezetnek, talán egy gyülekezetet, vagy egy lelki közösséget; tükör mindannyiunk előtt egyen-egyenként is, hiszen legyen valaki király, legyen valaki uralkodó, legyen valaki templomépítő, legyen valaki közösség-vezető, legyen valaki álmodó és tervező, legyen csak egy közülünk, közönséges földi halandók közül, ő is és mi is mind arra teremtettünk, hogy Istent megismerjük, és Őbenne boldog életet éljünk. Keressétek és megtaláljátok, őrizzétek meg hűségét, és hűséggel megőriz benneteket. Ámen