Egy jó esztendővel ezelőtt kezdtük el a Tízparancsolat magyarázatát. Azóta nagyjából minden hónap utolsó vasárnapján foglalkozunk mindig a soron következővel, így érkeztünk el mostan az utolsóhoz. Első pillanatra ez a követelmény: Ne kívánd a másét - mintha jelentéktelennek látszódnék a többihez viszonyítva. Hiszen azzal, hogy valamit, ami a másé, megkíván az ember, még tulajdonképpen nem árt senkinek. Akkor még nem történik tényleges eltulajdonítás. Kívánni úgy is lehet, hogy senki sem tud róla, hogy sohasem lesz belőle bűnös cselekedet.
Nos, hát mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy mennyire nem így van! Igenis: a kívánsággal nagyon sokat ártunk, mégpedig mindenekelőtt önmagunknak! A megkívánás, az elkívánás igen kellemetlen, békétlen lelkületet teremt. Boldogtalanná tesz. A legtöbb bajt az ember életében nem a tényleges kellemetlenségek, hiányok okozzák, nem az, hogy valami nincs, hanem az, hogy a másiknak van. A legtöbb bajt az a bizonyos látási zavar okozza, hogy a másét jobbnak látom, mint a magamét. A másét: az Ige részletezése szerint a más házát, a más feleségét, a más szolgáját, szolgálóleányát, a más ökrét, szamarát, és folytathatnánk: a más ruháját, a más életszínvonalát, a más helyzetét, állását, egyáltalán a másét többre becsülöm, szebbnek tartom, jobban szeretném, mint azt, ami nekem van.
Arról az érzésről van szó itt a X. Parancsolatban, amely a magamét mindig lekicsinyíti, a másét pedig felnagyítja. Ami olyan búsongóvá, szerencsétlenné, boldogtalanná tesz, mint amit Ady kesergett el egyszer így: “Mennyi arany cseng És mind a másé... Mennyi asszony van És mind a másé... Mennyi minden van... És mind a másé!” (Sóhajtás a hajnalban) Ádám egy fától - amely nem volt az övé -, nem látta a Paradicsomot, amely az övé volt. Dávid számára elhalványult az egész királyi trón és pompa, nem tudott örülni annak, hogy fiatal, gazdag, népszerű, egy egész boldog ország ura: szerencsétlennek érezte magát, mert meglátott és megkívánt egy asszonyt, aki a másé volt! Nem így van-e még ma is? A kívánsággal, a másé után való vágyódással valami sötét erő lép be az életünkbe és gyötör, kínoz, boldogtalanná tesz. Nagyon is ártunk vele önmagunknak!
De másoknak is! Ugyanez a sötét erő, amely engem, magamat békétlenné és boldogtalanná tesz, megkeseríti az életet másoknak is: nyomasztóvá teszi, megmérgezi a levegőt, a szíveket. Az irigy ember gonosz ember, mert elpusztítja a bizalmat, kiöli a szeretetet, meglopja azt a másik embert, mert nem tud együtt örülni az ő örömével. Gondoljunk csak egy olyan család légkörére, ahol a testvérek egymásra irigykednek, ahol a házastársak közül az egyik idegenre vágyik. Az irigy kívánság megzavarja az együttélést. De meglopja az Istent is! Hiszen az egyetlen, amit az ember adhat Istennek: a hála. Az irigy ember, a másé után sóvárgó lélek éppen ezt nem tudja megadni Istennek: nem tud igazán hálát adni! Meglopja az Istent!
Nem olyan jelentéktelen bűn hát az, amiről ez a parancsolat beszél. Sőt, én egyenesen azt hiszem, éppen fordítva van, mint ahogyan látszik: itt, ebben az utolsóban mélyül el igazán az egész Tízparancsolat. Itt nyúl bele Isten legmélyebben az emberi szívbe! Mert gondoljuk csak meg: ha valaki egy kicsit felületesen olvassa végig Isten előző kilenc parancsolatát, ha valaki a törvénynek csak a betűjére van tekintettel, könnyen arra az eredményre jut, mint a gazdag ifjú: “Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva; mi fogyatkozás van még bennem?” (Mt 19,20b) De amikor azt mondja Isten: “Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé.” - ahogyan alapigénk mondja -, akkor már nincs mentség többé. Igen: az előző kilenc parancsolatnál még úgy-ahogy a felszínen tudja tartani magát az ember, mert az mindenféle olyan erkölcsi kérdésre vonatkozik, amelyekről tárgyilagosan vagy közömbösen lehet vitatkozni. Egérutat lehet találni aszerint, hogy hogyan értelmezi az ember például a lopást, a vasárnap megszentelését vagy a szülők tiszteletét s könnyen megnyugtatja a lelkiismeretét, hogy nincs is olyan nagy hiba az életében... De a X. Parancsolattal ezt nem lehet tenni. Ez egészen sarokba szorít. Ez az Ige minden talajt kihúz az önmagával megelégedett ember lába alól.
Ez a parancsolat azt mondja - vagyis nem is ez a parancsolat mondja, hanem maga az Élő Isten, Aki előtt majd az utolsó ítéleten állni fogunk -, tehát az Élő Isten azt mondja: Ne kívánd a másét! Mintha csak azt mondaná: Óh, te ember, hát te azt gondolod, hogy azért, mert a cselekedeteid olyan illedelmesek, kifogástalanok, jól neveltek: most már nincs semmi nagyobb baj, most már rendben vagy, most már megfelel az életed az isteni követelményeknek? Várj csak, ne elégedjél meg olyan hamar magaddal! A cselekedeteid csak az egyik részét, mégpedig a kisebb részét képezik a tulajdonképpeni lényednek, a cselekedeteidben nem mindig az igazi és a teljes éned nyilatkozik meg. Annak a valaminek, ami te vagy, van egy sokkal nagyobb, emberi szemmel láthatatlan része is, a lelked belső világa, és én nem a kifelé mutatott helyes erkölcsi magatartásod alapján ítéllek majd meg, hanem aszerint, hogy ott belül milyen vagy! A belsőd árulja el, hogy ki vagy te igazán!
És valljuk meg egymás között egészen őszintén, hogy az a bizonyos belső világunk mindnyájunknak valami nagyon-nagyon szomorú képet mutat. Mert kívülről nagyon szép, és kifogástalan lehet valaki, semmi kivetnivalót nem lehet találni a magatartásában - főleg, ha már nem olyan nagyon fiatal valaki és felelős helyet tölt be a társadalomban -, kiegyensúlyozott, korrekt embernek tud mutatkozni, amíg meg nem látják az emberek, hogy milyen gondolatok, érzések vannak belülről, hogy mikre vágyakozik, miket fantáziál magának, mit remél, miről álmodik! Még szerencse, hogy nem látunk bele egymásnak a szívébe! Ha egyszer úgy kívülre fordulna az, ami belül van: azt hiszem, elviselhetetlenné válnánk egymás számára, megundorodnánk egymástól!
Pedig Isten így lát bennünket: belülről! A Bibliában meg van írva: “Az ember azt nézi, a mi szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van.” (1Sám 16,7b) Micsoda szenvedés lehet Isten számára: látni bennünket! Mert az a szív, az nem olyan ártatlan dolog és nem olyan kedves, romantikus valami, mint amilyennek a mézeskalácsból való szívvel szokták érzékeltetni... Az a szív nagyon sötét zug: az egyéniségünk pincehelyisége. Dohos, rossz levegőjű, romlott hely, ahol nagyon sok minden csúnyaság, ocsmányság kavarog. Az emberi szív legnagyobb specialistája, Jézus egyszer elmondotta, hogy mi minden van ott, abban a szívben és egy-egy őrizetlen pillanatban mi minden tud fellopózni és felviharzani a pincelépcsőkön. Mint az éjszakai ellenségek a trójai faló belsejéből, mint rablók és gyilkosok a rejtekhelyekről, úgy szállnak ki, törnek elő zord, sötét erők a szívünk pincehelyiségéből. Jézus meg is nevezi ezeket az erőket: “Mert onnan belőlről, az emberek szívéből származnak a gonosz gondolatok, házasságtörések, paráznaságok, gyilkosságok, Lopások, telhetetlenségek, gonoszságok, álnokság, szemérmetlenség, gonosz szem, káromlás, kevélység, bolondság: Mind ezek a gonoszságok belőlről jőnek ki, és megfertőztetik az embert.” (Mk 7,21-23) Tudniillik mindez a sok szörnyűség ott kezdődik a szívben, onnét indul ki, a szívből, mégpedig egy egészen ártalmatlannak látszó formában, a kívánság formájában: úgy, hogy az ember megkíván valamit, vagy valakit. Minden tényleges bűn valahol ott lenn, a mélyben, a szívben kezdődik...
Mi az a szív? Nos: lehet ezt modernebbül és pszichológiailag felelősségtejesebben is kifejezni. Mert amit a Biblia szívnek nevez, azt a jelenlegi tudomány az emberi lélek tudatalatti világának nevezi. Ez a tudatalatti világ pedig nem egyéb, mint régi és új élmények halmaza, valaha rajtunk átrezdült emlékek és érzések, kora ifjúságunktól fogva kapott benyomások összetétele, amely az átöröklött jellemvonásokkal együtt, meg a testi adottságokból eredő érzelmekkel, valamint a környezet hatásával kombinálva: irányítja az akaratot és a cselekvést és - sokszor nem is tudatosan - kényszerít olyan módon dönteni és cselekedni, amiről később kiderül, hogy teljesen hibás volt. Itt látszik legjobban a mi emberi természetünknek a bűnnel fertőzött állapota, az, hogy a bűn hatása a lényünk legmélyéig, az énünk tudatalatti mélységéig, a lelkünk pincehelyiségéig átjár bennünket, hogy az emberi természetünk romlottsága totális. És a X. Parancsolatban, amikor azt mondja Isten: ne kívánd: emberi életünknek erre a legmélyebb gyökerére teszi a kezét.
Nos, de hát, ha ez így van, akkor vajon elég az, hogy Isten azt mondja: ne kívánd a másét? Elég itt egy jó tanács, vagy akármilyen kemény figyelmeztetés, akár fenyegetés? Hát képesek vagyunk mi nem kívánni azt, ami a másé? Hiába mondja valaki, hogy ne kívánd, mert mi kívánjuk! Ez a kívánás: a legmélyebben fekvő, a legősibb érzés bennünk, olyan, mint ami már ösztönné, természetté vált. Ha két féléves kisbabát egymás mellé teszünk és az egyiknek a kezébe egy kis rongybabát adunk: a másik olyan ellenállhatatlan erővel kívánja, hogy addig visong, kapálózik, erőlködik, míg valahogy sikerül kitépnie a kezéből és megszerezni magának, ami a másé! És vajon nem ugyanígy van később is? Ami a másik kezében van, az mindig izgatóbb, érdekesebb, kívánatosabb. Nem ebből támad-e minden viszály, az óvodai gyermekveszekedésektől a házassági tragédiákon át a világháborúkig? Nem megoldás tehát, ha valaki jóindulatúan figyelmeztet: ne kívánd a másét! Sőt, még az sem megoldás, ha valaki nagylelkűen kielégítené az ember szívének a kívánságát. Ha azt mondaná: Kívántad? Nos, hát itt van, tessék, meglett, amit kívántál, most már azután ki vagy elégítve! Mert éppen az a szörnyű ebben, hogy a másét kívánó ember természetét nem lehet kielégíteni. Mindig többre vágyik. Akármennyit kapott, vagy szerzett, mindig lesz olyan valamije a másiknak, ami neki nincs, és akkor megint csak az kellene neki.Hiába szól tehát az Ige: ne kívánd! Mert, ha valaki igazán becsületesen őszinte, csak azt mondhatja rá: De, Uram, én kívánom, nem tehetek róla, akárhogy küzdök is ellene, akkor is kívánom, nem tudom nem kívánni!
És Isten mégis azt mondja: ne kívánd! Érzitek Testvérek, hogy egy olyan végső sarokba szorítás ez, ahonnan már igazán csak egyetlen menedék van: kegyelemért kiáltani?! Amikor ennyire nyilvánvalóvá válik saját életemnek a legmélyebb gyökeréig való megromlott állapota, amikor ennyire nyilvánvalóvá válik, hogy csak az ellenkezőjét tudom tenni annak, amit Isten mond, parancsol, akkor már igazán csak az az egyetlen mentség marad, hogy Jézus eleget tett helyettem, meghalt értem, vállalta a kárhozatot helyettem! Tehát az, hogy Ő átvévén magára rólam Isten ítéletét, kegyelmet szerzett számomra, az, hogy az Ő vérének a bűnbocsátó, bűntisztító hatása leér a szívembe is, a pince legmélyére, a tudatalatti lelkivilágom sötét ismeretlenségébe is!
No és azzal, hogy Isten Jézus érdeméért megbocsátja mindazt, ami abban a gyökeréig romlott szívben kavargott mint kívánság: ezzel most már el van intézve minden, ezzel készen vagyunk? Tulajdonképpen igen! Tulajdonképpen itt be is fejezhetném ezt a prédikációt. Mert ennél felségesebb hírt nem lehet közölni, mint azt, hogy Isten Krisztus vérével megtisztít, azt, hogy Isten Jézus Krisztus érdeméért megbocsát, vagy azt, hogy Isten Krisztus halálában kegyelmet hirdet! De Jézus nemcsak a kiengesztelője a mi bűneinknek, Jézus nemcsak meghalt értünk, hanem Ő a számunkra a feltámadás és az élet is! Ez pedig azt jelenti, hogy Őbenne mi is mindig újra feltámadhatunk, és új életben járhatunk.
Vagyis: Krisztusban és Krisztus által mégis lehetséges az, hogy ne kívánd a másét! Vagyis: megtisztulva a régitől, egészen újat lehet kezdeni... Persze most is mindig újra fel-felüti majd a fejét bennünk a régi kívánság, de ilyenkor mindig újra gondolj arra, hogy te a bűnbocsánatban, az örök életben, Jézus Krisztusban olyan nagy ajándékot kaptál, hogy ennél többet, ennél nagyobbat nem is lehet már kívánni! Akinek drága igazgyöngyei vannak, nem kívánja mások üveggyöngyeit!
Amikor valaki azt tudja mondani: nekem örök életem van Krisztusban - amannak meg új típusú autója, vagy magasabb életszínvonala. Nekem élő Megváltóm van - neki pedig sok pénze, fiatalsága, jó egészsége: akkor már többé nincs a szívében az a gondolat, hogy de jó neki, de jó lenne, ha nekem is inkább az lenne, ami neki van. És itt hadd emlékeztesselek benneteket a Tízparancsolat legelső Igéjére, a bevezetésre: “Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged... a szolgálat házából.” Ezért ne kívánd a másét! Vagyis: emlékezz rá mindig, hogy mit tett veled, érted Jézus, amikor meghalt és feltámadott, és akkor majd nem kívánod a másét! Kevés boldog ember van a világon, mert kevés az igazán megelégedett ember. És bizony igazán úgy van, ahogyan a zsoltáros mondja:
Ó, mely boldog az oly ember éltébe’
Akit az Isten bevett kegyelmébe,
És megbocsátá az ő vétkeit,
És befedezte minden bűneit.
Boldog, akinek ő nagy hamissága
Istentől néki nincs tulajdonítva,
És csalárdság nincsen ő szívében,
Tettetés nélkül jár életében.
(32. zsoltár 1. vers)
Ámen
Dátum: 1958. október 26.