Itt a templomban mindenki tudja, hogy az a textus, amit az előbb a Bibliából a mai igehirdetés alapigéjéül felolvastam: az I. Parancsolat, az első abból a tízből, amit Isten a Sinai hegyen Mózes által az Ő szövetséges népével közölt. A Tízparancsolat az alapokmánya annak a szövetségnek, amit Isten az emberekkel kötött. És amikor Isten azt a régi szövetséget Jézusban megújította, a régi alapokmányt éppen nem törölte el, sőt megerősítette. A Tízparancsolat tehát nemcsak az Ószövetség népének, hanem az Újszövetség népének az életét is szabályozó törvény. Ezért úgy gondoltam, hogy ha Isten akarja és élünk, minden hónap utolsó vasárnapján, amikor az Újszövetség pecsétje látható kiábrázolásban is idekerül elénk az úrvacsora sákramentumában: a régi törvény egy-egy parancsolatát vesszük elő, és azzal mérjük meg az életünket, hogy kik vagyunk, és mit akar velünk az Úr? Most tehát az első parancsolaton át próbáljuk meghallani Isten hozzánk szóló szavát!
“Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid Én előttem.” (2Móz 20,2-3) Ezt a kijelentést akkor értjük meg, ha megpróbáljuk először egy pillanatra elképzelni, hogyan érthette ezt Izráel népe akkor, amikor először hallotta ott a pusztában.
Jákób utódai Egyiptomban szaporodtak meg annyira, hogy külön néppé váltak. Ott, az egyiptomi környezetben körülvette őket a pogány világ klasszikus bálványkultusza, Ízisz, Ozirisz és a többi istenek képe, szobra, tisztelete. Hogy mennyire átvették ők is a pogányság bálvány-kultuszát, mutatja az is, hogy még az Egyiptomból való szabadulás után is legelső spontán megnyilatkozásukban teljesen egyiptomi vallási mintára aranyborjút öntenek maguknak, és azt kezdik imádni, mint szabadító Istent. Későbbi történetük folyamán is mindig újra vissza-visszaesnek az ősi pogány bálványimádás valamilyen formájába. Ebből is az látszik, hogy már csak bálványokat ismertek, Ábrahám, Izsák és Jákób láthatatlan Istenét pedig már egészen elfelejtették. Nem is volt nehéz elfelejteni, mert Jákób Istene merőben különbözött minden más Istentől. Nem lehetett kiábrázolni, mint Íziszt, vagy Zeuszt, vagy Jupitert. Láthatatlan Isten volt, akinek még a nevét sem volt szabad kimondani. Nem volt olyan látható lakóhelye sem, mint a görög isteneknek az Olimposz. A pogány világ sehogyan sem tudott elképzelni olyan Istent, akinek sehol nincs képe, szobra még neve sincs. Sőt, még népe sincs, amely tiszteli és imádja.
És itt van a nagy különbség a láthatatlan Úr és az összes többi istenek között. A többi istenek mind az által léteznek, hogy vannak emberek, akik isteneknek tartják őket, kiábrázolják őket, imádják és tisztelik őket. Ha azután az emberek egy ilyen istent cserbenhagynak, vége a hatalmának is. Ezért egy bálványisten mindig csak addig erős és addig él, amíg sok tisztelője van. Egy bálványisten mindig áll, vagy bukik azokkal az emberekkel, akik istennek tartják. Zeusz, a görögök főistene igen hatalmas volt mindaddig, amíg a görögök hittek benne. Ma azonban már csak akkor jutna újra hatalomhoz, ha lennének újra, akik istennek tartanák. Addig azonban be van zárva ez a valamikor hatalmas isten a mitológiai könyvek lapjai közé, temploma pedig idegenforgalmi érdekesség csupán.
Az a láthatatlan Isten azonban, akinek csak egyszerűen az a neve, hogy ÚR, az egész föld és menny mindenható Istene, és akkor is az marad, ha egyetlen halandó sem hisz már Benne, ha mindenki elfeledkezett is már róla. Ez a névtelen és kiábrázolhatatlan Isten a Benne hívő emberek nélkül is Isten! Ez az Isten kötött valamikor régen szövetséget az ősatyákkal, Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal, de azután feledésbe merült az utódok hitében. És most képzeljük el, hogy egy népet, amely a maga őseinek az Istenét teljesen elfelejtette már, egy népet, amely tele volt a pogányság bálványimádó szokásaival, most egyszerre a pusztában megszólít az az Isten. Az ismeretlenségből, a láthatatlanságból, a névtelenségből megszólal egy Isten és kijelenti: “Én az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” (2Móz 20,2-3)
Anélkül, hogy ez a nép ismerte volna ezt az Istent, anélkül, hogy hódolt volna Neki, imádkozott volna Hozzá, anélkül, hogy kérte volna rá: ez az Isten, teljesen saját iniciatívájára belenyúlt ennek a népnek a sorsába, kiszabadította a Fáraó zsarnoki uralma alól, új történelmet kezdett ezzel a néppel és kijelentette teljes hatalommal: “Én, ...vagyok a te Istened, ...Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.”
Ezen a kijelentésen át szinte megremegtet az egy igaz Isten személyének a valósága, a hatalma és a szeretete! Így valóban csak az szólhat bele egy népnek, vagy embernek az életébe, akit nem az ember talált ki magának, akinek hatalma van az emberek fölött, aki mindennek és mindenkinek fölötte áll, aki a legfőbb Úr! Nem csodálatos ez? Valaki, akit embernek szeme sohasem látott, embernek szíve meg sem gondolt, akinek még nevet sem tud adni az ember: egyszerűen megszólít, és azt mondja: enyém vagy! Így szólt bele egyszer egy Máté nevű vámszedőnek az életébe is. Mit sem sejtve végezte mindennapi munkáját, amikor egyszerre valaki megszólította: “Kövess engem!” (Mt 9,9c) Egy másik alkalommal két halász kötözgette a hálót a tó partján, amikor valaki beleszólt a munkájukba: hagyjatok el mindent és kövessetek engem! (Mt 4,18-20) Pár perccel előbb még esze ágában sem volt ennek a két embernek változtatni az életmódján, és most egyszerre kéretlenül, váratlanul, teljes hatalommal belelép Valaki az életükbe. Vagy Heródes király, aki nagy lelki nyugalommal élvezi a tiltott szerelem örömeit, amikor egyszerre beleavatkozik bűnös viszonyába egy hang: Nem szabad! Vess véget neki! Tilos! Ki kérdezte? Ő nem! Ki mer beleavatkozni egy nagy hatalmú kényúr, egy király magánügyeibe? (v.ö. Mt 14,1-12)
Micsoda hatalom az, amely ismer mindenkit, számon tart mindent, azt is, aki nem törődik vele, és egyszerűen kijelenti: “Én ...vagyok a te Istened!” Igen: Isten akkor is Úr és Isten, ha valaki nem törődik vele! És ez a láthatatlan Isten teljes hatalommal jelenti ki közöttünk: “Én ...vagyok a te Istened!” Félre ne értsük: Ez nem Isten üzenete, hanem személyes szava most hozzánk is! “Én ...vagyok a te Istened!” Vedd tudomásul, hogy enyém vagy! Akarok veled valamit. Célom, tervem van veled. Új utakon akarlak vezetni, szolgálatomba akarlak bevonni! “Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem”. (2Móz 20.3) Dobj el, törj össze minden más egyéb istent, bálványt, amitől félsz, aminek szolgálsz, ami uralkodik rajtad, ami a hatalmában tart, és légy egészen az enyém, csak az enyém!
Azért mondja Isten: “Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem”, mert nagyon jól tudja, hogy természettől fogva hajlamosak vagyunk mindnyájan a bálványimádásra. Óh, nem úgy, mint a görögök, akiknek egy egész Olimposzt betöltő isteneik voltak, sem úgy, mint a mohamedánok, akiknek csak bálványistenük van. Hanem egyszerűen a természetünk olyan, hogy bálványistenekhez ragaszkodik, akár adunk neki nevet, akár nem. Mert mi a bálványimádás? Az, hogy valakit, vagy valamit elébe helyezek az Úr Istennek. Az a valaki, vagy valami a bálvány, ami az első helyet foglalja el a szívemben, akié, vagy amié az utolsó szó az életemben. Aki, vagy ami a rabságában vagy az igézetében tart. Akit, vagy amit jobban szeretek az élő Istennél.
Régi igehirdetők nagy buzgalommal sorolták fel a lehetséges bálványokat. Három csoportra osztották, azt mondták: a világ, az emberek és önmagunk jelenthetik számunkra a bálványt, az idegen istent. A világ a maga gyönyöreivel, pénzével, hatalmával és dicsőségével. Az emberek: például a gyermek, a házastárs, a család, a haza. Önmagunk, mint a legkonokabb bálvány: a tulajdon énünk, kívánságainkkal, szokásainkkal és szeszélyeinkkel. Az ilyen felsorolásban van valami naivan megható, mintha bizony ebben a határtalan világban lehetne valami, ami nem tudna bálvánnyá lenni Isten mellett, előtt, a bélyeggyűjtéstől a sportig, egy kedves halott emlékétől az ellenség gyűlöléséig, a géptől a művészetig, egy pohár bortól a holnaptól való félelemig. Tegnap a köztemetőben láttam egy sírfeliratot: “Míg éltél, imádtalak, míg élek, siratlak!” Ez is bálványimádás! Valaki mondta egy csendes pásztori beszélgetésben: Nem bírok ellenállni a véremnek! Ez is bálványimádás!
Tudjátok: úgy van ez, mint a tékozló fiúval, akiről azt olvassuk, hogy amikor elment hazulról, az Atyjától, "hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához". Tehát, aki az egy igaz Isten uralma alól kivonja magát, Tőle elszakad, és Róla nem akar tudni többé: előbb-utóbb egy másik szállásadónak a karjai közé fut, elszegődik valaki másnak a szolgálatába. Mármost mindenki maga tudja, hogy a saját tékozló élete vidékének melyik polgárához, gazdájához szegődött el, milyen pót-istent szolgál ki! Mert akinek nem az Úr az Istene, annak okvetlenül van valamilyen pót-istene: istentelen ember nincs a világon! És ezek a pót-istenek - legyen az pénz, szerelem, ital, félelem, vagy bármi - elnyomorítják az életünket. A tékozló fiút az új gazdája a disznók közé küldte. Minden idegen isten ezt teszi azzal, aki elfordul miatta az egy Igaz Istentől! Gondolj most a magad egyéni bálványára, mely lealjasít, állati sorba juttat, kizsarol, bajba dönt, szerencsétlenné tesz. Később derül ki, hogy mindent követel, de semmit sem ad. Minden idegen isten zsarnok: Egyiptom, a szolgálat háza, rabszolgatartó, aki a szabadságunkat rabolja el.
Érzitek, mennyi féltő szeretet van ebben az óvásban: “Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem!”? Nem a féltékenység beszél itt, hanem a féltés. Isten jobban ismeri ezeket az idegen isteneket, mint mi, tudja, mennyire rászedik és megcsalják ezek az embereket! Ugyanaz a féltő szeretet szól itt, ebben az első parancsolatban hozzánk, mint a golgotai kereszten! Nézzétek, hogy félt, hogy óv, oltalmaz ez a szeretet, amikor ezt mondja: “Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” (2Móz 20,3) Nem akarja, hogy rabszolgák legyenek az Ő teremtményei, az Ő gyermekei.
Az az Isten szól hozzád, Aki kihozott téged Egyiptom földjéről! “Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából...” Megint, anélkül, hogy kérted volna, hogy igényelted volna! Az az Isten szól hozzád, Aki emberi alakban belelépett a világba, Aki a Jézus Krisztusban látható formát is magára vett, és Aki akkor sem azt kívánta mint a bálványok, hogy áldozzák föl magukat az emberek érette, hanem Ő áldozta fel önmagát az emberekért. Aki, mivel nem akartuk odaadni neki a szívünket, életünket Ő adta oda értünk. Aki meghalt a keresztfán, Aki önként adta áldozatul magát az idegen istenek pusztító hatalmának, és Aki megtörte azok erejét, hatalmát akkor, amikor föltámadt a halálból! Ez az Isten szól bele most teljes isteni hatalommal az életedbe: “Én az Úr, vagyok a te Istened...” Lehetsz egészen szabadon és egészen teljesen az enyém! “Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” (2Móz 20,2-3)
Gyakorlatilag azt jelenti ez, hogy Övé vagy mindenestől, ami vagy, és amid van, Övé az időd, erőd, tehetséged, pénzed, szíved - tehát legyen igazán az Övé! Próbáld csak meg komolyan venni azt, hogy Isten az Urad: hamarosan észreveszed, milyen hihetetlen forradalmasító erő kezd feszengeni benned! Próbálj mostantól fogva komolyan számolni Istennek ezzel az egyeduralkodói igényével: majd meglátod, hogy az egész eddigi világodat gyökeresen átalakító erőforrássá válik számodra.
Voltaire francia filozófus, aki Isten létét tagadta, egyszer barátaival éppen az istenhit fölött gúnyolódva beszélgetett otthonában, amikor belépett szolgája tálcával a kezében és így ő is hallotta a gúnyos szavakat. Amikor a szolga kiment, Voltaire gorombán rátámadt vendégeire, amiért a személyzet előtt az istenhitet sértő kifejezéseket mondtak, mert mondotta: “Ha ezek az emberek már nem hisznek Istenben, akkor mi biztosít minket az ellen, hogy nem fog-e eltűnni valami az ezüst étkészletből?” Nos: szerintem Voltaire nyugodtan hagyhatta volna tovább gúnyolódni vendégeit egy olyan isten fölött, aki csak azért van, hogy az emberek ne lopjanak ezüstkanalat. Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, Jézus Krisztus Atyja nem olyan Isten, aki derék és erényes polgárokká akarja nevelni az embereket, hanem olyan, aki megváltotta életünket a haláltól, a bűntől, az idegen istenek zsarnokságából, a szolgálat házából, és aki Jézus által megújult életű emberekké tesz bennünket, olyanokká, akiknek a láthatatlan Úr, a világot megváltani akaró legfőbb szeretet az Istenük! Most is azért szól bele az életünkbe: “Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!”
Én tudom, hogy a bálványaink nagyon a szívünkhöz nőttek, sokszor talán nem is akarunk, de még ha akarnánk is, nem tudunk szabadulni tőlük. Befejezésül hadd mondjam el, hogy valaki egyszer rettentően szenvedett egy bálványának a testét-lelkét már-már tönkretevő igézetében. Nem bírt szabadulni tőle. Lelkigondozója azt mondta neki: Kiáltsa el hangosan: nem hiszek a bálvány hatalmában, hiszek Jézus Krisztusban! Megtette. Végső ereje összeszedésével elkiáltotta: Nem hiszek a bálvány hatalmában, hiszek Jézus Krisztusban! És egyszerre mintegy megnyílt bilincsek hullottak le a szívéről a bálványisten fojtogató karjai!
A bálványistent te csinálod, nincs hatalma fölötted, ha nem hiszel benne. Ha föltámad benned újra: ne félj tőle, ne hódolj előtte, kiáltsd oda neki bátran: Nem hiszek a bálvány hatalmában, hiszek Jézus Krisztusban, az én egyetlen igaz Uramban és Istenemben!
Ámen
Dátum: 1957. augusztus 25.