Tudjátok, hogy minden hónapban, az úrvacsora-osztásos istentiszteletünkön a Tízparancsolatnak a soron következő Igéjét vesszük az igehirdetés alapigéjéül. És most különösen is örülök, hogy a reformáció napjára éppen ez, a III. Parancsolat került sorra. Sokan azt gondolják - én magam is sokáig azt gondoltam -, hogy ez a parancs: “Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd.” (2Móz 20,7a), így foglalható össze legjobban és legrövidebben: ne káromkodj, ne káromold az Úr szent nevét! Nos, hát minden félreértés elkerülése végett hadd mondjam meg rögtön az elején, hogy e Parancsolatnak a káromkodáshoz nem sok köze van a gyakorlatban. Akik káromkodnak, azok csak a saját általános műveltségük hiányát demonstrálják általa. A saját belső bizonytalanságukat és önállótlanságukat vélik leplezni azzal, hogy valami nagyot akarnak mondani! És én azt hiszem, hogy azoknak, akik káromkodnak, nem szükséges azt mondanunk: ember, hát ne szentségtelenítsd meg Isten nevét, ne rángasd le a magad szennyébe ezt a szent nevet - mert azok az emberek, akik káromkodnak, rendszerint érzéketlenek az ilyen beszéd iránt, s az Istenben való hitről fogalmuk sincsen. Szóval: nem Istenben hívő emberek!
A III. Parancsolat sokkal mélyebbre hatol ennél. Azoknak szól, akik nem káromkodnak, akik nemcsak neveletlenségnek, hanem egyenesen bűnnek tartják a káromkodást. A III. Parancsolat éppen az Istenben hívő embereknek szól! Nem annak, aki Istennek és Jézusnak a nevét csak akkor veszi a szájára, ha nem húz a ló, ha defektet kap a gumi, vagy ha megbotlik valamiben, és elejti mondjuk a porcelán edényeket, hanem éppen annak, aki hisz az élő Istenben. Ezért alkalmas ez az Ige éppen a reformáció ünnepére.
“Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd” - mondja alapigénk. Mi, a XX. század emberei már nem értjük olyan tisztán, hogy mi a név jelentősége, mint a régi emberek. Ott, régen, Keleten a név valakinek szinte a másodpéldánya volt. Az a név, amit valaki viselt, összefüggésben volt az illető lényével, lényegével, küldetésével. Valakit a nevéről meg lehetett ismerni. Nemcsak megkülönböztetni másoktól, hanem megismerni az illető személy legbensőbb lényét. Valami nagyon csekély maradványa ennek ma az, amit az ember akkor érez, amikor fölhatalmaz egy másik embert arra, hogy szólítsa a keresztnevén. A nevemben és a nevemmel együtt magamból adok valamit ilyenkor az illetőnek, a szívemhez, az életemhez engedem közelebb az illetőt. Nem olyan feszes és hivatalos már a viszony többé, hanem meghittebb, bizalmasabb.
Még sokkal inkább így van ez, amikor Isten adja oda az Ő népének a maga nevét! Szólíts a nevemen! Amikor Isten az Ő nevét kijelenti nekünk, ebben önmagát közli velünk, nemcsak valamit ad önmagából, hanem egészen adja önmagát! Isten a maga láthatatlan, megfoghatatlan lényét a Názáreti Jézusban jelentette ki. Jézusban adta önmagát nekünk egészen. Jézusban áldozta föl önmagát értünk és Jézusban osztotta szét önmagát közöttünk! Tehát egyenesen így mondhatjuk, hogy Isten neve a mi számunkra ez a szent név: JÉZUS KRISZTUS! A mi számunkra ez az a neve Istennek, amiben az Ő lénye, lényege, személye megnyilatkozott. Jézus Krisztus: ez az a NÉV, amelyben realizálódik számunkra az Isten, amelyen megszólíthatjuk a legbizalmasabb közösségben Istent. Az, hogy Isten így közölte, megismertette velünk az Ő nevét - tehát az, hogy Jézus Krisztusban nekünk adta önmagát -, ez a legnagyobb kegyelem, ez azt jelenti, hogy Ő bennünket önmagával nagyon intim, bensőséges, személyes, meghitt viszonyba enged és von.
Ezt fejezi ki az a tény is, hogy meg vagyunk keresztelve az Atyának, Fiúnak és Szent Lélek Istennek nevébe. Vagyis bele vagyunk merítve, bele vagyunk avatva az Istennel való legmeghittebb közösségbe. Ezért nevezték el Istennek a népét már a bibliai kortól kezdve ugyanazzal a névvel, amelyben Isten a maga lényét jelentette ki: Jézus Krisztus nevével, keresztyéneknek. Mindig megborzongat az a tudat, hogy én is fölvettem és hordom a legszentebb nevet magamon. Ugyanazt a nevet, amiben a mindenható Isten szent lénye közöltetett: Krisztus nevét. Mert ez a szó: keresztyén - tudjuk nagyon jól -, azt jelenti, hogy krisztusi, jézusi, Jézusból való. A keresztyén gondolat: Jézus gondolatából való gondolat. A keresztyén szeretet: Jézus szeretetéből való szeretet. A keresztyén élet: Jézus életéből való élet. A keresztyén ember: Jézusból való ember! Olyan ember, akiben van valami Jézusból!
És most a III. Parancsolat nem azt mondja, hogy ezt a szent nevet, amiben Isten önmagát jelentette ki nekünk, nem szabad használnunk, fölvennünk! Nem! Erről szó sincs. Hanem arról van szó, hogy ha mi magunkat az Isten szent nevével nevezzük, akkor ez ne legyen hiábavalóság, hazugság, áltatás, ne legyen ellentmondás a legszentebb név és viselőjének az élete között. Ezt a szent nevet hiábavalósággá, hazugsággá ne tedd magadon! Értitek már? Nem arról van szó, hogy ne káromkodj, hamisan ne esküdj, sokkal többről: arról, hogy légy igazán keresztyén, ne csak névlegesen, hanem valóságosan!
Én nagyon jól tudom, hogy mindnyájunk életének a leggyöngébb pontját érinti ez az Ige. Mert végeredményében mindenféle bűnünk valamilyen formában arról tesz bizonyságot, hogy ellentét van gyönyörű szép hitünk és a nagyon nem szép életünk között, a keresztyén elveink és a nem keresztyén gyakorlatunk között, a helyes szavaink és a helytelen viselkedésünk között. Minden bűnünk valamilyen formában abban áll, hogy aki Jézust Urának vallja, annak nem volna szabad ilyen szeretetlenül, türelmetlenül, tisztátalanul, megalkuvóan, gyáván gondolkodni, cselekedni... Annak másképpen kellene elviselnie az élet terheit, másképpen kellene viszonyulnia az emberekhez, annak másképpen kellene megállnia a helyét a kísértések között - másképpen, nem úgy, ahogy mi tesszük. Jézusnak a neve, amit mi hordunk, Akiben Isten közölte magát velünk, kötelez valamire: a Jézusi életformára, életstílusra.
Ha egyszer a keresztyénség radikálisan komolyan venné a III. Parancsolatot, tudjátok, mi lenne? Akkor egyszerre vége lenne az egyházban annak a langyos, fáradt élettelenségnek, amit már annyira megszoktunk, hogy észre sem vesszük. Akkor eltűnne az az eltompult hitélet, amiben nincs semmi erő, semmi lelkesedés. Akkor egyszerre ebben a világban valóban láthatóvá lenne valami abból, hogy Jézus él! Mert ez, a III. Parancsolat pozitíve azt jelenti: engedd Krisztust igazán úrrá válni magadon és magadban, tégy meg mindent azért, hogy Krisztus igazán Krisztus lehessen, azaz győzelmes, újjáteremtő és megváltó Úr! Óh, nem az istenkáromlók vétkeznek tehát ez ellen a parancsolat ellen, hanem azok a keresztyének, azok a templomosok, azok az imádkozók, akik, óh, de sokszor emlegetik áhítatosan az Úr nevét, de nem cselekszik az akaratát!
Az, hogy egy keresztyén ember nem hisz Krisztusban igazán, nem lett új emberré Krisztus által, nem élő bizonyságtevője Krisztusnak: ez sokkal nagyobb káromlása Isten szent nevének, mint egy kacskaringós káromkodás. Ha a keresztyén emberek csak szép szavakat tudnak mondani, de csak nagyon csekély igazán szép tettet tudnak végrehajtani: ez nagyobb káromlása Isten szent nevének, mint amit rosszindulatú gúnyolódók művelnek Isten nevével. Ha a te keresztyén hited nem terem szép és jó gyümölcsöket; ha te keresztyén ember létedre nem vagy a Krisztus vére által megtisztult életű ember; ha te, a Krisztust Uradnak valló ember nem tudod szeretni azt, aki téged megbántott; ha te mindig újra elbuksz a kísértésekben: akkor te vagy az istenkáromló, aki csúnyán káromolod Isten szent nevét, csúnyábban, mintha egy hitetlen itt az Úr asztala mellett káromkodná el magát!
A III. Parancsolat nem azoknak szól tehát, akik támadják Isten nevét a világban, hanem azoknak, akik képviselik Isten nevét a világban! Isten kényes a maga nevére! Hiszen még nekünk is milyen fontos a magunk neve. Érzékenyek vagyunk a nevünk tisztaságára. A földi bíróság bünteti azt, aki másvalaki tisztességes nevével visszaél. Nos, hát Isten is védi a maga nevét, ezért mondja: “nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi.” (2Móz 20,7b) Itt látszik, mennyire komoly dologról van szó ebben a parancsolatban, mennyire utálatos Isten előtt keresztyén névvel pogányul élni! A hívőség látszatával hitetlen szívet takarni, uram-uramozni és nem cselekedni a mennyei Atya akaratát - erre vonatkozik: “nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi.”
Mi itt hajlandók vagyunk Istennek az utolsó ítéleten történő büntetésére gondolni. Nos, hát azon kívül van olyan ítélete is Istennek, ami már most nehezedik rájuk, azokra, akik Isten nevével visszaélnek. És most hadd kérdezzem csak meg, mit gondoltok, honnét van az, hogy mostanság olyan sok ember nem akar hallani a hitről, Istenről, egyházról, elutasítja magától a vallást? Próbáljatok csak elbeszélgetni ilyen emberekkel! Szinte minden alkalommal kiderül, hogy megunták és megutálták azt a keresztyénséget, amely csak mondta: Uram, Uram! - de nem cselekedte a mennyei Atya akaratát. Megölte bennük a hitet a látszatkeresztyénség. Tudjátok-e, hogy az úgynevezett keresztyén Európa, amely valamikor misszionáriusa volt a világnak, a színes népeknek, a többi kontinensnek - ma maga is missziói területté vált, olyan területté, ahol most kell a keresztyénséget, mint valami új, ismeretlen életformát elterjeszteni?! Azok az emberek, akik ma meggyőződéssel tagadják Isten létezését, talán 70-80%-ig még maguk is keresztyén családokból kerültek ki, keresztyén hittant tanultak, nagy részükben felekezeti iskolákban tanultak. Mennyi megütközés, gyűlölet és utálat ered az egyházzal szemben kizárólag abból a rettenetes tényből, hogy áthágták a III. Parancsolatot a keresztyének! Meghazudtolták az életükkel Krisztus nevét! Látjátok, mennyire igaz az, hogy “nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi”?
Nagy Sándorról, a híres macedón hódítóról olvastam egyszer, hogy volt a hadseregében egy ugyanolyan nevű ember, mint ő. Csak az a katona az egész hadsereg leggyávább embere volt. Nagy Sándor egyszer maga elé hivatta ezt a gyáva druszáját és így szólt hozzá: Azt hallom, hogy szégyent hozol a nevemre, gyáva vagy! Nos, hát vagy a neved változtasd meg, vagy tűnj el innét! Ilyen érzékeny volt a nevére.
Hát Jézus, Akinek a nevére mennyen, földön, föld alatt minden térd meghajol egyszer, mit mondana azoknak, akik gyalázatot hoznak a nevére?! Egyiket sem mondja! Sem azt, hogy tűnj el a seregből, sem azt, hogy változtasd meg a neved, hanem egyet igenis mond, mégpedig éppen ezen a parancsolaton keresztül: azt, hogy térj meg! De igazán! Ne csak szóval, hanem úgy, ahogy Ő mondja az Ő Igéjében.
Tudjátok, mi a csodálatos? Az, hogy Jézus, Akiben Isten a maga nevét kijelentette, Akiben Isten önmagát közölte, ez a Jézus éppen a III. Parancsolat megsértése címén került keresztfára. Azon a címen mondták ki fölötte a halálos ítéletet, hogy istenkáromlást követett el, amikor önmagát Isten Fiának merte nevezni! És éppen ez az evangélium ebben a parancsolatban, hogy az a Jézus, Akinek a nevével mi mindig visszaélünk, Akinek a nevét mi mindig gyalázatba keverjük: éppen ezért a bűnért feszíttetett keresztre! Ez pedig azt jelenti, hogy mi még ebből a bűnből is megtisztulhatunk az Ő vére által minden eddigi hiábavalóságtól, és újra kezdhetjük Ővele, az Ő nevében.
Higgyétek el Testvérek, az egyetlen Istennek is tetsző reformációi emlékünnepély az, ha mi megtisztulunk, megújulunk a keresztyénség lényegében, a Jézusi életben. Ez volt, és ma is ez a reformáció lényege!
Ámen
Dátum: 1957. október 31. (reformáció)