Két, rövid, egytagú szó az egész, de éles, mint a boncoló kés és mélyre hatoló, mint a röntgensugár. Belevág a mindennapi élet legelevenebbjébe, felfedi a legelrejtettebb, legtitkosabb bajokat. Lopni: azt jelenti, megkárosítani valakit, jogtalanul hozzányúlni másnak a tulajdonához, akár magántulajdonhoz, akár közösségi tulajdonhoz. Aki ezt teszi, az tolvaj, ezt a szót pedig, hogy tolvaj, nem szeretjük önmagunkkal kapcsolatban hallani. Olyan bűntől ösztönösen óvakodunk, amit a közvélemény megbélyegez, ha akárcsak egy szóval is, azzal, hogy: tolvaj! De ez a parancsolat, vagyis Istennek ez az Igéje arra is rásüti a tolvaj-bélyeget, akit a közvélemény fölment alóla, mert ahová ennek az Igének a fénye, meg az éle behatol, ott lelepleződik, hogy nemcsak az a lopás, ha valaki betör valahová, és zsákba rakva elviszi a talált értékeket. Nemcsak az a lopás, ami ellen az újságok is folyton intik a dolgozó társadalmat, ami miatt a gyárkapukban megmotozzák a kijövőket, nem hoztak-e el egy rúd szalámit, vagy egy franciakulcsot. A másik megkárosításának, a közösségi vagy magántulajdon jogtalan elvételének rengeteg rafinált, büntetlen, sőt társadalmilag egészen bevett módjai vannak, és éppen ezeket fedi fel Istennek ez az Igéje: “Ne lopj!”. (2Móz 20,15)
Hadd soroljak fel néhány konkrét esetet, ami talán érthetőbbé teszi a lényeget, mintha érvekkel magyaráznám.Egy főiskolai könyvtárostól hallottam, hogy amikor a főiskolának egy tanára meghal, a könyvtár tisztviselője azonnal megjelenik az elhunyt professzor lakásán, végignézi a magánkönyvtárát és kiválogatja közüle azokat, amiket a professzor úr kivett a könyvtárból és elfelejtett visszavinni. Nem előre föltett szándékkal elkövetett lopás ez, de mégis lopás, megkárosítása a közösségi tulajdonnak.
Azt mondhatná erre valaki: ez nem is lopás! Nos, akárminek minősíti az emberi közvélemény az ilyen apróságokat, azt tudom, hogy Isten az övéi életéből minden bűnt ki akar tisztítani. Amikor most azt mondja: “Ne lopj!”, akkor csak te magad tudod, nem leplez-e le benned is valahol az emlékezet legmélyén ez az Ige valamit, egy könyvet, egy kölcsönkért tíz forintot, vagy egy konyhai lábost, vagy valami egyebet, ami nálad maradt véletlenül és még mindig nem került vissza jogos tulajdonosához?!
Egy másik példa. Valaki a múltkor fölhívott telefonon, hogy elmondjon valami történetet, ami vele történt, majd amikor befejeztük a beszélgetést, azt mondta: Holnap újra fölhívlak és beszélgetünk egy kicsit. Kérdeztem, hogy talán szabadságon van? Nem - mondta -, hanem az üzem úgyis pausál összegben fizeti a telefonszámlát, és mindenki azt csinálja, hogy a magánbeszélgetéseit is ott intézi el. Itt is lehetne érvelni, hogy vajon ez lopás-e vagy nem, de egy dolog bizonyos: ha annak az üzemnek, meg a többi hasonló üzemeknek és hivatalnak a dolgozói komolyabban vennék azt, hogy “Ne lopj!”, akkor bizonyosan kisebb lenne a budapesti telefonhálózatnak a túlterhelése!
Vagy egy másik példa: valaki tanúja volt egy beszélgetésnek, ami egy építkezésnél folyt le egy régebbi segédmunkás és egy újonnan jött segédmunkás között. Az idősebb oktatta az újoncot: Ne légy bolond, nehogy agyondolgozd magad, fontos, hogy mindig mozgásban lássanak, mindegy, hogy a lapátot tisztítod-e vagy az orrodat fújod, lényeg az, hogy úgy tégy, mintha dolgoznál! Itt megint lehetne vitázni arról, hogy megfizetik-e azt a munkát kellőképpen vagy nem, meg hogy a másik is ugyanúgy tesz, stb., egy dolog bizonyos: ahol valaki komolyabban veszi Istennek ezt az Igéjét, hogy “Ne lopj!”, ott megjavul a munkamorál!
Még az én diákkoromban történt: Svédországban egy akkori ébredési mozgalom néhány hetes evangélizációt tartott. Igen sokan ismerték meg a megváltás boldog valóságát, Jézus Krisztust, a bűnbocsánat fölszabadító erejét. Sokan megtértek. És az evangélizáció utáni héten Svédországban kétszeresére emelkedett a jövedelemadó alapját képező bevallás összege. Rengeteg eltitkolt jövedelemről rántotta le a leplet Istennek ez az Igéje: “Ne lopj!”. Nyilván ma is lenne ilyen hatása is, ha belevágna az életünkbe az Ige éle!
Még egy esetet hadd mondjak el: egyszer egy asszony jött a lelkipásztorához és elpanaszolta, hogy mennyire egyedül van, az emberek elfordulnak tőle. Miért nem szeretnek engem az emberek? - kérdezte sóhajtva. A lelkipásztor ismerte már az asszonyt valamelyest és így szólt: Azért, mert Ön olyan szegény asszony, hogy nem tud adni az embereknek semmit. Dehogynem, válaszolta az asszony, hiszen jómódú vagyok, senki sem megy el tőlem üres kézzel, ha kér valamit, igazán nem mondhatja rám senki, hogy fösvény vagyok. Az lehet - válaszolta a lelkész -, de másban szegény: szegény a hitben és az örömben. Olyan szegény, hogy nemcsak adni nem tud másoknak, hanem még azt a keveset is elveszi tőlük, ami van nekik. Igen: az embereknek szükségük van, óh, de nagyon szükségük van hitre, hogy élhessenek, szükségük van arra, hogy hinni tudjanak az életben, az élet értelmében, hinni tudjanak egymásban, önmagukban, hinni tudjanak Istenben. És szükségük van az örömre, mint a virágnak, meg az érő kalásznak a napsugárra. Öntudatlanul is vonzódnak az olyanokhoz, akik segíteni tudnak nekik ebben, azokat pedig, akik még azt a kis hitüket is, meg azt a kis örömüket is, amijük még van, ellopják: szintén öntudatlanul elkerülik. A folyton panaszkodó ember, a pesszimista ember, a rosszkedvű ember megfosztja az embereket valamitől, szegényebbé teszi őket, mint amilyenek lehettek volna őnélküle. Azt a keveset is elveszi tőlük, amijük van. Hát nem lopás ez?
“Ne lopj!” - hangzik Isten Igéje, és fénye rávilágít egy-egy arcra, akik hitben, örömben, reménységben, tisztaságban, becsületességben szegényebbekké lettek egy-egy szavamtól, vagy példám, vagy cselekedetem nyomán. De még mélyebbre hatol az Ige: képzeljük el, hogy az a valaki, aki például a penicillint föltalálta, megtartotta volna magának, nem adta volna közkinccsé a találmányát: ugye meglopta volna az egész emberiséget? Akinek birtokában van valami nagyon jó és hasznos dolog, olyasmi, ami áldásul válhat mindenkire, és azt nem adja tovább: az lop, meglopja az embereket! Ezért mondja Pál apostol, hogy ő mindenkivel szemben adósnak érzi magát, úgy érzi, mint aki el van kötelezve másokkal szemben, mert tud a legfőbb jóról, és ez kötelezi őt. Nemcsak azzal a tíz forinttal vagy adós, amit kölcsönkértél, és még nem adtál meg, hanem azzal a szeretettel, azzal a bűnbocsánattal, amit az Úrtól kaptál, és nem adtál tovább másoknak. Nekünk nem csak hinnünk kell azt, hogy megbocsátott az Isten, hanem folytatnunk is kell a bűnbocsánatot. Nemcsak hinnünk kell az Isten irántunk való szeretetét, hanem folytatnunk ugyanazt mások felé.
A gyümölcsfa és a szőlővessző, amihez Jézus az Őbenne hívő embert hasonlítja, nem önmaga számára termi a gyümölcsöket, hanem a kerten kívüli világ számára, és nem önmaga adagolja szét, porciózza ki a maga gyümölcseit annak, akinek akarja, hanem majd a Gazda használja föl azt a gyümölcsöt ott, ahol akarja. Mi, Krisztusban hívő emberek: tartozunk ennek a világnak az Isten Lelke gyümölcseivel, a szeretettel, örömmel, békességgel, szívességgel, jósággal, hűséggel, szelídséggel, mértékletességgel. Adós vagy, köteles vagy az emberekkel szemben, ez azt jelenti: érezd úgy, mintha az emberek - a feleséged, a gyermeked, meg az ismeretlen embertársad az utcán - belenéznének a szemedbe, és tudni akarják, hogy mit hoztál nekik Jézustól, Akivel beszéltél reggel az imádságodban?
“Ne lopj!” Nemcsak úgy lehet megkárosítani a másik embert, hogy elveszed tőle, ami az övé, hanem úgy is, hogy nem adod meg neki, amivel tartozol neki! Amivel köteles vagy!
És itt érkeztünk el az alapvető nagy lopáshoz! Minden tolvajság alapvető bűnéhez: az Isten meglopásához! Mert nem úgy van ám, ahogyan szokták mondani, hogy minden lopás kicsiben kezdődik, úgy, hogy előbb kockacukrot csen el a tartóból, ezután zsebpénzt a mama retiküljéből, végül sikkaszt a közpénztárból. Ilyen is van. De tulajdonképpen minden lopás nagyban kezdődik, mégpedig egészen nagyban, egy nagy kezdeti lopással: Isten meglopásával. A Biblia ugyanis azt mondja, hogy minden tulajdon: arany, ezüst, érték, tálentum, sőt maga a Föld is és annak lakosai: Istené! Isten meglopása történik mindig, amikor elfeledkezünk arról, hogy amink van, az nem a mienk, megbízatásként, utólagos elszámolásra van letétbe helyezve nálunk. Az Úr adta át nekünk azt, ami az Övé és számon kéri majd tőlünk, amit átadott. Mi nem tulajdonosok, hanem hűbéresek, megbízottak, bérlők vagyunk.
Nem jellemző-e, hogy mivel visszaéltünk az Istennek reánk bízott javaival, ez a szó: “birtok” milyen rossz hírűvé lett közöttünk? Bírtok: ez azt jelenti, hogy az ember bír, rajta ül, mint a kotlóstyúk és őrzi, birtokolja. Így ülünk és kotlunk mi is azon, ami a mienk. Elfelejtjük, hogy Isten a birtokos! Ez a parancsolat, hogy “Ne lopj!” ezen a fokon már nem is a más tulajdonát védi velem szemben, hanem más megvilágításba helyezi a magam tulajdonát, azt, amire azt mondom: enyém! Sok minden van, amire azt mondom: enyém. Ilyen lehet a ház, könyv, idő, pénz, család, erő, tehetség, mindez általában: az enyém. És Isten ebbe szól bele az Ő Igéjével: “Ne lopj!”. Akkor egyszerre kérdésessé válik minden, ami az enyém, hogy igazán az enyém? Bizony nem! Hiszen az Istené! Csak ezt mindig elfelejtem. Csak erre mindig újra emlékeztetni kell bennünket!
Tudjuk mi ezt már régen, csak... De viszont akkor: lopunk! Ellopjuk azt, ami Istené! Sőt, én magam sem vagyok a magamé! Nem igaz az, hogy a magam ura vagyok! Mert én is, az énem is: Istené! Hazugság és tévedés az, hogy az életem, az időm, a tehetségem a kezemben van. Nos, ebben a hazugságban, ebben a tévedésben élni: ez a lopás, ez jelenti az Isten meglopását! Minden lopás ott kezdődik, hogy nem adom meg Istennek, ami az Istené! Amivel Istennek tartozom!
Csak két gyakorlati példán hadd mutassam ezt be, hogy mit jelent meglopni Istent. Ősi bibliai alapelv szerint a hívő ember minden jövedelmének tíz százaléka Istené! Kedves tolvaj testvéreim, meg tudnátok-e mondani, ki tudnátok-e számítani, mekkorára szaporodott már fel az a pénzbeli összeg, amit e szerint a mérték szerint elloptunk Istentől? Amikor a II. Világháborúban és utána emberek egész vagyonukat elvesztették, sokszor gondoltam arra, hogy ha Isten úgy egyszer behajtaná, amivel tartozunk neki: még nagyobb anyagi kár árán sem lehetne kiegyenlíteni az adósságunkat! Nem vagyunk-e csak ezen az egyetlen ponton is eladósodva Vele szemben?
A másik példa is nagyon elszomorító képet mutat. Miként adhatom meg Istennek, ami Istené a gyakorlatban? Nos: a szükségben lévő embertárs megsegítésében. Azt mondta Jézus, mindaz, amit a foglyok, betegek, jövevények, éhezők, mezítelenek közül eggyel, a legkisebbel tett valaki, azt Ővele magával cselekedte meg. Lopni, elsősorban nem is valakinek a tulajdonához nyúlni ragadós kézzel, hanem lopni: a szükségben lévő emberben nem látni meg Jézust, és nem adni meg néki azt, amivel Jézusnak tartozom! A szükségben lévő ember, a szenvedő ember, a segítségre szoruló ember, a szeretetet váró ember az a valaki, akiben Jézus Krisztussal ténylegesen találkozhatom, vagy akiben Jézus Krisztus mellett valóságosan elmehetek, akiben Jézus Krisztus mellett, vagy ellen dönthetek, mégpedig nem szép, áhítatos szavakkal, hanem reális tettekkel! Értitek már, mit jelent meglopni az Istent?
De hiszen akkor mi szakadatlanul ezt csináljuk: állandóan lopjuk az Istent! Hiszen akkor tulajdonképpen nem is lehet másként élni, csak úgy, hogy meglopjuk Istent! Mit szól ehhez Isten? Valami egészen csodálatosat és hihetetlent. Íme: mivel sohasem kapja meg azt, ami az Övé, ami jár Néki, ezért megfordítja az egész dolgot: Ő ad nekünk és éppen olyant ad, ami a legkevésbé jár nekünk. Nem adtuk meg Neki azt, ami az Övé, erre Isten azt mondja: majd akkor én adom meg nekik, ami az enyém. Amivel ők tartoznak, és amit nem akarnak megfizetni, majd én kiegyenlítem helyettük. Ők nem akarják adni magukat, a szívüket nékem: hát majd én adom oda nekik az én szívemet, magamat, életemet!
Amit Isten tett, tökéletes ellentéte a lopásnak: “A ki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig.” (Fil 2,6-8) Jézusban Isten nekünk adta egészen, ami az Övé: kegyelmét, tisztaságát, jóságát, örök életét, győzelmét, mennyei erejét, isteni természetét. Mindez közkinccsé vált a földön Jézus Krisztus személyében és munkájában. Aki hittel mindig újra elfogadja, kapja azt, amit Isten Jézusban ad, annak magának is lehet most már úgy élni, hogy nem lop, hanem ad, nem elvesz mindig, hanem áldoz, mert hinni az Isten jóságát, szeretetét, győzelmét: azt is jelenti, hogy folytatni azt mások felé.
“Ne lopj!” - azaz: adj! Közöld, amit kaptál! Adjad magad, és amid van Istennek, vagyis gyakorlatilag: a körülötted élő embereknek, áldozatul
Ehhez kérjük együtt Urunkat:
Szentlelkedet töltsd ránk ki, mint hajnal harmatát,
És adj fejünkre tőled nyert ékes koronát,
Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk
Oltárodon elégjen, Királyunk, mesterünk!
(229. ének 3. vers)
Ámen
Dátum: 1958. június 29.