Ha Istennek ezt a parancsolatát a legmélyebb lényegében meg akarjuk érteni, legelőször is különbséget kell tennünk a bűn mint cselekedet, és a bűn mint állapot között. Például, ha ezzel a parancsolattal kapcsolatban a bűnös cselekedetről van szó, akkor Kainnál kellene kezdenünk, az első testvérgyilkosnál, aki agyonütötte a saját öccsét, mert egyszerűen nem bírta elviselni maga mellett. Ha pedig a bűnről mint állapotról van szó, akkor itt is vissza kell mennünk egészen a Paradicsomig, ahol az ember az Istennel való közösségből kiesett, ahol az embernek Istenhez való viszonya romlott meg. Ebből következik, hogy a legelső ember, aki ebben a Paradicsomon-kívüli állapotban, ebben az Istennel megromlott viszonyban jött a világra, Kain, már olyan ember, aki nem bírja elviselni, hogy a másik kedvesebb lehet, mint ő, hogy a másiknak jobban sikerül valami, mint neki, inkább haljon meg az a másik: agyonveri a testvérét! Tehát nem úgy áll a dolog, hogy Kain gyilkossága válik mind nagyobb arányú gyilkosságok okozójává, nem az egyes gonosztett okozza a többi gonosztettek láncolatát, hanem Kainnak Istenhez való bűnös viszonya, megromlott emberi természete az oka annak, hogy a világban annyi sok gyilkosság és gonosztett van. És mivel mi mindnyájan természettől fogva kaini emberek vagyunk, magunkban hordjuk a kaini természetet, a kaini indulatot, ezért minden ember a szíve mélyén embergyilkos!
Hitvallásunknak van egy kegyetlen tétele: “Természettől fogva hajlandó vagyok Isten és felebarátom gyűlölésére”. (v.ö. Heidelbergi KT 5. K-F) Hajlandók lennénk azt mondani rá, hogy ez azért erősen túlzott kifejezés, megállapítás, legbensőbb lényegében nem olyan rossz azért az ember! Volt idő - a közelmúltban éppen, az idealizmus filozófiájának korában -, amikor azt gondolták, hogy ki lehet nevelni az emberekből a rosszat, csak ésszerűen kell élni, iskolákat kell építeni, meg kell tanítani az embereket az erkölcs alapelveire, s akkor nem lesz szükség többé börtönökre, erényesebbé válik az emberiség. Hittek az emberi jóságban, az emberben lévő természetes jó tulajdonságokban és lehetőségekben. És mi lett az úgynevezett jó emberben való hit eredménye? A két világháború szörnyű embertelensége! Az értelem, a logikus emberi gondolkodás mit tudott adni, mit tudott produkálni? A végletekig tökéletesített ember-mészárszéket és két atombombát. Nézzétek, mire képes magától az ember: még a kegyessége is, a pusztán emberi erőből és jó szándékból produkált kegyessége is újra és újra inkvizícióra vezet. Még a vallásossága is gyilkol! Érzitek, hogy valahol nagyon mélyen van a baj az emberben? Hogy talán kultúrával, állami törvényekkel, büntetőszankciókkal visszanyomva, féken tartva, de ott lappang a kaini természet mindnyájunk szíve mélyén?!
De nem túlzás ám az, amikor azt mondom, hogy a szívünk mélyén mi mindnyájan embergyilkosok vagyunk. Különösen nem túlzás, ha elhisszük, amit Jézus mond, hogy aki haragszik az ő atyjafiára, máris gyilkosságot követett el azzal az ő szívében. Vagy amit János apostollal mondat Isten Szentlelke: “Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az!” (1Jn 3,15) Hogy mennyire ott van a gyilkosság lelkülete valahol lent, nagyon mélyen az emberben, az emberi természetben, erre nézve hadd emlékeztesselek benneteket az 1943-44-es filmhíradókra. Légitámadás, közelharcok, ostromok, bombázások, a szervezett tömegmészárlás szörnyű képei vonultak el a vásznon. És azokat a borzasztó jeleneteket, amelyek nyomán mérhetetlen szenvedés, pusztulás, halál, gyász ömlött rá egy-egy vidékre, a mozi közönsége mint valami szórakoztató érdekességet nézte, s a végén nem egyszer megtapsolta! Íme, itt a kaini lelkület!
Nem tapasztaltad-e még magadon vagy máson, hogy milyen elkeseredett indulattal tud gondolni az ember arra a másikra, akit ellenségünknek érzünk? Milyen nyugodt lelkiismerettel tudnának emberek, akik pedig egy csirke nyakát sem tudnák elvágni, persze valaki mással ledobatni egy-egy atombombát ide vagy amoda, hogy oldódjék meg már végre a világ problémája. Érzitek benne a kaini lelkületet? Nem sok kell hozzá, hogy lelepleződjék bennünk ugyanaz a gyilkos indulat, ami Kain kezét Ábelre emelte. Lehet, hogy a kezünket lefogja a fél-neveltség, vagy a törvény, vagy valamilyen meggondolás és nem lesz belőle emberölő cselekedet, de az indulat, az érzület ugyanaz, amire a Szentírás azt mondja: embergyilkos az.
Ne ringassuk hát magunkat illúziókban: az ember sohasem lesz jobbá! De Jézus sem azért jött erre a világra, hogy az emberben lévő jó szándékot segítsen még egy kicsit jobbá tenni. Nem azért jött, hogy a maga példájával fölfokozza az emberben lévő jó tulajdonságokat, és kibontakoztassa az emberben a jót, hanem Jézus éppen azért jött e világra, azért lett emberré, mint mi, azért ereszkedett alá ebbe az elveszett, Istentől elszakadt állapotba, amiben mi tévelygünk, hogy bennünket, embereket, akik teljesen tehetetlenné váltunk a jóra, megmentsen, megváltson és olyan emberekké tegyen, akik képesek már nem gyűlölni, nem ölni, hanem szeretni! Jézus nem új erkölcstant hirdetett meg a földön, hanem Isten kegyelmét az elveszett világ számára. Nem új morális törvényeket hozott egy elzüllött emberiség közé, hanem a szerető és megbocsátó Istent hozta az Istentől elfordult emberek közé. És ez a parancsolat, hogy “ne ölj”, nem azt jelenti, hogy vígy bele több humanitást az emberi együttélésbe, kövess el mindent, hogy a legtisztább érzéseidet fejleszt ki magadban, nyomd el a fel-feltörő gyűlöletet, hanem azt, hogy tudd meg: Jézus meghalt érted és ezért, de csak ezért Isten mégis a magáénak tekint, dacára annak, hogy természettől fogva hajlandó vagy Isten és az emberek gyűlölésére. Ezt hidd el és engedd, hogy ez a hit olyan valamire serkentsen, amire különben képtelen vagy: a másik ember szeretésére!
Nem azt jelenti ez, hogy Kain, most már ezentúl mindig csak mosolyogva nézzen rá Ábelre, sem nem azt, hogy ígérje meg, hogy nem fogja bántani többé, hanem azt, hogy Kain és Ábel együtt járulnak oda a Golgotához, ahol mindkettőjük bűnéért megtörtént az engesztelő áldozat, ahol kegyelemből mindkettőjüket elfogadta Isten, és ahol egy egészen új kapcsolat létesül közöttük. Nem az, hogy hirtelen megbarátkoztak egymással, hanem az a fölismerés, hogy Isten mindkettőjüket olyan érthetetlenül, olyan végtelenül szereti!
“Ne ölj!” Ez a parancsolat odavezet bennünket a Golgotára, a legborzalmasabb ember-gyilkosság, Isten-gyilkosság színhelyére, ahol most már teljes szívvel tudom mondani az ellenségemnek is, tudja Kain mondani Ábelnek, Ábel meg Kainnak: megbékülök veled, mert Isten is megbékült velem. Elfogadlak testvéremnek, úgy, ahogy vagy, mert Isten is úgy fogadott el gyermekének, ahogy vagyok. Megbocsátok neked mindent, mert Isten is megbocsátott nekem mindent. Szeretlek minden hátsó gondolat nélkül, mert Isten is így szeret engem is, meg téged is! És ekkor nem az számít többé, hogy az a másik ember rokonszenves-e vagy ellenszenves, közelsége kellemes-e vagy bosszantó, az sem, hogy azonos vagy ellentétes világnézeten van-e velem, az sem, hogy mennyi hasznom vagy károm van abból, hogy él és úgy él, ahogy él, hanem csak egyedül az számít, hogy őérette is épp úgy született és meghalt Jézus, mint énérettem. És akkor, abban a másikban nem azt a gyűlölt alakot látod többé, akit ki kell irtani, aki “megérdemelné, hogy megüsse egy jótékony guta”, vagy a “fejére essen egy atombomba”, hanem abban a másikban is azt az embert látod, akit Isten úgy szeretett, hogy Jézus érte is meghalt, és akit ezért soha, semmilyen körülmények között sem szabad még gondolatban sem megölni!
Nem lehet a VI. Parancsolatról beszélni anélkül, hogy rá ne vetítenénk fénycsóváját ennek az Igének az emberiségre leselkedő egyetemes veszedelemre: a háborúra. Nehéz itt valami újat mondani, hiszen rengeteg felelős megnyilatkozás és felelőtlen szólam hangzott már el a háború ellen. A világ egyik legnagyobb tekintélye, a lelkész-orvos-orgonaművész-misszionárius: Schweitzer Albert közismert tiltakozó nyilatkozatával kapcsolatban egy nyugat-berlini lap a világ másik legnagyobb tekintélyű emberéhez, a nálunk is jól ismert Barth Károly teológiai tanárhoz fordult azzal a kérdéssel, hogy mi a véleménye ebben a kérdésben. Barth Károly válaszában közvetlenül az emberiséghez fordult, mondván: az emberek vegyék kezükbe a saját ügyüket. Minden eszközzel értessék meg kormányaikkal és sajtójukkal, hogy sem másokat, sem önmagukat nem akarják kiirtatni. Itt nem elvekről, ideológiákról, rendszerekről vagy politikai érdekekről van szó, hanem itt az életről van szó. Itt emberekről van szó, az emberiségről van szó!
Isten a VI. Parancsolattal mintegy szent védőövet helyezett az emberi élet köré. Az élet Istené! Ő ajándékozza. Ő veheti el! Egyedül a maga számára tartja fenn azt a jogot, hogy életet adjon vagy elvegyen. És azt az életet, amit Isten ajándékozott, senki el nem veheti a megajándékozottól. Ez nemcsak az ember megrablása volna, hanem az Isten megrablása is. Még maga a megajándékozott sem tehet az életével azt, amit akar. Nem ő adta magának az életet, így hát el sem veheti magától. Isten azt mondja: Ember, bárki légy, ne ölj! A Hirosimára ledobott atombomba kioldásakor történt egy nagyon meggondolkoztató mozzanat. A repülőgép személyzete nem tudta pontosan, mi történik, csak annyit tudtak, hogy valami újfajta bombát próbálnak ki. 9 óra 15 perckor, amikor felvillant az a fehér villámlás, amely azután 100.000 embert ölt meg, az a sajátságos dolog történt, hogy a személyzet több tagja, mintha csak egy száj mondaná, ebben a kiáltásban tört ki: ISTENEM! Nehéz volna megállapítani, hogy ezek a férfiak mit éreztek vagy gondoltak a felkiáltáskor, az azonban bizonyos, hogy ahol embert ölnek, ott valójában nemcsak emberekről van szó: Istent is érinti az, azt az Istent, Akié minden élet! Ahol embert öltek, ott az ember Isten előtt felelős! Így van ez attól az első embertől fogva, aki egy másik embert megölt.
Az I. Világháború alatt az akkori Kálvin téri segédlelkész sebesült katonákat látogatott az Üllői úti kórházban. Többek között egy nagyon szomorú arcú fiatalember ágya mellé lépve megkérdezte, melyik testrészén sérült meg? A lelkemen, válaszolt a fiú! És elmondta, hogy szuronyrohamra kellett menni. Ő is rohant, őrült kavarodás támadt, ellenséges katona állt vele szemben, mindketten szúrtak a szuronnyal, neki előbb sikerült beledöfni szuronyát a másik szemébe. A kemény acél behatolt a koponyába, s mikor már a másik elzuhant, akkor sem akart kijönni onnan. Rohanni kellett tovább. Húzta kifelé a szuronyt, nem jött. Majd ekkor kínjában rálépett annak a másiknak a nyakára és így rántotta ki végül a fegyvert a koponyacsontok közül. A borzalmas elbeszélést így fejezte be: Az a földön fekvő katona az elhaló élet rémült csodálkozásával nézett rám a félszemével. Azóta azt a tekintetet mindig magam előtt látom!
Atyámfiai! Ez a háború! Csak most már sokkal nagyobb méretekben! A II. Világháborúban 23 millió ember vesztette el az életét és 30 millió sebesült meg a testén, és hány százmillió ember sebesült meg a lelkén? Ezt az utóbbi sérülést nem tartja nyilván a statisztika! Ha jól belegondolunk ebbe, nem azt mondja-e minden porcikánk, még ha nem vagyunk is hívő emberek, hogy sohasem szabad többé egyik embernek így szembekerülnie a másik emberrel! És ha még a Krisztus evangéliumát is hallod, amely azt mondja, hogy ne azért szeresd az embereket, mert olyan kedvesek és rokonszenvesek, vagy olyan sajnálatra méltóak és nyomorultak, hanem azért, mert őérettük is született és meghalt Jézus Krisztus, mert kimondhatatlan értéket jelentenek Isten szemében. Igen, ha Krisztusnak ezt az evangéliumát hallod, akkor igazán csak azt mondhatod: Nem és ezerszer nem! Nem szabad bántani az embert, nem szabad gyűlölni, nem szabad megölni, képtelen vagyok rá!
Vannak itt olyanok, akik még emlékeznek reá, hogy 1943-44-ben itt, a mi gyülekezetünkben is megalakult az akkor országszerte ismert imaközösség a magyar megmaradásért! Most is egyre többfelé alakulnak imaközösségek szerte az egész világon a világ megmaradásáért és az embereknek Istennel és egymással való megbékéléséért! Minden imádkozó ember kapcsolódjék bele a maga helyén, a maga könyörgésével és könyörögjön, hogy legyen Isten irgalmas ehhez a világhoz!
Ámen
Dátum: 1958. február 23.