Megszakítva most Jób könyve magyarázatát, úrvacsora-osztásos vasárnap lévén: a Tízparancsolat soron következő részét olvastam fel a mai igehirdetés alapigéjéül. Bevezetésül hadd olvassam fel ősi hitvallásos iratunknak, a Heidelbergi Káténak a IX. Parancsolatra vonatkozó magyarázatát. 112. K: Mit kíván a kilencedik parancsolat? 112. F: Azt, hogy senki ellen hamisan ne tanúskodjam, senkinek szavait el ne csavarjam, mást rágalmazó és gyalázó ne legyek; senkinek meghallgatása nélkül való könnyelmű elítélésében részt ne vegyek, hanem mindenféle hazugságot és csalárdságot, mint az ördögnek tulajdon műveit, hacsak Isten súlyos haragját magamra vonni nem akarom, kerüljek. Törvényes és minden eljárásomban az igazságot szeressem, őszintén kimondjam és megvalljam; és felebarátom becsületét és jó hírnevét tehetségem szerint oltalmazzam és előmozdítsam.
Ha ezt jelenti a IX. Parancsolat, akkor nagyon aktuális dologról van szó. Mert az igazság és hazugság problémája nagyon akut kérdés. Ennek a világnak egyik legfenyegetőbb veszedelme, hogy a rettentő sok hazugság áradatába belefullad! Az igazság, az őszinteség, a becsületesség, amiről ebben az Igében szó van, a teljes káosztól menthetné meg a világot. Mert képzeljük el, hogy ha egy házasságban, egy családban, akár az üzleti életben, vagy a nemzetek egymás közötti viszonyában nem bízhatnak meg az emberek egymásban, ha rájönnek arra, hogy hazudnak egymásnak, akkor ez a viszony halálosan meg van mérgezve. Ma pedig, a világ egyik legnagyobb problémája éppen a bizalmi válság. Nem mernek hinni az emberek egymásban, nem mernek, mert annyira természetükké vált a IX. Parancsolat ellen való vétkezés. A felebarát ellen való hamis tanúbizonyság-tétel! Vajon arról van szó ebben a parancsolatban, hogy mondjunk igazat? Nos, hát nem ilyen egyszerű a kérdés.
A hamis tanúbizonyság-tétel klasszikus példája Jézus pere. Jézus ellen hamis tanúk léptek fel a jeruzsálemi Szanhedrin előtt és azt, Aki igazán ártatlan volt, hamis tanúbizonyság-tétel alapján ítélték halálra. Itt látszik annak a bűnnek, ami ellen e parancsolat szól, az igazi szörnyűsége, az igazi súlya: Isten Fia halálának a közvetlen okozója lett! De tudjátok, mi volt ebben a legszörnyűbb? Az, hogy ezek a hamis tanúk olyan dolgokat mondtak, amelyek igazak voltak. Például az egyik így szólt: Azt mondta Jézus, hogy “Rontsátok le a templomot, és három nap alatt megépítem azt”. (Jn 2,19b) A másik így szólt: Hallottam, amikor azt mondta, hogy “Az Isten Fia vagyok!” (Jn 10,36c) Nos, tiszta, igaz. Valóban ezt mondta Jézus. Ez nem hazugság! Ez színtiszta igazság, és mégis az igazságnak ez a mondása itt: hamis tanúbizonyság-tétel. Az úgynevezett igazmondásukkal, tehát azzal, hogy igazat mondanak, válnak Krisztus gyilkosaivá. A probléma tehát a következő: lehetséges az is, hogy valaki az igazat mondja, és mégis hazudik. A színtiszta igazság elmondásával tesz hamis tanúbizonyságot!
Az igazmondással tehát nem olyan egyszerűen áll a dolog, ahogyan azt az ember elképzeli. Mert az igazság nem olyan valami, amit logikus meggondolással, gondolkodással meg lehet állapítani. Az igazság olyan élő valami, mint maga az élet! Hadd világítsam meg ezt néhány példával! Victor Hugo: Nyomorultak című regényében van szó az elején egy szelíd lelkű ősz püspökről. Egy szökött fegyenc, egy mindenre képes gyilkos tér be hozzá és kap nála éjszakai szállást. Reggelre a püspök hűlt helyét találja különös vendégének, de nemcsak vendégének, hanem a szép, értékes, nagy ezüst gyertyatartóinak is. A hitvány ember meglopta jótevőjét! Elfogja a rendőrség. Megtalálják nála a gyertyatartókat. Erről ráismernek, hogy a püspöktől lopta. Fülön csípve viszik szembesíteni a püspök elé. Nincs vita, nincs kétség: itt lopás történt. Védekezni nem lehet. S amint a püspök meglátja a megvasalt betörőt, elébe siet tárt karokkal, s valami ilyenfélét mond neki: kedves barátom, hát mért ment el olyan hamar? És ha már el kellett sietnie, miért nem vitte magával ezt az ezüst tálat is (felvesz egy tálat az asztalról), hiszen ezt is magának adtam, nemcsak a gyertyatartókat! ...Nos: mindenki tudta, hogy a püspök nem mondott igazat, mégsem tett hamis tanúbizonyságot. Az írott törvény szerint hazudott, lényegében pedig a legszebb igazságot mondta.
Vagy egy másik példa! Emlékeztek rá, amikor egy őrült rendszer halálra keresett ártatlan embereket? Ha akkor valaki a valóságos helyzet letagadásával, vagy hamis papírral meg tudta menteni egy üldözött ember életét, vajon a hazugsággal és a hamisítással is nem az igazságot képviselte és szolgálta? És ha elárulta volna embertársát, megmondván nyíltan az igazságot, a valót, hogy tudniillik, az illető itt meg itt bújik, ezzel az igazmondásával nem a hazugság atyjának, az ördögnek tett volna szolgálatot?
Hazugság és igazság! Mikor hazugság a hazugság és mikor igazság az igazság? Mi hát az igazság, kérdezzük mi is, mint valamikor Pilátus, amikor ott állt előtte az a titokzatos rab, akit Jézusnak hívtak. Képzeljétek el, milyen embertelen lenne az az ember, aki betű szerint akarna ragaszkodni ahhoz az elvhez, hogy ő mindenkinek, minden körülmények között megmondja az igazat! Nehogy azt higgye valaki, hogy ez erény, pedig az ilyen emberek úgy képzelik. Szinte büszkék arra, hogy ők mindig azt mondják, amit gondolnak. Például ha egy betegnek, akit emberi ábrázatából már kivetkőztetett a kín és kór, azt mondaná valaki, hogy jaj, de ijesztően csúnya vagy - ami egyébként talán tökéletesen igaz -, vagy például egy szellemileg elmaradott, nehéz fejű gyereknek azt mondaná a tanára az iskolában, hogy buta vagy fiam, nem lesz belőled semmi - ami talán objektíve teljesen igaz -, vagy valami értesülést, amit meghitt környezetben hallott az ember, nyíltan, sokak előtt továbbmondja, ha nem is elferdítve, hanem ugyanúgy, ahogy hallotta, tehát a valóságnak megfelelően: akkor az ilyen ember hazudott és hamis tanúbizonyságot tett.
Ugye mindnyájan érzitek már, hogy az igazság, amelyet Isten ebben a parancsolatban követel, nem a logikus gondolkodás produktuma, nem is a valóságos tényeknek megfelelő kép, hanem az igazság: viszonyulás! És mivel Jézus azt mondotta önmagáról: “Én vagyok az... igazság” (Jn 14,6b), így az igazságot vagy hazugságot mindig a Jézus Krisztushoz való viszonyulás dönti el. Jobban megértjük, ha úgy mondom: más dolog igazat mondani és más dolog igaznak lenni. Más dolog hazudni és más hazugságban élni, hazugnak lenni. Azáltal válik a szavam igazzá, hogy Jézusnak való engedelmességben történik a beszédem. Jézusnak engedelmeskedve mondom, amit mondok: hogy Jézusban, az igazságban vagyok, Őbenne élek! Vagyis: szeretetben! Jézusnak engedelmeskedni pedig azt jelenti: Jézus szeretetével a szívemben élni a másik ember iránt. Így lehetséges az, hogy szeretetből hazudok és akkor, amit így mondtam: igazság!
Vagy lehetséges az, hogy gyűlöletből az igazat mondom meg valakinek, és akkor, amit mondtam: hazugság! Ha egy embernek a szemébe vágom, hogy milyen rút, vagy ostoba, még ha valóban az is: hazudok, mert megvetek egy embert, akiért Jézus az életét adta. Ha kérlelhetetlenül mondom valakinek, aki egyébként nem bírja elviselni lelkileg, hogy milyen betegsége van, akkor, bár formálisan igazat mondtam, mégis hazudtam, mert szeretetlen volt a beszédem. Ha hamis papírokkal megmentettem valakinek az életét annak idején, igazam volt, nyugodt lehet a lelkiismeretem, bár okmányhamisítást követtem el.
Tehát a IX. Parancsolat követelményének való engedelmességgel voltaképpen nem az Igazságot szolgáljuk, nem a puszta igazságfogalmat, mint elvet, hanem Krisztust, az pedig gyakorlatilag azt jelenti: a felebarátot! A másik embert! Tehát mindenféle beszédünk, mindenkor döntés, állásfoglalás Krisztus és a másik ember mellett, vagy ellen. Tulajdonképpen e parancsolat követelménye alá tartozik mindenféle beszédünk, amit a másik emberről mondunk, mégpedig különösen az a beszédünk, amit a másik emberről annak háta mögött mondunk. És most gondoljatok arra, hogy ez milyen magától értetődő, milyen általános, de milyen gyalázatos szokásunk mindnyájunknak: beszélni a másik emberről, amikor az nincs jelen! Ha például egy társaságban megakad a diskurzus és kifogynak az emberek az egyéb témából, rögtön rákerítik valaki jelen nem lévőre a sort. És azzal, hogy a másikat lehúzzuk, önmagunkat olyan könnyen föntebb emelhetjük! Azzal, hogy a másikat egy kicsit befeketítjük, a saját erényeinket olyan jól lehet ragyogtatni! Gondoljunk csak arra a sok felelőtlen beszélgetésre, pletykára, vélemény nyilvánításra, ami reggeltől estig, vagy társaságban estétől reggelig folyik, árad, mint valami szennyes áradat. Útjában mocskolja, áztatja emberek becsületét. Mi minden bajt okozott már az ilyen beszéd, hány embert tett tönkre, sodort a kétségbeesésbe, szerencsétlenségbe! Néha, amikor az ember rádöbben, micsoda kárt okozott a beszédével, szeretné leharapni a nyelvét! Ez is hamis tanúbizonyság-tétel.
Igen ám, mondhatná valaki, de amikor én valakiről beszélek, mindig csak az igazat mondom. Nos, hát éppen ez az! Valóban: igazat, de szeretet nélkül. És akkor már nincs igazad! Például, két ember beszélget: - Hallottad, hogy X-ék különváltan élnek? - Milyen borzasztó! Bár nem csoda, mert a férj elég gyakran kimaradt, az a szegény asszony meg bizony beteges. Múltkor is együtt láttam valakivel a férjet, azt mondják... Íme, egy lélegzetvételre elmondott kis értesülés. Nincs benne semmi, ami a való tényeknek ne felelne meg, és mégis alávaló, hamis bizonyságtétel hangzott el egy csomó emberről, mert nem azzal a céllal történt az “eset” elmondása, hogy mentsünk meg egy bomlásnak indult családi életet, hanem csak azért, mert csámcsogni lehet rajta. Vagy gondoljunk arra a műveletre, ami már olyan sok embernek okozta vesztét, amit új magyar szóval úgy neveznek, hogy “fúrás”! Néhány alkalmas helyen elhelyezett szóval úgy el lehet bánni bárkivel, hogy az illető a szó szoros értelmében elmerül, mint a megfúrt hajó a vízben. Amikor valakit megfúrtak, mindig hamis tanúbizonyságot tettek róla, még ha csupa igazságot mondtak is. Nagyon könnyű dolog bárkiről rosszat mondani, hiszen mindenkinek van gyenge oldala, a hívőknek is, a papoknak is, az egyháznak is, még neked is! Meg nekem is! Nem kell azt ferdíteni sem, eltúlozni sem, elég rossz az, magától is. Elég, ha valaki szeretetlenül az ajkára veszi, és tovább mondja. Mennyi házasság, mennyi baráti kapcsolat, mennyi emberi boldogság ment már tönkre azon, hogy valahol, valaki így kezdett el egy elbeszélést: - Azt hallottam róla, hogy... És elindult egy lavina. Óh, a kimondott szónak elképzelhetetlenül nagy hatása van: az a szó segíthet vagy akadályozhat, építhet vagy rombolhat, megvigasztalhat vagy kétségbe ejthet, eligazítha, vagy összezavarhat, biztathat vagy ölhet! És a legborzasztóbb, hogy azt a szót, ha egyszer kimondtuk, nem lehet visszaszívni. Ha egy üzletben valami tárgyat kezébe vesz az ember azzal a gondolattal, hogy ellopja, még mindig meggondolhatja magát, visszateheti, és akkor nem történt semmi. De az egyszer kimondott szó elrepül úgy, hogy többé nem lehet megfogni. Elszáll, mint a kő, és üt, sebez - mint a kő. A szavak ölnek! És ez nemcsak olyan szólásmondás, hanem véres valóság. Hogy mire képes a szó, a hamis, a szeretetlen beszéd, tanúbizonyság-tétel: a golgotai kereszt mutatja! Íme, a hamis tanúbizonyság-tétel következménye: Jézus Krisztusnak, az Isten egyszülött Fiának, a Szentháromság harmadik személyének a halála! Minden szeretetlen szó, minden hamis tanúbizonyság-tétel, amit a te felebarátod ellen mondtál - még ha tartalmilag igaz volt is -, gyilkos állásfoglalás Jézus ellen!
És mégis, ha nem így volna, ha a hamis tanúbizonyság-tétel legvégső következménye nem Jézus halála lett volna, akkor mi most mindnyájan menthetetlenek volnánk. Akkor az alól a bűn alól, amiről ma itt beszéltünk, sohasem lenne a számunkra felmentés. De Jézus maga állt oda a hamis vádak áradata elé! Engedte, hogy kitombolja magát rajta a világ minden megvetése, gyűlölete, hamis vádja, szeretetlen ítélete, hazug tanúbizonyságtétele. Vére az ember becsületének a helyreállításáért folyt el a kereszten.
És most Jézus, Akit a hamis tanúbizonyság-tétel keresztre juttatott, és Aki feltámadott a halálból, íme, ezen a parancsolaton keresztül ezt mondja: ne arra igyekezzetek, hogy az igazságot mondjátok, hanem arra, hogy az Igazságban éljetek! Az Igazságban: vagyis Krisztusban! A Krisztusban, akinek a számára a másik embernek a becsülete, a neve, az élete éppen olyan drága és szent, mint a tied.
Odaalázkodva hát Urunk elé, könyörögjünk Hozzá:
Nevelj minket egyességre,
Mint Atyáddal egy te vagy,
Míg eggyé lesz benned végre
Minden szív az ég alatt;
Míg Szentlelked tiszta fénye
Lesz csak fényünk és napunk,
S a világ meglátja végre,
Hogy tanítványid vagyunk.
(395. ének 3. vers)
Ámen
Dátum: 1958. augusztus 31.