Olyan valamiről beszél ma Istennek Igéje, ami mindnyájunknak egészen gyakorlati kérdésünk: a nyugodalom napjáról. Minden héten van egy vasárnapunk, egy egész napunk, s minden évben 52 ilyen vasárnapunk van! Rengeteg! Vajon mit csinálunk vele, mit tudunk kezdeni vele? Mire használjuk föl? Arra-e, amire Isten adja ezt a napot, vagy valami másra? Kié a vasárnapunk? Az egyházé vagy a világé? Egyház és világ, versenyeznek érte. A szekularizációnak ebben a mai korszakában csak természetes, hogy a vasárnap is egyre jobban elvilágiasodik. Sport, mozi, tánc, a hétköznapok robotjában elmaradt szórakozás nyomul be egyre jobban a vasárnapba, meg még valami: a hétköznapok robotjában elmaradt alvás, meg a házimunka pótlása. Íme, ennyire egészen gyakorlati kérdések merülnek fel ezzel a parancsolattal kapcsolatban. És én szeretnék is nagyon gyakorlati dolgokat mondani, de ehhez először az kell, hogy nagyon elméleti igazságokat tisztázzunk. Például azt, hogy az Ige szerint mi a vasárnap jelentősége, mit hirdet maga ez a nap a számunkra? Ha ezt tisztán látjuk, ebből már önként következnek a helyes gyakorlati konzekvenciák is.
Először azt lássuk meg, hogy az Ótestamentumban mi a jelentősége a nyugalom napjának, a szabbatnak, a szombatnak? Azt mondja Igénk a teremtéstörténetre való utalással, hogy: “hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék” (2Móz 20,11a) Ezzel az Ő megnyugovásával koronázza meg mindazt, amit teremtett, s ezzel az Ő megnyugovásával mintegy aláhúzza azt, hogy minden, amit teremtett vala, “ímé igen jó” és tökéletes vala! Nagy isteni nyugalom áradt el a teremtett mindenségen. De: jött a bűneset! A gonosz erők megzavarták ezt a nyugalmat, megrontották azt, ami olyan jó és tökéletes volt. És most Isten nyugalmának is vége! Jézus éppen szombat napon mondja a zsinagógában: “Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5,17) A bűneset után nincs nyugalmi napja többé Istennek, a nyugalom napján is munkálkodik a világ újjáteremtésén. És ekkor adja népének a szombat napot, ekkor mondja a IV. Parancsolatban: emlékezzél meg ezen a napon arról, hogy volt Istennek is szombatja, volt olyan idő a teremtettségben, amikor Isten megnyugodhatott az Ő munkájától, volt olyan idő, amikor minden, amit az Isten teremtett, jó volt, a föld és az ember: jó és tökéletes volt. Emlékezz meg erről - mondja Isten e parancsolatban -, de éppen az erre való megemlékezés közben gondolj arra is, hogy az ember bűnbe esett, nem jó többé, hanem bűnnel megfertőzött. De gondolj arra is, hogy Megváltót ígért, jön majd a Megváltó, aki megtöri a gonosz hatalmát, újjáteremti a mindenséget és akkor majd megint minden igen jó és tökéletes lesz, úgy, mint kezdetben. Ezt jelentette az Ótestamentumban a szombat.
Isten népének a nyugalma ezen a napon mintegy jelül szolgált Isten és az Ő népe között, azt jelképezte, hogy valamikor minden jó volt, ma egyáltalán nem jó és egyszer megint minden jó lesz! Az ótestamentumi emberek szombati nyugalmában ábrázolta ki Isten mintegy a saját nyugalmát, azt, ami volt a teremtés után, és ami majd lesz, ha a Messiás eljön és elvégzi az újjáteremtés művét. Mintha azt mondaná Isten ebben a parancsolatban az Ő népének: A ti nyugalmatok ezen a napon hasonlít egy kicsit ahhoz az isteni nyugalomhoz, amilyen az enyém volt a bűneset előtt és amilyen az enyém lesz majd a Messiás eljövetele után. Az erről való emlékezés által szenteljétek meg ezt a napot! Ez volt tehát az ótestamentumi szombat nap jelentősége. A szombat egy nagy emlékezés a múltra és egy nagy ígéret a jövendőre.
És akkor eljött Jézus Krisztus. Isten ígérete valóra vált Benne. Ímé, eljött immár az a Messiás, Akire a szombat is utalt. Nincs már többé szükség a szombatra, mint az eljövendő Messiás jelére, mert a Messiás már eljött! Így a szombat, mint ünnepnap lassan egészen el is halványult az első keresztyén gyülekezetek életében. Helyette a hét első napja, a vasárnap jött, lévén a pogány világban általános szabadnap, a Nap ünnepe. Ez a nap lett a keresztyének számára is a fő istentiszteleti nappá, annyival is inkább, mert Krisztus feltámadása, az új teremtés kezdete is vasárnap történt.
Vasárnap az őskeresztyén gyülekezetek visszaemlékeztek Krisztus feltámadására, de ugyanakkor arra is, hogy a gonosz még mindig garázdálkodik a földön. Vasárnap a keresztyének az igehirdetés és úrvacsora által újra megerősödtek hát a kegyelemben, a bűnbocsánatban, a megváltás örömében, és újra megerősödtek abban a reménységben is, hogy Krisztus visszajön, és akkor fölvirrad a nagy nyugalomnak az a boldog napja, amelyen nem lesz többé halál, bűn, Sátán, hanem az újjáteremtett mindenségben megint minden igen jó lesz. Így lett a kis-ázsiai pogány Nap-ünnepéből keresztyén ünnepnap, az újtestamentumi nyugalom napja, a IV. Parancsolat szellemében teljesen megszentelt nap. Ez a nap is jel Isten és ember között, olyan jel, amely magában véve is emlékezés és ígéret, emlékeztet a húsvétra és ígéret a Krisztus visszajövetelére. Mintha a vasárnap által ezt mondaná Isten: Ember, erősödj meg újra abban a tudatban, hogy Krisztus föltámadott, döntő győzelmet aratott, bűneid meg vannak bocsátva, megváltásod elvégeztetett, és erősödj meg abban a boldog reménységben, hogy Krisztus visszajön, uralma teljessé válik a földön. Ebben a tudatban és ebben az ígéretben való újra megerősödés által szenteljétek meg ezt a napot!
Mit tegyünk hát vasárnap? Egyetlen szóval így fejezhetném ki az Ige válaszát erre a kérdésre: ünnepeljünk. A vasárnap a legfelségesebb, legnagyszerűbb, leggyönyörűbb ünnep, ami létezik a világon! Magában foglalja mindazt, amit a karácsony, nagypéntek, húsvét és pünkösd külön-külön hirdet. És akkor ünnepelünk igazán, ha újra átöleljük lélekben a golgotai keresztet, ahol Isten a legnagyobb ajándékot adja, amit Isten az embernek adhat: bűnbocsánatot Jézus érdeméért. Akkor ünnepelünk igazán, ha újra átéljük lélekben a húsvéti győzelem boldog örömét, a megváltás valóságát, a bűnön, a saját bűnünkön való győzelem lehetőségét, tehát ha boldogan tapasztalom, hogy Krisztus föltámadása számomra is új életet kezdett. Ímé, valóban nem vagyok szolgája a bűnnek, Krisztus megszabadított, szabadon és boldogan élhetek az Istennek! Akkor ünneplünk igazán, ha e világ minden rémítő kilátásai, vagy sötét kilátástalanságai ellenére is reménykedve tekintek a jövő felé, amit Isten megígért Krisztus visszajövetelében. Ha tehát újra megerősödöm abban, hogy egy boldog jövendő reménységében élhetek: nem egy atomháború pusztítását, hanem a Krisztus dicsőségét várom, nem a vég jön, hanem Krisztus jön! Jön és hozza Isten uralmának a teljességét, megváltó halálának és feltámadásának a végső kiteljesedését.
Értitek már, hogy a vasárnap megünneplése, igazi megünneplése mindenekelőtt lelki folyamat?! Újra megerősödés mindabban, amit számunkra ez a név: Jézus Krisztus, jelent a bűnbocsánatban, a bűnöktől való szabadulás győzelmében, az Isten szerint való új élet folytatásában, a jövendő felől való boldog reménységben. A vasárnap maga is egy nagy isteni biztatás: Emberek, akik hisztek bennem, akik hat nap munkájában, hajszájában, küzdelmében, szomorúságában megfáradtatok, megterheltettetek: emberek, “a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, És lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon!” (Zsid 12,12-13)
Igen, mintha e nap által is biztatna Isten, hogy ne féljünk: az Ő kezében van a világ, a föld, a történelem, a szív kis világa és történelme, a fejünk hajszála, az üdvösségünk sorsa. Krisztus feltámadása és visszajövetele mint két hatalmas isteni kar, átöleli a világot és életedet. Újulj meg hát a hitben, újulj meg a Krisztus követésében, újulj meg az emberek szeretésében, újulj meg az Isten erejében! Lehet, hogy sok a kísértésed, nehézséged, harcod, nehezek a körülményeid, de mindez ímé, nem ok arra, hogy ellankadjál, elerőtlenedjél, mindezekben szabad és lehet diadalmaskodni Az által, Aki győzött húsvétkor, Aki jön, hogy győzzön végérvényesen!
Igen, ez a lényege a vasárnap megünneplésének! E nélkül hiába minden más! Például, hogy semmi dolgot nem csinálsz azon a napon, sőt akár az is, hogy templomban töltöd el az egész napot, akkor sincs igazi vasárnapod. Viszont ha ez a lelki folyamat, ez a megerősödés Krisztusban megtörténik: akkor is áldott vasárnapod lesz, ha egész nap dolgoznod kell is!
Persze a vasárnap csúcspontja éppen ezért a templomi istentisztelet: hiszen éppen az Ige hallgatása, az Úrvacsora sákramentuma és a többi hívek közössége által erősödöm meg mindig újra abban, amit Jézus számomra jelent. Nézzétek, az a puszta tény, hogy mi mostan itt vagyunk, hogy az Úr asztala itt közöttünk meg van terítve ezen a vasárnapon, ez a tény jele annak, hogy valami nagy isteni dolog történt a múltban és fog történni a jövőben. Olyan valami, ami éppen elég ok arra, hogy egymásra mosolyogjunk, megvigasztalódjunk, derűs reménységgel induljunk tovább, és megújult erővel folytassuk holnap a munkát Krisztus követésében.
És ha valaki megkérdezné tőlem, hogy az istentiszteleten kívül még mi egyebet tegyek ezen a napon, hogy igazán megszenteljem azt? Azt merném mondani neki, hogy élvezze az életet. Hogyan? Miként? Azt nehéz lenne részletezni. Mindenesetre egyik ember a szép zenét élvezi, másik egy jó könyvet, harmadik a sportot, negyedik egy jó kirándulást a hegyek közé. Mindez nem áll ellentétben azzal a törvénnyel, amit Igénk mond, hogy: “semmi dolgot se tégy azon” a napon! Mert más dolog pihenni, megnyugodni, és más dolog lustálkodni. Az ember akkor pihen testileg-lelkileg, ha egyszer más valamit csinál, mint amit egyébként csinálni szokott. Amennyiben rajtad áll, legyen a vasárnap számodra úgy a nyugalom napja, hogy a hétköznap végzett munkától is nyugodt lehess. Ez a munkától való pihenés is mintegy emlékeztető jel arra nézve, hogy jön az idő, amikor orcánk verítéke a bűn átkának e jele nem teszi olyan keservessé többé a munkát: az újjáteremtett földön az isteni nyugalom hatja át majd minden dogunkat is.
Az igazi nyugalom nem semmittevés tehát, hanem mindenekelőtt a lelkiismeret megnyugvása. Megnyugszik a lélek, mert Isten elengedte a tartozást, fölmentette a vád alól. Maga Krisztus mondta, az által a kenyér és bor által, ami itt van előttünk ezen az asztalon. És, csak aki Jézusnak ezt az örömhírét meghallotta és elfogadta: az tud igazán megnyugodni, pihenni, fölszabadultan örülni, életet élvezni, Isten gondtalan gyermekeként mintegy az Ő kertjében játszani.
Az igazi nyugalom: a csend nyugalma is. Merni és tudni csendben lenni egy hajszolt élet sodrában. Nem az a baj, hogy a szórakozások mindenféle fajtája elöntötte a vasárnapot, a baj az, hogy a modern ember a szórakozás zajában is a csend elől menekül! Minden vasárnap megannyi figyelmeztetés az Úrtól: tanuld meg végre a csend nyugalmát, azt, amiben hallhatóvá lesz az Úr szava, mert ha nem, előbb-utóbb belepusztul a lelked!
És végül a nyugalom: a családi élet nyugalma legyen! Hiszen a család az egész életünk szíve. Ott a helyünk mindnyájunknak vasárnap. Hét közben úgyis alig marad már idő a családi életre. Legalább vasárnap maradjunk együtt. Hallgassuk együtt az Igét, örüljünk együtt az életnek.
Mit csináljunk hát vasárnap? Még egyszer hadd mondjam: ünnepeljünk, örüljünk! Jézus azt akarja, hogy a mi vasárnap-megszentelésünk előjele legyen annak, hogy jön az Isten országa! Isten drága ajándéka ez a nap, ami által Isten életünk múló, rohanó napjai közben mindig újra megállít és figyelmeztet, hogy Ő rólunk soha, semmiféle körülmények között el nem feledkezik, hogy Ő még jobban Megváltód és Urad akar lenni néked is, most is Jézus Krisztus által!
Ámen
Dátum: 1957. november 24.