Ravasz László

Régi szép szokás az ú.n. zenés ébresztő. Mikor a város valami nagy ünnepre virrad, pl. meglátogatja a kormányzó, hazatér egy győztes hadvezér, kora reggel, tornyokból vagy más magas épületről vidám, biztató ének szűrődik alá. Az ember ébredő öntudata még félig homályos, hirtelenében nem tudja, mi történt vele, szíven üti valami kellemes érzés, elfutja egy melegebb vérhullám s hirtelen fölvillan előtte: ma van annak a nagy örömnek a napja, valaki eljön hozzánk, meglátjuk a dicsőségét, szétosztja ajándékait s megvallhatjuk, hogy mi az ő népe vagyunk. Ilyen zenés ébresztő a mai evangéliom. Örökkévaló magasságokból tisztán és édesen szűrődik alá. Biztat azzal, hogy csodálatos időnek nézünk elébe: ez az esztendő is egy olyan nap, amelyben sokszor meglátogat minket a legdicsőségesebb király, Akit nem lehet eléggé várnunk, jövetelének eléggé örülnünk, Aki rendkívüli ajándékokkal gazdagít meg s alkalmat ad annak a megvallására, hogy mi az O népe vagyunk. Ezért választottam ezt az alapigét, hajnali kürtszót : «Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek».
*
Az örömmel kissé zavarban vannak a bölcsek. Nem jól ismerik a természetrajzát s nagyon ellenkező nézetet vallanak róla. Milyen képe lehet valakinek a nőről, aki egy-egy szerencsétlen költőnek, pl. Baudelairenek az utcaleányokról írt verseit olvassa csupán és milyen véleménye lehet valakinek a nőről, aki Szent Ágostonnak az édesanyjáról írt sorait olvassa? Mindenik a nőről szól s ég és föld közöttük a különbség. Némelyek azt vallják : az öröm a sátán rontó eszköze, mások azt : az élet igazi értéke. Melyiknek van igaza? Mi az öröm? Az öröm lélektanát akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy az élet fejlődni, nőni, gazdagodni igyekszik. Tehát fájdalmat okoz minden, ami gátolja, rontja, vagy hiányérzetet támaszt benne, örömmel tölti el minden, ami e hiányérzetet kielégíti, s ezzel gazdagítja, fejleszti. Öröm a kielégített hiány, a betelt vágy, öröm a megtelt és fejlődő élet. Minden öröm olyan, amilyen az a vágy volt, amelynek kielégítéséből származott. A vágyak között pedig határozott rangsort lehet felfedezni. Feltétlenül alacsonyabb rangú az étel, ital utáni vágy, mint pl. az igazságnak vagy a szépségnek a szomjúhozása. Feltétlenül alacsonyabb fokon áll az, aki az élettársa iránt csupán testi vágyat érez, mint az, aki lelkét is szereti s a szellemi együttélés édes és titokzatos közössége után áhítozik. De még egy más törvényt is megtapasztalunk itt. Minél mohóbbak a testi vágyak és minél nyersebb kielégülést találnak, az így beállott életgyarapodás vagy felemás, vagy csak látszólagos. Ugyanis annak, aki csak a testi élettel törődik, elsorvad a lelke, sőt még a testi élet terén is az igy megszerzett nyers örömek, ha pillanatnyilag fejleszteni látszanak 18 az életet, tulajdonképpen olyan gyorsan emésztik, mint a meggyújtott lángot a szél. Minél hevesebben ég, annál hamarabb elég. Pl. ha valakinek örömet csak étel, ital és szerelem ad, lassanként egész szellemisége elsorvad s végeredményében nem lesz más, mint egy jóltáplált, hódító állat. Ha pedig valaki még tovább viszi ezt és erőlteti a vágyat és az örömet, pl. kábítószerekkel, beteges szenvedéllyel, a tűnő mámoron kívül nemcsak, hogy nem ér el életgyarapodást, hanem rövid idő alatt elpusztítja magát a testi életet is. Van tehát olyan öröm, amelyik megaláz, lealjasít és elpusztít. Igazuk van a pesszimista bölcselőknek, ha ezt az örömet megvetik és megátkozzák. Azonban az ember nemcsak test, hanem lélek is. A test csak alkalom arra, hogy a lélek ezen a földön kiviruljon. Ezért a test csak eszköze lehet a léleknek. Áldottak tehát azok a vágyak, amelyek a lélek életét fejlesztik és gazdagítják; áldott az a vágy, amelyik több igazságot keres, amelyik szeretné, hogy az ember szíve jobb legyen, több szépség lakozzék ezen a földön s általában az fejlődjék, erősödjék és arasson győzelmet, ami az emberben több, mint testi, egyéb, mint földi, azaz a lélek, a szellem. Mi örömet okozott az embereknek az igazság keresése és megtalálása! Kérdezzétek meg Madame Curiet, micsoda szenvedéseket volt képes 6 elviselni azért, hogy megtaláljon egy ismeretlen elemet. Olvassátok el Livingstone életét és meglátjátok, micsoda gyötrelmeket hordozott el ez az ember azért, hogy Afrika néhány puszta foltját az emberi ismeret számára meghódítsa. Gondoljátok el, mi szenvedést, üldöztetést, hátratételt voltak képesek elhordozni orvosok, akik arra tették fel az életüket, hogy embertársaiknak hasznára legyenek egy-egy betegség legyőzésével. Gondoljátok el, milyen kárhozatnak is beill6 életet él a maga érzékeny és zaklatott idegrendszerével egy-egy istenáldotta művész azért, hogy egy szörnyű életen keresztül néhány boldog és elragadtatott pillanatban szépséget lásson és szépséget ábrázoljon az álmélkodó világnak. Mindezek az emberek azt vallják, hogy fizikai életük felbomlása árán is érdemes volt élni azért a pár kivételes pillanatért, amit tudásban, jócselekedetben, művészi alkotásban átéltek. Keressük a lélek örömeit, az igazság, a szépség, a jóság szolgálatával. Azt hiszem, az apostol mégsem ezekre gondolt, amikor azt írja a filippibelieknek, hogy örüljenek. Azért nem, mert mindjárt hozzátesz egy olyan döntő szót, amely számunkra új világot nyit meg, nevezetesen azt mondja : örüljetek az Úrban. Mit jelent az Úrban örülni? Egyszerűen azt, hogy az igazi örömek Istenben találhatók meg, ott vannak elrejtve, ott mindenki megtalálhatja s azért van annyi örömtelen és boldogtalan ember, mert nem jó helyen keresték, mert nem keresték Istenben. Mit jelent Istenben örülni? Örülni annak, hogy van Isten. Van Isten, ez a közömbös ember számára nem jelent többet, mintha azt mondanám, hogy van a földnek középpontja, a tejútnak ilyen vagy amolyan csillaga. Csak az tud örülni Istennek, aki hisz benne, de aki hisz benne, hite mértékéig talál örömet Istenben. Minél jobban hisz, annál jobban ismeri Istent. Minél jobban ismeri, annál inkább látja : mennyi oka van örülni azon, hogy egy ilyen Isten van és ez az Isten az övé. Gondoljuk el, milyen kibeszélhetetlen öröm az, hogy Isten öröktől fogva látott és nevünket felírta az élet könyvébe. Milyen nagy öröm az, hogy létre hívott, halhatatlan lelket ajándékozott nekünk s megengedte, hogy 6t megismerjük. Milyen mérhetetlen nagy örömet jelent az, hogy Isten nem rejtőzködik el előlünk, hanem kijelenti Magát s akármilyen kicsinyek és nyomorultak vagyunk, Ő maga tesz arról, hogy megismerjük Őt. Lehet-e kifejezni, mekkora öröm, hogy Isten a bűnös emberrel szemben irgalmas? El lehet-e mondani : mekkora ajándék, hogy az Ige testté lett s a Golgota keresztjén végbement a nagy engesztelő áldozat? Milyen nagy öröm az, hogy Istennek a Lelke minden lélekhez hozzáférkőzhetik, koldushoz és királyhoz, együgyűhöz és bölcshöz, gyermekhez és felnőtthöz, a vad zulukafferhez éppúgy, mint Goethehez vagy Beethovenhez, a halálraítélthez éppúgy, mint a boldog, fiatal hőshöz és mindegyiket betöltheti világosságával, vigasztalásával és ihletésével. Milyen mérhetetlen nagy örömre ok az, hogy van anyaszentegyház és gyülekezeti élet, testvéri közösség, ígehirdetés, évezredeken átzengő zsoltárok. Óh, rendültél-e meg arra a nagy jótéteményre, hogy imádkozhatsz s arra a még nagyobbra, hogy jót tehetsz? Összefoglalom, amit mondtam s azt állítom: Isten, aki mint értelem, legfőbb bölcsesség, mint akarat, mindenhatóság, mint érzület, örök szeretet, egyebet sem csinál, csak személyes dicsőségének latbavetésével okot szolgáltat nekem, neked az örömre. Mersz-e fanyar képpel állni, savanyúan legyinteni, komoran elfordulni, mikor az egész Szentháromság, egy örök Isten azért dolgozik, hogy sápadt orcádon mosoly fakadjon? Te most előállsz és perelsz velem. Nem vagy abban a helyzetben, mondod, hogy örömet érezz, neked egészen különös okod van arra, hogy az örömtelenség szomorú osztályrészét valld a magadénak. Pl. nincs annyi jövedelmed, amennyit szeretnél, egészséged sem olyan, hogy éppen dicsérhetnéd, családi életedben is sok a panasz. Komolyabb okokra megyek át: valami nagy-nagy bánat ért, elveszítetted azt, akit legjobban szeretsz, aggódsz egy drága életért és az a sejtelmed, hogy hiába aggódsz, meghűl a vér benned annak a gondolatára, hogy betegséged talán halálos kór s ez az esztendő az utolsó esztendőd lesz; lezárod életed nagy számadását és szörnyű a hiány, dörömböl ajtódon az élet csődje. S még fokozhatnám, ha e pillanatban finn anyákra gondolok, lengyel pásztorokra, német vagy angol katonák hitveseire és gyermekeire, ha gondolok koporsóra, elvesztett csatára, síralomházra, összeomlásra. Hajósemberek mondják, hogy a tengerben a hideg és meleg áram egy-egy széles szála néhol keresztezi egymást. Talán úgy keresztezi, hogy felül a hideg áram, alul a meleg áram megy; a hideg áram a halál ütőere, a meleg áram az élet hordozója. Felül, kívül tehát a halál és a szenvedés folyama, benn mélyen az élet és az öröm folyama. Így vagyunk a magunk életével is. Kívülről, felülről, mondjuk a felszínen, pusztulás és halál, kedvesünk, magunk halála, világunk minden szépségének és dicsőségének széthullása, benn a mélyben üzenetek, lehetőségek és erők, örökélet, örök igazság, új és új föld, Isten országa. Mi tehát az öröm titka? Felülről, a felszínről, a vígasztalan, nyomorult, látszatos világból menekülni s megragadni az elrejtett valóságot, a belső ember romolhatatlan javait. Isten országát s annak igazságát. Mondhatnám ezt így : és öröm: föllebbezés a földtől az éghez, mert az elmondottak alapján igazi örömnek a hazája a menny lehet, azért, mert ott ismerjük Istent legjobban, ott látjuk teljes dicsőségét, ott érezzük közellétének örömszerző voltát, ott élünk vele tökéletes Összhangban, ott érezzük Isten szeretetét legteljesebben és ott tudjuk tökéletesen viszontszeretni őt. De ezt csak akkor tudjuk megszerezni magunknak, ha szakadatlanúl igyekszünk megszerezni másnak. Legnagyobb öröm : örömet szerezni másnak. Jót tenni, segíteni, felemelni, megnyitni mások számára is az Istenben való öröm forrásait. Ez az Isten öröme is; de öröme a napnak, öröme az anyának és apának a gyermekével kapcsolatban. Öröme a szerető szívnek a szeretett szív szolgálatában. Ez à szolgáló örömszerzés nem egyéb, mint Isten akaratának a teljesítése, a Neki való engedelmesség. Legnagyobb öröm: örömet szerezni Istennek. A legcsodálatosabb éppen az, hogy mindez lehetséges. Lehetséges az, - hisz ez az evangéliom summája, - hogy Isten egyebet se csináljon, csak nekünk szerezzen örömet s lehetséges az, hogy mi mindíg azt csináljuk, hogy Istennek örömet szerezzünk. Örüljetek!

Mi az oka annak, hogy karácsony ünnepe az idők folyamán semmit sem veszít szépségéből, sőt, minél ridegebbé és boldogtalanabbá válik a világ, annál esengőbben várnak reá a lelkek, s ha egyszer megérkezett, annál boldogabban élik át csodálatos érzelmi mélységeit? Mi az oka annak, hogy nem kell hívő keresztyénnek, sőt, még keresztyénnek sem lenni ahhoz, hogy valaki karácsonyt ünnepelhessen, annyira egyetemes és annyira emberi. Mi az oka annak, hogy mindezek ellenére a karácsony nemcsak hangulat, hanem világnézet is; valami nagy és boldog fellebbezés a látható világtól a láthatatlanhoz; jóság-vulkánok kitörése örök hómezők felett.
Ennek bizonyára az az oka, hogy a karácsony gondolatkörében valami örökkévaló igazság mutatja meg magát. Valami olyan igazság, amelyik bele van építve az egész világba, nélküle a szív nem lehet boldog, s titokzatos módon összefügg a világ értelmével és az élet céljával: Istennel. Ha ezt a gondolatot keresem, azt kell mondanom, hogy ez nem lehet egy dogma: a Krisztus isteni és emberi természe-téről, vagy a Szentlélektől való fogantatásról és a Szűztől való születésről szóló dogma, hiszen azoknak is van karácsonyuk, akik ezt a titkot nem értik, vagy nem fogadják el; nem lehet egy történeti esemény emléke: a pásztorok és a bölcsek hódolata, a gyermek Jézus születésének és növekedésének körülményei, mert a történet magában véve sohasem jelenvalóság; nem lehet valami tisztán emberi érzés, vagy gondolat, például a gyermek becse, vagy az anyai szeretet, az igazság szolgálatára való küldetés, mert mindez magasztos igazság ugyan, de nem érezzük belőle az örökkévalóság lehelletét. Úgy kell lennie, hogy mindez csak következménye egy másik, igazi alapgondolatnak, annak, amit éppen alapigénk fejezett ki tündöklő tökéletességgel és igazsággal, ezt mondván: az Isten szeretet, olyan, aki előbb szeretett minket. Ez a szeretet érint meg minket karácsonyestén, erre a szeretetre felel a szívünk a karácsonyi hangulatban és örömszerzésben. Mi vagyunk a hibásak, ha az érintése nem százszor boldogságosabb, s a mi feleletünk nem százszor többetmondó.
Mit jelent ez a tétel, hogy Ő előbb szeretett minket, először a mi világunkra nézve?
Az ember nagyon korán felvetette azt a kérdést, hogy környező világa hogyan áll vele szemben: ellenséges-e vagy barátságos. Az első és a legegyetemesebb felelet az volt, hogy a környező világ ellenséges. Az embernek éppen az a rettenetes átka, sorsának gyökere ettől keserű, hogy ellenséges világ közepében érzi magát. Bele kell illeszkednünk egy félvad embernek lelki világába, aki fűben, fában, földben, állatokban és csillagokban kártékony, gonosz, ráleselkedő lelkek búvóhelyét látta, s rémülten védekezett ravaszságuk és kegyetlenségük ellen. Hogy megalázta magát, hogy szórta ajándékait, megcsonkította testét, elnyomorította lelkét, odaadta mindazt, ami neki kedves, csakhogy kiengeszteljen olyan hatalmakat, amelyekről sohasem tudta, hogy miért haragszanak reá és miért akarják elpusztítani. Az ember félt a világtól.
A világ nem ellenséges, hanem közömbös, mondja egy másik szemlélet, amelyet természettudományosnak nevezhetünk. Nem jó, nem rossz, a szerint lehet jóvá vagy rosszá, hogy fölébe kerekedem-e vagy pedig prédája leszek. Tehát az a legfőbb cél, hogy a magában véve közömbös természetet minden erejével, törvényszerűségével együtt hatalmam alá hajtsam, én parancsoljak neki és ne ő nekem. Ebből a küzdelemből támadt a technikai műveltség. E szerint az ember, amíg bírja, uralkodik a természet törvényei felett, előbb-utóbb azonban maga is prédája lesz azoknak az erőknek, amelyeket felidézett, de megfékezni nem tudott. Egy roppant alkotmány tetején ül és kalapácsol az ember, sápadtan, üres szemmel, lenn várja a fészek, zene szól, színek, illatok hívogatják, de ő nem mozdulhat, míg fáradtan el nem hanyatlik, s le nem zuhan az örvénylő mélységbe. Az embert elnyelte a világa.
Ebből a két alapérzésből szövődik össze a legtöbb ember lelkében egy homályos kép a Sorsról, amely kiszámíthatatlan, könyörtelen, de éppen azért, mert ismeretlen, addig amíg megszólal, szabadon folytathatjuk apró és nagy kalandjainkat.
Ő előbb szeretett minket. Ez a világszemlélet személyes Istent tételez fel. Szeretni nem tud a csillag, nem tud a növény, nem tudnak a dolgok, szeretni csak egy személyiség tud. S mikor Istenről azt mondjuk, hogy ő szeretet, akkor személyes Istenről tettünk hitvallást, mégpedig olyan személyről, akinek egész lényét és minden munkáját, dicsőségét és tökéletességét az foglalja össze és fejezi ki, hogy ő a teljes, tiszta, örökkévaló szeretet.
Milyen lehet az a világ, amelyet egy örök szeretet alkotott és örök szeretet tart fenn? Milyen más értelme van a csillagnak és fűszálnak, a rendnek és a szabadságnak, az egész
mindenségnek, ha azt mondom, hogy egy világot betöltő szeretetből származott, azért, hogy egy világot betöltő szeretet tárgya legyen. Milyen más helye van a mindenségben az embernek, ha azt tartom, hogy csakugyan a teremtés koronája, ha azt vallom, Isten azért teremtette, hogy legyen, akit szeressen és legyen, aki szeresse őt. Isten nem a gondolatainkra éhes, nem azt akarja megcsodálni, hogy akaratunk mire képes, Istennek egy szomjúsága van, hogy mi szeressük őt, mert a szeretet azzal éri el célját, azzal táplálja önmagát, nagy körútján akkor érkezik meg, ha viszontszeretetet ébresztett és azzal egyesül. Ha Isten szeretet, akkor ez a világ mégis mindenekfelett egy roppant fészekhez hasonlít, anyaölhöz, családi otthonhoz, boldog iskolához, ahol a legfőbb bölcseség, aki egyszersmind mindenhatóság, azért, mert örök szeretet, törődik velünk, gondot visel reánk, kezében hordoz, egy szóval szeret.
Ez az alapja a keresztyén világ- és életszemléletnek. Ez a komoly látás, ez a megingathatatlan bizalom az az alapmeggyőződés és magatartás, hogy a világ és benne saját életünk egy olyan élő személy kezében van, aki mindenhatóság, örök szeretet és legfőbb bölcseség, aki tudja, mi válik javamra, mindent megtehet érettem, s meg is tesz azért, mert mindenekfelett szeretet: ez a keresztyénség. Isten-szeretet, ez a felírás sugárzik a teremtett mindenség homlokzatán.
Ő előbb szeretett minket. Tegyük fel a második kérdést, mi következett ebből Jézusra nézve?
Hogy ezt világosan megmutassuk, állapítsunk meg egy tényt, azt, hogy Isten bizonyára elég önzetlenül, sőt, elég egyoldalúan szereti a világot és az embert, mert a világ nem érdemli meg, s az ember nem viszonozza ezt a szeretetet, vagy még pontosabban azért nem érdemli meg a világ ezt a szeretetet, mert az ember nem érti és nem viszonozza Istennek ezt a szeretetét. Nemcsak hogy nem viszonozta, hanem megfeledkezett róla, azután megtagadta, végre fellázadt ellene, s lelke mélyén mind több-több gyűlölet halmozódott fel Isten ellen. Mihelyt nem érezte az ember az Isten szeretetét, elveszett szívéből és világából minden szeretet. Különösen mutatja ezt az, hogy milyen ádáz magatartást tanusít az ember felebarátjával szemben, akit pedig azért rendelt mellénk az Isten, hogy hozzá való szeretetünkben mutassuk meg és bizonyítsuk meg Isten iránt való szeretetünket. Mindezek miatt Isten szeretetébe a megbántott fél haragja vegyült, s elhangzott a legszörnyűbb Íge: bánom, hogy embert teremtettem! Amint a bűn nőtt, ágazott, öröklődött és az égre halmozódott, úgy nőtt ennek a haragnak rettentő ítélete és fenyegetése, s kikerülhetetlennek látszott az a pusztító és végső ítélet, amelyik ímmár nem a semmiségből szórja szét a világot, hanem megátkozza és kárhozatba dönti, mint ahogy a fazekas a szemétdombra vet egy összetört cserépedényt.
Nem volt abból más menekvés, csak az, ha az isteni szeretet jóváteszi és eltörli a bűnt, s elégtétel árán megindítja a kegyelem munkáját.
Ezért kellett az Ígének megtestesülnie, ezért történt az, hogy a Szentháromság második személye az idők teljességében csodálatos módon eljött hozzánk s emberi ábrázatban megjelent a történelem mezején, mint olyan személyiség, aki tökéletes Isten és tökéletes ember. Azért jött, mert Isten előbb szeretett minket.
És mi történt vele? Széjjel járt és jót cselekedett, szóval és tettel. Szeretni tanította a világot. Úgy nézett az emberre binösre, elesettre, gyermekre, betegre, ítélő és megbocsátó szeretettel. De éppen az által, hogy a szeretet királyi parancsát hirdette és gyakorolta, egyszerre ellene lázadt az egész világ. Mindenki szembe fordult vele, a neve csúfság és átok lett, azért, mert Isten szeretet és Ő előbb szeretett minket: a Názáreti Jézus emberi kezek által a keresztfára szegezteték. Ő ezt akarta, ezzel az áldozattal engesztelte ki Isten haragját, tett eleget mindnyájunk helyett, s magára véve ártatlanul a büntetést, felszabadította Isten örök szeretetének, megbocsátó és kiengesztelő kegyelmének erőit, igazságának acélpáncéljai alul.
Ő előbb szeretett, ez fel van írva a keresztfára.
Végül ez a vallomás : Ő előbb szeretett minket, mit jelent reánk nézve?
Mindebből látszik, hogy nincs más mód az életre, csak az, ha mi szeretetre buzdulunk Isten iránt. Ezt a szeretetet nem tudja kikényszeríteni a sorsunk, nem tudja reánk parancsolni a törvény, létrehozni a félelem, ezt csak ébreszteni tudja az a nagyobb szeretet, amelyik előbb szeretett minket. Tehát a legnagyobb kérdés : felébredt-e bennem a szeretet Isten iránt?
A Szentírás azt mondja, hogy szeressük Istent teljes szívünkből, teljes elménkből és minden erőnkből. Ez azt jelenti: ne legyen erősebb érzésünk és nagyobb szenvedélyünk, mint az Ő imádata és az előtte való hódolás. Ne legyen nagyobb kincsünk és drágább nyereségünk, mint hogy őt ismerjük és neki szolgáljunk. Ne legyen nagyobb ügyünk, főbb gondunk, magasabb életcélunk, mint hogy neki dicsőséget adjunk. Az élet célja és értelme az legyen, hogy a halhatatlan lélek és az örök szeretet Istene megtalálják egymást. A lélek felajánlja neki legnagyobb áldozatát: önmagát, s fogadja el érte legnagyobb ajándékát: Isten boldog ismeretét.
Mint minden szeretetviszony, ez is kizárólagosságra és teljességre törekszik, sőt, ez a legkizárólagosabb és a legteljesebb szeretetviszony. A próféták ezt úgy fejezik ki, hogy Isten féltőn szerető Isten, aki nem tűr maga mellett vetély- tarsat, teljes és feltétlen hűséget és önátadást kíván: Ne légyenek én előttem idegen Isteneid! Pál apostol pedig arról beszél, hogy akik Istent szeretik, minden javokra van, mert ebben a szeretetben egyre jobban csatlakozik a lélek Istenhez, egyre inkább alámerül ennek mélységeibe, gyönyörködik kibeszélhetetlen örömeiben, s ezzel egyre jobban elfordul mindentől a világon, ami eddig szép, kedves és kívánatos volt számára. Ez a folyamat pedig csodálatosan egybeesik az élet örök rendjével. Az életnek ugyis az a törvénye, hogy lassanként elforduljon tőlünk e világnak minden hiú kívánsága. Fakuljanak meg színei, hervadjanak el virágai, pattanjanak szét csillogó buborékai és guruljanak messze széttört koronái. Minden elfogy belőlünk, minden lehámlik rólunk, s jaj, milyen csupasz semmivé válik az, aki, amíg látható világa szétomlik, nem gyökerezik egyre mélyebben, egyre dicsőségesebben bele Isten örök szeretetének kibeszélhetetlen mélységeibe! Ha a földbe vetett gabona megrothad, ez a halál nem veszteség, mert így nő ki a sötét földből a napfény világosságára a tündöklő és csodálatos kalász. Csak akkor borzalmas ez, ha elhalt a búzamagban az élet csírája, s egyszerűen elrothad a földben. Ha az Istent szerető ember szenved és hal meg, új életnek kalásza erősödik általa. Csak az válik sárrá, akiből kihalt az örök szeretet viszonzásának ez a csírája.
Végül ennek a szeretetnek az a hatása van, hogy mindannak a szeretetére képesít, amit Isten szeret. Ha Istent szeretem, szeretem a csillagokat és az Óceánokat, havasokat és a madárdalos berkeket. Ha én Istent szeretem, szeretem keze munkáját, a virágot, a tölgyfát, a pillangot, az oroszlánt. Ha én Istent szeretem, szeretem mindenekfelett az embert, a testvért, akár asszony, akár férfi, akár ifjú, akár öreg, akár művelt, akár műveletlen, akár fekete, akár fehér; szeretem az embert, az Istennek a képét. Ha én az Istent szeretem, mennyire szeretem érette és Őbenne nemzetemet, akár dicsőségében látom égni, akár megalázva az útszélen ülni. Mennyire szeretem az anyámat fehér haján koronával, de milliószor jobban szeretem megütve és megcsúfolva. Ha én az Istent szeretem, mennyire szeretem családomat, hitvestársamat, gyermekeimet, akikben külön ajándékok és külön feladatok érkeztek hozzám. Csak az tud szeretni, aki Istentől, Istenen tanult szeretni.
Ő előbb szeretett. Mióta szeretett? Mindíg szeretett. Mi még nem szerettük, még eléggé nem szeretjük őt. Ez a karácsony is drága alkalom arra, hogy őt szeressük.
Az Isten szeretet; ez legyen beleírva a szívünkbe...

Karácsonyi emlékeinkben a napkeleti bölcsek alakjának gyermekkorunk óta különös jelentősége van. Ha valaki közülünk látta Doré képét a teveháton utazó, csillagot követő három mágusról, nem fogja soha elfelejteni. Érezzük, hogy ezek az emberek valami nagy dolgot műveltek, kiváltak sok száz társuk közül, bennük Ázsia kereső lelke testesült meg. A pogány vallások örök szomjúsága bennük jutott el a beteljesedés áldott poharáig. Vállalkozásuk megrendítő: meg akarják keresni a világban Jézust. Hiszik, hogy eljött s útrakelnek, hogy megtalálják. Milyen keresés volt ez és milyen megtalálás!
Ha valaki megáll a Duna deltájánál s elgondolja: mi mindenféle vidékről jőve tevődött össze ez a nagy folyó, gondolatban be kell járnia az Alpesek hegyoldalait, a Kárpátok, a Dinári Alpok hegyvidékét és az oroszországi síkságokat. Mindenik más és más világ és mindegyiknek zápora, hópelyhe, harmata beleérkezik a Duna deltájába.
Így vagyunk a keresztyénséggel is: mellékfolyói, ágpatakjai nemcsak a görög műveltségbe nyúlnak vissza, nemcsak a zsidó nép őstörténetébe, magába veszi Ázsia kikutathatatlan mélységeinek ezer titkos sóvárgását, gondolatát s aki ezt a folyamatot át tudja tekinteni, úgy érzi, mintha közelben és távolban, évezredek alatt minden gondolattal, minden vallásos ihletéssel az egy örök, kijelentett keresztyénség történeti előkészítése folyt volna.
Íme: valahol a perzsa és a kínai, az indiai vagy a sémi művelődés határán élő napkeleti bölcsek hagyomány szavára és szívük indítására hallgatva, egyszer csak beszélni kezdtek egy születendő nagy királyról, a Békesség Fejedelméről, aki megváltja a világot nyomorúságából és szenvedéseitől, e múlandó világból örökkévaló világba viszi át őket, vasvesszővel győzi le ellenségeit és felállítja ingathatatlan trónját. Hogy, hogy nem, az a hit fogja meg őket, hogy ez a király meg is született. Elindulnak, hogy lássák. Hová is mennének máshová, mint az ígéret földjére, a kiválasztott nép országába, ahol annyi prófétai szó pecsételi meg Isten ígéreteit. A Szentföldön is hová mennének máshová keresni a Nagy Királyt, az Élet Fejedelmét, a Béke Harcosát, mint Jeruzsálembe, az Ószövetség fővárosába. Megérkeznek Jeruzsálembe. Azt hiszik, hogy ott egy más és boldogabb világ van, mindenki ujjong, mindenki boldog, béke és szeretet uralkodik, örülnek az emberek annak, hogy megszületett a megígért Messiás, - és Jeruzsálemben nem tud senki róla. Ha kérdezősködnek valakitől, csodálkozó, szánakozó vagy gúnyolódó arccal néz rájuk. Az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy született vagy nem született valami csodálatos király; elég bajuk van nekik királyukkal, a vérszopó Heródessel.
Mennek a királyi udvarba, ott bizonyára találkoznak vele. De a trónon egy agg, gonosz király ül. Emberek százezreit képes ártatlanul megöletni, ha ellenségeskedést vagy lázadást szimatol. Rettenetesen félti a hatalmát, mindenki gyanús előtte, aki él. Vérbefojt minden tanácsot, ellenvéleményt, panaszt vagy jajszót. Ennél irtózatosabb pontja a világnak nincsen, mint ez a királyi udvar. Mikor meghallja, hogy mit keresnek a bölcsek, első gondolata: ha csakugyan született ilyen gyermek, meg kell ölni őt. Megindítja tehát a napkeleti diplomáciát: hazudik, színlel s közben köszörülteti poroszlói kardját - ártatlan gyermekek vére kiontására.
Természetesen egybehívja az egyházi férfiakat, tanácsot kell kérni a főpapoktól és az írástudóktól. A napkeleti bölcsek bizalommal nézik ezt a nagyon tisztes társaságot: ezek tudós emberek, szent emberek, ismerik az égi titkokat, ezek bizonyosan tudják, hogy hol született meg a Megváltó, meg is fogják mondani. Lepereg hát előttük egy szabályszerű egyházi gyűlés. Felhányják könyveiket, összemérik érveiket, vitatkoznak reggeltől estig. Az egész kérdés elméleti theológiai kérdés, aztán hatalmi és egyházpolitikai kérdés. Senkinek sincs fogalma arról, hogy néhány mérföldnyire egy egyszerű pásztorhajlékban ott szendereg anyja kebelén Jézus. Megvitatják az exegetikai és történeti kérdéseket, de döntenek egyházpolitikai szempont szerint: itt semmiesetre nincs, keresése nyugtalanságot okozna, fő dolog, hogy távozzanak el Jeruzsálemből a bölcsek; csak egyszer legyenek kívül a kapun, a többi azután az ő dolguk. Ezért egyhangulag kimondják, hogy az Élet Fejedelme egy kis nyomorult falucskában, Bethlehemben született meg, menjetek és keressétek ott. Mire észreveszik magukat a bölcsek, a szent szinódus már ki is tessékelte őket.
Csodálkozom, hogy a napkeleti bölcsek még ezután is hisznek és bíznak. Útrakelnek és mennek Bethlehem felé. Találnak egy igénytelen kis falut : sehol egy tisztességesebb hajlék, ahol valamirevaló embert lehetne sejteni. Itt születhetett meg a világ békekirálya? Ha nem volna olyan ellentmondó, kihívóan dőre, hogy itt kell keresni az Élet Fejedelmét, maguk is mosolyognának rajta: mennyire eltévelyedtek. Végre eljutnak egy nyomorult hajlékba. Ott lakik egy hazátlan, bujdosó emberpár: a názáreti ácsmester és szűz asszonya, egy gyermek mosolyog az ölükben. És a napkeleti bölcsek arccal a földre borulnak, néma mozdulatokkal adják át ajándékaikat s e liturgiai szertartással vallást tesznek arról: Te vagy a Királyok Királya, Te vagy az élő Isten Fia!
Földi jel nem mutatja, hogy hol van e világban Jézus. Jézus, a titokzatos, az elrejtőzködő. Rá lehet-e ismerni erről a világról arra, hogy ez a Krisztus világa, mi az Ő népei vagyunk? Vajjon, ha Ázsia szívéből, vagy valahonnan még távolabbról, egy más csillagzatról valaki idejön, hogy talál- kozzék Jézussal, látná-e a nyomát? Látná-e a nyomát a városokban, királyok és vezérek udvarában? Nem azt tapasztalná-e, hogy mindenkiről többet akarnak tudni, egyetlenegy agyonhallgatott és tudomásul nem vett személyiség van ebben a világban: a Názáreti Jézus? Nem tapasztalná-e azt, hogy a történelmet olyan erők mozgatják, amelyek éppen az Ő tanításával ellentétesek? Az egyházak elméleti vitává vagy egyházpolitikai kérdéssé tették az Ő ügyét? Mindenki másra akarja hárítani a Vele való találkozásnak a kényszerűségét s ha valaki útrakel, hogy megkeresse, addig bolondítják, amíg valahogy a kapun kívül kerül. Mikor pedig mindent számbavesz és mindennek végére jár, mutatnak neki jászolbölcsőt Bethlehemben és egy kősírt a Golgotán s azt mondják : e két stáció között folyt le ezelőtt kétezer tendővel egy rokonszenves álmodó élete; ez az egész, amit Jézusról mondhatunk. A föld nem árulja el, hol van Jézus!
De az ég megmutatja. A keresésnek találás a vége. Miért találták meg a napkeleti bölcsek Jézust? Azért, mert csodálatosan vezette őket a csillag, égi jel járt előttük. Ezt a csillagot nem látta senki más, csak ők. Ha Jeruzsálem náépe látta volna, seregestől tódult volna Bethlehembe, mint ahogy Keresztelő János hírére kitódult a Jordán partjára. Heródesnek poroszlói ott lettek volna már az első sugárnál és Bethlehemben ember nem lélekzett volna többet. Az egyház vezetői is kimentek volna, hogy kié a csillag, ki látta meg először, kinek van joga kiárusítani fényét? De mindezek nem látták a csillagot. A csillagot csak a napkeleti bujdosók látták. Ez a csillaglátó képesség nem más, mint a hit. A hit fogja fel az égi jelt, amellyel Isten bizonyságot tesz önmaga mellett. A hit által ismerjük fel a bethlehemi gyermekben az Élet Fejedelmét és a Királyok Királyát.
Ez a titka mindennek: újra csinálni, megismételni azt, amit a napkeleti bölcsek tettek. Egy igénytelen emberi életben, gyermeknek, ifjúnak, halottnak és feltámadottnak személyében felismerni az Élet Fejedelmét, a Királyok Királyát, a Szentháromság második személyét. Nem lehet ezt okoskodással megtenni, érvek, latolgatás után hozni ebben ítéletet. Nem a tudományos boncolgatásnak és a megfontolt ítélkezésnek a dolga ez; jaj, mi lenne akkor annyi tudománytalan és egyszerű lélekből, ha már ez is minősítéshez volna kötve, hanem belső megvilágosodásnak a dolga ez, megrendülő felfedezésnek, a kijelentést megragadó boldog pillantásnak, amikor egyszerre világossá válik előttünk a titok, mint a pogány százados előtt: «Bizony, Isten fia ez». Ezért érdemes útrakelni. Ez azt jelenti, hogy földi zarándútunk célhoz ért. Nem jártunk eredmény nélkül ebben a világban: amit kerestünk, megtaláltuk.
Még ennél is fontosabb az, ami ezután következik. A napkeleti bölcsek ugyanis nemcsak felfedezték a bethlehemi csecsemőben a békesség nagy királyát, hanem hódoltak is előtte, lábaihoz rakták kincseiket. Tudjuk, hogy ez egy jelképes mozdulat. Ha valaki egy kalászt adott, azt mondta vele: Tied minden föld; ha valaki falevelet: Tied minden erdő. A napkeleti bölcsek hódolásában ez jutott kifejezésre: Tied mindenünk, egész világunk.
Jelképes ez azért is, mert egy kis füstös falusi parasztház szobája megtelik királyi javakkal, Napkelet kincsével. Ez az egyház képe: szegény hajlék, egyszerű ház, de mérhetetlen kincsekkel van tele.
Nézzük először, hogy milyen sok ez a kincs. Gondold el, kétezer esztendő óta mennyi arany került az egyház hű és szent kezébe, hogy szétossza ezen a világon jótettre, segedelemre, csináljon belőle kenyeret, világosságot, erkölcsöt. Gondolj az alamizsnákra, a szeretet és jótékonyság, a gyógyítás és nevelés hajlékaira. Gondolj az iskolákra, a világosság műhelyeire. Erre gyűlt és erre gyűl az egyház kezén az arany. Az arany mellett ott a tömjén. Tömjén a magasztalásnak, áldozatnak az eszköze. Gondolj mindarra a boldog ömledezésre, amely emberi lelkekből kicsordult az anyaszentegyház egyszerű hajlékában kétezer év óta. Szentek látomásaira, tömegek énekeire, ígehirdetők bizonyságtételeire, meghallgatott imádságokra, gondolj zsoltárainkra, bibliafordításainkra, keményen zengő ígehirdetésünkre, mindarra, amit a magyar kálvinizmus a hívő magyar léleknek adott. Harmadik ajándék volt a mirha, halottnak, vagy betegnek való kenet, lélekgyógyítás, vígasztalás és sebkötés. Gondolj most minden megkönnyebbülésre, minden elbékélésre, vigasztalásra, bekötött sebre, kiengesztelődésre, elfelejtett bánatra, megbocsátott vétekre, amit az egyház egyszerű falai között a hívek megtaláltak és ezzel felhalmoztak.
De a másik pillantás azt mutatja, hogy ez mégis milyen kevés. Mennyire nem elég, milyen sok hiányzik még, ezerszer többre volna szükség. Még kell az arany: milliók éheznek, járnak ruhátlanul, pincelakásokban és padlásszobákban, bűn- és nyomortanyákon várják az egyház bizonyságtételét; a kenyeret, a ruhát, a munkát, az életet. Nem elég a tömjén, több illeti Krisztust. Hiányzik még belőle a te dícséretmondásod, a te ujjongásod, imádságod, életed, győzelmes tapasztalásaid. Még kell a mirha, a tied, a te gyógyító, vígasztaló kibékítő szolgálatod, áldozatodnak papi szolgálata.
Arany, tömjén, mirha: rész az egész helyett. Tulajdonképpen magát az embert jelentik, jelentik az életet. Ez azt tanítja : Krisztusnak, az Élet Fejedelmének kell az ember. Fogy a regementje, nincs elég katonája, újoncokra van szüksége, toborzó kürtje zeng végig birodalmában. Nincs elég embere: millió, meg millió ember még mindíg csak névre az övé, még mindíg csak akkor keresztyén, mikor politikai pártot alakít, még mindíg véletlenül keresztyén, hagyományból, azért, mert nincs ideje és nincs bátorsága megvallani, hogy már nem keresztyén. Millió, meg millió ember meg éppen ellensége. Oh, gondold el, hogy folyik ma egy roppant világlázadás Krisztus ellen, hogy kiöljék a lélekből, elfelejtsék, félreállítsák, ne zavarja azokat, akik a régi világ romjain egy új világot akarnak teremteni. És azok között, akik, mint most mi, ez a gyülekezet s a másik, a rádió által egybekapcsolt láthatatlan gyülekezet, akik mellette teszünk bizonyságot és Neki hódolunk, mi is még mennyire nem vagyunk az övéi. Olyan szörnyű hiány van bizonyságtevőkben mindenütt: iskolákban, politikában, művészetben, újságírásban, a falu népe között, a családi életben. Bizonyságtevőket akar küldeni a harcterekre, a béketárgyalásokra, a tőzsdékre, az utcákra, a tudomány csarnokaiba és nincs elég embere!
Lám, a napkeleti bölcsek meghódoltak Neki, átadták magukat Neki, Ő elfogadta és más úton küldte vissza őket. Krisztus is más úton akar visszaküldeni minket az életbe és a világba, nem azon, amelyiken eddig jártunk, hanem azon, amelyiken az Ő küldetését visszük az égbe.
Ne te kérdezd: hol van Jézus? Jézus kérdi: hol vagy te s felelj Neki: itt vagyok Uram és a Tied vagyok.

Húsvét nagyhetének egyik történetét vettem alapul ádventi elmélkedésünkhöz. Nincs ebben semmi különös; a passzió és ádvent nagyon hasonlít egymáshoz, éppen úgy, mint a karácsony és a húsvét; mindkettő sötétségből világosságba, szenvedésből örömre, halálból életre vezet. Ez a textus különösen alkalmas a mai időkre. A mai történelmi erők egészen gyakorlatias formában felvetették az emberiség életének egyik legnagyobb kérdését: a szolgálat és az uralkodás kérdését. Azt mindig tudtuk, hogy az emberek életét meg kell szervezni, különben széthull az egész emberi világ. Azt is tudtuk, hogy ezt csak egy akarat szervezheti meg és tarthatja össze; olyan akarat, amelyik parancsol s amelyiknek engedelmeskednek. Mindig az volt a nagy kérdés: ki parancsoljon és ki engedelmeskedjék. A keleti királyoktól a francia forradalomig egy ember parancsolt és milliók engedelmeskedtek. Nem bizonyult jónak ez a forma, mert a parancsoló sokszor tudatlanul és lelkiismeretlenül játszott milliók életével és boldogságával. Megtörtént tehát a nagy rendszerváltozás, hogy abban a nép döntsön a maga sorsárál s kialakult egy merőben új államrend: a népképviseleti alapon álló demokrácia. Ebből azonban az a baj támadt, hogy a nép nem tudott dönteni, parancsolni, sőt akarni sem s lomha, akaratlan lénye ki volt szolgáltatva a lelkiismeretlen izgatásnak. Most megint az a belátás lett úrrá nagy nemzeteken, hogy a tekintélyállam, a parancsuralom az egyetlen életforma s csak az a nép halad előre, amelynek sorsát egyetlen egy ember irányítja.
Beszéljünk hát Krisztus kormányzati elvéről. Mennyiben parancsuralom és mennyiben önkormányzat ez? Két részre tagolom mondanivalóimat: Isten uralkodása szolgálat, Istennek szolgálni uralkodás.
Isten uralkodása szolgálat. Nem fölséges szolgálat maga a teremtés, amely létrehívja ezt a roppant világot, millió meg millió naprendszerével és számban ki sem fejezhető olyan atomokkal, amelyeknek mindegyike olyan nagyszerű és bonyolult szerkezet, mint egy naprendszer? Fölséges és örökkévaló szolgálat, mert még a legkisebb alkotás is szolgálat, hiszen teremteni nem egyéb, mint egy gondolat szolgálatában állani azért, hogy azt megvalósítsuk; hogyne lenne tehát szolgálat az az alkotás, amelyik napot teremt, világosságot hív elé, élőlényekkel népesíti be a földet, megindítja az évszakok körforgását, mind csak azért, hogy a mindenség csodálatos és dicsőséges élete kibontakozzék. Hogyne volna szolgálat a gondviselés, amely kibeszélhetetlen leleménnyel és hűséggel gondoskodik minden élőlény szükségleteiről; asztala meg nem üresedik, keze el nem fárad, gondja meg nem lanyhul; hogyne volna szolgálat a mindenséget táplálni, mikor olyan nagy és egész életedet betöltő szolgálat saját kicsinyeidnek a táplálása.
Mi teszi Isten mind e munkálkodását szolgálattá? Nem a mindenhatóság és nem az örök bölcseség, hanem mindenekfelett az a kibeszélhetetlen szeretet, amelyik Istennek a lénye. Isten uralkodása azért szolgálat, mert Ő mindenestőlfogva szeretet.
Akkor megértjük azt is, hogy Krisztus műve is szolgálat volt. Szolgálatra vállalkozott, mikor a békesség tanácsában elfogadta az Atya által neki ajándékozott bűnös és megromlott embert fiúi örökségül. Szolgálat volt, mikor ezért az örökségért testet öltött és földi ember hasonlatosságában engedelmes volt a halálig, a kereszthalálig. Lehet-e fölségesebben kifejezni a szolgálatot, mint ahogy Jézus ábrázolta ki, mikor önmagát váltságul adta sokakért s életét letette a keresztfán éppen azokért, akik keresztfára adták Őt. Lám, alapigénk is ezt mondja: azért halt meg érettük, mert szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket.
Ezért rendezte a lábmosás felejthetetlen jelenetét is. János evangelista nem beszéli el sem a keresztelés, sem az úrvacsora sákramentomának szereztetését. Mind a kettő helyett különös ajándékképpen adja a lábmosás történetét. Mikor Krisztus a másnapi halál bizonyosságával szemtől-szembe ül Judással, aki elárulja őt, annál az asztalnál, amelynél a nép megmentéséért megölt áldozati bárányt fogyasztották el, közvetlenül az úrvacsora szereztetése után, végrehajtja ezt a különös cselekményt. Maga Krisztus úgy magyarázza, hogy ő ugyan tisztára mosta tanítványait Ígéjével, azaz halála érdemével, de mielőtt útrakelnének nagy küldetésükre, megmossa lábukat, ahol a földdel érintkeznek és a föld porától beszennyeződnek. De ugyanakkor örök időkre kiábrázolja a szolgálat fölséges küldetését. Az Atya mindent a Krisztus hatalmába adott s Ő, mint a Szentháromság második személye, a legkisebb, a legárvább, a legszenvedőbb ember, íme, most is egy jeruzsálemi házban, néhány együgyű tanítvány között, mikor másnap meg fog halni azokért, akik nem értették, rabszolga módra öltözködik: felső ruháját leveti, a kendőt derekára köti, kezébe fogja a tálat s a tanítványok fekhelye előtt mélyen meghajolva, valószínűleg térdre ereszkedve, megmossa poros, fáradt lábukat. Isten Fia egy rabszolga mozdulatában! Valóban hű képe annak. ami holnap fog történni: megcsúfolják, arcul verik, kezét-lábát átszegezik, a gyalázat fáján kivégzik az Élet Fejedelmét.
És e szolgálat dicsőségét éppen az adja, hogy e megalázkodás és halál által, akik szétszéledtek, összegyűlnek, a sírók mosolyogni tanulnak, a halálítélet alatt nyögők kegyelmet nyernek, a tékozló fiak hazatérnek, a bűnök megbocsáttatnak, a halál eltöröltetik, végbemegy a váltság, megtörténik a nagy helyreállítás és jóvátétel és a régi, múlandó világ szétfoszló vonalai közül kiragyog egy új világ: a szeretetnek, az üdvnek mennyei világa.
Isten megváltói munkájának dicsősége és ereje az ártatlan szenvedés, önkéntes megalázkodás, áldozatos élettékozlás, a szolgálat külső képe alá van elrejtve; nem véletlenül, hanem azért, mert így találja meg önmagát s érvényesülhet teljes dicsősége.
Ezt bizonyítja a másik tétel: a szolgálat uralkodás. Krisztus nem kényszerrel kapcsolta magához a lelkeket, nem is joggal, kétoldalú szerződésekkel; még hasznot és érdeket sem helyezett kilátásba, sőt inkább azt, hogy aki követni akarja őt, tagadja meg magát, vegye fel az Ő keresztjét és úgy kövesse Őt. Krisztus hatalma, amellyel magához fűzte az embereket életre-halálra olyan erősen, hogy milliók és milliók vallják és fogják vallani: «Nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség»: az Ő megváltó halála, mint az Ő szolgálatának csúcspontja és teljessége. Az által lett úrrá és királlyá, hogy szeretetből feláldozta magát. Szolgálata királlyá tette Őt; nem azért, mintha a nélkül is nem lett volna király, hanem azért, mert örökkévaló királysága e szolgálatban új hatalomhoz, erőhöz és dicsőséghez jutott.
Hogyan lehetséges ez?
Ha egyszer Isten él a világ felett és olyan ez az Isten, mint a mienk, azaz egyetlenegy és öröktől fogva való: földön, égen minden teremtménynek csak egyetlenegy célja lehet: az, hogy Isten dicsőségét szolgálja. Legmagasabb fokú ez a szolgálat akkor, ha öntudatos, szabad, boldog felajánlásból következik. Ha nem úgy engedelmeskedem Istennek, mint a fű, fa a természet törvényeinek, hanem úgy, mint a költő a gondolatának, a jó ember az ihletésének: szabadon, háládatosan, drága kiváltságként élek azzal a nagy ajándékkal, hogy szabad Istennek szolgálnom.
Istennek szolgálni csak az áldozat formájában lehet. Az áldozat visszaadja Istennek, ami az övé s ráadásul odaadja a maga szívét is. Ezáltal Isten dicsőségére elfogyatkozik, de éppen e dicsőség gyarapításában megtalálja a maga új életét. Az emberek sokáig azt gondolták, hogy Isten dicsőségének szolgálatára elégséges, ha szertartásban, kultuszban az élet egy darabját felajánlják Istennek. Ezért adták oda az elsőszülöttet, állataik első fajzását, termésük zsengéjét; ezért adták oda idejük, örömük egy-egy darabját. Kialakult egy kizárólagos módszer: hely, anyag, idő, alkalom s csak az volt az igazi áldozat, amelyik e szerint ment végbe. Voltak emberek, akik különös képességgel és felhatalmazással bírtak az ilyen áldozat bemutatására. Azt gondolták az emberek, hogy ezzel Isten dicsőségének eleget tettek.
Krisztus testté lett és testben önmagát áldozta fel. Ezzel eltörölte a ceremoniális, szertartásos áldozatokat, azaz feleslegessé tette a maga egyszeri, tökéletes, örökre érvényes áldozatának a bemutatásával. Hiszen ebben az áldozatban Ő, az Elsőszülött adatik értünk, Ő, a zsenge áldoztatik meg érettünk, a kései termésért; a bűntelen leteszi életét a bűnösökért, a gazda meghal az Ő rabszolgáiért, a király meghal az Ő népéért.
Ettől a pillanattól kezdve Istent nem lehet kultikus áldozattal szolgálni: csak az a szolgálat méltó hozzá, amelyben király magamat és életemet mutatom be áldozatul.
Ez az áldozat Istennek szól, de a közösségnek szolgál.
Nem lehet az, hogy valaki feláldozza magát Istennek a nélkül, hogy az emberekre tekintettel lenne. Emberré válni csak társas formában lehet: ahhoz, hogy emberiség legyen a világon, legalább két emberi lényre van szükség, akik szemben álljanak, mint én és te s egyik a másikra nézve sorsdöntő tényezővé váljék. Ebben a kapcsolatban megromlott természetünk azt kívánja, hogy a másik eszközöm legyen, én legyek a magam célja; a másikat fel kell áldoznom, fel kell élnem s annyi becset tulajdoníthatok neki, amennyi hasznom, vagy örömem van belőle. Ezzel szemben Krisztus éppen a lábmosásban egy másik törvényt iktatott bele a világba: azt, hogy a másik ember a cél, én az eszköz, magamat áldozom fel, fő, hogy ő éljen s akkor töltöm be rendeltetésemet, ha az én életem a másikét emeli, élteti és táplálja.
Ez az Isten akarata; ezzel gyógyítja meg a világot, oldja fel benne a megrögzött régi átkot s viszi tovább a helyreállítás óriási művét. Ez a váltság életfolyamata.
Isten azt kívánja, hogy feláldozzam magam másokért. Mindezt az által teszi lehetővé, hogy önmaga szívéből kivesz valami csodálatos erőt és átplántálja az én szívembe s ez képessé tesz engem erre a nagy szolgálatra. Ez az erő a szeretet. A szeretet egyfelől Istennel kapcsol egybe, biztosítja szándékával, törvényével, lénye titokzatos és örökkévaló sodrával való egységemet, ugyanakkor eggyé tesz felebarátommal, akinek életébe átömlik az én életem, mint a víz egyik tartályból a másikba s én megfogyatkozom és eltűnök azért, hogy ő meggyarapodjék és éljen. Így leszek részese annak a titokzatos világfolyamatnak, amelyben Isten dicsősége érvényesül, akarata tündökletesen végbemegy, uralkodásának semmi híja nincs s ezt a folyamatot az én szeretetemben és szolgálatomban, magam életének feláldozásában és a magam életének a megnyerésében hordozom.
Az, aki nem áll be Istennek ebbe a világépítő, világszépítő, világmegváltó életsodrába, hanem szembehelyezkedik vele és Isten dicsősége helyett a maga dicsőségét, hasznát, örömét, életét kívánja szolgálni, úgy jár, mint az a száraz ág, amely bajt akar vívni az égiháborúval: összetöri, elsodorja, semmivé teszi. Aki nem tud szeretni, szolgálni, áldozni, elveszett. Milyen tündöklően világít az Íge: «Aki elveszíti az ő életét én érettem, megtalálja azt s aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt».
Egy kis jeruzsálemi házban, tizenkét ember között, felállott a tizenharmadik, levetette felső ruháját, kendőt kötött a derekára, a cseréptálba vizet töltött s együgyű halászok és megvetett vámszedők poros, sebes lábát megmosta. Ez a tizenharmadik a Királyok Királya, az Uraknak Ura, az Élet Fejedelme. Ebből a parányi kezdetből nőtt ki a keresztyén jótékonyság, a diakónia roppant hőskölteménye. Ez az a láthatatlan világ, amelyiknek minden polgára azért hatalmas, mert szolgál, azért gazdag, mert szegény lett, első helyre jutott, mert utolsónak adta magát, megnyerte az életet, mert eltékozolta. Ez az áldozat diktatúrája, a szolgálat uralkodása!

Pál apostol elméjét csak két dolog foglalkoztatta: Isten és a lélek. Egész életét, minden gondolatát ennek a kettőnek értelme és viszonya kötötte le. Így aztán könnyen megeshetett vele, hogy megfeledkezett a hatalmas harmadikról: a világról. Alig van egynehány mondata, amelyben arról számol be, milyennek látja a világmindenséget. A felolvasott rész éppen ezek közül való; szűkszavú, de megrendítően új világszemlélet. Bölcsészet és ugyanakkor világköltészet is. Pál apostol hallja a mindenség nyögését, amellyel a rothadandó rabságából valami dicsőséges életre kíván megszabadulni.
Mi a baja a világnak? Hiszen Isten dicsőségben és tökéletességben teremtette. Igazság van abban a gondolatban, hogy a világ a lehető legjobb minden lehetséges világ között, mert Isten, aki legfőbb bölcseség, mindenhatóság és örök szeretet, rossz világot, tökéletlen világot igazán nem teremthetett nem is teremtett. A világ valami idegen ártalom folytán romlott meg, s ez az idegen ártalom nem lehet más, mint az emberi bűn.
Hogy tudom ezt szemléltetni?
Isten tökéletes világot teremtett tökéletes emberek számára. Ez a kettő egymást feltételezte és kiegészítette. A látható világot tehát befejezte és megkoronázta az ártatlan és tökéletes emberi élet dicsősége. A nagy mindenség ez után áhít, s ezzel éri el célját éppen úgy, mint ahogy a hős önnön arcában, szemében, egész személyisége kisugárzásában lesz valósággá és mutatkozik meg. Tökéletes világban a tökéletlen ember olyanforma, mint egy Apollo, akinek kiszúrják a szemét, vagy egy Athene, aki félkegyelművé vált, vagy egy Aphrodite, aki ragyás és nyomorék lett.
Éppen ez történt meg a világgal. Megromlott az, amiben betetőződött és célját elérte: az ember.
A világ tökéletesnek, szépnek és igaznak van ugyan teremtve, de tökéletessége és igazsága csak a tökéletes ember lelkében tükröződhetik. Akármilyen gyönyörű kép is torzzá válik, ha a tükör megromlott, elhomályosodott és félregörbült. Ezzel azt is megmondottuk, hogy miért nem látja az ember a világot olyannak, amilyennek Isten teremtette: igaznak, szépnek, tökéletesnek. Ez lélektanilag nagyon megérthető. Például a vihar egy rossz lelkiismeretben minden borzalom és riogatás forrása, nyugodt lélek előtt a legcsodálatosabb zsoltár. A születés a boldog és derült ember számára minden öröm lehetőségének és az élet minden dicsőségének a szent kútja; kétségbeesett ember számára minden nyomorúságnak átokverte forrása.
Ha tehát részeire akarjuk szedni, hogy mi torzította el a mindenség képét, azt találjuk : mindezt a bűn tette. A bűn homályosította meg értelmünket, úgy hogy csak töredéket tudunk látni, nem tudjuk felfogni a nagy összefüggéseket, s a legtöbb dolgot csak ellentmondásban tudjuk szemlélni és szemléltetni. Például életről, halálról, történelemről, természetről, s világunknak minden igazi nagy ajándékáról és tényéről merőben ellentmondó ítéleteket vagyunk kénytelenek mondani, hogy éppen ez ellentmondások árán a valóságot valahogy megközelíthessük. Az emberről azt kell mondanunk, hogy nagy és kicsiny, szent és aljas, isteni és állati lény. Az életről azt kell mondanunk, hogy öröm és bánat, átok és áldás, jutalom és büntetés.
A bűn megrontotta az ember és a mindenség viszonyát, s ezt a két dolgot, amit Isten egymásnak szánt, úgy ahogy az építész egymásnak szánja a tornyot és a csillagot, véglegesen szembefordította és egymás ellenségévé tette. Ez éppen olyan, mintha valaki egy almát kettévágna, s háttal fordítana egymással, s azt mondaná : legyetek újra eggyé. Az ember és az univerzum örök harcából nagy eredmények, győzelmek és alkotások származtak, s mindezt egy gyüjtőnévvel civilizációnak szokás nevezni, de ki tagadná, hogy éppen a civilizáció a nagy világromlások rejtegetője. Egyik vagy másik része aránytalanul kifejlődik és magasra nő, s akkor saját súlya alatt összeomlik és maga alá temeti az örök szerzőt: az embert. Nem láttuk-e éppen a legutolsó évek történetében, hogy akár a technikai, akár a gazdasági civilizáció, vagy akár az egyoldalú értelmi műveltség miképpen tornyosul fel az égig, lendíti ki egyensúlyi helyzetéből az egész emberi kultúrát, s irtózatos robajokkal miképpen dől össze egy-egy korszak.
Azután a mindenségnek az a célja, hogy az ember dicsőségét szolgálja, s az embernek pedig, hogy az Isten dicsőségét. Ha ez nem történik meg, értelmetlenné válik az emberi élet, nem tudjuk megmondani, miért születünk, miért szaporodunk és miért halunk meg. Akkor az életnek a ritmusa, a végesség korlátai közé szorított örök hódolás a végtelen előtt: értelmetlen, unalmas hullámverés lesz, néha egyszerűen elbírhatatlanul üres. Ha pedig az emberi életnek nincsen célja, nincs célja a természetnek sem, s egyszerre nem értjük, miért van egyáltalában élet, mi legyen értelmük a kegyetlen csillagoknak és a balgatagon özönlő fűszálaknak. Így lesz a mindenség jajgató malom: életből halált jár.
Azt hiszem, mindenki megérti azt, hogy e szemlélet következtében a mindenségben valami komor nyugtalanságot látunk elömleni; úgy érezzük, mintha hegyeket mállasztó fájdalom bujdosnék bolygóiban, csillagaiban, acélbordáiban, s hallani véljük, amint nyög a mindenség lázbetegen, megátkozottan.
Mind ennek súlya, maró mérge lassanként a mi lelkünkre ül. Minél inkább számbavesszük magunkat és világunkat, annál inkább látjuk, hogy a bűn nem tőlünk független valami, hanem bennünk lakozik, mint a mi személyes tulajdonságunk. Tulajdonképpen én vagyok a mindenkori bűnös ember, a mindenkori «én vagyok». Szép volna ez a világ és csodálatos volna ez az élet, ha én megláthatnám elrejtett isteni értelmét. Egyszerre minden megfényesednék, a homály kiderülne, a kérdőjelek eltűnnének. Nagyszerű volna ez a természet, ha nem kellene nekem mint üldözött vadnak könyörtelen hegyek, gyilkos pusztaságok és rám nem hallgató tengerek között bujdokolnom, csak vehetném annak, aminek Isten szánta: drága kertnek drága gyermeke számára. Nagyszerű volna ez az emberi művelődés, ha ember és ember között nem támasztana ádáz irígységet a kenyér, a hatalom, az élvezet, hanem éppen általam és bennem a művelődés a megtisztult szellemiségnek kisugárzása és testet öltése volna. Ha olyan természetesen és csodálatosan fakadna, mint a virág a fán, a lomb az erdőn. Fölséges dolog volna a művelődésnek különböző ága, eredménye, ha például a vallás csakugyan békességet teremtene az emberek között és Kain nem éppen az oltár előtt ütné le Ábelt. Ha a tudomány a valódi igazságot ragadná meg és az a kezében valódi szeretetté válna. Ha a technika abban volna leleményes, hogy csak Isten dicsőségét szolgálja és az ő gondolatait hirdesse, ha a művészet alkotásainak örök összhangját nem zavarná a művészek pörpatvarainak örökös lármája. Kibeszélhetetlen szépség rejlenék a szerelem teremtő örömében, ha nem volna paráznaság, vérbaj és prostitució és ha nem kellene Pál apostollal sírni a fölött : «akaratom van a jóra, de hogy véghez vigyem, nem tehetem, mert tagjaimban érzek egy más törvényt, amely rabul ád engem a bűn törvényének». Nagyszerű dolog volna a gyermekek megérkezése, ha bennük nem gonosztevők, gyilkosok, mordályégetők serege lepné el a földet, hanem angyalok szállnának le, hogy amíg itt e földön lakoznak, paradicsommá tegyék ezt a helyet. Csodálatos volna a halál törvénye, mert ez lenne a legboldogabb felszabadulás és átdicsőülés, ha nem volna gyilkosság, tetemnézés, feloszló hullákban nem keresnék a megétetett méreg nyomait.
Mindezeket összefoglalva, azt kell mondanom, hogy a világnak nincs más baja, mint az, hogy én olyan vagyok, amilyen vagyok. A mindenség nyögésének egyetlen oka az, hogy én a bűnnek rabja, részese, sőt forrása lettem. Én vagyok az oka annak, hogy a mindenség nem lehet olyan, amilyennek Isten teremtette; bűnöm nem az én magam ügye, csupán olyan belső kérdésem, amelyhez legfennebb környezetemnek van valami szava; íme mindenekfelett világalakító erő: a mindenséget teszi átkozottá, lázbeteggé és elhibázottá. Én állok az útjába annak, hogy a világ jó legyen, Isten műve befejeződjék, gondolatai célt érjenek, s a teremtett mindenségre ráhulljon a végleges isteni ámen.
A mindenség nyögésébe beleolvad az én személyes zokogásom s ez a kettő egy.
Itt a zordon gondolatmenet azonban egyszerre új fénnyel telik meg. Ha ennek az egész világmindenségnek ez az egyetlen baja, hogy én vagyok és olyan vagyok, amilyen: egyszerre megváltozhatik a világ, feloldódnék átka, elcsendesednék nyögése, ha én megszűnnék olyan lenni, amilyen vagyok és olyan lennék, amilyen lehetnék, amilyennek szánt és akart Isten. Ha engem valami hatalom újjászülne, átalakítana, megváltana: lehullana a világról a bilincs és céljához érne Isten művészi szándéka, a teremtett mindenség uralkodó alapeszméje.
Éppen az a csodálatos és az az észfeletti, hogy ez az újjászületés megtörténhetik. Megtörténhetik azért, mert ez Istennek a legnagyobb műve, legszentebb vállalkozása. Megtörténhetik azért, mert ágyát Isten megvetette, előfeltételeit biztosította, mindent megtett, hogy végrehajtható legyen. Ezért testesült meg az Íge, ezért halt meg és támadott fel Krisztus. Megtörténhetik azért, mert Isten Krisztus áldozatát elfogadta, engem igaznak nyilvánított, ingyen kegyelemből nekem adta azt, amit érdemből soha senki meg nem szerezhet: nekem adta halál és kárhozat helyett az életet és az üdvösséget. Megtörténhetik azért, mert Istennek a Lelke munkálkodik ezen a világon, különösképpen az emberi szívekben és naponként végzi ott a maga millió csodáját.
Mindazok, akik ma itt együtt vagytok és az Ígét halljátok, tudjátok meg, hogy Istennek teremtő és újjászülő lelke eddig is dolgozott rajtunk és ezután is csodálatosan dolgozni fog. Lehet, hogy még igazában nem is tudod, pedig már vettél valamit a lélek zsengéjéből. A virágcserép sem tudja, hogy benne mélyen megfogamzott egy mag, s elindult útjára néhány parányi sejt, de ezt a kezdeményt nem tudja visszaszorítani semmi, és egyszer megjelenik a virágnak és a gyümölcsnek dicsősége. Mi is vettünk a lélek zsengéjéből. Nagyon kicsi még bennünk, parányi rőzselángnál is kevesebb, de mélyen ég, egyre nő, vissza nem csinálható, s egyszer az égig fellobog.
Ha ez így van, mi lehet az egész életnek az alaphangulata? Nem lehet más, mint a felszabadító átmenet a romlásból a megújulásba, a rabságból a váltságba, a szenvedésből az örömbe.
Nem lehet más, mint az, hogy ma még sötétséget látok, de holnap nagyobb lesz a világosságom; ma még fáj és nyughatatlan a szívem, de közeledik felém a békesség; ma még érzem a testnek földhöz kötő és beszennyező súlyát, de bontogatom már szárnyaimat és tudom, hogy a magasságokban van az én otthonom; ma még nyughatatlan a szívem, de keresem és megtalálom az én Uramat és Megváltómat és Őbenne elpihenek.
Mindezt összefoglalva ádventnek nevezem, azaz olyan időnek, amelyik karácsony felé tart. Mindezt titoknak nevezem, amelynek közeleg a boldog megoldása, mindezt véres és könnyes vajudásnak nevezem, amiből boldog születés, diadalének harsan fel, mindezt az élet árnyékainak nevezem, amelyen átsugárzik a mindennapi reménység győzhetetlen fénye. Részletekben kapjuk, de biztosan kapjuk. Kálvin szerint olyanok vagyunk, mint a vaksötétben hazatartó ember, akinek kézilámpása soha tovább nem világít, csak éppen a legközelebbi lépésig. De ez a legközelebbi lépés mindig biztos és határozott haladás. Ha mindig megteszem, ha meg nem állok, ha el nem vágódom a sárban, vagy az alant zúgó vizekbe nem zuhanok: egészen bizonyos, hogy megérkezem.
Ez az ádventi hangulat tehát nemcsak az én ügyem, az én hangulatom, ez a teremtett mindenségnek az ügye, az ő hangulata. A világmindenség reszket és nyög azért, hogy én az Isten gyermeke legyek. Megváltatásom nemcsak az én ügyem: a teremtés helyreállításának a kérdése. Az én újjászületésem az a titokzatos összefüggés és átmenet, ami a teremtést összeköti a váltsággal. Teremtés a kezdet, váltság a vég, ami a kettőt egybekapcsolja, azt nevezheted mindenségnek, emberi életnek, de nevezd leginkább a saját ádventednek, amellyel örök karácsonyod felé tartasz. A reménység nem szégyenít meg.

A példázatokban Krisztus Urunk a lelki életnek egy-egv alaptörvényét világítja meg különös, szokatlan élességgel. Minden példázat egyoldalú; a szent egyoldalúságok kristál poharai ezek és jaj nekünk, ha aromás borukat vízzel elkeverjük. Például a felolvasott Igét a lehető leghelytelenebbül értelmezné az, aki azt látná benne kiábrázolva, hogy Isten országát meg lehet szerezni, hogy az üdvösségnek valami ára van, melyet érette le kell olvasni, s akkor egész biztosan megnyerjük. Semmi sincs távolabb Jézus Krisztus felfogásától és a mi református keresztyén hitvallásunktól, mint ez a gondolat. Éppen az ellenkezője az igaz. Az üdvösséget az Isten ingyen adja és azt nem lehet sem joggal, sem érdemmel, sem árral megszerezni, megfizetni, megvásárolni.

Ha ezt az egyetemes nagy igazságot tisztán látjuk, a felolvasott példázat külön mondanivalóját is megértjük. Olyan igazság ez, amely e példázat nélkül reánk nézve örökre elveszett volna, pedig mihelyt megismerjük, benne lelki életünknek fontos törvényét fedezzük fel. Isten országa értékéről beszél itt Jézus s arról, hogyan juthatunk hozzá e kincshez. A gyöngy meg az ára.

Az első gondolat, ami szemünkbe ötlik, az, hogy van a mi világunkban valami egészen különálló, semmivel össze nem keverhető, mindenekfölött hasonlíthatatlan méltóságban tündöklő, örökkévaló érték. A példázat ezt Isten országának nevezi és a drágagyönggyel ábrázolja. Mi, mai emberek, Isten országa alatt sok mindent értünk már, s éppen azért szükséges megnéznünk, hogy mi ennek a szónak az igazi értelmei? Isten országa egy lelki státus, amelyben Isten az Ur, mint Atya; akarata kedves törvény, jelenléte nagy, boldog bizonyosság, áldott kormányzása mindennap megújuló édes tapasztalat. Isten országát bírni annyit jelent, mint Istennel járni és lakozni, Krisztust követni, benne élni, Krisztus életének virágává és gyümölcsévé válni. Isten országa: kedélyállapot, a bennünk élő Krisztusról szóló boldog öntudat. Jelenti ez azt, hogy a bűnös ember megnyerte a bocsánatot és a keresztfa alatt megragadta a kegyelem és kiengesztelődés feléje nyújtott kezét; a kereső ember megtalálta életének nagy feleletét, megoldotta titkát, Krisztus világosságában igazán ismeri Istent és önmagát. Jelenti azt, hogy a szenvedő emberre leszivárog égi vigasztalásoknak a harmata és benn a mélyben gyógyuló sebek boldogan énekelnek. Jelenti azt, hogy életünk szabályozódott, mint a mocsár a csatornarendszerben; missziónk van, szolgálatot teljesítünk, beleilleszkedünk egy isteni haditervbe és nem elfelejtett őrjáratok, hanem győzelemre menetelő hadseregek véres és boldog katonái vagyunk. Isten országában élhetünk mi, de Isten országa élhet bennünk. Olyan nagy, hogy elfér benne a látható és a láthatatlan világ, de olyan kicsi, hogy ő maga elfér egy gyermek szívében. Igen, mert summája ennyi: az Istennel meghasonlott és bűnbe esett ember újra reá talál Istenére és atyai kebelére simul. Ez a találkozás, mint állapot, erő, örökség és hivatás, ez Isten országa.

Milyen szép és kedves dolog az, hogy a mi Urunk a mennyei javaknak ezt a summáját drágagyöngynek nevezi. Azt ábrázolja ezzel, hogy nem ködös szélfolyó valami, hanem valóságos és tapasztalható dolog. A drágagyöngyben szenvedések, felemésztődő élet, óceánok súlya, mélységek igézete kövül egyetlen kis kőgolyóvá, amely olyan, mint a tenger halott szeme; ismeretlen világok szépsége, öröme, fájdalma és dicsősége fagyott meg benne. Így van benne Isten országa a Krisztus nevében.

Ezek után tisztelettel nézünk arra az emberre, akiről példázatunk ezt mondja: hasonlatos a mennyeknek országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöt keres. Kockázatos dolog gyöngykereskedőnek lenni. Egy-egy gyöngyért egész vagyont szoktak elkérni, tehát ha valódiságában tévedett, ha a megvásárolt gyöngyöt elveszíti, ha, rablók kifosztják, egész vagyonának vége van. Sok a csaló és sok a veszedelem, amely a gyöngykereskedői, fenyegeti. Ez óvatossá, kitartóvá és a döntő pillanatban vakmerővé teszi. Viszont, ha a szeme jobb, mint a másé és előbb lát meg rejtelmes értékeket, egyetlen vásár gazdaggá teszi. Ezért a gyöngykereskedő okos, csendes, elszánt ember. Minden gondolata a gyöngyre pontosul, ebből a szempontból nézi az egész világot, ez a legérdekesebb és a legnagyobb ügy és a legfontosabb érdek számára. Szenvedély számára a drágagyöngy, misszió, művészet, egyszóval maga az élet. Odaád mindent érette, ifjúságot, egészséget, családi örömöket, eddig szerzett javait, mert csak az teszi boldoggá, ha a gyöngyök királya az övé.

Én azt hiszem, hogy nem lehet szebb képet rajzolni arról, hogy miképpen kell nekünk keresnünk Isten országát? Mi legyen neked Isten országa? Az, ami a gyöngyök királya a gyöngykereskedőnek. Isten országa legyen életednek a célja, világodnak a legfőbb értéke, minden gondolatodnak a tárgya, egyetlen nagy szenvedélyed, egész életednek rugója és koronája. Isten országa valami olyan kell, hogy legyen számodra, amiért mindent oda tudsz adni, aminél nincs semmi drágább életedben, ami egyedül elégséges arra, hogy birtokában magadat koldusrongyok között is királynak nevezd, birtoka nélkül pedig királyi koronával is szánalmas koldus légy.

A példázat mind mélyül, új meg új jelentések színes csodái kelnek ki belőle. Lám, nem biztos az, hogy a gyöngykereskedő megkapja-e a gyöngyök királyát vagy nem? Nem tőle függ, hogy az övé legyen, nem ő gyártja magának, mert az hamis gyöngy volna; ő csak keresi, útrakél érette, a fáradságot nem sajnálja. És csodálatos, előbb vagy utóbb, hű és állhatatos keresésének eredményeképpen megtalálja. Egyszer csak rámosolyog, királyi szépségében, mint a homály leplei alól kivillanó titok. Más nem látja meg, más nem veszi észre, az emberek körülötte vannak, nem izgulnak, nem futamodnak meg, nem állanak harcba a bírásáért, csendesen beszélgetnek egymással, - de ő megrendülve ujjong: ez az, megtaláltam. Hányszor történt meg az életben, hogy valami nagy kincs birtokában volt valaki, de fogalma sem volt a kincs értékéről. Együgyű emberek kezén fordultak meg a világ legnagyobb gyémántjai. Hozzá nem értő emberek, szinte szemétdombra dobták a Rembrandt és Leonardo képeit és az Akropolist kirabló római katonákat azzal fenyegette meg hadvezérük, hogy ha eltörik a szobrokat, velük fogja megcsináltatni. Nem világosan megújuló dolog ez a mi életünkben? Hány ember van itt Budapesten, művelt emberek, okos emberek, gazdag emberek, de nem tudják azt, hogy Isten országa olyan, mint a drágagyöngy és, hogy ez a drágagyöngy itt lehet a kezünkben. Lehet-e reád nézve, aki itt ülsz előttem, nagyobb öröm és dicsőség, mint az, hogy a te szemed meglátta ezt a drágagyöngyöt, felfedezte ennek az Istenben való életnek szépségét és dicsőséget? Észrevetted-e már, hogy rendelkezésedre áll, a kezed hozzáért és te most tudod, hogy egész életedben mit kerestél, mi a te életednek forrása és koronája, igazi gazdagsága, igazi szépsége, értelme és dicsősége!

Mikor a kereskedő megtalálta a gyöngyöt, odaadta érte mindenét. A bevezetésben mondtam, hogy nem lehet ide a megvásárlás gondolatát alkalmazni. Ide csak a boldog adófizetés gondolatát lehet alkalmazni. Megnyert egy királyságot, és ha kell, mindenét odaadja, hogy megtarthassa magának, mert nincs semmi az életében, ami drágább volna, mint ez a nyeremény. Milyen világosan látjuk a nagy szolgálattevőknek és hitvallóknak, a nagy áldozóknak életéből azt, hogy a megnyert ajándékért készek mindent odaadni, mert az drágább nekik, mint az egész élet, ha a között kell választanom, hogy gazdag legyek, vagy Istené legyek, boldogan választom a szegénységet Istennel. Ha a között kell választanom, hogy e világ szerint boldog legyek, vagy a szentség áttüzesített kőpárnájára hajtsam le fejem, lehajtom a tüzes kövekre fejemet és emberi boldogtalanságban égve, reám hull Isten helybenhagyásának hűsítő, gyógyító virágzápora. Ha arról van szó, hogy a magam hatalma és dicsősége szaporodjék-e, vagy az istené, koldusán, hátratéve, megalázva és rongyokba takarva odaállni; az Isten dicsőségének oldalára s leszek árnyék, amit az ő fénye vet!

Mindazok közül, akik vették ezt az adományt, az a legboldogabb, aki legtöbbet adhatott érette. Az Isten világában is zendül ez a szózat, ki adott többet érte? Azt kutatja ezzel Isten, ki micsoda áldozatokat hozott azért, hogy Isten országát magának megtartsa? Ez a nagy kérdés szívbemarkolóan fontos azért, meri-e földi életünkben a végső ítélet értékelését kezdi meghonosítani. Képzeljétek el, ha most, itt megjelennék a királyi széken ülőnek egyik követe és azt kérdezné, ki adott legtöbbet azért, hogy megőrizze a nála letett drágagyöngyöt, mert aki legtöbbet eltékozolt, az a leggazdagabb: boldogok volnának azok, akik elé járulván, ilyen vallomást tehetnének; én a pályám csúcspontját adtam érette, én a vagyonomat, én az egészségemet, én rettentő fájdalmakat hordoztam el érte. Azok, akik a világ szerencsétlenjeinek, kiszolgáltatottjainak, letiportjainak látszanának, azok lennének az ígéretnek, a reménységnek és az elhívásnak a gyermekei. Egyszerre megéreznénk valamit abból, miképpen lesznek az elsők utolsók, és az utolsók elsők. Kiderülne előttünk, hogy miért boldogok a sírók, miért gazdagok a szegények, miért egészségesek a betegek, s olyan világossá válnék, mint a déli nap, a keresztyénség nagy törvénye: aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt, és aki elveszíti az ő életét én éretem, megtalálja azt.

A bevezetésben azt mondottam, hogy mindazt, amit Isten országa jelent számomra, kifejezhetem egy más szóval, egyetlen egy szóval, a Krisztus nevével. Ez azt jelenti: reám nézve Isten országa maga Krisztus. Krisztus lelki állapot, új ország, annak királya. A hit tárgya és a kegyelem alanya. Lélek, aki egyházát igazgatja és dicsőséges test, amelyet egyházként igazgat. Tehát a választás forgószele süvölt körülöttem. Lénye azt kérdezi tőlem, magamat neked adtam, mit adsz én érettem? Mi az, ami világodban drágább, mint én? Egy pillanatra végigzúg rajtam e világ kívánságának félig forró, félig fagyasztó orkánja, minden ami édes, ami szép, ami a testnek kívánatos, ami e világ szerint előnyös, dicsőséges, maradandó és gazdag és el akar szakítani tőle. De én e szélvészben megállók, átkarolom a keresztfát, amelyen értem csordul ki a drága vér és betölti szívemet a vallomás: mind életemnek, mind halálomnak egyetlenegy nyeresége te vagy óh Uram és Királyom! Szívemre szorítom drágagyöngyöm: az ő szent nevét!

A felolvasott történet jelentéktelennek látszik, pedig csodálatos mélységei vannak, s ezenfelül szemléletessége szinte lenyűgöző. Jézust a legsürgősebb munkában mutatja ez a fejezet. Mind a két keze tele van teremtő és gyógyító munkával, percenként születnek a csodák. Izgalom vehetett az embereken erőt, isteni izgalom látszik magán Jézuson is. Midőn sietve jön és megy, körülötte néha nagy tömeg csoportosul, mint az üstökös magva körül a köduszály; máskor magányosan halad, mint egy bolygó csillag. Hirtelen két alak köti le a figyelmünket, két vak ember. Nem tudjuk, testvérek-e, barátok-e, vagy csak sorstársak? Ketten vannak, bizony ez kicsiny szám, de légióját képviselik a világtalan embereknek. Ha a vak ember figyel, fejét felfelé tartja, mert hang után igazodik. A vak ember csendesen és óvatosan mozog, de hirtelen és megrettenve fordul, ha rossz útra tért. Nagyon hamar tanácstalanná válik, kezét felemeli, gondolataival, mintha millió sörteszál lenne, beletámaszkodik a fekete világba: a tanácstalanságnak, tehetetlenségnek, sokszor kétségbeesésnek a képe. Így ment ez a két vak Jézus után. Egyszerre indultak, egyszerre fordultak, hányszor összeütődtek, hányszor fogóztak össze megriadva, s egyiknek izgalma mennyire fokozta a másikét! Kiálthattak sokszor Jézus után és füleltek a válaszra. Kérdezősködhettek járókelőktől és nem kaptak feleletet, vagy a felelet nem jónak bizonyult. Annyi új remény csillant fel, annyi új irány nyílt meg előttük; szaladtak olyan gyorsasággal, amilyet a vak ember tapogatózása megenged és tervük nem sikerült. Házakba néztek be, ahonnét kiutasították őket, máskor hiába zörgettek bezárt ajtókon. Nincs ott, akit keresnek. Magában a vállalkozásban van valami lehetetlenség: vak ember keressen meg egy jövő-menő, siető, ezer helyen megforduló látót! Végre egy házban megtalálták. Már a csönd vagy a susogás, talán egy-két boldog szó, vagy az álmélkodás igéi megnyugtatták őket, s reményüket bizonyossággá erősítették. Bementek egy házba, megmondták, kit keresnek. Az emberek reájuk néztek és pillanat alatt megdöbbentő csoportosulás támadt. Két, egymás kezét fogó világtalan ember, kolduscimbora, amint remegve keresnek a suttogás és a lehelet vak melegségében valakit, aki nekik minden. Az a Valaki előlépett és belenézett az arcukba. Ők is belenéztek az arcába, mert a hang után tudták, hogy merre nézzenek. Az élet sugárzó Fejedelme, a legszebb emberi arc és két vaknak az arca: szemben egymással, mint kérdés és felelet, vágy és igen. Érezték a meleget, amely közel- létéből áradt, a nagy könnyebbséget, mintha könnyű habok vették volna körül és emelnék őket; hirtelen nagyot kellett lélegzeniük. Hiszitek-e, hogy én ezt megcselekedhetem, kérdezte Jézus. Igen, Uram, felelték rekedten, megremegve. Erre elhangzott a szó: legyen a ti hitetek szerint. Egyszerre fény lobbant fel a vakok szeme előtt, láttak valamit, ami dicsőségesebb volt, mint a nap és a csillagok, látták a Jézus sugárzó két szemét, amint teremtő hatalommal, örök jósággal
néz rájuk. A szem mögött látták nemsokára az Arcot, az Alakot, mögötte és körülte embereket, túl rajtuk egy látható és dicsőséges világot, az ajtófélfától az égboltozatig, az eresztől a naplementéig. Csoda történt: láttak, mert hittek. Jézus annyi csodát tesz, amennyi hitet vetünk bele.

A Jézust kereső két vak sok komoly léleknek örök képe. Km berek vannak, akik hallanak Jézusról, tudják, hogy itt vagy ott jár, tömegek, seregek, zászlós táborok csoportosulnak és oszlanak szét körülötte, de ők maguk nem látják. Úgy érzik, mintha világunkban láthatatlan alany és szerző volna, a történelem és az egyéni élet nagy drámáinak a titkos rendezője, de nem tudják, merre van. Hallanak kiáltásokat, feléje szaladnak, és íme nincsen ott. Mondják nekik, ebbe meg ebbe a hajlékba tért be, meg nem találhatják. Hol van hát? Vagy egyedül, vagy vak cimboráiknak kezét fogva rohannak a hívó hangok után, az összesereglő tömegekbe, és nem látják, nem találkoznak vele. Hol van, merre van? Mennek óriás bazilikákba, ahol történelem és művészet csodáitól ragyog minden, végigjárják a szépségek és az emlékek rengetegét, és Jézus nincs sehol. Mennek egyszerű kis hajlékokba, amelyek kétezer év után is hű utánzatai a pünkösdi felháznak, ahol elragadtatások, boldog látomások és nyelveken beszélések megrázó jelenetei között élnek együgyű emberek és nem tudják megtalálni Jézust. Hallják, amint zúg a tömeg, csapkod elszabadult történelmi erőknek az árja, a szabadság, testvériség, egyenlőség forradalmi jelszavai röpködnek, mint tüzes szárnyú sirályok, de Jézus nincs sehol. Királyok állanak össze, kötnek szent szövetséget, berendezik az életet, mint egy papi felügyelet alatt álló fogházat vagy internált tábort, annyi a pap, annyi a kereszt, annyi a templom, de Jézus nincs sehol.

Közben a lélekre reánehezedik a vakság öntudata. Irtózatosan fájni kezd a fénytelen élet, a csodátlan élet, az öröm telen élet. A lélek szomjasan hallgatja boldog emberek beszámolóit, akik látták, akik vele örültek, akik kísérik Őt csodatevő útján. Minden idegszál egyetlenegy vágyat, sokszor lefojtott, tudomásul nem vett, de annál konokabb és szívósabb vágyat érez: látni az ő fényességét, tapasztalni csodáit és inni az ő örömeinek borából. Fölséges képek jelennek meg szegény vak ember előtt; Istenem, ha egyszer körülvenne az ő világossága, Istenem, ha egyszer belépne magányom sátorába, ha szólna hozzám, ha megengedné, hogy érintsem ruhája szegélyét! Milyen jó volna, ha élete bennem gyökeret verne, ha Ő velem valahogy eggyé válna, ha engem Isten úgy fogadna el, mint őt és én Istent úgy látnám, és úgy szeretném, mint öt. Itt van ez az én szívem, nem fájna úgy; itt van ez az én életem, nem volna oly üres; nem volnék léha és nem volnék boldogtalan. Nincs, nincs nekem más bajom, csakhogy nem láttam őt! Nagy csendességben jajgató kiáltások csattannak el, mint földhöz vert kristályserlegek, kiáltozó vakok járnak az élet útjain, Dávidnak fia, könyörülj rajtunk! Pattanó inakkal, tántorgó léptekkel menetelnek, egymásba ütődnek, riadtan megállnak, megiramodnak, eltévednek és tovább keresik azt, aki ebben a világban jár, a láthatatlan Alany és legfőbb Szerző, a dráma nagy Rendezője és a csodák Mestere: Jézus.

Ez a keresés egészen reménytelen, mindaddig, amíg valaki csodát kíván azért, hogy higgyen. Csak akkor van reménység, amikor előbb hisz valaki, hogy később csodát lásson.

Ezt a kérdést csak a hit oldja meg, amely csodákat terem. Nem minden hit egyforma; mennyiségi és minőségi szempontból nagy különbség van köztük. Mennyiségileg nagy a különbség a hit kezdetleges és teljes formája között: amaz még magamra disputáit hátha, kockázat, illetve még inkább kísérlet, tele félénkséggel, nincs benne bizalom és távol áll tőlem, hogy életemet törvényei alá rendeljem; emez bizonyos ismeret, amely lemond a maga ismeretéről és elfogadja a kijelentett ismeretet, boldog bizalom, amely ezerszer reál,eszi életét arra, amit hisz, és kemény engedelmesség, amellyel a felismert törvényt, isteni akaratot követi és megtartja. De nemcsak mennyiségi tekintetből van különbség hit és hit között, hanem minőség tekintetéből is. Minőségre az a hit különb, amelyiknek magasabb rendű a tárgya.

Milyen az a Jézus, akiben te hiszesz? Hiszed, úgy-e, hogy élt, szép, jó, szent és áldott volt, legszomorúbb életkeretek között ö volt a legerősebb, a legigazabb és a legboldogabb. Érzed, úgy-e, hogy a világtörténelemnek legrokonszenvesebb embere, s éppen ezért neked drága társad, aki előrement; Isten útján jár és örök vezére az Isten lábanyomát kereső zarándokseregnek, egy társaságnak, amelyik nem a völgybe, hanem a hegyek felé tart, amelyik kész e világból is kimenni, ha lelkét csak így tarthatja meg.

Nem bírná el a hited azt a meglátást, hogy Jézus nem egy ember, aki Isten után jár és nyomdokait keresi, hanem követ, aki Istentől jött, aki feléd tart és neked szóló üzenet, örökkévaló világok rejtelmeiből mindig frissen érkezik, és mindig neveden szólít? Nem tudnád-e a lelkedet belenyújtóztatni abba a magasabb szemléletbe, hogy Ö Istentől jön, azért, hogy veled valamit míveljen, téged megvigasztaljon, fellelkesítsen, elszántságot és hősiességet ébresszen benned, s ugyanakkor megtanítson tűrni, várni és remélni? Nem gondolsz arra, hogy kell lennie egy világnak, ahonnét ö jött, kell lennie valakinek, aki őt küldötte, s ez a világ nem lehet más, mint amilyenből ö támadott, mint amilyennek erőiből az ő jelleme és egyénisége van összetéve? Látod-e Jézusban az Atyát és az ő Megváltó Szerelmét?

Ha igen, rátehetnéd a lelkedet a harmadik fokra, ráléphetnél a harmadik pallóra, annak a megvallására, hogy Jézus nemcsak Istentől jött, hanem maga Isten jött őbenne. Személye
olyan nagy, küldetése olyan páratlan, a vele szemben támasztott igény és az általa végzett munka annyira túllépi az emberi határokat, hogy csak akkor világosodik meg előttünk igazán, ha felismerjük benne a testté lett Istent, a megtestesülés útján hozzánk érkezett második személyt, az Egyszülött Fiút. Mi lehet akkor neki lehetetlen? Mi az, ami előtt Ö tanácstalanul állhat meg? Lehet-e fájdalom, amely fölött Ö nem úr, Ö, aki a szíveket teremti, és a sorsokat formálja; lehet-e nyugtalanság, amelynek ö nem lehet békessége, ö, aki harmónia a látható és láthatatlan világban, maga a művész és alkotása, inspiráció és siker egy személyben? Lehet-e előtte bűn, amelyet nem tud kiengesztelni, Ö, a legnagyobb áldozat és egyetlen elégtétel, lehet-e Sátán, amelynek kezéből nem tud kiszabadítani, Ő, a főpap, ki érettünk áldozatul önmagát mutatja be? Lehet-e tanácstalanság, amelyre neki ne volna döntése, erkölcsi probléma, amely kívül esnék az ő törvényadásán, harc, amely bizonytalan volna az ő fővezérsége alatt, hisz Ö a Király?!

Talán ma még úgy vagy, mint a két vak ember: aki szaladsz utána; talán ma még nem bírja el a hited, de holnap már elbírja a csodát és megérkezel abba a hajlékba, ahol Jézus szembefordul veled. Talán ma, vagy holnap odaérik a hited, hogy Jézus így felelhet neked: legyen meg a te hited szerint. Gondolj arra, hogy ezt ma még nem mondhatja, mert jaj volna neked, ha hited szerint történnék veled. Az Isten szerelmére, csak ma, még ne a hitünk szerint történjék velünk! Hiszen hited szerint ma még a Jézus vérének nincs bűntörlő ereje, halála még nem váltságpénz bűnödért, feltámadása nem aktuális trónra lépése egy égi királynak, az Élet Fejedelmének. De legyünk rajta, hogy holnap már mondhassa, mert nagyobbat és boldogabbat, véglegesebbet és teljesebbet nem mondhat még ő sem, nem mondhat a Szent Háromság egy örök Isten sem a hívő embernek, mint ezt: legyen a te hited szerint. Hiszen azért hiszünk, hogy Isten ezt egyszer elmondhassa nekünk. Azért hiszünk, hogy egyszer lássunk.

Lelkünk boruljon össze, mint a Jordánon átmenő izraelitáké, akikhez így szólt a Józsué szava: Tisztítsatok meg magatokat, mert holnap az Úr csodákat cselekszik köztetek!

A gondolatból születik a tett, a tett formálja az életet és lesz belőle sors és történelem. Sorsunkban, történelmünkben azért van annyi ellentét és kuszaság, mert különbözőit a gondolataink. Cselekedetet, életet nem lehet másképp egyesíteni, csak a gondolat útján, tehát nincs más út a harmóniához mintha a gondolatokat tesszük közösekké. Sem hatalmi szóval, sem rábeszéléssel nem lehet a szívekben és a világban békét teremteni, csak a gondolatok egybehangolásával. Azzal, ha a lelkek elfogadják az egyedül igaz gondolatot, a legbölcsebbet, amelynek joga van uralkodnia, s életüket egybehangolják azzal az akarattal, amely a legfőbb, legbölcsebb, egyedül igaz gondolatból származik. Tehát hívő ember számára nem úgy áll a kérdés, hogy a maga gondolatait a másokéval harmóniába hozza, hanem úgy, hogy megteremtse ezt a harmóniát Isten és az ember szíve között. Gondolat- és életközösséget Istenben magunk és a világ számára. Ez a mai Szilveszteresténk nagy tanítása. Lássuk ennek szükségét és megoldását.

I.

Nem az én gondolataim a ti gondolataitok és nem a ti utaitok az én utaim, így szól az Úr. Lássuk meg ebből azt a nagy meghasonlást, amely Isten és ember között áll azért, mert az ő gondolatai nem a mieink és a mi utaink nem az öve.

Mi az, ami neked e pillanatban fáj, ami reád nézve teher, s életed gyötrő súlya? Így tudom legjobban kifejezni: az, hogy Isten gondolatai nem a ti gondolataid. Isten mást akar és mást gondol felőled, mint amit te. Ért-e téged ebben az évben valami nagy, roskasztó csalódás? Ennek az az oka, hogy Isten másképpen gondolkozott, mint te, mást adott, mint amit te akartál. Kínzott-e téged ebben az évben szakadatlanul, hogy ékíted nem olyan, amilyennek szeretnéd? Jólétet akartál és szegénységgel küszködtél; egészséget és vidám fiatalságot: beteg voltál és öregebb lettél. Többet akartál e világ javaiból ós Isten sokkal kevesebbet adott. Volt valakid, akit nagyon szerettél és Isten elvette tőled. Életedre nézve szolgálatod terén volt valami programod, ami nem valósult meg, mert Isten másképpen gondolta.

Istennek ez az intézkedése gyötrelmes, fájó, de megfellebbezhetetlen ós félelmesen magas. Amint magasabb az ég a földnél, úgy magasabb az ő gondolata a mi gondolatunknál. Mit ér itt a zúgolódás és a lázadás? Mit ér a panasz vagy a könnyelmű nem törődés: magán a dolgon nem lehet változtatni, Isten másképpen gondolkozott, mint mi és egyedül az ő gondolatainak van érvénye.

Szent leckénk azt is megmondja, honnan van ez a kibékíthetetlen megkülönbözés Isten és a mi gondolataink között. Azért van ez, mert a mi utaink nem az ő utai. Földi, véges, korlátolt elménk fénye úgy viszonylik az ő látásához, mint a szentjánosbogár fénye a naphoz. De nemcsak mennyiségi különbség van közöttünk; még nagyobb a minőségi különbség. Természetünk megromlott, életünkhöz hozzá van kötve a gyarlóság, mi mindenekfelett önmagunkat látjuk, magunk érdekeit hajszoljuk, egyedül saját vágyainknak engedelmeskedünk, egyszóval a mi utaink nem az Istennek az útjai.

Mily irtózatos volna elgondolni, hogy nekünk legyen igazunk és ne Istennek! Mily borzalmas világ volna az, amelyben az élet és a sors emberi bűnös gondolatok és akarások eredményeképpen állana elénk és nem volna semmi felette való, égi akarat, amely szembe álljon vele és jót hozzon ki abból, ami rossz. Képzeljük el, egyszerre milyen borzalmas lenne a világ, hogy ha mi ki volnánk szolgáltatva emberi gondolatoknak, emberi akarásoknak. Milyen borzalmas lenne reám nézve, ha ebben a világban a csillagoktól az amőbákig, mindenki nekem engedne és az én gondolataimat szolgálná! Néhány pillanat alatt rettentő összeomlás lenne ennek a cserének a vége. És az is világos, hogy milyen borzalmas volna az én egyéni sorsom, ha fölötte egyik vagy másik embernek gondolata, akarata, bölcsessége, szuverénen uralkodnék. Miképpen válnék egyszerre eszközzé az ember egy gonosz akaratnak a kezében! Nagy, intézményes kényuraságok, a Tiberiusok őrült császársága, véres vörös forradalmak világa megmutatja néha, micsoda kár, nyomor és szenvedés támad abból, ha élet, sors és történelem látszólag emberi utakon jár.

Ebben a rettentő sötétségben alapigénk édes világosságot gyújt. Hozza azt a drága evangéliomot, hogy mi igenis lehetünk gondolat- és akarat-közösségben azzal a gondolattal és akarattal, aki mindenható, teremtő, igaz és jó és mindenekfelett való szeretet!

II.

Ennek az útja nyitva áll előttünk. Mi magunkévá tehetjük Isten gondolatait. Reátérhetünk az Isten útjára, s ezzel megtalálhatjuk magunkat, találkozhatunk testvéreinkkel, mert Isten nem hagyott kétségbon minket gondolatai és útjai felől. „Miként leszáll az eső és a hó az égből és oda vissza nem tér, hanem megöntözi a földet és termővé és gyümölcsözővé teszi, és magot ad a magvetőnek, és kenyeret az éhezőnek, úgy az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem.”

Isten az ő kijelentett Igéjében közli velünk gondolatát és útját, felajánlja nekünk azt az utat, amelyen ő vele békességre jutunk; megtaláljuk azt a szilárd kősziklát, amelyet nem ingathat soha semmi. Szilveszter-esténknek tehát ez a nagy tanítása: keressük Isten gondolatait és útjait az ő Igéjében, szakadatlan imádkozással és ez Igével való állandó táplálkozásban.

Ebben az ő igéjében megtaláljuk Istennel való egyességünket, mert ez az Ige édesen, jóságosán arra tanít, hogy életünk nagy kérdéseit, hiányait, szükségeit, csalódásait és fájdalmait bízzuk őreá. Ebben a világban Ő a teremtő mindenhatóság, a legfőbb Úr, aki örök szeretet és nekem is személy szerint Atyám, tehát semmivel sem tisztelhetem meg őt jobban, mintha feltétlenül bízom benne, és semmivel sem bánthatom meg jobban, mintha bizalmatlan vagyok iránta. Minden bizalmatlanság sértő Istenre, mert vagy a bölcsességét, vagy a hatalmát, vagy a szeretetét kevesli.

Minél inkább bízik valaki Istenben, annál inkább megnyugszik abban, amit Ő rendelt. A bizalom megtanít arra, hogy az ő gondolatai magasabbak, mint a mieink, látása más, céljai örökkévalók, tervei kikutathatatlanul mélyek és mégis áldottak. Vigyük tehát nagy csalódásainkat őhozzá, belőlük nagy nyereségek támadnak; vigyük sebeinket ő elé, tövisektől vérző szívünket tegyük a kezére, ö meggyógyít és Ő megvigasztal. Ha elveszítettünk valakit, akit mindenkinél Joliban szerettünk, tudjuk meg, hogy az ő oltárára tettünk áldozatot, s mikor Isten elfogad egy áldozatot, akkor leggazdagabb és legajándékozóbb.
Éppen ezért a vele való közösségben szívünk békességet talál, vágyaink beteljesednek, az imádság szomjas korsói színültig telnek, sőt kicsordulnak. Nem azért, mintha Isten állott volna reá a mi gondolatainkra és útainkra, hanem azért, mert mi állottunk reá az ő gondolataira és útaira, s ezzel részt veszünk az ő teremtő, mindent megoldó, részt és nagy egészet egyformán szolgáló öntudatos életműködésében. Szívünk nemcsak békességet talál, nemcsak társainkat nyerjük vissza és érezzük a velük való békességnek drága ajándékait, hanem újjáalakulunk, megtelünk a láthatatlan világ örömével és dicsőségével. Új romok, új nyereségek nyílnak meg számunkra, s az élet zűrzavarából és ellenmondásaiból gyötrelmei, veszteségei és harcai közül oda szállunk fel, ahol béke uralkodik, dicsőség sugárzik és mennyei örömök illatát szívjuk be, míg nem megmámorosodunk tőle.

Isten gondolatai így szállnak alá az égből, mint a hó és az eső, amely termékennyé teszi a földet, gyümölccsel rakja meg a fát, magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek. Egyszóval a pusztaságon teremt bűbájos, áldott és gazdag életet. De Isten Igéje nemcsak szitáló hó, melyet elkap a gyermek és megolvaszt a tavaszi szél, nemcsak májusi permeteg, melytől átnedvesedik a föld és megzsendül a kalász, hanem az Élet dicsőséges Fejedelme, személyes Űr, király és szolga, testvér és főpap, Jézus Krisztus, aki tegnap és ma és mindörökre ugyanaz. Ő az Isten gondolata, Ő az Isten útja, aki magasabb, mint mi, annyival, amennyivel az ég magasabb a földnél, aki mégis leszállott hozzánk, hogy itt elkeveredjék a mi életünkben, s az átokülte földön berendezze az örökéletnek áldott pitvarát.

Keressük az ő gondolatait és tegyük magunkévá. Lássuk meg az ő utait és lépjünk reá, követvén őt. Hadd teljesedjék be életünkben a prófétai ígéret: a tövis helyén ciprus nevelkedik és bogáncs helyett mirtusz.

Ha ezt a pár mondatot most fedezné fel az emberiség valami ősi tibeti kéziratban, vagy a Nílus felső folyásánál egy megfejtett sziklafelíráson, néhány hét alatt betelnék vele az egész emberiség élete, minden újság erről írna, a mozgó- színházakban ezek a mondatok égetnék bele mély jelentésüket a csodálkozó emberi lelkekbe, nagyvárosok fényplakátjai ezeket vetítenék óriás tűzfalakra, vagy írnák a sötétlő égre. felfedezné az ember, hogy Isten szól ezekben az Igékben és igazsága olyan egyetemes és mély, hogy soha meg nem csorbulhat és soha javításra nem szorul. Azt mondanák és méltán mondanák, nem lehet sem égen, sem földön nagyobbat gondolni az ember hivatásáról, nem lehet jobban és végérvényesebben megfelelni arra a kérdésre, milyenek legyünk?

Pedig nagyon egyszerű, ami ezekben a sorokban foglaltatik. Kis galileai parasztházat kell elgondolnunk, amilyenben kétezer esztendővel ezelőtt laktak a genezáret-parti halászok, földmívelők, kisiparosok. A beduinok és felláhok ma is ilyenekben laknak. A szobában nagyon kevés bútor van, mert kell a hely az embernek, a népes családnak és sokszor a leg
féltettebb háziállatoknak, melyekkel bizony együtt laknak. A sarokban áll egy faoszlop, ahová estenként felteszik a mécsest, hogy gyermek vagy állat ne verje le, lángjánál meg ne gyújtsa magát. A mécsest agyagból maguk a lakók csinálták. Tízezerszámra kerül ki ilyeneknek a törmeléke a kis- ázsiai ásatásokból. A mécsest nappal nem oltották el, mert nehezen lehetett volna tüzet kapni, hogy újra meggyújtsák, s hogy az égve hagyott mécses kárt ne okozzon, vékával leborították, e lefordított súlyos faedényen nyugodtan ülhetett a gyermek vagy felnőtt, mert a láng benne kárt nem tett.

A tűzhely mellett volt a fából faragott sótartó, amelyben a finom só fehérlett. Drága jószág volt a só, s éppen ezért szegény emberek sokszor a tópart fehér homokjával keverték. Bizony sokszor több került a homokból a kelleténél, az első esős időre fehér sárrá változott a só, amellyel nem lehetett semmit sem kezdeni, ki kellett dobni az udvarra. Az ilyen hajlékok lakói minden évben serdülő koruktól kezdve elmentek Jeruzsálembe, s ott látták a hegyen épített várost, amint templomával, mint egy csillogó koronával, uralkodik az ő egész világuk fölött. Ez a hegyen épített város, akármerre mentek, útjukba állott, ez volt életük célja és legnagyobb élménye, ez volt az Isten jelenlétének és valóságának kőbe épített kezessége és bizonysága.

Ilyen lakások és ilyen emberek között járt az Embernek Fia, aki azért jött, hogy Isten legnagyobb titkát közölje velünk; ezek között az emberek között, s ilyen hajlékokban merült fel a nagy kérdés, az örök kérdés, amiért Jézus jött: milyenek legyünk? S Jézus ezekre a tárgyakra mutatva, felelt az örök kérdésre: mint a fény, mint a só, mint a hegyen épített város.

Mint a fény. Mennyi elmélet termett már a világon annak a titoknak a megmagyarázására, hogy mi a fény? Mondották finom anyagnak, mondották valami minőségnek, mondják mozgásnak és energiának. Akármit helyettesítünk be a fény fogalma alá, a Krisztus tétele örökre igaz marad: légy olyan, mint a fény. Azt hiszem egy életnek nem lehet nagyobb hivatása, mint hogy világosság legyen, közelében az emberek tisztábban és jobban lássanak, felismerjék a dolgok helye arányait és igazi képét. Nem lehet nagyobb hivatás, mint tájékozást nyújtani tájékozásra szoruló embereknek. Gondold el, lehet-e nagyobb dolgot mondani egy emberről, mint azt: megérkezte olyan volt korszakára nézve, mint egy hajnalhasadás; eltávozása olyan volt, mint egy megrázó naplemente. Lehet-e találni embert, aki olyan nagy, hogy ez a kép nem meríti ki egész nagyságát? Viszont lehet-e egy ember olyan kicsi, hogy ne válhasson fénnyé, legalább is egy sugárrá az élete? Hiszen egy meg nem született gyermek is lehet már hónapok boldog mosolya, hiszen egy elaggott és alig verő anyai szív is lehet sok-sok ember számára a hunyó fénynek ellobbanó mosolya. Mennyire lehet fény egy ember, ha bölcs tanácsot tud adni, mennyivel inkább, hajó példát tud mutatni. Milyen nagy kérdése a fénynek az, hogy nemcsak világosság, hanem melegség is, és lehet-e szebb méltatást mondani egy lélekről, mint azt: úgy suhant át a világon, mint egy meleg szellő, úgy olvasztotta a szívek zúzmaráját, mint a tűzhely áradó melege, úgy hevítette át országok tavasztermő földjét, mint az Óceánnak egyik meleg árama? Nem hiszem, hogy lenne olyan kis cselédleány, akinek egész lénye naggyá és hősiessé ne válhatnék abban, hogy ő is egy házi tűzhely fényét és melegét növeli. És nem hiszem, hogy az emberiség legnagyobb hőseire lehetne mondani nagyobbat, mint azt: korszakokat és nemzeteket szíveikkel vagy a szavukkal átmelegítettek.

Olyanok mint a fény. A fényt még az is jellemzi, hogy nem önmagáért van, hanem másokért. Mindenki látja őt, ő maga magát nem látja. Nem uralkodik, hanem szolgál és ebben a szolgálatban emésztődik fel a lénye. Fény az, ami szeret meghalni, aminek szent hivatása, hogy másokért éljen, fény lesz mindenből, ami megtagadja magát, elemészti magát, egy szóval: szolgál.

Ne csak fény, hanem só is. A fény ráhull a tárgyra, de a tárgy nem tudja magával vinni a fényt. Kikerül a köréből és elmerül a sötétség örök hullámaiban. Azért kell a másik kép: a só képe. A só, amely együtt megy a tárggyal, eloszlik benne, felolvad benne. Nem lehet úgy sózni, hogy a só halmazállapotában megmaradjon; csak akkor teljesíti feladatát, ha elmúlik, ha felolvad, ha meghal. Megdöbbentő dolog járni például a marosújvári sóbányáknak fölséges termeiben. Föld alatt kivájt bányakatedrálisok ezek, amelyeknek gótikus ívei alatt, oszlopcsarnokai között, kórusain és kereszthajóin át sókristályok tömkelegé van felhalmozva. Ezek innen kikerülnek, elkeverednek millió meg millió kenyérbe, ráhullnak millió meg millió tányérra, húsra, főzelékre. Csodálatos módon feloldódva bejut embereknek, állatoknak a vérébe és meleg lüktető élet áramlik tovább millió meg millió szíven. Meg kell halniuk, hogy szolgálatukat elvégezzék. Szétomlott milliárd és milliárd sókristály óvja, ízesíti, védi az életet és vívja a harcot rettentő pusztulások baktériumseregével szemben.

Ez a nagyszerű kép a keresztyén ember élethivatását ábrázolja. Milyen legyek? Mint a só. Ne lássanak, de érezzék, hogy vagyok. Úgy keveredjem el a világba, hogy a világot megtartsam, megőrizzem, megízesítsem. Óceánok partjain, ha sétál az ember és nézi a hullámok játékát, az ajakán finom sót érez, a szemüvege sótól lesz ködös, áthat a ruhán, áthat a lelkeken a só. Az igazi keresztyén ember élete így hatja át életünket és kultúránkat. Belekerül a csókba, a nászba, a gyermekszülésbe, a csecsemő táplálásába, a katonák pihenésébe és rohamába, a tudós agymunkájába, a művész látásaiba, mindenhová belekerül az élet sava. Az a tény, hogy voltak a világon szentek, hívők, mártírok, hősök, boldogok, nagy elbukók és nagy győzedelmesek, akik külön életstílust éltek, akik lelkiismeretűnkből szólalnak meg, törvényként vesznek körül: magasabb öntudatot adnak és saját magunkkal szemben is megvédelmeznek. A nemzeti élet sava mártírjainak hősi halála, a családi élet sava az anya és az apa ön megtagadása, a jövendő sava a jelenlegi ifjúság ideálizmusa, ennek a világnak a sava a hívő lelkek ereje, élete. Milyenné legyünk tehát? Mint a só.
A sónak el kell rejtőznie, fel kell oldódnia, hogy hatása legyen. Tulajdonképpen megmarad a só, ha felolvad is, csak elrejtőzködik. A keresztyénségnek van egy ilyen alázatos és rejtőzködő munkája, közvetett szolgálata. De ezzel munkája nem merül ki. Van egy másik szolgálata is, amelyik kihívó, amelyik mellen ragadó, dacos, a hegyen épített város mondhatatlan kényszerűsége. Tudniillik, hogy nem rejtőzködhetik el. Akár ellenség jön, akár jó barát jön, a hegyen épített város ott marad a helyén. Földrengés elől nem szaladhat meg, cikázó villámok elől nem búj hátik el, mindent kibír, mindent elhordoz, levonja léte nagy következményét, következményét annak a sorsdöntő ténynek, hogy ő van. Ügy-e, emlékeztek reá, hogy a keresztyénség mennyire el tudott rejtőzködni akkor, amikor kitört a világháború? Sehol, de sehol megtalálni nem lehetett. Ugye, emlékeztek arra, hogy a keresztyénség mennyire elrejtőzködött akkor, amikor itt az antikrisztus ütötte fel a maga vörös királyi sátrát? Ugye, látjátok azt, hogy a keresztyénség mennyire el tud rejtőzködni a nagy szociális nyomorúsággal, gazdasági válsággal szemben? Mennyi az éhes ember, mennyi a munkanélküli s nem tud segíteni a keresztyénség; ködbe borult a hegyen épített város, kapui zárva, ablakai kialudtak. Óh, a keresztyénség nemcsak szelíd szolgálat, mint a fény, nem is magát felolvasztó áldozat, mint a só: a keresztyénség kihívás és hadüzenet: hegyen épített város. Messze ragyogó hatása annak az igazságnak, hogy mik vagyunk, mivé akarunk lenni és készek vagyunk
ennek a nagy ténynek és nagy célnak minden következményét hordozni.

De hogy lehetsz fénnyé, hogy lehetsz sóvá, hogy lehetsz hegyen épített várossá? Magunktól semmi esetre sem. A fényt nem mi termeljük, a só nem mi vagyunk, a hegyen épített város ereje és dicsősége nem belőlünk származik. Mi annyiban lehetünk fény, amennyiben krisztusi elementum él az életünkben. Annyiban vagyunk só, amennyiben az ő élete felolvad mibennünk és annyiban vagyunk hegyen épített város, amennyiben alázatos tégladarabbá tudunk válni abban a láthatatlan dómban, moly az igazi hegyen épített város: az Ő dicsőséges teste. Krisztushoz hasonlítani, belőle élő darabot közölni ezzel a világgal, őt felöltözni és kiábrázolni, ez az életnek nagy parancsa és lehetősége. Minden evangéliom sarkpontja ez. Isten akarta, hogy ez legyen. Ez minden optimizmusnak a forrása, innen ered minden üdítő korty, itt hímezik minden vigasztalásnak párnáját és itt szűrik minden biztatásnak tüzes borát, ez a közelgető karácsony, az ajtón kopogtató Krisztus, mind nem egyéb, mint mód és út arra, hogy mi olyanok legyünk, mint a fény, mint a só, mint a hegyen épített város.

És ha kételkedő vagy ellenséges világból újra felvetődik a kérdés, hogy melyik vallásnak van igaza a sok közül? Igaza van-e egyáltalában a vallásnak, van-e Isten és el lehet-e hozzájutni? Erdemes-e hinni Istenben, és ha érdemes, lehet-e? Minderre a kérdésre fölei a keresztyén hitvédelem summája, a legnagyobb bizonyság és a drága pecsét: úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei atyátokat. A keresztyén élet, a diadalmas igehirdetés, a lelkeket foglyul ejtő örök misszió Igéje ez!

A megújított keresztyénséget az Ige egyházának nevezik. A reformációnak az volt a legnagyobb, leggyökeresebb kockázata, hogy a sákramentomok és szertartások világával szakított és helyükre a prédikációt tette. Minden más istentiszteletben cselekszenek valamit, a mienkben mondanak valamit. A prédikációra, erre a törékenynek látszó naszádra bízta a reformáció minden öröklött és minden reménybeli kincséi, történelmét és jövendőjét egyaránt.

Azóta millió és millió templomban zeng a prédikáció. Es predigt, mondotta egyszer tréfásan valaki, pedig ebben mély igazság van: az evangéliomi egyházak életére abban lüktet, lélegzetvétele abban nyilvánul, hogy az Ige alkalmas és alkalmatlan időben prédikáltatik. Jó lesz tehát feltennünk ezt a kérdést: mi a prédikáció? Ha megfelelünk erre a kérdésre, sokkal jobb keresztyének és sokkal jobb reformátusok leszünk. Lássuk először, min alapszik a prédikáció? Honnan veszem a jogcímet ahhoz a nagy vakmerőséghez, hogy én prédikálok?

Nem magamból merítem, hanem megbízásból. Isten bízott meg vele. Megbízott Jézus Krisztusnak azzal a testámentomos szavával: „menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket,... tanítván őket mindazok megtartására, amelyeket én parancsoltam nektek.” A keresztyén anyaszentegyházban mindenekfelett való erővel és alapvető tekintéllyel bír a Jézus Krisztus nyílt parancsa, az evangéliomi pátens: menjetek el és hirdessétek az Igét. Az, aki ilyen ünnepélyesen és ilyen összefoglalóan, ilyen jelen tőséggel adta ki az igehirdetés parancsát, azt akarta, hogy egyháza az Ige egyháza legyen.

De hogyan jutok hozzá, hogy éppen én merjek prédikálni? Istennek ez az egyetemes megbízatása egyéni megbízatás lesz az elhivatásban. Az egyéni elhivatásnak tündöklő Jeremiás adja elénk az ismeretes igében: „mielőtt az anyaméhben megalkottalak volna, már ismertelek, mielőtt az anyaméhből kijövél, megszenteltelek, prófétának rendeltelek a népek közé. Menj mindazokhoz, akikhez küldtelek téged és beszéld mindazokat, amiket én parancsolok. És kinyújtá az Úr az ő kezét és illeté az én számat és mondá nékem : íme az én Igémet adom a te szádba!” Bizony tüzes ajándék ez! Ézsaiás úgy szemlélteti, hogy egyik szeráf az égő oltárról eleven szenet vesz és azzal megégeti a próféta száját. Égő ajakkal, véres ajakkal kell szólani az Igét, amely nagyobb, mint mi. Nem mi parancsolunk neki, ő parancsol nekünk. Nem tehetjük, hogy ne hirdessük, amit láttunk és hallottunk, mondják az első apostolok. Pál szinte feljajdul: jaj nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem! Nincs igehirdetés, csak ott, ahol Istennek ez a belső kényszere munkál. Jaj annak a pásztornak, akinél az igehirdetés kenyér, vagy szórakozás, szereplés vagy művészi ösztön: csak akkor vagyok igehirdető, ha lehetetlen volna nem lennem az, ha Isten eleverendelése, a belső elhívatás kényszere parancsol velem.

De még ez sem elég. Még ott van a másik nagy kérdés, miért prédikálok éppen itt, éppen nektek? Itt is megbízásból, mégpedig az anyaszentegyház megbízásából. Az anyaszentegyház megvizsgált engem s felhatalmazott arra, hogy prédikáljak, ez a gyülekezet megválasztott engem s ezzel ünnepélyes nagy szövetséget kötöttünk: te beszélj, mi hallgatunk. bátrmely nagy belső elhivatást érez is valaki, nem prédikálhat, csak akkor, ha az egyház törvényesen felhatalmazza. Otthon, baráti körben, vallásos összejövetelen, még akkor is, ha azt templomban tartják, tehet bizonyságot minden hívő s elmondhatja, hogy mit mond neki a Szentírás, de ez nem prédikáció, mert nincs meg benne Istennek és az egyháznak egybehangzó, egymást feltételező és megteljesítő megbízatása. Ezt a tényt azért tartja szem előtt a mi református egyházunk, hogy két veszedelmet kirekesszen: az ipartűző hivatalnok papot, és a szektárius rajongót vagy az ötletszerű dilettánst. A prédikáció tehát az a beszéd, amely isteni elhivatás alapján, az ő megbízásából, az anyaszentegyház rendje szerint szól a hívekhez.

Ha Isten nevében, az ő megbízásából történik a beszéd, más annak a tekintélye. Nem azzal az igénnyel lép fel, nem az a várakozás fogadja, mint aminőt tudós előadásoknál, politikai beszédeknél, erkölcsi intelmeknél tapasztalunk. Mindezeknél a gondolatok megett az előadó szelleme, bölcsessége, tehetsége áll, áll társadalmi, vagy politikai súlya, igazi, vagy hamis tekintélye. A prédikátor mögött az Ige tekintélye áll.

De nem úgy, mint a tekintély igazsága. Az amit mi mondunk, nem azért igaz, mert az Egyház kezeskedik tekintélye mellett, - hiszen az Egyház született az Igéből és nem az Ige az egyházból; - nem is azért igaz, mert kötelesek vagyunk elhinni valamely földi, vagy földöntúli büntetés terhe alatt, hanem azért, mert Isten Igéje van benne, amely magát igazolja és magában örökre igaz. Csak az igaz a beszédünkből, ami Ige, amit Isten mond benne; amit mi teszünk hozzá, az árnyék, fátyol, lepedők és köd. Ebből nagy dolgok következnek.

Minden igehirdetőnek az a legfőbb célja, hogy az Igének lehetőleg tiszta visszhangja, legyen. Tegyen hátra magából mindent, ami elfogná az igének a fényét; legyen tiszta transparens, amelyen megszületik és jelenést kap a fény, legyen felajzott húr, amelyből felzendül a melódia. Hogyan lehet tiszta hangszerré válni egy felülről jövő, örök melódia számára? — ez legyen a prédikátor éjjeli és nappali gondja. Nem ékes-szólással, nem bölcsességgel áll elő Pál apostol, hanem a tiszta és teljes Igével: Krisztussal, aki megfeszíttetett.

Innen származik a prédikátor nagy felelőssége. Római katholikus dogmatikusok csodálkozással, szent álmélkodás- sál beszélnek az áldozár ama hatalmáról, hogy szavára az oltár ostyája a Krisztus testévé változik. Hadd beszéljek én nagy, döbbenetes álmélkodással arról a hallatlan vakmerőségről, emberfeletti kockázatról, hogy valaki Isten Igéjét szólja egy gyülekezet előtt; arra vállalkozik, hogy ő Isten élő beszéde, üzenete lesz egy áhítatos hallgató seregre. A prédikátornak ez a kibeszélhetetlen felelőssége el sem volna képzelhető, ha nem volna kezünkben az Ige, ha nem volna Bibliánk, ha az egyház hitvallásai döntő nyilatkozatokat nem tettek volna arra, hogy ezt az Igét mi így értjük. Mindenki ellenőrizhet, mindenki számon kérhet, de mindenki helybenhagyhatja és megerősítheti beszédünket. Azért, amit szólunk, felelősséggel tartozunk: Isten és emberek előtt. Prédikálni annyit jelent, mint megszólalni az ítélet széke előtt.

Az Ige igazsága nem függ a prédikátor egyéni életétől. Ha csak tökéletes embereknek lehetne prédikálni, a földi anyaszentegyház örökre megnémulna. Csak bűnbánó és töredelmes emberek, csak alázatos emberek lehetnek igehirdetők. Még Pál apostol is azt mondja: és én erőtlenség, félelem és rettegés között jelentem meg ti köztetek…

De viszont a prédikátor egyéni élete: alázatossága, bűnbánata, újjászületett és megszentelődött. lénye: hangerősítő az Ige számára. Annak, amit mond, a prédikátor legyen első gyümölcse, látható bizonysága, még akkor is, ha ő egyetlen követője. Minden gyülekezetben kell lenni legalább egy igaz tanítványnak: annak, aki beszél…

Mert ha nem az, ha másként cselekszik, mint ahogy beszél, ha vizet prédikál és bort iszik, az Ige igazsága rázuhan és összetöri őt. Amily irtózatos a hívő római katholilmsra a szent ostya megtapodása, olyan irtózatos egy olyan papi élet, amely tudatosan és konokul megcsúfolja az Igét. De sietnünk kell tovább és meg kell felelnünk a harmadik kérdésre: honnan van a prédikáció ereje?

A prédikáció a maga erejét nem a szépségéből veszi; a szép beszéd még nem jó beszéd. Nem is bölcsességéből, tudományából veszi: a legbölcsebb, a legtudósabb beszédnél is többet ér egy együgyű, megrázó bizonyságtétel. A prédikáció ereje abból ered, hogy az Igét a Szent Lélek a maga eszközéül fogadja el és a maga titkos céljait munkálja vele. „Az én beszédem és prédikálásom, — mondja Pál, — nem emberi bölcseségnek hitető beszédében állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában.”

Éppen ezért a prédikáció hallható folyamata alatt ott munkálkodik a beszélőn és a hallgatón kívül egy hatalmas tényező: Istennek élő Lelke. Azt kell éreznünk, hogy mi csak alkalom, híd, díszlet vagyunk: a nagy Cselekvő, ki az Örökélet drámáját játssza, a láthatatlan szereplő: a Szent Lélek Isten. Az az Isten, aki minket itt eszközül és alkalmul használ, hogy országát építse tovább. Édes vigasztalások, keserű megrendülések, előtörő könnyek, felvérző sebek, atyai kéz lágy cirógatása, biztatás, világosság, erő, ihletés, keménység, fogadástétel, mindaz a háborgó ébredő lelki tavasz, amely egy ilyen gyülekezetben egy beszélő ember szavai közben a szívekben megjelenik: az ő nagy építő munkája, amely szakadatlan teremtés és szakadatlan megváltás, szakadatlan ostrom és szakadatlan foglalás: az óember megöldöklése is az Új Ember, a Krisztus megelevenedése. Az Ige csak tűzmadár, amely egy égő oltár felett röpköd : az oltáron a gyülekezet óembere ég meg s új emberének illatteste kel.

Tehát az Igehirdetés mindig kiszámíthatatlan. Sohasem tudom, melyik szó, mikor, milyen szívet talál; de a Lélek éppen azért isteni erő, hogy még az emberi bizonyságtételt is felhasználja az ő nagy műve számára. Az igehirdető kérges marok, az Ige a mag, amit elszór, de az az Erő, ami napban, földben, levegőégben láthatatlanul munkálkodik, az a Szent Lélek, a tavaszok és aratások ura és eszközlője.

Mindezt a prédikáció csak egy feltétel alatt éri el, ha a Krisztust prédikálja. A prédikációnak nincs más tárgya, csak a Krisztus. Lehet sok dolog érdekes, tanulságos, gyönyörködtető és hasznos: de csak egy a szükséges dolog. A prédikációban mindaz nem prédikáció, ami nem Krisztust szólja, mint ahogy a tengerben mindaz nem tengervíz, ami nem sós. De Krisztus is csak úgy, mint megfeszíttetett. Azaz mint Megváltó Isten, aki halálával és feltámadásával végrehajtja a teremtés lelki mását: a váltság művét. Krisztus a testté lett Ige, az Igehirdetés egyetlen, örök tárgya.

Mi tehát a prédikáció? Isten kijelentése, Isten teremtő és megváltó műve Krisztusban az Igében, a Szent Lélek által, hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék.