A megújított keresztyénséget az Ige egyházának nevezik. A reformációnak az volt a legnagyobb, leggyökeresebb kockázata, hogy a sákramentomok és szertartások világával szakított és helyükre a prédikációt tette. Minden más istentiszteletben cselekszenek valamit, a mienkben mondanak valamit. A prédikációra, erre a törékenynek látszó naszádra bízta a reformáció minden öröklött és minden reménybeli kincséi, történelmét és jövendőjét egyaránt.
Azóta millió és millió templomban zeng a prédikáció. Es predigt, mondotta egyszer tréfásan valaki, pedig ebben mély igazság van: az evangéliomi egyházak életére abban lüktet, lélegzetvétele abban nyilvánul, hogy az Ige alkalmas és alkalmatlan időben prédikáltatik. Jó lesz tehát feltennünk ezt a kérdést: mi a prédikáció? Ha megfelelünk erre a kérdésre, sokkal jobb keresztyének és sokkal jobb reformátusok leszünk. Lássuk először, min alapszik a prédikáció? Honnan veszem a jogcímet ahhoz a nagy vakmerőséghez, hogy én prédikálok?
Nem magamból merítem, hanem megbízásból. Isten bízott meg vele. Megbízott Jézus Krisztusnak azzal a testámentomos szavával: „menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket,... tanítván őket mindazok megtartására, amelyeket én parancsoltam nektek.” A keresztyén anyaszentegyházban mindenekfelett való erővel és alapvető tekintéllyel bír a Jézus Krisztus nyílt parancsa, az evangéliomi pátens: menjetek el és hirdessétek az Igét. Az, aki ilyen ünnepélyesen és ilyen összefoglalóan, ilyen jelen tőséggel adta ki az igehirdetés parancsát, azt akarta, hogy egyháza az Ige egyháza legyen.
De hogyan jutok hozzá, hogy éppen én merjek prédikálni? Istennek ez az egyetemes megbízatása egyéni megbízatás lesz az elhivatásban. Az egyéni elhivatásnak tündöklő Jeremiás adja elénk az ismeretes igében: „mielőtt az anyaméhben megalkottalak volna, már ismertelek, mielőtt az anyaméhből kijövél, megszenteltelek, prófétának rendeltelek a népek közé. Menj mindazokhoz, akikhez küldtelek téged és beszéld mindazokat, amiket én parancsolok. És kinyújtá az Úr az ő kezét és illeté az én számat és mondá nékem : íme az én Igémet adom a te szádba!” Bizony tüzes ajándék ez! Ézsaiás úgy szemlélteti, hogy egyik szeráf az égő oltárról eleven szenet vesz és azzal megégeti a próféta száját. Égő ajakkal, véres ajakkal kell szólani az Igét, amely nagyobb, mint mi. Nem mi parancsolunk neki, ő parancsol nekünk. Nem tehetjük, hogy ne hirdessük, amit láttunk és hallottunk, mondják az első apostolok. Pál szinte feljajdul: jaj nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem! Nincs igehirdetés, csak ott, ahol Istennek ez a belső kényszere munkál. Jaj annak a pásztornak, akinél az igehirdetés kenyér, vagy szórakozás, szereplés vagy művészi ösztön: csak akkor vagyok igehirdető, ha lehetetlen volna nem lennem az, ha Isten eleverendelése, a belső elhívatás kényszere parancsol velem.
De még ez sem elég. Még ott van a másik nagy kérdés, miért prédikálok éppen itt, éppen nektek? Itt is megbízásból, mégpedig az anyaszentegyház megbízásából. Az anyaszentegyház megvizsgált engem s felhatalmazott arra, hogy prédikáljak, ez a gyülekezet megválasztott engem s ezzel ünnepélyes nagy szövetséget kötöttünk: te beszélj, mi hallgatunk. bátrmely nagy belső elhivatást érez is valaki, nem prédikálhat, csak akkor, ha az egyház törvényesen felhatalmazza. Otthon, baráti körben, vallásos összejövetelen, még akkor is, ha azt templomban tartják, tehet bizonyságot minden hívő s elmondhatja, hogy mit mond neki a Szentírás, de ez nem prédikáció, mert nincs meg benne Istennek és az egyháznak egybehangzó, egymást feltételező és megteljesítő megbízatása. Ezt a tényt azért tartja szem előtt a mi református egyházunk, hogy két veszedelmet kirekesszen: az ipartűző hivatalnok papot, és a szektárius rajongót vagy az ötletszerű dilettánst. A prédikáció tehát az a beszéd, amely isteni elhivatás alapján, az ő megbízásából, az anyaszentegyház rendje szerint szól a hívekhez.
Ha Isten nevében, az ő megbízásából történik a beszéd, más annak a tekintélye. Nem azzal az igénnyel lép fel, nem az a várakozás fogadja, mint aminőt tudós előadásoknál, politikai beszédeknél, erkölcsi intelmeknél tapasztalunk. Mindezeknél a gondolatok megett az előadó szelleme, bölcsessége, tehetsége áll, áll társadalmi, vagy politikai súlya, igazi, vagy hamis tekintélye. A prédikátor mögött az Ige tekintélye áll.
De nem úgy, mint a tekintély igazsága. Az amit mi mondunk, nem azért igaz, mert az Egyház kezeskedik tekintélye mellett, - hiszen az Egyház született az Igéből és nem az Ige az egyházból; - nem is azért igaz, mert kötelesek vagyunk elhinni valamely földi, vagy földöntúli büntetés terhe alatt, hanem azért, mert Isten Igéje van benne, amely magát igazolja és magában örökre igaz. Csak az igaz a beszédünkből, ami Ige, amit Isten mond benne; amit mi teszünk hozzá, az árnyék, fátyol, lepedők és köd. Ebből nagy dolgok következnek.
Minden igehirdetőnek az a legfőbb célja, hogy az Igének lehetőleg tiszta visszhangja, legyen. Tegyen hátra magából mindent, ami elfogná az igének a fényét; legyen tiszta transparens, amelyen megszületik és jelenést kap a fény, legyen felajzott húr, amelyből felzendül a melódia. Hogyan lehet tiszta hangszerré válni egy felülről jövő, örök melódia számára? — ez legyen a prédikátor éjjeli és nappali gondja. Nem ékes-szólással, nem bölcsességgel áll elő Pál apostol, hanem a tiszta és teljes Igével: Krisztussal, aki megfeszíttetett.
Innen származik a prédikátor nagy felelőssége. Római katholikus dogmatikusok csodálkozással, szent álmélkodás- sál beszélnek az áldozár ama hatalmáról, hogy szavára az oltár ostyája a Krisztus testévé változik. Hadd beszéljek én nagy, döbbenetes álmélkodással arról a hallatlan vakmerőségről, emberfeletti kockázatról, hogy valaki Isten Igéjét szólja egy gyülekezet előtt; arra vállalkozik, hogy ő Isten élő beszéde, üzenete lesz egy áhítatos hallgató seregre. A prédikátornak ez a kibeszélhetetlen felelőssége el sem volna képzelhető, ha nem volna kezünkben az Ige, ha nem volna Bibliánk, ha az egyház hitvallásai döntő nyilatkozatokat nem tettek volna arra, hogy ezt az Igét mi így értjük. Mindenki ellenőrizhet, mindenki számon kérhet, de mindenki helybenhagyhatja és megerősítheti beszédünket. Azért, amit szólunk, felelősséggel tartozunk: Isten és emberek előtt. Prédikálni annyit jelent, mint megszólalni az ítélet széke előtt.
Az Ige igazsága nem függ a prédikátor egyéni életétől. Ha csak tökéletes embereknek lehetne prédikálni, a földi anyaszentegyház örökre megnémulna. Csak bűnbánó és töredelmes emberek, csak alázatos emberek lehetnek igehirdetők. Még Pál apostol is azt mondja: és én erőtlenség, félelem és rettegés között jelentem meg ti köztetek…
De viszont a prédikátor egyéni élete: alázatossága, bűnbánata, újjászületett és megszentelődött. lénye: hangerősítő az Ige számára. Annak, amit mond, a prédikátor legyen első gyümölcse, látható bizonysága, még akkor is, ha ő egyetlen követője. Minden gyülekezetben kell lenni legalább egy igaz tanítványnak: annak, aki beszél…
Mert ha nem az, ha másként cselekszik, mint ahogy beszél, ha vizet prédikál és bort iszik, az Ige igazsága rázuhan és összetöri őt. Amily irtózatos a hívő római katholilmsra a szent ostya megtapodása, olyan irtózatos egy olyan papi élet, amely tudatosan és konokul megcsúfolja az Igét. De sietnünk kell tovább és meg kell felelnünk a harmadik kérdésre: honnan van a prédikáció ereje?
A prédikáció a maga erejét nem a szépségéből veszi; a szép beszéd még nem jó beszéd. Nem is bölcsességéből, tudományából veszi: a legbölcsebb, a legtudósabb beszédnél is többet ér egy együgyű, megrázó bizonyságtétel. A prédikáció ereje abból ered, hogy az Igét a Szent Lélek a maga eszközéül fogadja el és a maga titkos céljait munkálja vele. „Az én beszédem és prédikálásom, — mondja Pál, — nem emberi bölcseségnek hitető beszédében állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában.”
Éppen ezért a prédikáció hallható folyamata alatt ott munkálkodik a beszélőn és a hallgatón kívül egy hatalmas tényező: Istennek élő Lelke. Azt kell éreznünk, hogy mi csak alkalom, híd, díszlet vagyunk: a nagy Cselekvő, ki az Örökélet drámáját játssza, a láthatatlan szereplő: a Szent Lélek Isten. Az az Isten, aki minket itt eszközül és alkalmul használ, hogy országát építse tovább. Édes vigasztalások, keserű megrendülések, előtörő könnyek, felvérző sebek, atyai kéz lágy cirógatása, biztatás, világosság, erő, ihletés, keménység, fogadástétel, mindaz a háborgó ébredő lelki tavasz, amely egy ilyen gyülekezetben egy beszélő ember szavai közben a szívekben megjelenik: az ő nagy építő munkája, amely szakadatlan teremtés és szakadatlan megváltás, szakadatlan ostrom és szakadatlan foglalás: az óember megöldöklése is az Új Ember, a Krisztus megelevenedése. Az Ige csak tűzmadár, amely egy égő oltár felett röpköd : az oltáron a gyülekezet óembere ég meg s új emberének illatteste kel.
Tehát az Igehirdetés mindig kiszámíthatatlan. Sohasem tudom, melyik szó, mikor, milyen szívet talál; de a Lélek éppen azért isteni erő, hogy még az emberi bizonyságtételt is felhasználja az ő nagy műve számára. Az igehirdető kérges marok, az Ige a mag, amit elszór, de az az Erő, ami napban, földben, levegőégben láthatatlanul munkálkodik, az a Szent Lélek, a tavaszok és aratások ura és eszközlője.
Mindezt a prédikáció csak egy feltétel alatt éri el, ha a Krisztust prédikálja. A prédikációnak nincs más tárgya, csak a Krisztus. Lehet sok dolog érdekes, tanulságos, gyönyörködtető és hasznos: de csak egy a szükséges dolog. A prédikációban mindaz nem prédikáció, ami nem Krisztust szólja, mint ahogy a tengerben mindaz nem tengervíz, ami nem sós. De Krisztus is csak úgy, mint megfeszíttetett. Azaz mint Megváltó Isten, aki halálával és feltámadásával végrehajtja a teremtés lelki mását: a váltság művét. Krisztus a testté lett Ige, az Igehirdetés egyetlen, örök tárgya.
Mi tehát a prédikáció? Isten kijelentése, Isten teremtő és megváltó műve Krisztusban az Igében, a Szent Lélek által, hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék.