Hol van Jézus?

Karácsonyi emlékeinkben a napkeleti bölcsek alakjának gyermekkorunk óta különös jelentősége van. Ha valaki közülünk látta Doré képét a teveháton utazó, csillagot követő három mágusról, nem fogja soha elfelejteni. Érezzük, hogy ezek az emberek valami nagy dolgot műveltek, kiváltak sok száz társuk közül, bennük Ázsia kereső lelke testesült meg. A pogány vallások örök szomjúsága bennük jutott el a beteljesedés áldott poharáig. Vállalkozásuk megrendítő: meg akarják keresni a világban Jézust. Hiszik, hogy eljött s útrakelnek, hogy megtalálják. Milyen keresés volt ez és milyen megtalálás!
Ha valaki megáll a Duna deltájánál s elgondolja: mi mindenféle vidékről jőve tevődött össze ez a nagy folyó, gondolatban be kell járnia az Alpesek hegyoldalait, a Kárpátok, a Dinári Alpok hegyvidékét és az oroszországi síkságokat. Mindenik más és más világ és mindegyiknek zápora, hópelyhe, harmata beleérkezik a Duna deltájába.
Így vagyunk a keresztyénséggel is: mellékfolyói, ágpatakjai nemcsak a görög műveltségbe nyúlnak vissza, nemcsak a zsidó nép őstörténetébe, magába veszi Ázsia kikutathatatlan mélységeinek ezer titkos sóvárgását, gondolatát s aki ezt a folyamatot át tudja tekinteni, úgy érzi, mintha közelben és távolban, évezredek alatt minden gondolattal, minden vallásos ihletéssel az egy örök, kijelentett keresztyénség történeti előkészítése folyt volna.
Íme: valahol a perzsa és a kínai, az indiai vagy a sémi művelődés határán élő napkeleti bölcsek hagyomány szavára és szívük indítására hallgatva, egyszer csak beszélni kezdtek egy születendő nagy királyról, a Békesség Fejedelméről, aki megváltja a világot nyomorúságából és szenvedéseitől, e múlandó világból örökkévaló világba viszi át őket, vasvesszővel győzi le ellenségeit és felállítja ingathatatlan trónját. Hogy, hogy nem, az a hit fogja meg őket, hogy ez a király meg is született. Elindulnak, hogy lássák. Hová is mennének máshová, mint az ígéret földjére, a kiválasztott nép országába, ahol annyi prófétai szó pecsételi meg Isten ígéreteit. A Szentföldön is hová mennének máshová keresni a Nagy Királyt, az Élet Fejedelmét, a Béke Harcosát, mint Jeruzsálembe, az Ószövetség fővárosába. Megérkeznek Jeruzsálembe. Azt hiszik, hogy ott egy más és boldogabb világ van, mindenki ujjong, mindenki boldog, béke és szeretet uralkodik, örülnek az emberek annak, hogy megszületett a megígért Messiás, - és Jeruzsálemben nem tud senki róla. Ha kérdezősködnek valakitől, csodálkozó, szánakozó vagy gúnyolódó arccal néz rájuk. Az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy született vagy nem született valami csodálatos király; elég bajuk van nekik királyukkal, a vérszopó Heródessel.
Mennek a királyi udvarba, ott bizonyára találkoznak vele. De a trónon egy agg, gonosz király ül. Emberek százezreit képes ártatlanul megöletni, ha ellenségeskedést vagy lázadást szimatol. Rettenetesen félti a hatalmát, mindenki gyanús előtte, aki él. Vérbefojt minden tanácsot, ellenvéleményt, panaszt vagy jajszót. Ennél irtózatosabb pontja a világnak nincsen, mint ez a királyi udvar. Mikor meghallja, hogy mit keresnek a bölcsek, első gondolata: ha csakugyan született ilyen gyermek, meg kell ölni őt. Megindítja tehát a napkeleti diplomáciát: hazudik, színlel s közben köszörülteti poroszlói kardját - ártatlan gyermekek vére kiontására.
Természetesen egybehívja az egyházi férfiakat, tanácsot kell kérni a főpapoktól és az írástudóktól. A napkeleti bölcsek bizalommal nézik ezt a nagyon tisztes társaságot: ezek tudós emberek, szent emberek, ismerik az égi titkokat, ezek bizonyosan tudják, hogy hol született meg a Megváltó, meg is fogják mondani. Lepereg hát előttük egy szabályszerű egyházi gyűlés. Felhányják könyveiket, összemérik érveiket, vitatkoznak reggeltől estig. Az egész kérdés elméleti theológiai kérdés, aztán hatalmi és egyházpolitikai kérdés. Senkinek sincs fogalma arról, hogy néhány mérföldnyire egy egyszerű pásztorhajlékban ott szendereg anyja kebelén Jézus. Megvitatják az exegetikai és történeti kérdéseket, de döntenek egyházpolitikai szempont szerint: itt semmiesetre nincs, keresése nyugtalanságot okozna, fő dolog, hogy távozzanak el Jeruzsálemből a bölcsek; csak egyszer legyenek kívül a kapun, a többi azután az ő dolguk. Ezért egyhangulag kimondják, hogy az Élet Fejedelme egy kis nyomorult falucskában, Bethlehemben született meg, menjetek és keressétek ott. Mire észreveszik magukat a bölcsek, a szent szinódus már ki is tessékelte őket.
Csodálkozom, hogy a napkeleti bölcsek még ezután is hisznek és bíznak. Útrakelnek és mennek Bethlehem felé. Találnak egy igénytelen kis falut : sehol egy tisztességesebb hajlék, ahol valamirevaló embert lehetne sejteni. Itt születhetett meg a világ békekirálya? Ha nem volna olyan ellentmondó, kihívóan dőre, hogy itt kell keresni az Élet Fejedelmét, maguk is mosolyognának rajta: mennyire eltévelyedtek. Végre eljutnak egy nyomorult hajlékba. Ott lakik egy hazátlan, bujdosó emberpár: a názáreti ácsmester és szűz asszonya, egy gyermek mosolyog az ölükben. És a napkeleti bölcsek arccal a földre borulnak, néma mozdulatokkal adják át ajándékaikat s e liturgiai szertartással vallást tesznek arról: Te vagy a Királyok Királya, Te vagy az élő Isten Fia!
Földi jel nem mutatja, hogy hol van e világban Jézus. Jézus, a titokzatos, az elrejtőzködő. Rá lehet-e ismerni erről a világról arra, hogy ez a Krisztus világa, mi az Ő népei vagyunk? Vajjon, ha Ázsia szívéből, vagy valahonnan még távolabbról, egy más csillagzatról valaki idejön, hogy talál- kozzék Jézussal, látná-e a nyomát? Látná-e a nyomát a városokban, királyok és vezérek udvarában? Nem azt tapasztalná-e, hogy mindenkiről többet akarnak tudni, egyetlenegy agyonhallgatott és tudomásul nem vett személyiség van ebben a világban: a Názáreti Jézus? Nem tapasztalná-e azt, hogy a történelmet olyan erők mozgatják, amelyek éppen az Ő tanításával ellentétesek? Az egyházak elméleti vitává vagy egyházpolitikai kérdéssé tették az Ő ügyét? Mindenki másra akarja hárítani a Vele való találkozásnak a kényszerűségét s ha valaki útrakel, hogy megkeresse, addig bolondítják, amíg valahogy a kapun kívül kerül. Mikor pedig mindent számbavesz és mindennek végére jár, mutatnak neki jászolbölcsőt Bethlehemben és egy kősírt a Golgotán s azt mondják : e két stáció között folyt le ezelőtt kétezer tendővel egy rokonszenves álmodó élete; ez az egész, amit Jézusról mondhatunk. A föld nem árulja el, hol van Jézus!
De az ég megmutatja. A keresésnek találás a vége. Miért találták meg a napkeleti bölcsek Jézust? Azért, mert csodálatosan vezette őket a csillag, égi jel járt előttük. Ezt a csillagot nem látta senki más, csak ők. Ha Jeruzsálem náépe látta volna, seregestől tódult volna Bethlehembe, mint ahogy Keresztelő János hírére kitódult a Jordán partjára. Heródesnek poroszlói ott lettek volna már az első sugárnál és Bethlehemben ember nem lélekzett volna többet. Az egyház vezetői is kimentek volna, hogy kié a csillag, ki látta meg először, kinek van joga kiárusítani fényét? De mindezek nem látták a csillagot. A csillagot csak a napkeleti bujdosók látták. Ez a csillaglátó képesség nem más, mint a hit. A hit fogja fel az égi jelt, amellyel Isten bizonyságot tesz önmaga mellett. A hit által ismerjük fel a bethlehemi gyermekben az Élet Fejedelmét és a Királyok Királyát.
Ez a titka mindennek: újra csinálni, megismételni azt, amit a napkeleti bölcsek tettek. Egy igénytelen emberi életben, gyermeknek, ifjúnak, halottnak és feltámadottnak személyében felismerni az Élet Fejedelmét, a Királyok Királyát, a Szentháromság második személyét. Nem lehet ezt okoskodással megtenni, érvek, latolgatás után hozni ebben ítéletet. Nem a tudományos boncolgatásnak és a megfontolt ítélkezésnek a dolga ez; jaj, mi lenne akkor annyi tudománytalan és egyszerű lélekből, ha már ez is minősítéshez volna kötve, hanem belső megvilágosodásnak a dolga ez, megrendülő felfedezésnek, a kijelentést megragadó boldog pillantásnak, amikor egyszerre világossá válik előttünk a titok, mint a pogány százados előtt: «Bizony, Isten fia ez». Ezért érdemes útrakelni. Ez azt jelenti, hogy földi zarándútunk célhoz ért. Nem jártunk eredmény nélkül ebben a világban: amit kerestünk, megtaláltuk.
Még ennél is fontosabb az, ami ezután következik. A napkeleti bölcsek ugyanis nemcsak felfedezték a bethlehemi csecsemőben a békesség nagy királyát, hanem hódoltak is előtte, lábaihoz rakták kincseiket. Tudjuk, hogy ez egy jelképes mozdulat. Ha valaki egy kalászt adott, azt mondta vele: Tied minden föld; ha valaki falevelet: Tied minden erdő. A napkeleti bölcsek hódolásában ez jutott kifejezésre: Tied mindenünk, egész világunk.
Jelképes ez azért is, mert egy kis füstös falusi parasztház szobája megtelik királyi javakkal, Napkelet kincsével. Ez az egyház képe: szegény hajlék, egyszerű ház, de mérhetetlen kincsekkel van tele.
Nézzük először, hogy milyen sok ez a kincs. Gondold el, kétezer esztendő óta mennyi arany került az egyház hű és szent kezébe, hogy szétossza ezen a világon jótettre, segedelemre, csináljon belőle kenyeret, világosságot, erkölcsöt. Gondolj az alamizsnákra, a szeretet és jótékonyság, a gyógyítás és nevelés hajlékaira. Gondolj az iskolákra, a világosság műhelyeire. Erre gyűlt és erre gyűl az egyház kezén az arany. Az arany mellett ott a tömjén. Tömjén a magasztalásnak, áldozatnak az eszköze. Gondolj mindarra a boldog ömledezésre, amely emberi lelkekből kicsordult az anyaszentegyház egyszerű hajlékában kétezer év óta. Szentek látomásaira, tömegek énekeire, ígehirdetők bizonyságtételeire, meghallgatott imádságokra, gondolj zsoltárainkra, bibliafordításainkra, keményen zengő ígehirdetésünkre, mindarra, amit a magyar kálvinizmus a hívő magyar léleknek adott. Harmadik ajándék volt a mirha, halottnak, vagy betegnek való kenet, lélekgyógyítás, vígasztalás és sebkötés. Gondolj most minden megkönnyebbülésre, minden elbékélésre, vigasztalásra, bekötött sebre, kiengesztelődésre, elfelejtett bánatra, megbocsátott vétekre, amit az egyház egyszerű falai között a hívek megtaláltak és ezzel felhalmoztak.
De a másik pillantás azt mutatja, hogy ez mégis milyen kevés. Mennyire nem elég, milyen sok hiányzik még, ezerszer többre volna szükség. Még kell az arany: milliók éheznek, járnak ruhátlanul, pincelakásokban és padlásszobákban, bűn- és nyomortanyákon várják az egyház bizonyságtételét; a kenyeret, a ruhát, a munkát, az életet. Nem elég a tömjén, több illeti Krisztust. Hiányzik még belőle a te dícséretmondásod, a te ujjongásod, imádságod, életed, győzelmes tapasztalásaid. Még kell a mirha, a tied, a te gyógyító, vígasztaló kibékítő szolgálatod, áldozatodnak papi szolgálata.
Arany, tömjén, mirha: rész az egész helyett. Tulajdonképpen magát az embert jelentik, jelentik az életet. Ez azt tanítja : Krisztusnak, az Élet Fejedelmének kell az ember. Fogy a regementje, nincs elég katonája, újoncokra van szüksége, toborzó kürtje zeng végig birodalmában. Nincs elég embere: millió, meg millió ember még mindíg csak névre az övé, még mindíg csak akkor keresztyén, mikor politikai pártot alakít, még mindíg véletlenül keresztyén, hagyományból, azért, mert nincs ideje és nincs bátorsága megvallani, hogy már nem keresztyén. Millió, meg millió ember meg éppen ellensége. Oh, gondold el, hogy folyik ma egy roppant világlázadás Krisztus ellen, hogy kiöljék a lélekből, elfelejtsék, félreállítsák, ne zavarja azokat, akik a régi világ romjain egy új világot akarnak teremteni. És azok között, akik, mint most mi, ez a gyülekezet s a másik, a rádió által egybekapcsolt láthatatlan gyülekezet, akik mellette teszünk bizonyságot és Neki hódolunk, mi is még mennyire nem vagyunk az övéi. Olyan szörnyű hiány van bizonyságtevőkben mindenütt: iskolákban, politikában, művészetben, újságírásban, a falu népe között, a családi életben. Bizonyságtevőket akar küldeni a harcterekre, a béketárgyalásokra, a tőzsdékre, az utcákra, a tudomány csarnokaiba és nincs elég embere!
Lám, a napkeleti bölcsek meghódoltak Neki, átadták magukat Neki, Ő elfogadta és más úton küldte vissza őket. Krisztus is más úton akar visszaküldeni minket az életbe és a világba, nem azon, amelyiken eddig jártunk, hanem azon, amelyiken az Ő küldetését visszük az égbe.
Ne te kérdezd: hol van Jézus? Jézus kérdi: hol vagy te s felelj Neki: itt vagyok Uram és a Tied vagyok.