Ravasz László

A történelemnek csak azokat az egységeit ismerjük igazán, amelyeknek egész tartalmáról egyetlenegy mondatban számot adhatunk. A reformáció Luther Mártonnak abból a személyes kérdéséből támadt, mely akkor minden hívőnek legnagyobb kérdése volt: wie krieg' ich einen gnädigen Gott? Luther igy felelt rá: Sola fide; azaz: egyedül hit által. Hit által ragadom meg és teszem magamévá az Isten kegyelmét, amelyet ő nekem az evangéliommal hirdet és ígér. A reformációt Kálvin János tetőzte be azzal, hogy minden igazságát, egész tartalmát egységes acélkemény rendszerbe foglalta össze. Ennek az igazságrendszernek szintén megvan a maga központi gondolata, amely minden részét élteti, szervezi, szétágaztatja és összetartja, s ez az alapgondolat az Isten szuverénitásának, az Isten dicsőségének a gondolata. Kálvinnak szokása volt ihletett és emelkedett pillanatokban lekapni fejéről fekete bársony sapkáját, s az áhítat hangján elkiáltani : Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség!
Ez a gondolat élesen elkülönül minden más vallásos típus alapgondolatától, mert nem az ember szempontjából keresi é magyarázza Istent, hanem Isten szempontjából nézi embert és a világot. Az a tény, hogy vagyok, hogy Istenre szomjúhozom, hogy hiszek, nem kiinduló pont, hanem magában véve következménye, eredménye és ajándéka a Szentháromság egy örök Istennek, aki egyedül valóság, igazság, szentség, teremtő, megváltó és megszentelő Akarat. Ennek a felséges Istennek nincs és nem lehet más célja és más akarata, mint a saját fölségének, örökkön-örökké való dicsőségének megmutatása, kijelentése a látható és láthatatlan világban. Amit Ő tesz, amit Ő mond, amit az Ő lénye jelent: az a valóság, az az igazság, az a jóság, szépség és tökéletesség, s nekünk porig alázkodva kell hálát adnunk, ha ezt a valóságot, ezt az igazságot, ezt a dicsőséget megismerjük, mert ez a megismerés is az ő ajándéka; s akármilyen rész szerint való is, mégis a legnagyobb ajándék, amit Isten az embernek adhat: célja, értelme, rendeltetése az egész emberi életnek idelenn és odafenn. Természetes dolog, hogy ebből a dicsőségből csak tört fénysugarakat ismerhetünk meg, hiszen idelenn tükör és homályos beszéd által látunk. Még természetesebb, hogy az, amit meglátunk, sokszor ellentmond az emberi szellem megromlott alkatának, s mivel csak tükörcserepekben jutunk hozzá, ez ismeretek között hézagok, hiányok, talányok tátonganak; de nekünk nincs jogunk arra, hogy a mi logikánkkal, az emberi szellem követelései és magyarázatai szerint kiegészítsük, megigazítsuk ezt az ismeretet, mert minden ilyen pótlás és tatarozás meghamisítása volna az Isten kijelentésének és ha a magunk bölcseségét tesszük az Ő üzenete helyére, bálványimádást és istenkáromlást űznénk. Nem vitatkozhatunk Vele, nem szállhatunk perbe, mit miért cselekszik, miért mondja ezt és miért hallgatja el amazt, abból az egyszerű tényből következően, hogy az «Ő gondolatai nem a mi gondolataink». Nem lehet más feladatunk, mint hogy minél alázatosabban és minél engedelmesebben megfigyeljük azt, amit Ő mond magáról s ezt mint legdrágább ajándékot szívünkre szorítva megelégedjünk vele és hálát adjunk érette. Ezt annyival inkább megtehetjük, mert Isten nem hallgató és elrejtőzködő, hanem magát kijelentő Isten. Kijelentésének első felséges közlése maga a teremtett mindenség, amint szavára előállott, s amelynek magunk is részesei vagyunk. Isten teremtő gondolata, ihletése, terve, keze munkája úgy van benne a világban, mint ahogy a művészi lángelme ihletése, terve, gondolata benne van a műalkotásban. Áthatja annak minden porcikáját, élővé teszi, az egészet és a részeket, kinyilatkoztatja az alkotónak minőségét, hatalmát, dicsőségét, de mégis más, mint maga a művész, akiről bármennyit mond is el remeke, ő maga rejtelmesen, fogyhatatlanul áll a helyette és róla beszélő alkotás mögött. Isten művészi felsége benne van a teremtett világban és annak minden porcikáját áthatja, élteti, rész és egész néki hódol, róla beszél, az Ő dicsőségét sugároztatja annyira, hogy teremtőt és teremtményt magában a műalkotásban soha senki sem választhatja széjjel, mégis túl és felül a művön, fogyhatatlanul megmarad a «Deus absconditus» más, idegen és dicsőséges lénye. Mikor tehát az alapul vett Igét olvassuk, a kálvinizmus alapvető kérdését halljuk megcsendülni benne a Mózes ajakáról: «Uram mutasd meg nekünk a te dicsőségedet.» Mózes tudta, hogy az Úr él, hatalmas, fölséges, idegen személy; nem azt kérte tőle, hogy ebben vagy abban a tervében segítse, ilyen meg olyan szükségét kielégítse; élete célját, egész rendeltetését ebben a kérésben foglalta össze: mutasd meg nekem a te dicsőségedet. Tehát az ember arra teremtetett, hogy megismerje Isten dicsőségét, mert minél jobban megismeri, annál inkább imádja, annál inkább engedelmeskedik neki, annál inkább tükrözi, s magának is, mint teremtménynek, nem lehet más és magasabbrendű célja, mint minden teremtménynek a világon: tükrözni ezt a dicsőségét, emberi méltóságához mérten nem öntudatlan tárgyképpen, hanem személyes és öntudatos hódolat útján, amely lényegben hit és engedelmesség.
Az Úr Mózesnek megígéri, hogy kérését teljesíti. Szemtől szembe nem mutathatja meg magát, mert ez sokkal nagyobb dolog, hogysem elhordozná az ember. De engedi, hogy az Ő dicsősége elvonuljon Mózes orcája előtt, mialatt elkiáltja előtte az Ő titokzatos nevét : «könyörülök azon, akin könyörülök, kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek.» Ez a név nem egyéb, mint körülírása az Isten szabad, önkéntes, szuverén felségének, amely teremtményeivel szemben nem lehet más, csak könyörület és kegyelem.
Miért? Azért, mert a teremtett mindenség éppen a maga legmagasabb pontján : az öntudatos szellemben, öröklött szabadságával visszaélt és Isten ellen lázadt. Ezért támadt a világban a bűn.
Képzeljük el, hogy egy művész úgy teremt meg egy szobrot vagy egy dómot, hogy az alkotó anyag minden porcikájának szabadságára bízza, hogy önként és boldogan engedelmeskedve a művészi gondolat erejének, vállalja és töltse be az alkotás rendeltetését. Ha kényszerből engedelmeskedik az anyag a művész gondolatának, nincs meg a műalkotás méltósága és szabadsága. Csak a művész szabad, de a műtárgy kényszer alatt áll. Ha azonban szabadon engedelmeskedik, nemcsak az összhang és tökéletesség érvényesül, hanem érvényesül a gondolat, a szabad és önkéntes engedelmesség útján. Ilyennek szánta Isten művészi fölsége a teremtett mindenséget. De a teremtett mindenségnek éppen az a része, ahol a szabadság lehetővé volt téve az öntudatos szellemiség által: az angyalok birodalmában és az emberben, lázadást eredményezett, s a szellemi világ egyik része Isten akaratának tudatos megrontására tört, magát akarván úrnak és törvényadónak tenni önmaga és világa fölé, az egy igaz és örök Szuverén trónjának megdöntése árán. Ennek a történetét a Szentírás a bűnesetben mondja el, amely jelentőségében és következményeiben a teremtés történetéhez fogható. A bűn lényege világrontás, mely abból áll, hogy ki akarja csikarni a teremtményt az Isten urasága alól és ellenséges hatalom szolgálatába akarja átadni. Ez az ellenséges hatalom vagy azt akarja, hogy a világ visszatérjen a semmibe és széttörjön Isten dicsőségének csodálatos alkotása, vagy pedig neki szolgáljon, az Ő képére alakuljon át, s az Ő pártjára álljon ebben a nagy párviadalban, amely a Sátán és az Úr között lefolyt. Az első eset jelentené az örök halált, a második eset a tökéletes romlást, s vele a kárhozatot, s miután a gonosz egyiket a másikért akarja, mint bűnt, Isten pedig egyikért a másikkal büntet: bűn és halál, mint a lázadás ikerténye, szétszakíthatatlanul összetartozik.
Isten azonban e lázadásra, a bűn világrontására a helyreállítás, a restauráció gondolatával felel. Megmutatja irgalmát és könyörületét abban, hogy a nagy világromlásból némelyeket kiválaszt örök üdvösségre. Ezeket még a világ fundamentomának felvettetése előtt örök tulajdonul, Egyszülött Fiának adta. Az Egyszülött Fiú ezért az ő örökségéért az idők teljességében testté válik. Mint tökéletes Isten-ember hirdeti a bűnbocsánatot és az örök életet, s hivogatja magához a megfáradottakat és a megterheltetteket. Emberi testben tökéletesen megalázkodik, s engedelmessé válik a halálig, mégpedig a kereszt haláláig. A kereszt az a hely, ahol megtörik a bűnnek és a halálnak a hatalma. Erővel, hatalommal és igazsággal a bűn erejét nem lehetett elvenni. A bűn erejét csak az irgalom, csak a kegyelem vehette el, azáltal, hogy megbocsátja azt és elfelejtkezik róla. De ennek két akadálya volt; Egyfelől Isten igazságossága, amely a bűnért bűntetést és halált kívánt; másfelől az ember bűnössége, amely meg tud ugyan halni, de kőkemény szívét meg nem változtathatja, s így a kegyelem befogadására alkalmassá és képessé nem válhatik. Ezt a két akadályt győzte meg a kereszt, egyrészt azzal, hogy az Istenember, aki mint tökéletes Isten, ártatlan volt, eleget tudott tenni másokért Isten igazságosságának. Ha csak ember lett volna, s mint ilyen maga is bűnös, még magáért sem tudott volna eleget tenni, nemhogy másokért. Mint tökéletes ember, képes volt arra, hogy szenvedéssé változzék át rajta minden emberi bűn. Ezért az történt vele, hogy szent és tiszta lénye kiváltotta, egybegyüjtötte és magára vonta minden embernek minden bűnét, mert a mindenkori embernek teljes bűnét szabadította magára; ezt a magáraszabadított bűnt pedig ártatlan és tiszta lénye átváltoztatta a maga mérhetetlen szenvedésévé, testi és lelki szenvedésévé, amely kikutathatatlan és végtelen méreteiben tökéletes ellenértéke minden emberi bűnnek. Míg ezt a szolgálatot végrehajtotta, éppen átsugárzó ártatlanságával, mérhetetlen szeretetével, önfeláldozásának ellenállhatatlan dicsőségével megtörte, megalázta az emberi gőgöt, s lágy viasszá tette a kőkemény és megátkozott szívet.
Mindez azonban csak azokban mehetett végbe, akiket Isten erre az átalakulásra eleve kiválasztott. Ezeket elvezette a keresztig, ezeket összetörte, Szentlelke által újjászülte, elültette beléjük azt a világmeggyőző és életátalakító képességét, amelyet hitnek neveznek; azt az életerőt, amellyel belegyökereztek a Krisztus érdemébe, magáévá tették az Ő érdemét, s egyedül ő reá támaszkodva, megragadták azt a kegyelmet, amit Isten Krisztusban nyújtott feléjük. Meg- látták Krisztusban Istennek az orcáját, s erre az orcára maguk is átalakultak, mert Isten e látás ajándékának következményeképpen kiterjesztette rájuk is mindazt a szerelmet és áldást, amit természet szerint való fia iránt érzett, azaz őket elfogadta olyanokul, mintha krisztusi emberek, Krisztusból való fiak volnának.
Megtörtént tehát az, hogy az Ur így szólott: Íme van egy hely nálam, amelyen megláthatsz engem, nem szemtől szembe, hanem mint olyat, aki átmegy előtted. Állj a kősziklára.
Ez a kőszikla a Golgota keresztje. A kőszikla hasadékába állva, melyet egy másik kép szerint nevezhetünk az értünk megtöretett és átszegezett Krisztusnak, látjuk magunk előtt elvonulni a könyörülő, az újjászülő, a bűnbocsátó Istent a Krisztusban.
Így lett Krisztus a kiválasztottaknak a feje, az anyaszentegyház ura és királya. Az anyaszentegyház középpontja Isten orcája előtt van a dicsőségben, ahol végbemegy Krisztus főpapi áldozata, az egyszeri és tökéletes áldozat. Mindazok, akik eleve elhívattak, míg e földön járnak, tekintetüket erre az égi oltárra emelik. Tudják, hogy idelenn zarándokok, útjuk nemsokára véget ér, de akkor lehányják magukról földi sátorházukat és megérkeznek minden szentekkel együtt az Isten dicsőségébe. Addig legfőbb feladatuknak tartják, hogy Krisztusban Isten igaz ismeretére jussanak, az ő nagy áldozatában, a bűnös test megöldöklésében résztvegyenek, s az Ő vezérsége alatt harcoljanak bűn és halál ellen, míg vele együtt örökké diadalmaskodnak. Keresztyén ember tehát az, aki a Krisztus mása idelenn, s résztvesz a Krisztus hármas tisztében: prófétai, főpapi és királyi tisztében. Szemük elől el van takarva Isten, de az eltakarást isteni kéz végzi. Azért átsugárzik a felülről való dicsőség, s mikor Ő elveszi kezét: műveiből, abból, amit tett érettünk, világosan megismerjük ki Ő és imádjuk azt az irgalmát, amely megjelent minékünk. Isten dicsősége a kiválasztottaktól hitet és engedelmességet kíván. A hitből való engedelmesség a legnagyobb szabadság, a legnagyobb boldogság és emberek számára elérhető legnagyobb dicsőség. Aki azonban nem hitből engedelmeskedik, annak térdre kell rogynia Isten akarata előtt félelemből és kényszerítésből. Ez a felebbezhetetlen és végső ítélet szankciója, amelyből nincs szabadulás, amelyből hiányzik a kegyelem, csak a teljes és örök igazság zordon fönsége érvényesül benne. Kiderül Isten szentsége, igazságossága, s az Ő felsége bírói szuverénitássá válik, amelynek ítélete alatt megérdemlett büntetését szenvedi az Isten ellen lázadó szellem.
A földi élet legnagyobb kérdése tehát az, hogy Isten igazságának birodalmából átmegyünk az Ő kegyelme országába. Ennek fölséges és bizonyos jegyei vannak: a Krisztus igaz ismerete, a benne vetett élő hit és az engedelmes élet gyümölcse. Mindezekből tudjuk, valljuk, hogy mi az Isten népe vagyunk, akiken könyörült, akiket tulajdonává tett, s egybeszerkesztett, hogy átal vigyen az Ő országába. Nem az én hangulatom, nem az én ábrándom: a világteremtő és világmegváltó Istennek örökkévaló rendelése ez, s általa úgy menekültem meg, mint az a kődarab, amelyet kivett a művész a sárból és iszapból, beleépített az Ő dicsősége templomába. Élek ebben a templomban, átjár engem Isten eleve elrendelő és megváltó akarata, betölti minden porcikámat az áldozat füstje, az Isten jelenlétének a szentsége. Ki mondhatná a templom oszlopára: iszapban, sárban, hegyek mélységeiben felejtettünk? Az a tény, hogy mindenestől fogva résztveszek Istennek ebben a láthatatlan templomában, s az ott végbemenő örök áldozatnak élő része vagyok, mindennél nagyobb bizonyosság, hogy rajtam Isten dicsőségének nem ítélete, hanem kegyelme sugárzik át.
Élet, örökélet, váltság, újjászületés, üdv, mindez nem egyéb, mint áhítatos és boldog kisugárzása a mindenség alapgondolatának, a lét értelmének: egyedül Istené a dicsőség!

Jézus élettörténetét, földi pályafutásának körülményeit a történettudomány nagyrészt tisztázta. Emberi alakja minden idők minden emberének tiszteletét és rokonszenvét szerzi meg; még a leghitetlenebb ember is megilletődött lélekkel hódol egyszerűségének, jóságának, igazságának, hősiességének, szolgáló és szenvedő nagyságának.
De mi azért vagyunk keresztyének, hogy ezzel ne elégedjünk meg. Nekünk tudnunk kell, hogy a názáreti Jézus csakugyan a megígért Messiás, Isten Egyszülött Fia, a Testté lett Íge, a Szentháromság második személye, az Élet Fejedelme és az Egyház Ura. Hogyan lehet erre igent mondani?
Nem kisebb ember vetette fel ezt a kérdést, mint Keresztelő János, akiről maga Krisztus mondotta, hogy legnagyobb a próféták között. A börtönben ült, a bizonyos halál árnyékában s ott vetődött fel benne ez a kérdés. Nem a halálról gondolkozott, hanem az életről; nem a tegnapról elmélkedett, hanem a holnapról; nem magával foglalkozott, hanem a Názáreti Jézussal s megérezte, hogy ránézve s az egész világra nézve az a legfontosabb kérdés, hogy a názáreti tanítómester csakugyan az eljövendő, vagy pedig mást várjunk? Keresztelő János nem szégyelte ezt a kérdést, miért szégyenled te? Nem takargatta, nem hallgatta el, miért nem beszélsz te róla? Megoldását nem halogatta, miért van neked ezer fontosabb dolgod, mintsem, hogy ezzel tisztába jöjj, a legsürgősebb és a legfontosabb dologgal a világon?
Aztán jegyezzük meg, hogy Krisztus nem ítélte el Keresztelő Jánost ezért a kérdésért; nem találta magára nézve sértőnek; nem fordult el, mondván: micsoda eretnekség, micsoda kishitűség! Milyen komolyan, milyen határozottan felel. Jézus elvárja, hogy aki benne kételkedik, hozzá forduljon feleletért. Krisztust nem lehet megbántani azzal, ha kérdezünk felőle: Őt csak azzal lehet megbántani, ha felelünk helyette és rosszat felelünk.
Még jellemzőbb, hogy Jézus e kérdésre nem vitatkozik, nem mondja ezt a követeknek, hogy gondolkozzatok csak az ész szigorú törvényei szerint; nem hoz elé régi, poros írásokat és nem üti fel sem a kiskátét, sem a hitvallásos könyvet; valami más, valami új dolgot tesz: rámutat a körülötte tündöklő tényekre azt feleli a követeknek: «Mondjátok el Jánosnak, amit láttok és hallotok.» Mintha azt mondaná : íme, nézzétek, itt körülöttem éltek a világ legszomorúbb, legbetegebb és legnyomorultabb lelkei. Ez siket volt: most hall; ez vak: most lát; íme, a sánták járnak, a poklosok megtisztultak, a halottak feltámadtak; nincs ma üdébb, boldogabb, életben gazdagabb tavaszi sereg, mint ez a körülöttem lévő. Vert hadak rongyaiból alakult át hódító menetté. Kérdezzétek meg tőlük, hadd beszéljenek ők, én hallgatok; szólaljanak meg azok, akiket meggyógyítottam.
Azt hiszem, hogy ez minden keresztyén bizonyításnak a kezdete és az alapja. Krisztus mellett nem a theológusok, nem a filozófusok, nem a nagy elmélkedők teszik a legmegrendítőbb bizonyságot, hanem azok az egyszerűek, kicsinyek, nagyok és hatalmasok, akiket Ő átváltoztatott. Krisztust addig mindenkinek komolyan kell venni, még ha nem is hisz benne, amíg egyetlen egy komoly ember van, aki így szól: én láttam az Ő dicsőségét, éreztem az Ő mintázó kezét.
És mennyi ilyen lélek van! Ha nem említem a nagy bizonyságtevőket, akiknek alakja évezredek Himalájája felé tornyosul, ha hallgatok Pál apostolról, Szent Ágostonról, Assisi Ferencről, Luther Mártonról, Kálvin Jánosról, csak arra gondolok, hány egyszerű, kicsiny és ismeretlen élet érezte és mutatta az Ő gyógyító és megváltó erejét, már le kell roskadnom a tanúbizonyságok roppant súlya alatt. Jönnek ismerős és ismeretlen lelkek, boldogan, áttüzesedve s elkiáltják: beteg voltam, meggyógyultam; bűnös voltam, megtisztultam; árva voltam, társam lett; gyenge voltam, erős lettem; sárban fuldokoltam, könnyeivel, piros vérével, csókjával mosott tisztára! Mondja el mindenki, ne hallgassa el senki, ti pedig figyeljetek erre a szakadatlanul megújuló elbeszélésre: mit tett velem, veled az Úr.
Ez még csak tekintélyi bizonyítás. Most következik a másik lépés: a kísérlet. Próbáld meg magad ! Miért gondolod te azt, hogy csak éppen rajtad nem segít? Talán az eszed olyan nagy, hogy ez áll útjába hitednek? Szent Ágoston, Kálvin János, Newton és Kant tudott hinni az eszétől és a tudásától; csak a tied volna akadály? Vagy talán azt hiszed, hogy a te sorsod a legmostohább, amióta ember élt ezen a földön? Gondolj a mártírokra, a hitvallókra, olvasd el a Zsidókhoz írt, levél 11. részéből: kik azok, akikre nem volt méltó a világ s kérdezd meg magadtól: a te parányi kis karcolásaiddal oda állhatsz-e az ők darabokra tépett életük mellé? Miért gondolod azt, hogy másnak mindenkinek lehet, egyedül neked nem? Isten nálad ezerszer erősebb lelket is le tud igázni, csak veled szemben adná fel a harcot?
Próbáld meg! Próbálj meg látni a Krisztus szemével: nem lesz szebb, tisztább, boldogabb a világ? Próbálj meg az Ő lelkével hallani, hallgatni felülről jövő üzenetekre, megszólaló titkokra, az örökkévaló Isten atyai szívverésére. Próbálj meg járni az Ő utaiban, Őt követni. Eleinte nagyon nehéz, de azután szárnyaid nőnek; futsz és nem fáradsz el, jársz és nem lankadsz meg. Amint így társalkodsz vele és veszed át életformáit, egyszerre úgy érzed, hogy egy nagy megtisztuláson mentél át, lehullott rólad régi poklosságod minden szennye és förtelme. Nem is megtisztulás volt ez, hanem új élet; halott voltál és feltámadtál, mint ahogy a tékozló fiúról kiáltotta el a hazatérés küszöbén az atya: «Az én fiam meghalt és feltámadott!» Alig akarsz ráismerni magadra: te voltál a vak, a süket, a béna, a poklos, a halott: íme, látsz, hallassz, jársz, megtisztultál és élsz!
Még van egy harmadik, egészen titokzatos bizonyíték. Alapigénk így fejezi ki : «a szegényeknek evangéliom hirdettetik». Ez az, amikor a szegénynek a gazdag megmutatja, hogy Jézus csakugyan Krisztus és a gazdagnak a szegény mutatja meg, hogy Jézus csakugyan Krisztus.
Valóban, a szegény, a szűkölködő, az éhező éppen a gazdag- tól kérdezi, hogy Krisztus-e Jézus? Igazat mondott-e, vagy ábránd az Ő beszéde? Igaz-e, hogy Isten minden embernek kirendelte a kenyerét úgy, mint ahogy kirendelte a bogárnak, az égi madárnak, az oktalan állatnak, a gombának és az ezeréves csernek. A gazdagnak a szegény ember által küldi a kenyeret; sokat küld neki, kezükön aranyhegyeket, tőkéket halmoz fel, de mindezt szegény emberek hordják össze, munkából, verítékből, dolgozó emberek napszámából tevődik össze. A szegénynek pedig a gazdagok útján küldi; a gazdagnak azért van több, mert kezére van bízva az ismeretlen szegényeké is. Egy magyar költő azt mondja, hogy Isten a szegények kenyerét a gazdagoknál tette le. A szegény emberre nézve nincs fölségesebb bizonyíték a mellett, hogy Jézus csakugyan Krisztus, mint az, ha az ő asztalára megérkezik a kenyér. Megérkezik úgy, hogy a szeretet hozza, mosoly kíséri, csók fényesíti, imádság zsongja körül.
A kenyér a dolgozó emberek munkájából egyre nő, szaporodik, fehéredik, arannyá válik, garmadára duzzad, alig lehet feltartóztatni. Jaj annak a gazdagnak, aki nem indít meg ezzel egy tékozló küzdelmet, a szétosztás és a továbbadás, a jótétemény nagy hadjáratát. Aki nem indítja meg, vagy a kincse vész el, vagy ő maga. Aki megindítja s az egész aranyfolyamatot visszájára fordítja, megfelelő kezekbe juttatja a mások nála felhalmozott kenyerét, az megtartja az életét, kincse is sokszor gyarapodni fog.
A szegény másképpen is bizonyíték. Mikor könyörülsz, mikor adsz, valamiképpen Jézus Krisztussal találkozol. Egész bizonyos, hogy találkozol vele, mert Ő ott lakik azok között, akik éheznek, akik rongyosok, akik fáznak ; kiterjeszti kezét felettük, betakarja őket irgalma palástjával, élükre áll, mint egy hadvezér és megostromolja szívedet. Adj, hogy végy érte valami roppant ajándékot, ami ezerszer és milliószor nagyobb, mint amit te adtál: tapasztalást arról, hogy Jézus csakugyan Krisztus, a te Megváltód, Urad és királyod.
Valamelyik jegyzetemben ezt olvasom: a keleti fejedelemnek születésnapjára ajándékokat visznek; vazallusok, nagyurak, hercegek, rajahk. Egy szegény asszony is közöttük tipeg, aki mikor rájön a sor, egy kis rézpénzt ad a fejedelem kezébe; valószínűleg minden vagyonát. A fejedelem megnézi, megfogja az asszony kezét és visszateszi bele az ajándékot. Mire visszatette, íme: egy óriási aranypénz, a király képmásával. Add oda, mint sáfár a te kis ajándékodat. Mikor a szegénynek adod, a szegények királyának: Krisztus Urunknak kezébe ejted. Ö megfogja ajándékodat, megáldja és visszaadja neked az ezerszer nagyobbat: sugárzó képe mását, a mezőben elrejtett kincset: önmagát.
Jézus a te Krisztusod!

Valahányszor a teremtés történetét olvasom, mindig az az érzésem, hogy ez az első vers: «kezdetben teremté Isten az eget és a földet», inkább elrejti, mint felfedi az Isten műhelytitkát a mindenség megalkotásánál. Akkor derül fel először az isteni műalkotásnak a születési titka, mikor megzendül a szó : Legyen világosság! Akkor dőlt el, hogy a teremtés isteni céllal bírjon és isteni minőséget hordozzon, akkor történt, hogy Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől, hogy soha többé senki össze ne véthesse ezt a kettőt, s akkor történt, hogy Isten «látá, hogy a világosság jó», vele rokon, belőle való. Ez az értékelés mindaddig érvényes, amíg a teremtés fennáll, sőt azon túl is, mert Isten a világosság. Mindaz, ami élet, ami jóság, ami igazság, egy szóval Istennel rokon, együtt neveztetik a világossággal; a fény örök szinboluma Isten dicsőségének. Mindaz, ami halál, bűn, tudatlanság, kárhozat, együtt neveztetik a sötétséggel, s a sötétség elválaszthatatlan szinboluma lett mindannak, ami Istennek ellensége, ami sátáni.
Nem lehet tehát csodálkozni rajta, hogy a teremtés hajnalától mind máig, minden olyan pillanatban, amíg a tudatlanság, a bűn, a kárhozat fenyegethet, mindig megzendül a mentő szózat, legyen világosság! Azt hiszem, mikor a népek nagy éjszakájában Isten kiválasztotta Ábrahámot, egy pici kis lángot gyújtott s azt mondotta, ebben a rettentő éjszakában legyen világosság. Mikor Mózes és a próféták viaskodtak népük tudatlanságával és rosszakaratával, Isten mindig azt. mondta, legyen világosság, s égtek a próféta lelkek, mint a sercegő szövétnekek. Mikor Isten megtekintette az ádventi nyomorúságban és bűnben hánykódó emberiséget, ezt a szánalomra méltó, sötétségben ülő népet, azt mondotta, legyen világosság. Mikor a nagypéntek éjszakája reáborult a tanítványokra, azt mondotta, legyen világosság, s felhajnallott a húsvét. Mikor a félelmesszívű, tanácstalan tanítványok tehetetlenül ültek, s nem volt senkinek egyetlenegy mentő gondolata, Isten azt mondotta, legyen világosság, megzendült a pünkösdi szél, s lángolni kezdtek a kettős tüzes nyelvek.
Ebből világos, hogy mi református keresztyének ezen a napon Istennek ezt a teremtő szózatát halljuk kijelentésből, történelemből, saját lelkiismeretünkből: Legyen világosság; mert a világosság az örök reformáció. A reformáció nem egyéb, mint örök küzdelem a világosság isteni jogáért és isteni kötelességéért.
Legyen világosság. Két dolgot látok ebben : ez a legnagyobb ajándék és ez a legnagyobb feladat.
Ha a reformációt ebben a mondatban sűrítem össze : és monda Isten : legyen világosság és lőn világosság, akkor ezzel azt mondom, hogy Isten újra megmutatta magát nekünk, mint kegyelem. Elfelejtkezett a világ mindarról, amit Isten mondott magáról nekünk. Elfelejtkeztek róla, hogy Ő az örök szeretet, ki előbb szeretett minket, ki úgy szeretett minket, hogy egyszülött Fiát adta értünk. Elfelejtkeztek arról, hogy Csupa kegyelem, irgalmának határa nincs, önmagáért és neve dicsőségéért könyörül bűnös gyermekein. Elfelejtették róla azt, hogy ezt a titkot Ő nem bízta emberi kezekre, hanem evangéliomában mindig hirdette. Nem lehet az, hogy ember ebből a kegyelemből valakit kizárjon, de az sem lehet, hogy ember ezt erőszakkal, érdemmel, joggal, vagy cselvetéssel kikényszerítse. Ez a kegyelem ingyen való és közvetlen, a Szentháromság egy örök Isten és a halhatatlan lélek viszonya, amelybe semmiféle emberi hatalom bele nem szólhat.
A reformációban nemcsak az volt csudálatos, hogy újra megjelent a fény, hanem az is, hogy felnyíltak a régi lecsukott szemek és meglátták ezt a világosságot. Hiszen a fény azelőtt is megvolt a világban, de nem volt szem, amelyik lássa. A reformáció tehát a szemeknek a megnyílása. Ez a szó, legyen világosság, ha valakihez intézzük, azt jelenti, jer és láss. Ebben a vonatkozásban is egészen csodálatos isteni tünemény volt a reformáció. Megtörtént máról holnapra, hogy nem egy, nem két, nem száz és nem ezer ember, hanem millió és millió egyszerű lélek, nem tudósok, theológusok, műveltek, fejedelmek, hanem szegény, egyszerű, nyomorult emberek, országonként és nemzetenként megláttak olyan dolgokat, amilyenekről eddig fogalmuk sem volt. Meglátták azt, hogy mily nagy a bűnük és a nyomorúságuk. Meglátták azt, hogy milyen gazdag, felajánlkozó, közelvaló az Istennek a kegyelme. Meglátták, hogy Isten a Szentírásban gyertyát gyújtott, azt gyertyatartóba tette ,s orcánk elé hozta, de mi eddig észre sem vettük. Meglátták azt, hogy Isten az Ő igéjében, a maga teljes tekintélyével, világosan megmondja nekünk, hogy mit kell hinnünk és cselekednünk, s hogy a mi üdvösségünkre való drága ígéretét naponként hirdeti, s untalan elpecsételi az Ő sákramentomában. Egyszerre meglátták azt, hogy nem a szertartás ment meg engem, nem a papok segítsége üdvözít engem, nem függők lelkemben semmiféle földi hatalomtól, földi tekintélytől, hanem közvetlenül a Szentháromság egy örök igaz Istennel társalgok, aki nekem Teremtőm, aki nekem Megváltóm, aki a jóra vezérlő és vigasztaló Szentlélek Isten. Meglátták azt, hogy egyedül őt illeti minden dicséret és dicsőség, Ő az egyetlen király, akinek engedelmeskedni tartozunk. Ezt a látást ebbe a tételbe foglalták össze, egy idézetbe Pálból: hit által igazulunk meg ingyen, Istennek kegyelméből.
Ma már alig tudjuk elképzelni azt az időt, amikor mindez ismeretlen lehetett a lelkek előtt. Hiszen azt se tudnók elképzelni, milyen lehet egy olyan világ, amelyikben nem sugárzik a Nap.
Azonban az Isten örök Ígéje : Legyen világosság, nemcsak a legnagyobb ajándék, hanem a legnagyobb feladat is. Minden világosító testre áll a parancs : fogd fel a fényt és add tovább. Nem minden test alkalmas erre a szolgálatra, éppúgy, mint ahogy nem minden lélek alkalmas a mennyei világosság felfogására és tovább adására. Ehhez Isten kiválasztása kell, az hogy Isten egy bizonyos minőséget hozzon létre bennünk, ajándékozzon meg azzal, hogy fényforrások és fényközlők lehetünk.
Azt hiszem, a református ember hivatását nagyszerűbben nem lehetne kifejezni. Isten kiválasztott és képessé tett arra, hogy magadba vedd, felfogd az Ő világosságát. Képessé tett arra, hogy gyertya, szövétnek, lámpás légy. Gondold meg, elég-e minden perced arra, hogy minél több fényt fogj fel; szabad-e neked akkor megfeledkezned arról, hogy szakadatlanul Istennel kell társalkodnod, az Ő Igéjére kell figyelmezned, az Ő szeretetének mélységét és magasságát kell bejárnod, hogy minél több világosság gyűljön össze benned. A gyémántról azt mondják, hogy ha sokáig volt a tűző napon, a sötétségben világítani tud. Foszforeszkáló tárgyak, ha teleitták magukat fénnyel, többet tudnak kisugározni. Tudjátok, meg magyar reformátusok, hogy ez a magyar éjszaka annál derengőbb, lesz, a hajnal annál hamarabb következik, annál több ember találja meg a helyes utat, annál nyugodtabb lesz nemzetünk kemény és veszedelmes zarándok útja, minél több világosságot fogtok fel magatokba ti, a világosságnak népe és örökösei.
Ha vettél világosságot, akkor tudsz adni. Hogyan adhat egy ember világosságot? Adhat először is, bizonyságtétellel amikor ajkán megszólal az Íge örök tanítása. Gondold el. életedbe hány adomát mondtál el, hány élményről számoltál be, hányszor idézted gyarló emberek szellemes vagy sületlen véleményét, de milyen kevésszer csendült meg ajkadon az Ige bizonyságtétele. Pedig, s ezt is gondold el, hányszor, de hányszor megesendülhetett volna ! Nincs egy vasárnapi iskolás gyerek, ki egy öngyilkosságba induló életet meg ne tudna menteni, ha a határozás pillanatában egy Ige aranyszemét dobná a mérleg serpenyőjébe. De lehet világosságot adni példaadás által. A példaadás akkor igazi, ha szinte szándéktalan, annyira természetes, hogy öntudatlan. Példát adunk akkor, ha nem akarunk adni példát, de minden erőnkkel Isten segítő kegyelmébe fogózunk, hiszünk benne és engedelmeskedünk neki. Az ilyen keresztyén élet Istennek nagyon kedves eszköze arra, hogy más emberen segítsen vele. Nem tudjuk mikor, nem tudjuk hol, s ha tudnók, talán szégyelnénk magunkat, de Isten azzal, amit tettünk vagy nem tettünk, akartunk vagy nem akartunk, elértünk vagy elhárítottunk, sokszor nálunk különb embereken segít, megtart drága lelkeket, s kimondhatatlan vígasztalásokat ad, olyat, amit mi szóval vagy erőlködésből soha, de soha nem tudtunk volna adni. A fény akkor is fény, ha nem tud önmagáról. Harmadik nagyszerű módja a fényközlésnek a szeretet szolgálata. Nemcsak az ismeret van világosságból, a szeretet is világosságból van. Az ismeretben több sötétség és homály rejtőzködik, a szeretetnek tisztább a szövete, több benne a fény, általa közelebb vagyunk Istenhez, mert éppen a szeretet révén van Isten is nagyon közel hozzánk. Ezért mindenki, aki jót tett, aki segített, aki vígasztalt, áldozott, szeretett és szolgált, tulajdonképpen világosságot terjesztett, s Istennek ezt a parancsát adta tovább: Legyen világosság.
A berlini olimpiásznak legmegragadóbb jelenete az volt, hogy Görögországban, a marathoni mezőn felgyújtottak egy lángot, s azt fáklyás staféták fél Európán kézről kézre adták, míg a német stadion közepére érkezett és égre lobbant fel. Gondoljuk el, kiválasztott fiatal emberek mennyire készültek, hogy egy szakaszon átvegyék és tovább adják a lángot, milyen nagy jutalom volt életüknek, mekkora kiváltság volt reájuk nézve, hogy általuk is haladt és célhoz ért a fény. Mennyire vigyázniok kellett, hogy csakugyan átvegyék a lángot, mert borzalmas dolog lett volna meg nem gyújtott fáklyával szaladni tovább. Mennyire kellett vigyázniok, hogy átadják a lángot, mert milyen rettenetes dolog lett volna félúton összeesni s meghalni együtt a lánggal. Ma a reformáció ünnepén, az evangéliomi egyházak hívőit, a világosság embereit ilyen fényhordozóknak látom. Isten kegyelme választott ki arra, hogy vegyük és vigyük a lángot. Örök kegyelmének végzése volt ez. Ujjongjunk fel a benne rejlő kegyelem láttára. A láng, amit viszünk, az a világosság, amit Isten gyújtott a teremtés hajnalán, amelyik a próféták lelkében égett, betöltötte a bethlehemi éjszakát, s kigyúlt nagypéntek fölött, mint a húsvét világossága. Nem más ez, mint Istennek a jóakarata, örök szeretete, a lénye, a lelke minden igazságnak, életnek, jóságnak, szentségnek és üdvnek a foglalata. Mondhatom ezzel a szóval Íge, mert kezdetben volt az Íge és Istennél volt és az Ige Isten volt, s ez az Ige testté lett a Jézus Krisztusban, s mi láttuk az Ő dicsőségét, mint az Isten Egyszülött Fiának a dicsőségét. Ezt a lángot kell átvennünk és tovább adnunk. Rajtunk fordul meg, hogy Isten örök parancsa, legyen világosság végbemenjen és akarat meglegyen. Hiánytalanul és tisztán vegyük át, magától a Krisztustól s fenen lobogtatva szaladjunk vele végig a reánk mért pályán és adjuk át szolgálatban, bizonyságtételben. szeretetben és példaadásban mindazoknak, akikhez küldi Isten, hogy ebben a sötét, hideg, szomorú és halálos világban csakugyan : legyen világosság!

A felolvasott Igében Péter apostol ennek a mi múlandó és megromlott világunknak a felbomlásáról s egy új és örökkévaló világnak a megépüléséről beszél. Most ebből minket az a gyökeres keresztyén tapasztalás érdekel, hogy a leghívőbb, legszentebb és legboldogabb emberek bizonyságtétele szerint ez a mi világunk mindenestől fogva rossz. Rossz a föld, rossz az ég, rossza világ és rossz az ember. Millió meg millió tanúbizonyság szól e mellett, ezért nem említünk egyet sem. Ez a keresztyén pesszimizmus mélypontja.
A hívő ember előtt abban a pillanatban, amikor tényként megérzi a világ, az élet és az ember rosszaságát, feltámad a kiirthatatlan kérdés : mindig ilyen volt-e? Azt kell felelnie : nem; mert Isten tökéletessége, mindenhatósága, örök bölcsessége és legfőbb jósága kiszorítja lelkünkből még a gondolatát is annak, hogy ő rossz vagy elhibázott világot teremtett volna. Nem. A világba az emberen keresztül érkezett be a romlás, s az első emberpár bukásától ered, terjed, hatalmasodik el az a mérhetetlen világbomlás, amely az egész teremtett mindenséget elemeire akarja felbontani, s vissza akarja taszítani a sötét, kietlen, értelmetlen és élettelen zűrzavarba. Első lépésül az emberi nemzet, az istenkép szétdúlását tűzte maga elé, s el kell ismernünk, hogy ezt a célt már is alaposan megközelítette.
İgy támadt minden nagy keresztyén lélekben egy egészen különös érzés. Ehhez foghatót földrengésekkor, hajótörések pillanatában, vasúti szerencsétlenségeknél érez az ember, azt tudniillik, hogy körülötte megindult a világ, recseg annak alkotmánya és ő feltartóztathatatlanul zuhan a pusztulásba. Ezt az érzést vetíthetjük szét olyan méretűvé, amilyen lenne az a tapasztalás, hogyha észrevennők, hogy a nap, mint egy elhajított golyó, őrülten vágódik bele egy nála milliószor nagyobb égitest gránitkérgébe, hogy mindenestől szétfrecsenjen az űrben, mint egy falhoz vágott rothadt alma. Mit éreznél akkor? Kiáltanál? erőlködnél? káromkodnál? bele tudnál-e valamibe fogózni, segítene-e rajtad emberi tudomány? Dőzsölnél vagy penitenciáznál?
Új eget és új földet várnál. Ez a keresztyén optimizmus csúcspontja.
Ez volt a reformáció alapérzése is. Arról voltak meggyőződve, hogy nekik új égre és új földre van szükségük, amelyben igazság lakozik, mert ez a föld és ez az ég, egyszóval ez a világ megromlott. Nem a kozmosz romlott meg, nem is az ember hirtelenül és különösképpen, jobban, mint eddig, hanem az a szervezet és társaság, amelynek az igazságot, az egészséget, a gyógyulást és az életet kellett volna hordoznia. A Krisztus egyháza romlott meg. Úgy érezték, hogy veszendőbe ment az Isten igazi ismerete, bizonytalan lett akarata és törvénye, szent és örökkévaló dicsőségét és hatalmát gyarló emberek gyakorolták, akik őrá hivatkoztak ugyan, az ő nevében jártak el, de amit mondottak és tettek, ellenkező volt azzal, amit az igaz és szent Istenről tudott az ember. Más ég kellett, mert az, amelyiket ígérnek, árulnak, ahonnan kitiltanak és ahova becsalogatnak, nem az igazi, nem az, amelyiket az élő és szuverén Isten tölt be a maga fenségével, igazságával és dicsőségével. Más föld kell, más emberi minőség, más társadalom; szabadabb, önállóbb, emberibb, mégis alázatosabb, Istennek hódoló, olyan, amelyik nem a maga dicsőségét keresi, hanem egyedül Istennek ad dicsőséget. Olyan ég és föld, amelyben igazság lakozik.
Luthernek az volt az óriási tette, hogy ez az érzés nem maradt nála hangulatnak, hanem lelkiismereti kérdéssé vált, olyan komollyá és olyan erőssé, hogy a világot, az életet, mindent kockára tett, csak hogy ezt az érzését megvallja. Kálvin óriási ténye az volt, hogy ezt az új eget és új földet, a benne lakozó igazság, az örök igazság szempontjából, tiszta, egységes gondolatrendszerré dolgozta ki és ehhez hozzá szabta korának történelmét.
A reformáció tehát az eltévelyedés érzésének a feltámadása s ugyanekkor : új tájékozódás és az igaz út megtalálása. A reformáció ezt a nagy tájékozódást, az új útnak a keresését abból az alapmeggyőződésből kísérelte meg, így is találta meg - hogy az új ég és új föld a régi kell, hogy legyen' amelyik meg nem romlott; az új igazság az örök igazság' amelytől eltávolodtak, s az egész tájékozódás egy óriási visszaigazodás, bátor és gyökeres helyreállítása az Isten gondolatainak. Úgy érezte, hogy Isten világművészi terveinek szerez érvényt, amikor elkiáltja : elhánytátok az alaprajzot, magatok feje szerint, balgatagul építkeztetek ; rontsatok le mindent, amit a magatok dicsőségére emeltetek, kezdjünk új székesegyházat építeni, az örökkévaló világművész tervei szerint, az Ő dicsőségére. Ez az alaprajz, isteni terv a Szentírás. Úgy fedezte ezt fel, úgy ismerte fel benne az élő Isten akaratát, s úgy szabta magát hozzá, mint ahogy Józsiás király tette népével, mikor az emberöltők óta elfeledett törvénykönyvet újra megtalálta és népe előtt ünnepélyesen kihirdette.
Az új ég és új föld, amelyet a reformáció várt, a régi ég és a régi föld, az Isten szándékában, tervében, eleve elrendelésében megalkotott föld és világ volt, s az az igazság, amelyik ebben az örökkévaló világban lakozott, az az Ige, az Isten kijelentése, amelyik azáltal, hogy közli, teszi is az igazságot, amelynek érvénye nem függ semmiféle emberi erőlködéstől, hozzáadástól, tetszéstől vagy nem tetszéstől, amelyhez nem lehet hozzáadni, belőle nem lehet elvenni, csak egy dolgot lehet vele szemben csinálni, hittel elfogadni és halálig engedelmeskedni. Így találta meg a Szentírás a maga nagy módszertani gondolatát : a Szentírás tekintélyét és ráállott újra az isteni kijelentés mindennél szilárdabb fundamentomára.
Már ebből látszik, hogy a reformáció nemcsak egy megadott időben szükségessé vált, egészen korszerű feladatnak volt a végrehajtása, hanem a reformációban van valami általános és egyetemes vonás is, olyan, amelyik a keresztyén hit lényegéhez tartozik. Ez azt jelenti, hogy a reformáció a keresztyén hit különös alkalmazása volt egy adott korszakban, viszont a mindenkori keresztyénség az egyetemessé és általánossá tett reformáció.
Mert a kereszténységnek is az az alapgondolata, hogy új eget és új földet vár, amelyben az igazság lakozik. Nincs megelégedve ezzel az éggel és ezzel a földdel. Még élesebben kifejezve, hamis istennek tartja ennek a világnak az istenfogalmát. Azért hamis, mert a világ teremti ezeket az isteneket s a világteremtette isten mindig : bálvány. Nem isten az, aki nem teremtette a világot, hanem csak tűrte, hogy legyen, s csodálkozott rajta, hogy van, s kér benne valahol egy kis szállást, egy hónapos szobát, ahol mint eszme, vagy végső ok, vagy fejlődés meghúzódjék. Nem Isten az, akinek jó ez a világ, beleegyezik abba, ami itt történik, ráhagyja az emberre az önzést, a dölyföt, a maga dicsőségének hajszolását; nem Isten az, aki megvan elégedve a te igazságoddal, becsületeddel, életed minőségével, aki nem vár tőled többet, mást, mint ami vagy : nem Isten az, aki nem kárhoztatja ezt a világot. De nem Isten az sem, aki rossznak nevezi ugyan a világot, de a romlandó és kárhoztatott világ felett tehetetlenül sír, vagy tőle elfordul : nem Isten az, aki nem akar és nem tud megváltani. Nem Isten az, akit meg lehet vesztegetni, imádsággal, szertartással jól lehet tartani, érdemmel el lehet hallgattatni, joggal meg lehet perelni, akit rá lehet venni arra, hogy úgy gondolkozzék és úgy akarjon, ahogy mi gondolkozunk és mi akarunk. Nem Isten az, akin kifog az ember. Nem Isten az, aki az emberek kedve és tanácsa szerint rendezi be a maga mennyei háztartását, egész megromlott birodalmát, s ahhoz alkalmazkodik, amit földi emberek idelenn az Ő nevében mondanak vagy tesznek. A keresztyénség új eget és új földet vár, ahol az örökkévaló, az igaz, a szent, a teremtő és megváltó Isten lakik. Az az Isten, aki maga az igazság, aki előtt csak az igaz élhet, aki rettenetesen haragszik a bűnre és megítél mindent, ami az Ő szentségétől idegen. Ez a régi, az örökkévaló, az egyetlenegy Isten az, akinek igazsága betölti az eget és földet, s hiába építjük fel a hazugságok és a csalások világrendszerét, ő mássá nem lesz, igent mindenhez nem mond; hosszú tűréssel még kitolja a végső ítéletnek rettentő percét, de egész lénye egy óriási Nem! mindenhez a nyomorult emberi játékhoz s ez a Nem a végítélet előszele.
Nos ennek az Istennek az igazsága előtt kell neked és nekem megállanunk. Ennek az Istennek az igazsága előtt, aki mint teremtő nem adta fel teremtett világát, akit lehet, hogy elfelejtettek, de ő nem felejtkezett meg rólunk, aki ellen próbáltak fellázadni és nevét megátkozni, de ő a hűség és erő Istene maradt és aki abból a borzalmas válságból, amibe a világ, az ember, én és ti jutottunk, a váltság isteni útján csodálatos és dicsőséges menekvést szerez.
Mert az történt, hogy az Egyszülött Fiú az Atyával való egyességből, iránta és az emberek iránt való szeretetből testté lett, tökéletes emberré, megmaradván igaz és tökéletes Istennek. És akkor elkövetkezett az, hogy ő halálig való engedelmességben magára vette minden büntetés kínját. terhét, fullánkját és megtorló bosszúját, ami csak emberi bűnre e földön kijárhat. Ő lett én érettem bűnné, mert magára vette minden bűnöm terhét, s ártatlanul elhordozta annak büntetését. Ugyanakkor pedig ő lett az én igazságom, az én kívülről vett, felöltözött, Isten által nekem tulajdonított igazságom, mert Isten az ő szentségét, az ő igazságát ingyen kegyelemből én nékem tulajdonította, s az nekem tényleges birtokom lesz abban a pillanatban, amikor hittel el tudom fogadni. Az új ég az, ahol a Kegyelem adakozik, az új föld az, ahol a hit elfogad s mindkettőben igazság lakik : mert a Krisztus igazsága az én igazságom és Isten igazsága éppen az, hogy Krisztus az én igazságom Teremtő és Megváltó Istennek, az Atyának és Fiának új és igaz ismerete.
Ez az új ég és új föld, amelyben Isten igazsága érvényesül és megjelenik. Új ég és új föld új világot jelent. Új világot azért, mert ezzel megjelenik a földön az Új Ember, az, akit Isten Szentlelke újjászült. Ennek az újjászült embernek, a Homo Renatusnak élete szakadatlan gyógyítás, helyreállítás és megújítás az elromlott világra. Megindul tehát az elromlott teremtésben egy új, dicsőséges és győzelmes folyamat, az újjászületett embernek munkája, A Krisztus dicsőséges testének terjedése és megépülése. Sok-sok akadállyal jár, e látható világban egészen be nem fejeződik, de a romló világban ott van az új élet Csírája s azt többé kiirtani nem lehet. Ha kérded, melyik nagyobb, az ősz vagy a tavasz, a pusztuló levél vagy az alatta duzzadó rügy, melyik nagyobb : a halál vagy az élet, a világ vagy a Szentlélek, a Sátán vagy Krisztus, bele harsonázzuk a világba : az élet, a Krisztus, az igazság a nagyobb, mert legnagyobb és egyetlen nagy, maga a Szentháromság egy örök igaz isten.
Igy derül ki az, hogy a reformáció élet, igazi élet és az igazi élet szakadatlan reformáció. A Krisztus anyaszentegyházában, a történet síkjában végbemenő reformáció csak kép, záloga annak a nagy, örök reformációnak, amelyik saját szívedben, az emberiség életében és a teremtett világban végbemegy, mint örök helyreigazítás, Isten elrejtett igazságának megjelenése.
Azért menjünk el innen egy nagy intelemmel és egy nagy vígasztalással. Az intelem az, hogy hiába minden hivatkozás Lutherre, Kálvinra, a reformációra : ha nem nő bennem és egyházamban a Krisztus, üres, képmutató beszéd az egész, mert Krisztus nélkül nem lehet reformátusnak lenni. Ha pedig én, te, vagy maga az ember igazán Krisztusé lett - s ez a nagy vígasztalás,- ez a Krisztusban való növekedés akár így akár úgy, de Isten elrejtett alaprajzára való dicsőséges átalakulás, - tehát akárminek nevezzék : reformáció.

Nikodémus zsidó férfiú volt, de érdeklődő és a korral haladó szellem. Ezt mutatja, hogy bár a legszigorúbb vallásos párthoz tartozott, mégis görög nevet viselt. Nagy tekintélynek örvendhetett kortársai előtt, máskülönben nem lehetett volna a zsidó főtanácsnak a tagja, a nemzeti és vallásos autonómia legmagasabb szervének egyik oszlopa. Maga Jézus is Izráel tanítójának nevezi, ez pedig valóban nagyjelentőségű minősítés. Pártállása szerint farizeus, azaz megalkuvást nem tűrő szigorral tartja meg a törvényt és követeli másoktól is annak megtartását. Kimagasló egyéniségénél fogva kortársai különösen figyelnek rá; állásfoglalása sokszor döntő lehet s ezért nagyon óvatos. A lelke tele van kielégületlen szomjúsággal, vár valami döntő eseményt s ezért állandóan nyugtalan. Különösen azóta, amióta Jézus jeleiről és csodáiról hall. Ki ez az ember és honnan veszi hatalmát?
Becsületére válik, hogy személyesen akarta megtudni. Nyíltan nem mehetett hozzá, nem engedte sem a rangja, sem a pártállása. Rettentően kompromittálná magát, ha szóbaállna egy jöttment vándortanítóval. Éjszaka megy tehát hozzá. Valószínűleg kékes holdfény szűrődött át az éjszakán, hidegnek és fenyegetőnek látszott benne az árnyék. Lámpást sem vitt magával, hogy az őrjárók fel ne ismerjék. Egyszer csak betoppant Jézushoz s elkezdtek beszélgetni. Ez a beszélgetés egyike volt a legjelentősebbeknek a világtörténelemben. A búcsúzó törvényvallás itt köszönt el a megszülető lélekvallástól. Nikodémus felfedezte a Szentlelket. Nem tudom, vette-e hasznát?
Csöndes éjben évezredeken átsuttogó beszélgetés. Notturno.
Jézus csak éppen megvárja a Nikodémus köszöntését és kérdését s már elébe tárja a nagy, értelemfeletti titkot: «Szükség néktek újonnan születnetek.» Azt mondhatnám, hogy ebben meg van mondva, mi az, ami a keresztyénséget minden más vallástól, világnézettől megkülönbözteti.
Újjászületnünk szükséges. Tehát az, amire szükségünk van, kívülesik a mi emberi természetünk lehetőségein és kívülesik a mi emberi akaratunkon, képességeinken. Ezt a világot ezzel a világgal megmenteni nem lehet. Háborúval nem lehet megmenteni a békét, békével nem lehet kipusztítani a háborút. Emberi gondolattal nem lehet az emberi szívet megnyugtatni és emberi érzésekkel nem lehet az emberi gondolatokat megfényesíteni és megújítani. Betegséget betegséggel gyógyítani senki sem tud és hiányt még nagyobb hiánnyal nem lehet pótolni. De amire nekünk szükségünk van, az nem is áll rajtunk. Ha az ember önmagát meg tudná váltani, bizonyára régen megtette volna. Ha egyszerűen lehetne jóvá lenni azzal, hogy megismerem, miként kell jónak lenni, ki ne tenné meg, hogy jó legyen? Ha egyszerűen rajtam áll, hogy a szívem békességes legyen, ó emberemtől megszabaduljak, kiirtsam magamból Ádám örökségét, annyi gonosz vágynak és szenvedélynek kigyófészkét, akkor csakugyan nagy hiba, hogy mi évezredek óta panaszkodunk és jajgatunk a helyett, hogy cselekedtünk volna. Ha a vakondnak hatalmában áll, hogy sas legyen, akkor hess, repüljön fel. És ha a hollóból lehet galamb, legyen, ha egyszer ettől függ a világ és saját szívem békéssége.
Csak éppen az a szörnyű dolog, hogy mindez nem lehetséges. Nem lehetséges magamat megváltanom gondolkozással, önkínzással, akaratom nevelésével. Nem lehet a világot megváltoztatni és megszentelni sem fegyverrel, sem vesszővel. sem könyvvel ; a megromlott, elnyomorodott emberből, akármennyire művelődik, csak ember származik s minél tovább harcol és viaskodik, annál reménytelenebbül süllyed el saját nyomorúsága hínárjában és ingoványában. «Újjászületnetek szükséges.» Az újjászületés alatt felülről való fogantatást ért a görög szó. Olyan valamit, ami a virággal történik, amikor rápermetez a porzó, olyan valamit, ami az emberi életben történik, mikor végbemegy a fogantatás kibeszélhetetlen titka. Hasonlítható ez a nemes ág beoltásához is. Akármilyen szorgalmas a kökény, őszibarack sohasem terem rajta, csak akkor, hogyha ezzel a csodálatos rüggyel és ággal beoltatik; hogyha megszületik benne valami új, valami más. Ez az újjászületés a Szentlélek munkája. Az teremti meg bennem az örökkévaló, más, új, tiszta életet, először csírában úgy, hogy sokáig senki nem látja, de azért mégis úgy, hogy naponként növekedik s egyszer szétfeszíti régi emberemet és megjelenik a világ előtt, követelve a maga örökkévaló jogait. «A szél fú, ahova akar s annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy : így van mindenki, aki Lélektől született.» Most, a második tételben azt nézzük meg, miképpen munkálkodik a Szentlélek. Alapigénk azt mondja: úgy, mint a szél, láthatatlanul, kiszámíthatatlanul, csodálatosan és hatalmasan. Ma sem tudja senki, merre indulnak a szelek, láthatatlan a testük, mégis egész világunknak olyan fontos tényezői, mint pl. testünknek a vérkeringés. Szél nélkül az időjárás foltokban zajlanék le. Egy helyt pusztító szárazság, másutt a földet elárasztó esőzések. Az éghajlat törvényei bomlanának fel és az élet pusztulna bele. Ha egy évre valami hatalom megállítaná a szelek munkáját, földünk egy nagy temetővé változnék, kipusztulna belőle az emberi élet, az emberi műveltség s megindulna e vak csillagnak döbbenetes felszámolása. A szél láthatatlan, de mégis mérhetetlenül reális hatalom. Attól a halk zefirtől, amely alig lengeti meg a fűszálakat s rajta a szúnyog szárnya is át tud repülni, eladdig az orkánig, amely városokat, országokat pusztít el és földrészeken száguld végig, szökőárjával elboritja az ültetvényeket s valósággal lekaszálja az őserdőket : micsoda változat hatalomban és valóságban, milyen megnövekedés! Ha kételkedel a szélben, nézd meg, hogyan csipkézi ki a Keleti-tenger partvidékének a dűneit. Ha kételkedel a szélben, járj utána, hogyan gyalulja le az Alpesek és Himaláják hegyrendszerét. Ha kételkedel a szélben, nézd meg, hogy alakitja át a föld ábrázatát, jobban, mintsem a belső tüzek. Nem tudja senki befogni, szabályozni. A folyamoknak áshatsz új medreket, de a szelek irányát meg nem változtathatod; felül van emberi akaráson és számításon. Fú, ahonnan akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jő és hová megy, főképpen nem tudod útját megváltoztatni.
Ilyen a Szentlélek újjászülő munkája is. Hányszor alig egy parányi lehelet, egy gyermeklélekre fuvall rá, aki kitágult szemmel hallgatja anyja ajkáról a Jézus történetét. Máskor úgy zúg, mint az orkán; a reformáció két századában, keresztes hadakban hogy söpörte el a világ legnagyobb birodalmát, hogy szórta szét misszionáriusait északi, déli, keleti és nyugati irányban. Mit művelt, amig elterjedt a keresztyénség. Nem állhatott ellene Julianus császár, nem tudta megakadályozni az antik művelődés, hiába próbálta megdönteni a szakadatlan forradalom, az örök tagadás, a Szentlélek fuvall, zúg, teremt magának hadsereget, énekel új éneket és munkálja az örökkévalóság zúgó vizei mellett a századok szigetének dünáit. Sokszor évtizedek eltelnek s nem látod a nyomát az egyházban, a gyülekezetben. Unalmassá válik a prédikáció, feleslegessé a vallástanítás, kölöncé az egyház avult intézménye, már-már ki akarjuk söpörni az egész régi romot, mikor egyszerre felcsillannak a szemek, megmámorosodnak a szívek, zeng, üzen, hív, parancsol az Ige. A térdek megroskadnak, a mellek mea culpától döngenek, mint egy pusztuló szigetből az új tenyészet, ébred egy új korszak, egyház, gyülekezetek és intézmények életében.
Már-már elveszettnek tartod magadat, üres voltál, léha voltál, belső világod tele volt gyilkos gázokkal, egyszerre csak lelked mélyéig megrendültél, minden porcikád sírt és epedett, kiáltozott és vágyott, kezedet kitártad, láthatatlan kezeket megragadtál, körülvett az Ige világossága, s úgy kúsztál fel az Isten térdére, mint egy óriás csúcsra. Értelemfeletti békesség töltött el s úgy érezted, hogy más, új ember vagy. Nem ez történt-e Pállal a damaskusi úton, Lutherrel a wittenbergi cellában, Kálvinnal könyvei között? Nem ez történt annyi meg annyi emberrel, ismerősökkel és ismeretlenekkel, minden keresztyénnel, aki bizonyságot tett arról, hogy ő Krisztusban új teremtmény lett?
Akármilyen szabad, észfeletti, kiszámíthatatlan a Szentlélek munkája, azért mégis megvan a maga rendje, törvénye. A víz szabad, árad, amerre tetszik, de van medre s ha nincs, maga ás ; a tenger szabad, de támadnak benne áramok. A szél szabad, de vannak kedvenc útjai, ahol átsuhan, ahol mindig megtalálható. A Szentlélek is szabad és kiszámíthatatlan, de adott törvényt magának, gondoskodott róla, hogy megtalálhassuk ; medre, partja, útja, iránya van. Mint özönvizek felett a Nóé bárkája, úgy úszik egy Istentől szerkesztett lelki hajó az idő és sors özönvizén. Ez az egyház. «Aki nem született víztől és Szentlélektől» mondja alapigénk, semmiképpen sem megy be Isten országába. Ez a szó, hogy «víz», utal arra, hogy az újjászületésnek van sákramentoma. Van egy társaság, amelyet a Szentlélek azért gyüjtött egybe, hogy állandóan Ő legyen a mi pásztorunk, vígasztalónk, jóra vezérünk. Rendelt eszközöket, amelyekből ereje kisugárzik ; módszereket, amelyeknek követésével mélyebb és rendszeresebb tapasztalatot tehetünk a Lélek munkájáról. Mindezt összefoglaljuk abban, hogy a Szentlélek a maga céljai szolgálatára megalkotta az egyházat ; ennek az egyháznak nagy ígéreteket tett; ebben az egyházban felhalmozta a maga fölséges történelmi bizonyítékait. Nemzetségről nemzetségre adatik tovább az ígéret és a tapasztalás.
Ebben az egyházban csodálatos dolog folyik : itt zeng tisztán és elegyítetlenül Istennek Igéje, az a gondolat, szellemi jelentés, amelyben maga Isten él, maga Isten beszél hozzánk. Az, hogy prédikáció van, a Szentléleknek különös intézkedése. A prédikáció nemcsak tény, hanem folyamat. Az a szakadatlan önközlés, amelyet a Szentlélek az ígehirdetésben végez, folytatja e földön Isten teremtő és megváltó munkáját. Lehet, hogy némelykor a látható gyülekezeten kívül, de mindig Ige által ; lehet, hogy a történelmi egyház ellenére, de mindig a Szentlélek közvetlen megnyilvánulásaképpen, mindig új korszakot teremtve szólal meg az Ige. Az az Ige, amelyben egy a jelentés a megvalósító erővel, azaz : mikor igér, teljesít, amikor tervez, már épít, amikor fedd, már ítél, amikor kegyelmez, már üdvözít, amikor tulajdonít. már teremt.
Végül az egyház az, ahol végbemegy az én magányos és nyilvános társalkodásom, személyes társalkodásom Istennel még pedig először a gyülekezeti istentiszteletben, ahol lélekben és igazságban imádom Istent, másodszor kamrácskámban. ahol, mint a gyülekezet élő sejtje imádkozom, olvasom az Írást, teszek bizonyságot családom és házamnépe előtt s ezzel építem azt a gyülekezetet, amelynek eredménye és gyümölcse vagyok magam is.
Hogyan születhetik újjá az ember, ha vén? -Kérdezi csüggedten Nikodémus. Ő testi újjászületésre gondolt s nem tudta : semmit sem változtat a dolgon, ha valaki egy vén testet egy fiatal testre cserél fel. Ami testből született, test az! Ezért alakja, mint a törvényvallás képviselője, egyre távolodik tőlünk s olybá tűnik, mintha egy süllyedő sziget szirtfokán ködbeburkolózott szomorú alak állna, aki nemsokára elvész az idő hullámaiban. Ami test, ami ó-emberi, így vész el. Vele szemben az innenső parton lobognak a pünkösd öröktüzei, a lelki megújulásnak, Istentől való újjászületésnek csodái támadnak és az élet diadaléneke zeng. Oda tudsz-e állani te is lángoló szíveddel, fölszabaduló, győzelmes új embereddel?

A Szentlélekről a Biblia első verse azt mondja, hogy kezdetben, mikor teremté Isten az eget és a földet, a föld kietlen és puszta volt és setétség töltötte be a mélységeket, de az Isten lelke ott lebegett a vizek felett. Tehát előbb volt Szentlélek s azután lett világ, mert a világmindenség nem egyéb, mint a lélek teremtő munkája.
Balgaság azt hinni, hogy a világ egy nagy gép, amely önmagát tartja fenn. A világ egy állandóan születő és megvalósuló műalkotás, amelyet Istennek a lelke tart össze és alakít. Istennek a lelke itt alapgondolat, terv, állandó ihletés, megmásíthatatlan törvény, rend és örök kivétel mindez az élő lélek szakadatlan alkotó mámorában.
De a legfelségesebb munkája a Szentléleknek az, hogy lelkeket kiválaszt s azokat csendesen átalakítja. Olyanforma munka ez, mint amikor egy viruló őserdő szélén valaki virágos kertet ültet. Odagyűjti a legszebb virágokat, azokat védi és vigyázza s lassanként minden egyes palántát eddig soha nem látott ékességre és nemességre változtatja át. Ez a kiválasztó, oltó, tenyésztő munka hasonlít ahhoz, amit Istennek lelke az anyaszentegyházban végez : az idő kezdetétől az idők végéig, a természet és az emberiség őserdeje mellett kiválaszt egy kis gyülekezetet s ebben elülteti, oltogatja, tenyészti és ápolja a lelkeket, míglen azok csodálatos szépségekre és dicsőségre átalakulnak. Ehhez a kerthez, az Isten anyaszentegyházához az az ígéret van fűzve, hogy széthullhat az egész világ, leéghet az ősemberi vadon, ez a néhány szem-nem-látta mennyei tulipán megmarad és egykor Isten orcája elé kerül a dicsőségbe.
Most tehát a Szentléleknek erről az átalakító munkájáról beszélek. Azt mondom, hogy a Szentlélek Krisztus arcára alakít át egy boldog ismerettel. Nézzük tehát, milyen ez az ismeret és hogyan alakít át.
I.
Alapígénk azt mondja, hogy : «mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemléljük». Ebben van kifejezve az a boldog ismeret, amely életünket átalakítja. Ennek az ismeretnek tárgya Krisztus. Krisztus arca, vagyis az, hogy micsoda az Úr Jézus, hogyan néz ránk, mit akar mi velünk, miért jött hozzánk, miért áll az utunkba. Hány ember van, akire nézve Krisztus nem más, mint tárgy, ismeri nevét, de nem gondolkozik felőle. Nem ütődik bele a Krisztus személyébe, nem kell vele számolnia, nem kell életét úgy rendeznie be, hogy Jézussal szemben, vagy Jézus mellett állást foglaljon el. Világos dolog : ezek azok, akiket a lélek nem ragadott meg, vagy pedig még nem ragadott meg. Hiszen hány ember volt, aki Krisztussal nem törődött, vagy éppen ellene lázadt, míg egyszer összetört és meghódolt neki. Nem tudom hányan vagytok itt, akik már általmentetek ezen a meghódoláson s nem tudom, hányan fogtok majd ezentúl átmenni, de bizonyos, hogy a Szentlélek első munkája azzal kezdődik : egyszer egy pillantást vetünk az Úr arcára és meglátunk rajta valami szívetfogó dicsőséget.
Ebből világos az is, hogy ennek az ismeretnek közvetlennek kell lennie. Nem lehet ezt theológiai könyvekből, írás- magyarázatokból, hittanokból, egyháztörténétekből megtanulni. Aki már máskép is meglátta, ezekben a könyvekben még dicsőségesebben látja. De aki közvetlenül nem pillantotta meg, hiába, olvas el egész könyvtárakat, Krisztust elméletileg, mások beszéde után megismerni nem lehet. Ez azt jelenti, hogy nem lehet Krisztust közvetítők útján sem megismerni. Nem lehet például, hogy én ne ismerjem magam, csak az egyházam, én ne lássam, csak a papom. Én nekem ne legyen Róla tapasztalásom, hanem bízzam rá magam egy földi kézre s majd ő elvezet Hozzá, vagy az Ő üzeneteit nekem kezembe adja. Akármilyen hű és gyöngéd legyen ez a közvetítő kéz, mégis nemhogy Krisztushoz kapcsolna, hanem éppen elválaszt Tőle. És ha egy egész divatos intézményt épít fel az ember és azt elnevezi közbenjáró anyaszentegyháznak, az sem tudja pótolni a léleknek Krisztussal való közvetlen találkozását, azt, hogy fedetlen orcával szemtől szembe nézzen egymással Krisztus és menyasszonya, a halhatatlan lélek.
Ha közvetlennek kell lennie ennek az ismeretnek, természetes, hogy akkor bensőnek is kell lenni. Vagyis nem a Krisztus külső történetére vonatkozó, nem arra a korra, amelyben megjelent, nem azokra a személyekre, akikkel együtt Ő élt és küzdőtt és imádkozott, hanem vonatkozik Krisztusnak hozzám való belső magatartására. Arra a nagy szeretetre, amellyel látott és szeretett akkor, amikor még világ sem volt. Arra a dicsőségre, amelyet Ő ezen a földön mint egyszülött Fiú megtestesített, arra a jóakaratra, irgalomra és kegyelemre, amelyet irántunk szívében hordozott. Egyszóval áldozatának érdemére, helyettünk való szenvedésének kiengesztelő erejére, a nagy jóvátétel érvényére és dicsőségére vonatkozik.
És vonatkozik mindez személyesen éppen én rám. Mindenekfelett azt kell megismernem, hogy az Ő szerelme engem keres, szentsége rám ítélet, elégtétele érettem áll helyt. Áldozatának gyümölcse az én békességem és menedékem.
Harmadszor ennek az ismeretnek állandónak, növekedőnek, szűntelen frissnek kell lennie. Amit egy szóval így fejezhetek ki : uralkodóvá kell lennie lényemben ennek a boldog ismeretnek. Ez a mindennapi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy Jézus Krisztus személye kell hogy rámnézve a legérdekesebb, a legtanulságosabb, a legvonzóbb legyen. Jelenti azt, hogy életemben és halálomban ez legyen a legfőbb vígasztalásom, tehát mindent a Krisztus személyéhez mérjek, mindent vele hozzak kapcsolatba, egész világomban szerinte tájékozódjam, mint ahogy a tengeren a sarkcsillag szerint tájékozódnak s végül Ő legyen úr felettem, akit hitemmel teljes mértékben bírok s akinek életemet szakadatlanul engedelmességben alá rendelem.
II.
Ez az ismeret az, amelyik engemet csendesen átalakít, nemcsak úgy alakít át, ahogy régi keleti példaszó mondotta, hogy fügefára néző bojtorján is fügét terem. Nem csak úgy, hogy látván ezt a nagy szépséget és dicsőséget, nagy elhatározással felbuzdulok az Ő követésére. Semmiesetre sem úgy, hogy a magam erejéből szépen megváltozom és hasonlóvá leszek Krisztushoz. Ez az átalakítás csak a Szentlélek csodálatos erejével és vezetésével mehet végbe, s ez azt jelenti : csak azon mértékben ismerem meg Krisztust, amilyen mértekben lassanként hozzá hasonlóvá leszek. Krisztus igazi ismeretének első feltétele az újjászületés. Csak a megújított ember láthatja meg az Ő dicsőségét. Más ember számára úgy elvész ez a dicsőség, mint a vak ember számára a világosság.
De akiben a Szentlélek végbevitte ezt az újjászülető művet, lénye legmélyén elültette az újembernek a láthatatlan csiráját, az ilyen ember látja meg Krisztust és lát meg benne mind többet a szerint, ahogy maga is átalakul. Például meglátja Krisztusban azt, hogy ő más, mint a világ, mint az ember, ezért mind a kettőtől elfordul, Krisztushoz igazodik és úgy kezd feléje nőni, mint a pincébe helyezett virág a nap felé. Elveti magától mindazt, ami Krisztustól idegen, Vele azonban lényeg-egy. Ez az a borzalmasan átnyílalló meghasadás, amikor magunkról a bűnbánatban elkezdjük lehántani mindazt, amit ó emberünk reánk halmozott. De azon mértékben kezdem érteni hozzám való szeretetét, amilyen mértékben én is szeretem Őt. S azon mértékben lesz valóság reám nézve az Ő véghetetlen kegyelme, amilyen mértékben alázatos és élő hittel elfogadom ezt a kegyelmet s csak erre a kegyelemre bízom magamat. Azon mértékben találok benne mind több örömet, amily mértékben elhalványodnak e világ örömeinek és szépségeinek színei. Azon mértékben lesz Ő örökös és egyetlen társam, amily mértékben elszakítom a lelkemet minden olyan szerelemtől, amelyre lelkem vőlegénye jogos féltékenységgel tekinthetne. Ha valakit nagyon szeret a vőlegénye, világos dolog, hogy ez a szeretet olyan mértékben lesz a menyasszonyra boldog ajándék, életöröm, dicsőség, amilyen mértékben más szeretettől el tud szakadni s egyesegyedül ennek az egyetlen nagy szeretetnek a felfogására és meghálálására rendezkedik be.
Kevéssé ismered még Jézust? Azt hiszem még kevéssé hasonlítasz Hozzá. Kicsinynek találod? Még nem kezdettél el hozzánőni. Egy hegy magasságáról csak akkor lehet képed, ha elindultál a csúcsa felé. Kételkedsz abban, hogy az Ő akarata világfenntartó erő, minden reménységnek, ígéretnek a forrása, a világ értelme és célja? Kételkedsz még ebben? Nem engedelmeskedtél még eléggé Neki. Nem tudod még,éppen az engedelmesség által, nem tanultad még meg, hogy ebben az akaratban mennyi jóság, mennyi igazság, mennyi dicsőség van. Nincs még teljes képed arról, hogy Ở csakugyan az élet Fejedelme, égnek és földnek királya, neked pedig Urad és Gazdád? Azért van ez, mert nem vállaltad útjának kockázatát, nem álltál rá arra, amit kívánt s nem tettél úgy, mint Péter, aki Krisztus hívó szavára a tengerbe vetette magát, tudván azt, hogy az ő dolga a Krisztushoz való közeledés, a Krisztusé pedig az, hogy fenntartsa a habokban. Egy hadvezért csak az ismer meg, aki megosztja harcait, aki vele együtt hordozza a sebeket s a legszörnyűbb vereségek pillanatában is kitart a vezér győzelmes hitével.
Ez a Szentlélek átalakító munkája. Tulajdonképpen nem egyéb, mint a bennünk megszületett Krisztusnak átsugárzása életünk külső közegén, ó emberünkön, mindennapi munkánkon, egész földi életünkön, mindazon, amit mondunk, cselekszünk, mindazokon a viszonylatokon, amelyekben önmagunkkal, embertársainkkal és Istennel szemben élünk. Lassú, fokozatos munka ez. Sokszor évekig nem megy előre. Máskor borzalmasan visszaesik. Néha a halál előtt egy-két nappal csodálatosan előre halad, befejeződni azonban csak odafenn fog. «Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen orcával szemlélvén ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak lelkétől.»

A felolvasott Íge a tékozló fiú történetéből van véve és e történetnek éppen csúcspontja. Keresve sem lehetne alkalmasabb húsvéti textust találni, hiszen a mai ünnepnap gondolata tökéletesen kifejezhető a felolvasott Íge szavaiból : «A halott Fiú feltámadott». Gondoljuk csak el mégegyszer, milyen körülmények között hangzott el ez az Íge. A tékozló fiú elérkezett a züllés legmélyebb pontjára : állati sorba került; többé nem volt fiú, nem volt ember sem, szánalmas félállat, akinek a lelkében csak egy halvány emlék él arról, hogy ki volt és honnan esett ki. Fölszakadtak bűnbánatának árvizei és ott a vályu mellett elhatározza : felkelek és elmegyek az én atyámhoz és elmondom neki : vétkeztem az ég ellen és Te ellened s nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem, tégy engem olyanná, mint a béreseid közül egy. És hazaindul. Mi várja őt a megérkezésnél? Nem lepné meg, ha bezárt ajtókat találna, zordon házőrzők kemény szóval kergetnék el s valami rideg hang hallatszanék belülről : pokolra vele, nem fiam, nem akarom látni. A tékozló fiú megroskadna, hátrafordulna és szennyesen, rongyosan, züllötten, mint egy kivert eb, tovább vánszorogna és meghalna egy közeli árokban. Lehetett volna az is a következménye, - maga a tékozló fiú is így képzelte - hogy az ajtó megnyílik, kemény fogdmegek elvezetik valami börtönbe vagy cellába, nemsokára kihallgatják, megindul egy kegyetlen pör s a végén elhangzik a megfellebbezhetetlen ítélet : fiúi jogaidat elvesztetted, örökséged nincs, rabszolgaként dolgozol, halálodig keresményed kárpótlás lesz azért a kárért, amit tékozlásod okozott az atyai vagyonban.
Ezek közül egyik sem történik meg. Kinyílik az ajtó, atyja elébe fut s mielőtt a fiú el tudná lihegni, suttogni, zokogni : vétkeztem az ég ellen és Te ellened, nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem, az atya átkarolja, megcsókolja, általviszi a küszöbön és elkiáltja az örvendezés igéit, hogy megcsendül bele az atyai ház némasága : az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. Azt, hogy e parallelizmus egyet jelent, nem kell magyaráznom. Más lett-e a tékozló fiú a küszöbön belül, mint amilyen volt a küszöbön kívül? Mi történt vele, amíg átment a küszöbön? Elégtelen az a magyarázat, hogy a fiú megbánta bünét, az atya megbocsátott és minden maradt a régiben. Hiszen akkor néhány hét mulva újra kezdődhetnék az egész s a megismétlődhetik az eset, elvész a bűnbánat komolysága, nincs a szenvedésnek tisztító ereje s egyszerűen gyengeséggé válik a kegyelmezés. Ez a történet csak akkor evangéliom, ha minden szó benne eredeti és tiszta jelentőségében érvényesül, ha csakugyan igaz az, hogy a tékozló fiú elveszése és megtalálása tulajdonképpen meghalás és feltámadás, ha a tékozló fiú a küszöbön belül nem az, aki a küszöbön kívül volt, ha azalatt, amíg átlépte az atyai ház küszöbét, valami csoda történt, megfoghatatlan és titokzatos csoda. A tékozló fiú külsőleg ugyanaz a sáros, rongyos, beteg, nyomorult, belsőleg azonban királyfi, aki átveszi örökségét. Atyja készíti számára a palástot, a bíborsarút, a hatalom jelvényét, a gyűrűt és a kösöntyűket s megadja a jelt a koronázási lakoma előkészítésére. Miben lett más a fiú? A régi fiú meghalt. Halálát előkészítette a tökéletes züllés és a teljes elállatiasodás. Többé nem volt fiú, még ember sem volt. Próbálta volna meg követelni a jogát; próbált volna meg alkudozni, kiegyezni : a válasz az lett volna : nekem nincs fiam, az én fiam halott. Ezt látta meg a tékozló fiú is. Ez nem élet, ez a halál, én itt nem maradhatok, vesszen el és legyen átkozott, aki ide juttatott, én okoztam magamnak, mindenki ellenére, könnyelműségből és rosszaságból : legyek átkozott! Legyen átkozott a perc, amelyen kikértem az örökségemet, átkozott a perc, amelyen elhagytam az atyai hajlékot. Legyen átkozott a szem, amelyik kívánt, a fül, amelyik vétkezett, a láb, amelyik a bűn útján járt, egész testem mindenestől fogva, amelyik kísértéseivel, ösztöneivel ide juttatott engem. Legyen átkozott elmém, jellemem, amelyik nem állt ellen, nem tartott vissza, egyéniségem gyökere, amelyik testemet és lelkemet eszközzé tette a bűn útjain. Az atya ezzel a lénnyel nem alkudhatik, ez ítélete és átka alatt áll, ez nem lépheti át küszöbét, ennek a helye a mocsár és a halál. Milyen jó, hogy a tékozló fiúnak ez a régi embere csakugyan és igazán meghalt. Ezt hazavinni nem lehet. S a tékozló fiú mégis ment s az atya elfogadta. Igen, mert ugyanakkor benne megszületett a más, az új ember. A tékozló fiú még mit sem tudott róla, de az atya látta s erre az új életre mondotta : íme, feltámadott. Ez az új ember nagyon piciny, láthatatlan csíra, megfoghatatlan mag, parányi láng, amelyet nagyítóüveggel sem lehet észrevenni, kisebb és jelentéktelenebb talán, mint az anyai szív alatt megtermékenyült petében az új élet, de mégis élet és teremtmény, az örökkévalóság igényével, a látható világot szétfeszítő erőkkel s ez az élet növekedni fog.
Mi ez az új élet?
Itt jutottunk ahhoz a ponthoz, amikor már a tékozló fiú példázatából nem futja a magyarázat. Tovább már nem is a tékozló fiúról beszélünk, hiszen itt is csak példának okáért volt róla szó; itt a megtérő emberről beszélünk : rólad és rólam szól a történet, mindannyiónkról, akik elszakadtunk az atyai hajléktól, megromlottunk ennek a világnak útvesztőiben, a nyomorúság és az elállatiasodás mélypontjáról - lehet ez királyi palota, lehet ez a tudomány hegycsúcsa, lehet ez a legmagasabb emberi civilizáció minden vívmányával ékes palota, hiszen nem kell vályu ahhoz, hogy az ember állat legyen - kelünk fel és kopogtatunk az atyai hajlékon.
És Isten elfogad, bebocsát.
Ezt csak azért teheti, mert kettős lélekkel lépünk át a küszöbön. Egyik a mi megátkozott, elveszett régi emberünk, akin végre kell hajtani a halálítéletet, másik az, akit a Szentlélek teremt bennünk, a mi új emberünk. Ezt az új emberünket látja Isten, elfogadja és gyermeke gyanánt ennek adja a királyi méltóság ígéreteit és jelvényeit, ennek hazatértén, megtalálásán örvendenek az egek. Ez az új ember a halálból feltámadott ember.
Vérpad és korona.
Csak az állhat meg az atvai hajlék küszöbe előtt, csak az juthat el az atyai hajlék elé, akiben megvan ez a két ember. Akármennyire egynek és oszthatatlannak látszik, mégis kettő. Az egyik, a régi ember hatalmas, kifejlett, szinte óriás, a másik még láthatatlan, pici kezdet, megindult csíra, parányi gyökér. De a régi halálra van szentenciázva s a parányi gyökér életre hivatott el. A réginek el kell múlnia, szétfoszolnia, tágulnia, menekülnie kell, hogy helyét elfoglalja az új. S én, a tékozló fiú, nem akarok a régi lenni. Ellentmondok a réginek, útálom, megátkozom, sanyargatom és korbáccsal verem, gyűlölöm s olyan kétségbeesetten akarok megszabadulni tőle, mint egy kisgyermek egy halottól, amelyet hozzákötöttek, viszont minden erőmmel új ember akarok lenni. Azt szeretem, azt helyeslem, annak a növekedéséért dolgozom, imádkozom, az az én igazi életem, menedékem, vígasztalásom, örömem és dicsőségem. Oh, nem megy olyan könnyen ez a harc. Ó-emberemnek hatalmas szövetségesei támadnak : személyiségemnek az a része, amelyik test, anyag, ösztön, érdek és élvezetvágy. Segít neki a világ hiúsága, a romlott emberi természet, a tér és idő korlátai közé rekesztett mindenség, s hogy a leghatalmasabbat említsem : a Sátán, ki millió és millió életgyökerét a mindenkori ó-emberekbe bocsátotta alá; belőlük táplálkozik s azokat táplálja. De nem marad magára új emberem sem. Segítség után nyúl, hogy növekedjék, keresi a gyülekezetet, hogy hasonló lelkekkel erősítsék egymás hitét. Kinyujtja kezét a mennyei seregek után, hogy lássák, segítsék, ne hagyják el; belefogózik imádságaival Isten jókedvébe, eleveelrendelő boldog akaratába. Millió hajszálgyökeret bocsát bele Isten igéjébe s fínom szövetén át szívja a Szentlélek tüzét és mézét. Nem hagyja magát. Neki növekednie kell addig, amíg köddé és párává oszlik mindaz, ami test, ami anyag, ami világ, ami elmúlandó s levert ellenség teteméről belép a dicsőségbe, óriásivá vált lénye határait eléri az Új Ember.
Még itt e földön él ezt nem éri el egészen. Ez csak ígéretben lett az övé és reménység által bírható, de ez a reménység nem hiábavaló, mert az ígéret megmásíthatatlan, mögötte Isten maga áll, elrejtőzködve egy titokban és megjelenve egy csodában.
Mi ez a titok és mi ez a csoda?
Az, hogy nagypéntek után, mikor kiszenvedett az Egyszülött és eltemetteték, húsvét reggelén különös szó hallatszott, különös dolog történt : a mindenható és örökkévaló Isten atyai szívéből kibuggyant a vallomás : Az én fiam meghalt és feltámadott!
Bizonyos értelemben Tékozló fiú volt az Egyszülött, a Szerelmes, a Szentháromság második személye is. Kikérte örökségét és eltávozott az atyai hajlékból, a dícsőségből. És eltékozolta mindenét. Magát megüresítette, alázatos szolga- alakot vett fel, ostorozták, arcul verték, megköpdösték, mindent odaadott érettünk. Szeretetből adta magát a bűnös emberekért halálra; minden tékozló fiúért eleget tett, minden bűnt ő bűnhődött meg, minden halált, kárhozatot és ítéletet ő viselt el s ártatlanul úgy halt meg, mintha benne mindnyájan meghaltunk volna a mi bűneinkért. Valóban «meghalt» - érettünk.
Miután teljes volt ez a halál, teljes lett a feltámadás is : az Egyszülött Fiú kilépett a sírból, mint az Élet Fejedelme. Diesőséges testében még egy darabig ott járt-kelt tanítványai között, hogy megismerjék és higyjenek benne. Azután felment a mennybe, ül a Mindenható Atya Isten jobbja felől s átvette a lelki világ királyi pálcáját. Óh, milyen öröm lehetett a mennyben, óh, milyen lakodalom hangjai töltötték be az egek egeit! Oh, milyen trónralépés és milyen koronázás volt ez!
Nos, testvéreim, ez történt a küszöbön belül, amiről nem beszél a példázat, amit csak a husvéti Evangéliom mond el. Ezért a halálért éa feltámadásért történhetett meg az, hogy a tékozló fiú ó embere és új embere kettéhasadjon és meg- különbözzék egymástól. Azért történhetett, hogy Isten elfogadta az újat, mert az új ban nem a tékozló fiút, hanem a helyette szenvedő, érette eleget tevő Egyszülöttet látta. Krisztusban nézte őt az Atya, azért találta a magáénak. A régi a Krisztusban meghalt, elveszett és semmivé lett; az új, a Krisztusból származó nőtt és hatalmasodott.
Amíg Krisztustól el nem szakadunk, Benne növekedünk, új emberünk az egész sátáni világgal szemben győz s reménységben naponként örvendezünk annak a végső győzelemnek, amikor a halál fekete fürdőjéből dicsőséges testtel kiszállunk s tisztán, fehér ruhában indulunk a nagy koronázásra. Mögöttünk köddé válik minden, ami anyag, föld, test, bűn, halál, kárhozat, előttünk kitárulnak az egek egei, felöltözzük a fiúság palástját, ujjunkra húzzuk a Vőlegény gyűrűjét, lábunkon a tisztaság sarúja s mi odatartjuk fejünket a korona alá. Új énekbe kezdenek az angyali seregek s énekükkel együtt zeng a láthatatlan világ minden boltja és oszlopa : az én fiam meghalt és feltámadott és megtaláltatott. Óh, mennyit sirtak feletted az angyali seregek ; akkor: ujjongani fognak. Reád is áll majd : kezdének azért vígadni. Valóban, minden lelekre áll : odafent azért kezdének vígadni.

Minden élet úgy van elrendezve, hogy egy darabig láthatatlan a szemünk előtt. A búza életét nem látjuk mindaddig, amíg ki nem dugja fejét a zöld vetés. Pedig ami ott benn történik, a láthatatlan mélyben, mérhetetlenül fontos a kalászra nézve s nem lehetetlen, hogy életének legizgalmasabb és legdicsőségesebb fejezete ott játszódik le. Az erdő életének azt a felét látjuk csupán, amelyik májustól októberig tart, az első rügytől az utolsó avarlevélig. Fölséges dolog ez is, az életnek megrendítő szimfóniája, de ki látja azt a részét az életnek, amelyik lent a gyökerekben, a kéreg alatt, benn a rostok között, a fa roppant raktáraiban folyik, mint valami szorgos vegyi átalakulás, valami roppant sietés, leszerelés és mozgósítás, átcsoportosítás és felvonulás? Azt hiszem, a láthatatlan rész még dicsőségesebb. Gondoljunk arra, hogy minden emberi élet sokáig láthatatlan a szemünk előtt, de azért az, aki még láthatatlan, az útrakelt jövevény, már magával hozza leendő alakját, jellemének alapvonásait, tehetségének, szellemének színeit s mindezzel együtt egész életsorsát. Világos tehát, hogy például egy nemzet életének a nagyobbik és érdekesebb fele láthatatlan, mert érzésekből, gondolatokból, akaratokból áll, olyanokból, amelyeket el nem mondanak és ki nem fejeznek. Két ember viszonyának, akár szerelem, akár barátság legyen, a szebbik fele el van rejtve az emberek előtt, mert mélyen a szívben folyik le. Az egész emberiség életének dicsőségesebb és csodálatosabb része láthatatlan, mert gondolatokból, érzésekből, eszményekből, szóval testet nem öltő, megfoghatatlan és tapasztalhatatlan valóságból áll. Krisztusnak is van egy ilyen elrejtett élete.
I.
«Még egy kevés idő és a világ nem lát engem többé». Krisztus eltűnik a szemek elől. Az arimathiai József sírboltjában pályája szabályszerűen befejeződött és látható alakja eltűnt a világ szeme elől. Borzasztó dolog, amikor Krisztus elrejtőzik előlünk. Egyik barátom beszélte, aki Indiában járt, hogy milyen különös érzés fogja el az embert, amikor áthalad a Szuezi-csatornán. Elmaradozik mögötte a keresztyén világ s beérkezik egy olyan világba, amelyben a keresztyénség észre nem vehető mennyiség, vagy egyenesen ismeretlen tényező. Országok és birodalmak jönnek, sok-sok százmillió ember él együtt olyan életet, amelyikben Krisztus csak egy elhomályosult történeti név, mint például Európában a Mohammed vagy a Buddha neve. Sehol, de sehol nem lehet látni keresztyén templomot, nincs sehol kereszt, Bibliát a könyvtárakban sem lehetne találni, a keresztyén pap, lelkipásztor, istentisztelet, szent történet csodálkozásnak, lenézésnek, gúnymosolynak volna a tárgya, vagy közömbösen térnének felette napirendre, ha egyáltalán találkoznának vele. Íme, egy egész világ, amelyben elrejtőzködött a Krisztus és csak néhány missziói állomáson, egészen észrevétlenül zeng dícsérete, hódolnak előtte imádkozó lelkek. Ebben a világban Krisztust nem látja senki.
Ugyanezt az érzést valaki megtapasztalhatná a Szuezi-csatornán innen is. Oroszországban ma már le lehet élni az egész életet anélkül, hogy valaki Krisztussal, az Ő szolgáival Ő nevének tiszteletével találkoznék. A mi keresztyén világunkban vannak emberek milliószámra, akik Krisztuson kívül élnek, alig több reájuk nézve Krisztusnak a neve mint reánk nézve a Gandhié. Mi még inkább érdeklődünk Gandhi iránt, mert élő személy és történeti hatalom; ők le tudják élni életüket a nélkül, hogy Krisztus kérdés vagy tény lett volna számukra. Ilyen például az a tízmillió zsidó, amelyik a keresztyén művelődésben van elszórva.
De nincsenek-e az úgynevezett keresztyén emberek között is százak és ezrek, ha nem százezrek, akik nem találkoztak sohasem Krisztussal? Talán gyermekkorukban nyertek valamelyes vallásos benyomást, de az is lehetséges, hogy nem is nyertek, hiszen azokban az országokban, ahol nincs kötelező vallástanítás, nemzedékek nőnek fel, anélkül, hogy Krisztusnak a személyéről és történetéről rendszeres tanítást hallanának. Ezek az emberek úgy tartják, hogy a vallás felesleges, ósdi dolog, nem illik az önálló szellemhez nem egy közülük, különösen Franciaországban, sírkövére is rávéseti: «Itt nyugszik X. Y., szabadgondolkozó». De vannak olyan emberek is, akik a keresztyén etikát elméletben elfogadják, szeretik alkalmazni különösen másokon, első sorban zsidókon, de bennük személyes, élő hit nincs. Lehet, hogy a keresztyén politikának az emberei s azt tartják a legnagyobb fogyatkozásnak, hogy nem érvényesül a keresztyén etika az egyének életében és a közéletben, de azért megtörténhetik, hogy a sajátmaguk életében nem a Krisztus törvénye szerint élnek. Még tovább megyek és azt kérdeze : nem képzelhető-e el, hogy magában az egyházban is elrejtőzködik a Krisztus? Nem történhetik-e meg, hogy valaki leéli életét a Krisztus anyaszentegyházában a nélkül, hogy Krisztussal valaha is találkozott volna? Nem lehet-e elképzelni például papokat és pásztorokat, akiknek az egyház adja a kenyeret, életüknek tartalmat, pályájuknak emelkedést, akik egy életen végezték az oltár mellett a szertartásaikat, vagy a szószékről mondták a szebbnél-szebb prédikációkat, nem lehet-e elképzelni, hogy Krisztus megváltó és újjászülő erejét sohasem érezték? Nem lehet-e elképzelni, hogy az egyház világi szolgái között, alacsony vagy magas fokozaton, dolgoznak emberek, akik az egyház jogi, gazdasági vonatkozásait nagyszerűen ismerik, kitűnően szolgálják, maguk azonban nem élnek imádkozó életet, nem érezték Isten bűnbocsátó kegyelmét, hitükkel nem fogóztak bele a kereszthalál nagy elégtételébe? Nincsenek-e emberek itt köztünk, mindenütt az anyaszentegyházban, akik jó keresztyéneknek, hívő reformátusoknak, buzgó katolikusoknak mondják magukat, de soha- sem állottak szemben Krisztussal, Krisztusnak sohasem mondották : «Te» és Krisztus sohasem mondta nekik: «Te»? Mindig harmadik, idegen, távoli személy volt, aki van is, nincs is, nem fontos, hogy legyen, de sohasem találkoztak és beszéltek vele úgy, mint második személlyel. Végül, hogyha mindezekbe a csoportokba bele nem tartozol, hanem csakugyan ahhoz a kevésszámú csoporthoz tartozol, akik Krisztust öntudatosan megváltójuknak ismerték el és ilyenül meg is vallották, nem tapasztaltad-e sokszor, hogy vannak napjaid, heteid, hónapjaid, amikor Krisztus mintegy elrejtőzködött előtted? Belépett az életedbe, de hogy, hogy nem, egy idő óta nincs otthon nálad; elment hazulról, felmondta szívedben a lakást és egyelőre ismeretlen helyre költözött. Nem tudom, mit mondasz erre a kérdésre, én csak azt mondom, hogy a világ legnagyobb keresztyénei erre a szívbenyilaló kérdésre sokszor zokogó igennel feleltek. Bizony, betelt az ígéret rajtunk : «A világ nem lát többé engem». A világ éppen azért világ, mert nem látja Krisztust. Én sem látom, te sem látod annyiban, amennyiben a világhoz tartozunk. «De ti megláttok engem, mert én élek». De; ez az ellentétező kötőszó nagyon fontos. Mások nem látták. Nem látták a katonák, az utca népe, a csőcselék, a járókelők, a főpapok, az írástudók, de látta Mária Magdolna és lábaihoz vetette magát. Látta Péter és háromszor megvallotta, hogy szereti Őt. Látta Tamás és sebeibe bocsátotta ujját. Látta Pál apostol, amikor a damaskusi úton a rettentő világosságban összerogyott és hallotta a kérdést : «Miért üldözöl engem?» Én azt hiszem, látták a Nero szurokbaöntött keresztyénei, ezek az égő és zsoltárt éneklő fáklyák. Látták a katakombák ádventjében várakozó és imádkozó lelkek. Látták viharban, földindulásban, rettentő sötétségben az új hajnalt hirdető reformátorok. Látták azért, mert megismerték benne a legfőbb prófétát, aki mint testté lett Íge tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Látták mint főpapot, aki saját maga bűntelen testét mutatja be véres áldozatul mindnyájunk helyett a kereszten és látták mint királyt, aki egy láthatatlan, de óriási hadseregnek a vezére s emberi elmével át nem tekinthető haditerv szerint nyeri meg végső győzelmét s a diadal kürtszava túlharsogja az összeomló és elmúló világ óriási robaját. Oh, mennyi mindenféle alakbạn látták. Sírjából kikelve, mint az Élet Fejedelmét, megtöretett testével a kereszten, mint értünk megáldozott húsvéti bárányt; gyermekek közé letelepedve, amint őket megáldja, beteg fölé hajolva gyógyítani, kétélű kardjával vívni, - ülni az Atya Isten jobbjának dicsőségében. Azért láthatták, mert Ő csakugyan élt. Élete rejtelem, titok a hitetlen ember számára, soha meg nem látja, meg nem botlik benne, nem is kérdez utána. De legfőbb valóság, minden tapasztalásnál keményebb, bizonyosabb és boldogabb tény a hívő ember számára. Hiába támadnak ellene, az Ő hatalmával nem bír emberi erő. Minden században valaki le akarja dönteni az Ő trónusát, végül megjuhászodik és letérdel Előtte. Évszázadok tűnnek el orcája előtt a sötétségben, forog a múlandóság óriás malomkereke, megőröl mindent, ami e világon ékes, szép és dicsőséges, egyedül Ő él túl mindeneket, mindíg új és mindíg több embernek mondja: «Én élek» és mindíg új és több ember tesz vallomást arról, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Krisztus él, de csak a hívő ember látja Őt. A hívő ember azért látja, mert Krisztus benne él. Mondhatom így: mert Krisztus élteti. «Én élek» s éppen ezért: «Ti is élni fogtok». Az életet az jellemzi, hogy önmagát fenntartja, táplálkozik és szaporodik. Krisztus életét az jellemzi, hogy önmagát táplálja és továbbplántálja, új meg új életben jelenik meg. Megjelenik újra meg újra ebben a világban. Lehet, hogy nem ismerik meg, lehet, hogy sokáig nem számolnak vele, de azért ott van s készíti elő az Ő nagy megjelenését, azt a boldog pillanatot, hogy az Ő elrejtett élete nyilvánvalóvá legyen. Claudius császár, vagy Domitianus meg lehetett nyugodva, hogy a keresztyénség eltűnt a világból. Pedig csak elhúzódott a látó szemük elől barlangokba, sírboltokba, titkos Összejövetelekbe. Elhúzódott úgy, mint télen az erdő élete behúzódik a kéreg alá, mélyen a rostokba, vagy ahogy magvetés után elhúzódik a búza élete a fekete göröngyök alá. Azt hiszed, télen nincs erdő? Magvetés után nincs kalász? Dehogy nincs, csak el van rejtve és vár a dicsőséges megjelenésre. Így volt a történelemben elrejtve mindíg Krisztus és így jelenik meg mindíg dicsőségesen. Elrejtett állapotát ádventi időnek mondják, megjelenését testtélételnek, vagy reformációnak. Lehet, hogy az egyházban is el van rejtve Krisztus a szavak, szertartások, emlékek, hagyományok, szimbolumok alá, könyvek tábláiba, alvó lelkek öntudatlan vágyaiba és szomjúságába. Lehet, hogy a te életedben is el van rejtve mint eleveelrendelés; talán ezért sóhajtasz néha nagyokat, nyomja valami a szívedet, szeretnél kiáltani, valamibe fogózni, átölelni, tapasztalni, győzni. Mindíg ilyenkor ez az Ige, ez a drága ígéret zeng át a világon: «Ti megláttok engem, mert én élek és ti is élni fogtok». Oh, milyen nagy vígasztalás egy embertelen, lázbeteg, pusztulásba rohanó, reménytelen világnak: «Megláttok engem, élni fogtok». Oh, milyen nagy biztatás alvó, fáradt, panaszkodó, pénzhiány, adóteher, politikai viszályok miatt nyögdécselő egyházaknak : «Én élek és megláttok engem, mint az élet dicsőséges fejedelmét». S milyen nagy vígasztalás minden tanácstalan, megrendült, kereső, vakon tapogatózó léleknek: «Én élek és ti megláttok engem». És a világon a nagy per folyik tovább az elrejtőzködő és megjelenő Krisztus felett. Vannak, akik nem látják és vannak, akik látják. Akik nem látják, azt mondják: nincs, talán nem is volt, ha pedig volt, meghalt és eltemetteték; a hit azt mondja: él, mert feltámadt és felment a mennybe. A hitetlenség azt mondja: emberi képzelődés és önáltatás az egész, kővé vált illúzió, legjobb lesz múzeumba tenni és elfelejteni. A hit azt mondja : királyi pálcája az egyetlen hatalom, ezzel kormányozza, védi és vígasztalja az Ő népét. A hitetlenség azt mondja: jertek, öljük ki emlékét ebből a világból, söpörjük ki lábanyomát, töröljük el mindazt, ami reá emlékeztet. A hit pedig így harsonáz: előtte minden térd meghajoljon és minden nyelv vallja, hogy Ő az Úr az Atya Isten dicsőségében. Húsvét éppen e feszülő ellentét közepébe állít ; ennek az ízzó pernek az ostromába. A mi boldog szertartásunk, a harangzúgás, húsvéti ének, imádság és az Íge bizonyságtétele együtt tanúsítják, hogy mi a hívők pártjára álltunk s az elrejtett élet dicsőséges megjelenését valljuk és várjuk az élő Krisztusban. Egyszer véglegesen meg fog jelenni az elrejtett Krisztus azon az utolsó napon, amikor beül királyi székébe ítéletet tartani. Hogy fog sisteregni, jajgatni, kétségbeesetten lamentálni, mint az elszabadult árvíz a győzelmes sziklafalon, az a sereg, amelyik tagadta Őt és most beleütközik királyi székének gránitnál keményebb zsámolyába. Micsoda elégtétel és jutalom lesz azoknak, akik a látható és érzéki világban, a hús és vér tanácsa és ezer kísértése ellenére ragaszkodtak a láthatatlanhoz és inkább a kézzelfoghatót tagadták meg, hogysem a Krisztus elrejtett életében kételkedjenek. Micsoda öröm és bizonyságtétel lesz, amikor ott és úgy zendül felénk az Ő szava : «Én élek és ti is élni fogtok!»

Sokszor említettem, hogy nagypéntek és húsvét tulajdonképpen egy ünnep s egyszersmind az egész keresztyénség kristályos összefoglalása. Húsvét nem lehet nagypéntek nélkül, mert halál nélkül nincs feltámadás ; de nagypéntek sincs húsvét nélkül, mert egy olyan Krisztus, aki csak meghalt, de nem él : lehet kegyeletes emlékezésnek a tárgya, de nem uralkodhatik felettünk és a világ felett, mint az Élet Fejedelme.
A nagypéntek és a húsvét, mint az egész keresztyénség summája, új értelmet ad az életnek és a halálnak és a kettőt új viszonyba hozza. Addig a halált és az életet minden vallás két különálló, ellentétes valóságként szemlélte, melyek közül egyik sem keverhető össze a másikkal s egyik sem tehető a másik helyére. Vagy az élet, vagy a halál, mert egyik a másik- nak tökéletes tagadása. A keresztyénség nagy újsága és üzenete az volt, hogy a halált az élet szolgálatába állította és azt mondta : igazi életet csak a halál alakíthat számunkra.
Egész élesen így is mondhatnám : igazi élet a meghalás. művészete. A természeti világ, sőt az egész mindenség áthághatatlan vastörvényéből, a halál tényéből így alakított ki a keresztyénség a hívő ember számára egy utat, egy módszert. az igazi élet megtalálására és elsajátítására. Keresztyén az, aki a halál könyvéből tanulja meg az élet leckéjét. A halál gondolata úgy benne van a keresztyénség minden porcikájában, mint a só a tenger vizének minden cseppjében. Már maga a keresztség is éppen annyit beszél a halálról, mint az életről. A keresztség vallástörténeti előképe az a gondolat, hogy a víz isteni erő, életnek és halálnak a hordozója. Vízbe fullasztották azt, amit a víz istenének áldoztak és a vízből fogadták az élet nagy ajándékait : a táplálékot, a tavaszt, a szerelmet. Mint ahogy a nap minden este alábukik és meghal a tengerben, hogy minden reggel újra támadjon belőle, így volt a víz a halál anyja és az élet anyja. Mikor János Krisztus előtt a bűnnek bocsánatjára keresztelt, a szertartásban kifejezésre jutott az a gondolat, hogy a vízbe való alámerüléssel meghal a bűnös ember és a vízből való kikeléssel életre kel az új ember. Pál apostol ennek tiszta dogmatikai megfogalmazást is ad, amikor azt mondja : «Avagy nem tudjátok-é, hogy akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az Ő halálába keresztelkedtünk meg?» A Krisztus halálába. Jézus személyiségével elválaszthatatlanul összefügg a halál gondolata és ténye. Ő az, aki azért jött, hogy meghaljon; Ő az, akinek meg kellett halnia, mert hozzánk jött. Akármilyen ragyogó a bethlehemi történet fénye, a párázatában ott sötétlik a Golgotha keresztjének árnyéka. Az a valaki, aki jászolban született, mert nem volt hely számára a világban, holott érkezését angyalok jelentették s azért jött, hogy bűnbocsánatot és örök életet hirdessen a világnak : világos, hogy nem élhetett hosszú és békességes életet. Az, aki letépte az álarcot az uralkodó pártról, korbáccsal verte ki a templomból a nép vallásos intézményeivel elválaszthatatlanul összeszövődött nagytőke képviselőit, aki azért jött, hogy tüzet gyujtson, harcot indítson, de azért azt tanította, hogy ha valaki jobbfelől arcul üt, tartsd oda a bal orcádat is, aki Heródest rókának nevezte, de megbocsátott a bűnös nőnek és betért a megvetett vámszedőhöz: egészen bizonyos, hogy természetes halállal nem múlhatott ki. Aki szembefordult és kihívta az emberben az ősi gonoszt, megtámadta a sátánt az ő királyi fészkében, az emberi szívben a vándor koldus létére Istenné tette magát, új törvényt adott és új világot követelt : csak a kereszten végezhette az életét. Krisztus életében nincs egyetlenegy mozzanat sem, amelyben ne éreznők a halál kényszerét, szükségszerű következményét.
Ennélfogva mindazzal, ami e világon krisztusi, a halál kockázata jár. Meg kell halni azért, mert nagyon szeretünk valakit, mert a szeretet krisztusi elem ; meg kell halni azért, ha egy igazságot szívünkre veszünk és odaállunk egy zászlóhoz, mert az igazságért küzdeni krisztusi példa. Meg kell halni azért, mert van kötelesség, vár a szolgálat, reánk bízattak nagy ügyek és drága lelkek. Egyszerűen meg kell halni azért, mert bátorkodunk Krisztushoz méltó életet élni.
De éppen ebben áll a keresztyén ember ereje. Aki elég bátor meghalni, azzal nem lehet packázni, azt nem lehet rabszolgasorsban tartani, nem lehet megalázni és elnyomoritani. Aki nem fél a haláltól, azt komolyan szokták venni, mert a világon a legkomolyabb egy olyan ember, aki képes meghalni az igazáért, Aki nem fél a haláltól, az az igazán szabad ember, fölötte áll az érdeknek és a számításnak, nincs reá hatása a cselnek, rábeszélésnek, fenyegetésnek, vagy megvesztegetésnek. Amióta a finnek zsoltárt énekelve indultak hadba, mióta ütközetek előtt imádkoztak magukért, ellenségeikért, könyörögtek, hogy múljék el ez a keserű pohár, de legyen meg az Isten akarata, megint csak üres szóbeszéd és tanulatlan szájhősködés az, hogy a keresztyénség elpuhítja a jellemet, gyávává teszi az embert és kiöli az egyénből és a nemzetből a férfiasságot.
Krisztussal azonban nemcsak a halál kockázata függ össze. Azt lehet mondani, hogy az Ő egész életének középpontja és csúcspontja az Ő kereszthalála. Miért kellett neki meghalni? Azért, mert Krisztus volt : Isten létére emberré lett, emberek közé jött s rajtuk akart segíteni. A kereszthalál tehát Krisztusnak életműve, egységes és egyetemes alkotása, összefoglalása szolgálatának és küldetésének. Éppen ez a kereszthalál lett az igazi életnek kiapadhatatlan forrásává, életfakasztó, élettermelő halállá. Ebből az következik, hogy Krisztussal csak az Ő halála útján függünk össze s összefüggésünk nem lehet más, mint az Ő halálában való részvétel. Ezzel az élet legfőbb ügyévé, nagy és örök szertartásává lett az a folyamatos és állandó meghalás, amelyet naponként hajtunk végre s amelynek naponként végrehajtott részleteiből tevődik össze az életnek nagy felszabadulása és átnemesedése. Ezt az állandó, naponként való meghalást alapigénk az ó ember megöldöklésének nevezi. Mi az ó embernek a megöldöklése? Alapjában véve nem egyéb, mint lassú, fokozatos, de véres és halálos átértékelése egész világunknak ; kívánságainknak, akaratunknak, örömeinknek, életünknek az átültetése egy más mezőre. Mindez gyökerek elszaggatásával, ágak kimetszésével, vérrel és halállal jár, mert kiábrándulás múló és tűnő javakból s egyre szenvedélyesebb és mélyebb beleszeretés láthatatlan és örökkévaló szépségekbe. Sokan azt hiszik, hogy ez valami önsanyargató, világmegvető, gyilkos böjt. Volt ilyen formája is, de nem ez a lényeg benne. A rendes folyamat másképpen megy végbe. Az ember meglát egy nagyobb értéket és ezért elfelejtkezik egy kisebbről. Kezével lelki kincsek aranypénzét ragadja meg s hogy azt megtarthassa, kihull markából a kavics, a sár, a fonnyadt levél és az olvadó hó. Megtörténhetik, hogy ezt a ma jószántából, belső életének zavartalan fejlődése között teszi meg; megtörténhetik, óh hányszor, de hányszor, hogy Isten csavarja ki kezünkből azt az értéket, amit legnagyobbnak hittünk, azért, hogy üresen maradt helyére odatehesse ezerszer nagyobb ajándékát : a magasabbrendű életet. Hiú szemed megvakul, hogy láss belső világosságot; földi szerelmed meghal, hogy mennyei szerelemre-gyúlhass, de mindenképpen ott állsz egy döntés előtt s maga a döntés halál is, élet is: meghalsz arra nézve, amit elvetsz magadból, életet nyersz arra nézve, amit a szívedhez szorítasz és jobb részként választasz. Szembenáll például egyszer előtted a világ és Isten, te Istent választottad : meghaltál a világ számára, a világ is meghalt a te számodra; Isten most él igazán számodra és most lettél igazán élővé Isten számára. Nem ismersz-e sok- sok ilyen döntést? Például amikor a test és lélek között kell választani s valaki a lelket választja, mert az diesőségesebb és értékesebb? Az ilyen ember meghal teste számára, életet nyer a lélek számára. Nem ismersz-e embert, aki lelkiismeretéért odaadja a hasznot, Krisztus helybenhagyásáért a tömeg tapsait, becsületért a gazdagságot, függetlenségért a húsos fazekat, igazságért a mindennapi kenyeret? Ne gondoljátok azt, hogy ilyen döntések csak az elméletekben fordulnak elő, a theológusok gondolkozásának üres terében. Bármikor találkozhatsz emberekkel, akik szegények maradtak, mert becsületesek voltak, nem vitték semmire a világ szerint, mert igazat mondtak. Nem ismersz-e asszonyokat, akik vállalták a boldogtalanságot, mert tiszták akartak maradni? Nézz vissza a történelembe : mikor volt nagyobb II. Rákóczi Ferenc? Az ónodi országgyűlés hermelinpalástos barokk fejedelme a nagyobb ember, vagy a rodostói faluvég Királyi koldusa? A XVIII. század Európájában egyetlenegy fejedelemnek sem ragyog annyi dicsőséggel a koronája, mint a bujdosó Rákóczi elrejtett dicsősége. S a történelemből nem tudnál-e megnevezni nagy böjtölőket, szent koldusokat, akik leélték az életüket a nélkül, hogy egyszer jóllaktak volna, vagy valaha is vetett ágyban pihentek volna, de nagyságuk fénye nő a múló időben, pedig már régen nem emlékszik senki sem arra, kik voltak kortársaik közül a nagy élvezők, a habzsolók és a dózsölők. Nemcsak nem idegen ez a dolog, de meg kell mondanunk, hogy ilyen követeléssel nap-nap után eléállunk. Nem kívánjuk-e ezt meg ma is minden katonától, minden tisztviselőtől, minden családfőtől, minden hitvestől és minden anyától, hogy bizonyos esetben a halált válassza? Az áldozat, mint valami földalatti ár, átszűrődik, átzubog egész világunkon s ahol nem is gondolnád, búvó patakként dörömböl, mert az élet törvényéhez az tartozik hozzá, hogy meghalással szépítse és dicsőítse meg magát.
Ide kapcsolódik bele Pál apostol missziói beszédje. A nagy- pénteki evangéliom azt állítja : mindezt a meghalást nem lehet külön, egyedül, szétszórtan végezni el. A halálnak ez a csodálatos életalakító, életfelszabadító és élettermelő gyakorlata csak egy olyan személyiséggel való közösségben élhető meg, Aki maga hozta ezt a törvényt, keresztjében megvalósította, betöltésének tökéletes példáját adta s azóta is, mint a fő a tagokat, ihleti, kormányozza, egyesíti mindazokat, akik az életalakító halál eme nagy hadjáratában, százszor szent Szertartásában, királyi művészetében részt akarnak venni. A naponként meghalók, az életet feláldozók, a világot megtagadók nagy seregének élén Krisztus jár, a Halál Fejedelme, véres keresztjével a vállán. De amennyire lépést tart vele sereg, amennyire haladni tudsz te is vele az Ő céljai felé,változik át ez a menet az élet diadalmas seregévé, amelynek élén a feltámadott Krisztus, az Élet Fejedelme jár. A halál Fejedelmének vezetése alatt eldobod testedet, véred elfolyik, a kezed elszárad, virágod elhervad, kalászod, vetésed legázolódik s íme : az Élet Fejedelmének vezérlete alatt felöltözöd az ő dicsőséges alakját, orcádon mennyei rózsák szépsége sugárzik, kezed tele van az élet kalászainak nagy aratásával és sugárzik rólad az Ő dicsősége. Meghalni Krisztus nélkül is meg kell. Ez a halál lehet virtusos, vagy gyáva : mindenképpen egy sötét kút, amelybe végre is belezuhansz ; nagy loccsanás, néhány buborék, símuló gyűrűzés s vége van annak a furcsa kalandnak, aki voltál. De ha Krisztussal mindennap meghalsz és Benne mindennap megújulsz : e folyamatban lefizeted a bűn zsoldját s ígéretben már bírod az élet koronáját. Igaz, hogy életedbe nagy- péntek komorsága és árnyéka vegyül, de halálod tele lesz húsvéti örömmel és fénnyel.
A világ azt mondja : az élet alkalom a halálra, Krisztus azt hirdeti : a halál alkalom az életre!

A példázatok, akármilyen egyszerűek is, többet mondanak, mint a filozófiai rendszerek, azért, mert a filozófiai rendszerek fogalmakkal dolgoznak, a példázatok- képekkel. A filozófia magyaráz, a példázat – ábrázol. Azonkívül a filozófiai rendszer csak egynehány emberhez szól, a példázat pedig mindenkihez. Ilyen ez a felolvasott példázat is. Látszólag egészen egyszerű jelenet a napkeleti szőlőművelés világából véve és mégis feleletet ad a világ legnagyobb kérdéseire : hol van a helyünk ebben a roppant mindenségben, mi az oka végze- runknek, hol vezet az út a megoldás felé? Nem kell egyebet csinálnunk, csak a felolvasott alapígét követve, egy pillantást vetnünk a szőlőskertre, a gonosz szőlőművesekre és a szőlőskert urára.
«Egy ember szőlőt ültetett és körülvevé gyepüvel és saitót ása és tornyot építe és kiadá azt a munkásoknak. Palesztinában a szőlőskerteket lépcsőzetesen építették, sakálok és rókák miatt kőkerítéssel vették körül, az aljába úgy építették a sajtót, mint egy kútgádort, ahonnan kőmélyedésbe folyt alá a must. Tetejére tornyot építettek, hogy onnan messzire lássanak s jobban meg lehessen embertől, állattól őrizni. A példázat a szőlőskert alatt magát az életet, az egész teremtett mindenséget érti. Hallatára megfogja a szívünket az a szemlélet, ahogy Isten ezt a világot a maga titokzatos és boldog szüretje, dicsőségének csodálatos bora számára építette; e világnak áldott erőit az ő fölséges háztartása szempontjából a gazda gondosságával, leleményével és teremtő erejével rendezte el. «És a maga idejében szolgát külde a munkásokhoz, hogy kapjon a munkásoktól a szőlő gyümölcséből.» Ebből az a nyilvánvaló, hogy ajándékul adta a szőlőműveseknek Isten ezt a csodálatos szőlőskertet. Nem azért, mert érdemesek voltak rá, egyszerűen azért, mert kedve telt benne, kiválasztotta őket és elhelyezte az Ő szőlőskertjében. Azt tűzte feladatokul, hogy ebben a kertben szorgalmasan dolgozzanak s munkájok bérét szolgáltassák be neki, a gazdának. Sok mindent el lehet mondani az ember rendeltetéséről, világhelyzetéről, de annál szebbet és nagyobbat nem, mint azt, hogy Isten egy szőlőskertbe kiváltságképpen helyezte el. Övé ebben a szőlőskertben minden, szolgálatára áll a napfénytől, az, esőtől, a venyigének és a bogyónak belsejében munkálkodó folyamatoktól kezdve minden erő, csak az van kikötve, hogy mindezzel hűségesen éljen és fizesse be utána a bért Istennek, az élet gyümölcsét, sáfárságának eredményét. Mi lehet ez az eredmény? Mondhatom azt, hogy maga az élet, mondhatom azt, hogy az áldozat örök dézsmája, de legegyszerűbben akkor fejezem ki, ha azt mondom : dicsőségadás Istennek. Azért élünk, az a rendeltetésünk, hogy Istent megismerjük, neki dicsőséget adjunk, őt mindenek felett szeressük és neki szolgáljunk. Nézzétek csak, milyen egyszerű, világos és mégis milyen kemény beszéd ez. Mit gondolsz, kié a két karod? Akár földet mívelsz, akár katonáskodsz, vagy szerszámot forgatsz, csak olyan dolgot végezhetsz és dolgodat csak úgy végezheted, hogy abból Isten nevére dicsőség tér- jen. Mit gondolsz, kié a szíved? Odaadhatod embernek, eszmének, mozgalomnak, de úgy adhatod csak oda, ha mindíg kezedügyében áll, mint egy aranypohár és tartalmát felajánlod Isten dicsőségére. Kié lehet az elméd, ez a csodálatos műszer, amelyben gondolat, elhatározás, kép milliószámra születik és sajátmagadat is megleped annak gazdagságával és eredetiségével? Kié lehet ez a drága műszer, ha nem azé az Istené, aki ezt is szerszámul használja arra, hogy ezen a földön terjedjen az Ő országa, megszenteltessék az Ő neve, akarata meglegyen, te is, más is Őt jobban szeresse és benső hódolattal imádja. Kié a nemzetnek közös akarása, roppant vállalkozása, döntő elhatározása? Kié, ha nem Istené, aki a nemzetek életében is mint igazság, békesség, szentség és jóakarat lakozni kíván. Ebben az egyszerű kis példázatban újra kihirdettetik Isten felségjoga, újra átveszi a főhatalmat a teremtett mindenség, a te életed, a saját szíved felett s újra megkívánja tőled és mindenkitől az egyetlenegy bért, a Neki hódoló, Őt imádó, hívő és engedelmes szívet. Most nézzük meg, mit tettek a szőlőművesek. Sötét lázadásba kezdtek és megindították az örök forradalmat Isten szuverénitása ellen. Megtagadták Istentől a hála és hódolat dézmáját, nem fizették meg a szőlőskert után a tulajdonosnak járó tizedet. Ez azt jelenti : nem ismerték el Istent királyul, nem ismerték el, vagy kijátszották örökkévaló erkölcsi törvényeit. Meg akarták tartani a világot a maguk számára, el akarták pörölni Istennek járó nagy tartozásukat : a hitet és az engedelmességet. Megindult tehát a nagy pör köztük és a gazda között. Újra, meg újra jöttek a követek és figyelmeztették a szőlőműveseket : gondoljatok arra, mivel tartoztok, gondoljatok arra, hogy egyre nő a ti adósságotok, gondoljatok arra, hogy a gazda követeli rajtatok a bért, a neki járó hódolatot, vágyik a szívetekre, az elmétekre, a gondolatotokra, az érzéseitekre, kell neki a ti akaratotok, lelkesedéstek, általatok olyan csodákat akar mívelni, ahol dicsőségének nincsen határa. Minden próféta, aki minket örök elhivatásunkra figyelmeztet, minden olyan követ, aki megmondja, hogy Istennek mivel tartozunk, minden feddő és hívogató Íge, amelyik ráeszméltet nyomorúságunkra, rettenetes mulasztásainkra, égrekiáltó vétkeinkre, minden vád, amely arcunkba vágja, ez vagy te, ezt tetted te : mindez Istennek a követe és figyelmeztetése, amivel reá akar kényszeríteni örök tartozásunk megfizetésére. Erre az ember mindíg azt feleli : nem és ismét nem! Haragját a követ ellen fordítja, azt hiszi, hogyha vele leszámol, elhallgattatta a gazdát és kiszabadította magát a gazda jogigénye alól. Így indul meg és folyik mind a mai napig, oh jaj, éppen a saját szívünkön keresztül is, az embernek az az örök lázadása, amellyel minden egyes pillanatban ellentmond Isten vele szemben támasztott igényének. A testemet akarod? Nem, ez az enyém, öröm és vígasság közegéül megtartom magamnak. A szívemet akarod? Nem adom, én tovább akarok vágyni, irígykedni, kívánni, haragudni, keseregni, lázadni, lihegni, ne vedd el a szívemet tőlem. Az életemet akarod? Nem adom! Megtartom magamnak, mint a gyermek forró keze a marék havat. A hódolatomat? Nem hódolok Neked, szembeállok Veled, tudomásul sem veszlek, odaállok Lucifer mellé, arcodba nevetek, megyek a magam hódító ábrándjai után. Semmit sem adok Neked! Minden nekem kell! Jaj annak, aki tőlem el akarja venni ezt a világot, vagy engem ettől a világtól! Mikor a legfeszültebbé vált ez a harc, akkor jött teljes dicsőségével, királyi igényével a testté lett Íge, Isten egyszülött Fia, az Örökös. Jött úgy, mint az Isten képe, kimetszett bélyege. Jött úgy, mint akinek kezdettől fogva minden tulajdonába adatott. Jött úgy, mint aki a békesség tanácsában örökségül nyerte az Atyától az emberek szívét, elméjét, életét, ennek a világnak célját, az egész emberi nem rendeltetését. Jövetelét próféták jósolták, csillagok jelezték, csodák kisérték s megszületett ezen a földön az a férfiú, aki Isten fölségjogát képviselte az emberekkel és a világgal szemben. Jött végül az Örökös. «Jertek, öljük meg az örököst, hogy mienk legyen a szőlőskert». Az az embercsoport, amelyik közé megérkezett, bármennyire széttépett, meghasonlott volt egyébként, összeforrt egyetlenegy gondolatban. Abban a gondolatban, hogy az Örököst el kell tenni láb alól, félre kell tenni az útból. Ha van valaki, aki személyében megtestesíti Istennek az emberre való igényét, de az ember ezt az igényt tagadja és ellene lázad, nincs más megoldás, mint Istennek ezt a testet öltött igényét megsemmisíteni, elhallgattatni, örökre és véglegesen meghiúsítani. Így lett egyszerre államférfiak és utcacsőcselék, katonák és főpapok, tanítványok és pogányok, ellenségek és barátok szívében egyetlenegy szükségérzetté egy sötét jelképes cselekménynek a végrehajtása : az Isten fölségjogának ezt a megtestesítőjét keresztre kell verni, hogy az ember zavartalanul ura legyen magának, világának, hogy ne kérjék el szívét, ne tartozzék a gondolatával, felsőbb parancs ne kényszerítse akkor, amikor ellentmond a szíve, szabad legyen olyan embernek és olyan állatnak lennie, amilyen éppen akar. És az Örököst keresztre verték.Most nézzük meg, mit cselekedett a szőlőskert ura? Azokat, akik keresztre verték s mindazokat, akik a gonosz szőlőművesek lázadó hitével egy hiten vannak, szétszórta, megsemmisítette, elvette tőlük az ígéretnek és az örömnek a szőlőskertjét. Milyen szörnyű következménnyel járt ez egy népre, amelyik nem fogadta be őt. Milyen szörnyű következménnyel jár ez mindenkire, akinek útjában áll Krisztus, aki fellázad az Ő erkölcsi fejedelemsége ellen s aki úgy érzi: nemcsak felesleges a léte ebben a világban, hanem egyenesen káros. És a szőlőskert ura másnak adja a szőlőskertet. Ki ez a más? Ki ez a más? hiszen mindenki szőlőmunkás volt, mindenki a gonosz nemzetséghez tartozott, mindenki résztvett a nagy összeesküvésben, mindenki azok közé szegődött, akik így szóltak : «Jertek, öljük meg őt és akkor mienk lesz az örökség». Igen, mindenki ellene volt, de akadtak köztük némelyek, kiválasztottak, akik éppen a kereszt láttára felismerték azt a mérhetetlen szeretetet, amely az Ő áldozatában testesült meg. Egyre többen voltak, akik térdre roskadtak a kereszt alatt és vallomást tettek : Én Uram és én Istenem! Egyre többen voltak, akik így kiáltottak fel : megütöttem szent orcáját és Ő megcsókolt engem; átszegeztem szívét és Ő sebeiben elrejtett engem : töviskoronát tettem a fejére és íme, Ő lehajolt és megkoronázott engem ; átkot mondtam nevére és íme, Ő megáldott engem. Egyre többen voltak, akik felfedezték a csodálatos, nagy titkot, hogy miért is jött tulajdonképpen az Örökös? Nem azért jött, hogy pereljen és kárhoztasson és megítéljen és megöljön, hanem azért, hogy kinhalálával helyettem megfizesse azt az áldozatot, amivel én voltam adós. Jött azért, hogy miattam szenvedjen és e szenvedéssel engem örökre fogjul ejtsen. Jött azért, hogy értem haljon meg s e halállal nekem életet adjon.
Megöltük őt és mienk lett az örökség. Nem úgy, ahogy a gonosz szőlőművesek gondolták, hanem úgy, ahogy Isten gondolta és tervezte. Megöltük és véres a kezünk, de az a vér elébb vádolt, majd mikor összeroskadtunk, tisztítani kezdett. Ellentmondtunk magunknak, a világnak és a sátánnak, a bűn és halál fejedelmének. Megátkoztuk és elsirattuk vétekben fogant életünket s magunkszerezte nyomorúságunkat s mi, akik megöltük őt, e halálban meghaltunk vele együtt. Isten pedig éppen ebből a halálból, ennek a halálnak érdeme, elégtétele, engesztelő ereje által új életre hívott, Szentlelkével újjászült és beiktatott a mi örökségünkbe. Abba az örökségbe, ami az Egyszülötté volt, fiául fogadott s úgy adott részt atyai szívének minden áldásából nekünk, fogadott fiaknak, mint amilyen teljes részt adott természet szerint való egyszülött Fiának. Mienk az örökség, Istennek az a csodálatos szőlőskertje! Nemcsak a látható világ, hanem az ő láthatatlan szőlőskertje is, dicsőségének az a csodálatos hegye, ahol kegyelmének bora érik s irgalmasságáról zengnek a tetők, ahol maga a Gazda jár s fölséges kedvvel köszönti poharát.