Húsvét nagyhetének egyik történetét vettem alapul ádventi elmélkedésünkhöz. Nincs ebben semmi különös; a passzió és ádvent nagyon hasonlít egymáshoz, éppen úgy, mint a karácsony és a húsvét; mindkettő sötétségből világosságba, szenvedésből örömre, halálból életre vezet. Ez a textus különösen alkalmas a mai időkre. A mai történelmi erők egészen gyakorlatias formában felvetették az emberiség életének egyik legnagyobb kérdését: a szolgálat és az uralkodás kérdését. Azt mindig tudtuk, hogy az emberek életét meg kell szervezni, különben széthull az egész emberi világ. Azt is tudtuk, hogy ezt csak egy akarat szervezheti meg és tarthatja össze; olyan akarat, amelyik parancsol s amelyiknek engedelmeskednek. Mindig az volt a nagy kérdés: ki parancsoljon és ki engedelmeskedjék. A keleti királyoktól a francia forradalomig egy ember parancsolt és milliók engedelmeskedtek. Nem bizonyult jónak ez a forma, mert a parancsoló sokszor tudatlanul és lelkiismeretlenül játszott milliók életével és boldogságával. Megtörtént tehát a nagy rendszerváltozás, hogy abban a nép döntsön a maga sorsárál s kialakult egy merőben új államrend: a népképviseleti alapon álló demokrácia. Ebből azonban az a baj támadt, hogy a nép nem tudott dönteni, parancsolni, sőt akarni sem s lomha, akaratlan lénye ki volt szolgáltatva a lelkiismeretlen izgatásnak. Most megint az a belátás lett úrrá nagy nemzeteken, hogy a tekintélyállam, a parancsuralom az egyetlen életforma s csak az a nép halad előre, amelynek sorsát egyetlen egy ember irányítja.
Beszéljünk hát Krisztus kormányzati elvéről. Mennyiben parancsuralom és mennyiben önkormányzat ez? Két részre tagolom mondanivalóimat: Isten uralkodása szolgálat, Istennek szolgálni uralkodás.
Isten uralkodása szolgálat. Nem fölséges szolgálat maga a teremtés, amely létrehívja ezt a roppant világot, millió meg millió naprendszerével és számban ki sem fejezhető olyan atomokkal, amelyeknek mindegyike olyan nagyszerű és bonyolult szerkezet, mint egy naprendszer? Fölséges és örökkévaló szolgálat, mert még a legkisebb alkotás is szolgálat, hiszen teremteni nem egyéb, mint egy gondolat szolgálatában állani azért, hogy azt megvalósítsuk; hogyne lenne tehát szolgálat az az alkotás, amelyik napot teremt, világosságot hív elé, élőlényekkel népesíti be a földet, megindítja az évszakok körforgását, mind csak azért, hogy a mindenség csodálatos és dicsőséges élete kibontakozzék. Hogyne volna szolgálat a gondviselés, amely kibeszélhetetlen leleménnyel és hűséggel gondoskodik minden élőlény szükségleteiről; asztala meg nem üresedik, keze el nem fárad, gondja meg nem lanyhul; hogyne volna szolgálat a mindenséget táplálni, mikor olyan nagy és egész életedet betöltő szolgálat saját kicsinyeidnek a táplálása.
Mi teszi Isten mind e munkálkodását szolgálattá? Nem a mindenhatóság és nem az örök bölcseség, hanem mindenekfelett az a kibeszélhetetlen szeretet, amelyik Istennek a lénye. Isten uralkodása azért szolgálat, mert Ő mindenestőlfogva szeretet.
Akkor megértjük azt is, hogy Krisztus műve is szolgálat volt. Szolgálatra vállalkozott, mikor a békesség tanácsában elfogadta az Atya által neki ajándékozott bűnös és megromlott embert fiúi örökségül. Szolgálat volt, mikor ezért az örökségért testet öltött és földi ember hasonlatosságában engedelmes volt a halálig, a kereszthalálig. Lehet-e fölségesebben kifejezni a szolgálatot, mint ahogy Jézus ábrázolta ki, mikor önmagát váltságul adta sokakért s életét letette a keresztfán éppen azokért, akik keresztfára adták Őt. Lám, alapigénk is ezt mondja: azért halt meg érettük, mert szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket.
Ezért rendezte a lábmosás felejthetetlen jelenetét is. János evangelista nem beszéli el sem a keresztelés, sem az úrvacsora sákramentomának szereztetését. Mind a kettő helyett különös ajándékképpen adja a lábmosás történetét. Mikor Krisztus a másnapi halál bizonyosságával szemtől-szembe ül Judással, aki elárulja őt, annál az asztalnál, amelynél a nép megmentéséért megölt áldozati bárányt fogyasztották el, közvetlenül az úrvacsora szereztetése után, végrehajtja ezt a különös cselekményt. Maga Krisztus úgy magyarázza, hogy ő ugyan tisztára mosta tanítványait Ígéjével, azaz halála érdemével, de mielőtt útrakelnének nagy küldetésükre, megmossa lábukat, ahol a földdel érintkeznek és a föld porától beszennyeződnek. De ugyanakkor örök időkre kiábrázolja a szolgálat fölséges küldetését. Az Atya mindent a Krisztus hatalmába adott s Ő, mint a Szentháromság második személye, a legkisebb, a legárvább, a legszenvedőbb ember, íme, most is egy jeruzsálemi házban, néhány együgyű tanítvány között, mikor másnap meg fog halni azokért, akik nem értették, rabszolga módra öltözködik: felső ruháját leveti, a kendőt derekára köti, kezébe fogja a tálat s a tanítványok fekhelye előtt mélyen meghajolva, valószínűleg térdre ereszkedve, megmossa poros, fáradt lábukat. Isten Fia egy rabszolga mozdulatában! Valóban hű képe annak. ami holnap fog történni: megcsúfolják, arcul verik, kezét-lábát átszegezik, a gyalázat fáján kivégzik az Élet Fejedelmét.
És e szolgálat dicsőségét éppen az adja, hogy e megalázkodás és halál által, akik szétszéledtek, összegyűlnek, a sírók mosolyogni tanulnak, a halálítélet alatt nyögők kegyelmet nyernek, a tékozló fiak hazatérnek, a bűnök megbocsáttatnak, a halál eltöröltetik, végbemegy a váltság, megtörténik a nagy helyreállítás és jóvátétel és a régi, múlandó világ szétfoszló vonalai közül kiragyog egy új világ: a szeretetnek, az üdvnek mennyei világa.
Isten megváltói munkájának dicsősége és ereje az ártatlan szenvedés, önkéntes megalázkodás, áldozatos élettékozlás, a szolgálat külső képe alá van elrejtve; nem véletlenül, hanem azért, mert így találja meg önmagát s érvényesülhet teljes dicsősége.
Ezt bizonyítja a másik tétel: a szolgálat uralkodás. Krisztus nem kényszerrel kapcsolta magához a lelkeket, nem is joggal, kétoldalú szerződésekkel; még hasznot és érdeket sem helyezett kilátásba, sőt inkább azt, hogy aki követni akarja őt, tagadja meg magát, vegye fel az Ő keresztjét és úgy kövesse Őt. Krisztus hatalma, amellyel magához fűzte az embereket életre-halálra olyan erősen, hogy milliók és milliók vallják és fogják vallani: «Nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség»: az Ő megváltó halála, mint az Ő szolgálatának csúcspontja és teljessége. Az által lett úrrá és királlyá, hogy szeretetből feláldozta magát. Szolgálata királlyá tette Őt; nem azért, mintha a nélkül is nem lett volna király, hanem azért, mert örökkévaló királysága e szolgálatban új hatalomhoz, erőhöz és dicsőséghez jutott.
Hogyan lehetséges ez?
Ha egyszer Isten él a világ felett és olyan ez az Isten, mint a mienk, azaz egyetlenegy és öröktől fogva való: földön, égen minden teremtménynek csak egyetlenegy célja lehet: az, hogy Isten dicsőségét szolgálja. Legmagasabb fokú ez a szolgálat akkor, ha öntudatos, szabad, boldog felajánlásból következik. Ha nem úgy engedelmeskedem Istennek, mint a fű, fa a természet törvényeinek, hanem úgy, mint a költő a gondolatának, a jó ember az ihletésének: szabadon, háládatosan, drága kiváltságként élek azzal a nagy ajándékkal, hogy szabad Istennek szolgálnom.
Istennek szolgálni csak az áldozat formájában lehet. Az áldozat visszaadja Istennek, ami az övé s ráadásul odaadja a maga szívét is. Ezáltal Isten dicsőségére elfogyatkozik, de éppen e dicsőség gyarapításában megtalálja a maga új életét. Az emberek sokáig azt gondolták, hogy Isten dicsőségének szolgálatára elégséges, ha szertartásban, kultuszban az élet egy darabját felajánlják Istennek. Ezért adták oda az elsőszülöttet, állataik első fajzását, termésük zsengéjét; ezért adták oda idejük, örömük egy-egy darabját. Kialakult egy kizárólagos módszer: hely, anyag, idő, alkalom s csak az volt az igazi áldozat, amelyik e szerint ment végbe. Voltak emberek, akik különös képességgel és felhatalmazással bírtak az ilyen áldozat bemutatására. Azt gondolták az emberek, hogy ezzel Isten dicsőségének eleget tettek.
Krisztus testté lett és testben önmagát áldozta fel. Ezzel eltörölte a ceremoniális, szertartásos áldozatokat, azaz feleslegessé tette a maga egyszeri, tökéletes, örökre érvényes áldozatának a bemutatásával. Hiszen ebben az áldozatban Ő, az Elsőszülött adatik értünk, Ő, a zsenge áldoztatik meg érettünk, a kései termésért; a bűntelen leteszi életét a bűnösökért, a gazda meghal az Ő rabszolgáiért, a király meghal az Ő népéért.
Ettől a pillanattól kezdve Istent nem lehet kultikus áldozattal szolgálni: csak az a szolgálat méltó hozzá, amelyben király magamat és életemet mutatom be áldozatul.
Ez az áldozat Istennek szól, de a közösségnek szolgál.
Nem lehet az, hogy valaki feláldozza magát Istennek a nélkül, hogy az emberekre tekintettel lenne. Emberré válni csak társas formában lehet: ahhoz, hogy emberiség legyen a világon, legalább két emberi lényre van szükség, akik szemben álljanak, mint én és te s egyik a másikra nézve sorsdöntő tényezővé váljék. Ebben a kapcsolatban megromlott természetünk azt kívánja, hogy a másik eszközöm legyen, én legyek a magam célja; a másikat fel kell áldoznom, fel kell élnem s annyi becset tulajdoníthatok neki, amennyi hasznom, vagy örömem van belőle. Ezzel szemben Krisztus éppen a lábmosásban egy másik törvényt iktatott bele a világba: azt, hogy a másik ember a cél, én az eszköz, magamat áldozom fel, fő, hogy ő éljen s akkor töltöm be rendeltetésemet, ha az én életem a másikét emeli, élteti és táplálja.
Ez az Isten akarata; ezzel gyógyítja meg a világot, oldja fel benne a megrögzött régi átkot s viszi tovább a helyreállítás óriási művét. Ez a váltság életfolyamata.
Isten azt kívánja, hogy feláldozzam magam másokért. Mindezt az által teszi lehetővé, hogy önmaga szívéből kivesz valami csodálatos erőt és átplántálja az én szívembe s ez képessé tesz engem erre a nagy szolgálatra. Ez az erő a szeretet. A szeretet egyfelől Istennel kapcsol egybe, biztosítja szándékával, törvényével, lénye titokzatos és örökkévaló sodrával való egységemet, ugyanakkor eggyé tesz felebarátommal, akinek életébe átömlik az én életem, mint a víz egyik tartályból a másikba s én megfogyatkozom és eltűnök azért, hogy ő meggyarapodjék és éljen. Így leszek részese annak a titokzatos világfolyamatnak, amelyben Isten dicsősége érvényesül, akarata tündökletesen végbemegy, uralkodásának semmi híja nincs s ezt a folyamatot az én szeretetemben és szolgálatomban, magam életének feláldozásában és a magam életének a megnyerésében hordozom.
Az, aki nem áll be Istennek ebbe a világépítő, világszépítő, világmegváltó életsodrába, hanem szembehelyezkedik vele és Isten dicsősége helyett a maga dicsőségét, hasznát, örömét, életét kívánja szolgálni, úgy jár, mint az a száraz ág, amely bajt akar vívni az égiháborúval: összetöri, elsodorja, semmivé teszi. Aki nem tud szeretni, szolgálni, áldozni, elveszett. Milyen tündöklően világít az Íge: «Aki elveszíti az ő életét én érettem, megtalálja azt s aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt».
Egy kis jeruzsálemi házban, tizenkét ember között, felállott a tizenharmadik, levetette felső ruháját, kendőt kötött a derekára, a cseréptálba vizet töltött s együgyű halászok és megvetett vámszedők poros, sebes lábát megmosta. Ez a tizenharmadik a Királyok Királya, az Uraknak Ura, az Élet Fejedelme. Ebből a parányi kezdetből nőtt ki a keresztyén jótékonyság, a diakónia roppant hőskölteménye. Ez az a láthatatlan világ, amelyiknek minden polgára azért hatalmas, mert szolgál, azért gazdag, mert szegény lett, első helyre jutott, mert utolsónak adta magát, megnyerte az életet, mert eltékozolta. Ez az áldozat diktatúrája, a szolgálat uralkodása!
Lekció
Lk 10,25-37