Mi az oka annak, hogy karácsony ünnepe az idők folyamán semmit sem veszít szépségéből, sőt, minél ridegebbé és boldogtalanabbá válik a világ, annál esengőbben várnak reá a lelkek, s ha egyszer megérkezett, annál boldogabban élik át csodálatos érzelmi mélységeit? Mi az oka annak, hogy nem kell hívő keresztyénnek, sőt, még keresztyénnek sem lenni ahhoz, hogy valaki karácsonyt ünnepelhessen, annyira egyetemes és annyira emberi. Mi az oka annak, hogy mindezek ellenére a karácsony nemcsak hangulat, hanem világnézet is; valami nagy és boldog fellebbezés a látható világtól a láthatatlanhoz; jóság-vulkánok kitörése örök hómezők felett.
Ennek bizonyára az az oka, hogy a karácsony gondolatkörében valami örökkévaló igazság mutatja meg magát. Valami olyan igazság, amelyik bele van építve az egész világba, nélküle a szív nem lehet boldog, s titokzatos módon összefügg a világ értelmével és az élet céljával: Istennel. Ha ezt a gondolatot keresem, azt kell mondanom, hogy ez nem lehet egy dogma: a Krisztus isteni és emberi természe-téről, vagy a Szentlélektől való fogantatásról és a Szűztől való születésről szóló dogma, hiszen azoknak is van karácsonyuk, akik ezt a titkot nem értik, vagy nem fogadják el; nem lehet egy történeti esemény emléke: a pásztorok és a bölcsek hódolata, a gyermek Jézus születésének és növekedésének körülményei, mert a történet magában véve sohasem jelenvalóság; nem lehet valami tisztán emberi érzés, vagy gondolat, például a gyermek becse, vagy az anyai szeretet, az igazság szolgálatára való küldetés, mert mindez magasztos igazság ugyan, de nem érezzük belőle az örökkévalóság lehelletét. Úgy kell lennie, hogy mindez csak következménye egy másik, igazi alapgondolatnak, annak, amit éppen alapigénk fejezett ki tündöklő tökéletességgel és igazsággal, ezt mondván: az Isten szeretet, olyan, aki előbb szeretett minket. Ez a szeretet érint meg minket karácsonyestén, erre a szeretetre felel a szívünk a karácsonyi hangulatban és örömszerzésben. Mi vagyunk a hibásak, ha az érintése nem százszor boldogságosabb, s a mi feleletünk nem százszor többetmondó.
Mit jelent ez a tétel, hogy Ő előbb szeretett minket, először a mi világunkra nézve?
Az ember nagyon korán felvetette azt a kérdést, hogy környező világa hogyan áll vele szemben: ellenséges-e vagy barátságos. Az első és a legegyetemesebb felelet az volt, hogy a környező világ ellenséges. Az embernek éppen az a rettenetes átka, sorsának gyökere ettől keserű, hogy ellenséges világ közepében érzi magát. Bele kell illeszkednünk egy félvad embernek lelki világába, aki fűben, fában, földben, állatokban és csillagokban kártékony, gonosz, ráleselkedő lelkek búvóhelyét látta, s rémülten védekezett ravaszságuk és kegyetlenségük ellen. Hogy megalázta magát, hogy szórta ajándékait, megcsonkította testét, elnyomorította lelkét, odaadta mindazt, ami neki kedves, csakhogy kiengeszteljen olyan hatalmakat, amelyekről sohasem tudta, hogy miért haragszanak reá és miért akarják elpusztítani. Az ember félt a világtól.
A világ nem ellenséges, hanem közömbös, mondja egy másik szemlélet, amelyet természettudományosnak nevezhetünk. Nem jó, nem rossz, a szerint lehet jóvá vagy rosszá, hogy fölébe kerekedem-e vagy pedig prédája leszek. Tehát az a legfőbb cél, hogy a magában véve közömbös természetet minden erejével, törvényszerűségével együtt hatalmam alá hajtsam, én parancsoljak neki és ne ő nekem. Ebből a küzdelemből támadt a technikai műveltség. E szerint az ember, amíg bírja, uralkodik a természet törvényei felett, előbb-utóbb azonban maga is prédája lesz azoknak az erőknek, amelyeket felidézett, de megfékezni nem tudott. Egy roppant alkotmány tetején ül és kalapácsol az ember, sápadtan, üres szemmel, lenn várja a fészek, zene szól, színek, illatok hívogatják, de ő nem mozdulhat, míg fáradtan el nem hanyatlik, s le nem zuhan az örvénylő mélységbe. Az embert elnyelte a világa.
Ebből a két alapérzésből szövődik össze a legtöbb ember lelkében egy homályos kép a Sorsról, amely kiszámíthatatlan, könyörtelen, de éppen azért, mert ismeretlen, addig amíg megszólal, szabadon folytathatjuk apró és nagy kalandjainkat.
Ő előbb szeretett minket. Ez a világszemlélet személyes Istent tételez fel. Szeretni nem tud a csillag, nem tud a növény, nem tudnak a dolgok, szeretni csak egy személyiség tud. S mikor Istenről azt mondjuk, hogy ő szeretet, akkor személyes Istenről tettünk hitvallást, mégpedig olyan személyről, akinek egész lényét és minden munkáját, dicsőségét és tökéletességét az foglalja össze és fejezi ki, hogy ő a teljes, tiszta, örökkévaló szeretet.
Milyen lehet az a világ, amelyet egy örök szeretet alkotott és örök szeretet tart fenn? Milyen más értelme van a csillagnak és fűszálnak, a rendnek és a szabadságnak, az egész
mindenségnek, ha azt mondom, hogy egy világot betöltő szeretetből származott, azért, hogy egy világot betöltő szeretet tárgya legyen. Milyen más helye van a mindenségben az embernek, ha azt tartom, hogy csakugyan a teremtés koronája, ha azt vallom, Isten azért teremtette, hogy legyen, akit szeressen és legyen, aki szeresse őt. Isten nem a gondolatainkra éhes, nem azt akarja megcsodálni, hogy akaratunk mire képes, Istennek egy szomjúsága van, hogy mi szeressük őt, mert a szeretet azzal éri el célját, azzal táplálja önmagát, nagy körútján akkor érkezik meg, ha viszontszeretetet ébresztett és azzal egyesül. Ha Isten szeretet, akkor ez a világ mégis mindenekfelett egy roppant fészekhez hasonlít, anyaölhöz, családi otthonhoz, boldog iskolához, ahol a legfőbb bölcseség, aki egyszersmind mindenhatóság, azért, mert örök szeretet, törődik velünk, gondot visel reánk, kezében hordoz, egy szóval szeret.
Ez az alapja a keresztyén világ- és életszemléletnek. Ez a komoly látás, ez a megingathatatlan bizalom az az alapmeggyőződés és magatartás, hogy a világ és benne saját életünk egy olyan élő személy kezében van, aki mindenhatóság, örök szeretet és legfőbb bölcseség, aki tudja, mi válik javamra, mindent megtehet érettem, s meg is tesz azért, mert mindenekfelett szeretet: ez a keresztyénség. Isten-szeretet, ez a felírás sugárzik a teremtett mindenség homlokzatán.
Ő előbb szeretett minket. Tegyük fel a második kérdést, mi következett ebből Jézusra nézve?
Hogy ezt világosan megmutassuk, állapítsunk meg egy tényt, azt, hogy Isten bizonyára elég önzetlenül, sőt, elég egyoldalúan szereti a világot és az embert, mert a világ nem érdemli meg, s az ember nem viszonozza ezt a szeretetet, vagy még pontosabban azért nem érdemli meg a világ ezt a szeretetet, mert az ember nem érti és nem viszonozza Istennek ezt a szeretetét. Nemcsak hogy nem viszonozta, hanem megfeledkezett róla, azután megtagadta, végre fellázadt ellene, s lelke mélyén mind több-több gyűlölet halmozódott fel Isten ellen. Mihelyt nem érezte az ember az Isten szeretetét, elveszett szívéből és világából minden szeretet. Különösen mutatja ezt az, hogy milyen ádáz magatartást tanusít az ember felebarátjával szemben, akit pedig azért rendelt mellénk az Isten, hogy hozzá való szeretetünkben mutassuk meg és bizonyítsuk meg Isten iránt való szeretetünket. Mindezek miatt Isten szeretetébe a megbántott fél haragja vegyült, s elhangzott a legszörnyűbb Íge: bánom, hogy embert teremtettem! Amint a bűn nőtt, ágazott, öröklődött és az égre halmozódott, úgy nőtt ennek a haragnak rettentő ítélete és fenyegetése, s kikerülhetetlennek látszott az a pusztító és végső ítélet, amelyik ímmár nem a semmiségből szórja szét a világot, hanem megátkozza és kárhozatba dönti, mint ahogy a fazekas a szemétdombra vet egy összetört cserépedényt.
Nem volt abból más menekvés, csak az, ha az isteni szeretet jóváteszi és eltörli a bűnt, s elégtétel árán megindítja a kegyelem munkáját.
Ezért kellett az Ígének megtestesülnie, ezért történt az, hogy a Szentháromság második személye az idők teljességében csodálatos módon eljött hozzánk s emberi ábrázatban megjelent a történelem mezején, mint olyan személyiség, aki tökéletes Isten és tökéletes ember. Azért jött, mert Isten előbb szeretett minket.
És mi történt vele? Széjjel járt és jót cselekedett, szóval és tettel. Szeretni tanította a világot. Úgy nézett az emberre binösre, elesettre, gyermekre, betegre, ítélő és megbocsátó szeretettel. De éppen az által, hogy a szeretet királyi parancsát hirdette és gyakorolta, egyszerre ellene lázadt az egész világ. Mindenki szembe fordult vele, a neve csúfság és átok lett, azért, mert Isten szeretet és Ő előbb szeretett minket: a Názáreti Jézus emberi kezek által a keresztfára szegezteték. Ő ezt akarta, ezzel az áldozattal engesztelte ki Isten haragját, tett eleget mindnyájunk helyett, s magára véve ártatlanul a büntetést, felszabadította Isten örök szeretetének, megbocsátó és kiengesztelő kegyelmének erőit, igazságának acélpáncéljai alul.
Ő előbb szeretett, ez fel van írva a keresztfára.
Végül ez a vallomás : Ő előbb szeretett minket, mit jelent reánk nézve?
Mindebből látszik, hogy nincs más mód az életre, csak az, ha mi szeretetre buzdulunk Isten iránt. Ezt a szeretetet nem tudja kikényszeríteni a sorsunk, nem tudja reánk parancsolni a törvény, létrehozni a félelem, ezt csak ébreszteni tudja az a nagyobb szeretet, amelyik előbb szeretett minket. Tehát a legnagyobb kérdés : felébredt-e bennem a szeretet Isten iránt?
A Szentírás azt mondja, hogy szeressük Istent teljes szívünkből, teljes elménkből és minden erőnkből. Ez azt jelenti: ne legyen erősebb érzésünk és nagyobb szenvedélyünk, mint az Ő imádata és az előtte való hódolás. Ne legyen nagyobb kincsünk és drágább nyereségünk, mint hogy őt ismerjük és neki szolgáljunk. Ne legyen nagyobb ügyünk, főbb gondunk, magasabb életcélunk, mint hogy neki dicsőséget adjunk. Az élet célja és értelme az legyen, hogy a halhatatlan lélek és az örök szeretet Istene megtalálják egymást. A lélek felajánlja neki legnagyobb áldozatát: önmagát, s fogadja el érte legnagyobb ajándékát: Isten boldog ismeretét.
Mint minden szeretetviszony, ez is kizárólagosságra és teljességre törekszik, sőt, ez a legkizárólagosabb és a legteljesebb szeretetviszony. A próféták ezt úgy fejezik ki, hogy Isten féltőn szerető Isten, aki nem tűr maga mellett vetély- tarsat, teljes és feltétlen hűséget és önátadást kíván: Ne légyenek én előttem idegen Isteneid! Pál apostol pedig arról beszél, hogy akik Istent szeretik, minden javokra van, mert ebben a szeretetben egyre jobban csatlakozik a lélek Istenhez, egyre inkább alámerül ennek mélységeibe, gyönyörködik kibeszélhetetlen örömeiben, s ezzel egyre jobban elfordul mindentől a világon, ami eddig szép, kedves és kívánatos volt számára. Ez a folyamat pedig csodálatosan egybeesik az élet örök rendjével. Az életnek ugyis az a törvénye, hogy lassanként elforduljon tőlünk e világnak minden hiú kívánsága. Fakuljanak meg színei, hervadjanak el virágai, pattanjanak szét csillogó buborékai és guruljanak messze széttört koronái. Minden elfogy belőlünk, minden lehámlik rólunk, s jaj, milyen csupasz semmivé válik az, aki, amíg látható világa szétomlik, nem gyökerezik egyre mélyebben, egyre dicsőségesebben bele Isten örök szeretetének kibeszélhetetlen mélységeibe! Ha a földbe vetett gabona megrothad, ez a halál nem veszteség, mert így nő ki a sötét földből a napfény világosságára a tündöklő és csodálatos kalász. Csak akkor borzalmas ez, ha elhalt a búzamagban az élet csírája, s egyszerűen elrothad a földben. Ha az Istent szerető ember szenved és hal meg, új életnek kalásza erősödik általa. Csak az válik sárrá, akiből kihalt az örök szeretet viszonzásának ez a csírája.
Végül ennek a szeretetnek az a hatása van, hogy mindannak a szeretetére képesít, amit Isten szeret. Ha Istent szeretem, szeretem a csillagokat és az Óceánokat, havasokat és a madárdalos berkeket. Ha én Istent szeretem, szeretem keze munkáját, a virágot, a tölgyfát, a pillangot, az oroszlánt. Ha én Istent szeretem, szeretem mindenekfelett az embert, a testvért, akár asszony, akár férfi, akár ifjú, akár öreg, akár művelt, akár műveletlen, akár fekete, akár fehér; szeretem az embert, az Istennek a képét. Ha én az Istent szeretem, mennyire szeretem érette és Őbenne nemzetemet, akár dicsőségében látom égni, akár megalázva az útszélen ülni. Mennyire szeretem az anyámat fehér haján koronával, de milliószor jobban szeretem megütve és megcsúfolva. Ha én az Istent szeretem, mennyire szeretem családomat, hitvestársamat, gyermekeimet, akikben külön ajándékok és külön feladatok érkeztek hozzám. Csak az tud szeretni, aki Istentől, Istenen tanult szeretni.
Ő előbb szeretett. Mióta szeretett? Mindíg szeretett. Mi még nem szerettük, még eléggé nem szeretjük őt. Ez a karácsony is drága alkalom arra, hogy őt szeressük.
Az Isten szeretet; ez legyen beleírva a szívünkbe...
Lekció
1Jn 4,9-19