Átalakító ismeret

A Szentlélekről a Biblia első verse azt mondja, hogy kezdetben, mikor teremté Isten az eget és a földet, a föld kietlen és puszta volt és setétség töltötte be a mélységeket, de az Isten lelke ott lebegett a vizek felett. Tehát előbb volt Szentlélek s azután lett világ, mert a világmindenség nem egyéb, mint a lélek teremtő munkája.
Balgaság azt hinni, hogy a világ egy nagy gép, amely önmagát tartja fenn. A világ egy állandóan születő és megvalósuló műalkotás, amelyet Istennek a lelke tart össze és alakít. Istennek a lelke itt alapgondolat, terv, állandó ihletés, megmásíthatatlan törvény, rend és örök kivétel mindez az élő lélek szakadatlan alkotó mámorában.
De a legfelségesebb munkája a Szentléleknek az, hogy lelkeket kiválaszt s azokat csendesen átalakítja. Olyanforma munka ez, mint amikor egy viruló őserdő szélén valaki virágos kertet ültet. Odagyűjti a legszebb virágokat, azokat védi és vigyázza s lassanként minden egyes palántát eddig soha nem látott ékességre és nemességre változtatja át. Ez a kiválasztó, oltó, tenyésztő munka hasonlít ahhoz, amit Istennek lelke az anyaszentegyházban végez : az idő kezdetétől az idők végéig, a természet és az emberiség őserdeje mellett kiválaszt egy kis gyülekezetet s ebben elülteti, oltogatja, tenyészti és ápolja a lelkeket, míglen azok csodálatos szépségekre és dicsőségre átalakulnak. Ehhez a kerthez, az Isten anyaszentegyházához az az ígéret van fűzve, hogy széthullhat az egész világ, leéghet az ősemberi vadon, ez a néhány szem-nem-látta mennyei tulipán megmarad és egykor Isten orcája elé kerül a dicsőségbe.
Most tehát a Szentléleknek erről az átalakító munkájáról beszélek. Azt mondom, hogy a Szentlélek Krisztus arcára alakít át egy boldog ismerettel. Nézzük tehát, milyen ez az ismeret és hogyan alakít át.
I.
Alapígénk azt mondja, hogy : «mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemléljük». Ebben van kifejezve az a boldog ismeret, amely életünket átalakítja. Ennek az ismeretnek tárgya Krisztus. Krisztus arca, vagyis az, hogy micsoda az Úr Jézus, hogyan néz ránk, mit akar mi velünk, miért jött hozzánk, miért áll az utunkba. Hány ember van, akire nézve Krisztus nem más, mint tárgy, ismeri nevét, de nem gondolkozik felőle. Nem ütődik bele a Krisztus személyébe, nem kell vele számolnia, nem kell életét úgy rendeznie be, hogy Jézussal szemben, vagy Jézus mellett állást foglaljon el. Világos dolog : ezek azok, akiket a lélek nem ragadott meg, vagy pedig még nem ragadott meg. Hiszen hány ember volt, aki Krisztussal nem törődött, vagy éppen ellene lázadt, míg egyszer összetört és meghódolt neki. Nem tudom hányan vagytok itt, akik már általmentetek ezen a meghódoláson s nem tudom, hányan fogtok majd ezentúl átmenni, de bizonyos, hogy a Szentlélek első munkája azzal kezdődik : egyszer egy pillantást vetünk az Úr arcára és meglátunk rajta valami szívetfogó dicsőséget.
Ebből világos az is, hogy ennek az ismeretnek közvetlennek kell lennie. Nem lehet ezt theológiai könyvekből, írás- magyarázatokból, hittanokból, egyháztörténétekből megtanulni. Aki már máskép is meglátta, ezekben a könyvekben még dicsőségesebben látja. De aki közvetlenül nem pillantotta meg, hiába, olvas el egész könyvtárakat, Krisztust elméletileg, mások beszéde után megismerni nem lehet. Ez azt jelenti, hogy nem lehet Krisztust közvetítők útján sem megismerni. Nem lehet például, hogy én ne ismerjem magam, csak az egyházam, én ne lássam, csak a papom. Én nekem ne legyen Róla tapasztalásom, hanem bízzam rá magam egy földi kézre s majd ő elvezet Hozzá, vagy az Ő üzeneteit nekem kezembe adja. Akármilyen hű és gyöngéd legyen ez a közvetítő kéz, mégis nemhogy Krisztushoz kapcsolna, hanem éppen elválaszt Tőle. És ha egy egész divatos intézményt épít fel az ember és azt elnevezi közbenjáró anyaszentegyháznak, az sem tudja pótolni a léleknek Krisztussal való közvetlen találkozását, azt, hogy fedetlen orcával szemtől szembe nézzen egymással Krisztus és menyasszonya, a halhatatlan lélek.
Ha közvetlennek kell lennie ennek az ismeretnek, természetes, hogy akkor bensőnek is kell lenni. Vagyis nem a Krisztus külső történetére vonatkozó, nem arra a korra, amelyben megjelent, nem azokra a személyekre, akikkel együtt Ő élt és küzdőtt és imádkozott, hanem vonatkozik Krisztusnak hozzám való belső magatartására. Arra a nagy szeretetre, amellyel látott és szeretett akkor, amikor még világ sem volt. Arra a dicsőségre, amelyet Ő ezen a földön mint egyszülött Fiú megtestesített, arra a jóakaratra, irgalomra és kegyelemre, amelyet irántunk szívében hordozott. Egyszóval áldozatának érdemére, helyettünk való szenvedésének kiengesztelő erejére, a nagy jóvátétel érvényére és dicsőségére vonatkozik.
És vonatkozik mindez személyesen éppen én rám. Mindenekfelett azt kell megismernem, hogy az Ő szerelme engem keres, szentsége rám ítélet, elégtétele érettem áll helyt. Áldozatának gyümölcse az én békességem és menedékem.
Harmadszor ennek az ismeretnek állandónak, növekedőnek, szűntelen frissnek kell lennie. Amit egy szóval így fejezhetek ki : uralkodóvá kell lennie lényemben ennek a boldog ismeretnek. Ez a mindennapi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy Jézus Krisztus személye kell hogy rámnézve a legérdekesebb, a legtanulságosabb, a legvonzóbb legyen. Jelenti azt, hogy életemben és halálomban ez legyen a legfőbb vígasztalásom, tehát mindent a Krisztus személyéhez mérjek, mindent vele hozzak kapcsolatba, egész világomban szerinte tájékozódjam, mint ahogy a tengeren a sarkcsillag szerint tájékozódnak s végül Ő legyen úr felettem, akit hitemmel teljes mértékben bírok s akinek életemet szakadatlanul engedelmességben alá rendelem.
II.
Ez az ismeret az, amelyik engemet csendesen átalakít, nemcsak úgy alakít át, ahogy régi keleti példaszó mondotta, hogy fügefára néző bojtorján is fügét terem. Nem csak úgy, hogy látván ezt a nagy szépséget és dicsőséget, nagy elhatározással felbuzdulok az Ő követésére. Semmiesetre sem úgy, hogy a magam erejéből szépen megváltozom és hasonlóvá leszek Krisztushoz. Ez az átalakítás csak a Szentlélek csodálatos erejével és vezetésével mehet végbe, s ez azt jelenti : csak azon mértékben ismerem meg Krisztust, amilyen mértekben lassanként hozzá hasonlóvá leszek. Krisztus igazi ismeretének első feltétele az újjászületés. Csak a megújított ember láthatja meg az Ő dicsőségét. Más ember számára úgy elvész ez a dicsőség, mint a vak ember számára a világosság.
De akiben a Szentlélek végbevitte ezt az újjászülető művet, lénye legmélyén elültette az újembernek a láthatatlan csiráját, az ilyen ember látja meg Krisztust és lát meg benne mind többet a szerint, ahogy maga is átalakul. Például meglátja Krisztusban azt, hogy ő más, mint a világ, mint az ember, ezért mind a kettőtől elfordul, Krisztushoz igazodik és úgy kezd feléje nőni, mint a pincébe helyezett virág a nap felé. Elveti magától mindazt, ami Krisztustól idegen, Vele azonban lényeg-egy. Ez az a borzalmasan átnyílalló meghasadás, amikor magunkról a bűnbánatban elkezdjük lehántani mindazt, amit ó emberünk reánk halmozott. De azon mértékben kezdem érteni hozzám való szeretetét, amilyen mértékben én is szeretem Őt. S azon mértékben lesz valóság reám nézve az Ő véghetetlen kegyelme, amilyen mértékben alázatos és élő hittel elfogadom ezt a kegyelmet s csak erre a kegyelemre bízom magamat. Azon mértékben találok benne mind több örömet, amily mértékben elhalványodnak e világ örömeinek és szépségeinek színei. Azon mértékben lesz Ő örökös és egyetlen társam, amily mértékben elszakítom a lelkemet minden olyan szerelemtől, amelyre lelkem vőlegénye jogos féltékenységgel tekinthetne. Ha valakit nagyon szeret a vőlegénye, világos dolog, hogy ez a szeretet olyan mértékben lesz a menyasszonyra boldog ajándék, életöröm, dicsőség, amilyen mértékben más szeretettől el tud szakadni s egyesegyedül ennek az egyetlen nagy szeretetnek a felfogására és meghálálására rendezkedik be.
Kevéssé ismered még Jézust? Azt hiszem még kevéssé hasonlítasz Hozzá. Kicsinynek találod? Még nem kezdettél el hozzánőni. Egy hegy magasságáról csak akkor lehet képed, ha elindultál a csúcsa felé. Kételkedsz abban, hogy az Ő akarata világfenntartó erő, minden reménységnek, ígéretnek a forrása, a világ értelme és célja? Kételkedsz még ebben? Nem engedelmeskedtél még eléggé Neki. Nem tudod még,éppen az engedelmesség által, nem tanultad még meg, hogy ebben az akaratban mennyi jóság, mennyi igazság, mennyi dicsőség van. Nincs még teljes képed arról, hogy Ở csakugyan az élet Fejedelme, égnek és földnek királya, neked pedig Urad és Gazdád? Azért van ez, mert nem vállaltad útjának kockázatát, nem álltál rá arra, amit kívánt s nem tettél úgy, mint Péter, aki Krisztus hívó szavára a tengerbe vetette magát, tudván azt, hogy az ő dolga a Krisztushoz való közeledés, a Krisztusé pedig az, hogy fenntartsa a habokban. Egy hadvezért csak az ismer meg, aki megosztja harcait, aki vele együtt hordozza a sebeket s a legszörnyűbb vereségek pillanatában is kitart a vezér győzelmes hitével.
Ez a Szentlélek átalakító munkája. Tulajdonképpen nem egyéb, mint a bennünk megszületett Krisztusnak átsugárzása életünk külső közegén, ó emberünkön, mindennapi munkánkon, egész földi életünkön, mindazon, amit mondunk, cselekszünk, mindazokon a viszonylatokon, amelyekben önmagunkkal, embertársainkkal és Istennel szemben élünk. Lassú, fokozatos munka ez. Sokszor évekig nem megy előre. Máskor borzalmasan visszaesik. Néha a halál előtt egy-két nappal csodálatosan előre halad, befejeződni azonban csak odafenn fog. «Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen orcával szemlélvén ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak lelkétől.»