A feltámadott Fiú

A felolvasott Íge a tékozló fiú történetéből van véve és e történetnek éppen csúcspontja. Keresve sem lehetne alkalmasabb húsvéti textust találni, hiszen a mai ünnepnap gondolata tökéletesen kifejezhető a felolvasott Íge szavaiból : «A halott Fiú feltámadott». Gondoljuk csak el mégegyszer, milyen körülmények között hangzott el ez az Íge. A tékozló fiú elérkezett a züllés legmélyebb pontjára : állati sorba került; többé nem volt fiú, nem volt ember sem, szánalmas félállat, akinek a lelkében csak egy halvány emlék él arról, hogy ki volt és honnan esett ki. Fölszakadtak bűnbánatának árvizei és ott a vályu mellett elhatározza : felkelek és elmegyek az én atyámhoz és elmondom neki : vétkeztem az ég ellen és Te ellened s nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem, tégy engem olyanná, mint a béreseid közül egy. És hazaindul. Mi várja őt a megérkezésnél? Nem lepné meg, ha bezárt ajtókat találna, zordon házőrzők kemény szóval kergetnék el s valami rideg hang hallatszanék belülről : pokolra vele, nem fiam, nem akarom látni. A tékozló fiú megroskadna, hátrafordulna és szennyesen, rongyosan, züllötten, mint egy kivert eb, tovább vánszorogna és meghalna egy közeli árokban. Lehetett volna az is a következménye, - maga a tékozló fiú is így képzelte - hogy az ajtó megnyílik, kemény fogdmegek elvezetik valami börtönbe vagy cellába, nemsokára kihallgatják, megindul egy kegyetlen pör s a végén elhangzik a megfellebbezhetetlen ítélet : fiúi jogaidat elvesztetted, örökséged nincs, rabszolgaként dolgozol, halálodig keresményed kárpótlás lesz azért a kárért, amit tékozlásod okozott az atyai vagyonban.
Ezek közül egyik sem történik meg. Kinyílik az ajtó, atyja elébe fut s mielőtt a fiú el tudná lihegni, suttogni, zokogni : vétkeztem az ég ellen és Te ellened, nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem, az atya átkarolja, megcsókolja, általviszi a küszöbön és elkiáltja az örvendezés igéit, hogy megcsendül bele az atyai ház némasága : az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. Azt, hogy e parallelizmus egyet jelent, nem kell magyaráznom. Más lett-e a tékozló fiú a küszöbön belül, mint amilyen volt a küszöbön kívül? Mi történt vele, amíg átment a küszöbön? Elégtelen az a magyarázat, hogy a fiú megbánta bünét, az atya megbocsátott és minden maradt a régiben. Hiszen akkor néhány hét mulva újra kezdődhetnék az egész s a megismétlődhetik az eset, elvész a bűnbánat komolysága, nincs a szenvedésnek tisztító ereje s egyszerűen gyengeséggé válik a kegyelmezés. Ez a történet csak akkor evangéliom, ha minden szó benne eredeti és tiszta jelentőségében érvényesül, ha csakugyan igaz az, hogy a tékozló fiú elveszése és megtalálása tulajdonképpen meghalás és feltámadás, ha a tékozló fiú a küszöbön belül nem az, aki a küszöbön kívül volt, ha azalatt, amíg átlépte az atyai ház küszöbét, valami csoda történt, megfoghatatlan és titokzatos csoda. A tékozló fiú külsőleg ugyanaz a sáros, rongyos, beteg, nyomorult, belsőleg azonban királyfi, aki átveszi örökségét. Atyja készíti számára a palástot, a bíborsarút, a hatalom jelvényét, a gyűrűt és a kösöntyűket s megadja a jelt a koronázási lakoma előkészítésére. Miben lett más a fiú? A régi fiú meghalt. Halálát előkészítette a tökéletes züllés és a teljes elállatiasodás. Többé nem volt fiú, még ember sem volt. Próbálta volna meg követelni a jogát; próbált volna meg alkudozni, kiegyezni : a válasz az lett volna : nekem nincs fiam, az én fiam halott. Ezt látta meg a tékozló fiú is. Ez nem élet, ez a halál, én itt nem maradhatok, vesszen el és legyen átkozott, aki ide juttatott, én okoztam magamnak, mindenki ellenére, könnyelműségből és rosszaságból : legyek átkozott! Legyen átkozott a perc, amelyen kikértem az örökségemet, átkozott a perc, amelyen elhagytam az atyai hajlékot. Legyen átkozott a szem, amelyik kívánt, a fül, amelyik vétkezett, a láb, amelyik a bűn útján járt, egész testem mindenestől fogva, amelyik kísértéseivel, ösztöneivel ide juttatott engem. Legyen átkozott elmém, jellemem, amelyik nem állt ellen, nem tartott vissza, egyéniségem gyökere, amelyik testemet és lelkemet eszközzé tette a bűn útjain. Az atya ezzel a lénnyel nem alkudhatik, ez ítélete és átka alatt áll, ez nem lépheti át küszöbét, ennek a helye a mocsár és a halál. Milyen jó, hogy a tékozló fiúnak ez a régi embere csakugyan és igazán meghalt. Ezt hazavinni nem lehet. S a tékozló fiú mégis ment s az atya elfogadta. Igen, mert ugyanakkor benne megszületett a más, az új ember. A tékozló fiú még mit sem tudott róla, de az atya látta s erre az új életre mondotta : íme, feltámadott. Ez az új ember nagyon piciny, láthatatlan csíra, megfoghatatlan mag, parányi láng, amelyet nagyítóüveggel sem lehet észrevenni, kisebb és jelentéktelenebb talán, mint az anyai szív alatt megtermékenyült petében az új élet, de mégis élet és teremtmény, az örökkévalóság igényével, a látható világot szétfeszítő erőkkel s ez az élet növekedni fog.
Mi ez az új élet?
Itt jutottunk ahhoz a ponthoz, amikor már a tékozló fiú példázatából nem futja a magyarázat. Tovább már nem is a tékozló fiúról beszélünk, hiszen itt is csak példának okáért volt róla szó; itt a megtérő emberről beszélünk : rólad és rólam szól a történet, mindannyiónkról, akik elszakadtunk az atyai hajléktól, megromlottunk ennek a világnak útvesztőiben, a nyomorúság és az elállatiasodás mélypontjáról - lehet ez királyi palota, lehet ez a tudomány hegycsúcsa, lehet ez a legmagasabb emberi civilizáció minden vívmányával ékes palota, hiszen nem kell vályu ahhoz, hogy az ember állat legyen - kelünk fel és kopogtatunk az atyai hajlékon.
És Isten elfogad, bebocsát.
Ezt csak azért teheti, mert kettős lélekkel lépünk át a küszöbön. Egyik a mi megátkozott, elveszett régi emberünk, akin végre kell hajtani a halálítéletet, másik az, akit a Szentlélek teremt bennünk, a mi új emberünk. Ezt az új emberünket látja Isten, elfogadja és gyermeke gyanánt ennek adja a királyi méltóság ígéreteit és jelvényeit, ennek hazatértén, megtalálásán örvendenek az egek. Ez az új ember a halálból feltámadott ember.
Vérpad és korona.
Csak az állhat meg az atvai hajlék küszöbe előtt, csak az juthat el az atyai hajlék elé, akiben megvan ez a két ember. Akármennyire egynek és oszthatatlannak látszik, mégis kettő. Az egyik, a régi ember hatalmas, kifejlett, szinte óriás, a másik még láthatatlan, pici kezdet, megindult csíra, parányi gyökér. De a régi halálra van szentenciázva s a parányi gyökér életre hivatott el. A réginek el kell múlnia, szétfoszolnia, tágulnia, menekülnie kell, hogy helyét elfoglalja az új. S én, a tékozló fiú, nem akarok a régi lenni. Ellentmondok a réginek, útálom, megátkozom, sanyargatom és korbáccsal verem, gyűlölöm s olyan kétségbeesetten akarok megszabadulni tőle, mint egy kisgyermek egy halottól, amelyet hozzákötöttek, viszont minden erőmmel új ember akarok lenni. Azt szeretem, azt helyeslem, annak a növekedéséért dolgozom, imádkozom, az az én igazi életem, menedékem, vígasztalásom, örömem és dicsőségem. Oh, nem megy olyan könnyen ez a harc. Ó-emberemnek hatalmas szövetségesei támadnak : személyiségemnek az a része, amelyik test, anyag, ösztön, érdek és élvezetvágy. Segít neki a világ hiúsága, a romlott emberi természet, a tér és idő korlátai közé rekesztett mindenség, s hogy a leghatalmasabbat említsem : a Sátán, ki millió és millió életgyökerét a mindenkori ó-emberekbe bocsátotta alá; belőlük táplálkozik s azokat táplálja. De nem marad magára új emberem sem. Segítség után nyúl, hogy növekedjék, keresi a gyülekezetet, hogy hasonló lelkekkel erősítsék egymás hitét. Kinyujtja kezét a mennyei seregek után, hogy lássák, segítsék, ne hagyják el; belefogózik imádságaival Isten jókedvébe, eleveelrendelő boldog akaratába. Millió hajszálgyökeret bocsát bele Isten igéjébe s fínom szövetén át szívja a Szentlélek tüzét és mézét. Nem hagyja magát. Neki növekednie kell addig, amíg köddé és párává oszlik mindaz, ami test, ami anyag, ami világ, ami elmúlandó s levert ellenség teteméről belép a dicsőségbe, óriásivá vált lénye határait eléri az Új Ember.
Még itt e földön él ezt nem éri el egészen. Ez csak ígéretben lett az övé és reménység által bírható, de ez a reménység nem hiábavaló, mert az ígéret megmásíthatatlan, mögötte Isten maga áll, elrejtőzködve egy titokban és megjelenve egy csodában.
Mi ez a titok és mi ez a csoda?
Az, hogy nagypéntek után, mikor kiszenvedett az Egyszülött és eltemetteték, húsvét reggelén különös szó hallatszott, különös dolog történt : a mindenható és örökkévaló Isten atyai szívéből kibuggyant a vallomás : Az én fiam meghalt és feltámadott!
Bizonyos értelemben Tékozló fiú volt az Egyszülött, a Szerelmes, a Szentháromság második személye is. Kikérte örökségét és eltávozott az atyai hajlékból, a dícsőségből. És eltékozolta mindenét. Magát megüresítette, alázatos szolga- alakot vett fel, ostorozták, arcul verték, megköpdösték, mindent odaadott érettünk. Szeretetből adta magát a bűnös emberekért halálra; minden tékozló fiúért eleget tett, minden bűnt ő bűnhődött meg, minden halált, kárhozatot és ítéletet ő viselt el s ártatlanul úgy halt meg, mintha benne mindnyájan meghaltunk volna a mi bűneinkért. Valóban «meghalt» - érettünk.
Miután teljes volt ez a halál, teljes lett a feltámadás is : az Egyszülött Fiú kilépett a sírból, mint az Élet Fejedelme. Diesőséges testében még egy darabig ott járt-kelt tanítványai között, hogy megismerjék és higyjenek benne. Azután felment a mennybe, ül a Mindenható Atya Isten jobbja felől s átvette a lelki világ királyi pálcáját. Óh, milyen öröm lehetett a mennyben, óh, milyen lakodalom hangjai töltötték be az egek egeit! Oh, milyen trónralépés és milyen koronázás volt ez!
Nos, testvéreim, ez történt a küszöbön belül, amiről nem beszél a példázat, amit csak a husvéti Evangéliom mond el. Ezért a halálért éa feltámadásért történhetett meg az, hogy a tékozló fiú ó embere és új embere kettéhasadjon és meg- különbözzék egymástól. Azért történhetett, hogy Isten elfogadta az újat, mert az új ban nem a tékozló fiút, hanem a helyette szenvedő, érette eleget tevő Egyszülöttet látta. Krisztusban nézte őt az Atya, azért találta a magáénak. A régi a Krisztusban meghalt, elveszett és semmivé lett; az új, a Krisztusból származó nőtt és hatalmasodott.
Amíg Krisztustól el nem szakadunk, Benne növekedünk, új emberünk az egész sátáni világgal szemben győz s reménységben naponként örvendezünk annak a végső győzelemnek, amikor a halál fekete fürdőjéből dicsőséges testtel kiszállunk s tisztán, fehér ruhában indulunk a nagy koronázásra. Mögöttünk köddé válik minden, ami anyag, föld, test, bűn, halál, kárhozat, előttünk kitárulnak az egek egei, felöltözzük a fiúság palástját, ujjunkra húzzuk a Vőlegény gyűrűjét, lábunkon a tisztaság sarúja s mi odatartjuk fejünket a korona alá. Új énekbe kezdenek az angyali seregek s énekükkel együtt zeng a láthatatlan világ minden boltja és oszlopa : az én fiam meghalt és feltámadott és megtaláltatott. Óh, mennyit sirtak feletted az angyali seregek ; akkor: ujjongani fognak. Reád is áll majd : kezdének azért vígadni. Valóban, minden lelekre áll : odafent azért kezdének vígadni.