Legyen világosság

Valahányszor a teremtés történetét olvasom, mindig az az érzésem, hogy ez az első vers: «kezdetben teremté Isten az eget és a földet», inkább elrejti, mint felfedi az Isten műhelytitkát a mindenség megalkotásánál. Akkor derül fel először az isteni műalkotásnak a születési titka, mikor megzendül a szó : Legyen világosság! Akkor dőlt el, hogy a teremtés isteni céllal bírjon és isteni minőséget hordozzon, akkor történt, hogy Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől, hogy soha többé senki össze ne véthesse ezt a kettőt, s akkor történt, hogy Isten «látá, hogy a világosság jó», vele rokon, belőle való. Ez az értékelés mindaddig érvényes, amíg a teremtés fennáll, sőt azon túl is, mert Isten a világosság. Mindaz, ami élet, ami jóság, ami igazság, egy szóval Istennel rokon, együtt neveztetik a világossággal; a fény örök szinboluma Isten dicsőségének. Mindaz, ami halál, bűn, tudatlanság, kárhozat, együtt neveztetik a sötétséggel, s a sötétség elválaszthatatlan szinboluma lett mindannak, ami Istennek ellensége, ami sátáni.
Nem lehet tehát csodálkozni rajta, hogy a teremtés hajnalától mind máig, minden olyan pillanatban, amíg a tudatlanság, a bűn, a kárhozat fenyegethet, mindig megzendül a mentő szózat, legyen világosság! Azt hiszem, mikor a népek nagy éjszakájában Isten kiválasztotta Ábrahámot, egy pici kis lángot gyújtott s azt mondotta, ebben a rettentő éjszakában legyen világosság. Mikor Mózes és a próféták viaskodtak népük tudatlanságával és rosszakaratával, Isten mindig azt. mondta, legyen világosság, s égtek a próféta lelkek, mint a sercegő szövétnekek. Mikor Isten megtekintette az ádventi nyomorúságban és bűnben hánykódó emberiséget, ezt a szánalomra méltó, sötétségben ülő népet, azt mondotta, legyen világosság. Mikor a nagypéntek éjszakája reáborult a tanítványokra, azt mondotta, legyen világosság, s felhajnallott a húsvét. Mikor a félelmesszívű, tanácstalan tanítványok tehetetlenül ültek, s nem volt senkinek egyetlenegy mentő gondolata, Isten azt mondotta, legyen világosság, megzendült a pünkösdi szél, s lángolni kezdtek a kettős tüzes nyelvek.
Ebből világos, hogy mi református keresztyének ezen a napon Istennek ezt a teremtő szózatát halljuk kijelentésből, történelemből, saját lelkiismeretünkből: Legyen világosság; mert a világosság az örök reformáció. A reformáció nem egyéb, mint örök küzdelem a világosság isteni jogáért és isteni kötelességéért.
Legyen világosság. Két dolgot látok ebben : ez a legnagyobb ajándék és ez a legnagyobb feladat.
Ha a reformációt ebben a mondatban sűrítem össze : és monda Isten : legyen világosság és lőn világosság, akkor ezzel azt mondom, hogy Isten újra megmutatta magát nekünk, mint kegyelem. Elfelejtkezett a világ mindarról, amit Isten mondott magáról nekünk. Elfelejtkeztek róla, hogy Ő az örök szeretet, ki előbb szeretett minket, ki úgy szeretett minket, hogy egyszülött Fiát adta értünk. Elfelejtkeztek arról, hogy Csupa kegyelem, irgalmának határa nincs, önmagáért és neve dicsőségéért könyörül bűnös gyermekein. Elfelejtették róla azt, hogy ezt a titkot Ő nem bízta emberi kezekre, hanem evangéliomában mindig hirdette. Nem lehet az, hogy ember ebből a kegyelemből valakit kizárjon, de az sem lehet, hogy ember ezt erőszakkal, érdemmel, joggal, vagy cselvetéssel kikényszerítse. Ez a kegyelem ingyen való és közvetlen, a Szentháromság egy örök Isten és a halhatatlan lélek viszonya, amelybe semmiféle emberi hatalom bele nem szólhat.
A reformációban nemcsak az volt csudálatos, hogy újra megjelent a fény, hanem az is, hogy felnyíltak a régi lecsukott szemek és meglátták ezt a világosságot. Hiszen a fény azelőtt is megvolt a világban, de nem volt szem, amelyik lássa. A reformáció tehát a szemeknek a megnyílása. Ez a szó, legyen világosság, ha valakihez intézzük, azt jelenti, jer és láss. Ebben a vonatkozásban is egészen csodálatos isteni tünemény volt a reformáció. Megtörtént máról holnapra, hogy nem egy, nem két, nem száz és nem ezer ember, hanem millió és millió egyszerű lélek, nem tudósok, theológusok, műveltek, fejedelmek, hanem szegény, egyszerű, nyomorult emberek, országonként és nemzetenként megláttak olyan dolgokat, amilyenekről eddig fogalmuk sem volt. Meglátták azt, hogy mily nagy a bűnük és a nyomorúságuk. Meglátták azt, hogy milyen gazdag, felajánlkozó, közelvaló az Istennek a kegyelme. Meglátták, hogy Isten a Szentírásban gyertyát gyújtott, azt gyertyatartóba tette ,s orcánk elé hozta, de mi eddig észre sem vettük. Meglátták azt, hogy Isten az Ő igéjében, a maga teljes tekintélyével, világosan megmondja nekünk, hogy mit kell hinnünk és cselekednünk, s hogy a mi üdvösségünkre való drága ígéretét naponként hirdeti, s untalan elpecsételi az Ő sákramentomában. Egyszerre meglátták azt, hogy nem a szertartás ment meg engem, nem a papok segítsége üdvözít engem, nem függők lelkemben semmiféle földi hatalomtól, földi tekintélytől, hanem közvetlenül a Szentháromság egy örök igaz Istennel társalgok, aki nekem Teremtőm, aki nekem Megváltóm, aki a jóra vezérlő és vigasztaló Szentlélek Isten. Meglátták azt, hogy egyedül őt illeti minden dicséret és dicsőség, Ő az egyetlen király, akinek engedelmeskedni tartozunk. Ezt a látást ebbe a tételbe foglalták össze, egy idézetbe Pálból: hit által igazulunk meg ingyen, Istennek kegyelméből.
Ma már alig tudjuk elképzelni azt az időt, amikor mindez ismeretlen lehetett a lelkek előtt. Hiszen azt se tudnók elképzelni, milyen lehet egy olyan világ, amelyikben nem sugárzik a Nap.
Azonban az Isten örök Ígéje : Legyen világosság, nemcsak a legnagyobb ajándék, hanem a legnagyobb feladat is. Minden világosító testre áll a parancs : fogd fel a fényt és add tovább. Nem minden test alkalmas erre a szolgálatra, éppúgy, mint ahogy nem minden lélek alkalmas a mennyei világosság felfogására és tovább adására. Ehhez Isten kiválasztása kell, az hogy Isten egy bizonyos minőséget hozzon létre bennünk, ajándékozzon meg azzal, hogy fényforrások és fényközlők lehetünk.
Azt hiszem, a református ember hivatását nagyszerűbben nem lehetne kifejezni. Isten kiválasztott és képessé tett arra, hogy magadba vedd, felfogd az Ő világosságát. Képessé tett arra, hogy gyertya, szövétnek, lámpás légy. Gondold meg, elég-e minden perced arra, hogy minél több fényt fogj fel; szabad-e neked akkor megfeledkezned arról, hogy szakadatlanul Istennel kell társalkodnod, az Ő Igéjére kell figyelmezned, az Ő szeretetének mélységét és magasságát kell bejárnod, hogy minél több világosság gyűljön össze benned. A gyémántról azt mondják, hogy ha sokáig volt a tűző napon, a sötétségben világítani tud. Foszforeszkáló tárgyak, ha teleitták magukat fénnyel, többet tudnak kisugározni. Tudjátok, meg magyar reformátusok, hogy ez a magyar éjszaka annál derengőbb, lesz, a hajnal annál hamarabb következik, annál több ember találja meg a helyes utat, annál nyugodtabb lesz nemzetünk kemény és veszedelmes zarándok útja, minél több világosságot fogtok fel magatokba ti, a világosságnak népe és örökösei.
Ha vettél világosságot, akkor tudsz adni. Hogyan adhat egy ember világosságot? Adhat először is, bizonyságtétellel amikor ajkán megszólal az Íge örök tanítása. Gondold el. életedbe hány adomát mondtál el, hány élményről számoltál be, hányszor idézted gyarló emberek szellemes vagy sületlen véleményét, de milyen kevésszer csendült meg ajkadon az Ige bizonyságtétele. Pedig, s ezt is gondold el, hányszor, de hányszor megesendülhetett volna ! Nincs egy vasárnapi iskolás gyerek, ki egy öngyilkosságba induló életet meg ne tudna menteni, ha a határozás pillanatában egy Ige aranyszemét dobná a mérleg serpenyőjébe. De lehet világosságot adni példaadás által. A példaadás akkor igazi, ha szinte szándéktalan, annyira természetes, hogy öntudatlan. Példát adunk akkor, ha nem akarunk adni példát, de minden erőnkkel Isten segítő kegyelmébe fogózunk, hiszünk benne és engedelmeskedünk neki. Az ilyen keresztyén élet Istennek nagyon kedves eszköze arra, hogy más emberen segítsen vele. Nem tudjuk mikor, nem tudjuk hol, s ha tudnók, talán szégyelnénk magunkat, de Isten azzal, amit tettünk vagy nem tettünk, akartunk vagy nem akartunk, elértünk vagy elhárítottunk, sokszor nálunk különb embereken segít, megtart drága lelkeket, s kimondhatatlan vígasztalásokat ad, olyat, amit mi szóval vagy erőlködésből soha, de soha nem tudtunk volna adni. A fény akkor is fény, ha nem tud önmagáról. Harmadik nagyszerű módja a fényközlésnek a szeretet szolgálata. Nemcsak az ismeret van világosságból, a szeretet is világosságból van. Az ismeretben több sötétség és homály rejtőzködik, a szeretetnek tisztább a szövete, több benne a fény, általa közelebb vagyunk Istenhez, mert éppen a szeretet révén van Isten is nagyon közel hozzánk. Ezért mindenki, aki jót tett, aki segített, aki vígasztalt, áldozott, szeretett és szolgált, tulajdonképpen világosságot terjesztett, s Istennek ezt a parancsát adta tovább: Legyen világosság.
A berlini olimpiásznak legmegragadóbb jelenete az volt, hogy Görögországban, a marathoni mezőn felgyújtottak egy lángot, s azt fáklyás staféták fél Európán kézről kézre adták, míg a német stadion közepére érkezett és égre lobbant fel. Gondoljuk el, kiválasztott fiatal emberek mennyire készültek, hogy egy szakaszon átvegyék és tovább adják a lángot, milyen nagy jutalom volt életüknek, mekkora kiváltság volt reájuk nézve, hogy általuk is haladt és célhoz ért a fény. Mennyire vigyázniok kellett, hogy csakugyan átvegyék a lángot, mert borzalmas dolog lett volna meg nem gyújtott fáklyával szaladni tovább. Mennyire kellett vigyázniok, hogy átadják a lángot, mert milyen rettenetes dolog lett volna félúton összeesni s meghalni együtt a lánggal. Ma a reformáció ünnepén, az evangéliomi egyházak hívőit, a világosság embereit ilyen fényhordozóknak látom. Isten kegyelme választott ki arra, hogy vegyük és vigyük a lángot. Örök kegyelmének végzése volt ez. Ujjongjunk fel a benne rejlő kegyelem láttára. A láng, amit viszünk, az a világosság, amit Isten gyújtott a teremtés hajnalán, amelyik a próféták lelkében égett, betöltötte a bethlehemi éjszakát, s kigyúlt nagypéntek fölött, mint a húsvét világossága. Nem más ez, mint Istennek a jóakarata, örök szeretete, a lénye, a lelke minden igazságnak, életnek, jóságnak, szentségnek és üdvnek a foglalata. Mondhatom ezzel a szóval Íge, mert kezdetben volt az Íge és Istennél volt és az Ige Isten volt, s ez az Ige testté lett a Jézus Krisztusban, s mi láttuk az Ő dicsőségét, mint az Isten Egyszülött Fiának a dicsőségét. Ezt a lángot kell átvennünk és tovább adnunk. Rajtunk fordul meg, hogy Isten örök parancsa, legyen világosság végbemenjen és akarat meglegyen. Hiánytalanul és tisztán vegyük át, magától a Krisztustól s fenen lobogtatva szaladjunk vele végig a reánk mért pályán és adjuk át szolgálatban, bizonyságtételben. szeretetben és példaadásban mindazoknak, akikhez küldi Isten, hogy ebben a sötét, hideg, szomorú és halálos világban csakugyan : legyen világosság!