Sokszor sajnálom, hogy az újtestámentomi görög kifejezések az ígehirdetésben nem használhatók fel. Például ez a szó, amelyet a magyar szöveg így fordít: a Krisztus szerelme szorongat minket, egy olyan szóképből vétetett, amelynek a következő jelentései vannak: bír, erősen tart, mederbe szorít, összefog, fojtogat, birkózásban leteper, megláncol, zsákmányként magával ragad. Most érezzük milyen szerelem lehet az, amely bír, erősen tart, szorít, összefog, fojtogat, birkózásban leteper, zsákmányként magával ragad. Szinte látjuk, mint sápad bele az apostol, valahányszor ezt újra megtapasztalja, miként áll el a szívverése, akad meg a lélekzetvétele, s lesz valami kibeszélhetetlen bírás tárgya és alanya. Mert azt az egyet nem tudta a görög nyelv kifejezni, hogy ez a szorongató szerelem az apostol szerelme Krisztus iránt, vagy Krisztus szerelme az apostol iránt. Azt hiszem, hogy a kettő együtt, mint ahogy az ívlámpánál felgyúló világosságban nem törődünk azzal, melyik szikra megy az egyiktől a másikig, s a másiktól az egyikig, mert együtt adják a lámpa ízzó fényességét.
Ezt a nagy szorongató szerelmet kell nekünk megéreznünk. Azért is meg kell éreznünk, mert ebben az évben sok-sok tízezer ember jön ilyen érzés nyomására Budapestre, hódolni Krisztusnak olyan formák között, ahogyan azt saját hitük tanítja. Ugyanakkor mi magyar reformátusok éppen olyan, sőt az volna a kívánatos, hogy fokozottabb szenvedéllyel, erővel és boldogsággal kiáltsuk világgá a mi nagy hálaadásunkat, ezzel a zúgó kürtszóval: a Krisztus szerelme szorongat minket!
Három dolog van ebben a szorongató szerelemben.
I.
Először alapja a nagy áldozatnak a szemlélete. «Úgy ítélünk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt és feltámasztatott.» Egy meghalt mindannyionkért; ki se mondja nevét, mégis tudjuk ki az az egy. Előttünk áll ennek a halálnak minden borzalma és minden dicsősége. Ez a halál volt a nagy áldozat.
Áldozat az, amit Istennek adunk, hogy vele őt kiengeszteljük, s a rész odaadásával megmentsük az egészet. Így áldozott az ótestámentom népe a termésért, a jószág fajzásáért, az ember életéért, ünnepélyesen átadva Istennek egy részt belőle, ezzel megvallva és kiábrázolva, hogy az egész az övé, s mégis, másodszor is ingyen adja vissza az elfogadott áldozatért. Egyszer az történt, hogy a szent és igaz, a testté lett Ige, Krisztus adta magát Istennek áldozatul, ember az emberekért, rész az egészért. Ez az áldozat becses volt, az embereknek nem, mert ők megvetették, s keresztre adták, de mindennél becsesebb volt Istennek, hiszen az Ő egyszülött Fia volt a nagy áldozó. Ezzel az áldozattal azt mondotta Krisztus: én meghalok mindannyia helyett, hogy levegyem róluk a halált és a kárhozatot, én elhordozom mindenki büntetését, hogy ők megszabaduljanak az ítélet alól. Nézzétek, abban a tényben, hogy én most meghalok és így halok meg, tulajdonképpen meghal velem együtt minden testvérem, aki hisz bennem, azaz Isten olybá tekinti őket, mintha velem együtt a kereszten elszenvedték volna a halált és a kárhozatot, amint mindenki helyett én egyedül elszenvedtem. Mindenki meghalt és bennem, halálom egybezárta, összefogta millió meg millió hívő testvérem bűnét, s amíg hordozta, el is törölte, mert azért történt az én halálom, hogy ők éljenek.
Velünk valami különös dolog történt: meghaltunk a Krisztusban. Élünk, lélekzünk, szenvedünk, jajgatunk, megkísértetünk, de azért más a helyzetünk, mint azoknak, akikért nem szól ez a halál. Ez a halál nekünk egy mindig nyitott ajtó, amelyen hazamehetünk. Menedéklevél, amelybe bele van írva a nevünk, csak mi sokszor elveszítjük. Jogcím, amelynek alapján fiaknak neveztettünk, igéret, amely soha meg nem csalhat, valóságos, teljes elégtétel, ár, mely érettünk lefizettetett, s amelyet nem alkudhatik le, nem tagadhat meg, nem erőtleníthet meg sem a Sátán, sem az ember. De Krisztusban azért haltunk meg, hogy éljünk, élhessünk igazán, szentül, reménykedve, a kiengesztelődött Isten atyai szeretetét tapasztalva és szakadatlanul áldva. Éljünk úgy, mint akik megmenekültek, akik bujdosásból megérkeztek, akik veszedelemből jó útra tértek, akik szétszórtságból egybegyüjtettek, akik most látják mi az igazi élet, amikor immár nem maguknak, hanem Annak élnek, aki meghalt és feltámadott érettük.
Én azt hiszem, mindenki látja, hogy ez az áldozat milyen teljes: betölti az eget és a földet. Ereje áthúzódik az egész örökkévalóságon; mindenki látja, hogy ez milyen tökéletes, éppúgy nem lehet hozzátenni, belőle elvenni, mint ahogy a déli napfénynek nincs szüksége Szent János bogarak segítségére. Mindenki látja, hogy ezt az áldozatot senki sem ismételheti meg, hiszen ez a Szentháromság személyei között játszott le, ezt az áldozatot senki sem ábrázolhatja ki, mert az erő, igazság, érdem, kegyelem, egyszóval lélek. «Azért ezentúl senkit sem ismerünk test szerint; sőt hạ ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük.»
II.
Még csodálatosabb dolog az, ami következik. Ez a nagy áldozat nemcsak egy világot betöltő szertartásnak, a Golgota keresztjének a ténye és eredménye. Ennek valami különös hatása van az emberekre, reám és reád. Isten nem lett más tőle, mert az volt az áldozat előtt is, ami utána, örök, elrejtett, kibeszélhetetlenül nagy kegyelem. De nekem másnak kell lennem, mert különben a nagy áldozat hiábavaló. Kövekért, tengerért, csillagokért, állatokért nem vitetett végbe ez az áldozat, azért mert rajtuk változást nem hoz létre, csak azokért hozatott meg, akiket megváltoztat. Ezt alapígénk így fejezi ki: «azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmultak, íme újjá lett minden». Ebben a nagy áldozatban éppen az a csodálatos, hogy az áldozó beleköltözik millió meg millió szívbe, azokba, amelyek őt hívő alázattal elfogadják. Újjá lesznek ezek az emberek, mert Krisztus költözik beléjük. Krisztus nem tárgy formájában költözik beléjük, nem is valami bölcseség, vagy világnézet, vagy tudomány formájában, nem is úgy, hogy emberi akaratuk megerősödik és nevelés által többre lesznek képesek, mint addig; Krisztus mint Szentlélek költözik beléjük, mint olyan új ember, aki egyéniségüket Krisztus képére alakítja átal. Isten úgy tekint reájuk, mintha Krisztus nézne belőlük reá, s az emberek úgy tekintenek reá, mint akiben megismerik Krisztus elrejtett vonásait, s az új teremtmény úgy tekint Isten arcába, ahogy Krisztus tekintett, azzal a békességgel, azzal a bizalommal, azzal a hálával és azzal az örömmel. Az ilyen ember még nagyon erősen küzd a maga óemberével és ez a küzdelem csak akkor fejeződik be, amikor az ó ember fészke és nagy fellegvára: a test lehull mi rólunk. De azért más az új ember, mint az ó, más a szerelme, más a vágya, más amit értéknek tart, amelyre életetét felteszi, másként bánik az emberekkel, másként jár-kel ebben a világban. Külsőleg otthontalan, belsőleg otthon élő, külsőleg bujdosó, belsőleg célhoz ért, külsőleg elszegényedő, belsőleg kibeszélhetetlenül gazdag, külsőleg meggyötört és megalázott, belsőleg felmagasztalt és győzedelmes. Tulajdonképpen ez az új teremtmény az, amelyiket mindenekfelett a Krisztus iránt való szorongató szerelem jellemez. Ha azt kérdeznék, mi a gyökere az új ember állapotának, azt felelem reá, hogy megfogta, hatalmába kerítette, zsákmányul ejtette, s a lélek boldog ujjongása között elragadta Krisztus örök szerelme, amely erősebb minden viharnál és minden földrengésnél, s nem egyéb, mint felelet a Krisztus felfedezett, megértett, elibénk jövő szeretetére. Ez az állapot csupa hála, az újtestá- mentomi görög szó szerint eucharisztia, amikor a boldog és ujjongó ember hálaáldozatul Istennek ajánlja s Isten oltárára teszi egész életét. Ez a hálaáldozat az eredménye és a kísérete a Krisztus nagy engesztelő áldozatának. Én nem engesztelhetem meg Istent, csak Krisztus engesztelte meg őt. Krisztus nem adhat hálát helyettem, én nekem kell ezért az engesztelő áldozatért hálaáldozatomat bemutatnom. Hálaáldozatom nem egy szertartás, hanem egész életem egy magasra tartott véres szív, a Kálvin mondása szerint: szívemet véres áldozatul neked ajánlom fel, oh Uram.
III.
De sajnálatos dolog, hogy ezt a megújulást olyan kevesen fogadják be. Ha egyszer valaki befogadta, hihetetlen belső kényszerűséget érez, hogy mást is hozzásegítsen. Csak úgy segíthet hozzá, ha bizonyságot tesz róla. Az egyház bizonyságtétele Krisztus nagy áldozatának hirdetése és ez áldozathoz való ünnepi hívogatás, az egyház prédikációja. Isten reánk bízta kiváltságul és kötelességül, hogy meg ne szűnjünk suttogva vagy a háztetőkről kiáltva hirdetni, emberek béküljetek meg az Istennel, mert jaj nektek és jaj nekünk, ha a harag állapotában maradtok. Mi lesz veletek, romlandó, beszennyezett cserépedények, léha polyvák, mikor jő az igazság Istene, aki előtt tűz jár, reng a föld és szélvész csavarja a cédrusokat is. Béküljetek meg az Istennel! Béküljetek meg, mert Isten már megbékült, elfogadta a nagy áldozatot, megígérte és meghirdette az Ő örök kegyelmét, kapuit kitárta, tékozló fiait hívogatja a királyi vendégségre, béküljetek meg Istennel! Béküljetek meg, mert szívetek nyugtalan, az életetek békéttelen, boldogtalan, eltorzult, feldordult; e megátkozott világban olyanok vagytok, mint az égő erdők riadt madárserege. Füstön és lángon át kőszirtet, havasi csúcsot kerestek, ahol szívetek dobogása megcsendesedik, ahol nem hallszik a bűnében és vérében elpusztuló világ halálordítása, ahol elénekelhetitek a megbékélés énekét. Béküljetek meg az Istennel, mert Isten a maga számára teremtett titeket s nyughatatlan a szív mindaddig, amíg Őbenne el nem pihen. Isten kér így, Krisztusért kér így. Mi tartóztat még, hogy nem teszed meg azt a döntő lépést a megbékélés felé. Az a döntő lépés a hitnek a ténye, elfogadása egy kinyújtott kéznek, megcsókolása egy kegyelemlevélnek, hívó szóra, ígéretre egy boldog Ámen.
1938
Lekció
Róm 14,7-9