A keresztyénséget sokszor vádolták azzal, hogy nem vall határozott szociális programmot. Nem mondotta meg, mi a véleménye a munkáról, a tőkéről, a szegénységről és a gazdagságról. Ebből rosszakarói azt a következtetést vonják le, hogy a keresztyénség a nyomorgó embereket az örök üdvösség kilátásával vígasztalgatja, e világ javait pedig meghagyja azoknak az élvezétében, akik erőszakkal és csalárdsággal megszerezték. Ha pedig némi jóindulattal voltak e felfogás hívei a keresztyénség iránt, ennek az első alapvető hibának tudták be azt, hogy a keresztyénség, mihelyt kilépett az üldözöttség katakombáiból, intézményesen összeszövődőtt a nagytőkével és a kapitalista társadalmi rend legfőbb oszlopa lett.
Olyan közkeletű tévedés ez, amely csak a keresztyénség félreértéséből származhatik. Igaz, az evangéliom nem hozott szociális programmot, sem nem kommunista, sem nem kapitalista, még szocialista sem, a mai értelemben véve a szót, de éppen ez mentette meg a keresztyénséget attól, hogy elvesszen idői áramlatok hullámaiban. Keresztyénségnek akkor is kell lennie, ha az egész világ kapitalista és a keresztyénségnek akkor is meg volna a maga mondanivalója, ha az egész világ kommunista volna. A keresztyénség nincs gazdagsághoz vagy szegénységhez, életkorhoz vagy műveltséghez kötve; olyan emberi sors és állapot nem képzelhető, amelyben az evangéliom csorbítatlan mondanivalója elveszíthetné alkalomszerűségét vagy hatékonyságát. Éppen ez teszi képessé a keresztyénséget arra, hogy minden korban, minden kultúrában, bármilyen formájú emberi nyomorúság ellen teljes erővel küzdjön, s minden korban és minden kultúrában az emberi méltóság örökkévaló javait védje és a világ isteni rendjét helyreállítani törekedjék.
Ebből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a mai korban, a mi nyomorúságaink közepette a rettenetesen súlyos szociális kérdéseket egyedül a keresztyénség tudja megoldani. Nem elmélettel, nem parancsuralommal, hanem egy titokzatos ténnyel, azzal, hogy Krisztus a szenvedő, a szegény ember mellé áll és érette helytáll.
Mérhetetlenül nagy dolog ez. Ha az Úr Jézus Krisztus arannyá változtatta volna Arábia homokját és kenyérré Judea köveit, talán egypár évig biztosította volna a szegény emberek sorsát ezen a világon. De már rég ugyanaz a helyzet volna, ami ma: kenyér és arany az egyik parton halmozódott volna fel, éhező tömegek a másik parton sóhajtoznának, jajgatnának, fenyegetőznének, közbül pedig zuhogna tovább a sors elválasztó, sötét keserű vize. Ha egy gazdasági elméletet hagyott volna ránk, ezt már cafatokká tépték volna a tudósok és forradalmárok, vagy ha egy intézményt létesített volna, valami nagy népjóléti irodát: már egypár század mulva csődöt mondott volna, hát még ma! Ezért olyan fölséges, döntő és teremtő tény az, hogy Jézus Krisztus a helyett, hogy fejtegetne, kísérletezne, igazgatna, mérlegelne, egyszerűen odaáll a szűkölködő, a szegény, a szenvedő, az éhes ember mellé s elmondja a közösségvállalásának hihetetlen erejű ígéjét : «bizony mondom néktek, amit cselekesztek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekszitek ezt.»
Ha a dolgok mélyére nézünk, álmélkodva látjuk ennek a megoldásnak valóban isteni, valóban krisztusi módját.
Tanúságtételül hívok fel minden szülőt, hogy ha gyermekét akár az utcán, akár az iskolában, akár a játszóhelyen valami komoly bántalom éri, az neki sokkal jobban fáj, mint a gyermekének. Viszont ha gyermeke az első elemiből jutalomkönyvet hoz haza, ha kormányzógyűrűvel avatják doktorrá, vagy ha Nobel-díjat nyer: az a szülőnek nagyobb örömet okoz, mint magának a kitüntetettnek. Mennyivel inkább fokozódik ez az érzés a szülőben, hogy ha beteg, béna gyermekét éri valami sérelem, vagy valami símogatás. Holtig lekötelezettje vagyunk annak, aki beteg gyermekünkkel valami jót tett. Elfelejthetünk e világon mindent, csak azt nem, ha valaki halálos betegségben szenvedő gyermekünk arcára oda varázsolta az utolsó mosoly fáradt fényét. Mindebből levonhatjuk és megállapíthatjuk azt a tényt, hogy minél nagyobb egy szeretet, annál inkább azonosítja magát tárgyával, s minél kisebb, betegebb, szenvedőbb és nyomorultabb a mi szeretetünk tárgya, szeretetünk annál mélyebb, nagyobb, erősebb és remegőbb.
Most már kérdezem: volt-e, van-e a világon akkora szeretet, amellyel Krisztus nézte az ő atyjafiait? Volt-e, van-e szeretet más, mint a Krisztusé, amely éppen azáltal nőtt a végtelenségig, hogy szeretetének tárgya a nyomorult, szegény és elesett ember. Ha ez így van, kérdeznem kell, ki iránt mélyebb, melegebb és fájóbb Krisztusnak a szeretete: az éhező, vagy a jóllakott iránt; az otthon vígadó, vagy az útonjáró kivert bújdosó iránt; az egészségtől kicsattanó vagy a betegségben senyvedő iránt; a bíborban, bársonyban öltözött, vagy pedig a mezítelen és a didergő iránt; az ártatlan fogoly vagy a hamis bíró iránt? Nem természetes az, hogy Krisztus minden szegény, elhagyott, fázó, szomjúhozó, éhes, üldözött, bújdosó testvérét különös szeretettel öleli magához, takarja be palástjával és ezt az örök, de változatos sereget az ő kicsinyeinek nevezi el. Ez Krisztusnak az a nagy ténye, hogy ő mindenekfelett az ő kicsinyeit szereti, melléjük áll és érettük helytáll.
Ennek a melléállásnak hihetetlen következményei vannak. Az mindenekfelett, hogy amit Krisztus kicsinyeivel teszünk, Ővele tesszük. Olyan belső kapcsolat létesül Krisztus és a szegény között, hogy egymástól ez a kettő el nem választható. Amit a szegénnyel teszek, azt magával Krisztussal teszem.
Ki ne hallotta volna százszor is a népmeséknek azt a kedves fordulatát, hogy a király elveti aranyos ruháját, felöltözik a szegény embernek vagy a koldusnak a ruhájába, s útrakél a maga birodalmába. Itt is az történik, hogy amit ezzel a szegénnyel tesznek, azt az ország mindenható királyával teszik. Aki tehát egy ital vizet ad neki, az a királynak ad ital vizet és aki elkergeti az ajtajától, vagy ráuszítja a harapós ebeket, az a királyt kergette el és a királyra uszította rá a kutyát. Az útrakelt fejedelmi személy koldusruhájában naponként teszi a tapasztalatokat és jegyzi fel emlékezetének a táblájára. Minden lépéssel közeledik haza, nemsokára megérkezik, akkor leveti koldusruháját, felöltözik királyi pompájába, kivonja világverő kardját, fejére teszi szikrázó koronáját, beleül ítélő székébe, megfúvatja harsonáit és megparancsolja: állítsák orcája elé mindazokat, akikkel találkozott. Mit fog akkor mondani az, aki gonoszul cselekedett vele és mit fog érezni az, aki jót tett vele?!
Az amsterdami Rijksmúzeumban van egy quattrocento táblás kép. Egy-egy embercsoportot ábrázol mindenik jelenet, amint körülvesznek egy éhezőt, egy bújdosót, egy beteget, egy foglyot és egy mezítelent s vagy jót tesznek vele, vagy kegyetlenül bánnak. A szenvedő hős mindenütt ugyanaz, s amint nézzük, nézzük, látjuk, hogy olyan ismerős ez az arc: hiszen ez a Názáreti Jézus. Alapígénknek megható és egyszerűségében feledhetetlen illusztrációja ez a kép.
Felolvasott ígénk is így állítja elénk Krisztust, az égnek és a földnek a királyát. Ő is inkognitóban járja a világot: minden szegény ember, minden beteg, minden bújdosó, minden éhező, minden szomjúhozó, egyszóval mindenki, aki az ő kicsinyei közé tartozik, az a Krisztus földi mása, s amit velük cselekszel, azt Krisztussal cselekedted. Hogyan állunk meg előtte akkor, ha majd harsonáit megfúvatja, beül az ő királyi székébe és maga elé idézi mindazokat, akikkel földön jártában találkozott?...
De itt még meg kell jegyeznünk valamit. Azt, hogy Krisztusnak ez a helytállása nemcsak azokra hat sorsdöntően, akik találkoznak az ő kicsinyeivel, átalakítólag hat ez az ő kicsinyeire is. Aki a jerikói úton öntudatlanul vérzik, a mellett ott áll Krisztus, a nélkül, hogy tudná, de a tékozló fiú mellett csak akkor jelenik meg, amikor felébred benne a bűnbánat és elsóhajtja a szót: felkelek és elmegyek az én atyámhoz. Krisztus nagyon irgalmas, nagyon türelmes az ő kicsinyeivel szemben, de elkergeti magától azt, akármilyen éhes, akármilyen szegény, akármilyen nyomorult is, aki hazug, aki henye, aki gonosz, aki ellene fellázad. Ahhoz, hogy Krisztus szót emeljen az Ő kicsinyeiért, az Ő kicsinyeinek bízni kell Benne. Csak akkorra ígéri, hogy ezt a fáradt, drága nyájat hazatereli, ha ez a nyáj engedelmeskedik az ő szavának, hallgat az ő beszédjére és bízik abban a jó pásztorban, aki életét adta az Ő juhaiért. Igen, Krisztus helytáll az Ő kicsinyeiért, de csak azokért, akik őt nem űzik el, nevét nem átkozzák, királysága ellen fel nem lázadnak, trónjáról nem akarják letaszítani. Ezért Jézus, amikor egy helyt felsorolja, hogy ő mit tesz az Ő kicsinyeivel, ezt mondja: a vakok látnak, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak, a halottak feltámadnak és a szegényeknek az evangéliom hirdettetik. Újra mondom és állítom, hogy a kenyér és Íge csak egymás mellett haladva érnek célhoz. Sem a kenyér Ige nélkül, sem az Íge kenyér nélkül diadalmasan nem tudja megfutni pályáját. Tudja meg minden szegény, szomorú, nyomorult ember, azért nem lehet segíteni rajtuk, azért tart tovább nyomorúságuk, pusztulásuk, mert nem tárták ki szívüket az evangéliomnak, mert nem joháztak az irgalmas Isten kezére! Mi lenne a világból, ha nem az istentagadó Marx zászlaja alá sereglenék annyi ember, hanem a Krisztus zászlaja alá s az Ő nevében kérnének, követelnének!
S ezzel egy megdöbbentő tényhez érkeztünk. Ahhoz, hogy a Krisztus helytállása csak akkor eredményes, ha a gazdag is, akinek adni kell, a szegény is, aki venni akar, egyaránt meghódol Krisztus előtt. Teljesen és örömest, azaz, nem azt mondja a gazdag: majd én segítelek téged, ha előbb Istenhez térsz; s nem azt mondja a szegény: majd Istenhez térek, ha te előbb segítesz engem; hanem mind a kettő sietve, a másiktól függetlenül is teljesíti a maga nagy feladatát, azt, hogy Krisztushoz térjen.
Oh, mert titkot mondok néktek : A szegény is, a gazdag is, csak átmenetileg, ideig-óráig, s talán e külső világ látszata szerint különbözik egymástól. Nem két nép vagyunk mi, szegények és gazdagok; egyetlenegy nép vagyunk mindnyájan: lelki értelemben mérhetetlenül szegények. Lélekben vagyunk mi szegények, elepedtek, szinte éhenhalók; lelki értelemben vagyunk mi bújdosók, akik életútunk homoksivatagján, a halál árnyékának völgyében loholunk tovább; mezítelenek vagyunk mi, ha meggondoljuk, hogy Isten királyi vendégségében kell majd megjelennünk; betegek vagyunk, akiket vakság, siketség, bénaság, poklosság elnyomorított, s foglyok vagyunk, ennek a világnak börtönébe zárva, s lázadva vagy dőzsölve készülünk a halálítélet végrehajtására.
Oh milyen jó, hogy ebben a nyomorúságos állapotunkban mindnyájan lehetünk az Ő kicsinyei, akikért Ő helytáll. Helytáll Istennel szemben, mert magára vette bűneinket és nekünk adta ártatlanságát; betegségeinket ő viselte és sebeivel meggyógyult a lelkünk; börtönünk zárát megnyitotta és átalvezetett az atyai hajlék dicsőségébe; mezítelenségünket felruházta, mert reánk adta érdemének királyi palástját. Oh, valljuk, hirdessük, s ujjongjunk felette, hogy mi mindnyájan az ő kicsinyei vagyunk, s amit Isten az Ő Egyszülött Fiával tesz, azt érette mi velünk teszi. Zeng felettünk a megváltás atyai szózatja: ez az én szerelmes gyermekem, akiben nekem kedvem telik !
1937.
Lekció
Péld 14,27-35