Az áldozat a vallás lényegéhez tartozik. Olyan vallás még elképzelhető, amelyben az áldozat csak szellemi és erkölcsi formában él, de olyan nem, amelyikből hiányoznék az áldozat. Ez természetes is, mert az áldozat a láthatóvá lett imádság, a tárgyban, vagy szertartásban kifejezett csere Isten és ember között. Adunk benne és veszünk benne. Az áldozat ennek az örök adás-vételnek, Istennel való kibeszélhetetlen társalkodásnak a jelképe, a kiábrázolása.
Az áldozatnak három fő fajtáját különböztetjük meg.
Az egyik az, amikor az ember azért ad valamit a haragvó istenségnek, hogy kiengesztelje és haragjának borzalmas következményeitől megmeneküljön. Minél egyszerűbb, gyermetegebb egy vallás, annál több megsértett és haragvó istenséggel számol. Rossz szellemekkel, akiket megháborítottak a nyugalmukban, akiktől visszatartották a köteles adót, akiknek törvényeit megszegték, s mivel ezek a démonok gonoszok, kegyetlenek, félelmesek, az embernek irtózatos erőfeszítést kell végeznie, nagyon értékes áldozatokat kell hoznia, hogy életpusztító haragjukat valamiképpen kiengesztelje. Ez engesztelő eljárás szükségképpen létrehozta a helyettes áldozat fogalmát. Ugyanis a haragvó démon csak akkor engesztelődik ki, ha az az ember, aki megbántotta, életével lakol. De éppen azért, hogy életét megmentse, kell áldoznia olyan valamit, amivel a haragvó démon megelégszik, maga pedig ezen az úton megmenekül. Így áldoztak fel egyet a sok közül, amikor arról volt szó, hogy egy város, egy nép megmeneküljön, a család egyik tagjának, vagy a nép egyik kiemelkedő fiának a feláldozása árán. Így támadt az a szokás hogy az elsőszülöttet feláldozzák, megmentendő az utána következő gyermekeket. Ugyancsak ide számít az az általános szokás is, hogy egy állatra, szent vagy megátkozott állatra vigyék át a felelősséget, s az haljon meg, halálával
megmentve az áldozókat. Ilyen például a zsidók engesztelő áldozata, midőn a kecskebak fejére a főpap rátette kezét s ezzel a mozdulattal átvitte rá Izrael egy évi bűneit; s a bűnökkel rakott kecskebakot kiverték a pusztába, hogy ott, a kárhozatban, vesszen el.
Ennek az áldozatnak a komolyságához hozzátartozott az, hogy élet és halál járt vele. Rendesen vérnek a kiontásával járt, mert a kiontott vérnek tulajdonították azt az erőt, hogy a méltán haragvó Istent kiengeszteli ítéletre és halálra méltó gyermekei iránt.
Az áldozatnak második rendeltetése az volt, hogy titokzatos életkapcsolatot létesített Isten és az ember között. Az áldozat e szerint egy szent lakoma és benne együtt vesz részt Isten és az ember. Az a gyökeres szemlélet van ennek a mélyén : akik közös ételt esznek, egy italt isznak, azok egy testvérré válnak. Akivel egy kenyéren élek, azzal egy vagyok. Az áldozati állatnak kövérjét, vérét Istennek ajánlották fel, s ez volt az ő tápláléka, húsát az áldozók ették meg, s ebben a közös lakomában titokzatos életegység támadt Isten és ember között, Ezért az áldozati lakomák hangulata olyan, mint azé az Istené, akinek tiszteletére rendezik. Ha vidám és derült, életadó Isten volt, akkor az áldozati lakoma is derült, életadó, sőt sokszor tobzódó a jókedvtől. Ha félelmes és pusztító, akkor a benne való részvétel megrendítő, szomorú, sokszor halálos végű szertartással jár.
A harmadik formája az áldozatnak a hódoló vagy hálaáldozat. Nincs más célja, mint az, hogy elmondja a láthatatlan és titokzatos Istenség előtt, mennyire az övé az áldozó, milyen jó szolgálatában állani, neki hódolni, dicsőségét magasztalni, jókedvében sütkérezni és jelenlétének örvendezni. Dalt, virágot, hekatombát, hajfürtöt, vagy száz, ezer ellenség fejét áldozzák fel hálából Istennek.
Mindezek az egészen egyszerű, sőt talán együgyü és félvad emberek pogány hiedelmében jelentkező gondolatok és szokások árnyékos képei, tapogatozó keresése az áldozat ama gondolatának, amelyet a tökéletes vallás hirdetett. Éppen az mutatja a kijelentés igazságát és a keresztyénség tökéletességét, hogy a legmagasabbrendű vallásban az áldozat fogalma is a legmagasabbrendűvé válik. Azt hiszem, mindenki látja, hogy ha az áldozat az Isten és az ember közösségének és találkozásának a látható kiábrázolása, a Krisztus személye lesz a tökéletes áldozat, mert Isten és ember benne és általa találkozik.
Ezek szerint Krisztus tökéletes áldozat és mint ilyen, a tökéletes engesztelő áldozat.
A keresztyénség is egy haragvó Isten kiengesztelésének a roppant szükségét elégítette ki. Csakhogy ez a haragvó Isten nem az alacsony emberi indulattal telített szellem babonás képe, hanem az ég és föld teremtő Ura és Istene, az örök Szentség, tiszta tökéletesség és mindenható igazság. Éppen az a nagy kérdés, miért haragudott az Örök Szeretet, a mennyei jóság, a teremtő Isten keze alkotására, örök szerelme remekére, az emberre? Csak azért haragudott, mert bűnos volt, elszakadt tőle, ellene lázadt, csak azért haragudott reá, mert hiába szerette,hiába hívta, hiába jelentette ki magát, azért mert hiába teremtette.
Ide kellett a nagy helyettes áldozat. Egy halál, amelyik eleget tegyen mindenki vétkéért, s egyértékű legyen mindenkinek halálával. Egy halál, amelyikből élet és menekvés támad, mert azt az árat fizeti le, amivel mi tartozunk, s ezért a halálért menedéklevelet nyerünk. Így magasodik fel, tölti be az eget és a földet a világ legnagyobb, sőt egyetlenegy tökéletes áldozata, a Krisztus kereszthalála.
Csak Krisztus és csak az ő halála. Azért Krisztus, mert Ő Isten és Ő ember, minden szenvedést összegyűjt és érez, de minden átkot elhordoz, s maga tökéletesen ártatlan lévén, minden szenvedése mások helyett, mások javára számít. Ez a nagy engesztelő áldozat áll a keresztyén világszemlélet középpontjában, s ezt az engesztelő áldozatot szemlélve, kell nekem összeroskadnom egyrészt láttára annak a mérhetetlen szeretetnek, amely létrehozta és elfogadta, másrészt érzésére annak a rettentő bűnnek, amely kikényszerítette, eszközként végrehajtotta, okozta azért, hogy önmagát megszüntesse. Ehhez a nagy áldozathoz éppen azért senki sem tehet hozzá semmit, nem pótolható, nem ismételhető, el nem fogyasztható, éppen úgy, mint ahogy a Csendes-óceánt könnyeiddel fel nem duzzaszthatod, csigahéjaddal ki nem merheted.
Ha az áldozatnak második rendeltetése az, hogy Isten és ember között egy boldog lakomában titokzatos közösséget létesítsen, akkor bízvást mondhatjuk, hogy Krisztus áldozatában ilyen lakomában részesülünk. Milyen csodálatos intézkedés, hogy a Krisztus áldozatát éppen ő maga lakoma képére is átváltotta és ennek az örök emberi cselekménynek a képével jelenítette meg, mikor vette a kenyeret, hálákat adván megtörte, adta az ő tanítványainak, ezt mondván: vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely tiérettetek megtöretett. Hasonlatosképpen a pohárt is vette, minekután vacsorált volna, mondván: e pohár amaz újtestámentom az én vérem által, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Az úri szent vacsora tehát egy olyan lakoma, amelyben Krisztussal, s Krisztuson keresztül az élő Istennel titokzatos lelki közösségbe jutunk. Azt ábrázolja ki, hogy Krisztus érdeme úgy táplál minket az örökéletre, mint a mindennapi kenyér, helyettünk való szenvedése, amelyet vére ábrázol, úgy vigasztal meg minket az örökéletre, ahogy a bor vidámítja és átmelegíti a testet. Jelenti azt, hogy ha Krisztusnak azokat a javait, amelyeket halálával és feltámadásával szerzett, hit által elfogadjuk, akkor mi ővele lélekben oly valóságosan egyesülünk, mintha csontjából való csont, húsából való hús és véréből való vér volnánk. De tanítja és ábrázolja azt is, hogy amint testünk tagjai egy lélektől nyerik az életet, úgy mi mindnyájan egy ugyanazon Szentlélektől nyerünk életet, s egy ugyanazon Szentlélek igazgat minket úgy, hogy láthatatlan főnknek, Krisztus Urunknak tökéletes hitben és tökéletes engedelmességben alárendel.
Harmadik jelentése az áldozatnak a hála. Ily értelemben az áldozat olyan, mint a növényen a virág, a fán a gyümölcs. Megtermi az ember, hogy fölséges gazdájának hódoljon vele. Ily értelemben Krisztus a mi hálaáldozatunk, megtermi bennünk azokat a boldog gyümölcsöket, amelyeket hálából Isten elé tartunk, mondván: fogadd el, szenteld meg, ez a tiéd. Ilyen gyümölcs minden imádság, minden istenfélő gondolat, az Úrban való minden szent lélekzetvétel; de ilyen gyümölcs minden jócselekedet, akár kicsiny, akár nagy és egy bizonyos távolságról nézve, ilyen gyümölcs az egész földi élet, hálaáldozat. Nem a mi érdemünk, hiszen Krisztus termi bennünk, mi csak remegünk az ajándék súlya alatt, s Isten elé visszük, mint leghőbb vallomásunkat, legszentebb zsoltárunkat, életté vált hálaadó imádságunkat. E földön csak a szép, a jó, az igaz, ami ilyen hálaáldozatképpen termett meg, s amíg egy gondolat, egy tett, egy csók, egy hősi halál születik ebből a hálából, ez a világ nem siralomvölgye, Isten ügye nem veszett el, kertje nem halál, hanem az élet kertje.
Egyetlenegy áldozatával örökre tökéletessé tette a megszenteltetett. Ahogy a nap millió harmatcsepp tükrében millió parányi nappá töri szét magát, s ez mind hasonlít hozzá, kinek gyermeke sugarának gyümölcse, úgy a Krisztus egyetlenegy áldozata ez az engesztelő áldozat, így törik szét millió és millió keresztyén imádságban, jócselekedetben, életáldozatban, ugyanannyi hálaáldozattá, így énekelve: Öröktől fogva szerettél, előbb szerettél, megváltottál, tiéd minden gondolatom, tiéd minden boldog érzésem, tiéd hősi harcom, tiéd egész életem.
Lekció
Zsid 10,1-8