Mikor Pál apostol a damaszkuszi úton találkozott a feltámadott és élő Krisztussal és hallotta tőle a szemrehányó kérdést: Saul, Saul, miért üldözöl engem?, a szentíró szerint összeesett és holt-elevenné vált. Mikor magához tért, vakon, tapogatózva vezették be Damaszkuszba. Damaszkuszban az Egyenes-utcában kapott szállást egy Júdás nevezetű atyafinál. Híre ment a csodálatos eseménynek, hogy éppen az a Saul, aki leginkább dühöngött a keresztyének ellen és a legvadabb gyűlöttel pusztította az anyaszentegyházat s most is azért ment Damaszkuszba, hogy a főpapoktól nyert felhatalmazás alapján az odamenekült keresztyéneket elfogja és halálra adja: ez a Saul a keresztyének közé állt. Ez a hír a farizeusokat, a nagy zsinagógát, mindazokat, akiknek Saul eddig szolgálatában állt, a lehető legnagyobb felháborodással töltötte el. Ez a leggonoszabb áruló, mondották, méltó tehát, hogy minél hamarább eltapossák, mint egy kártékony férget. Ezt a szívességet meg is teszi a főpapoknak a nyomorult Aretás király, a Damaszkus környékén uralkodó beduin főnök, tulajdonképpen rabló-fejedelem. Csapatot szed maga köré, bemegy Damaszkuszba, a kapukat bezárja s kiadja a jelszót: el kell fogni Pált és végezni kell vele. Ebben a helyzetben egyetlen út volt a menekülésre: Sault kosárba téve, kötéllel éjszaka leeresztik a város kőfalán. Ha sikerül: meg van mentve, ha nem, holnap felkoncolják.
Megpróbálják ezt az utat. Ha a menekülésnél a kötél elszakad, vagy pedig elfogy azoknak az ereje, akik lassan bocsátják alá Sault a kosárban, emberi módon szólva, az egész keresztyén egyháztörténet, sőt a világtörténelem is merőben máskép alakult volna. Pál apostolnak, Isten egyházának jövendője, a Pál apostol által megtérített annyi meg annyi léleknek üdvössége és Krisztushoz való tartozása, mind attól függ, hogy néhány ismeretlen ember vagy asszony milyen erővel tudja tartani azt a kötelet, amely Pál apostolt kosárban bocsátja alá Damaszkusz iromba falán a sötét árokba. Izgalmas néhány perc lehetett! Egy-két ismeretlen ember keze tartja Európa műveltségét, a keresztyén anyaszentegyház jövendőjét, Isten örök végzését és tervét, egyszóval: Pál apostol életét, néhány végtelenül hosszúnak tetsző percig, míg az üldözött biztonságba érkezik.
Azokról az ismeretlen kezekről akarok tehát beszélni nektek, amelyek mindnyájunkat tartanak.
Gyorsvonat vágtat bele az éjszakába, országokon keresztül törtetve. Jut-e eszetekbe, hogy háromszáz utasnak az élete és halála attól függ, hogy a mozdonyvezető vagy a váltóőr miképpen áll az őrhelyén? Egy ilyen vonattal utazhatik a világ legnagyobb lángelméje; utazhatik Hitler vagy Mussolini, akiktől a világtörténelem fordulata függ. Utazhatsz te magad, aki elvégre önmagad számára mindenkinél fontosabb személy vagy. Ismerjük mi a mozdonyvezetőt? Nem ismerjük, sohasem találkoztunk vele s mégis mindennap rábízzuk az életünket egy kormos arcú, olajos ruhájú egyszerű embernek a kezére, a becsületére, a hűségére és a tudására. Ismeretlen kéz, amely tartja az életedet. Sietsz valahová, beleugrasz egy autóba és vágtatsz végig Budapest forgalmas utcáin. Sietsz, mert talán lakodalomra mész, talán meg fogsz menteni egy embert, megnyersz egy csatát. Nem törődsz azzal, hogy húsz percig szakadatlan halálveszedelem között száguldozol. Alig kifejezhető mozdulattöbblet életbe kerülhet. Sohasem láttad az autó vezetőjét, nem is fogod megint látni; ha láttad, se ismered fel, de az életedet néhány percre a kezébe tetted. Mikor orvosságot veszel, életed attól a laboránstól függ, aki az illető szert elkészítette. Mikor operálnak, nemcsak a világhírű sebész tartja kezében az életedet, hanem a diakonissza testvér, aki gondoskodik a műszerek tisztaságáról. Gondoljuk el, hogy egy gyárban, vegyészeti gyárban vagy lőszergyárban az egyes munkások gondosságától és hűségétől hány embernek élete, a nemzeti vagyonnak és a nemzeti becsületnek mekkora értéke függ. A hadviselés maga egy olyan cselekvéssorozat, amelyben minden láncszemet egyetlenegy kéz tart, ennek megbízhatóságától, hűségétől függ ezreknek az élete, sőt esetleg az egész csatának a sorsa.
Ha minden emberre áll, hogy életét néha egy ismeretlen, egyszerű kéz tartja, mekkora hálával tartozik az emberiség ezeknek a kezeknek, ha meggondolja, hogy milyen drága életet tartanak néha. Goethe, Arany János, Petőfi, Napoleon, a világ minden lángelméjének élete és halála igen sokszor ilyen ismeretlen kezeken fordul meg. Ilyen ismeretlen kezeken fordul meg az élete annak, akit te legjobban szeretsz: sokszor az édesanyád, hányszor a gyermeked!
Ismertem egy kis fiút, aki hároméves korában beleesett a kert alján folyó patakba. Meglátta egy tűzoltó és kimentette. A tűzoltó nagyon egyszerű ember volt, viselkedése se vált volna egy rokokó szalon díszére, általános műveltsége sem volt akkora, hogy doktori diplomát lehetett volna neki adni, de azért ez a kisfiú legjobb barátjának ezt az egyszerű embert tartja, szüleivel minden évben meglátogatják s hálásan megszorítják azt a kezet, amely visszaadta a gyermeknek az életet és a szülőknek a gyermeket. Milyen jó ezeknek az embereknek, hogy ismerős az a kéz, amely velük ezt a jót tette.
Nos, itt most akarok valamit a lelkedre kötni: ezért van olyan nagy szükség arra, hogy te is nézz széjjel és ismerd meg azokat a kezeket, amelyek ismeretlenül is tartják a te életedet. Vedd számba környezetedben azokat, akiknek segítségétől, hűségétől, odaadásától, mindennapi gondoskodásától függ az egészséged, a nyugalmad, akik nélkül nem tudnád elvégezni dolgodat, betölteni hivatásodat, teljesíteni kötelességedet. Sokszor elgondolom, hogy a szellemtörténetnek van egy soha meg nem írható fejezete azokról az ismeretlen segítőtársakról, akik titkon szolgálták a nagy költőket, nagy írókat, nagy művészeket s hűségükkel nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a lángelme kibontsa mindazt, ami benne rejtve volt. Ha a lángelme reggel kozmás tejet kap, hideg a szobája, lárma hangzik be a konyhából, nem tudja megírni azt a művet, amit megír a csendben és a kényelemben. Lehetnek ezek igen egyszerű emberek, cselédek, szomszédok, munkások: mégis nagy részük van abban, hogy létrejöttek olyan csodálatos alkotások, mint a Goethe Faustja, Az ember tragédiája, vagy a IX. szimfónia. Igyekszünk tehát megismerni ezeket az embereket, hogy hálánkat kifejezzük irántuk. Azt hiszem, mindenki tudja, hogy a XIX. század első éveiben Magyarország egyik leggazdagabb, leghatalmasabb rangú főura: Széchenyi Ferenc gróf, Széchenyi István édesapja, egy aratási ünnep alkalmából sorbaállította jobbágyait és felszólította szép, daliás fiát és örökösét: az ifjú Széchenyi István grófot: eredj és csókold meg ennek az öreg jobbágynak a kezét, jeléül annak, hogy tudod: minden gazdagságunk a naponkénti kenyértől az aranyig, beláthatatlan uradalmaink, az ilyen ismeretlen és hűséges kezek munkájától függ. És István gróf, ez a tüzeslelkű, gőgös ifjú rövid belső tusa után odament és megcsókolta a szabadkozó öreg magyar jobbágynak a kezét. Ismerd meg az ismeretlen kezeket, amelyek téged tartanak, hogy megköszönhesd nekik a jóságukat.
De ha tovább elmélkedünk arról a dologról, arra is rájövünk, hogy nemcsak minket tartanak ismeretlen kezek, hanem mi is tartunk másokat. Én azt hiszem : nincs olyan ember, aki valamiképpen ne tartaná más embereknek az életét. Attól, hogy te a reádbízottakban hű vagy, egy csomó embernek, ismeretlen embernek az exisztenciája függ. Ha egy gyártmányra rosszul ragasztják fel a címkét, megbukhatik a gyár és kenyér nélkül marad sokszáz ember. Nincs a világon olyan munka, amelyet szabad volna lekicsinyelni, vagy jelentéktelennek tartani. A munka éppen azért munka, mert halálosan komoly, bele van számítva a világ fennállásába és az emberek életébe. Azok, akik Pált leeresztették, valószínűleg nem tudták: ki lesz majd belőle, csak egy üldözött embert láttak, csak egy parancsot kaptak, hogy eresszenek le egy megterhelt kosarat. Teljesítettek egy mindennapi kötelességet s csak később tudták meg, hogy ez a világtörténelemnek egyik legnagyobb jelentőségű cselekedete volt. Úgy kell minden kötelességet teljesíteni, mintha rajta népek sorsa, magam és mások jövendője fordulna meg. Ez az a pontosság, lelkiismeretesség, hűség, amelyet a reformáció és éppen a kálvinizmus hangsúlyoz. Nincsen fontos és kevésbbé fontos munka, mindegyik feladat egész lelket, egész embert kíván s mindeniket úgy kell végrehajtani, mintha országok sorsa függne tőle. Mi lenne akkor, ha a kőmíves nem gondolna arra, hogy hajszálpontosan építse fel a falakat; lenne-e akkor biztos épület a világban? Mi lenne, ha azok, akik a hidakat csinálják, csak megközelítőleg végeznének pontos munkát? Akár egyszerű kézműiparos vagy, akár nemzetek sorsát intéző államférfiú, a munkádba tedd bele egész lelkedet, mert magad és a világ sorsa hűségeden fordul meg. A kicsiny dolgokat is ugyanazzal a lelkiismeretességgel kell végezni, mint a legnagyobb dolgokat.
De arra vigyáznunk kell, hogy ebből ne származzék valami fontoskodás, nagyképűsködés. Nincs annál csúnyább dolog, mint ha valaki magának, elvégzett munkájának túlságos jelentőséget tulajdonít, hivalkodásból, dicsőséghajhászásbóll. Éppen a lelkiismeretlen emberek, a munkát elnagyoló emberek, látszatra dolgozó emberek azok, akik kifelé nélkülözhetetlenségükkel hivalkodnak és maguknak páratlan jelentőséget tulajdonítanak. A lelkiismeretes ember, aki legkisebb dolgát is olyan hűséggel végzi, mintha a legnagyobb dolog volna a világon, az tulajdonít legkevesebb jelentőséget önmagának s legnagyobb dolgait is kifelé, a világ előtt úgy végzi el, mintha egészen kicsiny dolog volna. Ha valaki leejti a keztyűjét, felvesszük és azt mondjuk, mikor megköszöni, hogy szóra sem érdemes. Ha valakinek élete leejtett koronáját vetted fel és megmentetted az exisztenciáját, tedd úgy, mintha leejtett papírlapot adnál fel neki s mozdulatodban legyen benne: szóra sem érdemes.
Még csak egy dolgot. Mikor Pál apostol beleült a kosárba és kezdett leereszkedni Damaszkusnak falán, bizonyosan az volt az érzése neki is, ami lett volna mindnyájunknak: Isten kezében érezte magát. Mikor az életünk nagy válságba jut, csodálatos fordulatot várunk, mikor a halál kockázata játszik velünk, akkor szoktuk azt mondani, hogy Isten kezében vagyunk. Ismeretes az a történet a viharba került hajóról, mikor a kapitány elkiáltja: Isten kezében vagyunk! s felordít egy pap: Szűz Anyám, végünk van! Az emberek azt hiszik, hogy csak akkor vagyunk Isten kezében, mikor végveszedelem fenyeget. Mindig Isten kezében vagyunk és Isten mindig emberek kezével tart.
Van-e olyan pillanat, mikor nem vagyunk Isten kezében? Utólag visszapillantva látjuk, hogy az a néhány ember, akik Pál apostolt leeresztették, azért volt erős és biztos, mert Isten eszköze volt, Isten dolgozott általuk. És azt is tudjuk, hogy az élet legnagyobb feladata annak a megismerése, hogy Isten így tart a kezében.
Azzal kezdtem beszédemet: ismerjük meg azt a kezet, amelyik tart bennünket; beszédem végén ugyanazt mondom más értelemben: ismerjük meg azt a kezet, amelyik tart minket: Istennek a kezét. Istennek két keze van: egy ismeretlen és egy ismerős keze. Mind a kettővel tart, csak te nem ismered az egyiket s csak néha-néha, kivételes alkalmakkor pillantod meg a másikat. Láthatnád mindig, ha mind a két keze ismerős kéz volna számodra, ha nem volna számodra Isten keze ismeretlen.
Istennek ismeretlen keze az, amelyik teremtette ezt a mindenséget, tartja a csillagokat, a naprendszereket, emberek és mindenség sorsát, amelyikről nem tudjuk: mikor hív elé és mikor fog újra visszahívni. Ez a félelmes, ez a roppant nagy, ez a mindenható kéz kell, hogy ismerős atyai kézzé, símogató, dédelgető, sebgyógyító és megáldó kézzé változzék számodra. Ismerjük meg ezt a kezet, azaz ismerjük meg a minket személyesen gondozó, egyénileg pásztoroló, minket megszólító és megváltó Istent. Miért ilyen gyógyító, ilyen mentő, ilyen símogató, életadó és megváltó az Isten keze? Azért, mert örök szeretetből cselekszik, Fiának hulló véréért drágának tart minket; azért hívott elé a semmiségből, hogy megismerhessen és megáldjon. Káténk szerint olyan erősen tart minket, hogy «akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről, sőt inkább szükséges, hogy minden az én boldogságomra szolgáljon.» Ezt a kezet csókoljuk meg és áldjuk meg. A nagy alföldi énekíró: Szőnyi Benjámin a Szentek hegedűjében így énekel:
Az Úr megtészi, amit akar.
Az Ő karja hatalmas kar.
Az Ő karja szerelmes kar.
Lekció
Zsolt 139,1-12