Hol van a te Krisztusod?

Ki ne ismerné az ótestámentomi ember szívetfogó feljajdulását : «Könnyhullatásom kenyerem éjjel és nappal, mikor mindennap azt mondják nékem, hol van a te Istened?» Isten egy meghatározott helyen lakozott, birodalma úgy terjedt ki valamely népre vagy országra, mint ma a királyi hatalom. Megtörtént, hogy valaki olyan helyre került, ahol az ő istene nem volt úr; idegen isten lakott ott; ott mindenkinek volt istene, s mindenki meg tudta mutatni, hogy hol van az ő istene, csak a vándor, az idegen nem tudott mondani semmit, s mikor kérdezték, kárörvendő gúnnyal: hol van a te Istened?, az a gondolat leselkedett a szemekből, neked talán istened sincs.
Mondhatja valaki, hogy ez csak ott lehetséges, ahol Isten nem örökkévaló, mindenható és mindenütt jelenvaló. De az igazság az, hogy a mindenütt jelenvaló Isten birodalmában is fel lehet tenni az ilyen kérdést. Hiszen tudjuk, hogy az egész keresztyénség erre a kérdésre: hol van a te Istened? így felel: a Krisztusban. De a csúfolók nem távoznak el székeikből és tovább kérdik: hol van a te Krisztusod? Hányszor kérdezték a hitetlenek a keresztyénségtől, a háború alatt és háború után: hol volt a ti Krisztusotok, hogy megtörténhetett ez a rettenetes szörnyűség? Hányszor kérdi a fájdalomtól elalélt vagy a csapás súlya alatt összetört lélektől a kételkedés, hol van te Krisztusod, aki megvígasztaljon és felemeljen? Milyen kárörömmel vígad az ellenség, mikor az igaz elesik és emberi gyarlóságnak tőrébe kerül, mondván: hol volt a te Krisztusod, hogy megfeledkeztél magadról és megfeledkeztél róla?
Világos tehát, hogy, igenis, lehet kérdezni. Sőt kérdezi a világ, kérdezi a Sátán, hol van a te Krisztusod? Kérdezzük meg mi is önmagunktól. Nem azért, hogy gúnyolódjunk, hanem azért, hogy alázatos lélekkel keressük és megtaláljuk őt.
Hol van a te Krisztusod? Erre az első természetes felelet: mellettem mint tanító.
Tanító és tanítvány összetartoznak, egymás mellé kerülnek. Krisztusban a tanítómestert soha komoly ember meg nem tagadta, még ha olyan gyenge lábon állott is a hite. Elismeri mindenki, hogy az élet értelmére és céljára, az emberi mivolt becsére és igényére nézve soha senki sem tanított igazabb, mélyebb, s mégis egyszerűbb tanítást, mint Ő. Szüleink térdén már megtanuljuk az ő nevét, életének és halálának történetét. Az iskolába az ő nevét halljuk, gondolatait igyekszünk megérteni, s minden erkölcsi tanítás fölé úgy borul a hegyi beszéd és a példázatok tanítása, mint az égbolt a városok kőrengetege fölé. Minden gondolatrendszer, filozófia valamiképpen összefüggésben áll vele, s vagy tőle tanul, vagy vele vitatkozik. Nincs név, amit az európai műveltségben többen és jobban ismernének, mint az ő nevét és nincs nevelői személyiség, aki nagyobb, mélyebb, állandóbb hatást tenne az emberekre és több emberre tenne ilyen hatást, mint Krisztus.
Igen, Krisztus mellettem van mint tanító, de jaj, én nem hallgatok rá.
A kis gyermeket jobban érdekli egy tündérmese, mint a szent történet; az iskolában a vallásórák unalmasabbak, mint a történelem vagy természetrajz órái. Újságok, röpiratok szívesebben kapnak olyan tanításokon, amelyek Krisztus szellemével ellenkeznek, mint amelyek megegyeznek. Társalgásban az ő nevét kerülik leggondosabban, s egy átlagos emberre szinte elviselhetetlen az a gondolat, hogy Krisztust Urának, tanítómesterének vallja. Krisztus azt tanítja: légy tiszta s ifjút és öreget a tisztátalanság, a paráznaság, az érzékiség érdekel és izgat legjobban. Krisztus azt tanítja, fordulj el a világtól s az emberek arra hallgatnak, aki több életet, a teljesebb kéjű életet prédikálja. Krisztus azt mondja: szeress, bocsáss meg, tűrj, áldozd fel magad; s drámák, regények, sorsok ellenkező tanításból fakadnak : haragudj, gyűlölj, habzsolj fel másokat. Mellettem van ez a nagy tanító, minden bölcsességnek és igazságnak kútforrása, kiált fel a modern ember, de, jaj, én nem hallgatok reá; mindenki másra inkább, mint őreá.
Hol van a te Krisztusod? A másik felelet így hangzik: előttem, mint példa. Valóban, Krisztus örök példa mindenki számára. Ez azt jelenti, Őt mindenkinek követnie kell, ha igazi életet, boldog életet, áldott életet akar élni. Megfigyeltétek-e, hogy Krisztus példa nemcsak a fehér ember számára, hanem a színes fajok számára is. Ő nemcsak a Newtonoknak, Kantoknak, szenteknek ad példát, példa Ő a grőnlandi fókavadásznak és az afrikai bushman-négernek. Krisztus példa a gyermeknek; hiszen egy hároméves gyermeket már el lehet indítani az ő nyomdokain, és példa az aggastyánnak, hiszen a sír szélén, utolsó lehelletünk perceiben búcsúzó, áldó nézéssel még mindig lehet követni őt. Példa a férfiúnak, mert Ő a leghősiesebb élet, a legnagyobb bátorság, a legfölségesebb kockázat és a legragyogóbb győzelem. De Ő példa az asszonyoknak, mert Ő a tisztaság, a gyöngédség, mindenekfelett pedig az a nagy önfeláldozás, amely a maga vérével másokat táplál es boldogít. Nincs olyan foglalkozási ág, amely felmentene attól, hogy őt kövessem, nincs az az életmód, amelyik meg e szentelődnék, ha őt követem. Ahol csak ember él, Krisztus mindenütt ott van az ember orcája és szeme előtt.
Krisztus előttem van mint példa, de, jaj, nem követem.
Hiszen éppen ez a nagy baj. Mindenki tudja, aki ismeri az ő nevét, hogy mit kellene cselekedni, s hány ember cselekszik úgy, ahogy helyében Jézus Krisztus cselekedett volna! Éppen azért, mert nem követjük őt, távolodik el tőle az emberiség, harap újra meg újra önnön húsába, s marcangolja szét egyetlen nagy örökségét: az élet. Igen, Krisztust nem követi a gyermek, ezért toborzódik a tékozló fiak keresztes hadjárata; Krisztust nem követi az agg, ezért van olyan sok gyáva, nyomorult és szennyes halál. Krisztust nem követi a férfi, ezért durvul el a lelke, s lesz belőle örök útonálló; Krisztust nem követi a nő, ezért nyomorodik el és lesz belőle örök utcaleány. Az emberiségnek mellét verve fel kellene jajdulnia: előttem van Krisztus mint példa, de jaj, nem követem!
Hol van a te Krisztusod? Harmadik felelet az: körülöttem van mint pásztor. Krisztus csakugyan jó pásztornak nevezte magát és átvette Isten gondviselő munkáját, mint ahogy a pásztor átveszi gazdájától a nyáj gondját. Bízd rám Uram, én vigyázok rá és megőrzöm neked. Ha valaki nézi, hogy mit csinál a pásztor, azt mondhatná, hogy semmit. Napestig mélázik, nézi a bárányfelhőt, fújja tilinkóját, járja az árnyékos, vagy napsütötte utakat. A valóság azonban az, hogy a pásztor a nyájra nézve minden életfeltétel és életbiztosíték foglalata. A nyájra nézve az a pásztor a kies mező, a friss levegő, ő az üdítő forrás, mikor a szomjúság tüzétől lihegnek, ő a szárnyék és fészer, mikor eső vagy villám ostromol, ú a védelem a rablók és farkasok ellen, tilalomfa, hogy tilosba ne tévelyedjenek, s biztos útmutatás, hogy csendes alkonyatkor aranyszínű porban hazaérkezzenek. Krisztus is így vette át az ő örökségét, az ő egyházát, Istentől, a mi felséges gazdánktól: bízd rám Uram, én gondot viselek rá és számot adok róla neked. Így vállalta Krisztus azt, hogy számunkra Ő lesz a kies mező, friss legelő, amikor éhezünk. Ő lesz számunkra a tiszta forrás, amikor szomjazunk; vállalta azt, hogy Ő legyen számunkra a védelem, égiháború és földi csalárdság ellen, s Ő legyen a boldog hazatérés és áldott hazatalálás, amikor szép őszi alkonyatkor az atyai hajlék pitvarába megérkezünk. Elvállalta azt, hogy aki közülünk szakadékba zuhan, utánajön és kimenti; aki betegségbe esik, vagy megsebzi magát, azt meggyógyítja; elvállalta azt a nagy feladatot, hogy a lelkünket táplálja, erősítse, vígasztalja, irányítsa, hazavezesse s egykor Istennek számbaadja. Ezért körülem van, mint a jó pásztor, aki életét adja az ő juhaiért és aki név szerint ismeri egész nyáját, azokat, akik voltak, akik vannak és akik lesznek.
Körülem van mint pásztor, de jaj, nem élek vele.
Nem bízom rá magam, nem veszem igénybe az ő szolgálatát. Mételyt legel a lelkem az ő édes, tejes, friss füve helyett; mérget iszik a lelkem sötét kutakból és útszéli mocsárból, ahelyett hogy megüdülne az élő vizek forrásából; útjáról letérek, nyájától elszököm, idegen vidékre, a halál földjére tévedek, ha utánam jön, előle elbúvok, ha kínálja, hogy vállára vesz, tőle elfordulok, nem hallgatok hívó szavára, csengő pásztorsípjára s ezer gonosz társammal szétrebbenek, mikor szívét hozva közeledik felém. Óh a pásztort néha megcsúfolja és kétségbeejti a nyáj, mint a Gadarénusok disznai; gonosz szellemek hatalma alá kerül és szétzüllik s Krisztus egyedül marad olajával, kenyerével, vizével, mézével, borával, vérével, keresztjével. Körülem van mint pásztor, de jaj, nem bízom rá magam.
Végül egyszer felettem lesz mint Bíró. Akármit csinálok, meg nem másíthatom, akármire gondolok, ki nem törölhetem a jövendőből azt a pillanatot és bizonyos következést, hogy egyszer megjelenik az ő angyalaival a dicsőségben, beül az ő királyi székébe és maga elé idéz engemet is. Óh akkor nem segít rajtam semmiféle pártfogás, az a pillanat ez, ahol nincs érdem, nincs protekció, nincs védelem, nincs enyhítő körülmény, hol körülvesz a vád villámos föllege és millió ajakkal ellenem kiált mindaz, amit vétettem, vagy amit elmulasztottam. Meztelenül, dideregve, szégyenbe és a késő bánat tüzébe égve állok ott, fölém magasodik fenyegető fölséges alakja - felettem fog állani mint bíró, kezét felemeli és megrendülnek az egek szavától: Távozzatok, nem ismerlek titeket.
Miért nem hallgattam a mellettem levő tanítóra, miért nem követtem az előttem járó példát, miért nem bíztam rá magam a körültem forgolódó pásztorra, s miért nem ismert meg engem a felettem széket ülő bíró? Azért, mert Krisztus nem volt énbennem. Hol van a te Krisztusod? Erre csak az tud felelni, aki igy felel: bennem.
Krisztusnak bennem kell lennie, amint alapigénk mondja: élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Hogy lehet bennem Krisztus? Egy életbe hogy kerülhet bele egy másik élet?
Ezt csak egy természeti képpel tudom megvilágosítani, azzal a képpel, amellyel a Szentírás is megvilágosítja ezt a titokzatos dolgot. A vad fába a nemes ág élete beoltással költözik át. A beoltás lényege pedig az, hogy két halálból támad egy élet. Hiszen tudjátok, hogy a beoltáshoz két halál kelI. Egyszer le kell metszeni az oltógalyat, meg kell fosztani minden ékességétől és díszétől, csak egyetlenegy rügyszem maradhat rajta, s benne az élet minden ígérete és dicsősége. Le kell vágni a vad fát is, ketté kell metszeni törzsét, hadd legyen olyan, mint egy kettétört vesszőszál, a halál teljes kockázatával. Ha ez a két halál összeolvad, belőle támad az új élet: a rügy megfogamzik, nő, terjed, elhatalmasodik, a vad törzs minden életereje átömlik és megnemesedik az új ágban, benne csodálatos életfává virul és gazdag gyümölcsöket hoz.
Így kellett két halál ahhoz, hogy bennem Krisztus élete megfoganjon. Kellett először Krisztus halála. Ha Krisztus csak egyszerű vértanú lett volna, aki tanításaiért életét odaadja s igazságaiért elhordozza a kereszthalált, már akkor is minden tiszteletre és hódolatra érdemes lett volna. De a ő halála más, ennél sokkal több. Az ő halála helyettes szenvedés. Azért öltözött testbe, s azért adta magát keresztre, hogy ártatlanúl, szeplőtelen testében elhordozza minden emberi bűnnek méltó büntetését, összefoglaló és summázó egyenértékét. Ezzel tett eleget Isten igazságosságának, ezzel engesztelte ki az ő haragját. Mindezt azonban nem kényszerűségből, lázadozva és sorsként hajtotta végre, hanem örök szerelmének önkéntes áldozatából. Ez annak a vállalkozásnak volt a következménye, amelyet a Békesség Tanácsában az Atya és a Fiú kötött, amikor az Atya a Fiúnak adta a megromlott embert s a Fiú elfogadta és elszánta magát, hogy érette testté lesz, s a testben halálig, a kereszt haláláig, alázatos és engedelmes lesz s magára veszi szeretetből, önként minden emberi bűnnek teljes büntetését. Ezért történhetik meg az, hogy Krisztus a kereszten az én helyembe kerül, én pedig az ő helyébe, ő szenved és eleget tesz értem, én pedig elfogadom az ő érdemét, amit Isten nekem tulajdonít. Isten Krisztusra úgy néz, mint ahogy reám kell, hogy nézzen, s ezért kiált ő fel a kereszten, én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Reám úgy néz, mint ahogy Krisztus néz, ezért látja bennem minden bűnöm és nyomorúságom mellett az ő kegyelmébe fogadott fiát, s ezért fogad el engem úgy, mintha igaz volnék.
De ez csak akkor történhetik meg, ha ez a halál, amely kiábrázolja előttem bűnöm undokságát és annak borzalmas következményeit, engem összetör, arra a vallomásra bír, hogy rajtam semmi nem segít, csak az ingyen való kegyelem, bennem felébred a boldog és bizonyos hit, erős bizakodás ehhez a kegyelemhez. Azért én többé nem magamba bízom, hanem elfogadom ezt a kegyelmet, de nem is félek az ítélettől, mert elfogadtam ezt a kegyelmet és ezzel Isten igaznak nyilvánított. Isten igazsága csak kárhoztatni tudott volna, de kegyelme megigazít, mert megbocsátja bűnömet és Krisztus érdemét nekem tulajdonítja.
Így következik be az, amit az ó ember megöldökölésének és az új ember felöltözésének szoktak nevezni. Alapigénk azt mondja, hogy Krisztussal együtt megfeszíttetem. Éppen ez a csodálatos a váltságban, hogy Krisztussal együtt megfeszíttetem valóságosan és mégis: lelki értelemben. Nem szegeznek rá a keresztfára úgy, mint őt, de Krisztussal együtt a bennem való ó embernek meg kell halnia a bűn és a világ számára. Hogy megy ez végbe? Íme, támad bennem az éhség e világ szerint való örömre, minden idegszálam, egész életem kiált utána, én azonban Krisztussal az ő halálában egyesülve, így kiáltok: távozz tőlem öröm, s megérzem, hogy a távozó örömmel boldogabb lettem. Körülfog újra meg újra a gazdagság kísértése, csábít az arany, kívántatja magát a föld; én Krisztus halálában, vele egyesülve, így kiáltok fel: szórjátok a négy szelek tájéka felé aranyaitokat, földjeiteken tövis és bogáncskóró teremjen, s úgy érzem, hogy sokkal gazdagabb lettem, mint azelőtt voltam. Ébredeznek minden porcikámból éhes vágyak, mint amikor a rőzsenyaláb ezer kis ágacskája külön-külön meggyúl, mindenik apró láng keresi a másikat, hogy egy pusztító tűzzé olvadjon össze; én a Krisztus halálában egyesülve, így kiáltok: egy szomjúságom, egy vágyam, egy igényem, egy szenvedélyem van: s ez az ő szerelme, az ővele való közösség mennyei násza és akkor minden értelmet felülhaladó üdvösség fog el, mint amikor a lélek, a titokzatos menyasszony, egyesül az égi vőlegénnyel, az Úrral. Ez a világ bármit is fogózik belém és tapad hozzám, mégis idegen tőlem, mert a Krisztus halálában megérzem a tőle való különbözést, megérzem azt, hogy ennek a halálnak oka és szerzője a világ, azért ellene mondok és belekapcsolódom még jobban a Krisztusból eredő élet örök tavaszába, boldogan tapasztalom, hogy ezer halál hántja már az élet külső kérgét, belső ereje, teremtő tavasza, gyümölcshozó nyara annál hatalmasabb és diadalmasabb. Mindezt nem én mívelem, hanem általam és bennem megkezdi és végrehajtja az újjászülő Szent Lélek Isten. Így történt meg velem az, amit alapígénk mond: amely életet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem.
Ezzel aztán valami merőben új és csodálatos tapasztalatot teszek. Azt tudniillik, hogy ha Krisztus egyszer bennem van, akkor mellettem is megjelenik, mint örök tanító, de most már nem az történik meg, hogy nem hallgatok rá, hanem éppen azt fedezem fel, hogy Ő a legérdekesebb tanító az egész világon. Amint reá figyelek, s nem tehetem, hogy ne figyeljek rá, mert mindennél érdekesebb az, amit Ő mond: egyszerű tanításaiban csodálatos mélységeket és szépségeket látok meg, míg észreveszem, hogy Ő csakugyan a testté lett Íge. Bölcsességül született nekünk, s rajta keresztül nézünk bele Isten örök szeretetébe és elrejtett gondolataiba; megérzem azt, hogy az Ő tanítását megismerni: ez valóban az örökélet.
Ha Krisztus bennem van, akkor igazán előttem jár, mint vonzó és ihlető példa, de nem úgy, ahogy eddig, hogy bármily közel is volt hozzám, mégis mérhetetlenül távol esett tőlem, mert nem tudtam követni. Most valami titkos kapcsolat van köztünk, s bár én annyiszor megtántorodom, annyiszor elesem, mégis vonz, vezet, ahogy a szép ének mondja:
fogd, óh fogd kezem,
míg megérkezem.
Ha Krisztus bennem megfogant, akkor egyszerre nagy valósággá válik, hogy körültem jár, mint pásztor és én élek az ő pásztori szolgálatával. Egyszerre társam van a legnagyobb magányban, fényem lesz a legsötétebb éjszakában, zengő világom kietlen pusztaságban, élet a halálban. S mikor megjelenek majd ő előtte mint Bíró előtt, mikor «eljő az embernek Fia az ő dicsőségében és ő vele mind a szent angyalok, mikor beül majd az ő dicsőségének királyi székébe» és megindul a rettenetes egyszeri és utolsó ítélet s én tekintetemet remegve emelem fel rá, óh, akkor látom meg, hogy Ő nemcsak bírám, hanem szószólóm és közbenjáróm, aki nem elveszíteni jött, hanem megtartani, aki betakar főpapi imádsága palástjával és megtelik az ég és a föld ezzel a szóval: Kegyelem.