Első olvasásra kissé homályosnak látszik ez az Íge, de ha néhány fogalmat előre megmagyarázunk, egyszerre olyan átlátszóvá válik, mint a hegyikristály.
Először azt kell tudnunk, hogy az ótestamentomi vallásban a tűz a jelenlevő Isten hatását ábrázolta. Kétféle vonatkozásban. Az áldozati tűz formájában Istennek elfogadó jelenlétét mutatta fel, amellyel a neki szánt ajándékot magáévá teszi, s miközben felemészti, részesévé teszi önmaga dicsőséges lényének. De másodszor jelenti a haragvó és büntető Isten jelenlétének hatását, amellyel elpusztít és megemészt minden lényétől idegen és vele ellenséges elemet. A tűz megszentelő és elfogadó hatását jelképezte a Sion hegyén épült templom nagyszerű oltára, amelyen mindig füstölögtek az égőáldozatok. ítéletének rettentő képe volt a Hinnom völgye, zsidóul Gé Hinnom, amelyen valaha Molochnak gyermekáldozatot égető oltárai füstölögtek, s ezért Jósiás, a hívő király elpusztította azt a földet és az átok helyének nevezte. Ide hozták ki Jeruzsálemből az elesett állatokat, minden szemetet, azt ami a zsidó törvény szerint nemcsak tisztátalanság, hanem bdelugma: förtelem volt. Ezen a szennyégető telepen állandóan füstölögtek az ítéletnek tüzei és benne hamvadt el egy nagy város életének minden vallásos és fizikai tisztátalansága. A zsidó képzelet ezt a helyet olyan valaminek látta, aminőnek Dante a poklot képzelte. Természetes következményként fejlődött ki az a hit, hogy a Messiás eljövetelekor a kegyes lelkek angyali öltözetben az oltár megszentelő tüzei körül sereglenek, míg a megítélt és elkárhozott lelkek a Hinnom völgyében égnek meg olthatatlan tűzön, s amíg égnek, halhatatlan férgekként mardossa őket az önvád és a reménytelenség. Ezt a helyet nevezte a Jézus korabeli görög nyelv geennának, amelyet Biblia-fordításunk gyehennának magyarosít, ahol a féreg meg nem hal és a tűz ki nem alszik.
Még csak azt kell tudnunk, hogy az áldozati állat húsát a szent törvény rendelése szerint meg kellett sózni, mert ez a sózás jelentette a megtartást, a tisztaságot; azt, hogy a véres áldozat méltó Istenhez. Ezt a sóval megszentelt áldozati húst emésztette fel a tűzben lakó és tűzzel jelentkező isteni felség.
Ha ezeket tudjuk, s mégegyszer végigolvassuk alapígénket, az egyszerre bűbájos ritmusú, kristályos szerkezetű költeménnyé válik és így hangzik:
„Ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le azt: jobb neked csonka-bonkán menni az életre mint két kézzel menni a gyehennára, a megolthatatlan tűzre, ahol az ő férgök meg nem hal és tűzök el nem alszik.
És ha a te lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt: jobb néked sántán menned az életre, mint ép lábbal vettetned a gyehennára, az olthatatlan tűzre, ahol az ő férgök meg nem hal és tüzök el nem alszik. És ha a te szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt: jobb neked félszemmel menned az Isten országába, mint ép szemmel vettetned a tüzes gyehennára, ahol az ő férgök meg nem hal és tüzök el nem alszik. Mindenki tűzzel sózatik meg, mint ahogy minden áldozatot sóval sóznak meg. Jó ez a só: de ha a só ízét veszti, mivel adtok ízt neki? Legyen só bennetek és legyetek békességben egymással.”
Ebből elünkbe szikrázik tételünk: magunk megáldozása szentel Isten tulajdonává.
I.
Első kérdésünk tehát: mi ez a magunk megáldozása? Az evangéliom legmegrázóbb felelete erre: az ó ember megöldökölése. Krisztus a kereszt királya. Szembe áll ennek a világnak örömével és dicsőségével, mert ez a világ mindenestől fogva megromlott. Aki Krisztust követni akarja, meg kell tagadnia önmagát, fel kell vennie az Ő keresztjét, ki kell ürítenie az Ő poharát, meg kell keresztelkednie az Ő keresztségével, egyszóval részt kell vennie az Ő halálában azáltal, hogy lassanként elfordul ettől a világtól és megöldökli magában annak minden kívánságát, állhatatlanságát és hiúságát. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki szent leckénknek az az ígéje: „állítsátok a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” Csak az lehet Istené, aki az Ő láthatatlan oltárára teszi fel egész életét, s ezen az oltáron megég, elhamvad azáltal, hogy egyesül a dicsőséges, szent és tűztestű Istennel, a Jézus Krisztus halálának nagy szertartásában. Ha a kultusz az Istennel való egyesülés, akkor keresztyén emberre egy kultusz van, elhamvadni az Ő láthatatlan oltárán. Luther egész reformációja abban a gondolatban fejezhető ki, hogy a mi istentiszteletünk egy láthatatlan oltárnak szolgálata, amelyen a gyülekezet ó embere megáldoztatik, hogy belőle győzelmesen felszabaduljon az újjászületett isteni élet. Kálvin jelmondata az volt: szívemet mint véres áldozatot oltárodra teszem, óh Uram! Ezért minden református istentiszteletben ennek a nagy megégésnek illata érzik. Azért nincs tömjénünk, mert maga az ó ember a tűzre dobott tömjén s ennek illata és füstje tölti be Isten láthatatlan templomának világot átfogó öbleit.
Alapígénk költői képben vési a szívünkbe, hogy ez az elhamvadás teljes legyen. Kezed, lábad, szemed, egész tested, amely szakadatlanul megbotránkoztat téged, amelynek idegen és ellenséges törvénye örömet, hiúságot, földi dicsőséget kíván, az önmegtagadás nagy szertartásában váljék semmivé, hogy szabaduljon fel győzelmesen belőlük az újjászületett ember, a hazaérkező, megváltott lélek.
Húsvét felé járunk és utunk a Golgota mellett vezet el. Nem keresztyénség az, amely ennek következményeit nem akarja maradék nélkül levonni. Újra elibénk áll a keresztyén élet alapkövetelménye: a szentség, s mindenkinél világos az, hogy ezt csak a komoly értelemben vett keresztyén aszkézis útján érhetjük el. Ez a keresztyén aszkézis először a lélek halhatatlan rendeltetésére való figyelmezés. Helybenhagyása és elfogadása a keskeny útnak, más szóval a kereszt vállalása. Ebből következik a tisztaság igénye, a szentség keresése és akarása. Szomjúhozás a tisztaság után, lemondás mindarról, ami beszennyez, hátratétele önmagunknak, megtagadása érdekeinknek és kívánságainknak, követése Krisztusnak az önfeláldozás és az áldozat útján, egyszóval titokzatos részvétel a Krisztus halálában.
Láttatok-e Krisztussal meghaló embereket? Mindenki, aki életét az Ő dicsőségéért tékozolja, aki szolgál másoknak a maga előmenetele árán, akit elfog a világtól való idegenkedés és az élet szennyétől való irtózás, mind résztvesz a Krisztus halálában, s ezért olyan csendes, ezért olyan halvány, ezért olyan elszánt, s ezért olyan győzelmes. Ez a fény látszik az anyán, aki életét teszi kockára gyermekéért; apán, aki meghal, hogy gyermeke éljen; a sok mártíron és hősi halotton, akiknek vére kihull, mint új lelki aratások magvetése, mindenkin aki előremegy a keresztyén életben, mert nem fél vállalni a halál kockázatát. Üdv a szenvedőknek!
Milyen nagy vigasztalás ez azoknak, akiket az élet ront és emészt, akik el nem mondható kereszt súlya alatt görnyednek, akikről tüzes vassal tépi le a test vidám és kísértő ruházatát a nagy próbatétel: Isten vette őket kézbe, mert kiválasztotta arra, hogy segítse őket előbbre ó emberük megöldökölésében. Üdv nekik, ha minden töréssel az új élet bennük egyre nő; jaj nekik, ha új élet nem nő ó emberük széthullásával, mert ezzel kárhozattá válik a sorsuk, míg amúgy a legfölségesebb áldozat. Égni meg kell, s a nagy kérdés ez: miképpen égsz meg, kárhozati tűzön vagy áldozati tűzön? Ha áldozati tűzön, megmentetted magadat, egyesültél Krisztussal, s az Ő útján az élő Istennel; megnyertél minden ígéretet és elvetted az élet koronáját. Ha kárhozati tűzön égsz meg, felemésztődik benne minden kincsed: hiszen csak egészséged volt, s az is elvész egyszer; hiszen csak ifjúságod volt, s íme megöregedtél; hiszen csak örömed volt, és íme hervadt katángkóróvá váltál; hiszen csak földi életed volt, és íme nyomorultul meghaltál. Bűnös kezed, gonosz szemed, rossz útra tért lábadat nem vágtad le, nem dobtad el, dédelgetted, tápláltad, gonoszságra hizlaltad, nézd, hogy ég el halálban és kárhozatban!
Gyehenna vagy oltár. Ez a két út, ez a két lehetőség. A passió-járás hetei új alkalom, új kegyelem reád, reám, mindnyájunkra nézve: gyehenna tüzétől az oltár tüze felé.
Ezt a tüzet: az önmegtagadás megszentelő szenvedését és a Krisztussal való meghalást hasonlítja alapígénk ahhoz a sóhoz, amellyel a megégetendő áldozatot megsózzák. Tűzzel sózatunk meg, mondja alapígénk, s hozzáteszi ezt az intést: meg ne fogyatkozzék bennetek ez a tűzzel sózó só. Ugyanis egész világunk, földi életünk, bűnös természetünk, nagy és lihegő életösztönünk tiltakozik az ellen, hogy ez oltáron emésztessünk meg. Jön a bölcs belátás, a Sátán tanácsa, amelyet sokszor világnézetnek, életbölcseletnek szoktak nevezni, s azt mondja: milyen sötét tanítás. Isten örömszerző Isten, azt akarja, hogy nevessünk, és megnevettet olyan dolgokkal, amelyek fölött sírnunk kellene. Ami természetes, az istenes is, mondja az örök pogányság is, amelyet így fejezett ki a latin bölcsesség: naturalia non sunt turpia. S természetesnek, ártatlannak mondja azt, ami a megromlott emberi természet sátáni törvénye. Ezért ajánlja a mezítelenséget, királyi ruhába öltözteti a cédaságot, s esztétikai élvezet örve alatt űzi a lélek örök paráznaságát. Sőt azt is mondja: ne félj, ne aggodalmaskodj, hadd el magad ostorozását, mert van kegyelem, s oda vezet, amiről Pál apostol szörnyűködve beszél: vétkezzünk tehát, hogy nagyobb legyen a kegyelem. Gondoljuk el, mi mindenbe egyezünk bele, mi mindennel alkuszunk meg, mi mindennel békülünk ki, kényelemből, társadalmi szokásból, mások ítéletétől reszkető gyávaságból, végeredményben pedig a cinkostárs szolidaritásából. Mi mindent tettünk arra nézve, hogy a sóból lealkudjuk az ízt, a tűzből a hőt! Ha társaságbeli nőről, vezető állásban levő emberről, talán lelkipásztorról van szó, hogy keresünk magyarázatot a vétek mentésére, rokonszenvessé tételére, s milyen könnyen törünk pálcát a fölött, akinek ilyenkor az evangéliomi ige ötlik az eszébe: ha a te szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, ha a te lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt, ha a te kezed megbotránkoztat téged, vesd el azt. Mennyire hajlandók vagyunk mi is így szólani: én megkockáztatok egy pillantást, később úgyis behúnyom a szememet; én megkockáztatom az első lépést, mert még mindig visszatérhetek; én kinyújtom a kezemet, mikor égetni kezd, úgyis visszarántom. Pedig a szememmel rátapad a lelkem a bűnre, a lábammal rámegy az életem, a kezemmel együtt vész el egész halhatatlan lényem. Mert a szem, a kéz, a láb csak szerszám, mögötte vagyok én, aki játszom a veszedelemmel, aki nem rettegek a kísértéstől, aki nem látok hozzá önmagam megöldököléséhez, aki végül hervadt koszorúval, tépett köntösömmel, megmérgezett véremmel belehullok az égő gyehennába, ahol a mardosó féreg meg nem hal, a büntető tűz ki nem alszik.
Óh milyen alkalomszerű az evangéliom kiáltása, amely a Golgota keresztje alól hangzik felénk: legyen bennetek só! Jaj nektek, ha a só ízét veszti, mivel sózatik meg? Akiben nem ég az önmegtagadás és a szentség áldozati tüze, prédája lesz a kárhozat tüzének.
Végül édes az evangéliom ígérete: ezzel a szent megégetéssel békesség és élet jár. Még a pogány erkölcs sem győzi magasztalni az önuralom és az önmegtagadás erényeit. A stoikus is költő lesz, amikor arról beszól, hogy aki meg tud halni, győzött a világ felett. Az erkölcsi szigorúság nagy hősei ódákat zengenek az emberi élet zavartalan fenségéről, függetlenségéről, tisztaságáról és belső összhangjáról. De a keresztyénség mindennél többet tud mondani. Rámutat egy kinyílt sírra, ahonnét dicsőségben kél fel az Élet Fejedelme. Az, Aki nagypénteken töviskoronásan meghalt a kereszten. Milyen király, milyen élet, milyen jó hozzá tartozni, vele lenni, az Ő életében résztvenni! Mellette vannak azok, akik általmentek a nagy tűzön, akik elvesztegettek egy életet és megvetettek egy világot. Jönnek csonkán-bonkán: mennyi szépség, mennyi erő, mennyi győzelem jár velük. Jönnek sántán, bénán: szárnyaik vannak, s szárnyukkal a magasba emelkednek, futnak és nem fáradnak, járnak és nem lankadnak meg. Jönnek vakon, mert kivájták szemüket: micsoda látások hajnallanak fel előttük, a Krisztus orcája, a szentek dicsősége. Jönnek és betöltik az eget és a földet mondhatatlan sugárzásokkal: meghaltam és most élek. Elvesztettem egy világot és megnyertem Istent, megöldököltem a testemet, enyim a lelkem; élek többé nem én, hanem él bennem Krisztus!
Krisztussal meghalni e világ számára, hogy Krisztussal éljünk az Isten számára. Hitünknek az a nagy titka, hogy ez csak Krisztussal lehetséges, de vele valóban lehetséges. Ő ad erőt erre a nagy halálra is, erre az új életre. Egészen egyszerű és különös módon: csak nagyon kell Őt szeretni és mindennél erősebben belefogódzni: Ő magával visz erre a halálra és erre az életre, mert meghalt érettünk és feltámadt a mi megigazulásunkra.
Fogjuk a kezét s engedjük, hogy vigyen: halálon át az életre megérkezünk.
Lekció
Mt 5,13