Ti azt bizonyára nem is tudjátok, milyen érdekes és szép szokás volt a régi református kollégiumokban a legatio intézménye. Évenként háromszor, nagy ünnepekkor a gimnázium VII. és VIII. osztályú tanulói, tanulásbeli előmenetelük szerinti sorban kiválasztottak egy vidéki egyházközséget, oda kimentek prédikálni. Debrecenben, Sárospatakon az is szokás volt, hogy az ilyen öregebb diák vitt magával egy kisebb diákot is, syntaxistát, ahogy akkor mondották, a III. vagy IV. osztályból. Felpakkolódtak s néha gyalogszerrel, néha ekhós kocsin, később már vonaton elutaztak az illető egyházközségbe. Ott jelentkeztek a lelkipásztornál, elhelyezték őket vagy a parókián, vagy valamelyik derék református presbiternél, s aztán végiglátogatták a község jobbmódú gazdáit, akiknek átadták iskolájuk igazgatójának nyílt levelét, amelyben az alma mater diákjait az atyafiak jóindulatába ajánlják. Ünnepnapokon délután a templomban egyházi beszédeket mondottak el, ezeket a vallástanár választotta ki, s ellenőrizte, hogy a diák jól megtanulja, s ügyesen, értelmesen mondja el. A hívek aztán adakoztak a két diáknak is, de adakoztak az iskolának is. Így tértek haza, magukkal hozva annyi pénzt, amellyel iskolai tartozásukat kiegyenlítették, sőt tisztesösszegű adományokat is hoztak az iskola szegény diákjai számára. Sok kedves történet támadt ebből a vállalkozásból, melyet fehér hajjal is szívesen mondogattak el fiatalabb nemzedéknek. A sok furcsa, félig vidám, félig szomorú történet abból származott, hogy a diák nem találta fel magát az idegen környezetben, nem volt biztos, otthonos a fellépése, vagy pedig túlságosan az volt.
Megértitek ugy-e bár, hogy minden diák kissé feszélyezve érzi magát, amikor idegen háznál, idegen társaságban egyedül van. Nem tudja mit beszéljen, nem tudja mikor hallgasson, ismeretlen reá nézve a házirend, s ismeretlenek mindazok az emberek, akikkel találkozik.
Ez nemcsak a kis diákkal esik meg, így vannak ezzel az öreg emberek is. Ha valaki idegen országba kerül, vagy egy ismeretlen társasággal utazik hajón, olyan mintha kicserélték volna; nem tudja mit beszéljen az emberekkel, nem tudja mi érdekli őket, mit szeretnek, mit tartanak unalmasnak; mérhetetlen árvaság száll a szívére. Most gondoljuk el, milyen magányosnak érezhette magát egy hadifogoly magyar fiú Szibériában vagy pedig egy indiai rajahnak fekete arcú, fehér turbános fia az oxfordi egyetem diákszobáiban. Sehol egy lélek, aki személy szerint érdeklődnék utána, hiányzik az anyai szeretet gondossága, az apai tekintély és védelem, a baráti kör, s az ember úgy érzi, mintha elvarázsolt lélek volna, akit nem ért meg senki, s akinek nincs senkihez mondanivalója.
Nemcsak egyénekkel történik meg, hogy ilyen idegeneknek érzik magukat, hanem nagy embercsoportokkal is. Ilyen idegenek és árvák voltak a magyarok mindig a Tisza-Duna közén. Ilyen idegenek voltak a zsidók az egyiptomi rabságban. Ilyen idegen volt az ókorban az a sok százmillió rabszolga, akiket Ázsiából hurcoltak el hódító hadvezérek, s letelepítettek Itáliába, hogy idegen ég alatt idegen földet míveljenek. Nem szerette őket senki, nem értette a nyelvüket senki, mindenki csak annyira értékelte őket, amennyi hasznukat látta és senki sem törődött azzal, hogy lelkükben csodálatos emlékek, kibeszélhetetlen érzések, nagyszerű álmok szunnyadoznak.
Ilyen helyzetben voltak az első keresztyének is. Furcsa, ismeretlen emberek, akiket nem értett meg a világ, akiknek nem volt otthonuk, mint látványosságot néha megcsodálták őket, talán belépti díjat is fizettek volna az emberek, ahol keresztyén hívőt mutogatnak, amint imádkozik, úrvacsorát vesz, szeretetvendégséget tart, egyébként pedig jövevények és zsellérek voltak abban a világban.
Van ám ilyen idegenség a lelki világban is. Ugyanis a lelki világ magva tulajdonképpen egy család. Istennek a családja, egy olyan boldog, zárt társaság, melynek tagjai annyira össze-tartoznak, mint amennyire családtagok csak összetartozhatnak. Istennek családtagjai szakadatlanul a láthatatlan családfő, a mennyei Atya közelében és orcája előtt élnek, érzik és tapasztalják, hogy az Ő szeretete tartja össze, táplálja, gondozza, neveli, védelmezi és vezérli őket, mint az ő szeretett házanépét. Ennek a lelki családnak minden tagja szereti és szolgálja egymást. Ha valaki közéjük érkezik, olyan szeretettel fogadják, mint ahogy ti fogadnátok, ha egy újszülött testvéretek érkezne közétek. Mindegyik úgy gondozza a másikat, mint ahogy egy jó testvér gondozza a gyengébb és erőtlenebb testvért, s mindenik boldogan engedelmeskedik a láthatatlan családfő, Isten akaratának.
Istennek ezt a házanépét nevezhetjük úgy, hogy az igazi keresztyének társasága. Nevezhetjük úgy, hogy a boldog emberek szövetsége, nevezhetjük úgy, hogy a kiválasztottak nemzetsége, nevezhetjük úgy, hogy egy láthatatlan, egyetemes birodalomnak, Isten országának boldog és munkás polgárai. Erről a társaságról nem lehet azt mondani, hogy csak Angolországban vagy Amerikában van; itt van ez a világ minden részén, közöttünk éppúgy, mint Afrikában, s kedves, de ismeretlen tagjai ott élnek Japánban, Indiában éppúgy, mint itt Magyarországon. Azt se lehet mondani, hogy egy sorsban, egy rangban élnek a tagjai. Vannak közöttük királyok, akik koronát viselnek, vannak köztük szegény földönfutók és éhenhalók. Találkozunk közöttük olyan tudós nevekkel, akiket az egész világ ismer és vannak közöttük szegény együgyü emberek, bénák, vakok, siketnémák, félvad emberek, akik sohasem tudnak annyi tudományt megszerezni, amennyit nálunk egy elemi iskolás tanuló hordoz a fejében. S mégis mind együvé tartoznak, mind egy névről neveztetnek, mindegyik annyira szereti a másikat, mint az édes testvérét, s egynek a bánata az egészé, egynek az öröme mindnyájuké. Valóban Istennek házanépe ez, amelynek a tagjai név szerint talán nem ismerik egymást, de ha megismerik, egyszerre olyan szeretettel karolják át egymást, mintha mindig ismerték volna. Tudják, hogy a családfő a mennyei Atya, mindeniket ismeri, mindeniket számon tartja, egyenként gondozza őket, s minél elhagyatottabb és esendőbb valaki, annál nagyobb kegyelemmel veszi körül, s annál erősebb karral öleli át.
Az a nagy kérdés tehát, amit tinektek Lónyai-utcai diákoknak felteszek, otthon vagytok-e ti Istennek ebben a láthatatlan titokzatos és boldog családjában? (A református gimnázium ifjúsága előtt hangzott el ez a beszéd.)
Azt hiszem azt kell mondanom, hogy nem vagytok mindnyájan eléggé otthon. Ti csak jövevények és zsellérek, idegenek és bujdosók, ideiglenes átutazók vagytok ebben a boldog családban.
Pedig mindennél fontosabb dolog, hogy ennek a családnak tagjai legyetek. Lehettek ti majd hadvezérek, tudósok, magasrangú tisztviselők, gazdag és hatalmas emberek, lehet, hogy irigyelni fog valaha titeket a világ, mégis, ha nem gyökereztetek be ebbe a családba, idegenek, jövevények, zsellérek maradtok örökre, átutazókképpen élitek le az életeteket a nélkül, hogy valaha megtalálnátok az otthonotokat. De lehet az is, hogy nem lesztek irigyelt sorsú emberek, hanem küszködő, szegény, kenyér után robotoló, üldözött, sok mindenféle szenvedéssel megvert emberek, milyen boldogság és öröm, ha ebben a külső nyomorúságban elmondhatjátok: én mégis megnyertem a legnagyobb jót, én igazán boldog ember vagyok, mert Isten besorozott az Ő seregébe, élő tagja vagyok az Ő házanépének.
Azért tehát a legfontosabb dolog mindnyájatokra nézve: otthont szerezni az Isten boldog családjában.
Ennek pedig útja a következő:
Az első lépés egy felismerés. Meg kell ismerni a családfőt. A mennyei Atyát, magát az Istent. Meg kell tapasztalni azt, hogy Ő csakugyan Atyátok, mérhetetlenül szeret, milyen nagy dolog az Ő nemzetségéhez tartozni, az Ő nevéről neveztetni. Többet jelent ez, mintha valakiről kiderül, hogy királyi vér lüktet az ereiben, nagyobb védelem és erő, mintha valaki a világ leggazdagabb emberének örököse és boldog utódja. Ez a megismerés nem lehetetlen azért, mert Isten megismerteti magát, Krisztusban testet öltött, feltárta előttünk, hogy Ő ki, milyen indulattal viseltetik irántunk, mit akar velünk, milyen életet szánt nekünk. Mennyei Atyánkat, ezt a láthatatlan családfőt Krisztusban, Krisztuson keresztül ismerjük meg.
A másik dolog, hogy beleilleszkedjünk ennek a családnak házi törvényeibe. Minden jó családnak megvannak a maga törvényei. Pontos időbeosztása, mikor mit kell tenni, szabályok arról, hogy otthon hogyan kell viselkedni, milyen gyöngédnek és lovagiasnak kell lenni egymás iránt, milyen tisztelettel és szeretettel kell viselkedni a szülők iránt, hogyan kell egymásnak és a családfőnek örömet okozni. A második feltétel tehát: engedelmeskednünk kell az Isten családját fenntartó és kormányzó törvényeknek, ami nem más, mint a mennyei Atya kijelentett és mindnyájunknak ismerős akarata.
De éppen ebben van sok nehézség is. Ha egy diák rossz bizonyítványt visz haza félévkor, nagyon nehezen esik a szülői küszöböt átallépni. Ha otthon valami hibát követtünk el, amivel megbántottuk, mélyen megsértettük édesapánk becsületét, édesanyánk jóságát, nagyon keserves leülni az asztalukhoz, szembenézni velük és megállani az orcájuk előtt. Szeretnénk elbújni, azt se bánnánk, ha a föld alá süllyednénk, csak ne találkoznék a tekintetünk édesapánk komoly és édesanyánk szelíd nézésével. Ugyanígy vagyunk az Isten láthatatlan családjában is. Azért nem kívánkozunk oda, azért félünk tőle, azért érezzük kirekesztve és kitagadva magunkat, mert méltatlanok vagyunk az Ő szeretetére s magunk ellen idézzük az Ő méltó haragját. Nincs itt más mód, más út, más menekvés, mint a bocsánatkérés és a kiengesztelődés. Minden mentegetődzés és minden vitatkozás nélkül odaállani mennyei Atyánk orcája elé, s megvallani a tékozló fiúval: Atyám én vétkeztem és vétkezem az ég ellen és te ellened, s nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem. Vétkeztem azzal, hogy szeretetlen voltam testvéreimhez, irigységgel és féltékenységgel, gyűlölettel és rosszindulattal van tele a szívem, vétkeztem azzal, hogy tisztátalanok a cselekedeteim, a beszédeim. Üsd meg és törd össze ezt a kezet, mert gonosz dolgokat művelt, vágd le ezt a lábat, mert a bűn útjára lépett, tépd ki ezt a nyelvet, mert káromolt téged, alázd meg ezt a főt, mert felemeltem ellened. Büntess meg és alázz meg, mert elfelejtkeztem rólad, elárultalak téged és fellázadtam ellened!
Akinek jólelkű édesapja van, velem együtt bizonyságot tesz arról, hogy ha őszintén megvallotta bűnét, mindig bocsánatot nyert. Ha én gyermekfővel szívből zokogtam szégyenemben, könnyes volt mindig az édesapám szeme is, és sohasem tapasztaltam, hogy ne értett volna meg, ne bocsátott volna meg és a porból ne emelt volna fel egészen magához. Mennyivel inkább megteszi ezt Isten, aki ezerszer jobban szeret, mint a legjobb édesapa, s akiben ezerszer több szánalom és jóság van, mint a legjobb édesanyában.
E nagy kiengesztelődés után érezzük magunkat otthon Isten házanépe között. Tudjuk, hogy hazaérkeztünk. Tudjuk, hogy innen senki sem űzhet el, tudjuk, hogy fiak és örökösök vagyunk, s egy boldog országnak született, szabad polgárai vagyunk. Érezzük, hogy Istennek kedve telik bennünk, s nem fáradunk el abban, hogy neki minél több örömet szerezzünk. Legnagyobb örömünk ha vele társaloghatunk, ha gondolatait megismerhetjük, ha elmondhatjuk neki érzéseinket, terveinket, találgatásainkat és sejtelmeinket. Mindig nagyobb és nagyobb feladatot kapunk, nemcsak tárgyai leszünk szeretetének, hanem munkatársai leszünk az Ő világépítő és világmegszentelő isteni tevékenységének. Akárhol vagyunk, mindig haza vágyunk, mikor vele lehetünk, sehova sem kívánkozunk, nem győzünk eleget beszélni neki és nem győzünk eleget hallgatni az Ő szavára. Aki kívülről néz minket, elcsodálkozik és azt mondja, mi lelte ezt a fiút, hogy Bibliát olvas és imádkozik, olyan leleményes a szolgálatban, olyan hű a munkájában, olyan tisztabeszédű, tisztagondolkozású, tisztaéletű, igaz, erős és hős lélek. Mi van ezzel a fiúval, hogy mindig biztosan tudja, mit kell cselekednie, nincs benne habozás és bizonytalanság, úgy halad előre mint a hazaszálló kócsag. Mi történt ezzel a fiúval? Semmi más, csak megtalálta otthonát az élő Isten orcája előtt, s ezért olyan mint a madár, amelyik megépítette a fészkét, a katona, amelyik felemelte várának kőfalait, a sas, amelyik elfoglalta helyét a megvíhatatlan kőszálon.
„Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek”…