A felolvasott Ígéből kétféle gondolat szembefordulását látjuk: Egymás terhét hordozzátok, mondja az egyik, kiki a maga terhét hordozza, mondja a másik. Azonban az ellentét csupán látszólagos. Ha közelebbről megnézzük és megkeressük azt a fő gondolatot, amelynek mindkettő elágazása: meglátjuk, hogy itt hármas teherhordozásról van szó. És e hármas teherhordozásban meg van az is mondva, hogyan szabadulunk meg életünk legnagyobb terheitől.
I.
Egymás terhét hordozzátok. Minél nehezebb idők járnak, annál inkább meg kell szívlelnünk ezt az üzenetet. A kétségbeesés óráit éppen az jellemzi, hogy megfeledkezünk egymásról. Nagy szerencsétlenségek, úgynevezett tömegrémületek idején rettentő példákat látunk arra, miképpen pusztul el mindenki azért, mert kiki csak magára gondol, mindenki másról megfeledkezik. Viszont a nagy erőkifejtések és a hősies megmenekülések mindig azt mutatták, hogy közösségben, egységben az erő. Az egész ószövetségi szemlélet Izraelt a maga közösségi szervezetében nézi, s mint egyetlen nagy, élő valóságot állítja a szemünk elé, amelyben mindenki hordozza az egésznek a terhét és az egész hordozza minden egyesnek a terhét. Az újszövetség, s főképpen Pál, nemcsak a gyülekezetét, de az egész anyaszentegyházat a Krisztus élő testének nézi, amelybe minden tag a maga külön hivatása és ajándéka szerint illeszkedik be. E tételben tehát: egymás terhét hordozzátok, Pál élettörvénnyé emeli azt a tényt, hogy az élet csak közösségben tartható fenn, azaz úgy, ha egymás terhét hordozni elég bátrak vagyunk. A természettudomány is éppen azt figyelte meg, hogy az élet csoportban, bokrosan, sok egyénből álló nagyobb egységben tartja fenn magát. Aki kiszakad ebből a közösségből, az életét veszíti el. Ki látott magányos méhet és remete hangyát?
A társadalom is ezen a krisztusi elven épül fel: közöttünk senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának. Aki azt hiszi, hogy önmagában is elégséges, s a világból kiszakítva is megél: siralomházba helyezi magát. Ne zavarjon meg az, hogy kiválasztott lelkek keresik a magányt és egyedül kívánnak élni; e jelenségben a faj szelleme mintegy összehúzódik és ugrásra készül, mert e nagy remeteség rendesen nagy szolgálatok és új korszakok előkészítése. Jézus sem azért ment a pusztába, hogy elmeneküljön a világból, hanem azért, hogy felkészüljön nagy missziójára.
Egymás terhét kell hordoznunk, először is gazdasági vonatkozásban. Oda jutottunk, hogy sem az egyes ember önmagában, sem a politikai hatalmak egymagukban, sem a nagy gazdasági reformok ezt a nemzedéket már megtartani nem tudják, csak a testvéri morzsa. Kis apró segítések, ajándékozások és elengedések csodatételei tartanak meg addig, míg egy gazdasági újjászervezés boldog ideje elkövetkezik. A „bujdosó fillérek” korszaka ez, amelyek itt-ott szent találkozót adnak, hogy apró vagy nagy tőkék támadjanak belőlük. Hangya és termesz munkára van szükség: parányi darabokból kell az összedűlt romok helyén új világot építenünk. Nincs a világon az a pénzügyi erő, amely a szegényügyet ma megoldhatná. De ha mindenki elveszi szájától a szükséges falat egytizedét, a szegénység nagy kérdése meg volna oldva. El sem lehet képzelni, milyen óriási hatalom a morzsa és a fillér. Aranyhegyek magukban olvadoznak és lassan semmivé válnak; az élő morzsa, a mozgó fillér úgy épít föl egy gazdasági szervezetet, mint a parányi vértestecskék az egész testet.
De nemcsak egymás anyagi terheit kell hordozni. Az egymás terhének hordozása nagy erkölcsi felelősség, amelybe beletartozik felebarátunk szellemi és erkölcsi minősége is. Egymás terhét kell hordozni, hogy egymás lelki műveltsége fejlődjék és átnemesedjék. Az, hogy annyi a durvalelkű, ostoba és goromba ember; az, hogy annyi a megbízhatatlan, szószátyár, dicsekedő, vagy irigy lélek; az, hogy annyi a műveletlen, torz szellem ezen a magyar földön, mindnyájunknak legnagyobb ügye és életünk legfontosabb akadálya. Hordozzuk tehát az esettek, vetéltek, bénák, balogok, dőrék, durvák, gonoszok mérhetetlen terhét, éppen úgy, mint ahogy hordoznunk kell a betegek, rokkantak, éhezők, elzüllöttek óriási terhét is.
De ezt a terhet csak akkor tudjuk hordozni, ha felelősséget érzünk egymás halhatatlan lelkéért. Legnagyobb ügyünk mégis csak az, hogy a mi testvérünk Istennel találkozott-e vagy nem? Így következik e parancsból az a nagy küldetés, hogy felebarátainknak elvigyük azt a legnagyobb ajándékot, amit mi egyáltalában vihetünk és Isten egyáltalában küldhet: elvigyük Krisztust. Egymás terhét hordozzátok, ez azt jelenti: szánjam zaklatott, esendő, szomorú és bűnös testvéremet s nyissak be hozzá a boldog örömhírrel: hirdessem neki a Krisztust. Mindnyájunkra ránehezedik kölcsönösen mások Krisztustalanságának súlya s ezzel együtt a nagy missziói parancs felelőssége: Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népet.
De alapígénk komoly szóval figyelmeztet, hogy kiki a maga terhét hordozza. A legfölségesebb misszió, a mások felvilágosítása, megerősítése és megtérítése, halálos biztossággal elvezérel saját életünk legnagyobb kérdéséhez: mi van velünk, rendben vagyunk-e mi? Jaj volna nekünk, ha mi világot akarunk javítani, s magunk rakva vagyunk fekéllyel. Jaj volna nekünk, ha másban köszörülnők a hibát, magunk tele vagyunk rozsdával és csorbával. Mit ér nekünk, ha egy ragyogó világot tudnánk magunk körül megépíteni, de mi magunk benne nyomorultan és dúlt lélekkel ődöngenénk? A legnagyszerűbben berendezett társadalomban, ahol a szemnek segít a villany, a fülhöz eljönnek a rádión az izenetek és a dallamok, kéznek és lábnak csodálatos gépek tesznek szolgálatot, amelyek legyőzik a távolságot, s hegyeket mozdítanak ki helyükből; könyvtárak, iskolák fehérítik a lelkeket, templomok és lelki hadjáratok küzdenek a békességünkért: mondom, a legnagyszerűbb társadalomban is lehetsz nagyon boldogtalan. És e ponton minden komoly lélek megrendítő tapasztalást tesz. Minden élet, s az én életem is befelé nehézkedő súllyal bír. Olyan rétegekben, ahol nem világítanak már a szavak, ahol elvetél a líra, s kialszik minden fénysugár, ott benn életem legmélyén születnek az élet nagy fájdalmai, támadnak nyomasztó érzések, sápasztanak megnevezhetetlen gondok, melyeket emberi szem nem lát és emberi kéz nem tud meggyógyítani. Itt van egy elrejtett seb, amely ha meg nem gyógyul, el fogunk vérezni; egy fertőzött pont, amelyet ha ki nem vágunk, meg fog rontani; nevezheted emberi gyarlóságnak, nevezheted bűnnek, ez az a pont, ahol meg kell érezned, hogy szívednek békességet nem ád sem az érdem, sem a szertartás, nem segít rajtad más emberek közbenjárása és kuruzslása, hiába hordozza az egész világ a terhedet, nem lesz könnyebb egy pehellyel, mert önnön terhedet csak te hordozod. Ez a lét mázsás árnyéka. Itt vagy magunknak kell leszámolnunk Istennel és alázatosan rábízni magunkat a felénk nyúló égi kegyelemre, vagy nincs segítség. Kiki a maga terhét hordozza.
III.
Itt vagyunk tehát a megoldásnál. Egymás terhét csak úgy hordozhatjuk el, ha magunk terhét is hordozzuk. De a magunk terhét nem tudjuk elhordozni, hogyan hordozhatnék el a másokét? E kettős teher alatt föltétlenül összeroskadnánk, ha nem nyílna felénk az a lehetőség, hogy mind a két terhet reá tehetjük a Krisztus vállára. Krisztusnak éppen az a titokzatos küldetése, hogy mindig több terhet vesz magára. Olyan szíveknek a terhét, akik nem bírják már tovább, s ezért nagy bizakodással az Ő keresztje lábaihoz teszik le. Nem történhetik meg, hogy Krisztus ez új terhek hordozásában elfáradna. Nem történhetik meg, hogy egy roskadozó szívtől el ne fogadja a maga terhét; ne gondolj arra, hogy a tiedet is el nem bírná, téged is nem tudna megkönnyíteni. Tulajdonképpen Isten keze az, amelyik életünk eme roskasztó terheit lassan átrakja a Krisztus vállára, hogy össze ne roskadjunk alatta, hanem súlya alatt magasságokra emelkedjünk. Mert Krisztus csak akkor veszi át terheinket, ha ugyanakkor belefogózunk, s vele együtt emelkedünk. Ha nem akarunk belefogózni, otthagy a föld porában a reánk zuhant súlyok alatt; de ha van hit és bátorság, hogy belefogózzunk és vele emelkedjünk, vállaljuk az Ő útját és életirányát: vállára veszi terheinket s magunkat is emel fölfelé. Nézzétek meg a kenyér megosztásának nagy terhét, a bujdosó morzsa és a mozgó fillér nagy hőskölteményét. Ki tudja ezt más megcsinálni, mint Krisztus, ha jósága, szelleme, ihletése akadálytalanul érvényesül a szíveteken által. A tőke és a munka rettentő ellentétét senki meg nem oldja, egyedül Krisztus, aki kezében öt árpakenyérrel ötezer embert tudott megvendégelni, s még morzsa is maradt tizenkét kosárra való. Ő az, akinek szelleme, programmja meghozza ezt a gyümölcsöt, ha útjába nem állunk hódító munkájának. Egy nép szellemi és erkölcsi újjáteremtésének nagy munkáját senki sem tudja véghezvinni, csak az élet diadalmas fejedelme, Krisztus, akinek minden szava teremtő hatalom, s akinek élethatásaiból történelmek és birodalmak táplálkoztak. Ő tudja tehát egy új lelki műveltség dicsőségével megtölteni ezt a condorlott magyar népet, ha mind többen-többen átadjuk a szívünket neki és kérjük: Uram, te építsd meg itt közöttünk a te országodat. Ki volna az, aki a lelkek megnyerésének nagy misszióját e földön és a mai nemzedékben végbevihetné; aki itt bizonyságtevőket állíthatna, szavukra lelkek ezreit ejthetné foglyul, ha nem Ő, ki láthatatlanul jár Budapest utcáin, téréin, kopogtat be kunyhókba és palotákba, átmegy a tömeglakásokon és a politikusok várószobáin, fényalakja fel-felgyúl a magyar pusztákon, mintha egy lábrakelt pásztortűz járna-kelne; emberekkel magányos küszködések éjszakáin találkozik, édes hálóval fogja el a vergődő és hajszolt szíveket, koporsó mellett, forró nászokon, betegágyakon s az élet rejtelmes viharaiban vagy döbbent szélcsendjeiben. Ki lenne más, aki az én terhemet és a te terhedet, bűneinknek a terhét elhordozhatná, ha nem Ő? Ki menthetne meg minket, ha nem Ő, kinek sebeire befele nehézkedő súlyunkkal reá támaszkodunk s azok hordoznak minket, mint az áttüzesedő gyertyatartók az égő olaj lángját? Isten mindenható és gondviselő munkája abból áll, hogy a lelkek súlyát, a megnehezült idők terhét csöndesen hárítja át a Krisztusra, s ezáltal minket terheinktől megvált, bilincseinkből kiszabadít, feladatainkat elvégezteti, mígnem országa eljön és neve megszenteltetik. Legyünk a Krisztus terhe, tegyük reá kérő, átszegezett tenyerére a mi nagyon nehéz szívünket:
Itt van szívem, neked adom, Uram,
Neked, ki alkotád.