Hol van a te Istened?

Már szentleckénk felolvasásánál is észrevehettétek, hogy a 42. és 43. zsoltár egy költemény, mégpedig nagyon finom szerkezetű: három különböző hangulatú, de egészen egységesen összefonódó részből álló ének, amelyet a háromszor megismétlődő refrén tagol: «Miért csüggedsz el én lelkem és nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki az ő orcájának szabadításáért.» Írója Ovidiusnak ótestamentomi ellenképe. Ahogy sóvárgott a Fekete-tenger partja mellől, kietlen és vad száműzetésből az élni vágyó költő a világ fővárosa és minden gyönyörűségek színhelye után, úgy vágjuk Észak-Palesztina zordon és kietlen mezőiről, a Hermon lábánál, az ifjú Jordán vad vizeinek örök zúgása mellől haza, a szent város ragyogó temploma és áhítatos szertartása felé az a száműzött költő, aki valaha a templom nagyszerű és rajongó szertartásaiban vezető szerepet vitt, de ellenségeinek áskálódása miatt menekülni kényszerült. Egykor ő járt az ünnepi menet élén, ő vezette az oltár körül lefolyó mámoros körtáncot, amelynek zenéjét, vonagló mozdulatait, felcsapó énekét beborította az oltárról szétszálló áldozati füst. Ez a vágy különösen erőssé vált benne akkor, amikor idegen és ellenséges emberek, akik más istent imádtak és az övét; az igazit, a szentet, hamis ábrándképnek csúfolták, ezzel a kínzó kérdéssel fordultak hozzá: hol van a te Istened? Nézd, a mieink itt vannak, a bálványképekben; bírjuk őket szertartásainkban, velünk vannak csodatevő erőikkel. Hol van a te Istened, te kivert árva lélek, akinek nincs, kit imádj, s aki kívül estél az ő közösségén? Hiába mondod, hogy Jeruzsálemben, hiába beszélsz templomáról és dicsőségéről, eltévedt, gazdátlan eb vagy, aki prédája minden gúnynak és üldözésnek.
És ez az ember vágyik az Ő Istene után. Úgy liheg feléje, mint az eltévedt szarvas, vagy ahogyan a pusztai antilop áll a sivatag kiszáradt patakja mellett, amelyből elfogyott minden víz a rettenetes hőség miatt. Istennek nem a hasznát keresi, hanem a társaságát, nem vár tőle semmi mást, csak magát, az ő szent és édes lényét, s mindent odaadna érte, ha mégegyszer színe elé kerülne. Megértjük, hogy «könny- hullatás a kenyere éjjel és nappal», amikor azt a sátáni kérdést kiáltják feléje, hol van a te Istened? Milyen csodálatos, hogy ez a lélek mégsem adja fel a reményt. Elégiájából háromszor harsan fel a kijelentés refrénje: Miért csüggedsz el én lelkem és nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én Neki az Ő orcájának szabadításáért.
A világ meg szokta kérdezni tőlünk, hol van a te Istened? Akkor is, amikor valami nagy bűnbánat nyomja a lelkünket: hol volt a te Istened, amikor ezt elkövetted? Ezt kérdezik akkor, amikor nagy bajban vagy nyomorúságban vagyunk. Jóbhoz a szemétdombon tulajdonképpen ezzel a kérdéssel fordultak, s mikor Krisztus Urunkat azzal csúfolták, hogy ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről, más szóval tulajdonképpen ezt a kérdést adták fel neki. Minden hitetlen ember azzal csúfolja a hívőt, hogy: hol van a te Istened? Mutasd meg, mert én nem látom. Ezért mondhatjuk azt, hogy mindnyájunkhoz intézett örök és személyes kérdés: hol van a te Istened? Nézzük meg a rá adott feleleteket.
Hol van a te Istened? Erre az első felelet: e világ felett. Túl a látható és érzékelhető mindenség csúcsain, valahol a láthatatlan világ középpontjában él örök boldogságban és örök zavartalanságban. Pihenő művész, aki a teremtés hat napjának és nagy művének befejezése után időtlen szombatot tart. «A gép forog, az alkotó pihen, évmilliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát újítni kell.» Ezt a tatarozást néha megcsinálja csodatételben, hathatós szavú szolgáinak közbenjárására, egyébként pedig teremtményeit sorsukra bízza. Nagyobb, hogysem fel lehetne fogni, tökéletesebb, hogysem tapasztalni lehetne, szentebb, hogysem földi szeretet tárgya lehetne, mindenekfelett pedig távolibb, hogysem életsorsunkat alakíthatná. Még egyszer foglalkozik velünk, mikor halálunk után megítél minket, de ítélete is attól függ, hogy idelenn miképpen engedelmeskedtünk annak az intézménynek, amely az Ő képében döntött az emberek üdvössége felől. Tulajdonképpen nem más, mint egy óriási, de homályos gondolat, amelyet sem megérteni, sem elgondolni nem lehet; legjobb tehát, ha életünket tőle függetlenül rendezzük be. Mi pedig járunk egy olyan világban, amelynek legnagyobb kérdése, de leginkább eltitkolt kérdése: hol van a mi Istenünk? Sokszor óhajtanók, hogy mellettünk álljon, karjára vegyen, pásztorkodjon, könnyeinket letörölje és jelenlétével biztasson.
De nem tudunk hozzá férkőzni, mert nincs módja annak, hogy megtapasztaljuk Őt. Akármikor esengünk utána és nyújtjuk feléje tanácstalanul kezünket, mindig egy ember áll elénk, aki valamit tilt vagy parancsol; ígér vagy megtagad; szertartást vagy áldozatot kíván tőlünk, csak éppen Őt magát nem bírjuk soha. Mienk lehet ez az egész világ, de Ő más mint a világ, s hiába adnók oda egy áldó érintésért ezt az egész teremtett mindenséget, sőt a magunk életét is, nincs mód rá, hogy megtaláljuk. Kikutathatatlan végzet, de nem élő gondviselés; távoli és félelmes bíró de nem megváltó Atya...
Hol van a te Istened? A második nagy felelet ez: a világban. A mindenség és maga Isten egy és elválaszthatatlan. Benne van a természetben, tavaszban és őszben, csillagok járásában, a sejtek és a naprendszerek nagyszerű alkotmányában. Kiszélesített és átszellemesített pogányság ez, amelyben Pán, a termeszét istene azonos magával a természettel és annak megszemélyesített formája. Elismerem, hogy sok emelkedett érzés támadhat ebből a szemléletből; költőket, művészeket lelkesíthet az a gondolat, hogy Isten minden és minden: Isten. Ez az érzés járta át a görög embert, amidőn az ébredő természet vidulásával eget-földet betöltő életörömre gerjedt és az ősz hervadásával egy roppant világbánat jajgató martaléka lett. Azonban mégis csak sötét bálványimádásra vezet ez az egész felelet, mert ha a természet maga az Isten, akkor a legrettenetesebb dolog történik velünk: Isten nem más, nem több, nem különb, mint ez a látható természet. A természetet az ember foglalja össze és a megromlott emberi szív törvényei lesznek Isten törvényeivé. A pantheizmus istenfogalmának az a végzetes hibája, hogy Isten nem szent, nem szuverén, hanem foglyul ejtett és rabságba zárt világszellem, aki maga is keresi önmagát és küzd a felszabadulásért. Hiányzik az Isten erkölcsi tökéletessége, mindenekfelett pedig a teremtő és királyi személyisége. Egy olyan Isten, amelyik elfér mibennünk, nem elég erős velünk szemben, hogy megmentsen és megváltson. Hol van a te Istened? – zúg felénk a nagy mindenségből, s mikor meg akarjuk mutatni, virágot, csillagot, falevelet, harmatcseppet, egyszóval teremtett dolgot és természeti törvényt mutatunk, de Istent elveszítjük a dolgok mögött. Nincs megváltó Istenünk!
Hol van a te Istened? A templomban, hangzik a harmadik felelet. Hogy is nem jutott ez eddig eszünkbe? Bizonyára ott van, ahol egy szent szertartásban, előírás szerint végrehajtott cselekvésben Őt mindig megtalálod. Ezt mondotta az ótestamentomi ember, aki azt hitte, hogy Isten a szentek szentjében és ott is a frigyládában lakik. Ezt mondja ma is sok millió ember, aki kultuszban, valamelyik szent helyen, szent tárgyban, rítusban, szertartásban találja meg Istent. Én nem is mondom azt, hogy nincs ott is és ott nem lehet megtalálni. Csak azt mondom, hogy jaj nekünk, ha csak ott van és csak ott lehet megtalálni. Az ilyen Isten nem igazi Isten, mert kézzel csinált templomban lakik és «aranyhoz vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, emberi mesterség és kitalálás faragványához hasonlít, ő, aki mennynek és földnek ura, s akit az egeknek egei be nem foghatnak». Ez az istenimádás nem számol azzal, hogy Isten lélek és őt csak lélekben és igazságban lehet imádni. Rendesen az a következmény, hogy egy papi rend támad, amely megmondja, melyik az a szent hely, ahol Istent meg lehet találni. Ez állapítja meg, hogy miképpen lehet vele találkozni, tehát közbenjáróvá válik. Isten jelenléte felett rendelkezik, kirekeszthet belőle olyanokat, akik más úton keresik Istent és a lelki minőségre való tekintet nélkül befogadhat az Isten közösségébe olyanokat, akik engedelmesek neki. Ezzel a közbenjáró rend elhelyezkedik Isten és ember között, elzárja a hozzá való szabad járulast és Cerberusként őrködik az atyai hajlék ajtaja előtt, amely ki van tárva a hazatérő fiak számára. Az ilyen Isten nem Lélek, és ahol nincs lélek, ott nincs szabadság. Olyan ez, mintha valaki napfényre szomjas, de bezárják egy sötét szobába s csak bizonyos órákban, bizonyos feltételek mellett vezetik oda egy hártyaablakhoz, s emelik fel a lepelt szeméről, hogy néha lássa Isten tündöklő világosságát, egyébként pedig mindenestől fogva legyen a fényosztogató és napmutogató hatalmi rend eszköze és szolgája.
Hol van a te Istened? Erre az egyetlen helyes felelet: a Jézus Krisztusban. Ő az, akiben Isten testet öltött, hogy egy szent, jó és tökéletes emberi élet erkölcsi fenségében, szépségében és kézzelfogható valóságában jelenjék meg. Benne jelent meg, mint örök szeretet, aki látott és kiválasztott akkor, amikor még világ sem volt. Reábízott minket és örökségül adott Neki, hogy Ő legyen a mi egyetlen Urunk királyunk, törvényadónk és pásztorunk. Benne jelent meg az a kegyelem, amely érette megbocsátja bűneinket és elfogad gyermekei gyanánt. Az Ő szenvedései és kereszthalála együtt adják azt a nagy elégtételt, amelyet helyettünk fizet le, Ő a testet öltött örök szeretet, a mi gazdánk és pásztorunk, aki életét tette le, hogy e drága áron a maga tulajdonába vegyen átal. Halálában és feltámadásában ment végbe az a kiengesztelődés és új világteremtés, amelynek fölséges rendjében épp úgy elhelyezkedünk és magasabb létre ébredünk, mint ahogy az első teremtés világrendjébe megérkeztünk és abban elhelyezkedtünk. Ő egy új életnek, új világnak, egy titokzatos és láthatatlan világ- és életfának szent gyökere, amelynek ága, rügye és levele mi vagyunk. Mindenekfelett a Lélek ura és királya; azé a léleké, amelyik láthatatlan és szabad, amelyiknek nem vethet gátat semmi emberi hatalom és vele éppen olyan közvetlenül érintkezünk, mint az öböl az óceánnal és a falevél a széllel.
Igen, a mi Istenünk a Krisztusban van, mert benne jelenik meg és jelentetik ki a Szentháromság egy örök igaz Isten. Krisztus jelenti ki azt az Atyát, aki más, mint ez a világ és úgy különbözik tőle, mint a mestermű a művésztől; felette á11 ennek a világnak és vele össze nem elegyíthető, mint ahogy más a teremtmény és más a teremtő. Mégis mint Fiú benne van ebben a világban. Benne van mint Íge, aki kezdetben volt, Istennél volt és Isten volt, s minden, ami lett, általa lett; benne van mint testté lett Ige, mint valóságos történelmi és emberi személyiség, aki született és meghalt szenvedett és győzött; a magasabb természet ábrázolata és gyökere. Az Atyával együtt a Fiú küldi a Szentlelket, amely betölti a templomokat, megjelenik a gyülekezetben és az egyházban és végzi a maga dicsőséges munkáját a szentek közösségében, mely abból áll, hogy az anyaszentegyház tagjai a Krisztus dicsőséges testét alkotják, s ez a láthatatlan Fő mindenkinek parancsol és mindenkinek szolgál, akit egészen bírunk és akinek egészen tulajdonai lehetünk és akiben minden testvérünkkel élő közösségre léphetünk. Hol van a te Istened? Erre a nagy kérdésre így felelünk: nemcsak e világ felett, nemcsak e világban, nemcsak a sákramentomokban, hanem Krisztusban, aki kijelenti nekünk az Atyát és küldi a Szentlelket. Mert a mi Istenünk a Szentháromság egy örök igaz Isten.
Krisztusban lesz Isten az enyém, mert én Krisztus által leszek az Övé. Ettől kezdve nem kérdés az, hol van Ő, hanem az a kérdés: hol vagyok én; mert nem Ő van rajtam kívül, hanem én élek őbenne. Benne élek, vagyok és mozgok, s éppen úgy nem keresem Őt, mint a hal a tengert, a madár a levegőeget, hanem egyszerűen és boldogan benne élek.
Még csak egy kérdés van: meglátszik-e rajtam, hogy őbenne élek? Mutatja-e az életem, hogy tőle jövök és hozzá megyek?
Igen, ha Krisztus bennem él!
Hol van tehát az én Istenem? Krisztus által én bennem.
Ha Krisztus bennem él, megszégyenülnek a pogányok, s elhal ajkukon a sátáni kérdés: Hol van a te Istened? Megtörténik a hegyi beszéd csodája: látván az emberek a mi jó cselekedeteinket, dicsőítik a mi mennyei Atyánkat.
A 42. és 43. zsoltár szívet fogó elégiájára visszafelel a 126. zsoltár boldog dithyrambusa:
«Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodok. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vigadozással. Akkor így szóltak a pogányok: hatalmasan cselekedett ezekkel az Úr!
Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk.»