Ravasz László

E bűnbánati héten reám az a feladat vár, hogy az önmagát kereső világról beszéljek nektek. Keresni az szokta magát, aki elveszítette. Elveszíti magát az, akin valami nagy változás történt, úgy hogy nem ismer magára, más lett, mint ami azelőtt volt. Keresi magát például az a gyermek, aki merőben idegen környezetbe kerül; az az ifjú, akit egy szenvedély egészen megváltoztatott, magát is, világát is; keresi magát egy kor, amelyik nem ismer önmagára. Sok mindenfélével lehet szemléltetni az ilyen állapotot. Lehet szemléltetni a delejtűvel, amelyet kimozdítottak állásából és most idegesen reszket, s keresi azt a pontot, ahol ismét elpihenhet. Lehet szemléltetni egy olyan sakktáblával, amelyen egy csodálatos játszma végső megoldása vonul fel, de egy gyermek összeforgatta a sakkfigurákat és most értelmetlenné vált az egész hadállás. Lehetne szemléltetni azzal, hogy egy mozaikképet szétszórunk, s azután keresni kezdjük, hogy mi volt az az istenarc, amelyiket a sok színes kavicsdarab ábrázolt. De talán közelebb áll hozzánk, ha azzal a történeti képpel szemléltetem, amelyről alapígénk is beszél. A zsidó nép egy roppant egyéniség parancsszavára kimozdult a húsosfazekak mellől és elindult új hazát keresni. Egész addigi életmódja tökéletesen megváltozott. Élősdi népből kemény pusztai harcias néppé kellett válnia. Napról-napra alakította, törte, zúzta és formálta az Isten, míg egyszer megdöbbenve eszmélt rá az a nép, hogy nem ismer önmagára. Miért jött el, miért nem megy vissza? Kellett-e neki ez a pusztaság, ez a testi és lelki fegyelem, ez a sok harc és szenvedés, ez a szakadatlan kockázat, ez a halálos és reménytelen bolyongás a pusztában? Keresni kezdte magát és rossz helyütt kereste. Nem előre tartott, hanem hátrafelé vágyakozott vissza. Ezért zendült meg felette az ítélet: megkeményítetted magad, haragom zsákmánya vagy. Pusztába vész el ez a megátalkodott nemzetség, keselyűk és hiénák fognak lakmározni testén, s csak az a kevés jut be az ígéret földjére, aki hű maradt, abba a földbe, ahol az én nyugodalmam várja, s ahol megtalálja önmagát, mert megtalál engem.
Ha a válságot ki akarjuk ábrázolni, akkor ezt örökre és teljesen kiábrázolja a pusztai vándorlás tragikus népe, és ha azt érezzük, hogy minden idők legnagyobb válsága reánk szakadt: a mi belső és külső állapotunk hasonlít leginkább a pusztai vándorlás népéhez.
Mi idősebbek még emlékezünk reá, hogy csöndes és nyugodt világból indultunk el. Nem volt valami magasrendű élet, de békességes élet volt. Mindenki kiszámíthatta a holnapot, berendezkedhetett a neki osztályrészül jutott zugolyban vagy palotában, s elélhette a maga életét ismerős életformák, átörökölt és megszokott hagyományok, igaznak tartott és számbavett törvények rendje szerint. Ma azonban más a világ; alig ismerünk magunkra. Először is bizonytalanná vált a kenyér a kezünkben. Bizonytalanná vált azért, mert a gazdasági élet soha olyan izgatott hullámzást nem mutatott, mint most. Amikor százezrek és országrészek halnak éhen, amikor a legnagyobb birodalom a munkanélkülieknek a száma, amikor maholnap több lesz az állásnélküli diplomás ember, mint az állást betöltő diplomás, amikor gyors egymásutánban elértéktelenedik a föld, a munka, kihűlnek a gyárak, s egyik koldus a másiktól akar alamizsnát nyerni; valóban igen nehéz egymásra ismernünk. Nincs alkotás, nincs ihletés, nincs eredmény, dérütött virágként hullanak le a költők és művészek álmai; tudósok nem tudják könyveiket kiadni és az emberi méltóság, emberi életszínvonal lassanként száll lefele, mint ahogy leszáll hajótöréskor egy dereglyére menekülő emberek között, vagy leszáll egy nagy tömegmozdulásnál, ahol mindenki felesleges és mindenki terhére van a másiknak.
Ennek következtében a családi élet is tökéletesen megváltozott. Szinte lehetetlen családot alapítani, s ezért kiesik az ember életéből a legnagyobb erő és örömforrás: a boldog családi élet. Ha alapít is családot, fél a gyermektől, s a meg nem született gyermek mint egy láthatatlan rém megrontja a szülők erkölcsét és boldogtalanná teszi üres szívüket. Valami tanácstalanság és bizonytalanság fogja el az embert, mindenféle kalandra kaphatóvá válik és minden komoly vállalkozásból percek alatt kiábrándul. Nyughatatlan, állhatatlan, e mellett hiszékeny és babonás, feledni akar és el akarja kábítani magát, ezért tomboló életvággyal, táncolva közeledik nyitott sírjához. Elszakadt a múlttól, nem lát jövendőt, egyre mélyebben belekerül abba a rőt színű, óriás sütőkemencébe, amely az arab pusztasághoz hasonló: egy darabig alattomosan leskelődnek a halálos veszedelmek, de aztán rárohanva, elpusztítják a szomjúság, az éhség, a számum, a leskelődő vadállatok, kóbor rablók, mindenekfelett a lélek árvasága, elerőtlenedése, a kétségbeesett bizonytalanság rettentő bizonyossága. A borzasztó csendben lakomára készülő saskeselyű elégedett károgása hallatszik csupán. Kereste a világ önmagát és elveszítette azt. Nem is a világ kereste magát, hanem a lélek kereste önmagát, s miután Istenen kívül kereste, elveszítette, örökre elveszítette önmagát.
Az önmagát kereső lélek csak Istenben találhatja meg magát. A pusztai vándorlást is csak azok bírták ki, akik Istenben vándoroltak. Istenben vándoroltak azok a kémek, akik előre mentek s megtapasztalták, hogy az ígéret földje tejjel és mézzel folyik. Embernagyságú szőlőfürtök érnek a venyigéken s nagyszerű kalász sarjad a barázdákból. Ezek a hit kockázatával megpillantottak valamit az ígéretek boldog valóságából. Istenben vándorolt Josué és Kaleb, akik bár testi szemükkel sokáig semmit sem láttak az ígéret földjéből, reménységben és ígéret által bírták azt. Elfogadták az Úrnak a szavát, reátették az életüket, bizonyosnak vették az Ő ígéretét, s ezért már a pusztaság rettentései között is az ígéret földjének boldog lakosai voltak, mert magukban hordozták azt. Mintha csak rövid időre volnának távol a földtől, az igazi otthontól, s most sietve hazatartanak. Minden lépéssel közelebb jutnak, — lélekben egészen otthon vannak. Istenben vándorolt legfőképpen Mózes, aki e zarándokutat óriási és boldog küldetésül magának Istennek kezéből vette és aki Istennel szakadatlanul társalgott, személyes kapcsolatban élt vele, hallotta ígéjét, látta orcáját, megfogadta tanácsát, százszor meg százszor hajolt pásztori kezére. Magával vitte a szövetségládában ennek az Úrnak, a láthatatlan és örökkévaló Isten jelenlétének kezességét és zálogát. Ebben az ótestamentomi sákramentomban, amely láthatóan mutatta Isten jelenlétét.
Ebben a mi nagy zarándokúinkban is csak ez az egy út segít, de ez az egy út igazán segít, ha mi is Istenben vándorlunk. Csak azok maradnak meg, akik vállalják a hitnek a nagy kockázatát arról, hogy van az Isten népének valami boldog szombatja, hogy a mi utunk nem céltalan eltévelyedés, hanem egy nagy küldetés, amelynek boldog vége vár. A hitnek azt a kockázatát vállalják, amely ígéretben már itt átkarolja és bizonyosan bírja azt, ami ugyan csak ezután fog bekövetkezni, de azért valósága felől semmi kétség nincs. Akik társalkodnak az élő Istennel, s megtapasztalják, hogy ő a kősziklából vizet fakaszt, éhezőket mannával táplál, tengereket kettéválaszt, vezetésének és gondviselésének ezer csodáját mutatja meg egyének és nemzetek életében. A mi szövetségládánk, amely jegy és zálog, s egyszersmind emlékeztető Isten örök szerelme felől, a Szentírás, amelyben elrejtve és kinyilatkoztatva Istennek igéje él. Ez az Ige velünk jár, mint világosság, mint forrásvíz, mint átalakító erő.
Ez az Ige ma is zeng felénk. Minden azon fordul meg, hogy ma, amikor halljuk, meg ne keményítsük szívünket. Hiszen a vigasztalás igéjét hallotta a pusztai vándorlás népe is. Szemtől szembe látta Mózes arcán a felülről hozott fényt, ott állott előtte az Isten üzeneteinek élő bizonysága, de nem hitt neki. Engedetlen volt vele szemben, megkeményítette a szívét, s ezért megemésztette testüket és lelküket a pusztaság. Csontjaik egy darabig ott fehérlettek még, tetemükről a halotti vásznat letépte a szél, körülöttük hiénák kullogtak és felettük keselyűk szállottak, de aztán vége volt mindennek, az arábiai puszta, ez az óriás áttüzesített halotthamvasztó, hamuvá égette még emlékezetüket is.
Ma, amikor ezeket halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket, mint a nagy elkeseredéskor. Öleljük át az ígéretet, engedjük szívünkre hullani a vigasztalást, fogjuk meg a kezét a hű pásztornak, azt gondolván meg, hogy a mi Mózesünk Krisztus, akinek teljes hatalom adatott mennyen és földön, és aki velünk van e világ végezetéig. Mennyivel feljebb való, mint Mózes — Mózes is hű volt ugyan az ő egész házában (Zsid 8,5—6). Krisztus ellenben a Fiú. Ő benne találja meg az önmagát kereső világ, mert Ő az az Istenkép, amelyre e világ széttört mozaik-kavicsai lassanként újra összeállanak. Ő az a roppant delej, amelyet életünk kimozdított mágnese megragad és benne elpihen, Ő annak a rejtelmes hadirendnek a feje, amelyre e világ kicsinyei és nagyjai mint megannyi sakkfigurák sorba állanak; Ő az az áldott nyugodalom, amelyben már idelenn is fellélegzünk és megpihenünk, mint szombat esti harangszókor az eltörődött munkás, odafenn pedig ez a nyugodalom teljessé, tökéletessé és örökkévalóvá válik.
Krisztusban megtalálja magát az önmagát kereső világ; jer abba a lakodalmi menetbe, mely az Ő szent asztalánál Vele találkozik.

Még egyszer összefoglaljuk az eleveelrendelésről mondott gondolatokat s ezzel azt is megmutatjuk, milyennek kell lennie ennek a tanításnak. Alapígénk szerint az eleveelrendelés megoldott titok. Nemcsak azt jelenti ez, hogy sokak számára örök titok marad; még azt sem, hogy mindenki előtt titok, amíg előre néz reá; hanem azt is, hogy a hívőre nézve boldog megoldás, mikor általmenve az Isten igazságosságának hegycsúcsain és az emberi bűnnek sötét mélységein s visszatekintve a megtett útra, felcsillog előtte ez az egyetlen magyarázat, mint a barlangban álmélkodó Mózes előtt az előtte elvonult Úrnak lábanyoma.
Ha pedig megoldott titok, négy sugárlapját vizsgálhatjuk meg: Mi az, ami elrejtetett? Hogyan rejtetett el? Mi az, ami belőle megoldatott? Mi honnét vesszük e megoldást?
1. A Szentháromság egy örök Istenben van egy olyan elrejtett munka, amely az Atya, Fiú és Szentlélek között foly le. Például: Miképpen szülte az Atya a Fiút, miképpen származott mindkettőtől a Szentlélek? De van olyan munkája is az Istennek, amely belőle kifelé hat, például a Teremtés, Gondviselés, Váltság. Istennek ebben a kifelé ható munkájában kétféle stádiumot kell megkülönböztetni: egyik az, mikor a munka még csak gondolat és terv, a másik pedig, mikor valósággá válik. A terv és tett, bár lényegesen különböző két dolog, mégsem lehet kétféle, egymásnak ellenmondó, valamelyik részében bizonytalan vagy feltételezett, Istennek teremtő, gondviselő és megváltó munkája elébb tanácsvégzés, mert az örökkévalóságban eredt; azután tett és véghez is vitt munka, midőn az idői és kezdettel bíró világban megvalósul. Minden, ami történik, ebből a tanácsvégzésből ered s minden csak úgy történhetik, ahogy ez a tanácsvégzés elhatározta. Nem lehet, hogy valami terv legyen és meg ne valósuljon, nem lehet, hogy valami megvalósuljon a nélkül, hogy terv lett volna. Ez a tanácsvégzés Isten bölcsességén alapszik, nincs más indítéka, csak az ő jótetszése, feltétlenül érvényes, tehát megváltozhatatlan is, mindent magában foglaló, mert rajta kívül semmi sem képzelhető el, egységes és rendszeres, mint minden terv, végül a bűnnel szemben nem szerző, csak megengedő.
Mit akar Isten? Mi az ő dekrétoma? Ez az a nagy világtitok, melyet senki sem lát, senki sem tud, csak Ő maga. Ez a titok mindenre egyképpen vonatkozik, ami volt, van és lesz; az is benne van, mi történik a válni készülő levéllel tízezer év múlva, s az is, mi lesz e földdel holnapután; az is benne van: mi lesz velünk az ítéletnapon, mint ahogy az első amőba élete is benne foglaltaték.
2. Ez a tanácsvégzés elrejtetett a világban s csak az Isten szeme látja. Elrejtetett úgy, mint egy épületben a terv, gépben a szerkezet, testben az élő alkat. A parlament épületében is el van rejtve a csodálatosan átlátszó, kristálytiszta terv, s a művész látta is; de ha tetőin, tavaszi napsütésben,
a kő hasadékaiban és rovátkáiban millió katicabogár gyűl is össze, meg nem tudják fejteni, át nem bírják tekinteni az egész épület kolosszális koncepcióját. Ilyen katicabogarak a természettudósok és filozófusok a nagy mindenség napsütött rovátkáiban, azzal a különbséggel, hogy az univerzum méreteihez szabva sokkal kisebb a legnagyobb lángelme is, mint a katicabogár a parlament épületéhez képest. Megérezzük e titok jelenlétét, hajszoljuk is, megoldása örökre nyugtalanít, de Isten tanácsvégzésének óriási koncepcióját, minden részletet átvilágító egységét soha meg nem fejtjük.
Főképpen három homályos hártyaablakon pillantunk bele az Isten dekrétomának szentélyébe. Körvonalakat nem látunk, csak alig derengő dicsőséget. Az egyik ablak az oktörvény, amely azt bizonyítja, hogy minden történés, minden változás, minden létezés kötött és szükségszerű, mert nincs okozat ok nélkül és nincs ok okozat nélkül. Ebben a világban tehát nincs szabadság és ha nincs, nincs felelősség sem. Másik ablak az egyéniség, amely azt bizonyítja, hogy a világ tele van kiszámíthatatlan erőközpontokkal, melyeknek léte megmagyarázhatatlan, törvénye a szabadság és felelősség, kiváltsága a maga magát meghatározó öntudat. Harmadik ablak a sors, amely egyesek és közösségek élettörténetét foglalja egybe, kerekíti ki. Kiszámíthatatlan és csak visszatekintve, utólagosan, befejezés után állapítható meg, mert akkor válik tárggyá. A természettudomány konokul vitatja, hogy minden determinált, a szellemtudományok szabadságról és felelősségről beszélnek, pedagógiától el a vallásig minden a sorsot akarja formálni és biztosítani. Bábeli zűrzavar támad e vitából. Mindenki túl akarja kiáltani a másikat és senki sem tudja vagy akarja megérteni, amit a másik mond. Ezeket a kérdéseket nem is fogjuk megoldani soha, mert ebben a káoszban csak Isten szeme lát. Itt nincs más szerepe a filozófiának, mint megállapítani, hogy e titok megfejtése nélkül az ember mindig boldogtalan lesz, pedig megfejtem sohasem fogja, mert «elrejtetett örök időktől fogva Istenben, aki mindeneket teremtett a Jézus Krisztus általa.» Nincs tehát más mód, mint az idvességes agnoszticizmus álláspontjára helyezkedve keresni a megoldást, ott, ahol fellelhető, a Jézus Krisztusban, aki által mindeneket teremtett az Úr.
Ott vagyunk tehát, ahonnét kiindultunk: a Jézus Krisztusban oldódik fel a titok a hívő ember által, aki benne felismerte a megváltó, eleveelrendelő Akaratot.
3. Ez a titok «megismertetik a mennybéli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az egyház által». Az egyház és a mennyei világ két szembetett tükör, amelynek egymást átsugárzó fénye e titok körül világosságot derít. Megemlítem, hogy a «mennybéli fejedelemségek és hatalmasságok» kifejezés alatt az angyalok birodalmát kell érteni, ahol a titok kiderül, az egyház nagy hittapasztalata alapján, az «eleveelvégezés szerint». Csakis az eleveelvégezés mutatója szerint, csakis az egyház üdvtapasztalata alapján, csakis a mennybeli seregek szemei előtt lesz nyilvánvalóvá ez a titok, hogy Isten mit akar a világban és a világgal.
Az angyalok is az eleveelrendelés törvénye alatt állanak, éppen úgy, mint az emberek. De a kettő között van valami különbség. Az angyalokról az eleveelrendelés abból áll, hogy némelyek hívek maradtak, mások fellázadtak és elbuktak. De itt nincs váltság: az el nem bukott angyaloknak nem kell váltság, mert igazak és szentek; az elbukottakat nem lehet megváltani, mert konokságuk, dühök, mérgük el nem távoztatható. Viszont az ember Ádámban mindenestől elbukott s ezért Ádámnak minden maradéka bűn alá rekesztetett. Ebből a bűn alá rekesztett, kárhozott tömegből választotta ki Isten azokat, akiket kegyelme dicsőségében részeltet. Már most a szerint, hogy az eleveelrendelés tanításában az angyali vagy az emberi típus szolgált világosító például, midőn a dogmát megfogalmazta valaki, kétféle stílus alakult ki, a szerint, hogy a bűnesetet magát milyen pontra helyezzük. Az elsőnél, ha az angyalok esetére gondolunk s a szerint alakítjuk a tant, a következő sorrendet kell az Isten dekrétomában megállapítanunk: Első az Isten tanácsvégzése a maga dicsőségéről, amely némelyek kiválasztásában és mások elvetésében fog megjelenni, mint a megváltás két oldala: kegyelem és igazság, de mindez most még csak lehetőség szerint. A második dekrétom elvégzi az ember teremtését kiválasztás és elvetés szerint. A harmadik végzés megengedi az Esetet s vele a Bűnt. A negyedik végzés elrendeli a kiválasztottak megigazítását és az elvetettek kárhoztatását. Ez az ú. n. supralapsarius, az esetet is belefoglaló típusa az eleveelrendelés tanításának. A második típusnál ez a sorrend: Első dekrétom elvégzi az ember teremtését szentségben és ártatlanságban. A második dekrétom megengedi, hogy az ember elessék a saját akaratából és felelősségére. A harmadik dekrétom szól arról, hogy a megromlott emberiségből némelyek üdvösségre kiválasztassanak. A negyedik dekrétom a ki nem választottakat, mint akik a bűnben megátalkodnak, azt szeretik és akarják, igazságosan bünteti és kárhoztatja. Ez az ú. n. infralapsarius, az eseten belül mozgó felfogás. E két felfogás nem mond ellen egymásnak. Ugyanegy igazságnak kétféle kiindulási pontból való megszerkesztése. Amaz inkább logikai, emez történeti koncepció, s érdekes: amazt a theológusok képviselik, emezt a hitvallások. A magyar református egyház hitvallása is infralapsarius.
4. Erre a megoldásra csak a Jézus Krisztusban való hit által, a Jézus Krisztusból mint Ígéből, testté lett kijelentésből juthatunk el. Vagyis, ezt nem lehet mindenkinek kiolvasni a Szentírásból, mint ahogy egy lexikonból megnézek egy adatot, a logaritmus-táblából egy hatványkitevőt. Ezt csak a Jézus Krisztusban, a Szent-Lélek által ismeri fel az a hívő, akin Isten a kiválasztást végbevitte. Az Ő tanácsvégzése végrehajtás is mind a teremtésben, mind a gondviselésben, mind a megváltásban. Istennél nincsenek elvetélt szándékok: az Ő tanácsa nemcsak gondolat, hanem végleges és teljes cselekedet is.
Krisztus, a váltság ura és eszköze, a kiválasztottaknak Feje és a nagy ügy közbenjárója, mindenha ajtó és jogcím. Ő az ajtó, mert keresztje hív, fedd, kiált és vonz: halálának és feltámadásának megcsúfolhatatlan ténye úgy áll mindnyájunk elé, mint egy ajtó a bujdosó előtt. Ott a cél, ott a megérkezés, az otthon. De nemcsak ajtó, hanem jogcím is: azért tehetjük rá a kilincsre a kezünket, azért léphetünk be, azért nem fogad ott benn harag, ítélet és halál, hanem atyai kebel és ujjongó szeretet, mert Ő eleget tett helyettünk, közbenjárt érettünk s véghezvitte a nagy kiengesztelést. A benne vetett hit éppen arról győz meg, hogy mi az Ö népe, nyája, öröksége és szerzeménye vagyunk, örök időktől fogva tulajdonul neki adatván s azért van nekünk bátorságunk és bizodalmunk Isten színe elé állani, az ő Fősége és Vezérsége alatt, Szószólása mellett.
Bizalom és bátorság. Ez az eleveelrendelés tanításának a gyümölcse. A kegyelem ellenállhatatlan, — nem lehet, hogy én elkallódjam. A kegyelem elveszíthetetlen, — nem lehet, hogy kénytől, emberi és tárgyi kénytől függjek. A kegyelem elégséges: ez az elégség minden hősiesség forrása és telje.
«Mit mondjunk azért ezekre? Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?»

Nincs henyébb és értelmetlenebb kifogás, mint azt mondani az eleveelrendelés tanáról, hogy az embert üres bábbá teszi és megfosztja erkölcsi méltóságától. Éppen az ellenkező az igazság. Az eleveelrendelés viszi teljességre és koronázza meg az erkölcsi élet minden lehetőségét és gazdagságát a teremtő Isten műalkotásának minden szépségével és dicsőségével. Ugyanaz az erkölcsi élet az eleveelrendelés tanítása nélkül olyan, mint egy északsarki tájkép a téli félévben. Az eleveelrendelés fényétől besugározva pedig olyan, mint a magyar Kanaán május vagy június havában.
Hogy az eleveelrendelésnek az emberről szóló tanítását néhány főgondolatban megvillantsuk, meg kell néznünk: milyenné tesz az eleveelrendelés engem, milyennek mutatja embertársamat, mivé lesz általa a jótett és hogyan alakul az egész emberi élet?
Először is az a tény, hogy Ö engem a világ teremtése előtt magának kiválasztott, eleve elhatározván, hogy fiává fogad az Ő akaratjának jó kedve szerint: szükségképpen mérhetetlen hálaadással tölt el. A hála pedig a legmagasabb és a legpozitívebb érzés. Egy nagy megajándékoztatásnak boldog visszfénye, s ezért az emberi szív a legmagasabb csúcsra akkor érkezik fel, amikor hálát érez. Tudjuk, hogy az emberi érzések vagy a fájdalom, vagy az öröm irányában mozognak. A fájdalom azt jelenti, hogy életünk megszűkül és elszegényedik, az öröm azt, hogy kitágul és meggyarapodik. Fájdalmas a pusztulás, örömszerző a fejlődés és az élet. Vannak az örömnek olyan sajátságos megnyilvánulásai, amelyek az életnek különös meggyarapodásáról értesítenek. Ilyen például a nyereségnek, a tudásnak, a meggazdagodásnak az érzése, a siker és a győzelem érzése, a megérkezés a pálya végére, a kitüntetésnek az érzése. Mindezeket az életérzéseket összefogja és kibeszélhetetlenül megtetézi az a hálaérzet, amelyet az eleveelrendelés ébreszt bennem. Először azzal, hogy meggyarapodásom nem ábránd, nem kedves áltatás, hanem boldog beteljesülés, olyan valóságos és olyan igaz, amilyen valóságos és igaz maga az Isten. Üres pohár helyett kicsorduló kehely, felajzott húrokon megzendülő dallam az eleveelrendelésből ébredő hála, amely a legnagyobb megajándékoztatásról tud beszámolni. Még fokozódik ez az érzés azzal, hogy szembekerülünk az Ajándékozó fölséges személyével; érezzük adakozó kedvének és örök szerelmének reánk áradását. Ez a személyes életérzet, e boldog megismerés a legmagasabbrendű tapasztalás, amit az emberi lélek egyáltalában elbír, mert ez maga az üdv. Odafenn sem lesz más az üdvösség, csak több és teljesebb lesz, s azért lesz több és teljesebb, mert még tisztábban látjuk az eleveelrendelő Isten személyes jóakaratát és ajándékának nagyságát. Ezért az eleveelrendelésben hívő ember Isten kezéből elvett személyes és meg nem érdemelt ajándéknak érzi az életet, a világot s ami mindezeknél nagyobb: Krisztust és Isten atyai kegyelmét. Az eleveelrendeltetés érzelmileg nem egyéb, mint örömtől és hálaadástól naponként kicsordulni; megérezni azt, hogy életünk törött cserépkorsóiba Isten jótetszésének forró Niagarája zuhog alá, s ez megtetőződik azzal, hogy Isten maga tartja szívünket és megóvja az édes teher széttörő súlyától.
A háladatosság hallelujájába egy mély, de boldog hang vegyül bele: az alázatosság. Ahol nincs meg az alázatosság, nem teljes a hála, mert hálás csak az alázatos szív tud lenni. Minél inkább érzi az ember, hogy életében olyan valami történik, ami csodálatos méltóság dolgában a világ teremtésével egy színvonalon áll, annál távolabb áll tőle minden hivalkodás, mert mindez nem ő érette, hanem Isten irgalmáért történt. Ugyanis a hívő ember hajlamos arra a kísértésre, hogy magát különbnek tartsa másnál. Könnyen, kifogásolja más ember hitét, még könnyebben erkölcsét, s amily mértékben azonosítani akarja magát hitében Istennel, olyan mértékben támad benne az a csalárd meggyőződés, hogy Isten is azonosítja magát az ő emberi ítéleteivel, ellenszenvével, sokszor bűnös eredetű véleményével, amellyel felebarátja theológiája, hite, erkölcse felett tör pálcát. Ettől a kísértéstől csak az eleveelrendelés tanításának komolyan vétele óv meg. Megóv a nélkül, hogy erkölcsileg közömbösek legyünk, s arra a léha álláspontra helyezkedjünk, hogy mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. Nem cselekedetből van a megigazulás, hanem kegyelemből, hogy senki ne kérkedjék. Tehát a bűnbánó publikánus százszor különb, mint a tökéletes farizeus. A tékozló fiú a hazatérés útján moslékszagú züllöttségében is magasabban áll, mint otthon maradt és elismerést meg jutalmat követelő bátyja. A megtérő lator százszor nagyobb mint Pilátus, Annás, Kajafás, az egész római impérium és a nagy zsinagóga, mert az Istentől való külső távolság sohasem zárja ki a belső közelség kegyelmi tényének lehetőségét. Viszont az a tény, hogy hited van, maga is a kegyelem ingyen ajándéka, s hogyan hivalkodhatnál a magad érdeme gyanánt azzal a kegyelemmel, amely a fiúvá fogadtatás okmányát jelenti és nyújtja feléd, de egyszersmind alkotja remegő kezedet, hogy elfogadhassad ezt az ajándékot? Lám Judás milyen büszkén járt-kelt az Úr közelében s néhány óra alatt eltűnt örökre a kárhozat tornácaiba! Anániás és Safira az első és legbensőbb, legszentebb közösséghez tartozott, ím pár perc alatt hideg hulláikat söprik félre az útból! Istenhez és Krisztushoz való bármily látszólagos közelség nem rekeszti ki egy rettenetes és kárhozatos belső távolság lehetőségét, s azért égeti belénk az Ige a rettentően komoly figyelmeztetést: félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket! Azaz minden pillanatban érezzétek és valljátok meg, hogy a hit nem érdem, hanem koldusnak adott ingyen ajándék. A hit csak addig hit, amíg érzi, hogy maga is ingyen ajándék egy nagyobb ajándéknak: a kegyelemnek elfogadására.
Most már az is világosan látszik, hogy az eleveelrendelést hívő ember miképpen gondolkozik másról, az ő felebarátjáról. Igaz, hogy a kiválasztás ténye és Isten komolysága követeli kísérő gondolatként az elvetés zordon hittételét. Az elvetés szükségképpeni tény, de reánk nézve csak dogmatikai határfogalom, amelynek az a feladata, hogy kiemelje és megerősítse a kiválasztás élettől duzzadó tételét. Éppen azért az elvetés tantételét hitem sohasem töltheti meg egyes személyekkel, mint ahogy a kiválasztás tételét hitem szükségképpen betölti önmagammal és velem való kapcsolatban lelki társaimmal. Mint ahogy képtelenség hinnem azt, hogy más ki van választva és én nem, mert az a tény, hogy a kiválasztásban hiszek, már kiválasztatásomat tételezi fel: éppen úgy sohasem lehet hittétel számomra az hogy ez, vagy az a felebarátom örök kárhozatra predesztináltatott. Isten sokkal dicsőségesebb annál, hogysem gyermekei lelkét ilyen hittételekkel töltse be. Amelyik pillanatban azt mondom én valakinek: te nem vagy kiválasztva, de én ki vagyok, odajutnék mint a farizeus, aki ugyanezzel dicsekedett a publikánus mellett, holott Krisztus megmutatta, hogy a publikánus már benne volt abban a kegyelemben, amelyből a farizeus éppen a dicsekedés pillanatában esett ki. Odajutnánk mint az a bizonyos ember, aki ezt mondta egy hívő lelkipásztornak: milyen furcsa, hogy ön ilyen hegyeket mozgató hittel s annyi áldott jócselekedettel el fog kárhozni, mert nem tartozik az én anyaszentegyházamhoz, én pedig, aki annyi bűnt követtem el, amennyit csak elkövetni és meggyónni tudtam, az örök üdvösségből fogom nézni, mikor ön a pokolban örök kínokat szenved. Az eleveelrendelés töri pozdorjává ezt a gondolkodásmódot, mert megmutatja először azt, hogy akiket Isten kiválasztott, azokat megváltja, megigazítja, újjászüli, szentekké és feddhetetlenekké teszi. De megmutatja azt is, hogy Istennek ez a csodálatos dekrétoma a mi szemeink előtt sokszor elrejtetik. Lám, amikor Pál a damaskusi útra indul, hogy Isten anyaszentegyházát üldözze és háborgassa, mindenki azt gondolná róla, hogy sátáni lélek, aki idefenn gyötör másokat, míg aláhull az örök kárhozatra; pedig még csak néhány óra s egy sápadt, vak embert támogatnak be Damaskusba: Pál ez, a keresztyén anyaszentegyház legnagyobb apostola. Szent Ágostonról megtérése előtt azt lehetett volna mondani, hogy léha, veszendő lélek. A keresztre vert mindkét lator bizonnyal a pogány jog szerint is elvetemült gonosztevő volt. Mégis Ágostonról, valamint az egyik latorról néhány perc alatt kiderül, hogy Isten különös kegyelmének drága edényei, a kiválasztásnak példái és bizonyságtevői. Ne véld a te felebarátodról, bármily távol áll is ma még Krisztustól, hogy elveszett volna, sőt ajánld fel magad naponként eszközül arra, hogy öröktől fogva elhatározott kiválasztatása éppen a te bizonyságtételeden keresztül legyen nyilvánvalóvá az ő életében. Ha szeretsz valakit, aki siralomházban van s gondolsz arra, hogy egy nagy úr kegyelemlevelet küld számára, hogyne ajánlanád fel magadat arra, hogy éppen te vidd el azt a kegyelemlevelet, amelyik előbb kelt, mint ahogy az elítélt vagy te megszülettél volna! Ezért kell nekünk minden emberről boldog reménységgel hinnünk azt, hogy Isten kiválasztó kegyelmébe beletartozik. Az Evangéliom hirdetése, az alkalmas és alkalmatlan időben való bizonyságtétel nem válogat, hanem mint a lakomához hívó csengetyűszó, széjjel zeng az egész tájék felett és minden szíven bekopogtat, tudván azt, hogy neki ez a tiszte; ő a Mindenkihez szóló üzenet; ki fog a lakomához megérkezni, ki fog a lakoma végéig ott maradni, az a vendégség urára tartozik. A csengetyűszó az Evangéliom, a bizonyságtétel, az igehirdetés, egyszóval a missziói munka. Az örök kérygma mindenkinek szól. (Kerygma: Isten üzenetének hirdetése az ő követei által.)
Az sincs reám bízva, hogy ítéletet mondjak, ki mikor gyökerezik elegendő mélyen a Krisztusban. Sokan vannak, akik egész életükön át nem tettek bizonyságot Krisztus mellett, talán nem is ismerték Krisztust, mégis azt kell hinnünk, hogy közülük nem egy üdvösségre hívatott el és ígéret szerint bírta azt, ami egykor Krisztus által öröksége lesz. A testtélétel előtti szent hajdankornak kegyes lelkei is kiválasztattak s mint ilyenek Krisztus örökös társai, holott előbb hányták le szemeiket, mielőtt Krisztus megjelenhetett volna a földön. Épp így lehet valaki a Krisztus szerezte javaknak részese a nélkül, hogy egyik vagy másik látható gyülekezet tagjai közé számoltatnék. A lelkeknek kapcsolata merőben titokzatos és kívül esik a földi élet kategóriáin. Jaj volna nekünk, ha mi akarnánk eldönteni azt, hogy ki és miként tartozik Krisztushoz! Éppen az eleveelrendelés tanítja, hogy ez életben nem mi döntünk, sőt nem dönt a látható anyaszentegyház sem, egyedül Istennek a Krisztusban elvégzett és a Szentlélek által keresztülvitt eleveelrendelése. Ha tehát hívő embert látsz, ujjongj és adj hálát érette. Ha hitetlen embert látsz, imádkozz érette és tégy bizonyságot előtte, mindenekfelett pedig imádd azt az örök kegyelmet, amelynek semmi sem lehetetlen, mert nem ismeri az elveszített csatát. Még a koporsó mellett is úgy kell megállanunk, mint akik különösképpen érzik, hogy az Isten gondolatai nem a mi gondolataink s amit mi lehetetlennek látunk, az Isten előtt lehetséges és természetes.
Harmadszor az eleveelrendelés új fényt vet a keresztyén erkölcstan legtöbbet vitatott kérdésére: a jótett értékére. Kiirtja még a gondolatát is annak, hogy jócselekedettel ki lehet érdemelni a kegyelmet, és megmutatja, hogy ez a gondolat rontja meg igazában a jócselekedet értékét, mert számítássá teszi s ezáltal devalválja; megrontja az Isten szuverénitásának gondolatát, mert azt meri állítani, hogy a romlott ember beszennyezett jócselekedetei a szent és igaz Isten előtt érdemszerző erővel bírnának, ezáltal reá kényszerítő erővel hatnának; áltat azzal, hogy az egyetemes bűnösség világában lehetséges magában véve jónak mondható cselekedet. Ellenben reá mutat arra, hogy a jócselekedet is ajándék, melyet előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk. Az, hogy mi jót tehetünk, Isten kegyelmének a jele, mely kiválasztottságunk felől nyújt zálogot s mint ilyen Istennek ingyen ajándéka. Tehát az, ami a mi cselekedetünkben jó, Istennek az érdeme, Istennek a cselekedete, ezért dicséret, dicsőség egyedül Őt illeti. Éppen az a csodálatos és mélységes hálára buzdító, hogy Istennek ezt a kegyelmét nem tudja megrontani a mi született bűnösségünk és romlott természetünk. Mi sárt és iszapot adunk, Isten aranyat és gyémántot, s mégis korona és diadém lesz belőle, mert az Ő keze dolgozott rajta. Minden letörölt könny megmaradó világszépség, minden vigasztalás és simogatás, gyógyítás és szolgálat eleveelrendelt planétája egy láthatatlan lelki mindenségnek, amelyben a csillag több, mint a tejútban s fölségesebb az Isten dicsősége, mint a ködfoltok változásaiban. Az igazi jóság Isten művészete emberi kezeken keresztül; mi csak a remegő kezet adjuk: a tervet, a mintát, az aranyfonalat Isten adja, s amíg mi látszunk szőni: az Isten láthatatlan keze alkotja a szőnyeget. Gondoljunk tehát arra, mennyi minden jócselekedetet készített az Isten számunkra, hogy mi azokban járhassunk. Királyfi a legkoldusabb ember is, mert lelki kincstára tele van ilyen elkészített ékszerekkel, amelyekbe felöltözködhetik, ha megtalálja e kincstárnak a kulcsát. Ez az aranykulcs az Ő igéje. A szeretet minden szolgálatát Istentől vegyük, mint egy koronát, s ha idelenn véres, boldog homlokunkon hordoztuk, rakjuk majd odafenn lábai zsámolyára.
Végül az eleveelrendelés adja meg az egész emberi életnek, az ember erkölcsi minőségének, különös jellemét és értékét, midőn azt mondja, hogy az életünk műtárgy és az életünk szerszám. Műtárgy az életünk, amelyen a nagy világművész, maga a boldog Isten dolgozik. Az örökkévalóságban született leleményét hajtja rajta végre egy olyan kéz, amelyiknek nincs lehetetlenség, s amelyik nem hibázhat a kivitelben. Lehet, hogy ez az élet sáros, bűnös, szomorú, nyomorult, de át van szőve dicsőséggel, szépséggel, igazsággal és kegyelemmel. Nem kisebb a művész azért, ha anyaga romlandó, sőt ihlete és dicsősége annál nagyobb, minél kisebb az anyag. A legkisebb anyagból: a földi emberi életből a legnagyobb művész: maga Isten alkotja azokat a műtárgyakat, amelyek megismétlik, összefoglalják, továbbviszik a világteremtés nagy műalkotását.
De nemcsak műtárgy az én életem, hanem szerszám is.
Szerszám, amellyel Isten alkot egy nálamnál százszor nagyobb művet: történelmet, korszakot, nemzetet, anyaszent-egyházat, emberi művelődést, világmindenséget. Egészen különös művészi feladatokra formált, s e feladatokat csak énvelem oldja meg. Micsoda méltóság az ilyen kézben lenni szerszámnak! Micsoda dicsőség az ilyen alkotásból nyerni részt; micsoda kárhozat az, ha eldob a művész keze, mert alkalmatlanná váltam! De micsoda hatékonyság és képesség megyen által rajtam, ha általam Isten dolgozik a korszak arculatán! Az emberi élet eredményességének, célszerűségének nincs magasabb formájú szemlélete, mint amidőn az eleveelrendelés azt tanítja, hogy az ember élete szerszám az Isten kezében.
Műtárgyat és szerszámot egy közös vonás kapcsol össze: mindkettő azáltal lesz azzá, amivé lennie kell, ha tökéletesen engedelmeskedik. Az eleveelrendelés elve a hitből indul el, de az engedelmességhez érkezik. A hit és az engedelmesség ikerpárok, egytestvérek, egy léleknek kétarcú teste. A hit a meglelkesült engedelmesség és az engedelmesség a megtestesült hit. A hit is és az engedelmesség is alapjában véve üres és passzív. Amaz Isten kegyelmével telik meg, emez Isten törvényével. így lesz mindakettő a legmagasabb aktivitás: a kegyelem szuverén ténye és Isten személyes akaratának teremtő munkája.
Mikor az eleveelrendelés Istenről való tanítását néztük, azt találtuk, hogy a kegyelmes Istennek és a hívő léleknek viszonyát ez a tanítás fejezi ki legteljesebben. Most, hogy az eleveelrendelésnek az emberről szóló tanítását vizsgáltuk, úgy találjuk, hogy a parancsoló Istennek és az engedelmeskedő embernek viszonyát ez a tanítás fejezi ki a legteljesebben. A református ember készsége, öröme, ereje és kiváltsága ebben az igében fejeződik ki: «szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád». Ámen.

Személyes vonatkozású dolgokról nem szoktam a szószéken megemlékezni. Ma pár percig kivételt teszek és a gyülekezet tudomására hozom, hogy Isten kegyelméből ez a századik rádiós szolgálatom. E pillanatban mi, a budapesti Kálvin-téri gyülekezet és pásztora, gondoljunk azokra az ismeretlen ismerős százezrekre, akik 1925 karácsony első napja óta velünk együtt hajoltak meg Isten igéjének igazsága és fensége előtt. Legyen áldott minden vigasztalás, minden megvilágosodás és minden jó szándék, mely az íge eme csodálatos közvetítéséből származott.
Az eleveelrendelésről szóló második beszédünkben azzal foglalkozunk, hogy mit tanít Istenről az eleveelrendelés?
Az eleveelrendelés tanításában csúcsosodik ki a református egyháznak az Isten felségéről, őseink kifejezése szerint: szuverénitásáról vallott tanítása. Ha azt kérdeznék tőlem, hogy mi az, ami a református hitet jellemzi, mint az egész belső stílusa, azt mondanám, hogy az Isten szuverénitásának gondolata. A református vallás nem abból indul ki, hogy nekem van fájó és nyugtalan szívem, tehát keresem azt a titokzatos Valakit, aki megnyugtatja; hanem abból, hogy van egy dicsőséges és felséges Isten, aki teremtette és kormányozza a világot, tehát bír annak parányi kis darabjával: az én szívemmel is. A református vallás nem abból indul ki, hogy az emberi elmének van egy csomó kérdése, amelyre nem tud máskép feleletet találni, csak ha Istent veszi fel minden titok végső megoldásául; hanem abból indul ki, hogy tetszett az élő Istennek magát kijelenteni, s az emberi ész minden gondolatát, kérdését és feleletét ehhez a kijelentéshez kell szabni. A református vallás nem arra való, hogy Istennel mint eszközzel éljen élete örök hiányainak kipótlására, hanem arra való, hogy Isten felségét és uraságát imádja, akinek tetszett az én életemet a maga dicsőségére eszközül felhasználni. Nem az emberből érti meg Istent, hanem az Istenből az embert; nem az emberből kiindulva érkezik el Istenhez, hanem Istenből kiindulva megy át az embernek nevezett parányi állomáson a határ felé, amely megint Isten dicsőségének kikutathatatlan óceánja. Isten a kezdet és a vég s a kettő között az ember csak egy felvillanó fény-híd. Ezt jelenti az Isten szuverénitásának gondolata.
Isten szuverénitásának gondolata az eleveelrendelés tanításában éri el csúcspontját. Az eleveelrendelés azért van, mert Isten felséges Úr.
Ez azt jelenti először, hogy a mi üdvösségünknek alapja és szerző oka Isten kikutathatatlan jótetszése. Az üdvösség okát sehol másutt megtalálni nem lehet, mint Isten időfeletti dekrétomában: «Könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek.» Ha az üdvösség az ember akaratától, érdemétől, minőségétől, magatartásától függene, Isten csak szemlélője lenne a mi munkánk kibontakozásának, vagy pedig csupán előre látná azt, hogy mi miként fogunk cselekedni. Mindkét esetben Isten magatartása attól függne és a szerint csapongana, hogy az ember megtalálja-e a helyes utat vagy pedig nem. Ezáltal Isten akarata és világkormányzása emberi akarattól feltételeztetnék, s ezzel megszűnnék szuverénitása és feltétlen dicsősége. Isten szuverénitásából az következik, hogy Ő a kezdet, az Ő akarata az előfeltétel, Ő benne jött létre időtlen idők előtt, jótetszésének kikutathatatlan mélységeiben, döntés a felől, hogy ki milyen lesz. Mielőtt mi gondolhattunk volna arra, hogy gyűlöljük-e vagy szeressük-e Őt, Ő már eldöntötte, hogy vonzódni fogunk hozzá, vagy elfordulunk tőle. Mielőtt egyáltalán válogathatnánk a rendelkezésünkre álló eszközök között, Ő már kiválasztott minket, s mielőtt hozzáláthattunk volna ahhoz, hogy kezdjünk hinni, szolgáljunk neki, térjünk hozzá, Ő már foglyul ejtett a maga számára, s mi hiszünk benne, szolgálunk neki és hozzá térünk. «Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.» Más szóval azt jelenti ez, hogy Isten üdvközlő munkája nem pedagógia, hanem teremtés. Nem tanácsra, jó szántunkból lépünk elő a bűn állapotából a kegyelem állapotába, hanem Isten teremtő és újjászülő munkája által. A megtérés és újjászületés, a megigazulás és kiengesztelődés nem a mi munkánk, hanem a Szentléleké. «Isten nem megtalálja az üdvözülendőket, hanem alkotja őket.» — mondja Kálvin.
Ez tanít arra, hogy nekünk nincs jogunk zúgolódni Isten ellen azért, mert ilyenek vagy olyanok vagyunk. «Avagy mondja-e a készítmény a készítőnek, miért csináltál engem így? Avagy nincs-e a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyúradékból némely edényt tisztességre, némelyt pedig becstelenségre csináljon?» Egyáltalában, ki perelhet azért, hogy az egyik lény féreg és a másik sas? Lehet-e valaki oka annak, hogy a párduc miért lett párduc és miért nem őz? A teremtés ténye olyan szuverén Istent mutat, akivel nem lehet vitatkozni. Ki vehetné tőle számon, miért teremtette a mi naprendszerünket ide és nem amoda? Ki adhatna neki tanácsot, hogy a föld merre forogjon, s arany nyája a titokzatos égen hova járjon legelni? Nem kell-e tisztelettel és álmélkodással befejezett tényként, eldöntött perként fogadnunk el azt, ami a világban tény és valóság? Abban a tényben, hogy mi vagyunk s olyanok vagyunk, amilyenek, most születtünk és nem máskor, nincs-e egy olyan megfellebbezhetetlen ítélet, amellyel szemben hiábavaló minden okoskodás és minden lázadás? Az a tény, hogy hiszünk, magunkat Krisztushoz tartozóknak valljuk s eljutottunk az Ő ismeretére, Istennek teremtő ténye, amelyet hálával felismerünk. De éppen azért azt is felismertük, hogy mindezt ajándékba vettük; vele nem hivalkodunk, e miatt mást le nem nézünk, s ha valakiben hiányát sejtenők, testvéri szánalommal siratjuk, de gyermeki bizodalommal reméljük, hogy elválasztatásának dekrétoma ezentúl bontatik fel. Ha pedig valakiben nincs meg ez az élő reménység, az illető nem érkezett el az újjászületés magasabb létformájába, egy szóval, még nem a Szentlélektől született új teremtmény: nem támad benne irigység, nem érzi magát kifosztva és megcsalva. Nem hirdeti, hogy véres igazságtalanság történt vele, mert egyszerűen fogalma sincs a magasabb állapot dicsőségéről. A féreg nem irígyli a pacsirtát, mert nincs fogalma arról, hogy lehet a nap felé repülni és hymnust énekelni. A kristály nem zúgolódik azért, hogy ő kő és nem liliom, mert nem tudja mit jelent illatozni, tavaszi szélben hajladozni, nyári éjszakákon bimbóból kipattanni. A hitetlen ember nem tesz szemrehányást Istennek azért, hogy ő miért nem született hívőnek, mert nincs fogalma az újjászületett lélek boldogságáról, öröméról és békességéről. S ha volna is, nem tesz szemrehányást Istennek, azért, mert azt hiszi, hogy nincs Isten, már pedig annak, aki nincs, nem lehet szemrehányást tenni. Ezzel szemben, ha valakinek van fogalma az újjászületett lélek boldogságáról, azért van, mert Isten ilyenné teremtette, s ez jegye és biztosítéka annak, hogy Istenben való békességre van elhíva és mikor eljön az ő órája, végbemegy a Szentlélektől való újjászületése. Amikor a lélek szomjúhozik, mikor áhítja az Isten fiának békességét, mikor küzdelembe indul a názáreti Jézussal, ajka talán tagadja még, de a szíve vérzik utána: már az újjászületésének ama fájdalmas és dicsőséges folyamata kezdődött el, amelyet Isten minden kiválasztottján végrehajt, mert Isten szuverén Isten. Nemcsak örök bölcsesség, aki mindent előre tud, nemcsak szemlélő Isten, aki dicsőségében elrejtőzve figyeli az általa megteremtett és magára hagyatott világnak, mint egy fölséges gépezetnek a működését, hanem Akarat, aki minden pillanatban határoz és végrehajt, tervel és alakít, lát és cselekszik, s akinek éppen szuverénitásából következik, hogy múlt, jelen, jövő benne széjjel nem választható, s az örökkévalóság egyetlen teremtő pillanat. Az Ő akarata tehát nemcsak a kiválasztásban, az üdvösség előkészítésében, hanem annak végrehajtásában is szuverén, vagyis «akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az Ő fia ábrázatához hasonlatosak legyenek», vagy amint az Efézusi levél mondja, «kiválasztott minket, hogy legyünk szentek és feddhetetlenek Ő előtte». Isten művészi munkáját nem hiúsíthatom meg, mert akkor én volnék az erősebb. Szuverénitásából az következik, hogy akarata föltétlen érvényesüljön.
Éppen ezen az alapon mondhatjuk azt, hogy Isten nem személyválogató. Személyválogató akkor volna, ha ő köteles volna az ember minőségéhez alkalmazkodni, egy olyan minőséghez, mely tőle független, e helyett azonban kedve szerint, de a minőség ellenére adná az üdvöt, például a jó emberre kárhozatot mérne, s a rossznak üdvösséget adna. De miután Istentől nincs független jóság és rosszaság, az, hogy valaki kiválasztatott, azt jelenti, hogy meg is szenteltetett. Az pedig, hogy valaki nem került bele a kiválasztásba, azt jelenti, hogy benne maradt az egyetemes romlásban. Isten előtt nem személyválogatás az, hogy mi fehér embereknek születtünk és nem feketének, hogy mi embereknek születtünk és nem állatoknak, mint ahogy nem hátratétel reánk az, hogy mi csak embernek születtünk és nem angyalnak. Ő nem tőle független vonások szerint válogat, hanem teremti azokat a vonásokat, melyeket szeret és megítél: csak a predesztináció alapján lehet igazán vallani Istenről, hogy nem személyválogató.
Épp ily kevéssé lehet azt mondani, hogy az eleveelrendelés zsarnoki Istenről tanít. Zsarnoki csak az lehet, aki jogosulatlan akaratát a maga nyers erejével a mi jogosult akaratunkra rákényszeríti. Csak az eleveelrendelés tételével lehet kifejezni azt, hogy más akarat nincs sem égen, sem földön, mint egyedül az Úré, s vele szemben jogosult akaratot állítani, vagy ilyenre igényt tartani a legrettentőbb káromlás és az Ő felsége ellen való fellázadás volna. Éppen azért mert Ő Úr, csak egy méltóság és kiváltság van az emberre nézve; az engedelmesség.
Végül: Isten szuverénitása s az eleveelrendelés tana oldja meg és engeszteli ki igazságosságának és kegyelmének meghasonlását.
Isten az embert ártatlanságban teremtette. Szabadságot adott neki a jóra és a rosszra. Éppen úgy, mint ahogy az embernél magasabbrendű lényeket: angyalokat és szolgáló szellemeket is teremtett s azokat is teljes szabadsággal ruházta fel. De voltak angyalok, akik saját bűnökből elbuktak, és az ember is szabad akaratából, saját bűnéből elbukott. Olyan akart lenni, mint Isten. Engedelmesség és szolgálat helyett uralkodni kívánt s azt az öröktől fogva szerzett viszonyt, amely Istenhez kapcsolta, a maga felelősségére megbontotta. Ez olyan cselekedet volt, mintha egy naprendszerben valamelyik csillag más úton és más sebességgel akar mozogni, mint ahogy azt a nehézkedési törvény megparancsolja. Az elbukott ember és a bukott szellemek világa megtalálta egymást, egyik a másikat táplálta, ihlette, kölcsönös romlásukat tetézte és megszerveződött az Isten ellen való öntudatos lázadásnak sátáni impériuma. Az elbukott embertől elsokasodó Ádám-nemzetség az imperium korlátái között mindenestől a bűn martaléka lett. Egyre mélyebben süllyedt a vétekbe s az ezzel együtt járó nyomorba és szenvedésbe. Megromlott természete örökségképpen szállott maradékról-maradékra s ebből a törzsből születni annyit jelent, mint magunkkal hozni és megtetézni a romlott gyökér mérgét és átkát, akármilyen friss virágban és csábító gyümölcsben. Isten nem szerette volna az embert, ha megromlott természetében nem gyűlöli. Igazsága követelte felette az ítéletet s ez az ítélet az Ő dicsőségének zordon, de fölséges bizonyságtétele. Szuverénitása követelte meg, hogy perbe szálljon velünk és maga elé állítsa az embert mint vitatkozó felet, aki el akarta ragadni az ő isteni dicsőségét, aki maga határozatából saját felelősségére, a maga emberi erejéből akart megélni, magának akart csak engedelmeskedni, becsvágya az volt, hogy Isten legyen s e becsvágyból született a bűn. Nincs mélyebb, nincs teljesebb igazság, mint az, hogy ha mi, a magunk lábára állva, vállalva azt a sátáni ajánlatot, hogy olyanok legyünk mint Isten, jónak és rossznak tudói: így állunk meg Ő előtte, kárhozatot és halált érdemlünk csupán. Ebből az következett, hogy a teremtésre halálítélet várt: visszazuhogni abba a semmibe, amelyből Isten szavára elé állott. Isten teremtő szuverenitása így vált pusztító szuverenitássá.
De Isten szuverénitása nemcsak igaz, hanem kegyelmes is. «Kiválasztotta az irgalom edényeit s azokat eleve elkészítette a dicsőségre, hogy megismertesse az ö dicsőségének gazdagságát.» De ezek csak akkor élhetnek, ha megmenekülnek Isten igazságának halálos ítélete alól. E megmenekülés egyetlen módja az elégtétel. Az igazságnak elégtétel az anyja és leánya, kenyere és koronája. Itt nyílik meg előttünk mint a barlangba rejtett Mózes előtt az átvonuló Isten dicsősége, az a fölséges kijelentés, hogy Isten öröktől fogva, amikor elhatározta, hogy megengedi a szabad akaratból elbukó ember esetét, azt is megtette, hogy ez eset kárhozatos következményeiből némelyeket, akiket jó tetszése kiválasztott, kezdettől fogva a Szentháromság második személyének, az Ő Egyszülöttjének, a Fiúnak ajándékozott. A Fiú azért, hogy a kiválasztottakért eleget tegyen, testbe öltözött s a kereszten kínhalált szenvedett. Ezzel eleget tett Isten igazságának, mert ártatlanul szenvedett s kettős természeténél fogva szenvedése tökéletes egyenértéke volt e világ minden bűnének. Mindenki egyforma volt, senki meg nem érdemelte, s íme e váltsághalál érdeméért némelyek beleoltattak a titokzatos Szőlőtőkébe, fölvették az áldott és szent Olajfa erejét és zsírját, termik gyümölcsét. Így lett Isten szuverenitásából az eleveelrendelés, az eleveelrendelésből testtélétel, a kereszthalál nagy áldozata, egyszóval Krisztus váltságműve.
Nincs gondolat sem égen, sem földön, mi Isten igazságosságát és kegyelmét, a kettő meghasonlását és kiengesztelődését mélyebben és teljesebben tudná kifejezni, mint az eleveelrendelés tanítása.
Mindezeket nem emberi bölcsességből és elmélkedésből tudjuk, hanem Isten tulajdon kijelentéséből, mintegy az Ő szájából halljuk. Lehet, hogy az ember másképpen mondaná, lehet, hogy mást mondana, de Isten ezt látta jónak közölni velünk s így látta jónak közölni velünk. Ha mi ennél többet akarunk, vagy nyughatatlan kérdéseket teszünk és Istentől mintegy az okát kérdezzük, hogy mit miért cselekedett, szóval ha Istent önigazolásra akarjuk szólítani, hogy miért predesztinál: e vétkes kandiság ellen ott dörög az Ő figyelmeztetése: «Az én gondolataim nem a ti gondolataitok!» Akaratának titkából mindazt, amit üdvösségünkre hasznosnak talált, ígéjében nekünk kijelentette. Amit pedig elrejtett, rejtve hagyta úgy, hogy emberi szem e földi életben soha meg nem látja. De a hívő ember nem is erőlteti, mert aki megértette azt, amit Isten az eleveelrendelésben nekünk elmondott, annak a szíve olyan békés, olyan hálás, olyan boldog és olyan erős, hogy behúnyt szemmel is repeső szívvel megy a szemtől-szembelátás világa felé, tudván azt, hogyha minden titokról lehull is a lepel, szíve akkor sem lehet hálásabb és Isten akkor sem lehet fölségesebb. «Oh Isten gazdagságának, bölcseségének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az Ő ítéletei és kinyomozhatatlanok az Ő utai! Mert kicsoda ismerte meg az Úr értelmét? Vagy kicsoda volt néki tanácsosa? Avagy kicsoda adott előbb néki, hogy annak visszafizesse azt? Mert Őtőle, Ő általa és Ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké!» Róm 11,33-36 Ámen.

A gyülekezet tagjai közül sokan említették, hogy a református egyház legfőbb tanításáról, a predesztinációról, magyarul: eleveelrendelésről szeretnének az Ígehirdetésben hallani. A rádió révén hozzám kapcsolódó láthatatlan sereg köréből is érkezett ilyen kívánság. Ezért Isten segítségével négy prédikációban szólok az eleveelrendelés tanáról, a következő címek alatt: Kinek a számára adatott ez a tanítás? Milyennek mutatja ez a tanítás Istent, milyennek mutatja az embert és végül milyennek kell mutatnia önmagát?
Ma az első tétellel foglalkozunk: kinek adatott ez a tanítás? A felelet reá ez: hívő emberek számára adatott, de azok számára szükségképpen adatott!
Mindenekelőtt állapítsuk meg, hogy a II. Helvét Hitvallás Isten eleveelrendeléséről ezt mondja: «Isten öröktől fogva, szabadon és ingyen kegyelemből, személyválogatás nélkül eleve elrendelte, vagyis elválasztotta a szenteket, akiket Krisztusban idvezíteni akar». Ez az eleveelrendelés gyökérgondolata. Ebből az is látszik, hogy az eleveelrendelés hívő emberek tapasztalata. Ha tehát valakinek aggodalma vagy kételye van Vele szemben, sok esetben azért van, mert hite nem elég mély és erős arra, hogy az eleveelrendelés tényét megtapasztalja. Az eleveelrendelés nem olyan törvény, mint a gravitáció vagy az okság törvénye, vagy valamely históriai megismerés, hogy t. i. egyszerű értelmi munkával mindenki meggyőződhetik róla. Az eleveelrendelés éppen olyan misztikus hitigazság, mint a Szentháromságnak vagy a Krisztus kettős természetének a tana. Jaj volna annak, aki logikai feltételekből elvetné a Szentháromságot, vagy elvetné a Krisztus istenségét azért, mert az emberi és isteni természet elválaszthatatlan és elegyítetlen egységét nehéz ésszel fölérni.
Az eleveelrendelés tehát hívő embereknek szóló tudomány. Hívő embereknek szól nemcsak azért, mert benne van a Szentírásban, hanem azért is, mert a Szentírásban is a hit ismeri fel az Isten Igéjét, ennélfogva a hit képes arra, hogy az eleveelrendelésben az isteni kijelentésnek egyik nagy és mély tanítását alázatosan szívébe fogadja. Isten a maga kijelentésében sohasem teszi fel azt a kérdést, hogy tetszett-e ez a mi természetes gondolkodásunknak vagy pedig nem; a kijelentés nem azért támadt, hogy észigazságokká tegyen Isten mélységeiben elrejtett titkokat; a kijelentés akkor is Isten beszéde, ha az emberi értelem minden szava ellen fellázad és ha a világnak minden bölcse és hittudósa külön véleményt jelent is be vele szemben. Az, amit Isten mond, rejtelmes is és világos is, észszerű és észfeletti, bölcsesség és bolondság egyszersmind, de mindenekfelett maga az igazság, mert a kijelentés nemcsak Isten gondolata és beszéde, hanem maga a beszélő Isten. Ha tehát azt látjuk, hogy a Szentírás nyilvánvalóan tanítja az eleveelrendelést, — már pedig, hogy milyen világosan tanítja a Szentírás az eleveelrendelést, annak megtapasztalására elég a Római levél 8-9. részének s az Efézusi levél bevezetésének elolvasása — akkor hívő emberek számára már ezzel el van döntve a kérdés, mert a hívő embert az jellemzi, hogy nem Isten gondolatait akarja a maga értelméhez szabni, hanem a maga értelmét akarja Isten gondolatához szabni. Milyen kicsi, milyen nyomorult, milyen nevetséges és sajnálatra méltó minden emberi erőfeszítés, amelyik azt akarja cáfolni és homályba állítani, amit maga Isten tanított és közölt!
A hívő ember számára szól az eleveelrendelés tana, mert ezt még minden nagy hitvalló — Pál, Szent Ágoston, Luther, Kálvin — saját tapasztalata után, a tények súlya alatt vallotta meg. Nem úgy volt, hogy valaki elébb megismerte, hogy van eleveelrendelés, s azután ismerte meg Krisztust, hanem éppen megfordítva történt: megismerte a Krisztusban Istent és megtudta, hogy van predesztináció. A hit magában véve a kiválasztottság tudata, s az eleveelrendelés arról tesz vallást, hogy Isten kiválasztott. A hit megismerése annak, hogy Isten különös jót tett velünk: kiemelt ebből a világból és a maga számára jegyzett el. Izráel legnagyobb tapasztalása az volt, hogy Isten megfogta a kezét, száz meg száz nép közül kiválasztotta és vele szövetséget kötött. Ábrahám legmélyebb tapasztalása az volt, hogy Isten őt kiválasztotta, vele és maradékaival szövetséget kötött. Krisztus mindvégig érezte, hogy őt Isten öröktől fogva szerette és kiválasztotta és mindig hirdette, hogy Isten öröktől fogva neki adta az ő választottjait. A predesztináció tehát össze nem hasonlítható a fátummal, a végzettel. Nemcsak azért, mert a fátum egy vak és értelmetlen végzet, az eleveelrendelés pedig kiválasztó, könyörülő és teremtő Istenről beszél; nemcsak azért, mert a fátum csak a sorsot írja elő, az egyén minőségét nem érinti, míg a predesztináló Isten teremti az egyéni minőséget; hanem főképpen azért, mert az eleveelrendelés főképpen egy dologra vonatkozik, arra: ki vagyunk-e választva a Krisztusban, vagy nem; míg a fátum minden egyébre vonatkozik, csak éppen erre nem. Az, hogy én ki vagyok, mit teszek, mikor élek és mikor halok meg, a mindenható Istennek teremtő és gondviselő munkája alá tartozik és szintén az ő Terve szerint igazodik; eleveelrendelő, azaz predesztináló munkája csak arra vonatkozik: beoltatom-e a Krisztusba, vagy kívül maradok rajta?
Itt dönti el Krisztus a kérdést: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.
Ebből nemcsak az látszik, hogy az eleveelrendelés a hívő ember számára szóló tanítás, hanem az is, hogy a hívő ember számára szükségképpen szóló tanítás. Ez pedig azt jelenti, hogy amint mélyül és erősödik a hit, szükségképpen jut el az eleveelrendelésig. Amíg nem érkezett el odáig, még mindig nem élő, nem mély, nem győzedelmes és nem igazi hit. Mire igazi lesz, már kivirult belőle az eleveelrendelés tanítása.
Ugyanis a hitnek az az életösztöne, hogy önmagának igazsága felől teljesen bizonyos legyen. Ez az üdvbizonyosságnak a nagy érdeke. Ez a legfontosabb kérdés, ebből indul ki a reformáció, ezt veti fel az apostolok előtt a filippibeli börtönőrtől kezdve minden hívő: mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerjem? Hogyan jutok Isten kegyelméhez?
Erre a kérdésre a legegyügyűbb és legpogányabb felelet, amikor valaki azt hiszi, ki tudja kényszeríteni Istentől a maga üdvösségét. A fétisimádó cirógatja, csókolja, imádja azt a tárgyat, amelynek révén Istent tartja hatalmában, s ha nem tudja vele elérni azt, amit akar, megveri, beszennyezi és eldobja fétisét. Ezen a vonalon mozog az a keresztyén is, aki azt hiszi, hogy valamely szertartásnak a végrehajtásával, egy szent cselekménynek az igéző erejénél fogva Istentől kikényszeríthet olyasvalamit, amit e nélkül sohasem nyerhetne meg. Ez az örök emberi pogányság, amit mágiának vagy theurgiának neveznek. Nem sokkal áll felette az a másik gondolat, amely szintén a keresztyénségen kívül támadt és hatalmasodott el, de azért benne rejlik sok megkeresztelt pogány gondolkozásában, s ez a gondolat az, hogy az üdvösséget Istentől meg lehet vásárolni, ki lehet érdemelni. El kell mondani egynéhány megszabott imádságot, s ezzel már megvan a bűnbocsánat. Be kell tartani bizonyos erkölcsi törvényeket, ezzel érdemet szereztünk Isten előtt, s ez érdem alapján jogunk van Istentől elvárni azt az üdvösséget, amellyel tartozik. Gyermekded, számító vallásosság ez, amelynek rögtön szét kell foszlania, mihelyt a hit annyira erősödik, hogy felismeri a felséges Istent, akivel szemben a bűnös embernek sem hatalma, sem joga, sem érdeme nem lehet. Isten az üdvösséget ingyen adja az Ő nagy és kibeszélhetetlen kegyelméből. És nekünk egyéb tennivalónk nincs, mint hogy hitünkkel mint erre rendeltetett orgánummal elfogadjuk ezt a felénk nyújtott kegyelmet.
Még itt is kísért az emberi fogyatékosság és az Isten felségéből való lealkuvás, mikor arra gondol valaki, hogy Isten a hitért magáért ajándékoz nekem kegyelmet. A hit nem szerző oka a kegyelemnek, hanem elfogadó szerve. Nem azért van nap az égen, mert nekem szemem van, nem azért van harmónia a világon, mert nekem fülem van; a fény és a zene előbb volt mint én, akkor is lesz, amikor én nem leszek: az én szemem csupán felfogja a fényt, az én fülem csupán meghallja a zenét, s ezáltal azt eszközli, hogy betelik a lelkem világossággal és harmóniával.
A hit növekedése azonban itt sem áll meg. Felveti azt a kérdést, hogy történt, hogy én hiszek? Úgy történt-e, hogy én ezt nagyon okosnak, gyakorlatinak, előnyösnek láttam és elhatároztam, hogy hinni fogok? Úgy történt-e, hogy mások okosnak, hasznosnak nézték reám nézve a hitet, s ezért azt belém nevelték? Úgy történt az, hogy én sokáig gondolkoztam, bölcselkedtem és mint végső bölcseleti tételhez jutottam hozzá, következtetés útján? Úgy történt-e, hogy én nagyon akartam és ez az akarat bennem létrehozta a hitet? Úgy történt-e, hogy elváslalt és kilúgozott már e világnak annyi kételye, ellenmondása, tévelygése, és lelkem sajátságos alkatából következett be az a végső menedék, hogy én velem a hitnek nevezett boldog illúzió játszik? Nem, ha a hit teljes, mély, akkor csak egy feleletet adhat reá, s amíg ezt a feleletet nem adja, addig nem teljes, nem mély és nem igazi a hit, s ez a felelet az: hitemet nem én csináltam, léte nem az én érdemem, nem akaratomnak a műve, nem velem játszó káprázat, hanem Istennek teremtő ténye bennem, aki napja számára teremti a szemet, az örök harmóniák számára teremti a fület és az Ő örökkévaló kegyelme számára teremti magát a hitet.
De Isten ilyenné nem tegnap és nem ma tett. Eleitől fogva olyannak tervezett és úgy formált anyám méhétől, hogy énbennem kigyúljon a láng és elhangozzék a nagy vallomás: hiszek Uram benned!
Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Nem ti keltetek útra, hanem én rendeltelek titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek. Az, hogy én hiszek vagy te hiszesz most, nem a pillanatnak a dolga, hanem idői következménye olyan határozásoknak, rendeléseknek, egyszóval dekrétumnak, amely már akkor elpecsételtetett, amikor még ég és föld nem volt formálva. Az én hitem olyan teremtő ténye Istennek és éppúgy beletartozik az Ő világába, mint a csillagok vagy az atomok szerkezete, a Krisztus érdeme, vagy a Szentlélek munkája.
Krisztusban választ el és hív el Isten. De nem úgy, hogy azért választana el, mert Krisztus elhívott, meghódított és foglyul ejtett, hanem azért hódít meg és ejt foglyul a Krisztus, mert Isten öröktől fogva elhívott. Krisztus nem oka vagy előfeltétele, hanem eszköze a Szent Háromság, egy örök Isten eleveelrendelésének. Az eleveelrendelés szól először a gyülekezetnek, melyet «Isten fia a világ kezdetétől annak végéig az egész emberi nemzetségből Szent Lelke és Igéje által az igazi hit egységében magának kiválasztott és egybegyüjtött, hogy oltalmazza és megtartsa»; másodszor az egyes hívőnek, nekem és neked, akik hisszük, hogy «a kiválasztottak eme gyülekezetének, az eklézsiának élő tagjai vagyunk és örökre azok maradunk». Képtelen még gondolatnak is, hogy valaki így kiáltson fel: lehetek akármilyen hitetlen vagy gonosz, mert Isten úgyis kiválasztott, egy másik pedig így jajgasson: hiszek a Jézus Krisztusban és szentül élek s mégis el fogok kárhozni! Éppen a hitetlenség jegye annak, hogy az előbbi nincs kiválasztva és éppen a hit és a szent élet zálog arra, hogy az kiválasztatott. A hit a felismerése és a jótett a megpecsételése a kiválasztottságnak mint tárgyi valóságnak.
Az eleveelrendelés Krisztusban megy végbe, öröktől fogva támadott, áthúzódik az időn és beletorkollik a dicsőségbe. E pályán egységes, kibontakozó terv és megvalósuló akarat: «Akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy az Ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, akiket eleve elrendelt, azokat el is hívta és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, meg is dicsőítette». «Kicsoda szakaszthat el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyyer-é? Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.» (Róm 8,29-30; 35. 38-39.)

Gondoljunk arra a kibeszélhetetlen örömre, mellyel Ádám fogadhatta feléje közeledő Évát, midőn paradicsomi árvasága megtört borújából elébelép az Örök Társ, a Másik, aki nélkül nem élet az élet. Gondoljunk arra az örömre, amellyel Ábrabám és Sára köszöntötték öregségük legnagyobb ajándékát: Izsákot, a mosolygás gyermekét. És valljuk meg, hogy emberre nézve legnagyobb ajándék egy másik ember, akit szeret.
Most gondoljunk Kainra, aki nem tud szabadulni Ábeltől akkor sem, mikor már agyonütötte. Gondoljunk Tolsztoj elbeszélésére, ahol a gyilkos hátára kötözik az áldozat hulláját, s úgy kergetik ki a világba: szabadulj meg tőle, ha tudsz! Gondoljunk az egymás mellé láncolt gályarabokra, akik annyira útálják egymást, hogy veszett ebként egymás húsába harapnak; gondoljunk két testvérre, férjre vagy feleségre, akik engesztelhetetlenül gyűlölik egymást és megszabadulni nem tudnak egymástól. S valljuk meg, hogy emberre nézve legnagyobb csapás egy másik ember, akit gyűlöl, s magától mégsem távoztathat el.
Megszerezni azt, akit szeretünk, megszabadulni attól, akit gyűlölünk: ebből a két indulatból meg lehet szerkeszteni minden tragédiát, minden hőskölteményt, minden bohózatot, egyszóval az életet magát. 
Ez a két világnézet azonban egy ponton összeér. Mint ahogy a delejes patkó közepén van egy pont, ahol a két ellentétes erő megszünteti egymást, úgy az önző szeretet és a vak gyűlölet két véglete között ott áll a magasságban sugározva egy isteni törvény, amelyet éppen most a szentírásból olvastam fel. Szenvedjük el egymást a szeretetben, ez a keresztyén világ egyik legnagyobb törvénye. Szenvedjük el azt, akit szeretünk és szeressük azt, akit szenvednünk kell.
Meg kell látnunk azt a törvényt, hogy mi már a puszta létünkkel is egymásnak terhére vagyunk. Terhére vagyunk azért, mert minden élet önmagáért van, tehát gyökerében minden életnek ellentétes az érdeke, mint a másik életnek. Az erdő fái tudják, hogy minden más fa, minden új gally és rügy ellenségük, s úgy kell majd a többiek elől kicsikarni a napot, a vizet, mintha állandó kézitusát vívnának egymással. Ha pedig egyik élet a másikra mint előfeltételre épül, ez az ellentét még élesebb; a puma elpusztítja az őzet, a sáska a vetést, mert belőle él. Két ikertestvér élete ellentétet mutat: meg kell osztozniok az anyai emlőn, atyai örökségen. Anya és gyermeke élete ellentétet mutat: a gyermek feléli az anyját testileg is és lelkileg is. Vagy fosztogatók vagy áldozatok vagyunk, más eshetőség nincs az élet nyers, állati szemléleténél. Nem lehet e gondolat ellen azzal védekezni, hogy ugyanakkor egyik életre nézve legnagyobb segítség a másik élet. Igaz, hogy némely virág csak a dongóméh közbejöttével képes megtermékenyülni, de nem tudjuk-e azt, hogy éppen a haszonérték teszi unalmassá azt, aminek már hasznátvettük? Milyen kellemetlen volna, ha a dadánk egész életünkön át velünk akarna maradni azon a jogcímen, hogy volt idő, amikor nélkülözhetetlennek találtuk.
De ez még csak általános tétel. Maga a színes, ezerváltozatú élet még élesebb példák rengetegét adja. Beleszól az ügybe az Eset nagy ténye, az, hogy senki sem tökéletes, éppen az eredendő bűnnél fogva. Minden jellemnek van valami törése, hátránya, tehertétele, s e miatt a leggyöngédebb körben is soksok türelmet és elnézést emészt fel. Egyik fecseg, a másik hallgatag, egyik duhaj, a másik érzékeny, egyik bátortalan, a másik vakmerő, egyik csak magát látja, a másik magát sohasem látja. Egyik panaszkodni szokott, a másik dicsekedni. Vegyük ehhez azt, hogy az embereknek mennyire különböző a mértékegységük. Egyik mérhetetlen nagy eredménynek tartja azt, ha 10 kg súlyt felemel, a másik 100 kilót hordozva azon tűnődik, miért nem bír el ötszázat? Nem mindenkin látszanak meg ezek a hibák első pillantásra, de egy időn túl mindenkiből kiütköznek. Ezért mondja a magyar példaszó: lakva ismerik az emberek meg egymást. Nem ismersz-e embereket, akik bűbájosak idegen társaságban, de otthon elviselhetetlenek? Nem ismersz-e embert, aki felfelé nyájas, szolgálatkész, lefelé rideg gőg? Némely ember jókedvűen elbírhatatlan. Más a szomorúságával míveli azt, amit a tintahal a napsütötte kék vizekkel, befecskendezi fekete lével azt a darabka helyet, amerre elmegy.
Azután jön egy nagy ismeretlen sorstényező: a helyzet. Az egyik ember éhes akkor, amikor a másik jóllakott. Ez éppen nyert, amaz éppen veszített és így találkoznak. Ez most hozza a kosarat, amaz viszi a karikagyűrűt. Miért van az, hogy bizonyos uraknak vagy hölgyeknek bármely vonaton, bármely járműben kellemetlenségük támad, hol utitársaikkal, hol a kalauzzal? S miért van az, hogy bizonyos kalauzoknak tízszer több utassal támad összeütközésük, mint másoknak? Ez a feszültség nő a zsúfoltsággal; tömeglakásban, fogolytáborban elviselhetetlenné válik.
Ez csak apróságnak látszik, de nagy-nagy tragédiák nőhetnek ki belőle. Ebből támadnak a válóperek és a szakítások, innen ered a testvérharc és a felbontott barátság, ennyi elég, hogy egy gyülekezet véres darabokra szakadozzék. A Montecchi és Capulet viszályaiból városok pusztulása támad; Etele és Buda meghasonlása, az egész niebelungi tragikum alig több ennél, s hány világháború támadt már azért, mert diplomaták megsértették egymást és versengő asszonyok nem tudtak egymásra nézni.
És ha nagy tragédiák nem is származnak, sok kicsiny bánat innen ered, amely végül is heggyé nő, mint a sókristály vagy a csillámpala. Édesanyád nagyon sok könnyet azért sír, gyermeked arcán az a szomorú árnyék innen ered, pályád azért tört ketté, s hullanak le fanyaran életfád meg nem érett gyümölcsei, mert vagy téged nem szenvedtek el mások, vagy te nem tudtál másokat elszenvedni.
Elszenvedvén egymást szeretetben. Ez a nagy megoldás; a mindennapi kérdések nagy és áldott megoldása. Olaj nélkül minden gép előbb-utóbb felemésztené magát, minél finomabb, annál hamarabb. Az egymást elszenvedő szeretet az az olajcsepp, amely az emberiség gépezetét igazgatja és megkönnyíti.
Igenis, mindenki tudja és lássa meg, hogy benne sok az elszenvedni való, azért legyen kész sokat elszenvedni másokban. A legtűrhetetlenebb ember az volna, aki másokban nem akar semmit sem eltűrni. Tűrni kell a barátnak a barátot, a hitvesnek a társát, a testvérnek a testvért, szülőnek a gyermeket, a gyermeknek a szülőt; tűrni kell a szomszédot, az ismerőst, a vendéget és a házigazdát, a hivatalfőnököt és az alantasunkat. Tűrni kell osztályokat, köröket, nemzeteket, fajokat. Mennyire kell tűrni az öregnek a fiatalt, a fiatalnak az öreget, fehérnek a színest, horogkeresztesnek a zsidót, zsidónak az antiszemitát! Mindenkit tűrnünk kell azért, mert eddig minket is eltűrtek. Azt hiszem, életünkben az a legnagyobb csoda, hogy eddig is megtűrtek. Megtűrtek eddig nemcsak az emberek, hanem megtűrt Isten és Krisztus. Tudod-e, hogy milyen nehéz volt Krisztusnak minket megtűrni? Nézz a keresztre; az Ecce Homo véres sebe, végül halott arca arról beszélt, hogy valaki egyszer mindenkit elhordozott a szeretetben. Magára vette mindenki bűnét, terhét, azt, ami az emberekben istenileg szenvedhetetlen volt. S íme, az a kereszt az eredmény.
Szenvedjétek el egymást a szeretetben! Mindenki arra gondoljon, jaj, milyen nehéz volt engem elszenvedni, s milyen könnyű lesz téged elszenvedni. Eddig minden nehéz, sőt lehetetlen volt, de most dereng a világosság. A világosság ebből a szóból ered: egymást. Nehogy az történjék, hogy más szenvedjen engem, én pedig nem szenvedhetek mást. A világ egyik legszebb regénye a Kis Dorrit. Mutatja, hogy egy csupa jóság, drága kis teremtést hogyan tud felélni egy csomó önző ember, a nélkül, hogy észrevennék azt a terhet, amellyel e hű szívre nehezednek. Egymás terhét hordozzátok. Ez azt jelenti, mindég másokat szenvedni, mert az a millió más ember is egyet szenvedett: téged.
Ezt a nagy, kölcsönös elszenvedést csak a szeretetben lehet megcsinálni. Nem lehet megcsinálni érdekből, haszonból, belátásból, jog alapján, egyedül szeretetből, abban az uralkodó szenvedélyben, amely szakadatlanul könnyebbé tesz engem másokra nézve, hogy mások egészen reám nehezedhessenek. Minél kevésbbé vagyunk valakinek a terhére, annál inkább tudunk szeretni másokat, minél inkább szeretünk másokat, annál kevésbbé vagyunk a terhére. Csak az a szeretet nehezedik rá a társára, amelyik üres, s amelyik önmagát szereti és saját örömét szolgálja, s akit szeret, eszközül használja a szeretet örömére, mint valami önző játékra vagy szórakozásra.
Szeretetben. Ez azt jelenti: a Krisztus keresztjében. Mindenkinek meg kell fognunk a kezét s oda kell állanunk a Krisztus keresztje alá, hogy megkönnyítsük azt a terhet, mellyel egymás életére nehezedünk.
Néha könnyezve ölelkezz össze a keresztfa alatt mindenkivel, akivel dolgod van, családod tagjaival, főnököddel, kaszinó társaiddal, az útszéli koldussal, cselédeiddel, ellenségeiddel, rossz szomszédaiddal és jó barátaiddal, hogy elszenvedhessétek egymást a szeretetben. Ennek az elszenvedésnek van egy bizonyos ismertető jele, akkor sikerült, ha örömet találok annak a lényében, akit el kellett szenvednem. Ezért ez a tűrő szeretet csodálatos hatalma: könnyűvé teszi azt, ami nehéz, jóvá, ami rossz, széppé, ami csúnya, testvérré az ellenséget és áldássá az átkot. Ezt teszi az édesanya a gyermekeivel, ezt teszi a hős nemzetével, ezt tette Krisztus a világgal, mert Isten egyebet sem tesz, csak hordozza teremtményeit a szeretetben.

A jelenet maga néhány szóval van elmondva, mégis élettel teljes. A názáreti Jézus prédikál, hallgatja őt nagy sokaság. Éppen az ördöngösség vádját cáfolta meg, ugyanakkor a lélek egyik legmélyebb igazságát adta elibénk a felolvasott igében. A tömeg között áll egy asszony és nézi az ifjú Mestert, amint kijelentésének dicsőségében sugárzik. Alighanem már idős asszony lehetett, olyan valaki, aki koránál fogva anyja lehetett volna Jézusnak. Bizonyosan nem volt gyermeke, pedig egész életén át erre vágyott, vagy pedig volt és elvesztette, mert lelke mélyéből szakadt fel a megrendült sóhajtás: boldog az a méh, amely téged hordozott és az emlők, melyeket szoptál! Ilyen ösztönös, földi sóvárgással sehol sincs kifejezve a Szentírásban a Jézussal való összefüggés testi valósága. Erre a sóhajtásra felel Jézus és ragadja fel gondolatainkat nem is sejtett magasságok felé, amidőn azt mondja: Sőt inkább boldogok, akik hallgatják az Istennek beszédét és megtartják azt.
Ebben a pár mondatban a Jézushoz való tartozásnak kétféle módja áll előttünk: a testi vagy külső hozzátartozás és a belső vagy lelki hozzátartozás.
Az a bizonyos külső vagy testi hozzátartozás szintén nem megvetendő dolog. Még a leghívőbb ember is irígyli a bethlehemi pásztorokat, akik tekintetükkel a jászolban didergő Jézus lábait megsimogatták; játszótársait és rokonait, akik Názáretben vele együtt éltek; zarándoktársait, akik kézenfogva vezették, mikor 12 éves korában bemutatták a templomban; annak a nagy sokaságnak minden tagját, amely követi vala Őt, s azt a rajongó sereget, amely virágvasárnapján pálmaágakkal köszönti Őt s felsőruháját teríti lábai elé szőnyegül. De azért mégis a testi hozzátartozás nem jelent semmit, ha valaki lélekben távol marad tőle. Már pedig hányan maradtak távol tőle, hány, de hány ember észre se vette, milyen sokan voltak, akik ellene fordultak s beállottak abba a nagy gyűlöletáradatba, amely keresztre juttatta őt. Családjából testileg is, lelkileg is legközelebb az édesanyja volt hozzá. A szent és alázatos szűz, midőn az angyal üdvözölte mint kegyelembe fogadottat és megjelentette neki, hogy fiat fog szülni Izrael vigasztalására, bizonyára lelke mélyéig megrendült, s Isten titkaiból sok mindent meglátott vagy megsejtett. Mégis egész életén át mindig újnak, mindig csodálatosnak tartja fiát, s e különös közelség mellett is látszik közöttük a roppant távolság. «Micsoda dolog, hogy kerestek engem, nem tudjátok, hogy nekem az én atyám dolgaiban kell foglalatosnak lennem?» — mondja anyjának, mikor Jeruzsálemből hazamenet az úton elveszítik szem elől. «íme, a te anyád és a testvéreid keresnek téged» — mondják, mikor tanít, s ő kiterjesztő kezét hallgatósága felé és azt mondja: «aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én anyám és testvérem.» — Egyszer utána mennek, hogy hazavigyék, mert azt hiszik, hogy eszétől eltávozott, s a kánai menyegzőben Mária érzi, hogy születendő csodáknak távoli dübörgése közeledik felé, mégis annyira nem érti fiát, hogy az így szól hozzá: «mi közöm hozzád, asszony?» Még a kereszt alatt is, mikor kedves tanítványára bízza anyját, s anyjának a szelíd, fiatal Jánosban fiat hágy örökül s a szeretett tanítványnak anyát: elszakadt családi kapcsolatok helyett létesít pótló kapcsolatokat, a helyett, hogy feléjük kiáltaná: «én élek és ti is élni fogtok». Mindezek az érzések benne zöngenek a Krisztus szavában, amikor a vele való kapcsolat igazi mértékéül nem testi és nem külső összetartozást fogad el, hanem lelkit, belsőt, misztikust.
Azt hiszem, hogy a Krisztussal való külső kapcsolatnak sokféle fajtáját látjuk saját életünkben. Nem lehet-e joggal annak neveznünk, amikor valakit Krisztushoz csak a megszokás és a hagyomány kapcsol? Krisztus egy liturgiális név az ilyenek számára, s e névnek hallatára konfirmációs emlékek: templomi levendula illatok, unalmasan zsongó prédikációk jutnak eszébe. Hány embertől hallottam, hogy az ő keresztyénsége, Krisztushoz való tartozása, az, hogy ő egy gyülekezetnek tagja: inkább tehertétel számára, mint öröm és erő forrása. Például egy esküvőnél minden fontos a világon, legkevésbbé az íge, amely a templomban hirdettetik. Egy temetésnél mindent el lehet hordozni, de azt nagyon kérik, hogy a lehető legkevesebb legyen a beszéd, szinte azt mondhatnám, hogy nem a halál ténye nehéz, hanem a vigasztalásra hivatott szertartás.
Vajjon nem ilyennek lehet nevezni azt a testi összefüggést, amiben igen sok templomba járó az Egyház Urával, ígérete szerint közöttünk jelenvaló Krisztussal áll. Tudod-e, hogy mi itt nem magunk között vagyunk, Krisztus itt van velünk? Érzed-e közellétének roppant erejét, sodró ítéletét és magával ragadó vigasztalását? Hány ember van csak ebben a templomban is, aki itt ül és hallgat, már legalább tízszer elveszítette a fonalat a prédikátor gondolataiban, s nem érezte meg azt, hogy a Szentlélek úgy mintázza és alakítja a lelkét, mint a szobrász az agyagot. Emlékeztet ez arra a kedves történetre, amely szerint az egyszeri ember keményen hallgatja a ríkatós prédikációt s mikor mindenki zokog, neki az arcizma sem mozdul meg. Templomozás után csodálkozva kérdi a szomszédja, hát kegyelmed hogy nem sírt?
— Nem vagyok idevalósi — felelt a másik. Hány emberről lerí, amíg itt ül, hogy nem ide való, az élő Krisztus élő gyülekezetébe. Ez is csak testi összetartozás Krisztussal.
Hányszor látjuk azt, hogy Krisztus neve jelszóvá válik- politikai párt lesz a keresztyénség, amelyik harsogva hangzik gazdasági tülekedésekben, választási küzdelmekben, hatalomért való birkózásban, tömegek kegyéért végzett versenyfutásban. Én vagyok a leghívebb híve annak, hogy a keresztyénség élet legyen; de ha azt kérdezed, hogy vajjon ezek az emberek úgy lettek-e keresztyének, mint Pál a damaskusi úton, hogy bátran Krisztushoz tértek és életüket megváltoztatták; hogy ez az irányzat olyan embereket foglal-e össze, akik személyesen, mind életüknek, mind haláluknak legnagyobb nyereségét Krisztusban találták meg és ezt ünnepélyesen meg is vallják; ha azt kérdezed, mivel mutatják meg ezek az emberek, hogy minden nap nő bennük a Krisztus, ó emberük megöldököltetik és új emberük hatalmasan épül: akkor azt kell mondanom, hogy itt nem Krisztusról van szó, hanem pártról, s ez nem vallás, hanem politika.
Még szaporíthatnám a példákat. Elmondhatnám a Krisztushoz való külső hozzátartozásnak azt a formáját, mikor valaki él és jól él abból a tényből, hogy Krisztus vérén anyaszentegyház épül, de szíve távolabb áll az Úrtól, mint a templomajtóban álldogáló publikánusé. Rámutathatnék papi fejedelmekre, tudósokra, írókra, gazdasági vezérférfiakra, akiknek mind sokat használt az, hogy Krisztus meghalt a kereszten, de ez a kereszthalál csak földi kenyeret és világi tekintélyt adott nekik, a nélkül, hogy annak bűntörlő és újjászülő kegyelmében részesültek volna.
Ezért tárja ki kezét Krisztus az ilyen világ felett és adja elénk a másik törvényt, a magasabbrendűt, az örök igazságot: «boldogok, akik hallgatják az Istennek beszédét és megtartják azt».
A lényeg tehát az: meghallani Isten beszédét. Mindabból az ezerféle hangból, képből, tényből, ami a Jézus Krisztus személyével összefüggésben van, meghallani az Isten beszédét. Az egész Szentírás, az egész egyháztörténelem, Jézus minden szava és minden ténye egy óriási hangszer, nagyobb mint Erdélynek kőorgonája, a Detonáta, ennek kell megzendülnie, s ebből kell kihallatszania az Isten beszédének. Zeng ez a beszéd, úgy, hogy betölti az egek egeit, de az a kérdés, meghallod-e te úgy, mint hozzád beszélő ígét…
Isten szakadatlanul beszél. Sokszor elhallgatom, mikor telefonál valaki. Nem tudom ki az, akivel beszél, fogalmam sincs, hogy az a másik mit mond, de abból, amit ez az én emberem mond, amilyen a hangja és az arca, tudom, miről van szó, tudom, mi forog kockán. Én nem hallom, hogy te mit mondasz Istennek, de azt igen, hogy Isten mit mond neked. E pillanatban is egyszerre kimondja a nevünket, azét az ezerkétszázét vagy ezerötszázét, akik itt ülnek a Kálvin-téri templomban. Senki se hallja a másikét, mindenkinek csak a magáét kell és lehet meghallania. Hallom, ahogy mondja: látlak; a szívem elfogódik, mert ezt hallom: mersz-e a szemembe nézni? Azután jön egy nagy csendesség: szánlak; azután még nagyobb csendesség jön, s még halkabb szó: szeretlek. Én nem tudom, mit mondasz te neki, de hallom az Ő igéjét: ne sírj, ne félj. Azután nagyon mélyen és nagyon melegen szól: bízzál. Mintha angyalok százezrei ajakán szaladna végig egy óriási ujjongás: nincs itt semmi elveszve, minden megmenthető! Azután halk nesz üteme fut: éretted hull ez a vér; ezért a vérért, az én nevemért, örök szerelmemért; jöjj! Nem tudom, ti miket mondotok a közvetítő kapcsolás másik végén. Én hallok Istentől ilyen szavakat: én megsegítelek, többre bízlak, melletted állok, kezemben tartalak, örökre az enyém vagy! Eredj, — győzz!
Mi tehát a Krisztushoz való lelki hozzátartozás? Az, hogy halljuk meg az Ő beszédét.
Ebben a hallgatásban az is benne van, hogy megtartjuk. Mert ki nem tartja meg az Isten beszédét? Az, aki elfelejtkezik róla. Mindig akkor szegjük meg, amikor nem hallgatunk a parancsra. Megtartani az Isten beszédét annyi, mint szüntelen reá figyelni, soha ki nem esni a vele való kapcsolatból, állandóan az Ő társaságában élni; mindig hinni annyi, mint mindig engedelmeskedni.
Óh, ne felejtsük, hogy az Istennek ez a beszéde egyetlen szóval teremtette a világot, ugye, van benne elég erő? Ne felejtsd el, hogy ez a beszéd lett testté és ez hozta létre a váltságot, ugye, van benne elég kegyelem? Ne felejtsd el, hogy ez a beszéd az Ő igéje, kormányozza a látható és láthatatlan világot, ugye, van benne elég Lélek? Ne felejtsd el, hogy ennek a beszédnek a meghallgatása és megtartása a te egyetlenegy menedéked, a veled való szövetség pecsétje és tartalma. Arról van szó, hogy ez a beszéd felemeljen, megvidámítson, erősítsen, igaznak hirdessen, megkoronázzon, levegye rólad az átkot, fejed felől az ítéletet, sorsodból a pusztulást és az örök halált, királlyá kiáltson és megkoronázzon.
Arról van szó, hogy itt téged ez Íge boldognak mondjon; boldoggá teremtsen.

És néktek kenetetek van a Szenttől és mindent tudtok. Lehetetlen nem éreznem ezen a versen, hogy súgva, titkolózva mondja a szerző, szeme, arca, egész valója int hozzá és emlékeztet valamire, amit akkor mindenki tudott, de senki sem mert mondani, s ami egyszerre nagy világosságot gyújtott a lelkekben. Azért volt ez, mert el volt terjedve a világon egy titokzatos szekta, az ismerőknek, a tudóknak, a beavatottaknak a szektája. Ezek mindenféle titokzatos bölcsességet árultak a világ eredetéről, a lét titkáról, az élet értelméről. Csak rendre avatták be a jelölteket ezekbe a mindent megfejtő titkokba. A beavatás legmagasabb, végső szertartása aztán az volt, hogy hosszú önkínzás, lelki gyakorlat után, valószínűleg megrázó szertartások között megkenték szent olajjal a jelölt homlokát, fülét, szemhéját, hogy ezentúl lásson szemnemlátta s halljon fülnemhallota dolgokat és értsen értelemfeletti igazságokat. A gnosztikusoknak eme tévelygő tanításával és titkolózó szertartásával szemben mondja a patmosi apostol az ő kicsinyeinek és szerelmeseinek: hát elfelejtkeztetek róla, hogy tinektek is van kenetetek a Szenttől, a Krisztustól, és ez a kenet összehasonlíthatatlanul magasabb, boldogabb titkok és erők birtokosaivá tesz titeket, mint a gnosztikusok babonája.
Ez egyszerre nagy világosságot gyújtott a levél olvasóinak a lelkében. Ugyanis azok tudták, amit mi már elfelejtettünk, hogy a szent olaj az a jegy és eszköz, amellyel valami csodálatos erőt át lehet ruházni. Az olajjal való megkenés: kiválasztás és képesítés. Olyan nagyjelentőségű, mint például a mi világunkban a gyűrűváltás vagy a koronázás. Krisztus maga is szó szerint Felkent, a Messiás szó is felkentet jelent. Tudták azt is, hogy az ótestámentomban Isten háromféle emberét választja ki és hatalmazza fel a szent kenet által: a prófétát, akire üzenetét bízza, a főpapot, akit közbenjáróvá tesz maga és népe között és a királyt, akit a maga képében és a maga hatalmával állít az ő népe fölé. Amikor írták és olvasták e sorokat, ez a szó Krisztus, háromféle képet hívott elé minden lélekben, a próféta, a főpap és a király képét.
Nekünk kenetünk van a Szenttől. Ezzel azt mondja alapigénk, az első olvasók, a mindenkori hallgatók és az örök ember számára, hogy Krisztus felken minket, mint ahogy maga is Felkent.
Krisztus felken minket egy boldog ismeretre.
A tudás hatalom, mondotta az újkor hajnalán a híres angol filozófus. Egyszerű, de általános tapasztalást fejezett ki ezzel, azt tudniillik, hogy mi a világ felett a világ megismerésével győzedelmeskedünk. Egészen pontosan annyit jelent ez a tétel: az ismeretlen dolgoknak ki vagyunk szolgáltatva, amit megismertünk, azzal szemben tudunk védekezni, fel tudjuk használni, javunkra tudjuk fordítani. Micsoda óriási fegyver a támadóra, hogy ha ismeretlen tud maradni mindaddig, amíg megindíthatja a halál zuhatagját. Milyen roppant
védelem az üldözött vadra, ha felismerhetetlenül el tud tűnni bozótban, erdőben, zöld lombok között. Mennyire életkérdés, ha egy ismeretlen földre érkezem, hogy a bennszülöttek jó vagy rosszindulattal néznek-e reám, s életem hányszor függ attól, hogy tudjam, hol hajtom le a fejemet. A technika vívmányai abból származtak, hogy az ember megismerte a természet törvényeit. A betegségek ellen az egyetlen sikeres módja a védekezésnek felismerni a kór okozóját és a védekezés módszerét. Mit jelentene, ha a vezérek ismernék katonáikat vagy legalább is tábornokaikat. Mit jelentene, ha házastársak ismernék egymást, egymás családját, mielőtt egybekelnének. Mit tehetnél te mint szülő, ha ismernéd gyermekeidet, mit tehetnék én mint pásztor, más, mint nevelő, ha ismernénk a reánk bízott lelkeket. Egyenesen démoni hatalom az ismeret, amit az élet fája alatt a paradicsomi kísértés is kifejezett: olyanok lesztek, mint Isten, jónak és rossznak tudói.
Ez az ismeret lett az ember végzete. Mindent tudni akart és mindig újabb titkokra akadt. Azért olyan csodálatos biztatás alapígénknek a szava: Krisztus felken titeket boldog ismeretre, csodálatos titoklátásokra. Oh, nem új matematikai igazságokat ád, nem is filozófiára tanít meg, még csak életbölcseséggel sem tart jól, technikai és gazdasági ismereteket is igazán nem közöl, hanem ennél sokkal nagyobbat tesz, beavat abba a titokba, hogy az élő Isten a kezében tart. Feltárja előttünk ennek az élő Istennek kibeszélhetetlen szeretetét, hatalmát és dicsőségét. Megmutatja, mibe kerültünk neki mi és feltárul előttünk a kereszt kibeszélhetetlen mélysége. Elmondja nekünk, mi vár mireánk és reménységünk ezer tapadó szálával belefúródunk az Ő ígéreteinek kőszikláiba. Elmondja azt, hogy mi sok verebecskénél drágábbak vagyunk és az Ő szempillantása erősebb minden világegyetemnél és minden sorsnál. A férgecske embertől szinte szemrehányó szeretettel kérdi: ezek után csak nem félsz, nem aggodalmaskodol?
Mindezek fölséges és kibeszélhetetlen titkok. Egymás után tárulnak föl előttünk, s amint elsuhannak szemeink előtt, kiöntvén ölünkbe mondanivalóik aranyát, ezüstjét, mindegyik egy ígérettel búcsúzik: ez még csak a kezdet, ez csak a zálog; ami ezentúl jön, ami majd odaát következik, az a kibeszélhetetlenül nagy és dicsőséges. Még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk, de ha nyilvánvalóvá lesz, akkor hasonlóvá leszünk Ő hozzá.
Ugyanis a titoklátásra való felkenetésnek az a törvénye, hogy annyit ismerünk meg Krisztusból, amennyire hasonlókká tudunk lenni ő hozzá. Legtöbbet az ismer meg belőle, aki leginkább hasonlít Ő hozzá; egészen csak az ismeri, aki egy vele, mint ahogy az evangéliom ujjongása mondja: senki sem ismeri a fiút, csak az Atya és akiknek az Atya meg akarja jelenteni.
Az első kenet a titoklátásnak, titokhallásnak a kenete, a prófétaságnak a kenete, a hitnek a kenete. Másodszor: Krisztus felken áldozatra. Önnön főpapi tisztének kenetéből ad egy szemernyit a homlokunkra, csak annyit, amennyit egy csókkal, egy áldással lehet általvinni. De ez a csók, ez az áldás: sors; sors, mert halál és élet. A főpap tiszte az áldozat. A keresztyén ember főpapi tiszte szintén az áldozat. Óh, nem valami ceremónia, mert ezt elvetette és megátkozta Isten; gyűlölöm és megvetem ünnepeiteket, hárfáitok zöngésében nem gyönyörködöm, megvetem a ti étel- és illatáldozataitokat. Ez az áldozatnak külső, szertartásos formája. Van egy belső áldozat, amely éppen olyan véres, éppen olyan égő, de éppen olyan illatos és életadó, mint a külső és rituális áldozat. Ez pedig nem egyéb, mint a keresztyén embernek az a tiszte, hogy egész életét áldozza fel Isten dicsőségének szolgálatában. Áldozz, mondja egy felső hang az édesanyának, aki gyermeket szül, nevel s ennek szépségére és ifjúságára ráfizeti boldogan a maga szépségét és maga ifjúságát. Áldozz, szól egy belső hang a férfihoz, alapíts családot, s verítéked, hulló véred legyen kenyér, meleg ruha és békességes hajlék gyermekeid számára. Áldozz, szól egy hang a közéleti férfiúhoz, vagyonodat, egészségedet, családod békéjét, előmeneteledet dobd oda, hogy a sötétben ülők világosságot lássanak, hogy szebb legyen az álom a kemény nyoszolyán, s előbbre haladjon a fajtád, a néped. Áldozz, hangzik a kürtszó fiatal emberekhez, mikor a halál szérűjén csépel a szörnyű gép s embervérrel kell etetni, hogy kihulljon a szebb jövendő búzaszeme. Áldozz, szól mindnyájunkhoz, akiket naponként nem egyszer, hanem százszor döntés elé állít, hogy ne a magunk hasznát keressük, hanem a másokét, hogy szeressünk, szolgáljunk, életünket tékozoljuk el, egyszóval veszítsük el életünket, hogy megnyerjük azt.
Ezeknek az áldozóknak a homlokán ég a Krisztus főpapi kenetéből egy lehelletnyi. Csak egy csóknyi és mégis úgy sugárzik, mint egy korona. Átvilágít minden sötétségek éjszakáján, mikor egy-egy lélek ráeszmél, hogy egy nagy szertartásra érkezett ide e földre: a bölcsőtől a koporsóig egyetlen óriási áldozat az élet. Az ó ember megöldökölésének az áldozata az, s ha az illető Kálvin János, akkor ezt a vallást teszi: szívemet véres áldozatul felajánlom az Úrnak; ha egy egyszerű szolgálóleány, beteg gyermek, együgyű hívő, csak annyit sóhajt: itt a szívem, neked adom, Uram.
Krisztus felken egy főpapi szolgálatra, a szeretet nagy szolgálatára.
És végül Krisztus felken királyságra. A királyság szemléleténél bele kell illeszkednünk ennek a fogalomnak régies, bibliai jelentésébe. E szerint a király nem kényúr, nem államfő, nem első tisztviselő, hanem ősatya, akinek testéből és véréből származott a nép, pásztor, aki nem számadója, hanem tulajdonosa az ő nyájának, amelyet úgy tekint, mint a családját. Tehát minden katonája vele egy, s úgy viszonylanak egymáshoz, mint egy óriási fának a törzse és az ága. Mint ahogy az ág kicsiben és távolban maga a törzs, a katona kicsiben a maga helyén a király képmása.
Krisztus a király, így ken fel minket az Ő királyi tisztének részeseivé. Ebből két dolog következik. Először az, hogy amíg e földön élünk, addig nem szabad megszűnnünk a Krisztus zászlajáért való harcolástól. Mondd, hagyhatod-e te magára megcsúfolt, üldözött királyodat? Krisztus előtt nem hajt térdet ez a világ; Krisztus ellen háborog és lázad ez a világ; lehet-e ilyenkor alkalomszerűbb kiáltás, mint a genfi reformátoré: még az eb is vonít, ha bántják a gazdáját, s csak én hallgassak, amikor arculverik az én királyomat? Óh, valld be, hányszor voltál gyáva, hányszor árultad el, hányszor kötöttél különbékét, hányszor tetted le a fegyvert, s bíztad egy nyomorult, megalkuvó diplomáciára azt, amit csak bátor kiáltással, kockázattal, talán hősi halállal lehetett volna megmenteni. Gondoljuk el, mire kötelez minket az, hogy Krisztus szándéka, akarata, királyi törvénye távolabb áll a megvalósulástól, mint évszázadokkal ezelőtt. Mire kötelez minket az a megszervezett hitetlenség, amely az ifjúság lelkére veti magát és ki akarja irtani belőle Krisztusnak a képét. Mire kötelez minket ez a mostani gazdasági nyomorúság, amely megcsúfolása és arculverése a Krisztus törvényének; ha valaki kéri a te felsőruhádat, add oda az alsóruhádat is. Amelyik azt parancsolja, hogy az éhes egyék előbb, s azután a jóllakott. Lázárnak legyen előbb kenyere, s azután üljön a dús magarakott asztalához. Mire kötelez minket a mai békétlen, gyűlölködő, állati indulattal egymást hátba támadó emberek, csoportok, egyházak és nemzetek világában az a Krisztus, aki ilyen törvényt tett közzé: új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek, arról ismernek meg, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek.
Bizony, ez a harc mindnyájunkra nézve a csitíthatatlan, megalkúvásnélküli harc, környezetünkben, családunkban, önmagunkkal szemben. Valami olyan állandó és véres vitézkedés, amilyennel a XVI. század magyar katonái éltek és haltak a végeken, ott, ahol az ősi ellenség, a roppant ellenséges birodalom, megmaradt hazájuk véres csonkjával érintkezett. Bizony, ez harc a keresztyén emberre nézve is, mert az Antikrisztus világa körülvette, bekerítette, darabokra osztotta, s utolsó csonkjaiban próbálja megvívni a Krisztus királyságát. Minden gyülekezet egy ilyen lelki véghely, ahol nem testi, hanem szellemi fegyverekkel vitézkedünk, s a Balassi Bálintok éneke helyett más ének zeng az ajkunkon: «Erős várunk nekünk az Isten», vagy «Perelj Uram perlőimmel».
Amíg tart az élet, tart a harc. Odafenn azonban vár a béke és a dicsőség. Ott is részesek leszünk Krisztus királyi tisztének kenetében, csakhogy ott immár nem kérdezünk, nem tükör és homályos beszéd által látunk, nem véres és égő áldozatban emésztetünk és nem rettentő harcokban viaskodunk. Ott fenn Krisztussal együtt uralkodunk. Átjár az Ő békessége, feltárul előttünk egész dicsősége s betölti valónkat, mint az üdvösség gyökere és virága egy minden öntudatnál fényesebb tudás és élőbb bizonyosság: Isten Úr és egyedül csak Ő az Úr. Akkor a mi uralkodásunk egyszerre a legforróbb és a leghőbb hódolattá válik és a 24 vén között, az üdvözült lelkek seregében, leesünk Az előtt, aki a királyi székben ül, imádjuk Azt, aki örökkön örökké él, s koronáinkat az Ő királyi széke elé téve, mondjuk, méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget, tisztességet és erőt, mert te teremtettél mindent és minden a te akaratodért van és azért teremtetett.

Nyilvánvaló, hogy a két felolvasott Ige ellenmond egymásnak. Egyik azt állítja, hogy zárt ajtók mögött, egymagunkban imádhatjuk Istent igazán; másik pedig az, hogy Krisztussal csak a közösségben találkozunk. Azok, akik a Szentírást törvénykönyvnek vélik, hajlandók egyik vagy másik parancs mellett dönteni, s azt betű szerint megtartani. Így jutnak az emberek két különböző következtetésre: egyik szerint Istent igazán csak otthon lehet imádni, a másik szerint pedig Istent csak a gyülekezetben lehet imádni.
Ha azonban közelebbről megnézzük a dolgot, kiderül, hogy itt valami hiba van. Ha a kétféle imádkozási módot szétválasztjuk egymástól és szembeállítjuk egymással, Krisztust elveszítjük; Krisztust csak akkor bírjuk igazán, ha külön is, közösen is imádjuk.
I.
Tehát: csak egyik, annyi mint egyik sem. Ha valaki csak külön akar Krisztussal találkozni, vagy csak a közösségben keresi, nem fog vele találkozni soha.
Vannak emberek, akik a titkos kamrácskában való imádkozás jogcíme alatt elhanyagolják a gyülekezeti istentiszteletet. Ezek az úgynevezett zárkózottvallásosságú lelkek. Könnyen szembetűnik, hogy ez a zárkózottság veszedelmekkel és kísértésekkel jár. Elszigetel ugyan a külső világtól és ezzel biztosítja számunkra a csendet, a zavartalanságot, kivesz az élet zürzavarából és huzavonájából, de egy csomó új csábításnak és kísértésnek dob zsákmányául és meggátol egy csomó ismeretlen segítést, elzár sok apró erőforrást. A magában álló ember mindig nagy kockázatot hordoz, a saját elégtelenségének kockázatát. Már a Szentírás első lapján elhangzik az Úr komoly figyelmeztetése, nem jó az embernek egyedül lenni. Isten közösségek számára teremtett, s a Robinson-élet lelki vonatkozásban is, legfeljebb nevelői ábránd. Magányunkban derül ki minden gyengeségünk. Ezt bizonyítja az a kétségtelen tapasztalat, hogy a szétszórtságban, ismeretlen világban magukra hagyatottan élő emberek sokkal könnyebben megtántorodnak és eltévelyednek, mint otthon, az ellenőrző, segítő és támogató közösségben. A falun sok ember becsületesnek marad, mert mindenki mindig látja. Ha feljő nagy városba, hamar megszédül ifjú és leány. Külföldön járó emberek vagy kivándorolt magyarok sokkal hamarább buknak el vagy kallódnak el, mint odahaza, azért, mert nincs meg a közösségi élet, amely nevel, ellenőriz és segít. Így vagyunk a vallásos élettel is. Mihelyt valaki kellemetlenül érzi magát a gyülekezetben, valami fogyatkozás van a lelkében; vagy a hite beteg, vagy a szeretete nem gyakorlati és nem áldozatos. Aki nem érzi azt, hogy más emberek imádsága mennyire emel, a közösségben kifejezett hit milyen átmelegítő és megtartó hatalom, annak a lelkében valami hiba van. Ezért nem helytelen megfigyelés, hogy elbúvó magányos emberek önvédelemből keresik a magányt, meg akarnak őrizni valamit, amit az emberek kiváncsisága fenyeget, néha csak valami kedvenc különc szokást, legtöbbször azonban valami titkolni való hibát vagy bűnt.
Így történik aztán meg, hogy azok az emberek, akik a titkos kamrában való imádkozás jogcímén maradnak el a gyülekezetből, lassanként megüresednek; csöndes óráikban mind kevesebb a lélek, mind több az ábránd. A csendes órák ideje is fogy, párolog az egész lelki gyakorlat. Gondolatkészletük hamar elfogy és mások bizonyságtétele nem segít rajtuk. Nincs mihez mérniök magukat s észre sem veszik, hogy úgy kiszárad a hitük, mint a tintatartóból a tinta. Az egyháztörténelem is azt bizonyítja, hogy a remeték a vallást terméketlen miszticizmussá és üres elmélkedéssé vékonyították, s a reform mindig olyan részről jött, aki hirdette a szeretet gyakorlását testvéri közösség keretei között. Ezt tették Jézus példázatai a zsidó írástudókkal szemben, a János bűnbánati prédikációja az esszénus rajongókkal szemben, s Luther gyakorlati életszentsége a terméketlen szerzetesi vallásossággal szemben.
Azonban az úgynevezett társas vagy közös vallásosságnak is megvan a maga veszedelme és ha nem kapcsolódik magányos, titkos, benső vallásossággal, önmagában véve ez is elsorvad. Veszedelem először az, hogy benne minduntalan mások hitével találkozunk, s ez előttünk áll mint tárgy, történelem és ezzel együtt örök idegenség. Mások hitéből épült a templom, mások hite zeng a zsoltárban, mások hite szárnyai az imádságban, s az ígehirdetésből csak én nem veszem ki a részemet. Így vagy abba a tévedésbe esünk, hogy a mások hite a mi hitünk és akkor áltatjuk magunkat, vagy pedig rosszul számítunk, mert hitet várunk attól a gyülekezeti közösségtől, amelybe mi magunk hitet nem viszünk. Nem gondolunk arra, hogy más is lehet olyan mint mi, azaz üres kézzel megy a szeretetvendégségbe, ahol éppen azért semmit sem lehet kapni, mert senki sem vitt magával semmit. Ily módon a közösségnek az ereje elvész, s valami csendes kihülés érezhető meg benne. Mind unalmasabbá válik a prédikáció és mind távolabbi dologról beszél. Mind nagyobb erőfeszítés kell ahhoz, hogy templomba menjünk és ott kiüljük a megszabott időt. Mindinkább szokássá válik az, ami életszükség kellene hogy legyen, s a végén olyasmi lesz belőle, mint amikor a rossz étvágyú ember fanyalogva és kelletlenül eszik, mert szokás, vagy muszáj. Azután ott van az a veszedelem is, hogy a templomba menetelt éppen azért, mert nehéz, már magában véve érdemszerző cselekedetnek tartjuk. Szeretnők felvenni mindjárt a jelenléti díjat valami titokzatos mennyei valutában. Bizonyos ingerlékenység, kényeskedő igényesség lesz úrrá ilyenkor rajtunk, s roppant élesen kritizáljuk az istentisztelet külsőségeit, a lelkipásztor modorát, mozdulatait, és szeretnők megkapni azt a hibát, amelyiket felelőssé tehetünk azért az ösztönös érzésünkért, hogy az egész istentisztelet nem épít, hanem fáraszt. A helyett hogy imádkozással, megbocsátó szeretettel s nagy szomjúsággal segítenők az ígehirdetőt, hogy emberi fogyatkozásai ellenére is a tiszta Igének közvetítője és hordozója legyen, vagy mesterségesen megbotránkozunk a Igehirdetés emberi fogyatkozásain, vagy pedig elfelejtkezve arról, hogy vallásos igazságokat, az örökéletnek a beszédét keressük, esztétikai élvezetet hajhászunk a beszédben, s csak akkor nyugszunk meg, ha ilyesmit megtalálni vélünk. Ez éppen olyan, mintha valaki attól a cifra papirostól remélné a gyógyulást, amibe az orvosságot becsomagolták.
Ha nem találjuk meg saját hibánk miatt a kívánt közösséget a gyülekezeti istentiszteletben, nyughatatlan és újításra sóvárgó szellemünk egyházon kívüli közösségeket keres és ott próbálja éhségét csillapítani. Különböző divatok, áramlatok keletkeznek, amelyek mind közösségeket gyüjtenek egybe, mindegyik azt vallja, hogy csak ő hozza az üdvösséget és az életet és mindegyik tovább siet a nélkül, hogy meggyógyított és helyreállított volna.
II.
Egészséges keresztyén élet csak ott lehet, ahol a lélek egyedül is találkozik Istennel és a közösségben is. Ezt így fejezhetjük ki: sem nem csak külön, sem nem csak közösen, hanem együtt, mind a két módon lehet Krisztust megtalálni. Csak az van otthon a templomi gyülekezetben, aki otthonában is meghajtja térdét az élő Isten előtt és otthonában csak az tud szeretteivel együtt vagy külön is imádkozni, aki a gyülekezeti közösség nagy áldásaival állandóan táplálkozik és boldog tapasztalást tett arról, hogy mi a szenteknek az egyessége.
Minden vallásnak Istennel való négyszemközti beszélgetésnek kell lennie. Az a lényege, hogy én a halhatatlan lélek szembeállok Istennel az örökkévaló Úrral és azt mondom neki: Te. Azért nincs olyan vallásos élet, amelynek egyedülvaló és titkos tápláltatása ne volna az Istennel való négyszemközti találkozás. Minden közösségi vallásosságnak előfeltétele, gyümölcse s egyszersmind mértéke is az, mennyire tudok egyedül is imádkozni, csendes órát tartani, családi életemet is Isten oltárává tenni. Ezért olyan nagyjelentőségű dolog a naponkénti csendes óra bevezetése. Reggel, amikor még legfrissebb az ember, amikor még ezer gond és baj nem szedte szét a figyelmét, olvassuk el a Szentírás néhány versét, álljunk Isten elé és hallgassuk meg, mit üzen nekünk arra a napra, vigyük napi feladatainkat az Ő orcája elé, tárjuk elébe, miféle kérdéseinkben kell határoznunk, mit kell végbevinnünk, mit kell elhordoznunk és mit kell megbocsátanunk. Ha lelkünket így indítottuk fel és elég alázatosak és elég engedelmesek vagyunk, Isten nem hagy üzenet nélkül minket, s amit ilyenkor üzen, arra rábízhatjuk magunkat, nem hagy cserben, ha neki fogadunk szót. Megtapasztaljuk, hogy Ő titkon néz minket. Mikor elébe állunk, az egész nagy mindenség mintha egy óriási szem volna. Isten szemének a világossága jár át, jósága és melege olvaszt, hevít, tüze gyujt, ítélete éget és helybenhagyása betakar. Titkon néz, de nyilván megfizet, azaz tanácsa, parancsa, ítélete és ihletése olyan következményekkel jár, amelyekhez az egész világnak hozzá kell igazodnia, s amelynek fensége és dicsősége előtt elhalványulnak még a csillagok is. Titkon nézi az erőtelent, de nyilván megmutatja erejét, titkon nézi a sírót, de nyilván önti rá a fejére a vigasztalás olaját, titkon nézi az elesettet és megriadtat, de nyilván koszorúzza meg a győzedelmest, titkon nézi a gőgöst és felfuvalkodottat, de nyilván alázza porba a konok fejét.
De a lélek tapasztalására még ez sem elég. Mi nemcsak egyének vagyunk, hanem egy élő közösségnek a tagja. Krisztus megígérte, hogy a gyülekezetben építi meg az Ő dicsőséges testét. A gyülekezetnek a gyakorlása éppen azért jótétemény, mert mindenki áldássá válik reánk és mi áldássá válunk mindenki számára. Ha szívből megrendültél, ha tudtál imádkozni, nemcsak magad jártál jól, hanem jótétemény voltál sok ismeretlen testvéred számára is. Ha szívből énekelsz, másoknak a lelke is zeng tőle és ha sugárzik a lelked itten, fényt kapnak tőled mások is. Itt felveheted másoknak a keresztjét, segítesz rajtuk, ha imádkozol érettük. Itt sokan emelik a te keresztedet is, mert szeretettel könyörögnek éretted. Beleszövődünk gondolatainkkal, érzéseinkkel, azzal, amit adtunk és azzal, amit vettünk, egy élő lelki szervezetbe, a Krisztus dicsőséges testébe. Jézus végrendelete így szól: tegyetek tanítványokká minden népet és én ti veletek vagyok a világ végezetéig. Krisztus velünk van a gyülekezetben nemcsak az Ő ígéjével és sákramentomával, hanem halálának érdemével, váltságának gyümölcsével, belőle sugárzó világosságával, főpapi áldozatának egyszersmindenkori erejével és királyi hatalmának győzelmes erejével. Nem az a fontos, hány emberből áll ez a közösség, mert Krisztus nem tömegekben van jelen, hanem a gyülekezetben. Két-három ember elég, hogy ott legyen közöttük, s nem hagyja bizonytalanságban híveit a felől, hogy Ő csakugyan közöttük van. Nem külső díszben áll az Ő dicsősége, ha ő jelen van egy kis imaházban, a barokk templomok minden ékessége is csak olcsó cicoma az Ő királyi dicsőségéhez képest. Nem papi méltóságokban, koronás személyekben van jelen, hanem bűnös emberek áhítatában, kegyelmet nyert emberi szívek életujjongásában, akár beszélő, akár hallgató az illető s minden emberi hatalom és pompa torzkép az Ő szentsége, tisztasága, dicsősége mellett. Jelen van kezességével, közbenjárásának érvényével, megváltó szerelmének egész sikerével és dicsőségével…
Jelen van azért, hogy mi vele lehessünk, míglen eljő az az idő, hogy soha el nem szakadunk tőle.

Csak az tudja, mi a mindennapi kenyér, aki már látta a kenyér végét. Azt az utolsó darabot, amelynél több nincs a háznál s ha csak csoda nem történik, nem is lesz. Az tudja: ha nincs kenyér, nincs élet. Meggyöngülnek a dolgozó férfi izmai, lehervad az asszony arcán a rózsa s a gyermekek lehullanak, mint a dérütött barackvirágok. Mi lenne, ha elfogyna a világon minden élelem, csak kenyér maradna? S mi lenne, ha ez a kenyérhalom fogyni kezdene s nem volna mód újat sütni? Sápadtan, sötéten néznénk egymásra s megtudnók, hogy halálra vagyunk ítélve.
Csak az tudja, mi a kenyér, aki megdolgozott érte. A kenyérnek az a titka, hogy rá kell tenni az életet. Lehet, hogy egy ember dologtalanul turkál a készben s lehet, hogy ezt gyermekei is folytatják. De a kenyérnek az a természete, hogy mindennap meg kell szerezni s mindennap egész emberként kell megdolgozni érte. Lehet, hogy nem te dolgoztál meg érte, — elég baj az neked — de valaki keservesen megdolgozott. Olyan valaki, akinek nem jutott belőle. Azért nincs addig emberi méltósága az embernek, míg nem dolgozik annyit, hogy magát és a rábízottakat eltarthatná. I. Vilmos, a nagy német császár, tanult asztaloslegény volt és büszkén mondogatta, hogy a két keze munkájából is el tudná tartani a feleségét, ha nem is olyan fényesen, mint a német császárságból, de még mindig tisztességesen.
Csak az tudja, mi a kenyér, aki látja, hogy a kenyeret —akárhogy megdolgozunk érte — mégis Isten adja és ingyen adja. Hány ember dolgozott meg az idei kenyérért és nem aratott egy szemet sem. Borsodi testvéreink immár nyolc olyan nyarat értek, amelyen nem volt aratásuk. Pedig kétszeresen megdolgoztak az idei termésért. Aztán hány olyan ember van, aki dolgoznék szívesen, de nincs munka. Ott ődöng évek óta a piacon és várja, hogy megfogadja valaki, de nincs aki munkást keressen, mert kővé váltak a szőlőhegyek. Viszont hány ember van, aki nem dolgozik s mégis van kenyere, — ez is azt mutatja, hogy a kenyér éppen olyan ajándék, mint az élet, az egészség, a napsugár, a májusi eső.
Végül a kenyér csak akkor ér valamit, ha élsz vele. Lehet a világ legillatosabb cipója az asztalodon, ha te betegen nyögsz az ágyban s nem tudsz lenyelni egy morzsát sem: bizony mondom neked, éhen halsz a lakodalmi asztal mellett is… Láttam én már édesanyát, aki beteg gyermekének olyan ételt főzött, amilyet a király sem eszik s a kis haldokló kivetette a szájából.
Mindezeket tudnunk kell, hogy megértsük, mit jelent az, amikor Jézus magát kenyérnek nevezi, az élet kenyerének, amely a mennyből szállott alá. Csak akkor tudjuk, hogy Krisztus ugyanaz a halhatatlan lélekre, ami a kenyér a mi testi életünkre.
Létkérdés. Ha nincs kenyér, nincs élet. Ha nincs Krisztus, nincs lelki élet, boldog, szabad, békés, hívő élet. Az ember csak állat, akármilyen tanult, szép és erős; az emberi tiszt ott kezdődik, ahol Krisztusra éhezik a lélek. Jaj, mi lenne belőlünk, ha Krisztus kivonná magát e világból. Sötéten néznénk egymásra s azt mondanánk: ez az örök halál; ez a kárhozat.
Másodszor: Krisztust ingyen kapom, de oda kell érette adnom magamat. Nem azért kapom, mert cserét csinálok vele: én odaadom magam s Őt ezzel megveszem, mert ugyan-bizony ki adna egy fületlen gombért egy királyi koronát, hanem úgy, mintha valaki nekem ezer holdat adna és szakadatlanul azt mívelném; nekem ajándékozna egy szőlőskertet s én mindig azt kapálnám, egy drága élettársat s én mindig azt szeretném, egy jó gyermeket és mindig azt tanítanám. Így ajándékoz Isten nekünk a Krisztusban egy felséges és kedves Gazdát, hogy mi mindig őt szolgáljuk, benne higyjünk és neki engedelmeskedjünk. Ingyen adja, de egy élet kell, hogy elfogadhassuk.
Vagyis ahogy mondottam: élni kell ezzel a mennyei kenyérrel. Mit használ ez a nagy ajándék, a mennyei kenyér, ha te nem élsz vele? Ki gyógyult meg attól az orvosságtól, melyet az üvegben felejtett? Ki lakott jól azzal az étellel, amelyet nem vett ki a pohárszékből? Ki takarta el mezítelenségét azzal a ruhával, amelyet hét lakat őrzött a ládafiában? Mit ér neked az a Krisztus, amelyikkel nem élsz? Nem ismered, nem imádod, nem szolgálod, érdemét, békéjét, istenfiúságát, tisztító vérehullását magadra nem veszed? Hát csodálkozol, hogy vak és beteg vagy; csodálkozol-e, hogy éhen vész a lelked; csodálkozol-e, hogy mezítelen, útszéli lélek vagy minden testi pompádban!
Élj a Krisztussal! Akkor élsz vele, ha hallgatod Őt, és figyelsz reá. Akkor élsz, ha követed. Ha engedelmeskedsz neki. Ha Ő a lelked Gazdája, pásztora, Vőlegénye, Ura. Mindennél jobban kiábrázolja ezt a mi úri szent vacsoránk, ha lelked úgy él a Krisztus halálával és feltámadásával szerzett erőkkel, javakkal és áldásokkal, ahogy a test él a kenyérrel és borral: magába veszi illatát, tüzét, tápláló erejét.