Az ember jellemét semmi sem világosítja meg jobban, mint az, ha egy titokkal kerül kapcsolatba. A legtöbb ember nyughatatlan, kíváncsiskodó, nincs benne annyi méltóság, hogy ne érdeklődjék olyan dolog iránt, ami el van rejtve előle, ami nem tartozik reá. Ezek a hallgatózó, kulcslyukon leselkedő, leveleket felbontó, itatóspapírról tükörrel olvasó emberek. Más ember jellemének fogyatékossága akkor derül ki, mikor a titkokat meg kell tartani. Valósággal fúrja az oldalát a titok s el kell mondani, ha másnak nem, mint a Midas borbélya, a zúgó nádasnak a rábízott titkot. Ilyenek a fecsegő, mindent kikotyogó, tökéletesen megbízhatatlan emberek, akik tovább adnak és elárulnak minden titkot. Harmadik jellemhiba a nagyképűség, amikor valaki titoknak mond olyat, ami nem is az, rejtelmesen mosolyog, gyilkolja az embereket a kíváncsisággal s a titkok birtokában elfelejtkezik arról a nagy keresztyén szolgálatról, hogy embertársai javát és a közösség szent ügyét szolgálja. De mindezt elhomályosítja az a megfigyelés, amit éppen ma tehetünk, amikor mindnyájan egy óriási titok felbontása előtt állunk. A királyi székben ülő kitartja a hétpecsétes írást s megkezdődik a pecsétek feltörése. Hogy kussadnak a nyomorultak és gyávák! Hogy hetvenkednek a szájhősök és ledér optimisták! Hogy lógatják a fejüket a pesszimisták és a hivatásos lélekriogatók! Mi pedig megállunk a királyi szék előtt és felvetjük a kérdést: hogyan állunk az Isten titkaival? Most mindenki érzi, hogy igazán nagy, igazán érdekes, igazán sorsdöntő titkai Istennek vannak s magunk egész élete, földi és mennyei boldogságunk, idői és örökkévaló sorsunk függ attól, hogy ezekhez a titkokhoz miképpen viszonylunk.
Erről tanít alapigénk is.
A titkok az Úréi. Miféle titkok ezek? Hamarjában megnevezek egyet: a holnap titkát, azt, hogy milyen jövendő vár reánk, közel, vagy távoli időben. Ha máskor el is felejtkezünk erről a bénító rejtelemről, ma megint mindnyájunknak eszébe jut. Mi lesz velünk, mondjuk egy esztendő mulva? Mi lesz a férfiakkal, asszonyokkal, anyákkal és apró gyermekekkel? Mi lesz a hadbaszállt nemzetek annyi százezer katonafiával? Ma mosolygó ifjú hős, holnap sáros, véres halott, vagy virágos csákóval győzelmesen hazaérkező hős? Mi lesz velünk, mint nemzettel? Semlegesek maradunk, vagy háborút viselünk? Mindent megnyerünk, vagy mindent elveszítünk? Melyik fél fog győzni s mit jelent a győzelem az egyik félre, a veszteség a másik félre? Mi lesz az emberi művelődés sorsa, érdemesebb lesz-e embernek lenni ezen a földön, vagy pedig a Jóbnak adott sötét tanács nyilallik végig a vasfekete egekből: átkozd meg Istent és halj meg! Csak most érezzük különösen, hogy a titok, a holnap titka az Úré. Akkor, amikor elévétetik a sorskönyv s kezdik rajta feltörni a pecséteket, amikor megindul a vasszekér a lejtőn s fokozódó sebességgel zúg alá, szaladással tartva fenn magát, mig vagy pozdorjává törik, vagy enyhe lankán eleven erejének végzetes sodrása lassan feloldódik, akkor érezzük igazán: az Úréi a titkok. Hiába kandiság, találgatás, kíváncsiskodás, Isten most sem avat be a holnap titkaiba, mint ahogy nem avatott be sohasem. Nem is történt új dolog velünk, a régi rendszer áll fenn és ismétlődik örökké békében és háborúban, örömben és bánatban; a titok az Úré, a holnap, a jövendő titka is. Megnevezhetek más titkot is. Ha már sűrű kárpit takarja szemünk elől a holnapot, azt tudnók csak, amit most látunk magunk körül és a múltban! Hadd nevezzem ezt világértelemnek. Miért vagyunk itt, honnan jöttünk, hova megyünk? Egyáltalában szükségesek vagyunk-e mi ebben a világban, vagy pedig feleslegesek? Van-e valami értelme, célja annak, hogy élünk s ha az élet nem egyszerű tengés, a kérdezetlen születéssel megindított életrúgók lassú lepergése, mi az, ami ezt az életet érdemessé teszi arra, hogy éljünk? Ellenséges-e vagy közömbös velünk szemben a mindenség? Hol található meg a dolgoknak a belső összefüggése? Miért támad és miért hal meg az élet, miért van olyan sok szenvedés és olyan kevés öröm? Miért nincs belső kapcsolat a jóság és a boldogság között? Egyáltalában mi a lét, az enyém, az Isten és a világmindenség léte?
Roppant nagy, hallgató titkok. Úgy ülnek látható világunk tetőin, mint havas hegycsúcsokon nagy, fekete keselyűk. A titkok az Úréi. Ez az Ő sötét, félelmes nyája. Zord világmadarak, ha felröppennek, vérző szívekből, élő agyvelőkből csapnak szörnyű lakomát s tépik darabokra a jajgató, védekező, tanácstalan lelket. S már ott is vagyunk a legnagyobb titoknál, minden titkok legfőbb és egyetlen ős-titkánál, magánál Istennél. Hogy őrzi létének titkát, hogy elrejtőzik nagyságába, dicsőségébe, tökéletességébe a kicsiny, tisztátalan, kíváncsi emberek elől! Ki Ő önmagában? Mit gondol, mit akar és mit cselekszik? Miért döntött a mellett, hogy világ legyen, mikor fújja szét, mint egy szappanbuborékot? Milyen a semmi az Ő orcája előtt és milyen a valami vagy a minden? Percegő homokszemek előtte a semmiségbe zuhanó naprendszereknek évmilliárdokra terjedő élete: mi akkor neki egy tiszavirág, egy gyermekkacaj, egy békekötés? A nagy világmindenség ködfoltjaival és tejútjaival csak egy felbukkanó és elpattanó szappanbuborék: mi akkor neki az én fájó szívem, egyéni sorsom, egyetlen gyermekem, élettársam élete és halála, hazám földje, népem jövendője? A titkok az Úréi, és Övé a legnagyobb titok, saját maga, ki éppen nagyságánál, erejénél, tökéletességénél fogva soha senki által meg nem látható, senki számára fel nem fedhető, el nem árulható. Csak önmagát avathatja be önnön léte rettenetes és dicsőséges titkába és ezt soha senkinek meg nem mondhatja, mert nincs rajta kívül senki, aki megérthetne. Az Úréi a titkok. Ember, van-e kedved kíváncsiskodni? Van-e képed beavatottnak tűntetni fel magad? Van-e bátorságod szatócsüzletet nyitni s ezt a titkot pénzért kiárusítani?
A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, de a kinyilatkoztatott gondolatok a miéink és fiainkéi örökkön-örökké.
Isten azért, mert a mi Istenünk, nemcsak önmagának az Istene, hanem a miénk is. Titkaiból kijelent, ránkbíz annyit, amennyit az Ő kegyelme elegendőnek ítél.
A holnapból, a jövendőből nekünk adja a mát. A ma Istennek egyik legcsodálatosabb intézménye. Részletekben adja a holnapot s ezzel elviselhetővé teszi a holnap kárpitjaival letakart titokzatos mennyiséget, a Sorsot, mint Egészet. Aranyvödör, ki lehet merni vele egy reánkzúduló, elszabadult óceánt. Mára futja az erő, a kenyér, az élet; a holnapot előlünk a ma fényes foltja takarja el, hogy ne lássuk árnyékait és szakadékait. Azután: a holnap csak lehetőség; a ma valóság; az tény, hogy ma még élsz, de az nem bizonyos, hogy éppen holnap fogsz-e meghalni. Azután a mai nap: elégséges készület a holnapira. Ma még lehet helyrehozni, jóvátenni, leszámolni, hogy holnap erősek és mosolygók legyünk. A mai nap: az erőfelvétel napja. Ma még felvehetem Isten csodálatos erőit: az Ő békességét, atyai szívének ismeretét, a kereszt vígasztalását: ma még imádkozhatom! Még ennél is nagyobb dolgot hirdetek. Ma még meghallgathatja Isten imádságomat! A mának karácsonyesti illata és hangulata van: nagy ajándékokra várunk. Mindig erre kel! várnunk s minden nap meghozza a maga nagy ajándékát; legnagyobbat az hozza, amelyiken azt hisszük: amitől rettegünk, bekövetkezett. Ne zavard meg a mának ezt a karácsonyesti méltóságát.
Elrejti előlünk a világértelem benső összefüggését, azt, hogy az egyetemes élet milyen természetű, honnan ered, hova megy, melyek a mélységei és magasságai, de ad nekem belőle egy parányi részt: a feladatot, azt, amit köteles vagyok véghezvinni. Óh, dicsőséges a plánéták kora, életrajza, de engem egyelőre saját fészkem mélységei és magasságai foglalnak el. Tündöklő dolog a makrokozmosz és a mikrokozmosz, de én egy bölcső mellett állok, egy haldokló édesanya szemét fogom le, hitvesemnek a kezét símogatom meg s próbálok mosollyal, vagy csókkal elűzni homlokáról egy felleget. Nagy a világ, különös titkok, rejtelmek összefüggései vannak benne, de nekem van egy műhelyem, van egy zászlóm, van egy árva, fenyegetett hazám, van egy tiszta, bátor szívem. Mindezek kötelességeket rónak rám, feladatok elé állítanak s mindenestől fogva igénybe vesznek, tehát harcolok, vagy dolgozom, temetni fognak, vagy énekelve megérkezem. Olyan nyilvánvalólag, olyan kézzelfoghatólag áll előttem a napi kötelességekben, kicsiny életem nagy parancsaiban és tiltásaiban az, hogy mit kell tennem, mit kell elkerülnöm, hogy igazán nincs okom tanácstalanul nézni szét, s olyasmin tépelődni, ami nem reám bízatott. Mihelyt végzem a dolgomat, azt, ami az én kötelességem, a nagy világkérdések vagy elhalványodnak, vagy nélkülem is megoldódnak. Nélkülem és mégis: velem. Nélkülem, mert nem azzal foglalkoztam, ami nem az én dolgom volt, de velem, mert én is azt cselekedtem, ami reám tartozott.
Mindezeknél azonban ezerszer csodálatosabb, hogy az az Isten, aki természeténél fogva titok, kimondhatatlan, megfoghatatlan, tapasztalhatatlan, azért, mert Istenünk: testté válik, megjelenik előttünk a legtündöklőbb kinyilatkoztatásban: a Krisztusban. Hiába kikutathatatlan, felfoghatatlan, hiába olyan nagy titok, hogy csak önmaga értheti meg önmagát, Krisztusban mégis mindent elmondott magáról, amit nekünk tudni mindennél édesebb vígasztalás és mindennél hathatósabb erő. Krisztusban jelentette ki azt, hogy akármilyen félelmes és fölséges Isten, mégis szeret: Atyja a Fiának és Atyánk nekünk is. Benne mondotta el, mit érünk neki: Egyszülöttjét adta keresztre, hogy visszaváltson és magával kibékítsen. Benne tudjuk meg, mi a célja velünk, míg idelenn bujdosunk: az, hogy Fia ábrázatához hasonlatosak legyünk: és mit ígér nekünk az odafelvaló dicsőségből: azt, hogy Fiában örökké örvendünk és uralkodunk.
Ez a kinyilatkoztatás a miénk. Nem Istennek volt szüksége reánk, sem mint Atyának, sem mint Fiúnak, sem mint Szentléleknek. Nekünk volt szükségünk reá. Azért van hozzánk szabva: azért lett a Szentháromság második személye emberré. Azért Ő az egy szükséges dolog és az egyetlen közbenjáró. Ezért foglalja össze Istennek minden kijelentését, ezért a testté lett Ige s ezért van az, hogy nemcsak az enyém, a miénk, hanem a fiainké örökkön örökké, magával az emberi nemzetséggel s az emberi nemzetségbe elhelyezett egyéni lelkekkel kötött halhatatlan szövetséget s ez túléli a látható világokat.
Mégcsak azt mondja meg az Ige, hogy ez a kijelentés miért történt? Azért, hogy mi a törvény igéjét beteljesítsük. Aki a törvény Ígéjét beteljesíti, az él igazi életet. Mondhatjuk tehát ezt: Isten azért nyilatkoztatta ki magát, hogy mi éljünk, igazi életet éljünk.
Mi ez az igazi élet? Mióta Krisztus a törvényt betöltötte, azóta csak az az igazi élet, ami olyan, mint Ő, ami az Ő életének megfelelő, abból való élet, az Ő szellemét leheli, belőle táplálkozik, az Ő minőségére alakul át. Egészen együgyü szóval mondom: az Ő igaz, szívbéli követése.
Most látjuk, hogy Isten az Ő titkaiból azért nyilatkoztatott ki egy csomó fölséges dolgot, olyanokat, amikre mi magunktól soha rá nem jöttünk volna, – csak Tőle fogadhatjuk el, Ő is ingyen kegyelemből adta, – hogy mi neki tetsző, belőle való, szíve szerinti életet éljünk. Titkaiból kijelentette, hogy Ő ezt az életet akarja, ezt az életet készítette el számunkra és ezt az életet elvárja tőlünk. Kijelentette azt, hogy egy csomó kibeszélhetetlen intézkedést tett a végre, hogy ez az élet lehetséges és valóságos élet legyen, éppen mibennünk. Ezért hirdetteti az Evangéliomot, e végből gyüjtötte össze az Ő anyaszentegyházát, e végből lett az Íge Krisztusban testté, erre való az Ő váltsághalála és dicsőséges feltámadása. E végből jár a világban, mint a tavaszi szél a virágzó szőlőskertben, Istennek szent Lelke, termékenyítve, tüzesítve, vígasztalva, gyógyítva, megszentelve és újjáteremtve. E végből történik meg, hogy aggódó, bűnös, szenvedő lelkek Krisztus közelébe kerülnek, felismerik a benne megjelent édes és boldogságos titkokat. Foglyai lesznek az Ő királyi Fölségének, fejedelmi igézetének s életre-halálra az Ő zászlói elé állanak.
Így leszünk a kijelentett titkok népe. Egy nép, amelyik tudja, hogy Isten Úr, Ő a mi Atyánk. Látott és szeretett, mikor világ sem volt, Krisztusban magáénak jegyzett el, tulajdonába adott s általa birtokba vett. Egy nép, amelyik tudja, hogy Isten erő, szabadítás, gondviselés és győzelem. Istenről tudja és magától Istentől tudja, hogy Ő nem felejti el az övéit s akik Őt szeretik, azoknak minden javokra van. Mit riogathat minket emberi titok? Jöhet-e olyan holnap, amelyikben Isten ne legyen Isten és elfeledkezzék rólunk? Tehet-e mást, mint hogy átvezet a tüzes kemencéken, megcsókol a megostorozás után, a sárból is felemel, szétomló csontjainkat is új életre támasztja és új győzelemre vezérel? Lehet-e elhallgatni ezt a titkot? Lehet-e másként értelmezni, mint hogy ez a titok a boldog Evangéliom, a nagy vígasztalás, Isten megerősítő harsonája s ezt a háztetőkről is hirdetnünk kell? Szívet szétfeszítő békessége és vigassága a legnagyobb titok és a legcsodálatosabb kinyilatkoztatás, foglalata: élet, élet!
Lekció
Gal 5,1-9