Az életet Isten iskolájának szokták nevezni. Bízvást annak nevezhetjük magát a világot is. Legfőképpen azért, mert Isten azonkívül, hogy teremt, gondot visel ránk, igazgat és megvált, még mindenek felett nevelői munkát is végez, sőt azt mondhatnám, hogy nevelői munkája teremtés, gondviselés, igazgatás és megváltás.
Ennek a nevelői munkának különböző fokozatai vannak. Kezünk ügyébe esik a hasonlat: Isten iskolájának megvannak a maga osztályai, ha az egyiket kitanultuk, csöndesen általvisz a másikba. Mikor kell általmennünk, azt mi nem tudjuk. Mi csak azt tudjuk, hogy Isten szakadatlanul nevel s nekünk minden időt fel kell használnunk, hogy ennek a nevelésnek engedelmeskedjünk.
Alapigénk útmutatása szerint beszéljünk tehát Isten nevelőmunkájának három fokozatáról, avagy Isten iskolájának három osztályáról.
Az első osztályt nevezem a látható világnak.
A látható világba való beiratkozásunk mérhetetlenül nagy és dicsőséges dolog. A semmiből megérkeztünk a valamibe A semmi a nemlét volt, amely Isten teremtő munkája folytán parányi létté vált. Sem a cserfának, sem az embernek, sőt, még a bibliai leviathánnak sem lehet ebben a pillanatban testét szabadszemmel meglátni és mégis megvan a teste; része lett ennek a látható világnak s már csak idő kérdése, hogy kifejlődjék, táplálkozzék belőle és életét új nemzedékeknek továbbadja. Ha egy ilyen induló élettel lehetne beszélni, pl. velünk, abban a pillanatban, amikor megszülettünk, amikor még nem hallunk, nem látunk, főképpen nem is gondolunk semmit, lehetne ilyenformát mondani: Bánt a fény? Óh, hidd el, egyszer meglátod a világ egyik legfelségesebb látványát, az égő napot, a felhőkben úszó holdat, csillagok miriádjait. Látni fogsz tűzhányó hegyeket és fénybogarakat. Bánt most valami zörej? Azért van, mert hallasz s egyszer hallani fogsz zenét, édesanyád dúdolását, vagy a IX. szimfóniát. Azt lehet mondani a gyereknek, amikor először bámészkodik és csodálkozik: egyszer odaérkezel, ahová Platon és Kant jutott azért, mert csodálkozott. Mikor először nyúl a gyermek testvére felé, hogy elvegye játékát, azt lehetne mondani neki: képzeld el, van nemzet és van történelem, van enyém és tied, világhódítás és népek pusztulása.
Óh, az Isten iskolájának ez az első osztálya, ahol lassú, hosszas munkával egyszer csak megtanuljuk, hogy van természet, van ember, van műveltség és történelem, van világ és van élet.
Ezen a fokon lassan megered s elhatalmazik az az uralkodó alapérzés, amellyel az ember élvezi önmagát, kedve telik saját életében, örül annak, hogy ő és a világ egy s az a világ egészen az övé. Szereti a világot, mert szereti önmagát.
Ennek az első osztálynak ismeretét akkor sem tudnánk elsajátítani, hogyha évmilliókig élnénk, mint ahogy a sokszázezer év óta élő ember még mindig csak egy-két kúszált betűjét silabizálja, pedig már Aristotelesek és Newtonok is éltek. Ezért az embert ebben a roppant világosságban körülveszi valami homály, mint azt, akinek a szemén hályog indul. Ebben a látható világban, ahol olyan tökéletes és kiszámított a rend, körülveszi az embert valami félelem és bizonytalanság: mi fog következni holnap? Egyszerre elveszíti minden érdekességét a látható világ, nyugtalan és olthatatlan szomjúsággal láthatatlan dolgokat kezd hajszolni az ember. Látja maga és felebarátai testét, kezd érdeklődni a lélek iránt. Látja a napot, a holdat is, erdőt és óceánt, kezdi kutatni, ki van mögötte? Ki alkotta mindezeket? Észreveszi világának rettentő és fellebbezhetetlen alaptörvényét, a múlandóságot, azt, hogy ez a teremtett mindenség nemcsak az élet csodálatos kertje, ahol pillanatonként támad az élet, hanem ugyanakkor egy halotthamvasztó, amelyben szűntelenül és fáradhatatlanul, irtózatos következetességgel és soha nem hibázó pontossággal dolgozik a gyilkos fejedelem: a halál.
Mindezekből egyszerre csak szívére üt egy olyan hiányérzet, amelyiknek pótlékáért életét is kész odaadni s míg azt meg nem találja, azt hiszi, hogy semmivel sem bír, ha azt meg nem ragadhatja, akkor megcsalta a teremtés, átokká vált rajta a lét, tehát neki egyetlen egy menedéke és váltsága van: megismerni, megragadni azt a láthatatlan világot, amelynek ez a külső mindenség teremtő vagy kijelentő ruhája csupán. Szívünkben kigyúl egy új láng: a hit.
Itt vagyunk az élet nagy iskolájának a második osztályában.
A hit ismeret, de láthatatlan valóságnak, Istennek az ismerete. A hit bizodalom, de láthatatlan ígéretekben való bizodalom. A hit kockázat, az életnek láthatatlan feltételekre való ráépítése. Egyszóval, a hit reménység is, amelyik azt hirdeti, a világ változik, de Isten nem. Sorsunk lehet rosszabb, de Isten mindig egyformán jó. Megcsalhat a világon minden: Isten hű marad; elveszthettem e világban mindent, de Isten egészen az enyém. Csak egy szennyes bádogcsajkát dobtam el, miből e világ kosztját ettem s most királyi koronát téve fejemre, leülök a gazdám lakomájához.
Ez a második osztály tele van ellenmondással és feszültséggel. Amit a hit állít, az a világ szerint bolondság; viszont: amit a világ tart értéknek, a hit számára szemét. A hit nem azért hisz, mert valami bebizonyítható, hanem azért mert be sem lehet bizonyítani. Nem azért hisz, mert valószínű, hanem azért, mert képtelenség. A hit akkor leginkább hit, mikor leghihetetlenebb a tartalma. Az első osztályban törvényekről tanultunk, itt csodák között járunk. Amott a rendet ismertük meg, itt minden rendkívüli. Amott biztonságunk abból származott, hogy ismeretünk helyes és számításunk jó, itt abból, hogy ismeretünk és számításunk dőreség, de van egy láthatatlan kéz, amelyet hitünkkel megragadunk és e fogózás nagyobb és hatalmasabb, mint a világmindenség szerkezete.
Ez a hit önmagát táplálva, egészen csodálatos eredményekhez vezet. Elvezet odáig, hogy Isten testtélételét szemléli a Názáreti Jézusban. Felfedezi azt, hogy egy vándortanító kereszthalála Isten Egyszülött Fiának egyszeri és tökéletes áldozata, főpapi váltságműve volt. Egy keleti város kősírboltjába temetett szelíd halott a Szentháromság második személye s mint az élet fejedelme kél ki a sírból, hogy álmélkodó tanítványai szemeláttára túlemelkedjék a látható világ kriptáján és az Atya jobbjára üljön.
Éppen azért, mert ennek a második osztálynak a tanítása ilyen ellentétes, az első osztályéval szembenálló, ez a nyugtalanság és a félhomály, a hitnek dacos erőlködése mindig érezhető benne. Sötét folyosó, amin végigmegyünk, kezünkben egy parányi lámpással. Ez a lámpás, az Isten Igéje, csak a következő lépést világítja meg, de azt mindig megvilágosítja s egyet mindig lehet előre lépnünk, mígnem hazaérkezünk. Reménységünk minden új nappal egyrészt igazolja, másrészt újítja önmagát s minden éjszakára ad annyi erőt, hogy hajnalig fennvirraszthassunk. Mindegyre megdöbbenünk, hogy ezt a gyönge hitet és halvány reménységet elveszíthetjük, de Isten lelke szakadatlanul táplálja s mikor olyan zivatarok zúgnak, hogy a szélvész őserdőket tarol le, hegyeket hány a tengerbe és az óceánok vizével a csillagokat oltja ki, hitünk és reménységünk ici-pici lángja, ha pislog is, de soha ki nem alszik. Megőrzi önmagát és megőriz minket. Ez önt erőt a lelkünkbe, mintha forró bor járná át dermedt tagjainkat, mikor megtapasztaljuk, hogy Isten szeret s néha erősen, néha csak halványan, magunk szeretetétől beszennyezett, önzéstől sáros szívünkben halk, tiszta szeretet sóhajt Krisztus felé, viaskodva és tehetetlenül úgy, ahogy néma gyermekek akarnak szerelmet vallani.
Szívünkben ébredez a szeretet a Más: Krisztus iránt.
Járod-e te már ezt a második osztályt?
Pál apostol idejében az acéltükröket ismerték az emberek. Ezek között volt sok csodálatosan szép, de az ilyen nagyon drága volt. Közkézen rossz fémlemezek forogtak s ezekben nézték magukat az emberek. A kép torz volt. A tükör tisztátalan, síkja törött és ferde. Nagyon erősen fürkészve, közel- hajolva kellett nézni, hogy lássa benne az ember az arcát. Hát még ha többet akart meglátni, olyat, ami más, mint ő, ami kívül esik rajta. Nézte-nézte, ami a háta mögött van. Képzeljétek el, hogy egy ilyen tükörből kell valakinek kiolvasni azt, mi van ő mögötte, mi van a dolgok mögött, a világ rejtelmeit. Isten titkait. Amíg testben járunk, hitünk tükréből is ilyen erőltetve nézzük az Isten dolgait. Tükör és homályos beszéd által látunk s akármilyen dicsőséges, amit magában véve látunk, a legnagyobb dolgok, maga az Isten, az ő dicsősége el van rejtve szemünk előtt.
Egyszer azonban fáradt szemünk előtt elhomályosul a kép. Kezünk remegni kezd, kihull belőle a tükör. Koccan a lábunknál és elvész a mélységben. Mi egy hívó szóra, amit idelenn halálnak hívnak, hátrafordulunk s akkor szemtől-szembe látunk.
Látjuk Istent és az ő dicsőségét.
Nem rész szerint immár, hanem teljesen. Úgy fogjuk ismerni Istent, ahogy Isten ismer minket: tökéletesen átvilágítva áll előttünk minden édessége, jósága és bölcsessége, dicsőségének mérete és minősége: a végtelenség és az igazság. Az, aki minden, és aki egy. Úgy fogunk ismerni, ahogy mi is megismertettünk, azaz Istenből kifolyóan, reá vonatkoztatva, hozzámérve, vele való viszonyunkban ismerjük meg magunkat, testvéreinket, a világot, mindazt, ami nekünk odalenn a bűnök és homályos beszéd világában mint kérdés, mint vajjon? és hátha? megjelent.
És akkor, odafenn egyszerre kilobban a hit, mint ahogy a felkelő nappal kioltják a gyertyákat, mert ahol tökéletes ismeret van, ott nincs szükség hitre. Akkor egyszerre félretesszük a reménységet, mint ahogy a jósok elhallgatnak, amikor beteljesült a jövendölés. Nincs változás, nem érhet meglepetés, nem fenyeget már semmi sem, sem félnem nem kell, sem magam bátorítanom. Elhallgat a reménység, mint ahogy a bányász leveti öltözetét, ha egyszer a napfényre kerül. Csak a szeretet az, amelyik nem hogy megszűnne, hanem igazában csak most árad, mert most tudom megérteni és elhordozni Isten szeretetét s most tudom teljesen viszonozni azt, hogy Ő előbb szeretett engem. Az ismeretté váló hit, a beteljesült remény, minden, de minden életjelenség egyszerre szeretetté válik bennem, mert Isten olyan erős, nagy és örök szeretet, hogy csak a szeretet állhatja ki, hordozhatja és viszonozhatja az Ő fényét.
Innen látszik, hogy «legnagyobb a szeretet».
S most, amikor az emberek a világnak annyi hiúságára teszik fel maguk és az emberiség életét, ma, amikor a hit fekete dogmákká kövesedve, annyi szenvedést okoz a világon, ma, amikor sokan úgy érzik, hogy árulás a szeretet: az isteni kijelentés legmagasabb hegycsúcsáról zúg az eget és földet betöltő királyi ének: «Legnagyobb a szeretet!»
Lekció
Ef 4,2-6