Nagy különbség van egy hímzés színe és fonákja között. Üvegfestményeknél meg éppen ég és föld a különbség, ha belülről nézem a világosság áteső fényében, vagy kívülről iromba és értelmetlen összevisszaságában. Csak a történelemben esik meg, hogy egy helyzet, vagy esemény visszájára fordul, de mind a két formájában eredeti, mélyértelmű, s ugyanazt az igazságot hirdeti. Így vagyunk azzal is, amit textusunk alapján így tételezek: zsidókérdés az egyházban. Pál apostolnak egyik legnagyobb ügye ez volt, s a keletkező keresztyén egyház élet-halál problémát látott benne, csakhogy éppen akkor fordítva volt a dolog, mint most. A keresztyén ígehirdetés eleinte azt hitte, hogy Krisztushoz csak a zsidó törvényen át lehet megérkezni, ennélfogva annak, aki az evangéliomra megmozdult, s az Úr hívó szavát követni akarta, először zsidónak kellett lennie. Zsidónak oly tökéletes értelemben, hogy a zsidóság egyetlen sákramentomát, lényegének kifejezőjét, a körülmetélkedést is fel kellett vennie. Ha ez az irányzat győz, a keresztyénség a zsidóság kebelén belül egy kis elfelejtett reformkísérlet maradt volna, s ma osztozkodnék a csendesen felszámoló zsidó világvallás sorában.
Pál apostol minden erejével küzdött e gondolat ellen. Vitatta, hogy a törvénynek az evangéliomhoz nincs más köze, mint hogy csődjével Krisztusra utal és előkészíti a kegyelmet. A galatáknak tehát forró idegességgel prédikálta, levelében sajátkezű öreg betűivel kötötte a lelkükre, hogy a törvény kikerülésével közvetlenül Krisztussal keressék az élő kapcsolatot, mert az egész zsidó kötelezés statisztikára való utazás, egyházpolitika, nemzeti gőg, ősi örök fajvédelem.
Ma éppen fordítva áll a dolog. Zsidók akarnak keresztyének lenni, s ezzel egy nagy, világi pörben alibit szerezni. Külső beolvadásról beszélnek, magát a lényeget érintetlenül hagyják. Így nekünk különösképpen szól ma Pál apostolnak a mázsás súlyú szava: «a Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés, sem körülmetéletlenség nem használ semmit, hanem az új teremtés».
Egy árva szóval sem fogok szólani a zsidókérdés politikai vonatkozásairól. El sem árulom, hogy milyen véleményem van a most döntés alá kerülő törvényről. Ez a hely nem arra való, hogy itt mondjuk el politikai véleményünket. En csak azt állapítom meg, hogy a református egyházban éppen úgy, mint a többi keresztyén egyházban, egy csomó zsidószármazású keresztyén ember él, s rettentő hypokrízis volna, ha agyonhallgatnók mindazt, ami ebből a tényből mindnyájunkra következik. Van tehát zsidókérdés az egyházban, s kérdezzük meg, mit mond Isten Ígéje, az Ő örök kijelentése erről a kérdésről nekünk, ma, itt.
Mit jelent a zsidókérdésben megszólaló Isten Ígéje először – általánosságban – mindnyájunkra nézve.
Folytatni tovább a missziót! Képtelenség azt gondolni, hogy ha egy zsidó ember homlokát keresztvíz éri, el van intézve az egész megtérés, megtettünk mindent, amit kell; a statisztikánk egy számmal javult és zsidó atyánkfiának most már menedéklevele van minden kellemetlenség ellen. Ez éppen olyan ostobaság, mint azt gondolni, hogy a csecsemő megkeresztelésével az anyaszentegyház a maga misszióját elvégezte. Hiszen a keresztség csak egy határjelző kő, ezerszer inkább kezdet és indulás, mint cél és befejezés. Állapítsuk meg, hogy az egyház missziói feladata nem a keresztelés, hanem a megkeresztelteknek tanítványokká tétele. A tanítvánnyá tétel a fontosabb, a hosszasabb, a keservesebb munka, pásztori küzdelem egy lélekért, óriási erőfeszítés egy család szelleméért, újra meg újra viaskodás a testtel és vérrel, évezredes átöröklésekkel és évezredeken keresztül igénybe nem vett hiányok és szükségek felébresztése. Ha mi csakugyan olyan egyház volnánk, amilyeneknek lennünk kellene, kezdettől fogva, de különösképpen ma, száz meg száz helyen folynának a missziói előadások a megtért zsidók lelki életének kimélyítésére, önállósítására, megerősítésére. Hiszen a megtérés egy életen át tartó leszámolás, szakadatlan elfordulás és szakadatlan új tájékozódás. Hiszen az újjászületés egy szinte láthatatlan csíra, amelyiknek nőni kell. S micsoda óriási út van a makk sziklevelétől az ezeréves tölgyig! Ezt nem azért kell a zsidókkal szemben megtennünk, mert ők zsidók, mások, mint mi, hanem azért, mert emberek, olyanok, mint mi. Mi nemzedékeken, századokon, sőt évezredeken keresztül nevelkedtünk, s valljuk meg, elég rosszul és elég gyengén a keresztyén igazság ismeretében, de azért mégis a lelki éghajlatunk, légkörünk keresztyén s ha jön valaki és olyan messziről jön, mint a zsidók, hogy képzelheti és hogyan gondolhatjuk mi, hogy ő két hét vagy pár hónap alatt éppen ott van, ahol mi. A keresztyénség nemcsak ismeret, amit meg lehet tanulni, nemcsak anyagi teher, amit el lehet vállalni, nemcsak liturgia, amit le lehet játszani, hanem mindenekfelett szellem, amelyik századok alkotásából sugárzik, s nemcsak kivételesen ragadja meg a lelket, hanem az átöröklés törvénye szerint előre formálja. Több missziót tehát, hogy a hozzánk jövők különb keresztyének legyenek!
Ehhez azonban nemcsak tanítás kell. Ha azt hisszük, hogy ez tanítással eligazítható, semmivel sem vagyunk tovább, mint az a zsidóság, amelyik a prófétai korszak letűnte után egy nagy tanítói intézménnyé vált és megcsontosodott abban a zsinagógában, amelynek legfőbb, sőt egyetlen feladata egy régi könyv, egy régi törvény és bonyolult élő hagyomány alapján millió meg millió konkrét esetben írást magyarázó döntéseket hozni. Mi sem megyünk semmire sem azzal, ha egyháztörténetet és dogmatikát, újszövetségi bibliai ismeretet bőkezűen öntve, mindezzel színültig töltjük a hozzánk érkezett, egyébként is egyoldalúan intellektuális zsidó lelket.
Ide valami más egyéb, különb dolog is kell. A tanítás mellé mérhetetlenül sok szeretet és a szeretet mellé tündöklő és letagadhatatlan példaadás.
Nem akarom vitatni azt, hogy ki hogyan gondolkozhatik a most felvetett zsidókérdésben, csak azt mondom: keresztyén ember különös alkalmat kell, hogy lásson ebben a mostani helyzetben arra, hogy megmutassa szeretetét a szenvedők iránt. Még inkább maga mutassa meg, hogyan viselkedik a keresztyén ember bánatban, szégyenben, megaláztatásban, próbatételben.
Ha én most megkérdezném tőletek: mit csinálnál te, ha kenyered, állásod, társadalmi helyzeted, sorsod forogna kockán? Mit csinálnál te, ha zsidószármazású felebarátod helyébe kerülnél egy szép reggelen? Milyen példát tudnál te adni ezeknek a testvéreinknek? Ebből a példából meg tudnának ők élni, békességet, nyugodalmat, reménységet találnának? Mondhatom én ezeknek az embereknek: hordozzátok úgy a kereszteteket, mint azok hordozzák, akik ezer esztendeje keresztyének? Nem becsületes ember az, aki ilyen kérdésekre mélyen meg nem alázkodik és orcája ki nem gyúl a szégyentől. Több szeretetet és tündöklőbb példaadást!
Most hadd szóljak azokhoz, akik zsidószármazású keresztyén testvéreim. Ezt a származást eddig nem bolygatta a törvény, nem tartozik ide, hogy miért bolygatja most. Reánk az tartozik, hogy ez a zsidó származás tény, ezt nem szabad letagadni és nem illik elhallgatni. Nem olyan dolog, hogy erről el kell felejtkezni a világnak és el kell felejtkeznünk nekünk. Ez Istennek predesztinációja, dekrétoma. Nem ti választottátok. Ő döntött így. S az élethez nem tartozik-e hozzá, hogy vállaljunk belőle mindent, ami akár önmagunktól, akár teremtő Istenünk döntése folytán belőle következik?
Ti – egyelőre – zsidó származásúnak mondott magyar református keresztyének vagytok. Különösképpen nektek szól, amit alapígénk ezekkel a szavakkal fejez ki: «nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nékem megfeszíttetett a világ és én is a világnak». Abban a pillanatban elmúlik a zsidó származás fájdalma, fulánkja, félelme, amelyik pillanatban egy hívő lélek ezt a vallomást teszi: nincs más dicsekedésem, csak a Krisztus keresztje, nem akarok más, csak az Ő tanítványa lenni; ennek a világnak minden ígérete hiú káprázat ahhoz, amit Őbenne nyerek; reám nézve megfeszíttetett a világ és én is a világra nézve. Amelyik pillanatban egy zsidószármazású testvérünk így tud beszélni, mindjárt tudunk neki még egyebet is mondani. Azt ti. , hogy aki a Krisztus egyházában él, kereszthordozásra vállalkozott. Nem csináltunk titkot belőle, megmondottuk a kezdet kezdetén s kegyelmi tény volt, ha eddig nem került reá a sor. Tudjátok meg, s ha elfelejtettétek, jusson eszetekbe, a keresztségnek csak külső szimbóluma a vízzel való keresztség, a lényege a tűz- és a vérkeresztség. Csak az keresztelkedik meg, aki alámerül egy halálba, a Krisztus halálába, maga is meghal a világ számára s a világ az ő számára; «megvakul hiú szeme», elmúlik ezer üres kívánsága, leszámol ennek a világnak apró előnyeivel és nagy ígéreteivel, felveszi a keresztjét és nyomdokaiba lép annak, akit Urául választott. A keresztyén anyaszentegyházban mindenkinek meg kell tennie ezt az utat.
Megtették ezt az első keresztyének, a római világ hősei és nagy élvezői, az egész középkor keresztülment ezen a leszámoláson, a reformáció puritán aszketizmusa keresztvállalás és kereszthordozás volt. Meddig és miért, nem kérdés most, tény az, hogy most rátok került a sor.
Keresztyén anyaszentegyházban nem idegen dolog az, ami megesett rajtatok; a magyar reformátusok 1681-től 1781-ig őseik honában üldözött és elnyomott kisebbség voltak, második osztályú állampolgárok, közhivatalokat nem vállalhattak, királyi kegyben nem részesültek, családi birtokukat mindenféle ürüggyel mások kezére játszották át, templomot nem építhettek, s ha építhettek is, kerítésen belül, torony és harang nélkül, hogy létükkel ne sértsék és ne provokálják a többséget. Törvény előtt csendes ellenszenv fogadta őket s százszoros igazságukból legfeljebb tízszeres pernyerés lett. Elhordoztuk, akármilyen nehéz is volt. Most rajtatok a sor; tudjátok meg, éppen azzal a ténnyel, azzal a szenvedéssel, amit most hordoztok el, éppen azzal lesztek igazán keresztyének és igazán magyarok.
Könnyű volt keresztyénnek és magyarnak lenni addig, amíg előny járt vele. Nehéz akkor, amikor bármiféle ok miatt szenvedni kell miatta. Nehéz magyarnak lenni Erdélyben, de az ottani magyarság különb is, mint a mienk. Nehéz keresztyénnek lenni Oroszországban, vagy Barcelonában, de az ott megmutatott keresztyénség sokkal többet ér, mint amilyennel mi sátorozunk. Ma mindenkinek könnyű magyarnak és keresztyénnek lenni, csak a zsidó származásúaknak nehéz; ezért kell különösképpen vigyázni, hogy megüssétek a mértéket és a nagy rostából ki ne hulljatok.
Nézzétek meg, ha nem tudtok magyarok és keresztyének lenni, akkor igazat adtok az ellenetek hozott törvénynek. Minél magyarabbak és keresztyénebbek maradtok, annál kevésbbé van igaza annak a törvénynek, amelyik magyarságotok és keresztyénségetekkel szemben bizalmatlan. Nincs más eszközötök, csak egy, de az az eszköz hihetetlenül hatalmas: megerőtleníti az ellenetek hozott törvényt, ha igaz magyarok és igaz keresztyének lesztek. Ez gyüjt fel mellettetek egy olyan erkölcsi erőt, amelynek gyümölcseit egy utánunk következő korszak látja meg. Miért történt a XIX. században a recepció? Nemcsak azért, mert a liberálisok különösképpen szerették a zsidókat, – a zsidókat nem szerette soha senki, – hanem azért, mert századok során felgyült a sok ártatlan szenvedés, méltatlan hátratétel, igazságtalan elbánás és ennek elhordozása egyszer csak a kor legnemesebb lelkeire elviselhetetlenné vált. Az ártatlan szenvedésnek kiengesztelő, hatálytalanító ereje van, csak valóban ártatlan legyen az a szenvedés! Itt másképpen kell élni, mint eddig: a kereszt szabálya szerint.
Erre mondja a 16-ik vers, akik e szabály szerint élnek, békesség és irgalmasság azokon és az Istennek Izraelén.
Jézus Krisztusban sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem számít, hanem csak az új teremtés. Ez pedig mindnyájunknak szól, akármilyen származású keresztyének vagyunk, mert Istennek éppen az az akarata, a házirendje, hogy a látszatból a valósághoz, külsőből a belsőhöz, mulandóból az örökkévalóhoz, apró foltozásból és tatarozásból az új teremtés gondolatához igazodik és igazít minket is. Vajha ebben a beálló újesztendőben nektek és nekünk, egész magyar nemzetünknek és ennek a beteg világnak az lenne vígasztalása és nyeresége, amit szent leckénk harsonáz felénk: A régiek elmúltak, íme újjá lett minden. Béküljetek meg az Istennel!
Lekció
2Kor 5,11-20