A jókedvű adakozót szereti az Isten

Sokszor erősítgettük, hogy az adakozás minden istentiszteletnek lényeges alkotórésze. Az adakozási felhíváshoz kegyelemígéretül a felolvasott Igét szoktuk hirdetni. Ma, a második sáfár-vasárnapon, ez Ige alapján foglalkozunk a keresztyén adakozás élettörvényével.
Először is egy komoly ellenérvet kell megerőtlenítenünk. Sokan azt mondják: a keresztyén adakozás, a gyülekezeti jótékonyság merőben felesleges dolog, olyan, mintha valaki a rák-betegségnek rettenetes színtelenségét átfestené és azt mondaná: meggyógyult a beteg. Hiszen a gyülekezeti jótékonyság egy csöpp a tengerben; egészen véletlen, kinek jut ebből a csöppből s egészen bizonyos, hogy mérhetetlenül kevés jut belőle. Nem szociális olajcsöppekre van szüksége a világnak, hanem gyökeresen új törvényekre. Meg kell dönteni a kapitalizmus kizsákmányoló hatalmát, mindegyre felül kell vizsgálni a jövedelem eloszlását, szigorú törvényekkel kell amunkás bérét, testi és lelki egészségét s munkaképtelensége esetén ellátását biztosítani. - Ez mind igaz. Ha a keresztyén ember egy jó szót szól a rabszolgához, ez még nem menti fel az alól a kötelesség alól, hogy küzdjön a rabszolgaság eltörléséért, éppen úgy nem, mint ahogy az, hogy a keresztyén ember köteles a közéletben, politikában kemény harcot vívni emberségesebb szociális törvényekért, köteles mindent elkövetni a kizsákmányolás megszüntetéséért, minél szélesebb néprétegek minél nagyobb gazdasági jólétének biztosításáért, még nem menti fel őt azon kötelesség alól, hogy résztvegyen a gyülekezet imádságos adakozásában és jótékonyságában. Főképpen azért nem, mert a gyülekezeti jótékonyság szinte azt mondhatnám, hogy jelképes dolog. Célja az, hogy a gyülekezetben kialakítson egy olyan lelkületet, amely nélkül éppúgy nincs gyülekezeti élet, mint ahogy nincs imádság, vagy ígehirdetés nélkül. Lehet akármilyen buzgó az istentisztelet látogatása, akármilyen építő az ígehirdetés, akármilyen ragyogó a templom és mutatósak az intézmények: a gyülekezet egészségének, életképességének fokmérője az: milyen benne a hívek adakozása? Mi hát ennek az adakozásnak a törvénye?
Az első, amit tudnunk kell: az adakozás Isten ajándéka. Isten minden teremtett lény eltartásáért magában a teremtésben felelősséget vállalt. Ezt a felelősséget atyai szeretetével hordozza és a gondviselés roppant munkájában váltja be. Isten minden ember számára kirendelte a naponkénti kenyeret s el nem mulasztja elküldeni ezt a kenyeret az Ő gyermekei számára. Ebben a küldetésben azonban egy csodálatos törvényt követ: senkinek sem közvetlenül adja, úgy, hogy ahogy egykor adta a mannát az égből, hanem mindig testvéri kezeken át küldi. Mindenki mástól kapja a kenyeret, de mindenkinek Isten küldi.
Hányszor megtörténik, hogy egy-egy ember kezén fölhalmozódik a mások kenyere és nem jut el ahhoz, akihez küldetett. Hány ember nem adja azt a munkaalkalmat, amit adhatna, nem fogyaszt annyit, amennyit kellene, nem vállal a betegek, munkaképtelenek eltartásából akkora részt, amekkora ráesnék. Hány ember szétszórja, elpusztítja a pénzt, haszontalanságokra, sőt gonoszságra fordítja. Mindezzel elveszi valakitől az Isten rendelte kenyeret. Emberi értelmünkkel nem mindig látjuk meg az összefüggést, de a keresztyén gyülekezetek jótékonyságában éppen az a gondolat nyer kifejezést: mindenem, amim van, Istené, minden, amit reám bízott, másoknak javát is szolgálja. Isten nemcsak engem tart el, általam táplál sok más testvért, felelős vagyok Isten előtt az én atyámfiaiért. Ez a keresztyén sáfárságnak a gondolata.
Az adakozás Isten ajándéka. Minden darab kenyérben és fillérben, amelyet jószívvel adtak, Isten áldása, gondolata és dicsősége megy tovább a világon. Nagy figyelmeztetés ez azoknak, akik összegyüjtik és szétosztják az Isten dicsőségére adott ajándékokat. Olyan az, mint a szent kenyér, isteni szolgálatra való adomány. Üzeni az egyháznak: úgy becsülje meg az adományt, mint amelyikben benne van a szegény asszony két fillére, amelyikre Jézus áldó tekintete esett.
De ajándék az adakozás annak, aki kapja. Istennek nem az a célja, hogy egy csomó igényes, válogató, irigykedő és gyűlölködő lelket neveljen. Mi, akik adakozunk, mérhetetlen türelemmel és megértéssel tartozunk irántuk lenni. De Isten követelheti tőlük az alázatosságot és a békességet, a Benne való bizodalmat és a hálát. Követelheti azért, mert százszor tudtukra adta, hogy különösképpen kedvesek neki, dédelgetett gyermekei, akiket azért próbál, hogy mélyebb ismeretre és nagyobb szeretetre jussanak el.
De nagy ajándék azoknak, akik adnak. Tudjátok-e: milyen mérhetetlen kegyelem Istentől, hogy ti jót tehettek? Lehet-e ennél nagyobb kiváltság, fölöslegesebb szolgálat, mint segíteni, örömet okozni, könnyet törölni, Isten gondviseléséhez példát szolgáltatni, helytállani az Isten örök igéretéért? Aki megkóstolta az igazi adakozás édességét, tudja, hogy a jótettel nem az van megajándékozva, akivel jót tettünk, sokkal nagyobb ajándékot nyer az, akinek szabad volt jót tennie!
A másik dolog, amit az adakozásnál figyelembe kell venni, az, hogy mi Isten ajándékából adunk ugyan, de böjttel kell, hogy adjunk. Van az adakozásnak egy mennyiségi mértéke is: adj annyit, hogy érezd meg; adj annyit, hogy miatta valamiről mondj le; adj annyit, hogy ne legyen könnyű megadnod.
Élénken figyelnünk kell erre a törvényre. Isten nagyon komolyan veszi, csak mi feledkezünk meg róla. Az adakozás Csak ott igazán Isten szerinti áldozat, ahol böjttel jár. Miért van az, hogy az Evangéliom és maga Krisztus Urunk is annyiszor elítélő, sőt reménytelen nyilatkozatokkal tört pálcát a gazdagok felett? Azért, mert minél inkább a feleslegből történik az adakozás, annál inkább elcsenevészedik és semmivé válik. Minél inkább böjttel jár az adakozás, annál bátrabb, erősebb, hősiesebb, vakmerőbb és csodálatosabb. A szegény asszony összes kincsét, mind a két fillért beleadta abba a perselybe, amelyik mellett észrevétlenül ott állott Jézus, pedig nem is tudta, hogy látja Jézus. A gazdag ifjút maga Jézus hiába tette próbára: «Add el minden marhádat és oszd ki a Szegények között; ő lehajtott fejjel ment tova, mert sok jószága volt». Azt hiszem, ha a gazdag ifjútól Jézus azt kérte volna: add 50%-át a vagyonodnak, éppígy gondolkozott Volna; így gondolkozott volna, ha 25%-át kéri s nem tudom, odaadta volna-e a 10%-át? A gazdag ifjú elveszett, mert félt a böjttől.
A földi javak Istennek nagy áldása ugyan, de rettentő kísértés jár vele: leköti minden időnket, gondolatunkat, érzésünket s bár alapjában jóra hajlanánk, önzővé, telhetetlenné, keményszívűvé tesz. Azért kapott meg engem egy költemény, amelyik így kezdődik: «Uram, ments meg a főnyereménytől!» Az anyagi javak csak akkor nem rontanak meg, ha böjttel védekezünk ellenük. Ha megkétszereződött a jövedelmed, ne egyél több tál ételt, mint eddig ettél, de háromszorozd meg azt, amit a szegényeknek adtál.
Mindig azt tapasztaltam: minél szegényebb valaki, annál adakozóbb. Ebben van a szörnyű ítélet a gazdagokra, ebben van a drága vígasztalás a szegények számára, ebben rejlik az a nagy kegyelem: nem lehet olyan koldus az ember, hogy ne tudjon királyi adományt adni, ha megvan hozzá a lelke. Az a szegény ember, aki egy télen át gyalog járt a hivatalába, mert a villamosra szánt pénzt a sáfár-szövetségbe adta, fejedelmibb adományt adott, királyibb egyéniség, mint az a vezérigazgató, aki egy kórházat építtet ugyan, de ez a kórház nem került böjtjébe. Viszont nincs mentesség azon a címen: szegény vagyok s olyan keveset adhatnék csupán, hogy azt nem is érdemes adni. Minél szegényebb valaki, annál többet adhat, mert annál elevenebb élet szakad ki belőle az adományával s minél frisebb a vér a szent filléren, annál nagyobb, annál királyibb ajándék, tehát annál érdemesebb adni.
Böjttel kell adnunk, de Isten megköveteli, hogy jókedvűen adjunk. Az ímmel-ámmal, savanyúan, kénytelenségből adott ajándék beszennyezi az oltárt. A magyar ember, ha egy falatot elejt, azt mondja: valaki megsajnálta. Nem lesz tápláló kenyér abból az adományból, amit megsajnáltunk. Isten a jókedvű adakozót szereti. Lehet egy adakozó jókedvű?
A legderültebb társaságban egyszerre elhallgat a vídámság, ha valaki elővesz egy gyüjtőívet. Ha egy templomépítésre valakitől pénzt kérünk, olyan furcsán mosolyog, mintha azt mondanánk: nem lenne szíves kihúzatni a fogát? Az emberek ma valósággal felfortyannak, ha kérnek tőlük s ebben nemcsak a sok meggondolatlan, rendszertelen, felesleges és könnyelmű kérés a hibás.
Lehet-e jókedvűen adni? Lehet-e másképpen adni? Nem öröm-e a fiatal anyának, hogy szép éhes magzatának odanyujthatja édes tejtől szétfeszülő kebelét? Nem öröm-e az apának, ha áhitatos csendben várakozó gyermekeinek leszelhet egy darabot az orcája verítékével szerzett fehér kenyérből? Tulajdonképpen nincs is más, igazán magasrendű öröm a világon, mint adni. Ez azt jelenti, hogy gazdagok vagyunk, hatalmasak vagyunk, fejedelmi méltóságot töltünk be, koronát viselünk. Már mondtam: minél szegényebbek vagyunk, annál többet adhatunk. Az adakozás királyi méltóságának nincs minimuma, mint ahogy nincs maximuma sem.
És hogyne adnánk örömmel, amikor Isten iránti hálából adunk! Azért adunk, mert Ő mérhetetlenül megajándékozott minket, milliószor, meg milliószor többet adott nekünk, mint amit visszakér tőlünk. Adta ezt az életet és kér belőle néhány csepp vért. Adta ezt a roppant világot és kér belőle egy parányi kis tettet. Adta a lelket és kér belőle egy-két fogadalmat. Adta értünk Krisztust és kér érte egy parányi szolgálatot. Krisztus adta értünk a kereszten az Ő életét és kér tőlünk néhány percet, egy kis foszlányt az életünkből. Ez mind olyanforma, mintha valaki adna neked egy búzaföldet és kérne tőled naponként egy kalászt; adna egy óriási virágos rétet és kérne tőled mindennap egy szál virágot; adna kincses bányákat és mindennap kérne tőled egy arany porszemet. Hogyne örülnénk ennek, hogyne lehetnénk jókedvű adakozók!
S az egész gondolatmenetet betetőzi, mintegy koronába foglaja: «A jókedvű adakozót szereti az Isten». Azért kell adakoznunk, jókedvvel adakoznunk, hogy szeressen az Isten. Ebben benne van az adakozásnak a jutalma is. Mivel jutalmaz meg Isten az adakozásért? «Valamit ember veténd azt aratándja is. » «Aki léleknek vet, az lélekből arat. » Ez nem azt. jelenti, hogy ha én a búzámból néhány mázsát szegényeknek adok, akkor jövőre több lesz a termésem, nem ég le a csűröm; nem azt jelenti, hogy ha a sáfár-szövetségbe beiratkozom, akkor a sorsjegyemet kihúzzák, a férjemet előléptetik, esetleg még valami legfelsőbb kitüntetésre is felterjesztenek: ez azt jelenti, hogy olyan lelket aratok Istentől, amilyen lelket vetettem az adakozásban. A szegény asszony odaadta két fillérét, itt nem a két fillér volt a valuta, hanem az a lélek, amivel a szegény asszony önmagát Krisztusnak felajánlotta. És erre a lélekre Krisztus nem fillérrel, drachmával, tálentommal fizetett, tehát nem földi valutában, hanem lelki valutában: odaadta magát a szegény asszonynak az Ő áldásában és helybenhagyásában: a szeretetért szeretettel. A bűnös nő alabástrom szelencéjét széttörve, drága kenetet öntött Krisztus lábaira. Ez is adakozás volt. Krisztus nem olajban, nem alabástromban fizetett, hanem a szeretetért fizetett szeretettel, bocsánattal, békességgel, áldással. Ha én azt a fillért, melyet a szegénynek adok, lélekben megcsókolom, Isten lelkétől egy csókot nyer a lelkem, helybenhagyó szót, símogatást, áldást.
Nincs más igaz adakozás, csak az, amelyik szeretet-vallomás Isten iránt: Uram, nézd, szeretlek, kívánlak, hálás vagyok Irántad, örvendek Neked, magasztallak Téged, gondolatodat keresem, tetszeni kívánok Neked, Tied legyen a dicsőség! Ez a jókedvű adakozás s az ilyen jókedvű adakozót szereti az Isten. Ez azt jelenti: az ilyen jókedvű adakozó előtt kitárul, hogy milyen nagy Istennek az iránta való szeretete. Látja ennek a szeretetnek a mélységét és magasságát, szélességét és hosszúságát. Látja, miképpen rendelte eleve, miképpen teremtette, látja - óh, be csodálatos látás - miképpen váltotta meg a Golgotán. Látja nap-nap után, hogy, takargatja gondviselése szárnyaival, eteti a kezéből és símogatja a tekintetével. Látja, hogy ez az Isten mennyire szereti nemcsak őt, hanem az ő testvéreit is, s milyen nagy öröm neki, ha a testvérek, főképpen egy hitnek a cselédei, egy gyülekezetnek a tagjai minél közelebb jutnak egymáshoz, minél többet társalkodnak arról, hogy Isten mennyire szereti őket együtt látni. Isten szeretete nem változik, de Isten változatlan szeretetét az adakozással fedezzük fel, ismerjük meg és tesszük a magunk életére nézve kibeszélhetetlen ajándékká, hiszen az Ő szeretetét megismerni az örök élet, a legfőbb jó itt lent és odafönt üdvösség! Mutasd meg ma is, tapasztald meg ma is, hogy a jókedvű adakozót szereti az Isten.