A gadarai párbaj

Jézus leszámol velünk. Ezt megtapasztalták a gadaraiak s mi most azért beszélgetünk, hogy megtapasztaljuk mi is.
Három dolgot kell észrevennünk. Először: milyen nagy a Gonosz hatalma, másodszor: azért mégis Krisztus az erősebb. Harmadszor: színt kell vallani.
Lehet-e jobban kiábrázolni, milyen szörnyű a Gonosz pusztító ereje, mint ahogy ez a történet teszi? A bibliai meggyőződés a Sátán erejéről, a démonok hatalmáról, a gonosz lélek megszállottairól a mai természettudományos vagy filozófiai gondolkozás előtt gyerekesnek tűnhetik fel. Gyerekes lehet mint tudományos magyarázat, de megdöbbentően igaz és mély mint ösztönszerű sejtelem, hitbeli meggyőződés, a világ dolgairól és minőségéről vett benyomás. Azt fejezik ezzel ki, hogy az ember és a világ szerkezetében, lényegében van valami ősgonosz, sátáni elem, a bukott angyalok örök lázadása Isten dicsősége és királysága ellen. Az ellenkező véglet tragikus feszültségét a halálos vagy-vagy-ot, a megegyezést kirekesztő ellentét törvényét érzi meg és érzékelteti e hitben az ember. Magunkban és világunkban olyan élő valóság a rossz, a bűn, hogy annak erejét nem lehet másképpen szemléltetni, csak úgy, ha egy élő, személyes hatalom örök pártütéseképpen ábrázolom. Hogy mivé válhatik egy élet, mivé válhatik a világ, amely fölött szabados úr lett a sátán, arra a felolvasott történet megdőbbentő és minden egyszerűsége mellett is művészi példa. Gadara kívül esik Zsidóországọn, az ú. n. Tízváros közigazgatási területén feküdt. Lakói sémiták, de pogányok. Kopár, dombos vidék. Meredek hegyoldal lejt a Genezáret tava felé s függőleges falban lesz eggyé a parttal. Agyagos, karsztos vidék, alkalmas üregek vájására, barlangok alakulására. Temetőhely volt ez időtlen idők óta: ezekbe az áthevült boltokba jól el lehetett rakni a fehér lepelbe burkolt halottakat. Ezért mindenki tisztátalan helynek tartotta és messziről elkerülte: a sémi ember vallásos iszonyodással kerül mindent, amihez holttetem ért. Nem is járt arrafelé senki, csak néha tévedt arra egy-egy legelésző disznócsorda - ez is tisztátalan állat. E vad, magányos, hullaszagú világ középpontjában él egy dühöngő óriás. Ki tudja, mióta, ki tudja, honnan verték ki, ki tudja, milyen rettenetes kínokat szenved. Iszonyú látásai voltak: félelem, düh, kétségbeesés marcangolta kebelét; ordításától zengett a csöndes vidék. Arrajárókra rárohant és ha nem talált senkit: önmaga testét tépte és éles kövekkel hasogatta. Hiába kötözték meg: eltépett minden láncot. Háborodott lelke üvöltözött az éjszakába: a gadarai gyermekek felsírtak és a férfiak elreteszelték a kunyhók ajtaját.
Íme, ilyenné válik az ember, a Szentlélek temploma, ha úrrá lesz felette a Gonosz lélek.
De a Gonosz pusztító hatalmára nem nyujt-e példát a mi életünk is? Olvassuk el egy huszonnégy óra bűnkrónikáját: mennyi szörnyűség a gyilkosok és áldozatok lelkében egyaránt? Ha kivallatnánk ezer öngyilkost abból a tízezerből, akik egy nap átlagban magukat elpusztítják s azok elkezdenének beszélni, halálkórusban, jajgatva, üvöltve, suttogva, vagy fagyasztó fahangon arról, amit életük utolsó huszonnégy órájában éreztek, azt mondanók, hogy a gadarénus temető képe rózsaszínű idill ehhez a nyomorúsághoz képest. Ha valahonnan, roppant távolból egy pillantást vetnénk erre a «keserű levében forgó» földre, mint ahogy Vörösmarty vetett egyik utolsó látomásában, ahol «hulló angyal, tört szív, őriült lélek» elfojtott sóhajtásai zúgnak és ahol mint «malom a pokolban» üvölt és sír valami vad rohanatban: azt kell mondanunk, hogy az egész világ a gadarénusi hullabarlangok kapujában ül és önmagát marcangolja széjjel.
Nem érezzük-e saját életünkön is a gonosznak ezt a megrontó és eltorzító munkáját? Olyan a te lelki orcád, amilyennek Isten alkotta, olyan a te hitvesed és gyermeked, amilyennek te szeretnéd látni, olyan a te családi életed, környezeted, lelki világod, amelyik egyedül Istennek szolgál és az ő dicsőségét zengi, olyan a mi nemzeti életünk, amelyiken nem látszik az ősgonosznak, az emberi bűnöknek pusztító kezenyoma? A különböző osztályokban, ezeknek egymáshoz való viszonyában, egész külső és belső életünkben? Szörnyű ez a pusztulás!
Megpróbál a világ saját magán segíteni, úgy, mint a gadarénusok: erőszakkal akarja megfékezni a dühöngőt. Bíróságok, börtönök, bitófák, hadseregek, szörnyű háborúk, szörnyűbb békék, birkózás a hatalomért, az örömért, a kenyérért: mennyi bűn és mennyi büntetés, mennyi átok és mennyi kárhozat! Látjuk a tehetetlenséget: sem meggyógyítani, sem megfékezni nem tudják a világ démoni pusztítását. Kovácsolhatnak bilincseket, fonhatnak béklyókat, lehet az paragrafus, lehet az közigazgatás, lehet az bojkott, vagy nemzetközi szerződés, a dühöngő titán letépi magáról s tovább veszélyezteti maga és mások létét, kárt tesz önmagában és idegenekben.
A gadarai démon, amikor munkáját Jézus megakasztotta, azt kérte, hogy a disznócsordába menjen át. Mintha azt mondta volna: nekem az volt a célom, hogy az embert lealjasítsam és állattá tegyem; tisztátalan és undorító állattá. Ezen ponton megakadályoztattam, megyek oda, ahová törekedtem; érjem el a célomat: én, a tisztátalan, lakjam a tisztátalanban. S céljukat elérték. Ha Isten meg nem akadályozza az elállatiasítás folyamatát, a Gonosz lélek anélkül, hogy kiköltöznék belőlünk, mibennünk is oda érkezik: tisztátalan állatcsordává válunk, ahol immár jól érezheti magát a világpusztító szellem és azt mondhatja: megérkeztem. Sátáni öröm ez a Gonoszra, de nem vígasztaló ez a sertésnyájra. Nem életet jelent számára, jelenti a végső felvonást, a meredek lejtőn hanyatt-homlok lezuhanást a halál mélységeibe. A lealjasodott világnak, emberi életnek ez a vége. Oh ez a vég! sokszor megjelenik előttem víziója: vértől iszamós, gőzölgő párától fedett, síkos, fekete lejtő, szánkáznak lefelé rajta és gurulnak bele a halálba táncoló nők, duhajkodó férfiak, sikoltozó gyermekek, nyöszörgő és hiába fogózkodó vének, családok, osztályok, nemzetek, egy őrült forgatagban; alól a mélyben loccsan a soha jól nem lakó tenger halálos fekete vize. Nem ismersz rá a vad gomolyagból egy-egy arcra? Nagy képmutatók, ünnepelt élvezők, gőgös vezérek, jaj, talán a gyermeked, hitvesed arca. Nem látod-e a halálzuhatagban népedet, - a saját orcádat? Irtózatos!
Előtte sugár jár, mögötte békesség, körülveszi csönd és az igézet, úgy közeledik e borzalmas helyre a názáreti Jézus. Es kiderül a második igazság: az, hogy a halálnál erősebb az élet, a gonosznál erősebb a jó, a sátánnál erősebb Krisztus. Az Úr az úr!
Miben van az ereje? Tisztaságában és tökéletességében. Nem Ő szerezte, vette attól, aki küldte. Éppen azért jött, hogy kivegye a lelkeket a gonosz hatalmából; azért szállott alá és öltött testet, hogy az áldozatul esett lelkeket megragadja, kiszabadítsa. Ez a birkózás itt még csak parányi kép és zálog arról az egyetemes és óriási harcról, amelyet Ő végez a világ fejedelmével, amíg a kereszten felsóhajt: «Elvégeztetett». Ezzel az öröktől fogva való szeretettel közeledik ezért a sietés, ezért sugárzik belőle félelmes harag és biztos győzelem. Amint megáll az ördöngős mellett, hódol előtte az elrejtőzött gonosz. Meghódol, pedig nem egyedül van. Százezer lélek egyesül benne. Légió a neve, mégis meghódol és leteszi a fegyvert; megmondja nevét s ezáltal átadja önmagát annak hatalmába, Akinek nevére földön, égen és föld alatt minden térd meghajol. Nincs tehát okod aggodalomra, hogy Krisztusnak ne volna elég ereje a romlást megdönteni, a lelkeket felszabadítani, a sátánt legyőzni s a Maga királyi joghatóságát kikiáltani. Te még nem tudod, hogy Ő milyen erős, ezért kételkedhetsz benne: íme, megmutatja magát, hogy a Galileából ideérkezett vándortanító a megváltó Isten, Krisztus, az Úr.
Figyeljük meg azt a találkozást, az ördöngősnek és az Isten Fiának találkozását. A gadarai ember itt szinte csak szenvedő tárgy; itt két személy van: a sátán és Krisztus. Először felsikolt a Gonosz: mi közöm hozzád? és menekülni próbál. Szegény őrült! Egyetlenegy valaki, aki meggyógyíthatja: Jézus. Előle akar elmenekülni. Őt akarja magától elkergetni. Minden bűnnek ez az első magatartása. A bűn több, mint a betegség, mert a beteg ember útálja a betegségét, meg akar szabadulni tőle, halálos csapásnak érzi magán, de a bűnös ember szereti a bűnét, meg akarja tartani magának, inkább az egész világáról lemond, csak a bűnét megtartsa. Valaki egyszer azt mondta nekem: milyen rossz példaszó: «Útálom, mint a bűnömet»; én a bűmömet szeretem, én az erényeimet útálom. Amíg szeretem a bűnömet, addig Jézust ellenségemnek tartom, félek tőle, ki akarom kerülni, feleslegesnek látom s úgy érzem, hogy az életembe jogtalanul betolakodott. Útálom azokat is, akik Róla beszélnek, elnevezem nyomorult pietistáknak és álszenteskedőknek s mindezt azért teszem, mert bűneimet jobban szeretem, mint Jézust. Ez a bűnös ember első magatartása Jézussal szemben. A másik ennek éppen az ellenkezője. Mihelyt Jézust közelében vagyok, megismerem a nyomorúságomat, rájövök arra, hogy áldozat vagyok és önmagamnak az áldozata. Mikor a gadarai ember elméjéről elszállt a véres köd, végigsimította homlokát, körülnézett, meglátta, hol van, mi lett vele, látta a temetőt, mezítelen, véresre tépett testét és látta Jézust: egyszerre szembefordult a Gonosszal és hitével átkarolta Jézust. Mikor Jézus visszaadja tiszta látásomat s én észreveszem, mivé tett engem a bűn: ellentmondok annak, ami elnyomorított, boldogtalanná tett, elvette lelkem békességét, átokká tette a földet és bezárta előttem az eget, gyűlölöm és gyűlölöm a bűnömet. De ugyanakkor egyszerre valami mélységes szeretet ébred fel bennem Jézus iránt. Akkor Ő lesz nekem az egyetlen reményem. Azért egyetlen reményem, mert Ő még jobban gyűlöli az én bűneimet, mint én és neki ereje van arra, hogy legyőzze és megszabadítson tőle. Ő lesz az én leghatalmasabb szövetségesem, egyetlenegy menedékem, legfőbb orvosom, csakugyan «Jézusom», igaz neve szerint: szabadító Istenem.
Jézust a bűnös megismeri. Jézus a bűnöst hatalmába ejti, azután cselekszik. Cselekvése kettős: kiűzi belőlem a gonosz lelket. De ez csak az egyik. A másik az, hogy gondjába vesz, a kiűzött helyét betölti az iránta való szeretettel. Fölgyúlasztja bennem a hálát és a lelkesedést, olyanformát mível velem, mintha egy kőről lefaragják a hamis istennek a nevét és felvésik rá az igaz Istennek a nevét. Kiűzi belőlem azt, aki légió és helyét betölti Ő, az egyetlenegy. A gonosznál nagyobb a Jézus hatalma és Jézus győz.
Végül a harmadik tapasztalás: színt kell vallani a Szabadító mellett. Lám, a gadarénusok is látták, hogy mi történik, ezer és egy okuk volt arra, hogy érdeklődjenek: ki ez a csodálatos ismeretlen, aki az ördöngőst meggyógyította és a gonosz lelkeket elűzte. De ők nem érdeklődtek, ők számvetést csináltak és sajnálták a kétezer disznót, amelyik elpusztult azért, hogy egy lélek megmeneküljön. Ezeknek több volt a haszon mint a lélek, a pénz, mint az igazság és a szeretet. Egy disznó ha az övék volt, többet ért, mint ezer idegen halhatatlan lélek. Ezek az emberek hozták meg a magukra nézve rettenetes döntést: eredj el határunkból, ne zavarj minket, hadd legeltessük a mi nyájunkat, üljük a mi torainkat, keressük a mi örömeinket, arassuk a mi apró hasznainkat, izzadjunk, birkózzunk, szeretkezzünk, együnk és igyunk, te pedig, oh, ismeretlen fényesarcú vándor, különös követ, idetévedt idegenség, eredj tovább.
És jaj, tovább ment!
Hány, meg hány ember zárja el szobáját, szívét Krisztus elől! Ha látnátok magatokat, amikor egy diakonissza látogatását fogadjátok és csendesen el akarjátok tuszkolni a küszöbről azt, aki a Krisztus nevében jött hozzátok, ráismernétek magatokban a gadarénusi arcvonásokra. Ha látnátok magatokat, amikor villamoson, vagy társaságban, kiskocsmában, vagy bridgeszalonban valaki kiejti Krisztus nevét s azt mondja, hogy Ő szabadító, milyen védekező, savanyú, vádoló, napirendre térő, zavart képet tudtok vágni! – nem tanulhattátok ti azt mástól, csak a gadarénusoktól. Ott egyszerre egy egész falu ilyen arcú ember élt. Ha jó egyházi körökben beszél valaki újjászületésről, házi áhítatról, saját szavakkal való közös imádságokról, egyszerre az a gadarénusi ravasz, félénk, gyanakodó, védekező nézés villan meg a szemekben, amilyennel Jézusra néztek és azt mondták: inkább ne, eredj tovább, fontosabb dolgaink vannak, mint ez; tudod, botrány lesz, nem szeretjük a feltűnést.
De nem szörnyű az, hogy átmenjen köztetek az Élet Fejedelme és ti kizárjátok? Kopogtasson az ajtótokon és ti eltanácsoljátok, be akarjon lépni a szívetekbe és ti hirtelen elreteszelitek az ajtót? Tudjátok, hogy mit zártok el magatoktól? Elment előttetek a Megváltó Hatalom, az egyetlen és visszahozhatatlan alkalom arra, hogy megszabaduljatok a haláltól, az életre menjetek által! Balgatagok, megátkozott, kárhozatra ítélt, örök gadarénusok! Annál inkább megértjük, hogy mikor a meggyógyult gadarénus lelkendezve, az újjászületés első boldog leheletét szívta le a szívére, sugárzó arccal nézett Jézusra és azt mondta: Uram, veled akarok menni. Szép ez, jó ez, helyes ez. Álljanak Jézus mellé azok, akik köszönnek neki valamit. A világ úgyis elzárja magát Tőle és menekülni kíván előle. Tegyenek bizonyságot Róla azok, akik köszönnek neki csak egy tiszta gondolatot, egy tündöklő látást, egy édes vígasztalást, egy korty vizet, egy csókot, egy áldást.
Jézus azt mondja: «Eredj haza a tiéidhez és jelentsd meg nekik, mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr és mint könyörült rajtad. » Látjátok-e, milyen fínom és csodálatos intézkedés van ebben? Jézus amikor visszautasítja, akkor fogadja el s tulajdonképpen azt mondja: velem vagy akkor, hajómba akkor szállsz, ha bizonyságot teszel rólam. Eredj haza, ahol téged mindenki ismert, ahol tudják, ki voltál, mondd el, mivé lettél. Legyen nyitott könyv az életed; a hétköznap misszionáriusa légy. Egy parányi világban, mindennapi környezetedben beszélj szakadatlanul arról, hogy Isten «nagy dolgot cselekedett» veled: könyörült rajtad.
Nincs is nekünk más mondanivalónk a világon, mint hogy Isten könyörült rajtunk. Nem ítélt meg, pedig megérdemeltük, hanem könyörült rajtunk. Nem segített rajtunk érdem, erő, emberi közbenjárás, de segített Ő, az örök irgalom. Ez az örök csoda, s ezzel lehet biztatni másokat és a világot is: Isten rajtuk is könyörülni fog. Nincs nagyobb szüksége a világnak semmire, mint arra, hogy Isten könyörüljön rajta és nincs nagyobb öröm, mint tudni azt, hogy Istennek is éppen ez a célja és akarata, hiszen egyebet sem tesz a teremtés napjától az utolsó ítéletig, minthogy hirdeti, gyakorolja, ígéri és beváltja azt, hogy könyörül, könyörül, könyörül!