Ravasz László

Mi itt azért gyűltünk össze, hogy ezzel is segítsünk megépíteni egy templomot, amelyet a Magyar Ádvent Templomának fognak nevezni. Ebben a névben benne van a templom egész programmja, de benne van az én ma esti rövid beszélgetésemnek a témája is.
Az ádventet a régi egyházi atyák tempus claustrumnak nevezték. A magunkbaszállás drága alkalma ez, amidőn számba kell vennünk, kik vagyunk, milyenek vagyunk. Nagy jótétemény a magyar nemzet szemét befelé fordítani és bűnei megismerésére vezetni. Ennek a népnek azok voltak a legnagyobb jóltevői, akik bűnbánatot prédikáltak és követeltek. Széchenyi nagysága éppen abban áll, hogy a nemzeti hibák megismerésének archimedesi jelentőségét ő hirdette legnagyobb erővel.
A bűnbánatot az eszmények látása ébreszti fel bennünk. Látnunk kell, hogy milyen az igazi magyar nemzet, hogy elsirathassuk mindazt, ami belőlünk e teljességhez mérten hiányzik. Sírjon a magyar lélek, mint ahogy a megcsonkított műalkotás sír elveszített szépsége és megromlott tökélye után. Lássuk magunkat szabadnak, tisztának, erősnek, munkásnak, komolynak, hívőnek, lássuk magunkat az Isten népének, hogy felgyöngyözzék belőlünk a fájdalom annak láttára, milyen messzire estünk mindettől.
Ádvent azonban nemcsak bűnbánat, hanem vezeklés is. Éjjeli és nappali exercitium, a lélek és a test gyökeréig ható aszkézis szükséges ahhoz, hogy ellene mondjunk minden kísértésnek és meg tudjunk állani a lejtőn. Tudni kell azt, hogy a jövendőt nem örökölheti testben és lélekben megmételyezett ifjúság; ki a síkra, az ifjúság tisztaságáért! Nem gyógyulhat meg egy olyan nép, amely nem tiszteli a családi élet szentségét, ahol a házasság nem a lélek és a test megújulásának tiszta forrása. Elveszett az a nép, amely képzeletét annyira beszennyezte, hogy művészete is olyan, mint az istállóvízből fagyott jégvirágok. Azért kell, kell egy új hajlék itt Budapesten, ahol a kereszt bolondságát hirdetik, ahol a kereszt véres áldozatáról prédikálnak és ahol az ó-ember megöldökölésének szent gyakorlatait végzik.
De az ádvent jelenti azt is, hogy átmenet idejében járunk. Ez először is alázatosakká tesz minket, mert eszünkbe juttatja, hogy mi még nem vagyunk a célnál; útonjárók vagyunk, szemünk előtt távoli messzeségben int az a boldog világ, ahova meg kell érkeznünk. Nem szabad időt vesztegetni; sem az útszéli virágokért megállanunk, sem egymással apró csetepatéinkat, kicsiny pereinket elintézni, mert minden perc drága és ki vállalja a felelősséget mindazért, ami hátráltatja a megérkezést? Ádventi kép a pusztában vándorló Izráel. Ilyen pusztai vándorláson megyünk át mi is ; mikor érkezünk célhoz, nem a mi dolgunk; a mi feladatunk csak az, hogy hordozván magunk között a szövetség ládáját, Isten jelen valóságának, megtisztító erejének és örök bölcse-ségének zálogát, meg ne álljunk, le ne telepedjünk, hanem folyvást haladjunk előre.
Ezért az ádvent a tapasztalásoknak az ideje is. Kellett máris éreznünk, hogy útunk Istennek különös vigyázása alatt áll. Mikor nagyon-nagyon megéheztünk, valahogy manna hullott az égből; mikor végképpen elepedtünk, még a kősziklából is forrás fakadt, ajkunk előtt a keserűvé vált vizek megédesedtek és ezer meg ezer kígyómarást a magasra tartott kereszt közöttünk is, a legújabb időben is, csodálatosan gyógyított. Hitvallás lesz a Magyar Ádvent Temploma arról, hogy Isten az ő népét a legnagyobb nyomorúságban sem hagyta el, hanem csodálatosan vezette és csodálatosan segítette.
De minden ádventet leginkább az jellemez, hogy nem önmagáért van, hanem a karácsonyra utal. Ennélfogva ádvent temploma kőbe épített és századokra szóló kicsiny, de hű hitvallás arról, hogy mi nem az alkonyat, hanem a hajnal népe vagyunk. Az a pont, ahol mi megállottunk, történelmünknek nem a vége, hanem új fordulójának kezdete. Sok, sok hitet kell mutatnunk magunknak és a világnak, parancsolni kell a köveknek, erdőknek, hegyeknek és völgyeknek, természetnek és emberi világnak, hogy vegyék át és sugározzák világgá: mi élni akarunk, élni tudunk és élni fogunk. Ez a templom azt fogja hirdetni nemzeti életünkben és a lelki világban egyaránt, hogy halálos bűn a lemondás, Istent sérti és káromolja az, aki bizalmatlan akár szeretete, akár ereje, akár bölcsesége iránt.
Végül kelenföldi lesz ez a templom. A Pannónia megvételéről szóló énekben erről a helyről ez mondatik: Kelenföldön átkelének… Egy kis csapatról van szó, Scythiából jött meg, hogy itt hazát foglaljon és az emberi civilizációba egy új, különös szépségű fejezetet írjon. Ezer év múlva, 1919 őszén, Kelenföldön átkelt egy másik kis csapat s velük szintén új honfoglalás és új magyar civilizáció kezdődött. Milyen nagy különbség van a kettő között! Amaz a győzelmeknek és ígéreteknek a népe, amely a semmiből teremt új hazát, emez a bánatnak és gyásznak a népe, amely semmivé vált, régi hazájának romjain áll meg. És mégis, ez a kis sereg, az ország fővárosába bevonuló nemzeti hadsereg volt az első ünnepi megnyilatkozása az ébredő magyar léleknek, így jön az ádventtel és Kelenfölddel kapcsolatban a magyar újjászületés gondolata; s az a kicsiny templom a tétovázás és reménytelenség nikodémusi éjszakájába, mint egy fényírást, vetíti bele az örök Igét: szükség néktek újjá születnetek! Nemzeti újjászületés nagy gondolatának és még nagyobb tényének lesz egyik parányi szimbóluma ez a templom.
Láttam egy képet arról, hogy tízszer tízezernyi ozmán katona beláthatatlan pusztaságon imádkozik Istenéhez napfelkeltekor. A saruk meg vannak oldva, az imádság szőnyege leterítve s a mélyen meghajlott homlok érinti a földet. Egy egész hadsereg, amelynek minden tagja mélyen megalázkodva köszönti a felkelő napot. Ez arcra borult táborról nem lehet tudni, hogy vájjon egy óriási mea culpázás-e, vagy pedig egy oroszlánszívű hadseregnek ugrásra készülődése, hogy megnyerje a győzelem napját. E pillanatban így szeretném látni, így is látom az egész magyar nemzetet: mélyen megalázkodva és földig leborulva, de új hajnalon, új napra ét új harcra készen. A földre boruló homlokok tele voltak gyásszal, szégyennel, szomorúsággal, a fölemelt homlokokon csak fényt, ígéret és győzelem lesz!

Két szem összevillan, két lélek kigyúl, mint a magnéziumláng, s mindenik elkiáltja a másiknak a nevét. Egy szempillantás alatt végbemegy ez a jelenet, mégis életsorsok, tragédiák csattannak fel belőlük és egy egész élet dől el benne jobbra vagy balra.
Ilyen drámai párbeszéd a felolvasott bibliai vers is. Jézus nevén szólít egy síró asszonyt: Mária! ez az asszony felismeri Jézust és elkiáltja magát: Mesterem! Olyan rövid jelenet, hogy a legkisebb Baár—Madas növendék is meg tarthatja emlékezetében, mégis olyan fontos és gazdag, hogy magába foglalja az örök nőkérdést, ennek az intézetnek programmját és a mostani nagy alkalmat.
Először azt kell megmondanom, hol és mikor hangzott e ez a két kiáltás?
Nagypéntek után harmadnapra, húsvét reggelén, mindjár hat óra után, midőn a hirtelen támadt hajnal sugarai mintegy rohamra induló fénysereg, elfoglalta a sötétség által meg szállott földet. Elhangzott egy temetőben, a jeruzsálemi gazdagok temetőjében, pálmafás keleti kertben, nem messzire az arimathiai József sírboltjától, ahová eltemették pénteken este a názáreti Jézusnak megsiratott, verítékbe és vérbe fagyott tetemét. Elhangzott egy asszonynak az ajakáról, aki azért jött, hogy megmossa, megkenje, gyolcsba takarja, eltemesse és holtig sirassa ezt a drága tetemet, de jaj, nem találja sehol. Átviharzik a lelkén egész élete: boldog, tiszta gyermeksége, a förtelem és szégyen posványaiban való fuldoklása, Jézussal való találkozása, aztán ahogy megragadta és felemelte őt, ahogy tartotta és megszentelte. — Mária Magdolna ez az asszony, akiből Jézus hét ördögöt űzött ki, s aki most sugárzó nyárelői reggelen, a temetőkertben úgy zokog, mintha vad források fakadtak volna fel a lelke mélységeiből. Minden elveszett.
S akkor egyszerre megzendül az az ismerős hang, amelyik nevén szólítja: Mária, és látja az ő eltemetett Urát, az élet és feltámadás dicsőségében ott állani és reánézni. Mintegy villámütés fut át rajta olyan érzés és olyan látás, amelynek elmondására egy élet is kevés. Elkiáltja magát: Mesterem! és ott zokog a Krisztus lábainál.
Miért épült ez a csodálatos iskola? Azért, hogy Jézus és a magyar leány találkozzanak. E találkozásban mint két ellentétes villamosság sarkiassága ér össze a hívás és a felelet.
Nem gondolom, hogy szebben el lehessen mondani a Jézus hivogatását, mint ez a bibliai vers teszi.
Először is az tűnik fel, hogy Krisztus milyen közel volt Máriához, midőn a temető kertben őt kereste, de Mária nem tudta azt. Hogy távolodott tőle, hogy közeledett hozzá, milyen magányos és elhagyatott volt, de Jézus látta és figyelte és tudta, hogy egyszer meglátja őt, mert Isten neki adta.
Oh, kis és nagy leányaim, hányszor közeledtek ti is feléje, hányszor távolodtok tőle; de ő lát, figyel és vár. Csak ti vagytok távol tőle, Ő egészen közel van hozzátok, csak ti érzitek magatokat elhagyatottnak, árvának, — Ő veletek van, csak ti bódultok el a keresés hiábavalóságának fáraszt kínjában, az Ő szívében remeg a boldog találkozás pillanat, Ő már érzi a veletek való együttlétei örömét, már akkor amikor ti még nem láttátok meg őt. Van-e ennél szebb t hívebb kiábrázolása annak, hogy Ő előbb szeretett minké az örökkévalóságból elibénk jött, utunkba áll szent talákozóra és várja azt a felismertetést, amelyet készített számunkra.
A másik nagy dolog, amit látnunk kell, az, hogy Jézus nevén szólította Máriát. Ez azt jelenti, hogy valami egésze személyes viszony az, amelyben Máriával és minden mí lélekkel élni kíván. Nem általános szabályokban, elvont formulában, kaptafára készült módszerekkel közeledik a lelkekhez hanem egy sugárzó fejedelmi személyiség közvetlenségével, szembe néz veled, neveden szólít, egyéniséged gyökerét ragadja meg és alakítja át. Mária! oh mennyi mindé lehetett ebben a hangban... Talán volt benne szemrehányás: Mária! hát nem ismersz te — engem ? Lehetett benne valami hideg ítélet: Mária, elmégy mellettem? Volt benne valami gyengéd biztatás: Mária, én vagyok itt valami nagy-nagy meleg szánalom: Mária, ne sírj, — s volt benne valami kitörő, mennyei öröm, valami a viszontlát, ujjongásából, — hiszen az üdvösség maga is viszontlátás, — Mária, én itt vagyok és te is itt vagy!
Mária, Judit, Márta, Júlia, s minden leánynevet elsorolhatnék, hangzik át a világon a Jézus hívogató szava és hangzik itt is a Baár—Madas intézet folyosóin, szobáiban, csarnokában, éppen a ti nevetek. Szól a magyar leányhoz, a magyar asszonyhoz, a kicsinyekhez az iskolában, gügyögő és simogató hangon a gyermekszobában, a nagyokhoz az életben, öregekhez, amikor fáradtan, egyedül maradtak. Szól a konfirmációban különös melegséggel, félelmes és áldott vonzó erővel.
Szól hozzá, midőn menyasszonyi fátyolban tart az oltár felé hűséget esküdni egy hosszú és nehéz életre; mennyi erő és áldás van a szavában! Szól, amikor a vér és könny nagy szertartásban életet ad a maga gyermekének s annyi megszentelő erő van a szavában, amidőn ismétli a paradicsomi Ígéretet: fájdalommal szüljed a te magzatodat. Szól hozzá, amikor bölcső felé hajlik és sugárzik az arca, vagy mikor a koporsó mellett valakit nagyon sirat. Nevét kiáltja, mikor tobzódva és ifjúsága rózsáit szórva, táncol az örvény felé és nevét suttogva veszi a karjaira, mikor fáradtan, talán megvetve összeesik, amikor átlép felette a világ, csak az örök irgalom hajlik feléje, s veszi karjára elhervadt, elhanyatló fejét. Szól akkor biztató, meleg, vidámító beszéddel, mikor feltört kezével dolgozik a naponkénti kenyérért, mikor ifjúsága és szépsége búcsúzik tőle és mikor fáradtan megérkezik a sírhoz. Neveden szólít, utadba áll, szemedbe néz, mert drága öröksége vagy neki: ő a vőlegény és lelked az ő véren váltott menyasszonya.
De vessünk egy pillantást a feleletre is. Mária csak egy szót tudott elzokogni: Mesterem! Ez előtt pár perccel még ő volt a világ legszomorúbb és legboldogtalanabb asszonya. Céltalan, elhagyott teremtés, zokogássá vált élet, reménytelen asszonyi elégia egy temetőkertben, ahonnét még a halott is elveszett. És most ezt a szót úgy kiáltja, hogy belőle évezredekre tüzek villannak fel, és forró örömök lávapatakjai indulnak el. Mesterem, milyen jó, hogy te élsz! Mesterem légy áldott, hogy szeretsz! Mesterem, te vagy az élő Isten fia, ki annyira felettem állasz, mint a csillag, a szent János bogár felett, s mégis milyen jó, hogy te vagy hozzám legközelebb ezen a világon. Mesterem, te vagy az én Uram, fölséges Királyom, ón a te alázatos szolgáló leányod vagyok, ezentúl mindig neked engedelmeskedem, te lész a legnagyobb érzésem és a legboldogabb szolgálatom. Társaságodban találom meg a legfőbb örömet, te vagy minden vigasztalásom forrása. Te vagy királyi kárpótlás elveszett világokért; tied a szívem, tied az életem. «Elfordulván» kiálta Mária: Mesterem! E vallomásban elfordult attól s világtól, amely körülötte állt, a pálmáktól, a völgyben csillogó várostól, az égen tündöklő naptól, s mindezek minden dicsőségétől. Elfordult és szegényebb lett velők, de Krisztusban új világok gazdagságát nyerte meg. Elfordult a síroktól, az arimathiai József kőboltjától, a halál győzelmi színterétől: a földtől és leborult a feltámadás és az élet fejedelménél sugárzó alakja előtt. Nem hozott cselekedeteket, nem hivatkozott érdemekre, formula, szertartás nem jutott az eszébe, egész lénye testté vált imádság, maga egy meggyújtott oltái elkiáltott hála, valaki, aki éppen most halt meg, de éppen e pillanatban halottaiból csodálatosan feltámadott. . .Ebben a találkozásban benne van nemcsak az asszonyi szív sorsa, hanem ez az intézet és annak mai alkalma is. Íme Máriát, a nyugtalan, kereső, kapkodó Máriát, aki sírok között szétbontott hajjal lihegve fut, most Pétert hívj segítségül, majd a kertészhez fordul tanácsért: Jézus milyen rég látja, készen várja és fogadja. A nyugtalan női lelke amelyik csapongva fut temetők és pálmaligetek közt, keresi Urát, mint kivert madár a fészkét: Krisztus az anyaszentegyházban öröktől fogva várja. Ez az intézet is ennek az öröktől fogva megindult várakozásnak, ennek a nagy el készítésnek a háza. Leányaim, ti még nem voltatok, édesanyátok kisebb leány lehetett, mint ti most, de már ezé az intézetért hullott valakinek a verítéke, szállott az imádsága és fényeskedett a látomása. Mi már rég nem leszünk, dédunokáink is öreg emberekként sírba készülnek leszálla: mikor még mindig új, mosolygó leánysereg fehér matrózruhában, fekete nyakkendővel, lép be ennek az intézetnek öregedő kapuján és hoz magával mindig új tavaszt és nyarat. Ez az intézet mint egy kitárt anyaöl, készen várja az új meg új nemzedéket, beszél neki azokról, akik itt éltek, égtek, szolgáltak, jeléül annak, hogy Krisztus vár a találkozón. Mindig vár, emberöltőkön és századokon keresztül.De benne van ebben a párbeszédben ennek az intézetnek didaktikai programmja is. Ez az intézet leányliceum, a magyar nőnevelésnek egyik legmagasabb iskolája, amely az általános műveltség alapvető ismereteit közli az új nemzedékkel és képesíti a növendékeket az egyetemi tanulmányozásra. Olyan, mint minden hasonló fokú intézet és legalább úgy végzi ezt a feladatot, mint bármelyik azok közül, de mindeniktől különbözik egy dologban : tanítói munkájának koronája a teljes és a tiszta Krisztus-ismeret. Mindent tanít, amit más intézet, de ezenkívül még tanít a Krisztus ismeretére; hogy minden ismeret a Krisztus orcájától legyen sugárzó. Olyan ez a különbség, mint amilyent az alpesi tájék mutat, ha holdfényes éjszakában nézed, vagy sugárzó reggelen.Ennek az intézetnek legfőbb nevelői célja Krisztushoz vezetni a leánylelkeket és reá bizni az Ő kezére. A neveléstudomány sokat tusakodik a felől, hogy mi a nevelés végső célja, meddig kell nevelnünk és mikor szűnik meg a nevelés? Ez az intézet hiszi és vallja: addig nevelünk, amíg neveltünk találkozik Krisztussal és meghallja, hogy a nevén szólítja őt, és megvallja, hogy Krisztus az ő életének mestere és fejedelme. Krisztushoz vezeti a női lelket, mert Krisztus a pásztor, a legfőbb barát, az áldott inspirátor és fölséges király, egyszóval: Megváltó. Ha Ő megfogja kezét az idehozott leány gyereknek, ebből a kézből többé soha senki ki nem ragadhatja.És testvéreim, ebben a két szóban benne van és kifejezésre jut ennek az intézetnek református volta is. Reformátori szellem villámfénye cikázik e jeleneten. Mária ment a temetőbe végrehajtani egy szertartást. Keresett élete sovány, szomorú tartalmául egy kultuszt, futott Péterhez, hogy segítsen rajta, járjon közbe érte; belefogózott abba, akit Krisztusnak hitt s akkor összevillant a szeme a Krisztuséval. Egymás nevét elkiáltották, találkoztak úgy, hogy ezt a találkozást senki sem közvetítette, de senki sem akadályozhatta meg, túl volt az minden emberi szerzésen; szabad volt, egyéni volt, mert két lélek, túl minden földi vonatkozáson, szabadon és örökre összezárkózott. A Vőlegény az ő menyasszonyával: Krisztus a halhatatlan lélekkel.Végül ez a jelenet kedves és szép ábrázolata a magyar nemzeti vonatkozásnak is. Egy temetőkertben, egy nagyon síró asszonynak a Feltámadás és Élet fejedelme megmutatja a maga dicsőségét és húsvét reggelén kinyilatkoztatja, hogy a halálnál nagyobb az élet. A magyar temetőkertben, a nagyon síró magyar asszonynak az élet és a feltámadás királya hajnali dicsőségben igéri és mutatja, hogy a halálnál nagyobb az élet, nagypéntek után húsvét következik. Magyar leányok, húsvéti fényben nézzetek nemzetünk reménységére, jövendőnk Urára, a magyar szív dicsőséges megváltójára: Krisztusra! Krisztus az egyetlen név, amelynek e csarnokban tisztesség adassék. E név előtt minden térd meghajoljon és minden nyelv vallja, hogy Ő az Úr, az Atya dicsőségére. Minden kőbe ez legyen bevésve, ezt a nevet kiáltsák a falak, imádják az ajkak és dobogják a szívek, mert nem adatott az emberek között, az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk, csak az Ő neve. Az Ő nevében, az Ő nevére szenteljük ezt az intézetet.

Több mint kétezer éve világolnak ezek a szavak. A női lélek dicsőségéről sem azelőtt, sem azután nem mondottak szebbet és nagyobbat, mint ez a pár sor. Túléli a nemzedékeket, mint a diadém a királynékat; elporlanak az arcok, amelyek sugarában mosolyogtak, de az antik diadém ragyog tovább. Hadd tegyük e percben a magyar nő homlokára.
Jó asszonyt kicsoda találhat? Mert ennek ára felülmúlja az igazgyöngyökét. Minél magasabb a női eszmény, annál ritkább a megtestesítője, — de minél ritkább, annál becsesebb. Azt valljuk tehát ezzel az igével, hogy az igazi női jellem meglepetés, ritkaságszámbamenő lelet, mint a diónyi igazgyöngy, az öklömnyi gyémánt. Keresni kell, mélységeket és távolságokat kell megjárni, hinni kell benne és Istentől kérni s mikor megadatott, akkor örülni neki és megbecsülni. Ha valahol, ennél a drágagyöngynél van helye a figyelmeztetésnek: óvakodjunk az utánzatoktól! Három vonása van a jó asszonynak: az erő, a bölcseség, a szépség, amint ezt alapigénk mondja: erő és ékesség a ruhája és száját bölcsen nyitja meg.
A világot férfiak kormányozzák, de a férfiakat asszonyok ihletik. Minden nagy ember mellett ott van egy fényes árnyék: az anyja, a hitvese, vagy a leánya. És minden elbukott férfi mellett ott sötétlik egy démoni árny: a rossz asszony. Legyen a nő jóravezérlő erő, magasba vivő szárny, hazasiető út. Lehet azért, mert a lelke fogékonyabb az oda-felvalók iránt, ösztönül kapta, hogy meghaljon azért, akit szeret és szeresse azt, akiért meghal és tudjon szeretni szenvedélyesen, észellenesen, mindig és az egész világgal szemben. A keresztyénség legnagyobb paradoxonai egyszersmind legmélyebb igazságai csak a női lelkeken át érkezhettek be a férfiak történelemalkotó műhelyébe. — A nő legyen erő!
Bölcsen nyitja meg száját s kedves tanítás van a nyelvén. Mindent elfeledünk, csak azt nem, amit az édesanyánktól tanultunk. Tőle tanuljuk anyanyelvünket, az első imádságot, a karácsonyi történetet. Asszonyi nyelvek éltetik a hagyományt, a szokást, ott terem a monda és dal. Oh, ha a magyar nő bölcsen nyitná meg a száját s kedves tanítás gyöngyözne nyelvéről! Ez az iskola éppen ilyen nőket nevel. Nőket, akikben megszólaljon a magyar anyák néma nyelve. Tanítsák a magyar nyelvet beszélni, olvasni, írni; tanítsák meg, mi volt a magyar a múltban, mivé kell lennie a jövőben; ők formálják a «minden magyart», ezt a nagy személytelent, magát a nemzetet, mert azt tanítják, amit minden magyarnak tudnia kell. Nótafák, pásztortüzek, útmutató fényjelek: magyar tanítónők bölcsen nyissátok a szátokat, s legyen kedves a tanítás, ami ajkatokon terem.
Ékesség a jó asszony ruhája. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a női lélek az élet költészete; nemcsak azt jelenti, amit az Ember Tragédiájában Éva mond: e földre csak mosolyom hoz gyönyört, ha fénysugárként száll egy-egy arcra. Ez azt jelenti, hogy van egy belső szépség, ami időfeletti s a kis leányokban éppen úgy sugárzik, mint a nagymamákban.
Ez az időfeletti szépség az örökkévalóság visszfénye a női arcon.
A jó asszony nevet a következő napnak.
Ez a mosoly a hitnek és a bizalomnak a mosolya. Nem sír, nem fél, nem panaszkodik, hanem mosolyog, mert tudja, hogy a hegyeken túl közeleg a hajnal. Szent és győzelmes ez a mosoly.
Ez a boldog szolgálat mosolya, amelyik köszönti a holnapot új alkalmaival, köszönti benne az oltárokat, amelyekre vére rácsorog; az utat, amelyre rászórhatja élete rózsáit, köszönti a hivatásban való megáldoztatás közeledő szertartását.
Boldog ez a mosoly.
Ez a sugárzó női kép, ez az átszellemült, megvilágított arcél a magyar asszony dicsősége. Értelem, erő, szépség, bizalom és győzelem sugárzik rajta. Így indul a holnap elé: a magyar Végzet, a magyar Átok és a magyar Bánat útján. Lát mindent, ami reá vár, tudja, hogy megáldoztatik, mint Jefte leánya, de nem sír: nevet a következő napnak.
A magyar Jefte-leányok Krisztusra néznek s ettől mosolyog az arcuk.

Szép szokás és régi törvény az a mi egyházunkban, hogy amikor egy gyülekezet új lelkipásztort választ magának, az egyházmegye esperese, vagy annak megbízottja az új lelkipásztort szent hivatalába ünnepélyesen beiktatja. E beiktatást végzem én most az Ige hirdetésével, az illetékes esperes úr felkérésére, mint az ő megbízottja. A ceglédi gyülekezet történelménél és jelentőségénél fogva méltó arra, hogy ez a beiktatás ilyen rendkívüli formák között menjen végbe. Méltó annak a nemes, nagyszívű embernek emlékezeténél fogva is, aki ennek a gyülekezetnek az előző években lelkipásztora volt. Hadd mondom ki tehát áldó kegyelettel mégegyszer a Takács József nevét. Nekem pedig nagy öröm, hogy éppen annak a lelkipásztornak a beiktatásánál hirdetem az Igét, aki szolgálatánál és egyéniségénél fogva régen a szívemhez nőtt. Azzal oldom meg az itt reám váró feladatot, hogy beszélek előttetek, nemes és szent ceglédi gyülekezet, a lelkipásztori élet nagy ellentmondásairól és az ellentmondások megoldásáról úgy, amint az a lelkipásztor szolgálatában és életében egyképpen megnyilvánul.
Alapígénket alkalmazva, mondhatjuk tehát, hogy a lelki, pásztor az ismeretlen ismerős. Nemcsak abban az értelemben, hogy a gyülekezet talán személyesen még nem is ismeri lelkipásztorát, akivel a választás tényében egy életre szóló szövetséget köt, pedig annak már esetleg országosan ismert neve van. Még abban az értelemben sem, amint egy nagy keresztyén mondotta, Kempis Tamás, ki egyszer így szólt: ama nisciri, kívánd, hogy ismeretlen légy. De főképpen abban az értelemben, hogy a lelkipásztor nem tartozhatik csoportokhoz, pártokhoz, érdekszövetségekhez. Senkinek sem szabad azt hinnie, hogy csak az övé a pap, azért, hogy a pap mindenkié lehessen. Éppen azért az igazi lelkipásztor bizonyos mértékig fölötte áll a társadalmi osztályoknak, rokonszenveknek és általános emberi szimpátiáknak. A lelkipásztornak nincs asztaltársasága, klubja, kompániája, köre; nincsenek földi értelemben vett barátai és ellenségei, szövetséges társai és ellenfelei, mert az igazi lelkipásztor csak olyan ember lehet, akinek ajtaját bárki benyithatja, segítségét mindenki igénybe veheti és benne legjobb barátját, atyai pásztorát mindenki felismerheti. Jaj volna annak a lelkipásztornak, akinek csak az lenne a híve, aki reá szavazott; jaj annak a gyülekezeti tagnak, aki nem érzi, hogy a törvényesen megválasztott lelkész az ő számára is Istentől kirendelt pásztor. Ismeretlen ismerős azonban az igazi lelkipásztor főképpen azért, mert egy nagy titkot hordoz a szívében: Isten könyörülő, foglyul ejtő, hódító szerelmét, amely titokzatosan árad belőle, mint a rádiumból a gyógyító erő. Aki megérzi hatalmát, reájön, hogy hazaérkezett. Az örökkévalóságból jött hozzá Isten küldöttje, aki őt mindenkinél jobban ismeri, aki neki a legkedvesebb és leghűbb lelki társa, mert az a testvér, aki hazavezeti az atyai hajlékba és kibékíti a megbántott, de könyörülő Istennel. Ismeretlen a lelkész, mint próféta, mert egy idegen, szokatlan szent világ követségében jár, s mégis mindenkinél ismerősebb, mert pásztor, aki hazulról jött értünk és az idegen világból kézenfogva haza vezet minket.
De a lelkipásztor szolgálatában alapígénk második szava szerint hitető és igaz. Hitető, mert szakadatlanul olyan dolgokról beszól, amelyek felette állanak az emberi észnek. Csodákról beszél, amelyeket nem lehet megmagyarázni, de boldog, aki elfogadja. Tanítása szemben áll a hétköznapi bölcseséggel, mert azt hirdeti, hogy a lélek drágább, mint a föld, s mit használ az, ha valaki az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall. Hitető beszédje ott éri el a csúcspontot, amikor a kereszt bolondságáról tesz bizonyságot. Hirdeti, hogy a keresztfán kiszenvedett názáreti Jézus az Isten fia volt, akit drága váltságpénzül fizetett le érettünk az örök szeretet s halottaiból feltámasztva, egy lelki világ fejedelmévé tett, akinek kormányzása alatt e földi világban lassanként megérünk és átnövünk a láthatatlan világ dicsőségébe. Ezt a beszédet mindig balgaságnak, legfeljebb édes álomnak, gyönyörű áltatásnak fogja tartani a világ bölcsesége s ezért minden lelkipásztor csökönyös hitető. De ugyanakkor az egyetlen igazság, mert aki megpróbálja, tapasztalja, hogy ezen a világon minden csak múló álom, hamis káprázat, ideig való délibáb, egyedüli valóság, ércből és gránitból való fundámentom, tiszta és romolhatatlan igazság a Krisztus keresztje és róla való evangéliom. Idealistáknak szokták nevezni az igehirdetőket, pedig ők az élet nagy és beavatott realistái. Felleghuszároknak és ködlegényeknek csúfolják, pedig kezeik között az élet kenyere törik meg s ők az egyetlen örök valóság szolgái.
A lelkipásztor szolgálatának eme nagy ellentmondását megoldja a lelkipásztori élet bizonyságtétele. Örök ismeretlenből azért lesz örök ismerős, örök hitetőből azért lesz örökké igaz, mert élete pecsétet üt tanításaira és hitelesíti azokat. Az Íge igazsága és tekintélye magában is megáll, akárki hirdeti azokat. A matematikai igazságok nem függenek a számvetés tanárának egyéni minőségétől. Nem is azt mondom tehát, hogy ha a lelkipásztor úgy ól, amint prédikál, a beszédje igazabb lenne, hanem azt mondom, hogy az igehirdetés missziói erejét tulajdonképpen az élet bizonyságtétele adja. Sok olyan igazság van, amit nem fogadnak el az emberek, az evangóliom igazságait akkor tudjuk elfogadni, hogy ha meghalunk érettük. Tehát a lelkipásztornak áldozatul kell adnia saját életét és ettől az áldozattól függ beszédének hatása és érvénye. A szó-igehirdetés mögött ott rejtőzködik az élet igehirdetése és a kettő harmóniájából támad a lelkipásztori misszió győzelmes ereje.
Az élet bizonyságtétele is ellentmondásokból áll. A bizonyságtevő alapígéink szavai szerint megostorozott, de meg nem ölt, bánkódó, noha mindig örvendező, szegény, de sokakat gazdagító, semmi nélkül való, de mindennel bíró.
Megostorozott, de meg nem ölt. Jelenti ez az Ige azt az üldözést, amellyel a világ fiai az Isten emberét maguk közül mindig ki akarták rekeszteni és el szokták hallgattatni. De jelenti ez az Ige a szakadatlanul növő terheket is, amelyei alatt Isten embere összeroskad, viszont éppen ezzel az összeroskadással győz az Istennek ügye. Tehát minél több a lelki pásztor terhe, annál erősebb, minél inkább kiapad testi ereje annál hatalmasabban világol a lelke. Még sohasem győzőt olyan ügy, amelynek szószólója kímélte önmagát. S ha reánk a legnagyobb ügy bízatott, nekünk kell a legnagyobb áldózatot hoznunk érette.
Az igazi lelkipásztori élet mindig bánkódó és mégis örvendező. Valami szent szomorúság lakik benne, mely távol tartja őt a világ örömeitől, de ugyanakkor belső, tiszta öröm sugárzik belőle, amely világosságot gyújt az éjszakába, akár akkorát mint egy szentjánosbogár, akár akkorát, mint egy élő máglya. Éppen a mai nemzedékben, egy vadul tobzódó, örömben magát szétmarcangoló s mégis állatiasan szomorú világban kell az Isten emberének, s így a református papoknak is, a vértanúk szent búbánatával és a vértanúk szent örömével ékeskedniük. Igazi vígasság csak Isten szerint való szomorúságból származik. Nézzétek meg az állatok tekintetét, milyen mérhetetlenül szomorú! Nézzetek bele egy démoni arcba, örök sátáni búsulás lobog benne, pedig állat és démon esetleg tobzódó öröm valpurgis-éjszakáját űzi. De nézzétek meg az angyalok arcát, igazi öröm csak az ő szemükben világol, pedig talán koporsó mellett állanak, vagy a véres keresztet szemlélik. Ennek a világnak szüksége van arra a vígasságra, örömre, gyermeki optimizmusra, amely hívő embereknek, pásztoroknak, Isten előtti felelősségéből, másokért hordozott szomorúságából származik.
Harmadszor igaz az is, hogy a lelkipásztori élet alapígénk szerint szegény, de sokakat gazdagító, semmi nélkül való, de mindennel bíró. Ebben benne van a Krisztus igazi szolgájának, a lelkipásztornak örök szegénysége, egyszerűsége, önmegtagadása, de benne van az is, hogy éppen ezáltal lesznek az igazi pásztorok gyülekezeteik, sőt nemzedékek számára a legnagyobb jótétemény. Ha visszatekintünk a magyar művelődéstörténetbe, mennyi foltos dolmányú és zöld palástú református pap halvány arca tekint reánk. De ha kivesszük a magyar szellemtörténetből azt, amit ezek az emberek adtak nemzetünknek és a jövendőnek, úgy megszegényülne egész multunk, mintha egy hőskölteményből kitépnénk minden levelet, amely a hősről beszél s csak egy nagyszerű bevezetés és néhány tört epizód maradna meg. A jó lelkipásztor olyan gyülekezetére nézve, mint egy csodafa: nem sajnálja árnyékát, örömmel osztja szét gyümölcsét, törzse kérges, ága tövises, levele rőt, de fölséges; röghöz kötött ajándék, javaknak titokzatos forrása, amely el nem fárad a gyümölcsözésben s végül megszáradt testét örömmel engedi bölcsővé vagy koporsóvá válni, de a szolgálatot soha meg nem tagadja.
Mindezeket az ellentmondásokat összefoglalja a végső Íge: mint megholtak és élők. A lelkipásztor áldozatából akkor származik élet, bánatából öröm, szegénységéből gazdagság, elfogyatkozásából gyarapodás, szolgálatából lelki királyság, ha végbement rajta a nagy csoda, a halál és az élet csodája. Az, amelyiket földi tanítók közül Pál apostol példázott ki legfölségesebben előttünk, midőn testi életét szolgálatban áldozatul adta, hogy lelke Isten kezében az építésnek és az életnek eszközévé váljék. Nem más ez, mint ismétlése a kereszten végbement csodának, a Krisztus halálával és életével való belső egyesülés. A lelkipásztor útja tehát a kereszt mellett vezet el. Ha nem hal meg azért, hogy mások éljenek s ha ő maga nem él saját áldozatos megoszlattatásából, csak ismeretlen, csak hitető, csak megostorozott, csak koldússzegény, kiélt és félredobott halott marad. De ha mindezeket Krisztusban, Krisztussal és Krisztusért vállalja, lesz egyetlen és örök ismerős, egyedül igaz ember, a vidámságnak, gazdagságnak, győzelemnek koszorús, királyi embere, zászlós úr, az Élet Fejedelmének vérrel és könnyel behintett palotájában.
Ezért minden igazi lelkipásztor élő kiáltványa Istennek a gyülekezethez: itt a kellemes idő, íme itt az idvesség napja, itt a drága, alkalom!
Csak az a lelkipásztor él a gyülekezetért, amelyik meghal érte, csak az a gyülekezet nem hal meg, amelyik él a lelkipásztorban feléje nyújtott isteni alkalommal.
Eszményképe ez, amit elmondottam, a lelkipásztornak is és a gyülekezetnek is. Jaj volna nekem, ha itt azt mondanám, hogy ez a gyülekezet és új lelkipásztora eszményi mértéket mutat. Azért vagyok itt, hogy mindkettőtök felé kiáltsam: igyekezzetek ilyenek lenni! S akkor megzendül lelkipásztor és gyülekezet felett az Íge: Elég néked az én kegyelmem, az én erőm erőtlenségben végeztetik el!

Azt a zavart és meglepetést, amit ez a pár homályos vers okoz a mai modern keresztyén emberben, egypár megjegyzés azonnal eloszlatja. Zsidó gondolat szerint a főpap népének közbenjárója az Úr előtt. Hatalmát felkenés és a szent ruhába való felöltözés által veszi. Úgy kell tehát megjelennie az oltár előtt, hogy az ő méltósága, tiszte mindenféle jelképből kitündököljék. Ezért kellett Áronnak főpapi öltözet, mikor tisztében eljárt, mint ahogy a tábornagynak kell a vezér: pálca és a királynak a korona, mikor élete csúcspontján megjelenik. Áron főpapi öltözetének a legmélyebb szimbólikájá darabja volt az ítélet hósene egy remekmívű, sodrott lenből kötött, bogláros erszény, tizenkét különböző drágakővel melyekbe Izrael 12 törzsének neve volt bevésve. Az ítélet hósenébe el volt rejtve az Úrim és a Thummim, a sorsvető aranytábla, amellyel az Úr akaratát tudakolták és közölték. Parancs és tiltás, igen és nem volt a két tábla vagy talán egy táblának a két oldala s mikor háború és béke, élet és halál felől sorsot vetettek: az Űr közölte akaratát az Úrimmal és Thumimmal. A tábla kezdőbetűi az abc első és utolsó betűje, mint az Újszövetség görög nyelvében az alfa és az ómega.
Milyen jó, hogy nekünk nincs látható főpapunk, csak az egyetlen és örökkévaló: a Krisztus. Milyen jó, hogy érettünk nem ember jár közben, hanem maga a Krisztus, az ő egyszeri és tökéletes áldozatának érdemével. De mi is Áronok vagyunk, Isten szolgái és szószólói, s reánk kétszeresen szól a parancs, hogy drága neveket tartozunk szívünkön hordani. Testvérem és barátom, Makláry Károly, Tiszántúl püspöke, ott van a te kebleden is láthatatlanul, de égető jelenvalósággal az «ítélet hósene»? Miféle neveket hordozol benne?Az első név a te református néped, a tiszántúli lelki Izrael neve. Nem sardisba, topázba, smaragdba, karbunkulusba, drágakőbe és arany boglárokba van pecsétszerűen belevésve, csak egy gyarló emberi szívbe, felejtős földi elmébe és mégis drága név, amelyet szíveden hordozol. Kiszorít onnan minden más földi nevet: családodét, önmagádét, barátaidét s egyedül az a név ég és világít a szíved mélyén, amellyel nyájad, amellyel eklézsiád neveztetik. Benne van ebben a névben az egész magyar mult. Benne van Tiszántúlnak és Debrecennek minden intézménye, századok kezén áttestált lelki kenyér. Benne van a magyar református egyház sorsa és ígérete. Ez azt jelenti: nem vagy sem az egyik párté, sem a másiké; sem a gazdagoké, sem a szegényeké, sem a lelkipásztoroké, sem a világiaké; mindenkié vagy, mert mindenki terád van bízva és mindenkiért számot adni tartozol. Gondold meg ennek a roppant felelősségét. Van-e annyi éjszakád, hogy eleget virrassz érettük? Van-e annyi nappalod hajnaltól késő estig, hogy eleget dolgozz érettük? Mikor mindenkinek jussa van Hozzád, s te mindenkinek köteles vagy: egy ember szörnyű elégtelenségével kell százezreknek gondját szíveden hordozni.
Szívedre tettük az ítélet hósenét. Ha nem jól hordozod ezeket a drága neveket, ha elfeledkezel arról, hogy szolgájuk és nem uruk vagy, hogy öreg bojtár és főszámadó létedre te vagy az Isten jószágaiért s nem azok teéretted: ítéletet vettél magadra. Nehéz lesz a finomművű hósen, mint egy érciga, gyilkos lesz, mint a tőr és hurok, mely megfogta könnyelműségünket s egykor úgy állsz meg az ítélet padján, mintha kalodába tették volna nyakadat és kezedet. De ha el nem fáradsz a szolgálatban és példaadásban, ha csakugyan az Úr színe előtt hordozod a rádbízottak nevét könnyes és boldog imádkozásokban, ha nagy, nagy szeretettel naponként megáldozod magadat érettük s mindenről elfeledkezel — magadról leghamarább — csak róluk sohasem, mert ők rád nézve nemcsak férfikötelesség, hanem isteni küldetés, kegyelmi megbízatás: akkor az ítélet hósene rádnézve az a könnyű és gyönyörűséges iga, amelyet a szelídek és alázatosak Krisztussal megosztva hordoznak, nyugalmat találva lelkűknek idelenn és odafenn.
Az ítélet hósenében még az Izrael 12 törzsének drágakövekbe vésett nevénél is volt drágább és dicsőségesebb név: az Úrim és a Thummim. Ha arra gondolunk, hogy ez a sorsvetőtábla az igen és nem, a parancsban kiadott isteni akarat, s kezdőbetűi a héber abc első és utolsó betűje, mint a görög alfa és ómega, mondhatjuk azt, hogy az Úrim és a Thummim ótestámentomi képe homályba takart jele annak az Egyetlen névnek, amelyen kívül nem adatott más név a mi megtartásunkra, jegye a Krisztus nevének. Ezt a nevet kell szívedben hordanod az Úr előtt szüntelen. Ez a név teszi drágábbá előtted a lelki Izráel nevét is, mert tőle vetted a megbízatást, a Főpásztortól, hogy legeltesd az ő bárányait, ő meg azért adta neked e megbízatást, mert Péterrel együtt tudtad neki azt mondani tévelygések, tagadások, zokogások és vezeklések éjszakái után: te tudod, Uram, hogy én szeretlek téged. Ez a név teszi elhordozhatóvá felelősséged súlyát is, mert ő biztosít, ha a sátán angyala gyötörni próbálja gyarló és esendő testedet a maga szörnyű töviseivel, ő biztat téged: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.
Igen, az ő neve erő. Nemcsak sors, hanem igéret is. Nemcsak feladat, hanem lélek is. Isten benne üzeni meg az igent és a nemet, általa dönt saját személyed, egyházad és néped felől; ő a titokzatos és élő Törvény, mertőö az Isten testté lett akarata. De ő a kegyelem és ő a jóra vezető Szent Lélek kiküldője. Az Urimot ős a Thummimot a Septuaginta világosságnak és igazságnak fordítja. Krisztus neve csakugyan a világosság; a mi életünknek nagy világossága. Ha azt mondjuk, amit ő mond, ha azt tesszük, amit ő tenne, ha neki engedelmeskedünk és róla teszünk bizonyságot, a lényünk lassan világossággá változik. Fény-embernek lenni a legnagyobb jótétemény, a legnagyobb áldás. De ő a mi igazságunk, ha öt hittel átkaroljuk, őt valljuk egyetlenegy menedékünknek és vigasztalásunknak, érdeme a miénk lesz, fiúi méltósága átszármazik reánk s Érette bocsánatot nyerve, Benne igaznak lát és igazakul fogad el az Isten. Nincs más méltóság, nincs más érdem, nincs más dicsőség, csak az, amit ő ruház reánk, ingyen kegyelméből. De ez elég égen és földön. Ez több, mint minden korona és minden hódolat.
Ezt a nevet hordozd a szívedben, valahányszor bemégy a szenthelyre. És mondd meg, hol nincs szenthely, ahol nem kellene hordozni ezt a nevet? Mindenütt szentélyben járunk mert mindenütt Istennek szolgálunk: iroda, tanácsterem, iskola, piac és harctér szentek szentévé válik, ha magunkat élő áldozatul Istennek ott is bemutatjuk.
Még csak egyet. Krisztus nevét csak az tudja így hordozni, aki öröktől fogva kiválasztatott. Ez a kiválasztás nem feltétel, hanem egy mindent megelőző nagy kegyelmi ajándék. Azért hordozhatjuk szívünkön a Krisztus nevét, mert Isten is szívén hordozta a nevünket már akkor, mikor még világ sem volt. Makláry Károly, így szól hozzád az Úr ma és itt: Ne félj, férgecske Jákób, íme én markomba metszettelek fel téged ; ne félj, mert megváltottalak, neveden hívlak téged, enyém vagy.
Héber legenda szerint az Úrim világított, de a fogságbamenetellel kialudt a lángja. A keresztyén tapasztalás egészen mást mond a mi Urimunkról, a Krisztus nevéről. Azt mondja, hogy amíg mi az Úr szolgái, híven hordozzuk szívünkön az Ő nevét, mi égünk, sőt elégünk, de Ő világít és az Ő világossága örökkévaló!

Prófétatársai felett Ézsaiásnak volt leginkább világalakító erő a próféciája. Nem az egyéni élet belső és roppant mélységeit tárja fel, hanem az időnek egy adott pontján, Jeruzsálem tornya pereméről világtörténelmet alakít. Szól és lehanyatlik népe dicsősége ; szól és feltámad északról az ellenség fenyegető ereje ; ismét szól s aláözönlik Jeruzsálemre felcsapkodva az égre e szennyes áradat véres tajtéka. Ismét szól Ézsaiás s akkor halotti csend támad s Szanhérib király a diadal küszöbén megfordul és elvonul. Itt csakugyan látszik az Íge világalakító és történelemformáló ereje.
Hogyan lett ilyen igehirdetővé Ézsaiás? Nem érdektelen kérdés ez számotokra, akiknek mégiscsak az a legnagyobb ügyetek, hogy valamiképpen igehirdetővé váljatok.
Ha csak emberi bölcseségre hallgatunk, akkor azt kell mondanunk, hogy Ézsaiás egyszer a templomban egy csodálatos látomást látott, az Urat látta teljes dicsőségében. Ugyanakkor hallott egy rettenetes és csodálatos szót: az Urat hallotta, amint elküldötte őt. Azután Ézsaiásnak ajka megtisztult, méltóvá lett az igehirdetésre s átvette a napi parancsot, amellyel elküldötte őt az Úr az ő népe közé.
Nagyon emberi elgondolás az s elég vigasztalan is ránk, ha nekünk önmagunktól kell olyanokká lenni, hogy lássuk Istent, halljuk szavát, tisztátalan ajakink megtisztuljanak. Akkor nekünk reménytelen a sorsunk, akárhogy erőlködünk, akárhogy iparkodunk, magunktól prófétává nem lehetünk.
Inkább nézzük a másik oldalt, nem azt, amit Ézsaiás tett Istennel, hanem azt, amit Isten tett Ézsaiással. És itt csoda csodára halmozódik. Nézzétek Uzziás király halálakor, — úgy kezdődik, mint a mesében: egyszer volt hol nem volt — az élő Isten megmutatta magát Ézsaiásnak. Megmutatta magát neki teljes fényességében és dicsőségében, olyan rettentő és félelmetes szentségben, hogy Ézsaiás tántorogva, alig merte elvakult tekintetét felemelni a trónuson ülő ruhájának szegélyéig. Hogy, hogy nem ez a magát megmutató Isten szólott hozzá. Gondoljátok el, nem volt tovább néma, nem volt tovább hallgató Isten, megtörte önnön rettentő csöndességét, szembeállította önmagával és azt mondta neki: te. Még ezt a csodát is megtetézte. Orcája előtt égett az oltár, parancsolt és onnan egy eleven szén véteték. Ez eleven szénnel megérintette Ézsaiás tisztátalan ajkát s Ézsaiás nem égett el, nem vetett lobot, mint egy kigyúló nafta-tömb. Nem történt vele az, ami a megszédülő vasmunkással, aki négyezer fokos fehéren loccsanó ércbe hull, hogy egy kis füst és semmivé válik az élete, hanem az az ajak csakugyan tiszta lett, azon megzendült Isten üzenete, szent és tiszta beszéd lángja csapott elé s Ézsaiás az Úr üzenetének a hordozója lett. Minden csodáját pedig betetőzte, hogy ezzel az üzenettel elküldötte ezt a magános, bűnös és törékeny embert az ellenséges és lázadó világnak. Szóljon és koronák hulljanak, szóljon és vérnek özöne áradjon. Szóljon és sakálok lakta romokból új Jeruzsálem épüljön.
Nem vette észre rajta a világ, hogy Isten szavát szólja. Hallván hallotta és nem értette; látván látta, de nem ismerte meg, meg volt kövérítve a nép szíve, füle bedugult, szeme megvakult és nem látott szemeivel, nem hallott füleivel, nem értett szívével, meg nem tért és meg nem gyógyult.
És mégis próféta volt Ézsaiás. Függetlenül attól, hogy látták, elismerték, meghallgatták, követték. Ő Isten üzenetét tolmácsolta.
Hogyan történhetett ez meg? Ez az Ige világítja meg: ímhol vagyok, Uram! Küldj engemet. Készen állok, mert láttalak, hallottalak Téged. Nem habozom, mert tüzed megtisztított, engedelmeskedem, mert hallom, hogy küldesz engemet.
Így lehettek ti is igehirdetők; vagy így lesztek, vagy sehogysem.
Ímhol vagyok, Uram! Ez a felajánlás, ez az elszántság, ez az elszánás, ahol a prófétaság, mint isteni végzés, eleveelrendelés emberi öntudattá, élethivatássá változik. Küldj el engem, Uram, a megkövérített szívű néphez. Látom, mi vár reám e világ szerint, nem fogadnak be, kinevetnek, kiáltó szó leszek a pusztában, elkallódom, mint egy szent bizonytalanság. Ismerem a lelkipásztori sorsot, ismerem a magyar református papok sorsát. Küldj el engem, Uram!
Küldj el engem, Uram. Látom, mi veszély várhat reám. Irtózatos erővel ágaskodik az antikrisztus Krisztus birodalma ellen. Spanyolországban patakokban foly a mártírok vére. Aki Krisztus zászlajához csatlakozott, döntött sorsa felől. Ismerem ezt a sorsot. Küldj el engem, Uram.
Látom hová megyek. Látom a szürke gondot, amely behavazza sötét fürtjeimét. A sok bajt, amely vállamra nehezül és lehúz a földre. Szegénységet, amelyikben nem az fáj legjobban, hogy én nélkülözök, hanem az, hogy szeretteimet fenyegeti ínség. Keményszívű néphez megyek, amely kegyetlen, felőröl, eldob; vagy kísért, vagy fenyeget, csak éppen nem követ: küldj el engem, Uram. Látom özvegyem és árváim halvány arcát, elfeledett, gyomnőtte síromat, romladozó templomokat s a hiába jajgató harangokat: ismerem a lelkipásztori sorsot. Küldj el engem, Uram!
Uram! Te küldj, Te egyedülvaló, Te dicsőséges és örökkévaló. Aki előtt fényes testű szeráfok is eltakarják arcukat, amikor Teneked szolgálnak. Kiált vala egyik a másiknak: Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével, kinek nagyságától megrendülnek a világ fundámentomai s a mindenség betellik füsttel, mint egy áthevülő ezüst tömjéntartó. Uram, Te küldj el, ki ilyen nagy vagy és olyan irgalmas, hogy engem is láttál, szerettél, megváltottál, kezedbe fogtál, mint egy kavicsdarabot és elhajítasz, hogy fénylő csillaggá váljak. Uram, Te küldj el, Aki a nagy árat, amit Fiad fizetett érettem, elfogadtad, Aki kiengesztelődtél irántam s rám bíztad az engesztelésnek a beszédjét. Én nem kérdem, ki hallgat, ki követ; én nem keresem, ki ad kenyeret, ki szegzi át hét tőrrel szívemet, ímhol vagyok Uram, küldj el engemet a Te magyar református népedhez.

A református vallásnak alapvető tanítása, hogy a láthatatlan és elrejtőzködő Isten az ő Igéjében jelenti ki magát. Ez az Íge más mint minden emberi szó és beszéd, mert ez Istennek nyilvánvalóvá lett teremtő gondolata. Isten szólott és legyen szavára előállott a semmiségből ez a roppant nagy és dicsőséges világ. Egy szó és íme mindenség lett belőle. Isten másodszor is szólott és Ígéje testté lett a Jézus Krisztusban. Egy szó és meglett a váltság. Isten Ígéje szólt s belőle bűnbocsánat támad, mert kegyelem származik belőle. Egy szó, amelyik ígéret és ajándék. Isten igéjével kormányozza és élteti az ő anyaszentegyházát, szava pásztorság, fegyelem, ítélet és örökélet. Mint ahogy a fizikai világban rezgés számunkra a fény, a hang, a hő, a szín, a lelkivilágban az élő Isten számunkra mindenütt Íge.
Ezt az Ígét hirdetteti az anyaszentegyházban. Az egyház nem más, mint az a hely és az a társaság, ahol Isten szakadatlanul beszél az Ő népéhez. Ez a legnagyobb ajándék, amit az egyházra rábízhatott. Mit érne minden földi tekintély, emberi bölcsesség, e világból való hatalom, mit érne bíbor és korona, pallos és arany, ha nem szólana közöttünk szakadatlanul az ő Igéje, mint magának Istennek a tekintélye, bölcsesége és hatalma? Ebben az Igében nyújtja felénk naponta erejét, vigasztalását, jutalmát, egyszóval: Önmagát.
Istennek csodálatos intézkedése, — s ez álmélkodásra, meg-alázkodásra és felmagasztosulásra indít — az, hogy az ő szent és igaz Igéjének szolgálatát erőtelen földi emberekre bízta. Szólhatott volna ő közvetlenül is hozzánk, de éppen hozzánk való leereszkedését, atyai gyöngédségét mutatja az, hogy emberi ajkakat használ fel az ő üzenetének elmondására. Lám nem a szeráfokat küldi, nem az angyalok ezreit parancsolja elé, hanem maga elé idéz egy törékeny és bűnös embert, s azt szenteli fel az ő mondanivalóinak tolmácsolására. A szeráf eszköz lesz a kezében, hogy előkészíthessen egy igehirdetőt.Lássuk meg ebből azt, hogy milyen roppant nagy megtiszteltetés az élő Isten mondanivalóját tolmácsolni. Ki lehetne erre méltó, ha Isten kegyelme nem választaná ki az illetőt és csodálatos intézkedése nem tenné alkalmassá erre a célra? Lehet-e minden emberi bölcseségnek, ékesszólásnak a fokozásával elérni azt a képességet, megszerezni azt a tekintélyt, hogy Isten teremtő Igéjét tolmácsoljuk az emberek előtt úgy mint törvényt, amely parancsol és megítél és úgy mint evangéliomot, amely elenged és megkegyelmez? Lám Ézsaiás sem a maga lángjából él: az oltárról vett tűztől fog tüzet a nyelve; az igehirdetés mindig ajándék. Látszik ebből az is, hogy az igehirdetés tekintélye és jogcíme nem tőlünk származik, hanem Isten közvetlen akaratából és rendelkezéséből ered, amelynek magunk is alázatosan engedelmeskedünk és más is engedelmeskedni tartozik.
De vegyük tekintetbe azt a felelősséget is, amely ezzel reánk hárul. Nagy dolog lehet oldani és kötni, nagy dolog lehet kárhoztatni és felmenteni, de legnagyobb dolog a világon Isten Igéjét hirdetni, amely egyformán érvényes idelenn és odafenn, azaz döntése és ítélete éppenúgy szól a múló percre, mint az örökkévalóságra. Amit megköt idelenn, az meg van kötve odafenn is, és amit megold idelenn, az megvan oldva odafenn is; mert égen, földön egy Ige van: az Isten élő beszédje, amely egyformán teremti és egyformán kormányozza a látható és a láthatatlan világot, a multat és a jövendőt, a földi életet és az örökkévalóságot.
Az igehirdetőnek tehát egyetlenegy gondja, félelme, rettentő rettegése lehet, az tudniillik, hogy úgy szólja az Isten beszédjét, amint az Isten üzeni. A Király szavát, a Király szándéka és célja szerint mondja. A tatárdúlás után IV. Béla király pecsétjét megszerezte az ellenség, leveleket bocsátott ki vele, amellyel előhívták a megmenekült és elbujt embereket az építés és az új élet munkájára, s mikor azok bízva a király pecsétjében, megjelentek, gonoszul elpusztították őket. Mit érdemelnek az ilyen emberek, akik gonoszul használják fel a király pecsétjét? Mit érdemel az az ember, aki Isten Ígéjét a Sátán tőréül használja fel azzal, hogy megsemmisíti annak igazi értelmét és a király szándéka ellen él vele? Viszont, ha hű ember kezébe kerül a király pecsétje, akármilyen együgyű és méltatlan is, de ha a király szándéka szerint él vele, azt teszi, adja, mondja, ítéli és áldja vele, amit maga a Király.
Ezért mindenekfelett való dolog, hogy az Íge meg ne hamisíttassék, amíg átmegy rajtunk, el ne vesszen az ereje, meg ne változzék az értelme, el ne homályosuljon a fénye és ki ne pusztuljon éltető ereje. Mindez megtörténik akkor, ha saját bűnünk ellene áll az Ígének és meghamisítja azt. Lehet, hogy csak a csírázó erejét veszi el, mert üres szóvá lesz az Íge, amely meghalt azért, mert nem hitt benne az, aki hirdette. Lehet, hogy azért veszíti el erejét, mert az igehirdető bűne a Sátán beszédjét kiáltja mellette a példaadásnak lenyűgöző nyelvén, s a Sátán beszéde túlkiáltja az Isten beszédét. Lehet, hogy elvész azért, mert emberi bölcseségek hitető beszédjét hirdetjük és nem az ősi tiszta Igét, s ezzel akár akarjuk, akár nem, a Sátán tőrévé válik a beszédünk, amely megejt és elpusztít.
Azért csak az lehet igehirdető, akit tüzes szénnel illetett Isten, aki rászánta magát arra, hogy ó emberét, bűnös természetét, ezer rossz példáját, amely útjába áll az Igének, kiégesse magából, önváddal, megbánással, testének és lelkének penitenciatartásával. Mennyire égtél el? Ez a nagy kérdés, mert amennyire elégtél: annyira világítottál.
Pedig furcsa és együgyű beszéd ez az Íge. Nem mély tudomány, sőt azoknak, akik bölcseséget keresnek, szinte bolondság; nem is csodatevő varázsige, amely a tárgyakat átváltoztatja és szent kuruzslással pótolja azt, amit Isten nem akart vagy nem tudott megtenni, hanem halk, szelíd szó Valakiről, aki meghalt a kereszten. Csöndes beszéd Istennek örök szeretetéről, amellyel érdemünkön kívül előbb szeretett, kiválasztott akkor, amikor még világ sem volt. Tanítás egy szövetségről, amelyet az örökkévaló Isten köt törékeny és bűnös emberekkel, nem azért mintha neki lett volna szüksége erre a szövetségre, hanem azért, hogy egészen nekünk adhassa magát. Különös beszéd arról, hogy a Fiú Isten testté lett, hasonlvá vált hozzánk, magára vette bűneinket, s ő az igaz, meghalt érettünk az elveszettekért. Ellenmondó és emberi logikával nem érthető beszéd arról, hogy akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van. Beszéd arról, hogy az elsők utolsók lesznek, a szegények gazdagok, a sírók boldogok, aki elveszíti az életét, az nyeri meg és hogy halálból támad az igazi élet.
Ez a balga, dőre beszéd azonban Istennek az ereje. Látjuk magunkon, mert egy új embert teremt belőlünk, látjuk a történelemben, ahol megépíti a maga országát, látjuk az egyházban, ahol szakadatlan reformációval készíti és betakarítja a maga aratását. Oh, ennek a világnak mindene van: kincse, tudománya, technikája, politikai hatalma, csak egy dolog hiányzik neki: az Isten ereje. Jóra vezérlő, megbékéltető, felszabadító és megváltó ereje.
Ennek az Ígének a hirdetője a magyar református lelkipásztor. Most, amikor megáldunk és kibocsátunk, hasonlítunk titeket a hárfához és a hegedűhöz. Bomlandó földi anyagból van a húr, de az a méltósága, hogy örökkévaló dallamok szólalnak meg rajta. Elszakadnak, porráválnak, nyomuk se marad, de az örökkévaló, az ének, amely zengett rajtuk, Istentől jött és Istenhez tér vissza. A húr boldog volt, hogy zengett rajta a dal.
Nagy kiváltság: azért élni és abban halni meg, hogy Isten Igéje szóljon rajtunk és általunk.

Krisztus anyaszentegyháza a reformációban került élete legnagyobb válsága elé. Döntenie kellett, mit választ, mert amit választ, sorsa és végzete lesz. Egyik felől ott állott az intézmény a maga szépségével és tekintélyével; a pap természetfeletti hatalmával, a sákramentom megújuló csodatételeivel s a látható egyház minden világi hatalmával, ragyogó pompájával, művészi szépségével és csodálatos alkalmazkodásával az emberi természethez. A másik oldalon semmi egyéb nem állott, csak az Íge. Az Íge, mint egy könyv, ez a Szentírás. Az Íge, mint cicoma nélküli egyszerű bizonyságtétel olyan istentiszteleten, amely semmit sem törődik az ember érzékeivel. Minden, amit ad, egy ígéret; a legtöbb, amit kér, a tiszta ismeret; Isten gondolat, mint teremtő, mint testté lett Íge, mint jóra vezérlő lélek egyaránt.
Mi ahhoz a nemzetséghez tartozunk, amelyik ezt az utóbbit választotta. Az Íge kockázatának a népe vagyunk, akik azt valljuk, hogy ebben mindent megnyerünk, mert az Íge élet és igazság és e nélkül semmit sem bírunk, még ha ennek a világnak minden hatalmával, bölcseségével és szépségével dicsekednénk is.
Nekünk az Íge elég, mert az Íge minden, mivel az Íge: Isten.
De azért volt kockázatos ez a választás, mert ebben a megromlott világban tragikum tapad az Igéhez. Megtörténhetik, hogy az Íge szó lesz, zörgő héj, csírátlan búzaszem, festett koporsó. Az evangéliomi egyház mindent kibír, csak azt nem, hogy az üres szó egyháza legyen, pedig az evangéliomi egyházat semmi kísértés nem fenyegeti olyan közelről és olyan veszedelmesen, mint az, hogy ajkán az Íge szó lesz, csak szó, csak szó, csak szó.
Nem ismered ezt az állapotot, amikor Krisztus, váltság, bűnbocsánat, feltámadás, csak szép szavak, amelyeket elmondunk, meghallgatunk a nélkül, hogy a mögöttük rejlő valóságról tapasztalatunk lenne. Mikor százezer templomban zúg a prédikáció, mint a tibetiek imagépe a nélkül, hogy bennünk, körülöttünk, hallgatóinkban valami megváltozna tőle. Akusztikus mise, átlényegülés nélkül. Nem beszédben áll az Isten országa, mondja az apostol. Nem a szép, nagy és üres szavakban, a másoknak adott nem követett tanácsokban, a vizet prédikálásban és bort ivásban, a pásztorság ipari felfogásában, amely szerint beszédet termelünk, mert azért űzetnek.
Erőben áll az Isten országa. Mi lenne, ha egy évig nem volna szabad szólanunk, mint Zakariásnak? Tudnánk-e akkor is vigasztalni, bizonyságot tenni, magunk lelkét és más lelkét formálni? Látszik-e rajtunk, hogy a szó csak közeg, gyenge és törékeny lámpás, amelyen örökkévaló tüzek és világosságok sütnek által. Erőben áll az Isten országa. Abban, hogy a lelkipásztor élete átalakuljon és a lelkipásztor szolgálata lelkeket alakítson át. Mi az erő? Ami úgy hat a dolgokra, hogy változást hoz bennük létre, mozgásba hozza őket, útnak indítja; ami alacsony volt, azt magasba emeli, ami magasan állott, azt leszállítja. Forgatja, alakítja a világot úgy, mint a fazekas az agyagot, a művész a szobrot. Mi az erő? Élet. Mi az erő? Engedelmesség. Mi az erő? Isten maga, a legnagyobb erő.
Csak az nyer a reformáció nagy kockázatában, akinek ajkán a szó erő, saját életének az ereje, mert arról beszél, amit megtapasztalt. Olyan törvénynek az ereje, amelynek először ő engedelmeskedik. Olyan ígéret, amelyben legjobban ő bízik és olyan tanács, amelyre bátran felteszi egész életét. Tehát nem az ő ereje, hanem Istennek ereje, akinek Igéje erő, világteremtő és megváltó erő s ereje Ige, aki által minden lett, aki kezdetben volt, aki Isten volt és aki testté lett az Úr Jézus Krisztusban.
Isten igéjében ez az erő a tekintély forrása; ez a bizonyíték, ez a próba és ez a következmény. Nem a magunk bölcseségéből, nem a magunk tekintélyével, hanem Isten megbízásából és az ő erejével szólunk. Istennek a hangja csak feláldozott életen át zendül meg. Adjátok oda szíveteket, hogy lehessetek az ő üzenete, az Ő kiáltása.
Az ő kiáltása, az ő ereje.

Aki ezt az igét leírta, a lelket szövétnek képében szemlélte. A szövétnek gyantával vagy szurokkal áztatott vászondarab. Amíg egyik fele égett, a másik feléből le lehetett hasítani kisebb, vagy nagyobb darabokat s tovább plántálni a tüzet. így gyűjti össze Mózes a sátor elé Izrael hetven vénét, akikre a nép sorsa vala bízva, hogy az Úr, alá szállván, a Mózes lelkének szövétnekéből elszaggasson hetven lángoló darabot a nép prófétái számára.
Nagyszerű képe annak a szertartásnak, amit mi most végrehajtunk. Íme, itt vannak a vének a gyülekezet sátora előtt. A legtöbb egészen fiatal ember még, de csak test szerint. Belsőleg öregnek, vénnek kell lennie mindeniknek, mert a nép terhét hordozza. A szolgálat és a felelősség súlya alatt az ifjak öregekké lesznek és az öregek megifjulnak.
Csak a gyülekezet sátora előtt az anyaszentegyház szemeláttára mehet végbe a lélek-átültetés nagy szertartása. Nem titokzatos és emberi szem elől elrejtett utakon jár az ihletés, törvénye, rendje van, vénektől kapják kézrátétellel az ifjak s majd adják tovább új nemzedékeknek. «Ordináció» a lélek-szentelés s aki e rendet megveti, a meder ellen lázad, az atyai áldást teszi semmivé. A kézrátétel a lélek örök láncának emberi kapcsolását ábrázolja személyről személyre, atyáról fiúra, vénekről fiatalokra; így megy át az örök felhatalmazás nemzedékek beláthatatlan során át.Az a szövétnek szinte sikoltott, mikor elszakították. Amelyikről letépték: megkevesbedett, megfogyatkozott, közelebb jutott a nagy kialváshoz. Isten azért rendelte úgy, hogy a láng emberről emberre, apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre szálljon, hogy egy nagy törvényt mutasson meg nekünk: lángot csak a kiszakított élet képes gyújtani. Nem a csöndes pislákolás, nem a lefojtott parázslás, elhamvasztott tűzkímélés a lélek útja, hanem a tépett szövétnek, amely szétszóratik, hogy felgyújtson egy egész világot. Tudjátok meg, csak akkor ég a láng, ha életetek serceg el benne. Csak annyi tűzetek van, amennyi meleget szívetekből téptetek ki; elfolyó vérrel lehet áttüzesíteni a gondolatot, elégő élet ad csupán világosságot. Ahány szó, annyi tett, ahány tett, annyi uncia vér. Ki van szabva szolgálatod mennyisége, ne félj beleszórni a nagy áldozás tüzébe.Csak így lehet elhordozni a nép terhét. Ez a nép ránk nehezül, a mi református magyarjaink terhét, súlyát mi hordozzuk. Vakmerőn és alázatosan, balgatagul és hősiesen vállaltuk azt a nagy kockázatot, hogy magunkra vesszük ezt az óriási terhet. Hordozzuk népünk tudatlanságának a terhét, hordozzuk keményszívűségének, tévelygésének, hitetlenségének terhét, hordozzuk ennek a magyar népnek minden nyomorúságát, sebeit, poklosságát, átkát, keresztjét. Mekkora a tudatlansága? Csapjon az égig fel a mi világosságunk. Mekkora a megátalkodottsága? Zúzzon össze minden szívet az Íge pőrőlye. Mekkora a tévelygése? Oh, el ne fáradj a kalauzolásban, öledben vidd és válladon emeld, mint a jerikói utast, mint az elveszett bárányt, mint Illyés a sareptai asszony halott gyermekét. Milyen borzasztó a szomorúsága. Hadd zendítsem meg az örökkévalóság vígasságtevő szerszámait, hogy visszatérne a mosoly az én feldúlt népem arcára, mint a Saul szívére a béke a Dávid hárfájának zengzetére. Ki birná el a falu terhét? Az éhes, rongyos, magyar földmíves, munkás és iparos terhét, az üres géppé vált értelmiség terhét, a szétmálló magyar nemesség terhét, e nélkül a lélek nélkül?Ez azt jelenti, hogy e lélek nélkül ez a teher és ez a tévelygés és ez a halál rajtunk vétetik meg. E lélekkel azonban elhordozzuk ezt a terhet, mert viselésében nem vagyunk egyedül.Itt a legmélyebb és a legtitokzatosabb az Íge szemlélete. Ezt a lelket a hetven pusztai vén a Mózes szövétnekéből kapta, de Isten kezéből az Isten lelke által. Nem vehettek ti tőlem lelket. Ne vegyenek az ifjak a vénektől, az atyák a fiáktól; mi mindnyájan a lélek urától és királyától vehetünk lelket, a Krisztustól, aki teljes vala Szentlélekkel. Beá tegyük népünk terhét, ő hordozza, mert csak ő birja el. S reá csak úgy tehetjük, ha együtt tesszük átszegzett kezébe magunk életének nagy terhével. Ha keresztje alatt leraktuk bűneinket, elsírtuk könnyeinket, megszabadultunk rontó árnyékoktól. Nem vagyunk egyedül, ő velünk van s lelke által csodálatosan hordozza azt a terhet, amit magunkra vállaltunk, ő lesz a mi világosságunk, ő lesz az evangéliom, amit hirdetünk, ő az az édes háló, amellyel befonjuk a vergődő lelket, ő az az ezüst harangszó, amellyel takarodóra csendítünk, ő az a kürtszó, amellyel hadra toborzunk, ő az elégtétel, ő az orvosság, ő az út, az igazság, az élet, a cél és a siker. Lelkéből kiszakadt szövétnekdarabok: tanítása, példája, érdeme, halálának ereje. Úgy hull reátok, mint egy szikrazápor; míg kezünket fejetekre tesszük, kigyúl szívetekben az ő ismeretének és szolgálatának lángja. Induljon, aki ég!

Saul vak, de a nagy fényességtől. Kézen vezetik Damaskusba, mint egy koldust, pedig oda ő mint egy bosszúálló angyal akart szállani. Akkor melléje áll Ananiás és halkan elmondja a róla szóló dekrétom értelmét: «A mi atyáink Istene választott téged, hogy megismerd az ő akaratát, és meglásd amaz Igazat és szót hallj az ő szájából».
Az Alma Mater falai között kézen fogva vezettek, mert vak Saulusokként tántorogtatok a nagy világosságban. Nem láttatok, mint aki a déli napba tekint. Szegény koldusként érkeztetek meg Damaskusba, ahová úgy igyekeztetek, hogy rendet csináljatok, igazságot szolgáltassatok, egy-két suhintással helyreállítsátok az Isten dicsőségét.
Mellétek állok és halkan elolvasom a felőletek szóló dekrétomot. Isten kiválasztottal vagytok… Egy nagy tapasztalásra és állandó bizonyságtételre.

Ez a tapasztalás három fokozatú. Megismerni az Isten akaratát, meglátni az Igazat és szót hallani az ő szájából.
Istennek nem ismerhetjük meg sem a természetét, sem a lényegét, csak az akaratát. Isten törvényben jelenti ki magát: azt akarja, hogy tiszta légy, szent légy, az övé légy. ő a gazdád, az Urad, te a cselédje, szolgája, szerszáma vagy. Csak akkor hiszesz benne, ha engedelmeskedel neki. S ha megismerted, ki ö, lehetetlen nem engedelmeskedni neki. Az élt legtöbbet, aki legtöbbet engedelmeskedett. Az imádság is engedelmesség s egy bűn van: Isten ellenére járni, nem hallgatni reá, nem engedelmeskedni neki.
De ez az engedelmesség nem képzelhető el egy vakítófényű látás megpillantása nélkül. Pap az, akit Isten arra választott ki, hogy meglássa amaz Igazat. Ez az élet döntő szemlélete: meglátni Krisztust. Megpillantani úgy, ahogy a menyasszoy meglátja ezer arc közül is a Vőlegény arcát, ahogy az elveszett katona a Vezér arcát; hű apród a Király arcát. Egyszerre vele teljék be föld és ég; tudjuk, hogy hozzá tartozunk; érettünk jött; egészen a miénk. Az én közbenjáróm, az én bírám, az én igazságom, az én örömem, az én életem! Amaz Igazat, akit hazugnak állit a világ; akit keresztre vertek az én bűneimért; aki soha nem változik, aki az út, a cél, és örök eredet.
Láttátok-e ezt az Igazat, így az Igazat?
E látás után még csak egy foka van a tapasztalásnak: szót hallani az ő szájából. Egy nevet: a magunkét. Egy nevet: Én vagyok Jézus, akit te kergetsz. Egy parancsot: siess és menj ki Jeruzsálemből, kelj fel és menj el Damaskusba. Egy küldetés ez: misszió. Halld és kiáltsd: ez az evangéliom!
Erre felel a bizonyságtétel. Állandó bizonyságtételre választattunk ki. Ez megint kettős.
Először a szó bizonyságtétele. Menjetek el és tegyetek tanítványokká minden népeket! Lakodalmas üzenetet az éhező gyász pusztaságába. Kiáltást éjfélkor: Jő a Vőlegény! Harsonaszót a szürkületben: ideje immár felébrednetek! Édes harangszót: Jöjjetek én hozzám mindnyájan; az ítélet gránátütését: Jaj nektek képmutatók; pihentető bocsánatot: jól vagyon hű szolgám. Elfogy-e ez valaha? Kimaradhatsz ebből te? Mi mindent kell megmondanotok? Hányszor kell elismételnetek! Mindenkinek kell elmondanotok! Magatoknak. Hitvestársatoknak. Gyermekeiteknek. Lelkésztársaitoknak. Koldusoknak. Királyoknak. Haldoklóknak. Kárhozóknak. Ez az evangéliom: az Íge hirdetése. Elkiáltott hang, visszhanggá tört lélek, hallgatás tavába hulló aranytollú ígemadár, ez a lelkipásztor bizonyságtétele.
A másik a tett. Egy kis fegyelem. Bölcs önmérséklet. Tisztaság, amiért az élet sem drága. Kivájt szemek, levágott kezek botránkozás nélküli útja. Roskasztó kereszt, ami emel... S talán egy élet, amit le kell tenni, a nagy titokzatos halál, a mártírhalál, amely ott van közöttünk, mint az Ünőkő a fenyők, vakond túrások, kunyhók és dombok fölött. Mindennap benéz az ablakodon, mindennap ül az asztalodnál, mindennap agyadra dob egy vörhenyeges levelet, mint egy parányi jegykendőt.Erre vagytok kiválasztva. De ki vagytok-e? Mert jaj annak, aki nincs! Üdv annak, aki kiválasztaték!