Lekció
Ézs 6,6-7
Alapige
Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk. Istennek ereje.
Alapige
1Kor 1,18

A református vallásnak alapvető tanítása, hogy a láthatatlan és elrejtőzködő Isten az ő Igéjében jelenti ki magát. Ez az Íge más mint minden emberi szó és beszéd, mert ez Istennek nyilvánvalóvá lett teremtő gondolata. Isten szólott és legyen szavára előállott a semmiségből ez a roppant nagy és dicsőséges világ. Egy szó és íme mindenség lett belőle. Isten másodszor is szólott és Ígéje testté lett a Jézus Krisztusban. Egy szó és meglett a váltság. Isten Ígéje szólt s belőle bűnbocsánat támad, mert kegyelem származik belőle. Egy szó, amelyik ígéret és ajándék. Isten igéjével kormányozza és élteti az ő anyaszentegyházát, szava pásztorság, fegyelem, ítélet és örökélet. Mint ahogy a fizikai világban rezgés számunkra a fény, a hang, a hő, a szín, a lelkivilágban az élő Isten számunkra mindenütt Íge.
Ezt az Ígét hirdetteti az anyaszentegyházban. Az egyház nem más, mint az a hely és az a társaság, ahol Isten szakadatlanul beszél az Ő népéhez. Ez a legnagyobb ajándék, amit az egyházra rábízhatott. Mit érne minden földi tekintély, emberi bölcsesség, e világból való hatalom, mit érne bíbor és korona, pallos és arany, ha nem szólana közöttünk szakadatlanul az ő Igéje, mint magának Istennek a tekintélye, bölcsesége és hatalma? Ebben az Igében nyújtja felénk naponta erejét, vigasztalását, jutalmát, egyszóval: Önmagát.
Istennek csodálatos intézkedése, — s ez álmélkodásra, meg-alázkodásra és felmagasztosulásra indít — az, hogy az ő szent és igaz Igéjének szolgálatát erőtelen földi emberekre bízta. Szólhatott volna ő közvetlenül is hozzánk, de éppen hozzánk való leereszkedését, atyai gyöngédségét mutatja az, hogy emberi ajkakat használ fel az ő üzenetének elmondására. Lám nem a szeráfokat küldi, nem az angyalok ezreit parancsolja elé, hanem maga elé idéz egy törékeny és bűnös embert, s azt szenteli fel az ő mondanivalóinak tolmácsolására. A szeráf eszköz lesz a kezében, hogy előkészíthessen egy igehirdetőt. Lássuk meg ebből azt, hogy milyen roppant nagy megtiszteltetés az élő Isten mondanivalóját tolmácsolni. Ki lehetne erre méltó, ha Isten kegyelme nem választaná ki az illetőt és csodálatos intézkedése nem tenné alkalmassá erre a célra? Lehet-e minden emberi bölcseségnek, ékesszólásnak a fokozásával elérni azt a képességet, megszerezni azt a tekintélyt, hogy Isten teremtő Igéjét tolmácsoljuk az emberek előtt úgy mint törvényt, amely parancsol és megítél és úgy mint evangéliomot, amely elenged és megkegyelmez? Lám Ézsaiás sem a maga lángjából él: az oltárról vett tűztől fog tüzet a nyelve; az igehirdetés mindig ajándék. Látszik ebből az is, hogy az igehirdetés tekintélye és jogcíme nem tőlünk származik, hanem Isten közvetlen akaratából és rendelkezéséből ered, amelynek magunk is alázatosan engedelmeskedünk és más is engedelmeskedni tartozik.
De vegyük tekintetbe azt a felelősséget is, amely ezzel reánk hárul. Nagy dolog lehet oldani és kötni, nagy dolog lehet kárhoztatni és felmenteni, de legnagyobb dolog a világon Isten Igéjét hirdetni, amely egyformán érvényes idelenn és odafenn, azaz döntése és ítélete éppenúgy szól a múló percre, mint az örökkévalóságra. Amit megköt idelenn, az meg van kötve odafenn is, és amit megold idelenn, az megvan oldva odafenn is; mert égen, földön egy Ige van: az Isten élő beszédje, amely egyformán teremti és egyformán kormányozza a látható és a láthatatlan világot, a multat és a jövendőt, a földi életet és az örökkévalóságot.
Az igehirdetőnek tehát egyetlenegy gondja, félelme, rettentő rettegése lehet, az tudniillik, hogy úgy szólja az Isten beszédjét, amint az Isten üzeni. A Király szavát, a Király szándéka és célja szerint mondja. A tatárdúlás után IV. Béla király pecsétjét megszerezte az ellenség, leveleket bocsátott ki vele, amellyel előhívták a megmenekült és elbujt embereket az építés és az új élet munkájára, s mikor azok bízva a király pecsétjében, megjelentek, gonoszul elpusztították őket. Mit érdemelnek az ilyen emberek, akik gonoszul használják fel a király pecsétjét? Mit érdemel az az ember, aki Isten Ígéjét a Sátán tőréül használja fel azzal, hogy megsemmisíti annak igazi értelmét és a király szándéka ellen él vele? Viszont, ha hű ember kezébe kerül a király pecsétje, akármilyen együgyű és méltatlan is, de ha a király szándéka szerint él vele, azt teszi, adja, mondja, ítéli és áldja vele, amit maga a Király.
Ezért mindenekfelett való dolog, hogy az Íge meg ne hamisíttassék, amíg átmegy rajtunk, el ne vesszen az ereje, meg ne változzék az értelme, el ne homályosuljon a fénye és ki ne pusztuljon éltető ereje. Mindez megtörténik akkor, ha saját bűnünk ellene áll az Ígének és meghamisítja azt. Lehet, hogy csak a csírázó erejét veszi el, mert üres szóvá lesz az Íge, amely meghalt azért, mert nem hitt benne az, aki hirdette. Lehet, hogy azért veszíti el erejét, mert az igehirdető bűne a Sátán beszédjét kiáltja mellette a példaadásnak lenyűgöző nyelvén, s a Sátán beszéde túlkiáltja az Isten beszédét. Lehet, hogy elvész azért, mert emberi bölcseségek hitető beszédjét hirdetjük és nem az ősi tiszta Igét, s ezzel akár akarjuk, akár nem, a Sátán tőrévé válik a beszédünk, amely megejt és elpusztít.
Azért csak az lehet igehirdető, akit tüzes szénnel illetett Isten, aki rászánta magát arra, hogy ó emberét, bűnös természetét, ezer rossz példáját, amely útjába áll az Igének, kiégesse magából, önváddal, megbánással, testének és lelkének penitenciatartásával. Mennyire égtél el? Ez a nagy kérdés, mert amennyire elégtél: annyira világítottál.
Pedig furcsa és együgyű beszéd ez az Íge. Nem mély tudomány, sőt azoknak, akik bölcseséget keresnek, szinte bolondság; nem is csodatevő varázsige, amely a tárgyakat átváltoztatja és szent kuruzslással pótolja azt, amit Isten nem akart vagy nem tudott megtenni, hanem halk, szelíd szó Valakiről, aki meghalt a kereszten. Csöndes beszéd Istennek örök szeretetéről, amellyel érdemünkön kívül előbb szeretett, kiválasztott akkor, amikor még világ sem volt. Tanítás egy szövetségről, amelyet az örökkévaló Isten köt törékeny és bűnös emberekkel, nem azért mintha neki lett volna szüksége erre a szövetségre, hanem azért, hogy egészen nekünk adhassa magát. Különös beszéd arról, hogy a Fiú Isten testté lett, hasonlvá vált hozzánk, magára vette bűneinket, s ő az igaz, meghalt érettünk az elveszettekért. Ellenmondó és emberi logikával nem érthető beszéd arról, hogy akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van. Beszéd arról, hogy az elsők utolsók lesznek, a szegények gazdagok, a sírók boldogok, aki elveszíti az életét, az nyeri meg és hogy halálból támad az igazi élet.
Ez a balga, dőre beszéd azonban Istennek az ereje. Látjuk magunkon, mert egy új embert teremt belőlünk, látjuk a történelemben, ahol megépíti a maga országát, látjuk az egyházban, ahol szakadatlan reformációval készíti és betakarítja a maga aratását. Oh, ennek a világnak mindene van: kincse, tudománya, technikája, politikai hatalma, csak egy dolog hiányzik neki: az Isten ereje. Jóra vezérlő, megbékéltető, felszabadító és megváltó ereje.
Ennek az Ígének a hirdetője a magyar református lelkipásztor. Most, amikor megáldunk és kibocsátunk, hasonlítunk titeket a hárfához és a hegedűhöz. Bomlandó földi anyagból van a húr, de az a méltósága, hogy örökkévaló dallamok szólalnak meg rajta. Elszakadnak, porráválnak, nyomuk se marad, de az örökkévaló, az ének, amely zengett rajtuk, Istentől jött és Istenhez tér vissza. A húr boldog volt, hogy zengett rajta a dal.
Nagy kiváltság: azért élni és abban halni meg, hogy Isten Igéje szóljon rajtunk és általunk.