Saul vak, de a nagy fényességtől. Kézen vezetik Damaskusba, mint egy koldust, pedig oda ő mint egy bosszúálló angyal akart szállani. Akkor melléje áll Ananiás és halkan elmondja a róla szóló dekrétom értelmét: «A mi atyáink Istene választott téged, hogy megismerd az ő akaratát, és meglásd amaz Igazat és szót hallj az ő szájából».
Az Alma Mater falai között kézen fogva vezettek, mert vak Saulusokként tántorogtatok a nagy világosságban. Nem láttatok, mint aki a déli napba tekint. Szegény koldusként érkeztetek meg Damaskusba, ahová úgy igyekeztetek, hogy rendet csináljatok, igazságot szolgáltassatok, egy-két suhintással helyreállítsátok az Isten dicsőségét.
Mellétek állok és halkan elolvasom a felőletek szóló dekrétomot. Isten kiválasztottal vagytok… Egy nagy tapasztalásra és állandó bizonyságtételre.
Ez a tapasztalás három fokozatú. Megismerni az Isten akaratát, meglátni az Igazat és szót hallani az ő szájából.
Istennek nem ismerhetjük meg sem a természetét, sem a lényegét, csak az akaratát. Isten törvényben jelenti ki magát: azt akarja, hogy tiszta légy, szent légy, az övé légy. ő a gazdád, az Urad, te a cselédje, szolgája, szerszáma vagy. Csak akkor hiszesz benne, ha engedelmeskedel neki. S ha megismerted, ki ö, lehetetlen nem engedelmeskedni neki. Az élt legtöbbet, aki legtöbbet engedelmeskedett. Az imádság is engedelmesség s egy bűn van: Isten ellenére járni, nem hallgatni reá, nem engedelmeskedni neki.
De ez az engedelmesség nem képzelhető el egy vakítófényű látás megpillantása nélkül. Pap az, akit Isten arra választott ki, hogy meglássa amaz Igazat. Ez az élet döntő szemlélete: meglátni Krisztust. Megpillantani úgy, ahogy a menyasszoy meglátja ezer arc közül is a Vőlegény arcát, ahogy az elveszett katona a Vezér arcát; hű apród a Király arcát. Egyszerre vele teljék be föld és ég; tudjuk, hogy hozzá tartozunk; érettünk jött; egészen a miénk. Az én közbenjáróm, az én bírám, az én igazságom, az én örömem, az én életem! Amaz Igazat, akit hazugnak állit a világ; akit keresztre vertek az én bűneimért; aki soha nem változik, aki az út, a cél, és örök eredet.
Láttátok-e ezt az Igazat, így az Igazat?
E látás után még csak egy foka van a tapasztalásnak: szót hallani az ő szájából. Egy nevet: a magunkét. Egy nevet: Én vagyok Jézus, akit te kergetsz. Egy parancsot: siess és menj ki Jeruzsálemből, kelj fel és menj el Damaskusba. Egy küldetés ez: misszió. Halld és kiáltsd: ez az evangéliom!
Erre felel a bizonyságtétel. Állandó bizonyságtételre választattunk ki. Ez megint kettős.
Először a szó bizonyságtétele. Menjetek el és tegyetek tanítványokká minden népeket! Lakodalmas üzenetet az éhező gyász pusztaságába. Kiáltást éjfélkor: Jő a Vőlegény! Harsonaszót a szürkületben: ideje immár felébrednetek! Édes harangszót: Jöjjetek én hozzám mindnyájan; az ítélet gránátütését: Jaj nektek képmutatók; pihentető bocsánatot: jól vagyon hű szolgám. Elfogy-e ez valaha? Kimaradhatsz ebből te? Mi mindent kell megmondanotok? Hányszor kell elismételnetek! Mindenkinek kell elmondanotok! Magatoknak. Hitvestársatoknak. Gyermekeiteknek. Lelkésztársaitoknak. Koldusoknak. Királyoknak. Haldoklóknak. Kárhozóknak. Ez az evangéliom: az Íge hirdetése. Elkiáltott hang, visszhanggá tört lélek, hallgatás tavába hulló aranytollú ígemadár, ez a lelkipásztor bizonyságtétele.
A másik a tett. Egy kis fegyelem. Bölcs önmérséklet. Tisztaság, amiért az élet sem drága. Kivájt szemek, levágott kezek botránkozás nélküli útja. Roskasztó kereszt, ami emel... S talán egy élet, amit le kell tenni, a nagy titokzatos halál, a mártírhalál, amely ott van közöttünk, mint az Ünőkő a fenyők, vakond túrások, kunyhók és dombok fölött. Mindennap benéz az ablakodon, mindennap ül az asztalodnál, mindennap agyadra dob egy vörhenyeges levelet, mint egy parányi jegykendőt. Erre vagytok kiválasztva. De ki vagytok-e? Mert jaj annak, aki nincs! Üdv annak, aki kiválasztaték!