Krisztus anyaszentegyháza a reformációban került élete legnagyobb válsága elé. Döntenie kellett, mit választ, mert amit választ, sorsa és végzete lesz. Egyik felől ott állott az intézmény a maga szépségével és tekintélyével; a pap természetfeletti hatalmával, a sákramentom megújuló csodatételeivel s a látható egyház minden világi hatalmával, ragyogó pompájával, művészi szépségével és csodálatos alkalmazkodásával az emberi természethez. A másik oldalon semmi egyéb nem állott, csak az Íge. Az Íge, mint egy könyv, ez a Szentírás. Az Íge, mint cicoma nélküli egyszerű bizonyságtétel olyan istentiszteleten, amely semmit sem törődik az ember érzékeivel. Minden, amit ad, egy ígéret; a legtöbb, amit kér, a tiszta ismeret; Isten gondolat, mint teremtő, mint testté lett Íge, mint jóra vezérlő lélek egyaránt.
Mi ahhoz a nemzetséghez tartozunk, amelyik ezt az utóbbit választotta. Az Íge kockázatának a népe vagyunk, akik azt valljuk, hogy ebben mindent megnyerünk, mert az Íge élet és igazság és e nélkül semmit sem bírunk, még ha ennek a világnak minden hatalmával, bölcseségével és szépségével dicsekednénk is.
Nekünk az Íge elég, mert az Íge minden, mivel az Íge: Isten.
De azért volt kockázatos ez a választás, mert ebben a megromlott világban tragikum tapad az Igéhez. Megtörténhetik, hogy az Íge szó lesz, zörgő héj, csírátlan búzaszem, festett koporsó. Az evangéliomi egyház mindent kibír, csak azt nem, hogy az üres szó egyháza legyen, pedig az evangéliomi egyházat semmi kísértés nem fenyegeti olyan közelről és olyan veszedelmesen, mint az, hogy ajkán az Íge szó lesz, csak szó, csak szó, csak szó.
Nem ismered ezt az állapotot, amikor Krisztus, váltság, bűnbocsánat, feltámadás, csak szép szavak, amelyeket elmondunk, meghallgatunk a nélkül, hogy a mögöttük rejlő valóságról tapasztalatunk lenne. Mikor százezer templomban zúg a prédikáció, mint a tibetiek imagépe a nélkül, hogy bennünk, körülöttünk, hallgatóinkban valami megváltozna tőle. Akusztikus mise, átlényegülés nélkül. Nem beszédben áll az Isten országa, mondja az apostol. Nem a szép, nagy és üres szavakban, a másoknak adott nem követett tanácsokban, a vizet prédikálásban és bort ivásban, a pásztorság ipari felfogásában, amely szerint beszédet termelünk, mert azért űzetnek.
Erőben áll az Isten országa. Mi lenne, ha egy évig nem volna szabad szólanunk, mint Zakariásnak? Tudnánk-e akkor is vigasztalni, bizonyságot tenni, magunk lelkét és más lelkét formálni? Látszik-e rajtunk, hogy a szó csak közeg, gyenge és törékeny lámpás, amelyen örökkévaló tüzek és világosságok sütnek által. Erőben áll az Isten országa. Abban, hogy a lelkipásztor élete átalakuljon és a lelkipásztor szolgálata lelkeket alakítson át. Mi az erő? Ami úgy hat a dolgokra, hogy változást hoz bennük létre, mozgásba hozza őket, útnak indítja; ami alacsony volt, azt magasba emeli, ami magasan állott, azt leszállítja. Forgatja, alakítja a világot úgy, mint a fazekas az agyagot, a művész a szobrot. Mi az erő? Élet. Mi az erő? Engedelmesség. Mi az erő? Isten maga, a legnagyobb erő.
Csak az nyer a reformáció nagy kockázatában, akinek ajkán a szó erő, saját életének az ereje, mert arról beszél, amit megtapasztalt. Olyan törvénynek az ereje, amelynek először ő engedelmeskedik. Olyan ígéret, amelyben legjobban ő bízik és olyan tanács, amelyre bátran felteszi egész életét. Tehát nem az ő ereje, hanem Istennek ereje, akinek Igéje erő, világteremtő és megváltó erő s ereje Ige, aki által minden lett, aki kezdetben volt, aki Isten volt és aki testté lett az Úr Jézus Krisztusban.
Isten igéjében ez az erő a tekintély forrása; ez a bizonyíték, ez a próba és ez a következmény. Nem a magunk bölcseségéből, nem a magunk tekintélyével, hanem Isten megbízásából és az ő erejével szólunk. Istennek a hangja csak feláldozott életen át zendül meg. Adjátok oda szíveteket, hogy lehessetek az ő üzenete, az Ő kiáltása.
Az ő kiáltása, az ő ereje.