A református vallásnak egy ősi, igaz és komor tanítása, hogy a fájdalom: büntetés. Rögtön meglátjuk ennek a mély igazságát, ha meggondoljuk, hogy a bűnesettel jött a világra a fájdalom. Ha nem lett volna bűn, ma nincs fájdalom. De ebből az is következik, hogy megérdemeltük a fájdalmat; és ha százszor több baj, nyomorúság, próba ver, akkor sem volna jogunk panaszkodni, mert csak az történik velünk, amire rászolgáltunk.
Azonban szakadatlanul látunk ettől az egyetemes törvénytől eltérést, eseteket, mikor jó dolguk van az istenteleneknek és a hívők szenvednek. Sok példát tudunk felhozni reá, hogy emberek nem érzik a büntetés súlyát, amire pedig rászolgáltak s viszont emberek szenvednek aránylag kisebb bűnök miatt.
Ebbe a sötétségbe gyujt világosságot alapigénk, amikor arra világít reá, hogy a fájdalom sokszor a kiválasztásnak a jegye: ahogy egyik szép dicséretünk mondja: Azt bünteti, leit szeret...
I.
Sokszor úgy látszik, mintha végkép elmaradna a büntetés. Kevesen vannak, akik ebben észreveszik az elvettetettség jegyét. Az egyszeri magyar asszony sírva panaszolta az anyjának, hogy Őt nem szereti a férje, mert még meg sem veri. Ezen mosolyogni szoktak az emberek, pedig az az egyszerű magyar asszony egy nagyon mély igazságot érzett meg. Tudta, hogy ez azért történik, mert nem törődik vele a férje, mindegy ránézve, hogy miként viselkedik, idegen lett a számára. Ugyanaz a csíny, amiért saját fiamat a legkeményebben megfenyítem, az utcagyereknél fel sem tűnik; ugyanaz a viselkedés, öltözködés, modor, ami miatt leányomat szenvedélyes haraggal feddeném, léha, elveszettnek tartott teremtéseknél szemembe sem tűnik. A keresztyén ember mindig szigorúbb a saját házanépéhez, mint a világhoz, de legszigorúbb önmagához. Az igazi gyülekezet kemény fegyelmet tart maga között, de irgalmas a kívülállókkal szemben.
Ezért olyan félelmesgondolat az, hogy Isten ne büntessen, hogy köztem és Isten között a közömbösség fagyos levegője áradjon. Írtóztatos a gondolat, hogy nem vagyok neki drága, nem vagyok neki fia, ahogy alapigénk mondja: Korcs vagyok és nem fiú: irtózatos a gondolat, hogy hiányozzék Istenből az irántam való kiválasztó szeretet; arca ridegen nézzen rám, engedje, hogy rohanjak vesztemre, ne figyelmeztessen, ne álljon utamba, ne pöröljön, ne korbácsoljon, hanem nézze, hogy én megyek a kárhozatba. Mintha mondaná, csak nevess te céda, nem lesz elég az örökkévalóság, hogy kisírhasd magad; egyél-igyál torkos test, ma éjjel megkeresik a te lelked s majd rajtad lakmároznak; csak gyűlölj konok szív, néma lesz egyszer feletted a közbenjáró imádság. Aggasd tele magadat látszólagos jócselekedetek cifraságaival, mint a vad ember a tollakkal és gyöngyökkel; minden tetted, műved, erőlködésed le fog egyszer hullani rólad és mezítelenséged rútságát nem takarja be semmi.
Isten nem büntet idelenn, s jajj, ha nem büntet: mert büntetni fog egyszer odafenn!
II.
A földi büntetés, a gyógyító és mentő szeretet eszköze. Gondold el: nem is lehet másképpen. Ha Isten szeret, kell, hogy büntessen, mert Ő szent és én bűnös nyomorult ember vagyok és mégis az Ő gyermeke vagyok. Kell, hogy küzdjön értem, ne nyugodjék bele, hogy beszennyezem és eltorzítom magamat; kell, hogy nehezteljen reám. Az igazi anyai szeretet nemcsak cirógat, hanem birkózik; az apai kéz nemcsak áld, hanem üt, mert nem mindegy, hogy milyen vagyok és mi lesz belőlem. Isten szeret, tehát megéget, pörbe száll, ostoroz, szemrehányásának tűzesőjével elborít és néha megráz úgy, mint egy földrengés, hadd érezzem meg, micsoda félelmes erői vannak az Ő szentségének és igazságának. Igen, Ő szeret, tehát feltétlenül meg kell, hogy alázzon, nem volna Isten, ha nem ezt tenné. Szeret, tehát össze kell hogy törjön, nem volnék gyermeke, ha össze nem törne. Szeret, tehát nem nyugodhatik addig, amíg bűnbánatra nem bír; szeret, tehát fenyeget, hogy édesgessen, öldököl, hogy életet adjon, eltaszít, hogy a szívére emeljen.
Az idelenn kijáró büntetés célja: porhanyóvá tenni a szívet a kegyelem magvetésére. A bűntető szeretet idelenn bizonyság és kezesség a mellett, hogy Ő Atyám s karjába vesz, amikor mindent eldobtam magamtól s egyedül az ő irgalmához folyamodom, mikor elérkeztem az utolsó stációig a tékozló fiúval, mikor összetörve tartok hazafelé: vétkeztem Atyám ellened és nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy. Akkor már ott áll a kapuban, vágyván vágyakozik reám, karját kitárja, átkarol s az atyai hajlékban megzendül a lakodalmas öröm muzsikája.
Óh, verj meg engem Uram szereteted ostorával idelenn, hogy odafenn kegyelmed csókjával csókolgass. Óh, pörölj velem, törj össze, hogy ott irgalmazhass nekünk. Óh, ölj meg minket, hogy új életet adhass minekünk.
III.
Most valaki elibém áll és azt mondja: egészen zavarban vagyok, nem látok ilyen elválasztó különbséget az emberek között; én csak azt látom, hogy mi mindnyájan ugyanolyan sorsnak megyünk elébe, ugyanolyan csapások, bánatok érnek; ugyanúgy születünk, szenvedünk és halunk meg, hol itt a különbségtétel?
A különbség ott van: miként fogod fel és hordozod sorsodat te? Változásaiban, a szenvedésekben, a próbatételekben, a fájdalomban, ami ér, mit látsz? Érzéketlenül vagy dacosan hordozod, mint, egy megmásíthatatlan végzetet, zúgolódsz ellene és átkozódol s azt vitatod: nem érdemelted meg? Vagy alázatosan elfogadod az Isten kezéből s hálát mondasz azért, hogy szeret. Elfogadod Isten kezéből azt, amit Ő rendel, mint örök szeretetének zálogát és bizonyságát. Ez a gyermeki lelkület. Az édes gyermek és a mostoha gyermek között az a különbség, hogy ugyanolyan életmód mellett, ugyanolyan neveltetés mellett, házirend mellett az egyik megérzi az atyai szív jóságát, szeretetét, a másik pedig nem. Azért az egyik mindenért hálás és boldog, mert nem a kenyér, nem a ruha, nem a könyv szerez igazán örömet, hanem egy nagy szív szeretete, amelyik mindezeken keresztül rásugároz. A másik pedig mindennel elégedetlen, szakadatlanul kárvallottnak érzi magát, azt hiszi, hogy papírral, étellel, ronggyal akarják kifizetni, mert nem tudja felfogni a mögötte sugárzó ajándékot, az elrejtőzködött szív nagy szeretetét.
Ezen fordul meg a mi életünk is. Mostoha gyermekei vagyunk-e Istennek, vagy pedig édes gyermekei. Mostoha gyermekei, akik csak szenvednek azért, mert Isten van, vagy édes gyermekei, akiknek minden boldogság és öröm forrása az, hogy Atyjuk van az égben.
Így érkezünk fel a keresztyénség legmagasabb csúcspontjára: akik az Istent szeretik, minden javukra van.