A felolvasott igében Jézus szembeállítja a sokaságot a tanítványokkal és a tanítványokat beavatottaknak nevezi, akik egy titok birtokába jutottak, míg a tudatlan tömegnek erről sejtelme sincs. Ettől a kijelentéstől kezdve, mind a mai napig a keresztyénségen végighúzódik egy gondolat s belőle származó gyakorlat: közöttünk is vannak beavatottak, akik ismerik a hit nagy titkát szemben azzal a sereggel amelyiknek minderről fogalma sincs. Az úrvacsoraosztás szertartásában gyűl össze a beavatottak serege, a titok tudói. Tehát, ha igazi úrvacsorázók vagyunk, magunkat titoktudóknak kell tartani.
Mi ez a titok? Az, hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámadott a mi megigazulásunkra.
Tudni egy titkot roppant nagy előny. Ha valaki egy fél nappal előbb tudja meg, hogy kitört a háború vagy elhatározták a békéig néhány óra alatt milliomos lehet. Ha az ellenség egy hadi titok birtokába jut, többet ér neki, mintha seregeket kapna segítségül. A titok tehát egy olyan dolognak az ismerete, amelyik még el van rejtve szemeink elől, pedig mindnyájunk életére nézve a legfontosabb ismeret.
Lehetne ebből a szempontból fölségesebb titok, mint az úrvacsorázó gyülekezet nagy titka: Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámadott a mi megigazulásunkra. Ezt sem látja a világ. Tökéletesen színvak iránta. Aki nem hiszi, próbálja meg. Induljon el Budapest legforgalmasabb utcáján s minden szembejövőnek súgja meg titokfejtő, boldog arccal: Krisztus meghalt érettünk és feltámadott a mi megigazulásunkra. Eleinte meglepődnének az emberek, azután mosolyognának, néhányan idegesen löknék félre, figyelni kezdenék a rendőrök, s az utca végén talán már kocsiba ülne vele valaki, aki az ideggyógyintézet felé szállítaná. Ugyanakkor gondoljuk el, hogy ez az ismeret mit jelent annak a léleknek a számára, aki el van készítve e titok befogadására. Ha valaki bűneinek súlya alatt földre verve nyög, nincs sehol menekvés, nem segít rajta, ha szétmarcangolja a testét vagy tűzre adja magát, s akkor lép hozzá valaki titokfejtő sugaras arccal: Krisztus meghalt éretted is a kereszten és elvette a te bűneidet. Gondoljunk egy haldoklóra, akit szorongatnak a halál félelmei s a pusztulás szörnyű acélkarmai között úgy vergődik, mint a galambfióka a sas körmei között, akkor lép hozzá valaki és azt mondja: Az Úr feltámadott, az élő Jézus hív. Vagy gondoljunk a legfontosabbra, amikor az ítéletben meg kell állanunk a szent és félelmes Isten előtt, aki minden gondolatunkat látja és minden cselekedetünket ismeri, s akkor derül ki a boldog titok: Krisztus meghalt érettünk, feltámadott a mi megigazulásunkra. Eleget tett érettünk, és érdemét mentő lepelként, reánk ruházza.
Lehet-e édesebb, lehet-e drágább ismeret, mint életünk nagy félelmei, szorongattatásai, aggodalmai között újra meg újra megtudni és meglátni, hogy Krisztus meghalt érettünk és feltámadott a mi megigazulásunkra!
Ebből, azt hiszem, világosan látszik, hogy aki mással közöl egy titkot, az egy nagy ajándékot ad az illetőnek. Féltett titkot adunk annak, akit szeretünk. Az élet igazi titkait testámentomokban szokták felfedni, hogy a közlés fontosságát és komolyságát a halál ténye is pecsételje.
Ha ez így van, érzed-e, hogy milyen kibeszélhetetlenül nagy az az atyai szeretet, amelyik felfedi előtted ezt a titkot s benne közli veled Önmagát? Isten nem tudta elhallgatni, hogy szeret minket. Akkor is szeretett, amikor bűnbe estünk és egyre távolodtunk tőle. Hiába kiáltotta utánunk, megragadó szóval, a kijelentés különböző nyelvén az egy örök forró vallomást: Szeretlek gyermekem! Kiáltotta a teremtett mindenség által, kiáltotta örök erkölcsi törvényeiben, kiáltotta az ótestámentomi kijelentés fénykitöréseivel és mi nem értettük meg. Végül elmondotta a legmegrázóbb nyelven, Krisztus Urunk életével, halálával és feltámadásával. Krisztus személye Isten vallomása: Szeretlek gyermekem! Keresztje tetőzi ezt a vallomást: még jobban szeretlek! Feltámadása felfokozza a végső csúcsig: A lehető legjobban szeretlek!
Óh áldott titok, édes közlés, nagy kiválasztás, boldog beavattatás!
Végezetül a titok szövetséget létesít a beavatottak között. Két ember egy titok ismeretében örökre össze van kapcsolva. Ha az a titok életet hoz, részese mindkettő. Ha a titok halált hoz, nem szabadulhat meg egyik sem. Így létesít a legnagyobb és örökkévaló titok, az, hogy Krisztus meghalt és föltámadott érettünk: örök-szövetséget köztünk és Isten között, közöt-tünk és felebarátaink között.
Észrevesszük, hogy Istennel való kapcsolatunk gyökere és sudajra, terjedelme és mélysége, mivolta és folyamata nem egyéb, mint ennek az egy nagy titoknak az élete. Mindig ezt kérdezni, mindig ezt a feleletet kapni, mindig ezt vallani és mindig ezt hallgatni — ez az a titok. Újra meg újra vissza lehet térni rá, belőle meg lehet újulni, ebben vigadozni, lassan átalakulni, tudatában boldogan elaludni, teljes ismeretére bízó reménységgel feltámadni. Tulajdonképpen ez a keresztyénség. Ez a titok a mi tápláltatásunk, a mi új emberünknek a növekedése, a mi jobb énünknek a kibontakozása. Ez a titok a Szent Lélek újjászülő munkája, amelyet megkezd, folytat és dicsőségesen végbevisz rajtunk. A keresztyén gyülekezetek egymásközötti élete sem egyéb, mint hordozása ennek a titoknak, hirdetése ennek a titoknak, gyakorlása ennek a titoknak, osztozkodás a titok örömében, kötelező erejében, a vele járó halálban és a belőle következő életben. Szeretet, szolgálat, áldozat, bizonyságtevés, mindez nem egyéb, mint annak az új szövetségnek, a titok új szövetségének közös tapasztalása, együttes megélése.
A titok szót az evangéliom mysteriumnak nevezi. A mysterium szót a latinnyelvű egyház sacramentumnak fordította. Ebből a latin szóból lett, magyaros kiejtéssel, a sákramentom szent és áldott szava. Annak a nagy titoknak tehát, hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámadt a mi megigazulásunkra, Istentől szerzett tökéletes kifejezője és hordozója, eltitkolója és kinyilvánítója az úri szent vacsora szertartása, amelyet most Isten kegyelméből végrehajtunk.
Halljátok még tehát, miképpen szerezte a mi Urunk Jézus Krisztus a szentséges végvacsorát:…