Lám, kedves atyámfiai, egy egész levelet olvastam fel. Igaz, hogy ez az egyik legkisebb darab az egész Szentírásban. Nem értekezés, nem prédikáció; magánlevél ez a szó igazi értelmében. Külsejére nézve ezer és ezer hozzá hasonló magánlevél maradt fenn abból az időből. Papirusra, vagy hártyára festékkel írott levelek, amelyek üzleti ügyeket tárgyalnak és ezek között az üzleti ügyek között igen sokszor fordul elő rabszolgák körözése, kiszabadítása, megváltása. Ezt a magánlevelet azért írta Pál, hogy egy nehéz ügyet eligazítson. És a mellett, hogy ez a levél a legcsodálatosabb módon feltárja előttünk Pál apostol jellemének és lelkületének legfinomabb és legelrejtettebb vonásait: megtanít egy nagy igazságra, amelyre mind annyiunknak különösképpen szükségünk van, arra nevezetesen: nehéz ügyéket csak a Krisztus által lehet eligazítani.
Ez az eset csakugyan nehéz ügy volt. Filemon, a kolossébeli gazdag kereskedő, feleségével együtt példaadó keresztyén életét él, s így jól bánik a rabszolgáival is. Egyik rabszolgája, Onézimus, jóságával visszaél és megszökik. A szökött rabszolgára kétségbeejtő sors vár, az egész világ összefog ellene, addig hajszolja, amíg nyakoncsípi, s akkor kezdődik a szörnyű bűnhődés. A szökött rabszolga valahogy Pálhoz kerül. Talán menedéket keres nála, mert sokat hallotta gazdája házánál a nevét, amint áhítattal emlegették. Talán fogságba jut Efézusban, egy napi járóföldre Kolosáétól, ahol Pál is börtönt visel, s így kerülnek össze. Onézimus megtér, Pál a szívébe fogadja és most itt van a szörnyű nehéz kérdés, mit csináljon? Ha rejtegeti, Filemont bántja meg, ha kiadja, elárulja a hozzá menekültet. Csakugyan nehéz kérdés.
Ennek a nehéz kérdésnek megoldását adja elénk a felolvasott levél s benne mintát, hogyan oldjuk meg nehéz kérdéseinket.
Nehéz volt ez a kérdés először Onézimusra nézve.
Nem tudjuk, öreg volt-e vagy fiatal ez a rabszolga. Én úgy érzem, hogy fiatalember lehetett. Ezt látom a vakmerőségéből, a meggondolatlanságából, a riadt menedékkereséséből, Pál hatalmas befolyása alatt tökéletes lelki átalakulásából és végül abból, hogy olyan üdén, frissen, gondosan szolgált a fogságban Pálnak, lett az evangéliom inasa, küldönce, mindenese. Bizonyára nem gondolta meg a szökést. Azt hitte: a jóság gyengeség. Emberek, akik mindig azon siránkoznak, hogy főnökük vagy gazdájuk kegyetlen, mihelyt egy gyöngéd elöljárót találnak, azonnal visszaélnek a jóságával. Hálátlanok lesznek és meglustulnak. Így tehetett Onézimus is. Mikor aztán kikerült a nagy világba, s látta, hogy mindenki ellensége, sehova sem fordulhat, mert a közhatalom és a társadalom erős szövetséget kötött a szökött rabszolgák ellen: halálos rémület szállt a szívére. Tudta, hogy legjobb esetben a legsúlyosabb testi fenyíték vár reá, s azonfelül tüzes vassal a homlokára, vagy a vállára égetik a szökött rabszolgák billogát. De az sem lehetetlen, hogy keresztre verik, mint ahogy a szökött rabszolgákat szokás. Hiszen nemrég történt, hogy Róma helytartóját megháborodott rabszolgája megölte, ezért minden rabszolgáját, számszerűit 400 embert végeztek ki, irtózatos kínzások között, Róma egyik utcáján. A rabszolga: tárgy. Olyan darabja az élő felszerelésnek, mint a birtoknak a háziállat. Ismeri Onézimus — minden intelligens rabszolga ismerte — azt a költeményt, amelyben egy előkelő római asszony csodálkozva kérdezte a tanítójától: hát a rabszolga is ember? Arca halvány, szeme vérrel erezett, kifejezésében kétségbeesés és vadság ül. Onézimus egy óriási siralomházban találja magát. Nem is tudja, hogy került az efézusi börtönbe. Talán úgy menekült Pálhoz, mint egy templomi istenségéhez; menedéket várva tőle. De hallja Pál meleg hangját, reásugárzik lényének világossága és vonzóereje, úgy érzi magát, mint egy falevél, amelyet felkapott a meleg szél.
Pál beszél neki az igazi rabszolgaságról. Mindannyiunknak van egy kegyetlen gazdánk. Nem olyan jó, nem olyan áldott, mint Filemon; véreskezű, gyilkos szándékú, ördögi gazda ez. A bűn. Beszél arról, milyen szörnyű ez a rabság, hogy rontja meg, pusztítja el a testet és a lelket. És ugyanakkor beszél egy drága Szabadítóról. Abban az időben a rabszolgák felszabadításának volt egy szakrális, liturgiális módja. Kiválasztottak egy istenséget, annak az oltárára letették a rabszolga váltságdíját, akár ha maga gyűjtötte, össze, akár ha más adta. Akkor a rabszolgát a gazdája kézenfogva elvitte az oltár elé. Az oltár előtt a szentély istene megvásárolta gazdájától a rabszolgát, s ennek külső jeleképpen a gazda elvette az oltárról a pénzt. Ekkor a rabszolga átment az istenség tulajdonába és régi gazdája hatalmából kiszabadult. Pál apostol beszélt arról, hogy valaki lefizette a váltságpénzt Onézimusért is. A Golgota szent oltárára ráhullott a legnagyobb ár, a váltság bére. Ezzel Onézimus is a Krisztus tulajdonává lett. Megszabadult a bűnnek a hatalmától. Beletartozik az Úr seregébe, a választottak gyülekezetébe, a szentek házanépébe, az Isten cselédei közé, ahol mindannyian egyformák vagyunk, szabadok a világtól, de boldog rabszolgái annak az Úrnak, aki életét letette értünk.
— Onézimus, légy te is az övé.
Onézimus sokáig és megrendültén zokogott.
Azután bizonyságot tett arról, hogy elfogadta a feléje nyújtott üdvösséget. Pál megkeresztelte, vele együtt imádkozott. Azóta is valósággal issza a Pál tanításait és csodálatos előhaladást tesz a keresztyén igazság ismeretében. — Pál megismertette munkatársaival, barátaival, azután kiszabta az ő szolgálatát is. Onézimus pedig boldogan jött-ment, egy új világnak és új életnek mámorával.
— Onézimus, haza kell menned, — szólította meg Pál. Ügyed nincs elintézve Filemonnál. Beláthatod, hogy elintézetlen ügyeket nem hurcolhatunk tovább. A megtért ember szembenéz és leszámol múltjával.
Onézimus megint elfehéredett.
— Menjek vissza a szégyenbe, korbács és tüzes vas alá, talán a halálba?
— Test és vér mondja ezt neked, Onézimus. Te hazamégysz, mint új ember. A Krisztus tulajdona, aki megszabadultál a bűn rabszolgaságától. Vállalod mindazt, ami rád következik. Vétkeztél, vezekelned kell. Egyébként rábízod magad Istenre. Én jótállok a te tartozásodért. Megfizetem, ami kárt okoztál, s elküldöm veled az én szívemet. Nincs neked más menedékleveled, csak a Krisztus keresztvize és az én szívem. Eredj haza, fiam!
*
Gondold el, atyámfia, életednek hány nehéz kérdését tudtad volna megoldani, ha kész lettél volna bocsánatkérésre, vezeklésre, jóvátételre. Hány családi élet kis temploma állana még most is. Hány pálya nem tört volna derékban, hány halott volna most élő, ha tudtak volna bocsánatot kérni, vezekelni és jóvátenni.
És miért nem tudtak? És miért nem tudtunk? Azért nem, mert nem jártuk meg az Onézimus útját, a lelki megújulásnak az útját. Nem menekültünk Krisztushoz, nem adtuk át neki az életünket, nem fogadtuk el az ő nagy boldog szabadítását. Minden bajunk és nyomorúságunk rabszolgasorunkból következik. És mi le akartuk törni ezt a bilincset, meg akartunk szökni belőle. Nem tudtuk, hogy ha Valaki mellénk áll, szavára lepereg rólunk a bilincs, mint a meggyujtott iszalag a fáról. Általában nem tanultuk meg, hogy életünk minden nehéz ügye: hiábavaló szökési kísérlet e világ rabszolgaságának bilincseiből. A Golgota oltára vár. Rajta ott illatozik, füstölög és szikrázik a lefizetett ár, a drága Vér. Érted omlott ki, fogadd el. Szabadulj meg ennek a világnak nyomorúságaiból azzal, hogy a Krisztus tulajdonába mész át.
Nehéz ügyek előtt állasz? Vár az oltár.
II.
Filemon gazdag pátricius Kolosséban. Háza az ottani keresztyén gyülekezet otthona. Felesége, Appia, hozzá méltó keresztyén úriasszony. Fia: Arkhippus az egész gyülekezetnek diakónusa vagy éppen püspöke. (Kol. 4:4.) A kolossébeli keresztyének úgy tisztelik őt, mint atyjukat. Nincs senki, aki hálát ne érezne iránta.
Éppen most érkezett Páltól egy levél a kolossébeli gyülekezethez. Készülnek az ünnepélyes összejövetelre, amelyen felolvassák. Érre a nagy eseményre átjönnek a laodicea- beliek is. (Kol. 4:16.)
Indulás előtt egy kis levelet hoznak Filemonhoz. Összehajtva, lepecsételve, — kinek az írása? Bizony, ezt a Pál íródeákja írta. Elbámul, amikor olvassa. Küldöm hozzád szökött rabszolgádat — tréfásan mondja: a mihaszna Hasznost (Onézimus szó azt jelenti : Hasznos) — de vele küldöm a szívemet. Fogadd úgy, mint testvért, fogadd úgy, mint engem fogadnál. . .
Ez az, ami még Filemont is próbára teszi. Azt talán elképzeli, hogy a szökött rabszolgát ne ölje meg. Valami szigorúbb kényszermunkára vesse, ólba, vagy istállóba zárja egyelőre, amíg átmehet a rabszolgák szállására, az ergasztulumba. Arról beszélgettek már Appiával, hogy maradjon el a tüzes vassal való bélyegzés. Talán a verés is, ha lehetséges, mert irtózatos hallani a kínzott ember üvöltését. De hogy befogadja a palotájába, de hogy főhelyre ültesse, mint Pál követét, de hogy átölelje és megcsókolja: ez nagyon sok. Filemon tökéletesen tanácstalan.
És akkor megint elolvassa a levelet, figyelmesén, mondatonkint, — Pál a Krisztus foglya. Nem hivatkozik apostoli méltóságára, csak öregségére és szenvedéseire. Azt mondja vele, hogy maga a szolgaság nem szégyen. A legnagyobb élő ember, akit ismer, aki fejedelem a lelkek között, Pál, imé beteg, öreg, fogoly, bilincsbe verve Efézusban. Nem parancsol neki Pál, pedig megtehetné. Ő vezette el az evangéliom világosságára. Neki köszönheti a bizonyságtételt, neki köszöni Krisztust, úgy érezte mindig, hogy lelki atyja és egyben fejedelme. Most Pál könyörög, mint egy alázatos öreg testvér. Nemcsak könyörög, hanem kezességet is vállal érte. Íme itt a tulajdon kezevonása. Kötelezvény ez a levél, «én Pál írtam az én kezemmel, én megfizetem.» Pedig ő tartozik Pálnak többel, nagyobbal, mint ez a földi élet.
A barna papiruson a vörhenyes írás mintha szikráznék, és mintha egy szívet tartana maga előtt, Pál apostol szívét. «Te pedig őt, azaz az én szívemet fogadd magadhoz.»
Filemon úgy érezte, mintha egy óriási meredély szélén, egy vékony acélív, acélkerítés tartaná, ö rohanni akar, zuhanni a mélységbe, haragba, gyűlöletbe, bosszúba, az a vékony acélív, az Íge visszatartja. Maradj a régi jó, próbálj meg még jobb lenni! Ne engedd, hogy lehúzzon a föld, a test, a vér, a gyűlölet. Légy nagylelkű és irgalmas, ahogy veled irgalmasok voltak. Bocsáss meg, Filemon, mert neked is megbocsátottak odafenn... Engedd el a drakhmányi tartozást, neked talentumokat engedtek el. Filemon, mi lett volna veled, ha egyszer egy szökött rabszolgán, a bűn szökött rabszolgáján, aki a kolossébeli főemberek közöl való volt, nem könyörült volna a Gazdája, nem váltotta volna meg, nem vette volna a tulajdonába? Filemon, szól Pál levele, te nem is tudod, mennyi jóság lehetősége van körülötted. Micsoda örömök várnak reád! Mit tehetsz te Krisztusért és bennetek és közöttetek lévő minden jónak milyen csodái kerülnek napfényre, ha engedelmeskedel...
— Ki hozta ezt a levelet? — kérdi Filemon.— Bocsássátok be!
Reszketve, sápadtan belép Onézimus és a térde megrogyik. Filemon átkarolja és együtt sírnak. Úgy találja őket a belépő Appia.
*
Testvéreim! Hány nehéz ügyed oldódott volna meg, ha tudtál volna megbocsátani!? Ha irgalmas lettél volna, megemlékezve arról, hogy te is irgalmasságot nyertél. Mennyivel könnyebb lett volna az életed, ha nem akartál volna megtorolni, megbosszulni, fegyelmezni, megszégyeníteni. Ha szelíd és alázatos tudtál volna lenni és felemelted volna az elbotlottat, hogy megoldhattad volna életed nagy nehézségeit, ha nem ítéltél volna el mást. Ha lett volna bátorságod nagylelkű lenni. Ha nem félsz a jóságtól, ha vakmerő hajósa vagy a szeretet óceánjának. Tékozolj, merj, légy jó, szeress!
III.
Pálnak is nehéz volt ebbe a kérdésbe beleavatkozni. Lett volna neki jogcíme kitérni előle elég. Megtehette volna, hogy elméleti kérdést csinál az egészből s, ír egy szép prédikációt, vagy ír egy diatribét, értekezést a rabszolgaság eltörléséről. De egyiket sem tette. Segíteni akart két emberen, és belenyúlt az életükbe.
Nézzétek, milyen gyöngéden intézi el ezt a feladatot. Nem tólja fel magát bírónak, olyan alázatos a fejedelmi Pál, mint egy öreg szolga. Nem fedd, nem mennydörög se Onézimusnak, sem Filemonnak. Veszi a szívét és küldi el. Látjátok, egy szökött rabszolgában felfedezi a testvért és legbensőbb barátai közé fogadja. Mi az Onézimus akkori tisztéhez képest egy bíborosi méltóság ma! Koldus, öreg fogoly, mégis jót áll egy fiatal életért, s az általa elkövetett károkért. Megfizet érte. Bár neki nincs miből, de tudja, hogy a könyörgése arannyá válik. Hogy megfogja és megtartja Filemont — Onézimussal. S mindezt milyen mesteri művészettel teszi! Mennyi alázatosságot tud mutatni és mekkora a tekintélye. Milyen szelíden kér és kérése milyen ellenállhatatlan parancs. Hátra áll, hogy észre se vegyék, mégis elől megy, mint egy ragyogó példa. Tudja, hogy oda kell vetnie magát, helyt kell állania, eleget kell tennie, fizetnie kell másért, azért, mert szereti, azért, mert meg akarja menteni. Állj hátra alázatosságban, menj elöl példaadásban, vállalj felelősséget testvéreidért, dobd oda magad aranyrúdnak a serpenyőbe, mindenekfelett pedig szeress, szeress, ó lélek, akit arra hívott el az Úr, hogy pásztorolj.
És nem állasz-e te pásztori felelősség alatt? Nincs-e reád bízva néhány ember, akinek életsorsát jóra fordíthatnád? Hát ne nézd, hogy romlanak, züllenek, elnyomorodnak és halálba rohannak az emberek: segíts rajtuk; fogd meg a kezüket és vidd a Krisztushoz őket.
*
S most egyszerre elmosódik az Onézimus arca, csak a Krisztusé tündöklik, aki új emberré tette őt és millió más társát. Elmosódik Filemon és házanépe. Palotájában egyedül Krisztus áll, aki megtartotta őket a jóságban és a hűségben. Pál apostol is levelei fölé görnyed, s fölötte mint egy fölséges látomány magasodik fel Krisztus, akinek ígéjét hozza, szellemét lehelli, őrök szeretetét közvetíti. Hiszen itt egyetlenegy cselekvő van, mindenki más eszköz; Krisztus műhelye ez, aki megmutatja hatalmát Onézimusban, Filemonban és Pálban.
Ebben a templomban csak háromfélé ember van. Egyik, akinek bocsánatot kell kérnie, másik, akinek bocsánatot kell adnia, harmadik, akinek békességet kell közvetítenie. Itt csak olyan emberek vannak, akik vagy megszöktek egy igából, vagy megkísértettek egy nehéz órában, vagy felelősek másokért. Nincs más azok között, akik hallgatják a beszédemet, csak olyanok, akiknek az ige szól: légy új emberi maradj a régi jó; szeress; szeress! Itt nincs más ember, csak olyan, akinek nehéz ügye van és aki ezt a Krisztus által az Ő dicsőségére megoldhatja.