Ha a mostani világviharban néha egy-egy kis csendesség áll be, megindul a tervezgetés az új Európáról, az új világról. Nagyon okosan, mert a békére éppúgy elő kell készülni, mint a háborúra, s nem mondhatja magát győztesnek az, aki megnyerte ugyan a háborút, de elvesztette a békét.
Ez az egész gondolatsor odaállít Noé mellé, aki éppen most jött ki a bárkából és a pusztulás földjén meggyujtotta az első oltárt. A felolvasott részben az a válasz van összefoglalva, amit Isten üzen Noénak a legszörnyűbb összeomlás után, az új világ kezdetén. Egy óriási temető az egész föld, mindössze négy pár ember az elburjánzott és megromlott emberi nemzetség még élő maradéka. S a nagy temetőben a nyolc lézengő árnyéknak Isten újra megismétli örök törvényadását. Ezt a törvényadást egyetlenegy tételben így foglalhatjuk össze: az élet Istené!
Három jegy ábrázolja és pecsételi ezt az örökkévaló tételt, alapígénk gondolatcsoportjának uralkodó képe: a szivárvány, a vér, az oltár.
I.
A felolvasott Íge elmondja, hogy Isten szövetséget köt az emberrel, — nemcsak az emberrel, hanem minden élő állattal, madárral, barommal, mezei vaddal. Ennek a szövetségnek a tartalma az örökkévaló Istennek egy hő vallomása, a kijelentésnek egyik megrendítő üzenete, az, hogy az élet neki kibeszélhetetlenül drága. Az özönvíz után mondja el Isten ezt a vallomást, amikor az egész teremtett mindenségről csak egy bárkára való élet áll előtte: Noé és kis világa. Ó, nem azért, mintha nem érdemelték volna meg a halált, hiszen mindenestől fogva örökösei, részesei és áldozatai annak a világromlásnak, ami miatt felgerjedt Isten pusztító haragja; hanem azért, mert Isten megszánta őket, kiválasztotta őket, s ezért csodálatosan kimentette a megérdemelt világpusztulásból. A kiválasztó kegyelem, Isten megmagyarázhatatlan jótetszése valahol itt gyökeredzik: Istennek kedves az élet, amelyet teremtett, s úgy helyezte el a nagy mindenség szerkezetében, mint egy gyűrűben az ékkövet, mint egy koronán egy nevet.
Ezért az élet Istennek legnagyobb ajándéka. Hajtsd meg a fejedét e nagy ajándék roppant áldása alatt. Óh, mert az élet a legfölségesebb lehetőség, alkalom és módszer arra, hogy résztvehessünk a legnagyobb dolgokban: megismerjük Istent és közösségünk legyen vele. Az életet Isten a maga ügyévé tette, s magát ennek az ügynek a szolgálatára szánta. Dicsőségének medre, saját lényének rejtelmes folyama, erejének forrása és önmagának a célja az élet, az élet!
Ez a szövetség tehát azt jelenti, hogy Isten és az élet örökre együvé tartozik. Isten nélkül nincsen élet, és minden élet Isten kezenyoma, bizonyság önmagáról. E szövetségben Isten így beszél magáról: nem a haragnak, nem a pusztulásnak, nem a szomorúságnak, nem az ítéletnek, nem a bosszúállásnak, nem a halálnak az Istene vagyok, hanem a jóságnak, az örömnek, a szeretetnek, az irgalomnak és az áldásnak, az életnek. Ennek bizonyságául veszem hadi íjamat, — a Biblia eredeti nyelvén íj és szivárvány ugyanazon szó — akasztom a felhők fölé, mint egy hős, aki sátorába tér s rettentő számszeríját a béke jeléül akasztja kéklő sátorának szemöldökfájára. Hadd lássák a halál rémületében küszködő emberek és állatok, az egész teremtett mindenség, hogy én a kiengesztelésnek, a megbocsátásnak, az újrakezdésnek, a fölépítésnek, a békének és az életnek Istene vagyok. S a roppant harci ív ott sugárzik föld és ég között.
Ma még rettentő vihar dúl a világon. Pusztul az ember és mindaz, amit az ember épített. Városok helyett temetők támadnak, s mint egy láthatatlan vízözön borít el mindent a halál. Jöjj szivárvány, várunk, s hozd azt az üzenetet, hogy a felhők felett haragvó Úr kiengesztelődött, mert olyan Isten, akinek drága az élet.
II.
Ebből az általános tételből egészen különös következtetéseket vonhatunk le, ha áttérünk alapígénk második gondolatcsoportjára, s az azt összefoglaló fogalomra, a vérre.
Először is nyilvánvaló a felolvasott igéből — 1—6. vers — az élőlények felszálló rangsora; a fűszáltól az emberig egy óriási lépcsőzet ez. Az az ősi gondolat van kifejezve benne, hogy az élőlények csúcsa az ember. Azért van ezen a földön élet, hogy létrejöjjön az élet legmagasabb formája, az ember. Az ember azért a legmagasabb rendű, mert Isten képét hordozza. Ez az istenkép kiváltság, méltóság, rangjelzés, fölséges idegenség és örökkévaló rokonság. Idegenség a földi világtól, rokonság az élő Istennel. Ezzel az Isten azt az akaratát hirdette ki, hogy ez a kép legyen uralkodóvá a világon. Ennek szolgáljon minden teremtmény. Az istenkép győzelme a világ felett, a műveltség isteni értelmezése.
Az istenkép mögött azonban egy bonyolult vérhálózat húzódik meg, mint a lótuszvirág mögött a láp szövedéke. Vérből fogant, vérrel plántáltatik, s földi világunkban addig látható, amíg alatta friss és meleg vér lüktet. Ezért Isten döntő intézkedéseket tesz az istenképű vér, vérbe plántált istenkép védelmére. Törvényül adja először a szaporaságot és erre a célra szerzi a családot. Örökkévaló isteni rendelés a családi élet termékenysége, tisztasága és szellemisége. Jaj annak, aki e parancsok közül valamelyiket gonoszul a maga akaratából megsérti. Jaj annak a népnek, ahol a férfiak nem házasodnak, az asszonyok nem szülnek, a hitvestársak tisz-tátalanul élnek, az ifjúságot nem tanítják imádkozni s a kisdedeket nem ültetik az Úr Jézus Krisztus ölébe. Nincs új világ, nincs új élet tisztább, hívebb és szaporább családi élet nélkül.
A vérben van az élet, S ezt a vért az ember hamar kiontja. Még semmi sem történt a világon, csak a bűneset, s már az első oltár mellett megtörtént az első testvérgyilkosság. A vérben van valami különös romlás és végzet. Megsűrűsödik, fölforr, szikrákat hány, s csak a vérontásban csillapul el. Ezért szerezte Isten a felsőséget és adta kezébe a kardot, hogy védje meg a vért a vértől s tegye törvénnyé, aki embervért ont, vére ember által ontassék ki. Ebből fejlődött ki az egész államrend, minden jogszabályával és intézményével, közbiztonságával, és igazságosságával, törvényhozásával és igazságszolgáltatásával.
Az állam és a család egyességéből származik a nemzet. Anyaga a néppé szaporodott, kiszélesedett család, formája az állammá szervezett nép, úgy azonban, amint létét és életét örökkévaló erkölcsi célok szolgálatára rendeli, s a maga egészében az istenképet igyekszik kiábrázolni. A nemzetnek megvan a maga múltja, megvan hivatása, benne örök igénye a jövendőre. A nemzetnek megvan a maga méltósága, amelyet el nem árulhat, becsülete, amelyen foltot nem ejthet. Mivel az eredendő hűn által megrontott világában éppen a vér törvénye szerint a nemzet életét külső támadások fenyegetik, ellenséges erők, bomlasztó törekvések, átörökölt gyűlöletek támadják és fenyegetik, kezébe adta Isten a nemzetnek a kardot, hogy igazát vele megvédje. A háború isteni jog és isteni kötelesség mindannyiszor, valahányszor a nemzet becsülete megkívánja. Amikor meg kell védeni jó hírnevét, földjét, a hajlékot, a kenyeret, az asszonyt, a gyermeket, a templomot, az iskolát. A legmagasabb szolgálat ez, benne naggyá nő a férfinemzedék, s elbukása esetén is fölibe kerül önmagának. Ezért semmit sem kell annyira becsülni, mint a zászlót. Semmit sem kell annyira szeretni, mint a katonát, aki várét hullatja értünk. Nincs magasabbrendű szolgálat, mint a szent háború és nincs magasabbrendű emberi vég, mint a hősi halál.
De éppen azért nincs fontosabb nemzeti érdek, mint hogy a fegyver tiszta maradjon. Az a katona, aki asszonyt és gyermeket öl s ártatlanokkal kegyetlenkedik, éppúgy meggyalázza a zászlót, mint aki eldobja vagy pénzért elárulja. A felfegyverzett hadsereggel szemben Isten a fegyvertelenek, a csecsemők, az aggok, az asszonyok, a védtelenek pártján áll, akár puskával irtják őket, akár blokáddal, s minden harci orkánon keresztül zeng fölséges parancsa: ne bántsd, enyém az élet!
III.
Ha az élet az Istené, akkor ránk, élőkre az következik, hogy ezt az életet adjuk át Istennek. Úgyis az övé, kezéből ki nem vehetjük, magunk kedve szerint meg nem tarthatjuk. Ha az ő kezéből ki akarjuk csavarni azért, hogy magunknak megmentsük, elveszítjük, s ha az ő kezébe általadjuk, elvesztett életünket visszaadja számunkra. Erre tanít alapígénk gondolatait összefoglaló harmadik kép, az oltár. Miért tiltja meg Isten, mondván: a húst az őt megelevenítő vérrel meg ne egyétek? Azért, mert az Ő tulajdon magyarázata szerint: «a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztélésül légyen a ti életetekért, mert a vér a benne lévő élet által szerez engesztelést» (III. Móz. 17. rész, 11. vers). A vér azért szerez engesztelést, mert benne Istennek adatik át örök tulajdona: az élet. Az átadott élet engedelmesség, a teljes hódolat; az átadott élet elégtétel és az ítélet végrehajtása. Az oltáron kiontott vér az engedelmesség, a teljes hódolat, a szolgálat és elégtétel képe. Emlékezteti Istent legbensőbb lényegére, arra, hogy drága néki az élet, kegyelemmel és irgalommal van a maradék iránt, s szánó szeretetben kiengesztelve megengedi a nagy újrakezdést.
A vér és az oltár összetartoznak. Ott van a vér igazán jó helyen. Azért zuhog, árad, hogy az oltárra megérkezzék. Oltárért dörömböl a vér. Vér után kiáltanak szomjasan az oltárok. Isten világába az áldozat törvénye van beleépítve, amely a kiengesztelésnek, a megbocsátásnak, az újrakezdésnek az útja, egyszóval a megváltásnak az útja.
Ezért olyan szent az oltárra hullott vér. Ezért oltár minden darabka hely, ahová áldozatból kiontott vér hullott. Oltár a csatatér, ahol ifjú katonák vére hull; oltár a munkamező, ahol elfogy az élet; oltár a családi kör, ahol az anya szül; oltár a hivatás, ahol elégnek a gyertyák; oltár minden parányi folt, ahol életet tékozolnak azért, hogy életet támasszanak.
Mindezeknek az oltároknak van egy gyökere és csúcsa. A fő-fő oltár az egyetlen és örökkévaló áldozat oltára: a Golgota keresztje.
«Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül és nem bakok és tulkok vére által, hanem az Ő tulajdon vére által ment be egyszersmindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve; örökkévaló lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek. Megtisztítja a ti lelkiismereteteket, hogy szolgáljatok az élő Istennek. Igen, az ő vére a hódolat, az engedelmesség, a szolgálat és elégtétel vére. Önként, szeretetből ömlött ki s emlékeztette Istent örök szövetségére, arra, hogy drága neki az élet, irgalmaz a maradéknak s megengedi a nagy újrakezdést. Övé az élet!
Ma még dúl a vihar s a szivárvány nem látszik sehol. Omlik a vér, mint egy új piros özönvíz, s pusztít el mindent, ami a világon van. De az oltárok kiáltanak és szomjúhozzák a vért. Ne kíméld, tékozold, szórd oltárra a véred, szolgálatban és áldozatban.
A Krisztus vére megtisztítja a te lelkiismereted.