Ravasz László

A helyzet világos és halálosán komoly, Sidrák, Misák és Abednégó, a három fiatal főrangú túsz Nabukodonozor babiloni király udvarában parancsolatot kap a királytól, hogy amikor a kürtnek, a sípnak, a citerának, a hárfának, a lantnak, a dudának és mindenféle hangszernek a szavát meghallja, boruljon le és imádja az arany bálványképet. így cselekszik a király és az egész birodalom s aki ezt megszegi, vettessék be az égő tüzes kemencébe.
Sidrák, Misák és Abednégó azonban ismerték az egy örök igaz Istent, akinek első és legfélelmesebb parancsolata, minden parancsolatok forrása: rajtam kívül más Istened ne legyen s a másik ehhez hasonlatos: bálványt ne imádj. Szemébe mondták a rettenetes királynak, hogy parancsát nem teljesítik.
Döntésükkel örök időkre elibénk adták a felséges kijelentést: «Isten mellettünk áll, ha mi melléje állunk.» Két dolog következik ebből.

I.

Először a gondviselés igazi értelme.
A gondviselés igazi értelmét nagyon kevés ember látja át. Úgy gondolja, hogy a gondviselés egy nagy életbiztosítási szerződés Isten és az ember között. Azt hiszik, Isten mérhetetlenül meghatódik attól a megtiszteltetéstől, hogy mi őt segítségül hívjuk, s rögtön kötelességének tartja kívánságainkat teljesíteni. Ezért bizonyos igényességgel szoktak fellépni Istennel szemben. Megkívánják tőle, hogy életüket megtartsa, szeretteiket megóvja, előmenetelüket biztosítsa, megkímélje őket minden bajtól, nyomorúságtól, szenvedéstől, csalódástól, s mindenhatóságát és örök bölcseségét legelsősorban arra fordítsa, hogy nekik jól legyen dolguk. Az ilyen emberek nem fukarkodnak az igényekkel. Erre vonatkozik az a történet, amikor egy kis fiú az iskolából hazajőve azt kérdezi: édesapám, miért hiszünk mi az egy Istenben három személyt? Nem elég-e egy? Klári nénédnek még három sem elég, mondja inkább szomorúan, mint tréfásan az apa. Nem ismertek-é ti embereket, akikét Isten, maga az örök bölcseség és mindenhatóság sohasem tud kielégíteni? Akárhogy dédelgeti őket az Úristen, mindig olyan arcot vágnak, mintha a mellőzés miatt halálosan meg volnának sértve.
Ezért nagyon fontos dolog meglátni azt, hogy a gondviselés ingyen ajándéka ugyan az örök kegyelemnek, de azért nemcsak nekünk van igényünk Istennel szemben, hanem Istennek is igénye van velünk szemben. Egyszóval: a gondviselés Isten szövetséges munkája. Ezt a nagy igényt mélységes értelemmel ábrázolja a felolvasott Íge. Istennek az az igénye velünk szemben, hogy hívek maradjunk hozzá, ellene ne lázadjunk fel, maradjunk meg hálás szívvel az ő tulajdonában; még akkor is, ha ezzel egyedül maradunk; még akkor is, ha hihetetlenül nehéz az általános felfogással, közszellemmel és divattal megküzdeni. Lám, Dániel társai is szembekerültek az egész babiloni világbirodalommal. Hiába parancsolta a kényúr, hiába sürgött-forgott az egész gyilkos keleti végrehajtó hatalom; hiába tornyosult fel hatvan singnyire a félelmetes arany állókép, hiába folyt le a bálvány előtti tiszteletadás fülsiketítő és minden ellenállást elsöprő zenebonája, kürtnek, sípnak, citerának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek lármaviharában: ők megállottak és Istenhez hívek maradtak.
A gondviselés igazi édes bizonyossága csak olyan szívben ver igazán mély gyökeret, amelyik magát az élő Isten tulajdonának vallja. De az emberi szív magát az élő Isten tulajdonának csak akkor tekintheti, ha érzi méltatlan voltát, látja a kegyelem észfeletti nagyságát s mindezt a Krisztusban fogadja el, mert Isten a Krisztusban szeretett, a Krisztusban tett tulajdonává, a Krisztus vérével váltott meg s csak úgy tud tulajdonának tartani, ha Krisztus érdemét átruházza. A gondviselés csodálatos tényét csak a Krisztusnak átadott SZÍV tapasztalhatja meg.
Krisztusban jövünk rá arra a nagy titokra, hogy Isten irgalmának, szeretetének, könyörületének vagyunk az érdemtelen tárgyai s Istennek azért vagyunk drágák, mert drágává tett az értünk lefizetett ár: a kereszten kiontott tiszta vér. Ez a tapasztalás létesít fiúi viszonyt Isten és ember között: ez teszi világossá, magától értetődővé azt a felismerést, hogy Isten vigyáz reánk, mert sok verebecskénél drágábbak vagyunk neki, szeret, mert Atyánk, mellettünk áll, mert öröktől fogva felvett az ő szövetségébe. A gondviselés Istennek olyan munkája, amelyben mindenhatósága és örök bölcsesége atyai szerelmének szolgálatában áll. Az az Isten aki megváltott minket, ki tud szabadítani minden ellenségünk kezéből.
1942. nehéz esztendő lesz. Nagyon sokszor kell elhaladnunk a tüzes kemence peremén. Ennek a világnak a fejedelme sokszor meg fog kísérteni és azt fogja követelni, hogy az általa felállított bálványképek előtt hajoljunk meg. Rémíteni fog síppal, dobbal, citerával, halálos fenyegetésekkel, ezerfelől reánktörő erőszakkal. De nekünk nem szabad elfelejteni, hogy mi az Isten tulajdona vagyunk, ennek az Istennek tartozunk szövetséges hűséggel. Bálványt nem imádhatunk, álló képek előtt meg nem hajolhatunk akár aranyból, akár acélból, akár papírosból valók. Minél tisztábban és erősebben fogjuk érezni, hogy Isten megváltott, tulajdonává tett, szövetséget kötött velünk, hűsége felhat az egekig és állhatatossága meg hosszútűrése kibeszélhetetlen, annál határozottabban tudunk bizonyságot tenni arról, hogy ez az Isten a mi Istenünk, ki tud minket szabadítani tüzes kemencéből és minden ellenségünk kezéből. Nem tudjuk megmondani, hogyan, nem is tőlünk kérdezi meg, bölcseségének nincs szüksége a mi tanácsunkra, akaratának nincs szüksége a mi segítségünkre, erőltetésünkre, szeretete nem fokozódik, ha helyzetünket megható szavakkal ecseteljük előtte, Ő úgy is mindent lát, mindent tud, öröktől fogva szeret, hatalmának határa nincs, s ha Ő velünk, kicsoda ellenünk?

II.

Másodszor : ez az ige feltárja előttünk a próbatétel titkát.
Legyünk egészen reálisak és józanok. Lássuk meg, hogy Isten igen sokszor nem teljesíti azt, amit kértünk tőle. Olvassuk el a Héber levél 11. részét a hit hőseiről, akik a «meg- csúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt bilincseket és börtönt is; akik megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, akikre nem volt méltó e világ, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban» (Zsid. 11:36—38). Nézzük végig csak ebben a nagy világháborúban hány nemzet, hány országrész, hány város, hány család és hány ember lett a halál martaléka, ment át írtózatos szenvedéseken s végül is teljes legázoltatáson; ezek közül hány imádkozott bízó hittel, gyermeki odaadással; bizonyára nem egy volt közöttük, aki magát, övéit a dánieli igével vígasztalgatta: a mi Istenünk ki tud minket szabadítani az égő, tűzés kemencéből.
És nem tette. Meg kell vallanunk, hogy Isten nem mindig úgy cselekszik, amint mi azt neki előírjuk. Sokszor nem szabadít ki a tüzes kemencéből, ott hagy a sanyargatónak a hatalmában, elveszi azt, akit legjobban szerettünk, összeomlik, amit egy életen át építettünk; hiábavalónak bizonyul egetostromló imádságunk és síró könyörgésünk egyetlenegy morzsájáért az irgalomnak. Mit mondasz erre fiatal prófétahős?
«De ha nem tenné is», legyen tudtodra óh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk és az arany állóképet nem imádjuk.
Az, hogy megteszi-e Isten amit kérünk vagy nem, ez az ő dolga, ö tudja, mit miért tesz és az Ő gondolatai nem a mi gondolataink. De nekünk az a kötelességünk, hogy az Ő hűségében megmaradjunk. Mit ér egy olyan szövetség, amelyik csak a derült napokra szól; mit ér egy olyan élet, amelynek nincs próbája; hűség-e az a hűség, amely soha megtámadva nincs, szeretet-e az a szeretet, amelyért nem hoztunk áldozatot és nem kellett sohasem szenvedni? A hitnek titokzatos, különös, emberi értelemmel fel nem fogható dícsősége és ajándéka akkor lesz a mienk, amikor Isten csakugyan teszi azt, amit mi kértünk vagy amit mi hittünk. Eljön az idő, amikor meg kell szenvedni azért, hogy élünk, drága árat kell fizetni azért, hogy Isten pártjára állottunk, el kell vesztegetni az életet, hogy megnyerjük s oda kell adni önmagunkat, hogy Isten megmaradjon. Tiszta kegyelem Istentől, ha ezt eddig még veled nem csinálta meg; tiszta kegyelem tőle, hogy ha e nagy világmérkőzésben a magyar népet még ilyen próbáktól megkímélte. De gondoljatok sebesült katonáinkra, halott honvédőinkre, gyászoló magyar asszonyokra, anyákra és árvákra, ők már átélték ezt, ők már tudják, hogy mit jelent a dánieli fordulat: de ha nem tenné is!
Akkor is meg kell tartanunk a hűséget. Istennel való szövetségünket nem bonthatjuk fel azon a címen, hogy e világ szerint kárt szenvedtünk. Ennek a szövetségnek sohasem volt az a tartalma, hogy benne jó dolgunk lesz ezen a földön. Az volt a tartalma, hogy Isten a mienk és mi az Isten népe lehetünk.
Az legyen tehát a legfőbb gondunk, hogy megmaradjunk az ő szövetségében. Megmaradunk akkor, ha bálványt nem imádunk, térdet nem hajtunk e világ fejedelmének rémuralma és bálványképei előtt. Megfélemlítés nem fog rajtunk, kísértésnek ellene mondunk, megtartjuk a hitet s a hit megtart minket.
Mert csak így maradunk ebben az állapotban, hogy Istennek egészen különös szabadítását, csodáját megláthassuk és elfogadjuk: megláthassuk például azt, hogy szegénységben lehetünk gazdagok, szomorúságban vidámak, világ szerinti megvettetés állapotában Isten előtt kedvesek és az angyalok között méltóságosak. Csak így tapasztaljuk meg a keresztyén életnek azokat a legtitkosabb és legcsodálatosabb s éppen ezért legfelemelőbb érzéseit, hogy Isten, mikor ezt a látható világot körülöttünk lebontja, felépít számunkra egy láthatatlan ezerszer dicsőségesebbet; mikor ennek a földnek kapcsolatait elszakítja, elszakíthatatlan mennyei kapcsolatokat létesít; mikor elveszi tőlünk ennek a világnak ezer hiúságát és múló dicsőségét, gazdagon részeltet egy láthatatlan világ romolhatatlan javaiban. Csak így tapasztalhatjuk meg azt, hogy Isten dicsősége, gazdagsága, jósága, szabadítása, egyszóval gondviselő munkája a legragyogóbb, a leggazdagabb éppen az Ő szenvedő gyermekei között, a, vértanúknak a seregében az üldözötteknek a barlangjokban, a legázoltaknak a felegyenesítésében, a szétdúlt anyaszentegyházak újra való megépítésében, És ha kivételesen, egészen nagy meg-tiszteltetésképpen a kiválasztás betetőzéséül egyiknek vagy másiknak megengedi azt a legnagyobb szolgálatot és legboldogabb áldozatot, hogy az Ő nevéért életét is letegye, az ilyeneknek egyhangú vallomása az, hogy Isten szeretetéből sokkal többet láttak, mint bárki más, nevét nagyobb hálával emlegetik, mint azok, akik nyomukba nem léphettek, ezekről mondja a Jelenések Könyve: «Jöttek a nagy nyomorúságból, megmosták az ő ruhájukat és megfehérítették ruhájukat a Bárány vérében, nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé, sem a nap nem tűz reájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány, aki a királyi széknek közepette van, legelteti őket és a vizeknek élő forrásaira viszi őket és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyhullatást.» (Jel. 7;: 14—17).
«De ha nem tenné is azt, amit mi kívánunk, azt teszi velünk, amiből legtündöklőbben kiderül Káténk szava szerint : Isten az ő fiáért Jézus Krisztusért nékem Istenem és Atyám, ki mind testi, mind lelki szükségeimet beteljesíti, sőt mindazon rosszat, mit e siralomvölgyben rámbocsát, javamra fogja fordítani, mert ezt megcselekedheti, mint mindenható Isten és meg is akarja cselekedni, mint hűséges Atya».
De ha nem tenné is, amit én akarok, megteszi azt, amit Ő akar velem, már pedig az Ő akarata a legfőbb jó.

Az Istennel tusakodó embernek kétségbeesett panasza, hogy Isten siket és néma. Siket: nem hallja meg az ő könyörgését, néma: nem ad választ, nem ad tanácsot, nem mondja meg, mit hoz a holnap. Alapígénk ezzel a szörnyű hitetlenséggel szembeállítja a kegyesség nagy titkát: Isten beszél, hall és szól, a süket és a néma te vagy, nyomorult ember, aki nem hallod és nem érted meg az Ő szavát. Alapígénkben ez az emberi nyomorúság még fokozottabb formában áll előttünk; nevezetesen az ember hallja az Isten szavát, érti is, amit üzen, de nem fogadja be, hanem megveti azt, aki szól s ezzel örök halált szerez magának. Isten szól, aki megérti és követi: él. Ez alapígénk nagy tanítása.
Istennek három szólásáról beszél.
Az első volt a törvényadás, amikor a pusztában vándorló népnek a Sinai-hegy ormán kijelentette Isten az ő tíz parancsolatát, a tíz szót, az egész erkölcsi világrend fundamentomát.

Ehhez fogható esemény eladdig nem játszódott le a világtörténelemben s ennél nagyobb még csak egy van: a Krisztus születése és feltámadása. Az eseménynek a külső lefolyása is méltó volt a fontosságához. Egy nép hitt az Isten hívó szavának s kiment utána a halálos pusztába. Akik jártak ezen a vidéken, egykép vallják, hogy az a táj a föld legforróbb, legkopárabb, legkomorabb vidéke. A pusztába vetődött nép őrlődött, emésztődött, kísértések rabja lett, züllött. Isten egy erkölcsi paranccsal akarta összefogni, vele szövetséget kötni egy törvény alapján, elébe tárni tíz szabályt s azt mondani, ha megtartod: élsz és enyém maradsz, ha nem tartod meg, elveszel. Isten személyesen jelenti ki ezt a törvényt. Tulajdon ujjával vési kőtáblára, ezt adja át Mózesnek és Áronnak. Három napig készítik elő a népet erre a fölséges és rettenetes jelenetre. Gyűrűt vonnak a hegy körül, hogy senki hozzá ne érjen, mert halálnak halálával hal meg. Isten lénye emésztő tűz és nem tudja tűrni a bűnös ember érintését. Ha állat, vagy barom ér a hegyhez, verjék agyon, ha ember, gyermek, asszony, úgy is meghal. Isten szentsége félelmet parancsol s éppen úgy emészt, mint az égő tűz. Mikor eljött a kijelentés órája, ahogy füstölt, mint egy óriás kemence, a föld rengett, harsonák zúgtak, a természet és az ember egymást rémítette és egymást kiáltotta túl, a nép eltakarta szemét és arccal a földre borult, Mózes átvette a törvényt Istentől s e találkozástól olyan visszfény tapadt reá, hogy akik vigyázatlanul reátekintettek, megvakultak, vagy meghaltak.
Lehet-e fenségesebben kifejezésre juttatni, hogy Isten egy örökkévaló erkölcsi világrendnek az ura? Megmásíthatatlan törvényei vannak, amelyek ellen hiába lázad az ember, és aki ellene lázad, az önmagát pusztítja el. Lehet-e megrendítőbben kifejezésre juttatni, hogy Isten tulajdonjogot formál mireánk, követeli tőlünk, hogy olyanok legyünk, amilyeneknek Ő akar látni. Nem engedi, hogy előtte meg ne hódoljunk, neki tisztességet ne tegyünk, széttöri a lelkünket, ha nem szenteljük meg ünnepeit, szánk megtelik hazugsággal, és megfojt az erejét vesztett szavaknak az özöne, ha az Ő nevét hiába felvesszük, Övé az emberi élet folytonossága, a múlt, a hagyomány, a rend, a tegnap, s ezért: Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy. Övé az élet, jaj annak, aki pusztítja, gyilkolja szóval, gondolattal, tettel, akár a magáét, akár a másét, övé a család, a házasság, az, ami az emberben férfi és asszony s ezt a rettenetes szenvedélyt csak az Ő törvénye teszi áldássá: Ne paráználkodjál! zúg a szó, s a paráznák nyomorultan, fekélyesen, üresen és csömörtől csukló torokkal pusztulnak el. Enyém a tulajdon! mondja az Úr. Jaj annak, aki lop. Enyém a becsület, a jóhírnév, az emberi tisztesség, igazságra fundáltam az én birodalmamat; jaj annak, aki hamis tanúbizonyságot tesz. Enyém a szív és minden kívánsága, jaj annak, aki törvényem ellenére azt kívánja, ami a másé.
Mindebből az a tanulság, emberré lenni, e földön megállani, Isten előtt kedvet találni, szövetségében megmaradni, képét hordozni nem lehet máskép, csak úgy, ha az Ő szavának engedelmeskedünk s életünket annak a törvénynek a parancsai szerint rendezzük be, amelyet földindulás, égzengés között, eget-földet betöltő tűzben és lángban a félelmes, szent és igazságos Isten adott ki.
Szólott az Úr, halál reá, aki nem engedelmeskedik.
Azóta zeng az igehirdetésben a tízparancsolat, a Törvény. Két nagy dolgot céloz vele Isten. Először megmutatja e gonosz és elfajult nemzetségnek, miben vétkezett és mennyire megérdemli a legszörnyűbb büntetést is. Özönlik a vér? Ember, az Ábel vére kiált: ne ölj! Égig ér a hazugság: megmondatott, hamis tanúbizonyságot ne tégy! Forradalmak pusztítják el a legszentebb történeti javakat: megmondatott, tiszteld apádat és anyádat. Széthull a népek lelke, hogyne, mikor gúnykacaj felel e szóra: Rajtam kívül más Istened ne legyen! Jó a törvény arra, hogy belásd, azt eszi az emberiség, amit maga főzött.
S a törvény második haszna: megmutatja, mint egy tükörkép az én igazi orcámat. — Jaj, hát ez rajtam az Isten képe? Ez vagyok én, aki minden törvényt százszor megszegtem a Hegyi Beszéd értelmezése szerint, óh, én szegény ember, kicsoda szabadít meg engem a halál testéből?

Elhangzott a második szó, a kegyelem szava.
Ez a második szó a Golgota keresztjén hangzott el. Az újszövetség Közbenjárója mondotta ki utolsó sóhajtásában: Elvégeztetett. Óh, volt itt is földindulás, a nap elsötétedett, a sziklasírok a halottakat kivetették, a templom kárpitja kettéhasadt, a pogány százados megrendülve kiáltott fel, az egyik lator alázatosan imádkozott, s a kereszten az egyszülött Fiú felkiáltott: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet! Kiomlott vére «jobbat beszél, mint az Ábelé.» Hasonlított az Ábel véréhez, annyiból, hogy ez is ártatlan és tiszta vér volt s kaini kezek ütéseire ömlött ki. Különbözött az Ábel vérétől abban, hogy az Ábelé bosszúért kiáltott az égre, vádolt, rikoltott, átkot idézett, az Ő vére engesztelt, békességet hozott, bűnt törölt el. Az Ábel vére bélyeget ütött a Kain homlokára, a Krisztus vére tisztára mosta a vétkezőt. A meghintésnek vére jobbat beszélt, mint az Ábel vére.
Óh, csodálatos beszéd, amit a Golgota keresztje hirdet minekünk. Beszél arról, hogy Isten nem félelmes bíró, hanem irgalmas mennyei Atya. Beszél arról, hogy a Krisztusban megkönyörült rajtunk s utat nyitott a saját szívéhez. Mikor haragja alatt állottunk, kiengesztelődött irántunk s a Krisztus halálát úgy fogadta el, mintha mi eleget teszünk a mi bűneinknek, minket pedig úgy fogad el, hogy a Krisztus ártatlanságát, tisztaságát nekünk tulajdonítja s a tulajdonítással az újszülött Fiú iránt érzett örök szerelmét általviszi mireánk is, hazaérkezett tékozló fiúkra.
Milyen szívetigéző módon tárja fel előttünk, hogy egy új szövetségnek vagyunk tagjai, akiket Ő beírt örök végzése könyvébe, az elsőszülöttek seregébe, mert örökség szerint nekünk adja mindazt, ami áldásban, jótéteményben, világfeletti királyságban az elsőszülötteknek jár. Tagja vagyunk és tagja maradunk annak a kiváltképpen való gyülekezetnek, amelyet a világ teremtésétől a világ végéig igéjével és Szent Leikével tart össze, titokzatos kapcsolatot létesít a szentek egyességében minden hívő között s a hívők seregét összefogja az üdvözült lelkek és az angyalok tízezreivel, az egészet megépíti egy láthatatlan, tündöklő és örökkévaló országgá a mennyei Jeruzsálemmé, amelynek királyává Krisztust tette s úgy rendelkezett, hogy az egyház úgy is, mint látható és úgy is, mint láthatatlan, ennek az örökkévaló Főnek legyen a dicsőséges teste.
Mindezzel megszerezte nekünk azt, ami múlóidőben örökkévalóság. Megszerezte azt, ami mondhatatlan és romolhatatlan érték, megszerezte azt, ami elveszíthetetlen örökség, tehát kősziklára állított, kezünkbe győzhetetlen fegyvert adott, fejünkre koronát tett, összepecsételt a maga számára s örök szeretetéről, pásztori gondviseléséről igaz és ámen ígéretekkel biztosított.
Szólott az Úr a Golgota keresztjében s mondhatott volna-e többet, mint amit ott mondott, amikor bűnbocsánatot és örökéletet adott?

A Golgotán nem hangzott el Istennek utolsó szava. Isten azóta is beszél. Beszél különösképpen az anyaszentegyház igehirdetésében. Ez az igehirdetés pedig sokszor olyan, mint a reggeli harmat: észrevétlen, alig-alig látszik, hamar eltűnő, finom pára. Máskor azonban olyan, mintha az égnek és földnek robajából, összeomló világok ropogásából és recsegéséből kihallatszana valami elnyomhatatlan halk, tiszta szó. Illés barlangja előtt látott földrengést, látott tűzvészt, látott rettentő szélvihart. Ezek felett és ezeken kívül halk, tiszta szóval szólalt meg az Úr.
Ma is így beszél mihozzánk. Akinek szava megrendítette a Sinai-hegyet, mikor az ő tízparancsolatát kiadta, most is rengeti a világot eresztékeiben, mikor e tíz parancsolat meg-csúfolásának eredményeit mutatja meg. Hitetlenség, gyűlölet, erőszak, pusztítás, mások javainak a kívánása, törvény ellen való fellázadás, egyszóval istentelenség, vagy amint a Református Káté mondja: Isten és felebarátaim gyűlölése. — Nézzétek meg, milyen rettenetesen megrázta és felforgatta az egész világot! Olyan pontra érkeztünk, ahol betelik raj-tunk a prófécia: Mégegyszer megrázom, nemcsak a földet, hanem az eget is. Hogy rázza Isten, halljátok-e? Fő a tenger, reng a föld, olvadnak a hegyek és tornyosodnak fel a völgyek, fűszálak, tövisek, bogarak, emberek, asszonyok, gyermekek, kicsiny és nagy nemzetek, mi lesz veletek, ebben a világviharban?
És az ige halk, tiszta szava zeng, zúg és ezerszer jelenti az «állhatatlan dolgoknak mint teremtményeknek a megváltozását», hogy «rendíthetetlen dolgok» maradjanak meg. Mi történik itt körülöttünk? Értéküket vesztik az állhatatlan dolgok, a múló világnak java és dicsősége, s egyre tündökletesebben nyer értékben minden, ami romolhatatlan és örökkévaló. Mit ér a vagyon, mit ér a föld, mit ér az emberi dicsőség, mit ér ez a látható élet — s vele szemben micsoda tündöklő javak az Istenben való békesség, a tiszta lelkiismeret, a hűség, az igazság, a hit, az egész múló világgal szemben milyen nagy érték és nagy vigasztalás az élő Isten!
Az az élő Isten, aki félelmes és igazságos voltát megmutatta az ótestámentomi kijelentésében, aki irgalmának és kegyelmének, végéremérhetetlen nagyságát állítja elibénk az Újtestámentomban, aki éppen olyan igazságos, amilyen irgalmas és éppen olyan jó, amilyen szent. Ez az Isten, a Krisztus által, a te Istened, a te Atyád.
Mozdíthatatlan országot nyertünk benne. Legyünk háládatosak, melynél fogva szolgáljunk az Istennek tetsző módon, kegyességgel és félelemmel.
Isten mindent elmond, amivel tanácsolhat, vezethet, vigasztalhat, megkegyelmezhet nekünk. Vigyázzatok, meg ne vessétek azt, aki szól!

A próféta titkos kamrácskájában ül és virrasztja népének nagy éjtszakáját. Egyszer csak vakító világosság veszi körül, amely beragyogja az egész földet; azután erős zúgást hall, olyat, mint a tenger morajlása. Roppant seregek lármáznak, gondolja, vájjon miért? Talán arató-éneket énekelnek, mert nagy nyereséget takarítanak be? Nem. Más ez a zaj, olyan, mintha zsákmányt osztogatnának: vad, harsogó és követelő. Jobban figyel és azután tisztán kiveszi: egy óriási tűzvész lobog fel az égig, innen van a világosság is, abba dobálják bele előbb a szolgaság és nyomorúság jelvényeit, az igát és a botot, majd a harci fegyvereket, a vérázott sarukat, ezer halált látott vitézi felszereléseket. A tűzből hirtelen kiválik egy sugárzó trónus és rajta egy csodálatos gyermek ül. Vállán a hatalom bíborpalástja, egyik kezében az ország aranyalmája, másik kezében a királyi pálca, neve: Örökkévalóság Atyja, békesség fejedelme.
E száguldó képsorban alig lehet eligazodni. Középpontjában mégis az a gondolat sugárzik, hogy a Messiás egy dicsőséges király, aki megszabadít, megajándékoz, és romolha- tatlan királyságának részesévé tesz. De ez a király más, mint a föld fejedelmei: egy gyermek, akinek lelki hatalom adatott.
Tehát Jézus kicsinységéről és nagyságáról van szó, még pedig kívülről, belülről és velünk való kapcsolatában.
«Gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk». Egy gyermek születése nem nagy jelentőségű az emberiség életében. Valamikor kiszámítottam, hogy egy perc alatt az egész világon körülbelül száz gyermek születik. Ha ezt az ütemet valaki lekopogtatja, láthatja, milyen gyors rajzással érkeznek e siralom völgyébe az új vendégek. A gyermekszületés lehet nagy eseménye a családnak, még inkább az édesanyának, de az egész emberiségre nézve éppen olyan megszokott és jelentéktelen dolog, mint áprilisban Kecskemét határában egyetlen barackvirág.
Mennyivel kisebb jelentőségű volt egy gyermek születése ezelőtt kétezer esztendővel! Más fogalmak uralkodtak akkor az ember és az élet értékéről s bizony a római világbirodalom még arra sem gondolt, hogy feljegyezze a megszületett emberpalántákat. Ennek a nagy világbirodalomnak legtávolabbi és legjelentéktelenebb tartományában, ott is egy kis falunak az egyik házában, annak a háznak is földszintjén, ott, ahol az állatok laknak — hiszen a palesztínai ház egyemeletes istálló, amelynek felső részében lakik a gazda, — jászolban napvilágot lát egy gyermek. Názáretből kelt útra egy fiatal ácsmester, hogy beiratkozzék törzse székhelyén s útközben született meg ez a gyermek. Ifjúságáról annyit tudunk, hogy tizenkét éves korában egy zarándokút alkalmából szülei elvesztették és a templomban találták meg. Harmincéves korában elkezd tanítani, maga köré gyűjt egy kis csoportot, itt is, ott is megmozdít egy-egy falut, egyszer ráterelődik Jeruzsálem népének figyelme is, futó utcai tüntetés támad körülötte. Magáról azt mondja, hogy ő az eljövendő Messiás, szembefordul a főpapokkal, megtámadja a farizeusokat, pártjára áll a szegényeknek, az elhagyottaknak, csodákat tesz és egy új ország eljövetelével vígasztal.
Nagyon sok ilyen ember élt még akkortájt ezen a vidéken. Voltak olyan Messiásjelöltek is, akik seregeket gyűjtöttek és nyílt lázadásba törtek ki. Ezeket is leverték és könyörtelenül kiirtották a római helyőrségek. Ezzel a názáreti vándortanítóval is ez történt, csak őt saját fajtája támadta meg és tajtékzó dühvel követelték a római helytartótól, hogy feszítse meg. Még is feszítette. Talán Anatole Francé beszéli el egyik novellájában: az öreg Pontius Pilátust egy fürdőhelyen egyik régi barátja emlékezteti, hogy egyszer az ő júdeai helytartósága alatt kivégeztek egy fiatal embert, aki királynak mondotta magát. Hogy hívták azt? Pontins Pilátus elgondolkozik s megállapítja, nem emlékszik reá. Az esetet is elfelejtette, hát még az elítélt nevét.
Egy gyermek születése és ennek a gyermeknek a születése is kívülről nézve jelentéktelennek látszik és mégis a világ- történelemnek ez a legnagyobb eseménye.
A betlehemi éjszakától eltelt kétezer esztendő és a fehér emberiség az ő születésétől számítja az időt. Ma hétszáz millió ember tartozik ténylegesen, vagy névlegesen őhozzá: az egész európai műveltség, a fehér ember roppant családja. Nincs egyetlen egy személyiség a történelemben, akinek közvetve, vagy közvetlenül ekkora hatása lett volna. Személyiségének hatósugara bejárja a földet: Grönlandtól a Tűzföldig, Londontól Wladivostokig és onnan New-Yorkig nevét mindenki ismeri. Az ö tiszteletére épültek a templomok; a Mi Atyánkot ötéves korokban megtanulják és soha el nem felejtik az emberek; születésnapját éppen úgy megülik az óceánokon, mint a lövészárokban. Térben hozzá fogható szellemi kisugárzást nem mutat fel a világtörténelemnek egyetlen egy személyisége sem.
De időben sem. Születése óta elmúlt kétezer esztendő és követőinek száma még mindig nő. Nem volt még soha egyetlen emberöltő, amelyik hűtlen lett volna hozzá, vagy elfelejtkezett volna róla, bár nem telt el egy olyan század, amelyikben valami ellenséges hatalom meg ne támadta volna és halálos párviadalra ne hívta volna ki. Most a bolsevizmus, azelőtt a felvilágosodás baloldala, még azelőtt az izlám, a felébredő antik kultúra, az arab műveltség, a népvándorlás és római birodalom fegyveres pogánysága, a judaizmus. Hiába mondják róla, hogy elvénhedett, inkább az az igazság, hogy még a serdülő korát éli. Annyira összefonódott az európai ember művelődésével, a tudománnyal, a művészettel, a politikai fejlődéssel, a társadalmi szokásokkal, az egész erkölcsi gondolkozásmóddal, hogy ha el is tiltanák a nevét, büntetnék is azt, aki róla könyvet ír, tilos lenne igéjét prédikálni, a szellemi életnek bármely megnyilatkozásában, sokszor a legtávolabb eső pontokon, talán egy természettudományos, vagy szépirodalmi könyvben kisarjadna az ő ihletése, személyi hatása, mint ahogy némely fa levágott törzsének szétágazó gyökereiből váratlan távolságokban új hajtások szökkennek elő.
Térben és időben való hatása még kicsiny ahhoz képest, amit idő és térfeletti hatásnak, lelki, szellemi hatásnak nevezünk. Hány ember gondolkozását határozta meg, hány ember kedélyi életére ütötte rá a maga bélyegét, hány ember erkölcsi életének adott indítékot, hány lelkiismeretién jelent meg őrök tiltakozása, félelmes feddése, hány síró jutott általa vigasztaláshoz, hány bűnös vette el az 6 kezéből a bocsánatot, jelenlétére hány haldokló arcáról simult el a félelem és adott helyet a boldog békességnek. Az egyesekre tett hatásánál mennyivel nagyobb az a hatás, amilyet a közösség életére tett. Micsoda roppant nagy, különálló emberi történelem az ő társaságának, az anyaszentegyháznak a története, küzdelmeivel, meghasonlásaival, szakadásaival és reformációival, harcaival és egyesüléseivel együtt. Micsoda óriási erőfeszítést, állandó ihletést és foglalkoztatást jelentett az egyház a nyugati ember életében. Ne csak azt nézzük, hogy századok alatt hogyan építette dómjait, császáraival, királyaival hogyan vívta a maga keresztes hadjáratait, nézzük meg egy falusi gyülekezetnek négyszáz esztendős történetét, nemzedékek szótalan, de boldog emésztődését a fehérfalú templomért, a harangokért, a klenódiumokért, az iskolákért; nézzük meg a misszió történetét valahol egy csendesóceáni szigeten; a törődött magyar misszionáriusnő hősi küzdelmét Manu szigetén: felmérhetjük azt a roppant hatást, amit ez a Gyermek tett a világra, akinek a nevét méltán lehet Csodálatosnak nevezni, mert személye a legnagyobb csoda. Tanácsosnak, mert neve törvény és - ihletés s meg kell vallanunk, hogy uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége.
Jézus nagysága és kicsinysége még nagyobb álmélkodásba ejt, ha személyét és királyságát belülről nézzük. Meglep először az, hogy milyen kicsiny eszközökkel dolgozik. Először figyeljük meg, hogy milyen egyszerű a Jézus evangélioma. Amit Ő mond, megérti a legegyszerűbb ember is, megérti a gyermek is. A keresztyénségnek legbonyolultabb tanítása is visszavihető egy-egy magától értetődő képre, példázatra, vagy soha el nem felejthető tényre. Ugyanakkor pedig ez a tanítás a legkönnyebben felveszi az emberi szellem legmagasabbrendű gondolatait. Plátonnal, Aristotelessel, Kanttal, Hegellel könnyen vegyül és mégis megtartja eredeti tisztaságát és egyszerűségét. Nem volt még olyan lángelme, aki teljesen megértette volna s nincs olyan együgyű ember, aki valamit ne értene meg belőle.
Azután a Jézus tanítása mindig csak lelki eszközöket használt, már pedig a lélek földi szemmel nézve parányi jelenség a roppant történelmi erőkhöz. Igaz, a fejedelmek politikát is csináltak és a politikát mindig hadsereggel csinálják. Igaz, hogy a középkori pápák a világ legelső szuverénjei voltak, katonai, politikai és gazdasági szempontból egyaránt, de ez nem ok, hanem következmény. Mindez abból származott, hogy egy lelki hatalom jelent meg a világban és új történelmet csinált. Mikor ez a lelki hatalom politikaivá, katonaivá, gazdaságivá változott, ötvöződött az emberi bölcseséggel és a divatos koreszmékkel, mindig megerőtlenedett, megbénult, visszaesett s nagy ellenhatások állottak elő, amelyek éppen a lelkiséget állították helyre. Ez a reformáció magyarázata is. Krisztus egyháza mindig akkor volt a leggyöngébb, mikor a legnagyobb volt a világi hatalma s akkor volt a legerősebb, amikor csak lelki hatalma volt.
A legcsodálatosabb azonban az, hogy a keresztyénség tanítása egynéhány olyan alapkövetelményből áll, amely szembehelyezkedik az ember alaptermészetével. Aki a keresztyénséget vallja, mindig egyedül marad, nemcsak a világgal szemben, hanem önmagával szemben is. Nem kedvez az ember ösztönéletének, sőt azt el akarja nyomni; nem szítja fel a kívánságot, sőt inkább égeti és irtja; követése nem jár haszonnal, nem jelent a világban előmenetelt, nem biztosít kényelmesebb életet, sőt éppen ellenkezőleg: a Jézus követése szenvedéssel jár és önmagunk megtagadását követeli. Az ö nyomdokaiban járva a keserű poharat ki kell ürítenem, a keresztet fel kell vennem; azt követeli, hogy ahol első lehetnék, legyek utolsó, én szolgáljak másoknak és ne mások nekem, tagadjam meg önmagamat és tékozoljam el az életemet azért, hogy mások éljenek és bővelkedjenek, egyszóval: áldozzam fel magam a mások életéért. Mindez olyan vakmerő, sőt kihívó tanítás, amelyet tagad a józan ész, kinevet az érdek, lenéz a haszonlesés, félrerúg az élvezetvágy és mégis ez a tanítás erősebb, mint az ember és erősebb, mint az élet. Újra meg újra, százak és ezrek tagadják meg önmagukat, teszik hátra a saját hasznukat, áldozzák fel a nyugalmukat és a békességüket, vállalnak minden kockázatot és halált; győzelmesen és konokul szeretnek, szolgálnak és áldoznak!
Éppen ezért nincs fölötte hatalma semmiféle nyers erőnek. Nem lehet megölni, kiirtani, korlátok közé szorítani, nem lehet megcsúfolni, vagy nevetségessé tenni. Ha ez a világ bolondoknak nevezi őket, ők vállalják ezt a szent bolondságot; ha a világ megveti és kitaszítja őket, alázatosan és mosolyogva járnak a táboron kívül. Ha megverik, börtönbe zárják, vérüket ontják, keresztre feszítik őket, hallelujázva halnak meg és a mártírok véréből a hívők új serege támad.
Csakugyan olyan királyság ez, amelyik nagy aratást jelent, de a kalász tövis és a tövis kalász; zsákmányosztogatás ez is, de a keserű pohár osztogatása s az eltékozolt életek megnyerése ; harc és győzelem ez is, de harc a testi háború ellen és olyan győzelem, amelyben az kerekedik felül, aki elbukik. Egyszóval: a prófétai látás kibeszélhetetlen ellentéte betelt: a Gyermek erős Isten, és a fiú az örökkévalóság Atyja.
Mindezt összefoglalja a kereszt: a gyalázat fáján meghalt egy alázatos szenvedő s húsvéti sírból feltámad az Élet Fejedelme.
Nincs más magyarázat erre, mint az, amit az evangéliom mond: «Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen». Nincs ennek más magyarázata, mint amit Pál apostol mond: «Minden versengés nélkül nagy a kegyességnek eme nagy titka: Isten megjelent testben, megigazíttatott lélekben, megláttatott az angyaloktól, hirdettetett a pogányok közt, hittek benne a világon és felvitetett a dicsőségbe».
Két út áll előtted.
Vagy azt gondolod, hogy ezelőtt kétezer esztendővel egy zsidó fiatalember saját erejéből olyan sokra vitte, hogy a végén istenné tették; vagy pedig azt, hogy «az Ige testté lett és lakozék miközöttünk és mi láttak az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülött fiának dicsőségét, ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal».
Vagy azt kell elfogadnod, hogy 12 galileai halász alakított egy korlátolt felelősségű társaságot, amelyikből 1200 esztendő múlva világbirodalom lett s fejedelme III. Incze pápa a világ eddigi összes fejedelmei között a leggazdagabb és leghatalmasabb, vagy azt fogadod el, hogy Krisztus Urunk «Igéjével és Szent Leikével a világ teremtésétől a világ végéig egy kiváltképpen való gyülekezetét gyűjt össze, azt oltalmazza és megtartja». Vagy azt hiszed, hogy egy zsidó theologiai perpatvar, amelyik ezelőtt kétezer esztendővel a jeruzsálemi zsinagógában megindult, háromszáz esztendő múlva felvette magába az egész antik műveltséget, meghódította a római birodalmat, megteremtette ezt az egész mai művelődést, vagy pedig vallod velem együtt, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökre ugyanaz.
Ebből az ellenmondásból nem tudsz másképpen kiszabadulni, csak ha te is világosságot látsz és fény ragyog fel feletted a halál árnyékának földjében.
Mondd, miért van az, hogy az emberi nyers erő és durvaság örök harcában minden évben, minden karácsony estén, még a leghitetlenebb ember is, elkomolyodik, magába száll, gyermekmosolyban füröszti lelkét és szomjasan kívánja megcsókolni édesanyja kezét, ha halott az a kéz, annál inkább. Miért van az, hogy eltávolodott hitvestársak feje ezen a napon közelebb hajol, ellenfelek megértően gondolnak egymásra s az alapjában vallástalan ember lelkét is megsúrolja a karácsonyi angyal szárnya.
Azért van ez, mert az ember szeretne hinni, szeretné, ha szeretnék, szeretne szeretni. Ébredez a lelkében valami vak sejtelem arról a Szeretetről, amely előbb szeretett s mint a pincevirág a napot, úgy keres Valakit, aki ennek az örök szeretetnek kijelentője, hordozója és közvetítője.
Azért van ez, mert az emberek Krisztusra éhesek, csak sok nem tudja és még több átallja bevallani.
Óh, ha egy kissé ott felejtenéd magad az Ő társaságában! Álmélkodva vennéd észre, mennyire egymás számára valók vagytok. Úgy érzed, mintha csak ketten volnátok a világon. Éppen a te nagy kérdéseidre felel, éppen a te bűneidet törli el, éppen éretted halt meg, éppen téged szeret és éppen teéretted jött. Látott, amikor eltévelyedtél, kiáltott utánad át az idők zsivaján, sietett feléd ezer akadályon keresztül törtetve, a lehellete forró, a hangja remeg, amint ezen a szent napon megáll melletted. Már nem emberi okoskodással, történeti megfigyeléssel szemléled őt, hanem hittel ragadod meg feléd nyújtott kezét és Uradnak, Királyodnak, Pásztorodnak és Megváltódnak nevezed. Milyen jó, hogy elérkezett hozzád és megragadott. Halálos ágyadon is vállára hanyatlik fejed s a lelked így beszél: Csókoljon meg az ő szájának csókjaival; a te szerelmeid jobbak a bornál.
A seregek urának buzgó szerelme mívelendi ezt!

A budapesti egyházközség szervezeti szabályai kimondják, hogy amennyiben valamelyik budapesti lelkész egyszersmint a dunamelléki egyházkerület püspöke: melléje, püspöksége ide-jére egy másodlelkészi állás szerveztetik.
Így választatott meg a Kálvin-téri egyházrész lelkésze mellé, püspöksége tartamára, másodlelkészül Göde Lajos szek¬szárdi lelkész, atyánkfia, aki egyszersmint a Kálvin-téri parókhiális kör adminisztrátori teendőivel is megbízatott.
Ünnepi pillanat ez reám, hogy téged, kedves lelkésztársam, e díszes gyülekezetnek bemutathatlak; boldog perc, hogy ezt a gyülekezetet, amelyet csak szeretni tudtam, de szolgálni nem, a te hűséges szívedre köthetem. Öröm nekem, hogy bejövetele¬det megáldhatom és híveimmel együtt imádkozhatom Istenhez érted és szolgálatodért.
Az ige, amelyet felolvastam, üde és ékes, mint egy friss keleti virág. Völgyben, árnyékban, szomorúságban ül egy nép és vár, vár reménytelenül. S egyszer a hegyek ormán, e sötét börtönfalak élén hajnali fényben megjelenik a hírnök, s hozza a szabadulás, az öröm, a béke üzenetét. Csillog a sarúja, fény¬lik a lábvértje, s amint jön, maga a beteljesülés, egy óriás pró-fécia: Uralkodik a te Istened!
Frissen, hajnali fényben jelenjünk meg egy szomorú nép, siralomházban guggoló tömeg látóhatárán, mint boldog megle¬petés, testbe öltözött örömhír: Uralkodik a mi Istenünk!
Uralkodik. Nem adta oda hatalmát senkinek: maga tartja a kezében; nem pihenő, elvont, óciózus Isten: csupa akarás, figyelem, szuverén tevékenység: uralkodó Isten. Nincsen előtte más hatalom: bitorló a bűn, az arany, a gőg, előtte porba omlik a bálvány.
Uralkodik a mi Istenünk! Eredj és mondd a felfuvalkodottnak, a konok szívűnek, a kalmár lelkűnek; eredj és mondd a mosolygó, a kerítő bűnnek, a dőre és vak hitetleneknek. Töre-dezzenek meg a lelkek, omoljanak porba a büszke fejek, öltöz¬zenek zsákba a vígadozók...
És a mi Istenünk uralkodik. Az, aki Atya... miért ma¬radna hát könnyes a szemed; Az, aki örök Irgalom, — miért zokognál hiába bűnbánatodban? Az, aki Megváltó: miért nyög¬nél e világ elemei alatt; Az, aki Örökélet, miért állanál remény¬telenül a sírok felett?
A mi Istenünk; aki éppen ezekben a napokban, mint aláza¬tos szolgaalak, tart Jeruzsálem felé, ahol már keresztjét ácsol¬ják. Megjelenik az Olajfák hegyén és felzokog a város láttára, mely pár nap múlva keresztre veri. Alakja csupa engedelmes¬ség, csupa áldozat, csupa szolgálat, s mégis sohasem tündökölt úgy az igazság: Sion, uralkodik a te Istened!
Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai: véresek, könnytől áztatottak, bűneink terhétől elborítottak.
Járj Ő előtte mikor itt vagy. Járj az Ő nyomában odakinn.
Legyen áldott a te bejöveteled!

Ezelőtt harminc esztendővel, ragyogó ifjúsága teljében, itt állott egy lelkipásztor, akit öröm, reménység köszöntött min¬denfelől, s akinek lénye, mint a megtestesült igéret, betöltötte ezt a hajlékot és betöltötte a szíveket. Ugyanez a lelkipásztor egy emberöltő múlva hófehér hajjal, fáradtságtól megállott szívvel a csend és bánat könnypárás levegőjében feküdt itt ki¬terítve. A közbeeső harminc esztendő nem volt elég a felolva¬sott Ige minden szépségének és mélységének megismerésére. Nem lesz elég a te életed is, bár te ifjabb fővel állasz itt és szív¬ből kivánom, hogy sokkal öregebb fővel indulj e templom ko¬mor gyászából utolsó útadra. De egy pásztori élet, akár a tied, akár az enyém, nem elég, akármilyen hosszú és akármilyen mély volna is, ennek az Igének teljes kibányászására. Azért jer, fogjam meg kezed és nézzünk bele ketten az Ige mélységeibe, tekintsük át mélységeit és magasságait, melyeket évezredek óta járnak nálunk hívebbek és nagyobbak és évezredekig fog¬nak még járni, anélkül, hogy valaha bejárnák.
Ez Igében el van mondva először a lelkipásztori hivatal méltósága. Azt mondhatnám, hogy a lelkipásztori hivatal legi¬timitásának alapokmánya ez az ige. Ugyanis a pásztor és gyü¬lekezete között törvényes lelki házasság van, amelyet egyik fél sem szeghet meg és ha megszegte, paráznaságot követett el.
Tudd meg, hogy a te lelkednek minden erejére, szépségére gyü¬lekezetednek van joga, rajta kívül más lelki hitvesed nem lehet. Mindaz, ami téged emberré, magyarrá, reformátussá és pappá tesz, anyaszentegyházadban áll előtted. Ha ezen kívül álló esz¬mét, társaságot, lelki közösséget keressz, emberséged, magyar¬ságod, lelkipásztori tiszted látják kárát.
De ez áll a gyülekezetre is. A papi hivatal nem véletlen, vagy felesleges cifraság, hanem isteni institúció. Isten azért szerzette és állította be az Ő szolgáinak hivatalát, hogy a gyü¬lekezet rajta keresztül táplálkozzék az örökkévalósággal. Nem kálvinisták azok, akik a gyülekezet lelkipásztorán kívül más, magán-igehirdetőt keresnek és vallanak lelki vezérül. Ha Isten igéjét szólja a lelkipásztor, személyében válogatni, ifjúságát vagy testi erőtlenségét megítélni nem keresztyén dolog és Isten akarata ellen való lázadás. Ha pedig nem Isten Igéjét hirdeti, akkor nem szabad otthagyni gyülekezetében és az erőtlenekét, együgyűeket prédául dobni neki, hanem idvességes fenyítékkel kell eltávolítani. De az nem történhetik meg, hogy á gyüleke¬zetnek hivatalos lelkipásztorán kívül csoportok, családok, egyé¬nek, külön, idegen pásztori vezetés alá adják magukat. „Aki pedig nem az ajtón megy be a juhoknak aklába, hanem más¬honnan hág be, tolvaj az“. Éppen ebben a legitimitásában van a biztosítéka annak, hogy gyülekezet és lelkipásztor elszakíthatatlanul eggyé váljanak.
Második nagy tanítása ennek az Igének az, hogy Krisztus az ajtó. A lelkipásztor és gyülekezeté Krisztusban kell, hogy találkozzék. Keresztyén szabadság gyermekei vagyunk, lelkiis¬mereti kérdésben senki megkötve nincs. Nem akarunk egy¬forma gondolkozást, elvetünk minden felülről irányított, köte¬lező világnézetet. A lelkipásztornak épp úgy megvan emberi, politikai meggyőződése, mint ahogy megvan gyülekezete min¬den tagjának és e meggyőződéseket kölcsönös tiszteletben kell tartani. De a lelkipásztornak tudnia kell, hogy nyája Krisztus¬ban néki adatott és a nyájnak éreznie kell, hogy a pásztora a Krisztus nevében jött. Azért van nekünk arany kulcsunk min¬den lélekhez, mert Isten az embereket a Krisztus számára te¬remtette s Krisztust az emberek számára szülte; tehát az ő nevében minden lélekhez benyithatunk. Ha beteg emberhez a nagy és szent gyógyító hatalmával megyünk, ha a haldokló ágyánál az Élet Fejedelmének követeképpen állunk meg, ha a kicsinynél, együgyűnél Azt hirdetjük, aki hálákat adott, hogy a legnagyobb titkokat Isten elrejtette a bölcsek elől, de meg¬jelentette a kicsinyeknek és együgyűeknek, ha a nagyokhoz és hatalmasokhoz annak nevében állunk, aki azt mondotta, hogy ő király és országa nem e világból való: útat találtunk a szívek¬hez, nyitott ajtó tárul elénk. Krisztus a mi titkunk, amelyre felpattannak a bezárt ajtók. Krisztus a mi jogcímünk, aminek alapján jogot formálunk a lelkekhez és amire küldetésünket alapítjuk. Krisztus a mi programmunk, amit magunkban és gyülekezetünkben szolgálni és betölteni kívánunk. Más funda¬mentumot senki sem vethet, mint amely egyszer vettetett, ez a Jézus Krisztus. Állj meg ezen a fundamentumon, ez a név le¬gyen erőd és célod, eszközöd és győzelmed.
Harmadszor rámutatok a lelkipásztori szolgálatnak egyet¬len módjára: a tiszta Ige és a tiszta élet nagy parancsára. A pásztor hangját ismerik a juhok; a lelkipásztor hangját meg¬ismeri a gyülekezet és felfigyel reá, ha az örökkévalóság be¬szédje csendül ajkán, ha prédikációja tiszta és elegyítetlen Ige. Emberek bölcsesége, e világ ezer zaja keveri, zavarja, rontja az Ige tisztaságát. Azért vigyázz, hogy Istenről, Isten előtt és mintegy az Istenből szólj. Rajtad keresztül mindig a tiszta égi hang hallatszódjék, az a beszéd, amit Isten üzen a világnak. Ezeket az Igéket, mintegy nagy felvevő állomáson, Isten a Szentírásban gyűjtötte össze. Ami ezzel ellenkező, ami ezen kí-vül való, emberileg lehet érdekes, magában véve talán igaz is, de nem az élet igazsága, nem az örökélet beszéde. Egy élet buzgó tanulmánya segítsen téged abban, hogy ajkadról a tiszta Ige hangozzék!
De a tiszta Ige akkor hatékony, ha párosul vele a tiszta élet bizonyságtétele. A papnak nemcsak ajkai beszélnek: a nyom¬dokai beszélnek igazán. Úgy járj a híveid előtt, hogy azok utánad mehessenek. Úgy élj, hogy aki téged utánoz, el ne tévelyedjen. Minden Igéd ezáltal különös erőt, belső igazságot nyer. Nem azt mondom ezzel, hogy a szentség gőgjével hivalkodj az emberek előtt. A tiszta élet legfőbb jellemzője az alázatosság, a bűnbánat, a fegyelemnek és fenyítéknek lehajtott fővel való felvevése. Tiszta élet az, amit az őszinte bűnbánat könnyei ön¬töztek és a Megváltó vére fehérített meg. Így telik be rajtad az Ige: A pásztor a juhok előtt megy és a juhok követik őt.
Mindezeket hiába beszélném én és hiába akarnád te, hiába követelné a gyülekezet és parancsolná Isten, ha nem hivatkoz¬hatnánk egy fölséges tényre, amely minden titokzatossága mel¬lett is a legnagyobb kijelentés: a jó Pásztor életét adja az ő juhaiért. Ez a jó pásztor, a mi Urunk Jézus Krisztus, életét adta az ő juhaiért. Éretted, akinek bűneit halálával törölte el és számodra áldozatával szerzett bűnbocsánatot. Minden mél¬tóságodnak, hivatalodnak ez a legfőbb feltétele és kezdő jog¬alapja. Te azért prédikálhatsz a váltság nagy titkáról, mert magad is érezted a szabadítást. De életét adta gyülekezeted tagjaiért is, tehát nincs közöttük egy lélek se, akit te kicsiny¬nek, elveszettnek, értéktelennek tarthatnál. Minden lélekért az Ő halála az egyenérték, tehát minden lélek végtelenül drága és mindenik mögött a váltság titka reszket.
A jó pásztor életét adja az ő juhaiért. A te pásztorod éle¬tét adta érted. Felelj meg erre az áldozatra azzal, hogy te is add életedet azokért, akiket Ő te reád bízott.

Ez a két történet, így, egymás mellé állítva, már kész pré¬dikáció. Egyfelől Kóré és házanépe és Dáthán és Abirám, akik társaikkal együtt fellázadnak Mózes ellen, illetve Istennek Mó¬zes által képviselt akarata ellen és vissza akarják fordítani Isten végzését, mígnem meghasad a föld alattuk és elnyeli őket. Másik oldalon ott áll Illés, aki egész élete halálos küzködése után megtalálja utódját és a megnyílt egek kárpitján a dicső¬ségbe költözik.
Kórét és népét elnyelte a föld, mert a földet: önnön javukat és dicsőségüket szolgálták. Illés pedig a Lélek, az ég követe volt, Isten dicsőségét szolgálta és a mennybe tért vissza.
Kóré vagy Illés; ma is csak ez a két út van, ez a két sors, ez a két vég az Isten szolgái számára. Ez ünnepi pillanatban tudnotok kell, melyik útra mentek: a földi útra, vagy az égi útra?
Ide nem a föld küldött titeket. Úgy-e, nem a csendet, a ké¬nyelmet, kontemplativ életet kerestétek? — mert jaj a refor¬mátus pap élete zaklatott, zavart és igazán nem kontemplációra való, hiszen ég a ház, oltani kell; beteg a világ, meg kell gyógyítani; fuldoklik a vérben és a sárban a halhatatlan lélek, meg kell menteni. Úgy-e, nem a tisztes jómódot kerestétek, az anyagi gondtalanságot és tudjátok jól, hogy kenyeretek egyre feketébb lesz, ruhátok kopottabb, özvegyetek nyomorog, s ár¬váitok némán fognak segedelmet kérni! Úgy-e, nem a papi pálya függetlensége vezetett, mert tudjátok, hogy itt a kendő és a tál, nálatok ezerszer kisebbek lábait kell szüntelenül mos¬notok, mindenkinek szolgáivá alacsonyodnotok, hogy Isten sze¬me előtt elsők és kedvesek legyetek.
Jaj nektek, ha a föld küldött volna titeket! Lelketek keserű lenne, mint a Kórééi és az isteni hivatásra, a szolgálat paran¬csára az lenne a felelet, amit Éliám fiai mondottak: nem me¬gyünk fel! A pusztai zarándoklás szegénysége és mannátlan kőrengetege között a szolgaságnak tejjel és mézzel folyó földei¬ről ábrándoznánk. És zúgna a panasz: „Sem szántóföldünk, sem szőlőnk nincsen örökségül“. Megtelnék a lelked dölyffel, mint a lázadó Lévitáké, lefele kényurak, felfele lázadók az ilyen dölyfösök. Sátoroznátok önnön hatalmatokkal, tökéletességetek¬kel, szentségetekkel, a lelkek elfutnának mellőletek, mint Kóré¬tól, Dáthán és Abirámtól elfutott Áronék és az igazak cso¬portja, s magatokra hagyatva látnátok, mint nyel el indulatai¬val, testi vágyaival, gonosz szenvedélyeivel, pokoli tüzével a föld. A föld, ez a nagy hamvasztó kemence, amelyen a múlan¬dóság tüzében megég a marhád, a dicsőséged, az életed, s ke¬serű, könnyfacsaró füst csap fel utánad csupán.
Jaj annak, aki erre az útra megy!
Milyen más az ég útja, az Illés útja! E csodálatos idegen becsapódik egy gonosz és bálványozó világba, s amíg él, égi üzenet, Isten-kiáltás, vígasztalás és jutalom, s mikor küldetésé¬nek vége van, visszaérkezik Istenhez mint egy megérkező vissz¬hang. Nézd, ínségben, éhségben, szomjúságban ül és majdnem elalél, de suhannak az érkező hollók szárnyai és kenyeret hoz¬nak neki, — református papok, lássátok meg ti is a gondviselés csodáit, miképpen táplálhattunk négyszáz év óta Illés kenyeré¬vel! Maga éhes és üldözött, de meglátja a nála szegényebbet és a szareptai özvegy vékájában nem fogy el a liszt és korsójában egyre csurran az olaj, — református papok, míveljétek tovább a szeretet csodáit, parókhiákon, gyülekezetekben, egyházunk szeretet-intézményeiben szaporodjék a vékabeli liszt és csurranjon a korsóbeli olaj. Illés rettentő prófétai izgalmában is meglátja, hogy az elárvult felházban holt-elevenen fekszik az özvegyasszony reménysége és jövendő reménye. Reáborul a gyermekre és életre kelti azt; — református papok, karoljátok át a hal¬vány ifjút, boruljatok az özvegy asszony elalélt fia fölé, a ma¬gyar gyermek fölé, s mindent félretéve, háromszor kiáltsatok fel: Uram Istenem, térítsd vissza e gyermek lelkét ő belé! add vissza nekünk és lelkesítsd meg a magyar jövendőt! Mélységek¬ben jár az útja, de felérkezik a Karmel óriás csúcsára, hol pár¬viadalt vív az igaz Isten Baállal, a hamis istennel. Az az igaz Isten, akinek égi tűz gyúl fel oltárán. Illés vödrökkel öntözi az oltárt, hogy nagyobb legyen a csoda, s a nedves, csuromvíz máglyáról kicsap az olthatatlan égi tűz. Magyar református papok, oltárainkon csorog a hitetlenség, hazugság, kétely és bálványozás tüzet oltó vize, gyúljon ki lelektekben az égi láng, ti felülről jövő tüzek egyetlen szerszámai. És megérkezik Illés fáradtan a Hóreb hegyére, hol a barlangból kitekintve, látja, mint reng a föld, eresztékei hogyan recsegnek, szélvész, tűz és földindulás miképpen rázza meg a világ sarkait. De Isten nincs sem a tűzben, sem a szélvészben, sem a földindulásban, csak az utána suttogva támadó halk, szelíd szóban; — reformá¬tus papok, szétomló, recsegő világban, földindulás, tűz és szél¬vész után halljátok meg és mondjátok tovább a szeretet halk, égi szózatát, a kiengesztelődés, a béke és irgalom szavát! Hadd suhanjon át rajtatok az a halk sóhajtás, amely a Golgothán szakad fel: elvégeztetett! Meglett a váltság, a gyógyulás, az új teremtés és célhoz ért a kegyelem csodálatos műve, magatok¬ban, gyülekezetetekben, hazánkban, az egész világon.
Lehet, hogy üldözöttek, megcsúfoltak, magányosak lesztek, de lesz követőtök: Elizeus tágranyílt szemmel néz reátok, s keze felétek nyúl. Rajtatok keresztül, mögöttetek, évtizedek és századok ködén át új meg új, egyre fényesebb arcok serege te¬kint reánk, s mi elmosódó nemzedék, rendre összerezzenünk; suhanva, égetve érkezik Illés szekere, hogy rajta át vissza és hazatérjünk. Vállunkon súlyos kereszt a palást, fejünkön tövis a süveg, s amint letesszük a széken ülő zsámolyához, íme, ra¬gyogni kezdenek, sugárrá válnak: szárny és korona.
Az az út legyen a tietek, amelyről ez mondatott: Én vagyok az út.

Ezelőtt majdnem nyolcszáz évvel egész Európát egy óriási szenvedély, valami egyetemes láz fogta el: vissza kell foglalni a pogány törököktől a szent sírt! Rajongó, tüzes szemű, forró szavú barátok járták be az országot s vért forraló toborzójukra hadba szállt a világ színe-virága, a lovagok aranyos serege. Századokon át új meg új hadak vonultak keletre csillogó szer¬számmal, lobogós kopjákkal, rengő tollbokrétával. Odalettek, elvesztek; vérüket beitta Ázsia homokja, tetemük ott hevert a Balkán rengetegeiben, az Alduna mocsaraiban: a terv még sem sikerült. Valami vakbuzgó embernek az ötlött eszébe, hogy gyermekeket kell a pogányok ellen küldeni; egy liliomos, tiszta, fegyvertelen hadsereg győzni fog, Isten csodát tesz érettük. És e tervnek megnyerték a gyermekeket, fiúkat és leányokat. Szét¬jártak a toborzók s a gyermekek kipirult arccal sorakoztak a zászlók alá, mindeniknek szíve felett egy kereszt, homlokán egy könnyázott anyai csók égett. Hiába sírtak a szülők, hiába volt a parancs, a könyörgés, tejszínarcú fiúk és leányok állottak sorba, s hátra sem nézve mentek neki bizonyos halálnak, a zül¬lésnek, pusztulásnak. Mit érezhettek akkor az apák és anyák, mikor gyermekeiket látták foglyul esni egy borzasztó hívásnak s azok énekelve vonultak ki liliomos zászlók alatt, hogy soha vissza ne térjenek! Mit éreznénk mi szülők, ha gyermekeinket így látnók sorba állani s fehér ruhában, csillogó szemekkel, rajongó arccal, fölfelé nézve látnánk haladni egy borzasztó, bizo¬nyos szakadék felé...
A szívünk elszorul a gondolatára is. Milyen jó, hogy ezt a képet eltakarja egy másik, édes, gyönyörű kép. Gyermekeink sorban állva hadba indulnak egy drága Fővezér zászlaja alatt. Alakjuk kigyúl, egész lényük muzsikálja a konfirmándusok indulóját:
Fel barátim, drága Jézus
Zászlaja alatt.
Bátran, bátran, segedelme
Diadalmat ad!
Bízzatok, mert Jézus eljő
Ő a Fővezér!
Zengje ajkunk: Hozzá esdünk
Győzedelemér'!
Most értjük meg alapígénk csodálatos szépségét: Jézus át¬vonul a világon, mint egy hadsereget toborzó vezér s foglyul ejti az ifjú lelkeket!
Nézzétek ezt a tündöklő alakot, ezt a győzelmes vezért! Ott élt a dicsőségben, mint a Szentháromság második személye, de elhagyta királyi székét és testbe öltözve átvonul a földön. Le¬jött a földre, a siralmak eme völgyébe s magára vette a legszo¬morúbb sorsot... miért? Mert veletek akar találkozni, titeket akar megnyerni. Amint beszél Magáról, az Istenről, az életről, a láthatatlan világról... érzitek-e, hogy milyen igaz, szép és csodálatos! Ki mondhat nektek szebbet, jobbat, lelkesítőbbet, mint amit ő mond arról, hogy milyen drága a Lélek, milyen jó az Isten, milyen szép, boldog és győzelmes a benne való élet? Van-e, aki bátrabb mint ő; ki fogható hozzá hősiességben, fér¬fiasságban, ki hasonlítható hozzá szelídségben, alázatban, gyön-gédségben és szolgálatban? Tett-e valaki nagyobbat, mint ő, mi¬kor megalapította országát, volt-e valaki, aki jobb, engedelme¬sebb, tűrőbb, áldottabb, gyógyítóbb lett volna, mint ő, aki min¬den sebre balzsam, aki a világ szépsége és öröme, maga a hű¬ség és önfeláldozás, legregényesebb és mégis legigazibb alak a világon? Nézzetek reá: nemcsak igér, lelkesít, bíztat, hanem ád valamit értetek! — Valamit... mindent! Adja érettetek szép ifjú életét, kereszten kihulló drága vérét, alakja egyetlen áldo¬zat és drága ár: meghalt értetek, hogy joga legyen hozzátok!
Úgy szeretett, mint senki más; szólott, esdekelt, imádkozott érettetek, végre azt mondá: meghalok értük, hogy ők mindenekfelett bízzanak bennem, hogy kiváltsam Őket a világ rabszolga¬ságából, hogy a nevem égjen a szívükben s nekem meghódolja¬nak! Nézzétek: milyen örökifjú, dicsőséges fejedelem! Aki sze¬reti őt, milyen tiszta és boldog marad, aki bízik benne, milyen hű, erős és győzelmes marad; aki hisz benne, mint lesz hasonló hozzá: olyan szent, jó, erős és győztes, olyan vidám, ifjú és szép! Ideál kell nektek: ő a legmagasabb; példa kell: ő a legvonzóbb; barát kell: ő a legnemesebb, pásztor kell: ő a legerősebb; mes¬ter kell: ő az isteni mester! Ő a vezér, egymaga egész hadsereg, a harca béke s a neve diadal! Katonáinak zsoldot fizet: békét, hitet, tisztaságot, hűséget, ami meg nem csal, igazságot, ami meg nem fakul, örömet, ami könnyeken átsugárzik, dicsőséget, ami töviskoronán gyúl ki.
Menjetek, álljatok a zászlaja alá!
Mi pedig áldjuk meg gyermekeinket, akik e zászló alá álla¬nak. Bízzuk őket Arra, aki hívja őket: hova tebetnők jobb kézbe legdrágább kincseinket? Legyenek boldogabbak, jobbak, hívőb¬bek, mint mi; vigyenek minket is közelebb Ahhoz, kiben gyer¬mekeinket akkor nyerjük igazán meg, ha feltétlenül lemondot¬tunk róluk számára. Szeresse Ő jobban, mint mi s áldja meg Ő, aki egyedül tudja megáldani. Mi egyszer nem tudunk szólani hozzájuk, sem vezetni, sem vigasztalni, sem megőrizni. Vezesse, tanácsolja, védelmezze Ő, aki örökké él és tegnap és ma mind¬örökké ugyanaz marad. Jobban szereti, nagyobb az ereje: vegye hatalmába őket. Milyen csendes lesz a mi álmunk odalenn, ha láttuk, hogy az ő kezében vannak s velünk együtt vallják: sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek; sem hatal¬masságok, sem jelenvalók, sem következendők; sem magasság, sem mélység és semmi egyéb teremtett állat el nem szakaszthat minket az Istennek szerelmétől mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban! (Róm 8,38-39)
De itt van még valaki láthatatlanul, de egészen közel. Itt vagy te, református anyaszentegyház. Lássanak meg téged s inkább minket ne lássanak, csak téged lássanak. Református anyaszentegyház, te halványarcú, láthatatlan édesanya, áldd meg gyermekeidet. Tiszta ajkaik csókolják meg áldott, tápláló kezedet. Kezük sohase üssön meg téged, ne legyenek hűtelenek hozzád sem életükben, sem haláluk óráján. Gondozzanak téged, oltáraidat borítsák be ajándékaik s mindenek felett éljenek igéddel, sakramentomoddal és áldásoddal.
Fel barátim, drága Jézus
Zászlaja alatt.
Bátran, bátran, segedelme
Diadalmat ad!
Bízzatok, mert Jézus eljő
Ő a Fővezér!
Zengje ajkunk: Hozzá esdünk
Győzedelemér'!

Úgy van berendezve a világunk, hogy a láthatatlan dol¬gok látható jegyekben: szimbólumokban ábrázoltassanak ki. Nagy ajándék az fiaim, hogy az eszmék, melyek a világot élte¬tik és mozgatják: tárgyakon ülepednek meg. A harmat is ak¬kor születik meg, mikor a láthatatlan pára tárgyakhoz ér. A magyar nemzeti eszme így testesül meg a szent koronában; a világtitok: a megváltás kiábrázolódik a kenyérben és borban. A nemzeti becsület láthatóvá válik az ország zászlajában.
Íme, itt van a ti zászlótók: a Bethlen Gábor cserkészcsapat zászlaja. Olyan, mint egy csukott szárnyú nagy alvó madár. De ha meglebbenti szárnyait: egyszerre sas lesz s napba röpül vele a lelketek; ha újra fergeteg jön, sirály lesz: vidáman, má¬morosan csapong benne a lelketek; főnix lesz: világtűzvész hamúrakásából gyémánttollakkal rebben föl s húz át az új ma¬gyar ég alatt a jövendő lelke: ti, az új nemzedék. Ülepedő özön¬víz után fehér galamb, amit tétova bárkánk ablakán bocsátunk ki: vajjon hozza, — úgy-e, hozza! azt az olajágat!
Honnan van ez a hatalma?
Mert mögötte áll az Ige, a testté lett Ige: Jézus.
Mert egy nagy, közös szenvedély szele csap felé mindnyá¬junk szívéből: Szeretjük Istent!
Szeretjük Istent, a szentség, az igazság, a jóság Istenét, a szépség és dicsőség királyát.
Aki elébb szeretett minket.
Aki kiválasztott, elhívott és megigazított minket.
Aki a Jézusban testté lett, hogy lássuk, tapintsunk, sebeit csókoljuk, lábanyomába lépjünk.
„Aki az ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem őt mind¬nyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?"
Feleljetek csókkal erre az üzenetre! Mindenik csók meg¬annyi hitvallás, mindenik hitvallás megannyi ifjú élet s az egész együtt: a magyar jövendő.
Minden csók jegyezzen el egy lelket egyetlen királyunk, a Jézus szerelmére.
Minden csók egy életet tegyen fel Jézus királyságának legszebb ékkövére: az új Magyarországra.
Minden csók egy halált igérjen el, szép, piros, hősi halált, mint egy rózsát a lakodalomra.
Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Tőle pedig: esküdjék minden tiszta csók, el nem szakaszthat semmi, semmi.
„Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem sza¬kaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban“.
Felszentelem e zászlót az Atya nevében: az élet és halál ura tanítson meg titeket élni és meghalni.
Felszentelem a Fiú nevében: aki szán és szeret titeket, vált¬son meg drága vérével.
Felszentelem a Szent Lélek nevében: tegye tisztákká, szen¬tekké, hősökké a ti szíveteket.
A szentháromság egy örök igaz Isten nagy nevében. Ámen.
Fiaim, megáldalak. Kezemmel áldja a ma a holnapot; a múlt, ez a vak és vén patriárka a mosolygó arcú Jákóbot: a jövőt, a síró Magyarország mosolygó fiait. Ajkammal áldja a láthatatlan anyaszentegyház s ennek tiszta földi képe: a refor¬mátus egyház fáklyás neophitáit; az átszegezett kezű töviskoro¬nás király: Krisztus apró katonáit. Lelkemmel áldja Isten: gyermekeit.
Maradjatok tiszták a szégyen és szenny özönében is.
Maradjatok élettel mosolygók a halál árnyékának völgyé¬ben is.
Maradjatok magyarok, még ha több magyar nem lenne is a világon.
Maradjatok a Krisztuséi mind életetekben, mind halálo¬tokban!
„Annak pedig, aki titeket a bűntől megőrizhet és az ő dicső¬sége elé állíthat feddhetetlenségben és nagy örömmel: az egye¬dül bölcs Istennek, a mi megtartónknak, dicsőség, nagyság, erő és hatalom most és mindörökké" Ámen.

A legutóbbi időknek legszomorúbb jelensége az, hogy az egyház, azután a templom s éppen azért a pap is sokak szemé¬ben feleslegessé válik. Úgy gondolják, hogy mind a három a múltból maradt emlék, amit kegyelettel őrzünk addig, amíg valamelyik terhünkre nem válik. De mihelyt terhünkre válik, különösen egyházi adófizetés, lukma, stb. révén, mindjárt tud¬tára adjuk, hogy nincs rá szükségünk.
Ezzel szemben hangzik el megoldást igérőleg „Az önmagát nélkülözhetetlenné tenni tudó pap” jelszava.
Sok igaz lélek zavarba jön erre a szóra és a lelkipásztorság prófétai jellemét félti tőle. Baj lett volna, ha a próféták arra néztek volna, hogy nélkülözhetetlenek-e, vagy nem. Baj lett volna, hogy ha közszükséget igyekeztek volna pótolni, olyano¬kat beszélvén és cselekedvén, amiket a nép kíván. Konok büsz¬keséggel hordozták azt az öntudatot, hogy ők a nép szemében feleslegesek. Nem a nép kegye, kívánsága szülte őket, nem kér¬dik, tetszik-e, vagy nem tetszik az, hogy ők vannak, ők jöttek és voltak úgy, mint fulánk a sebben, mint ösztöke a vérző test-ben, a tövis a szívben, a sarkantyú a ló oldalában és a véső a márványkövön.
Jaj volna nekünk is, ha a pap azzal igyekeznék nélkülöz¬hetetlenné tenni magát, hogy ilyen igényeket igyekeznék be¬tölteni, amelyeknek már a vele szemben való támasztása is őt megalázza. Jaj volna, ha egy pap úgy akarná nélkülözhetet¬lenné tenni magát, hogy úsznék az árral, sőt vezetné azt, első és példaadó lenne a dekadenciában, a rontásban, a demagógiában: egyszóval olyan éneket énekelne, aminőt az kíván, aki a kenyeret adja.
Nem, a lelkipásztor csak egy módon lehet nélkülözhetet¬lenné, akkor, hogy ha nélkülözhetetlenné tette előbb az egy szükséges dolgot. Amelyik pillanatban eziránt ébredt fel az igény a gyülekezetben, amelyik pillanatban tényleg megérez¬ték az emberek, hogy szükségük van Jézus Krisztusra, — még be sem kell várni azt a második nagyobb tapasztalást, hogy csak a Jézus Krisztusra van szükségük — már nélkülözhetet¬lenné vált a pap. Ha egy égő házból csak egyetlenegy bezárt ajtón lehet megmenekülni, annak a bezárt ajtónak a kulcsa nagyon nélkülözhetetlenné leszen. Ha felismerünk egy beteg¬séget és nyilván tudjuk, hogy egyetlen egy orvosság menthet meg, az a kéz, amelyik azt az orvosságot ide tudja nekünk nyujtani, nélkülözhetetlen kéz. Szóval, a lelkipásztor nélkülöz¬hetetlensége a Jézus Krisztus nélkülözhetetlenségén alapszik és olyan mértékben érvényesül, amilyen mértékben tényleg Jé-zus Krisztust tudja nyujtani.
Hogyan lehet ezt elérni? Hogyan leszek nélkülözhetetlen, mint pásztor? Felelet: úgy, hogy felesleges tudok lenni, mint próféta. Hátra téve a nép kedvezését, hátra téve a magam hasznát, hátra téve az egész világot, egyedül az élő Isten szu¬verén akaratáról teszek bizonyságot szóval és minél előbb és minél teljesebben életemmel is. Kevés szó, sok élet. Sok élet, még több alázat, áldozatos önmagunk tékozlása. Ez az út Hozzá. Mi elröpülünk, mint a kilőtt nyílvessző. Az a kéz, amely az ideget vonta, a levegőt szerzette és a célpontot elibénk helyez¬teté, megcselekszi, hogy a célba találjunk.

Primitív emberre a szél annyi, mint „láthatatlan erő“. Ezért a képekben beszélő ember mindig szélnek mondotta Isten láthatatlan erejét: a Lelket. Nem lehet tudni, honnan indul és hova megy, de amerre átmegy, mozgalom, élet támad, fákat formál, vizeket korbácsol, vetéseket gázol, s orkánná válva, mint egy óriási korbács, végigüt a világon. Ugyanakkor tele van édes titkokkal, sok felejthetetlen súgnivalóval, veríték¬szárító és pihentető gyengédséggel, mindenekfelett pedig tele van az éledő tavasz millió virágporával, megannyi új életcsí¬rával. Amerre elmegy, alvó virágkelyhek feltárulnak, lehajlott szirmok megrezegnek, s millió bibe csókra nyílt ajaka fo¬gadja magába a szél királyi processziójában érkező titokzatos vendéget: a gyümölcsöt, az életet, a jövendőt. Mi ábrázolná nekünk jobban ki, mint a szél, hogy az Isten Lelke ilyen csodá¬latos teremtő erő. Numen genetrix: láthatatlan hatalom, amelyik telistele van millió életcsírával, igével, példával, emlékkel, bizonyságtétellel, meghallgatott imádsággal és mártírok elpá¬rolgott vérének atómjaival. Suhanva száll és keresi a lelkeket, hogy azokba belopózkodjék. Némelykor úgy ostromolja, mint a hegyi vihar a sziklavár ablakát, némelykor olyan észrevétle¬nül átsuhan rajta, mint a sátorponyván a fűszerszámos esti szellő. Lelkedbe lopódzik, midőn csendesen nézel egy virágba borult akácfát; beszitál virágporával, finom igeharmattal, mi¬dőn egy sír felett lehajtott fővel megállasz. Ráz, himbál, mint¬egy diadalmas thyrsus-ágat, midőn templomban ülsz s ott megcsap ezrek közös hitének talajmozdító ereje. Körülfog, mint a kakukfű illata a fejfát, mikor nagy bánatodban, kifosz¬tottan, saját életed sírkeresztjeképpen állasz örökre szomorúan, hogy beléd csapjon valami édes vidámság gyújtó szikrája, s fellobogj, mint egy óriási fáklya.
Nézz meg egy májusi mezőt, mennyi csodát tesz rajta a szél, nézd meg az erdőt tavasszal, mi munkát végez ő benne. Nézd meg mindezeket és tudd meg, hogy mindez halvány kép arról a mennyei szélfúvásról, amelyik az anyaszentegyházban jár-kel. Itt szellő, ott vihar, emitt halálos szélcsend, amott egész mezőket megtermékenyítő hatalom… A szél, ahonnan akar, fú…
Szívedet tárd ki, jön a láthatatlan Vendég, suhanó, meleg, csíratámasztó Lélek.