A felolvasott ige egy levéltöredék, amely egy hosszabb fejtegetésbe illeszkedik bele. Magánlevél töléletesen. Az apostolt állítja elénk a maga legbensőbb, szinte azt mondhatnám kétköznapi mivoltában, s ezzel tanít arra, milyen legyen az igazi pásztor. Három oldalról mutatja be az igazi pásztort: 1. A földi dolgokkal, 2. az emberekkel, 8. az Úrral való vonatkozásban.
I.
A dolgoknak hatalma van felettünk. A tudomány fejtegeti, mennyire átalakítja életünket az éghajlat, környezet, az életmód. Mássá válik a bíborban született ember és mássá az útszéli lelenc. Hatalma van felettünk a földnek, az aranynak, a kenyérnek, a rózsának, a vérnek. A dolgok összetapadnak, szövetséget kötnek egymással, s belőlük kialakul egy roppant birodalom. Határai a zenittől a nadiríg, napkelettől napnyugatig húzódnak. Minden porcikájában egységes, összefüggő, s éppen ezért részletekben legyőzhetetlen. A dolgoknak ezt a roppant összefüggését nevezzük világnak.
Mi érdekelte Pál apostolt ebből a világból? Egy kopott foltos köpeny, néhány könyv és avult pergamentek.
Ez a köpeny is most jut eszébe, mert az idő őszre vált és hidegek az éjszakák, s az öregedő apostol fázik, öntudatlanul is keresi a meleget, s most látja, hogy régi hű útitársa, amellyel bejárta az egész világot gyalog, a Kaspi-tó szélétől, talán Spanyolországig, nincs vele. Az öreg Pálnak nincs bíbora, nincs ezüstszerszámú díszhintója, nincs pompás autója, nincs kastélya, nincs uradalma, nincs üzlete, fejedelmi méltósága, még a kopott köpenyegét is elhagyta valahol.
Milyen nagyszerű képe ez annak a mély keresztyén igazságnak: úton járó, zarándok emberek vagyunk, akiknek nincsen itt maradandó városunk. Milyen nagyszerű szemléltetés a Krisztus által adott missziói utasításhoz, ne szerezzetek aranyat, se ezüstött se rézpénzt... mert méltó a munkás az ő táplálékára.
Azt tudom, hogy a magyar református lelkipásztoroknak ez az ország 400 esztendőn át sohasem adott uradalmakat, közjogi méltóságokat, s nem tudom mikor kell még arról is lemondani, amit mindezekből ízleltetőűl adott. Én csak azt tudom, hogy a református püspök misszionárius, vándor prédikátor, zarándok pásztor, homo viator, akit a Pál apostol foltos és tépett köpenyege arra emlékeztet: «ha van élelmünk és ruházatunk elégedjünk meg vele»...
Pálnak még a köpenyegénél is fontosabb volt a könyv és a hártya. Egy kis kézikönyvtár, a Pál Bibliája, szent tekercsek az Ótestámentomból. Még ezeknél is drágábbak voltak a hártyák, ma úgy mondhatnánk, naplójegyzetei, talán egy gyűjtemény az Úr Jézus Krisztus beszédeiről, mert még az evangéliomok nincsenek készen. Feljegyzések arról, hogy kinek mit mondott az Úr, ki milyennek látta. Pál apostol készül nagy perének második tárgyalására. Tudja, hogy nem sok jót remélhet bíráitól, mert az állam le akar számolni a keresztyénséggel. E baljóslatú árnyékok között Pál az igéhez menekül, s Claudius és Néró vérbe aláhanyatló világából csontos kezével magasra tartja az írást, az Igét.
Mi is addig élünk, amíg ez a könyv mindenünk, s nincs más óhajtásunk, mint az, hogy ennek a Könyvnek az Igéit hirdessük s koporsónkban is szívünkre tegyék a Bibliát.
Így tesszük a szívedre az írást.
II.
A második kép bemutatja az igazi pásztort az emberekkel való vonatkozásban.
Mit jelentenek Pálnak az emberek? Pál tulajdonképpen csak az emberek iránt érdeklődött. Észre se vette, hogy körülötte milyen dicsőséges a természet, milyen szép Homeros bíborszínű tengere, a Taurusz-hegység örök hóval fedett vonala, a Cycládok kék ege, az Olajfa-vidék ezer bűbájos ligete ma is a földkerekség legszebb részei. Pál apostolt csak az ember érdekli. Emberektől emberekig, állandóan emberek között. Ebben a néhány versben is nyolc személy nevét említi fel. Körülötte egy évek óta tartó óriási pernek a drámai fordulatai tornyosulnak. Kezdetleges közlekedési eszközök mellett is kezében tartja és összefoglalja az egész akkori világra kiterjedő missziói munkát, a Kaspi-tótól Spanyolországig, Illyriától Jeruzsálemig.
Ez a Pál roppant felelősségérzete a halhatatlan lelkekért. Érzi a világ szomorúságát, érzi a közelgető ítéletet, azt, hogy nemsokára letelik a kegyelmi idő és vége lesz a világnak. Sietni kell, amíg nem késő, mindenkit meg kell menteni. Ez a titka hihetetlen fizikai és szellemi erőfeszítésének. Amikor a ház ég, átszakadt gátakon dőlnek fekete árvizek, nem lehet kényelmeskedni, halogatni, habozni, se sakkozni, se tanakodni. Suhogjon a szárny, zengjen az Íge, ropogjon a csont a teher alatt, s törjön fel a kezünk a közbenjáró imádságoktól. «Ordít az oroszlán, ki ne rettegne? Az én Uram, az Úr szólt, ki ne prófétáina». (Ámos 3:8).
Ezt a lázas erőfeszítést nem lehet máskép elképzelni, csak egy kicsorduló szeretet folyományaképpen. Ennek az embernek nincs hitvese, nincs gyermeke, nincs rokona, ennek az embernek csak barátja, munkatársa, Krisztusban való testvére van. Érzitek-e, hogy vágyakozik fiatal barátja után, hogy sietteti, jöjj mielőtt a tél beállana, s mégis addig nem engedi jönni, míg nincsen ott Tichikusz, hogy átvegye a munkát. Micsoda csalódásai voltak az emberekben. Legjobb hívei cserbenhagyták. Mások ellene támadtak, talán éppen nagy pőrében, az élet és halál roppant birkózásában az ércmíves Sándor ellene vall, s ezer és ezer barátja közül senki sincs, aki vele együtt jelenjék meg a prétor előtt, áhítatos és néma tanúságtételre arról, hogy Pál az élő Isten embere.
Enyedy Andor, leszel Te még nagyon magányos ember. Jaj annak, akit mindenki szeret...
III.
Pál apostol nagy kérdései nem oldódnak meg az emberek között. Szeretete, felelőssége, szolgálata, szenvedése ez az egész kavargó, forrongó világ nem tud neki eleget tenni. Ezért az emberek sokadalma fölött a csillagos égig magasodik fel a Krisztus neve. «Az Úr mellettem állott». «Megerősített engem». «Megszabadított az oroszlán szájából». Az emberi világ is mintha ködfátyolkép volna, valóság csak egy van: az Úr Jézus Krisztus, az ő Megváltója, királya, drága Társa. Egyedül ő ellene vétkezett. Sebeit mélyítette, csontjait tördelte, szent arcát csúfolta, amikor üldözte az Ő Anyaszentegyházát. És Krisztus mégis könyörült rajta. Utána nyúlt, megragadta, térdre kényszerítette, reá bízta az ő Ígéjét és elküldte, hogy szervezze meg az Ő Anyaszentegyházát. Vonakodott, tiltakozott, könyörgött, reszketett, menekülni akart. Nem lehetett. Elég neked az én kegyelmem, az én erőm erőtlenség által végeztetik el.
És csakugyan, mindezideig elég volt az ő kegyelme. Azóta is naponként véghezviszi azt a csodát, hogy az «igehirdetés teljesen bevégeztessék». Hatvanhárom nemzedék ajkán halt el és zendült meg újra az az első pünkösd óta az Íge,—elég lesz az Ő kegyelme neked is.
De nemcsak arról tett ígéretet Krisztus, hogy Szentlelkével és Ígéjével véghezviszi azt a munkát, amit a világ teremtésekor megkezdett, hanem arról is, hogy Pált és téged, és engem és titeket, tiszáninneni Atyák és Testvérek, mindnyájunkat, akiket elhívott, megtart az Ő mennyei országa számára. Nem itt a földen dől el életünk célja és értelme. Nem a szerint mérnek, amit sikerült elérnünk, az a legfőbb kérdés, milyen szerszámok voltunk lenn, a Krisztus kezében, mennyire hittünk és mennyire engedelmeskedtünk, egész szolgálatunk, egész belső emberünk, egész lényünk mennyire adott dicsőséget Krisztusnak és az ő Atyjának.
Végső menedéked, egyetlen gazdád, örök bíród, szószólód és megváltód, ez az Úr, akinek láncaival megkötözünk, bélyegével elpecsételünk, dicsőségére megáldozunk, tüzével felgyujtunk, keresztjére oda szegezünk, mikor a Szentháromság egy örök igaz Isten nevében és dicsőségére a tiszáninneni egyházkerület püspöki szolgálatára felszentelünk.