Cseri Kálmán

A harmadik alkalommal van ma szó Keresztelő Jánosról. Láttuk, hogy Isten kiválasztotta őt már születése előtt. Idős szülei imádkozó, hívő emberek voltak, akik nem azért maradtak sokáig gyermektelenek, mintha Isten büntetése lett volna rajtuk, hanem mert Isten sajátos menetrendje szerint úgy időzítette a kis János születését.
Múlt vasárnap egészen közelről láthattuk, milyen bátran hirdette az igazságot János azért, hogy lelkeket mentsen ki a kárhozatból. Mint a Messiás útkészítője, egészen konkrét bűnbánatra hívta népét, miközben ő maga is kész volt mindenben engedni Jézusnak.
Hallottuk az ő szép programját, Jézusra mutatva mondta: Néki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé lennem. (Jn 3,30).
Hadd kérdezzem meg, mielőtt továbbmegyünk, hogy mit valósítottatok meg abból, amit a múlt vasárnap Isten világosan mondott nekünk? Hirdettük-e ezen a héten valakinek az igazságot szeretetben? Mit hagytunk el annak következtében, hogy Isten minket is konkrét bűnbánatra és az életünk átrendezésére szólított fel? Mi változott meg egészen valóságosan annak nyomán, hogy Isten beleszólt az életünkbe? Milyen mélyre engedtük az igét? Elvándorolt-e az egyik kabát oda, ahol annak Isten jelölte ki a helyét?
Ma Keresztelő János életének a végéről lesz szó. Annyira megalkuvás nélkül hirdette Isten életet mentő igéjét, hogy nem félt attól a veszélyes vállalkozástól sem, hogy Izráel zsarnok kiskirályának is szemébe mondja a bűneit. Nagy Heródes fia: Heródes Antipas abban az időben együtt élt az egyik testvérének a feleségével, Heródiással. János, aki népének erkölcsi életén is őrködött, Izráel első emberének ezt a paráznaságát nem tűrte szó nélkül, és nyíltan szemébe mondta: Nem szabad neked a testvéred feleségével élned. (Mk 6,18).
Heródes még el is gondolkozott azon, amit János mondott neki, a királynévá lett sógornő azonban sose tudta ezt megbocsátani Jánosnak, és a hiúságán esett sérelmet kegyetlen bosszúval igyekezett megtorolni. Azt olvassuk: „Heró-diás pedig ólálkodott János után, és meg akarta őt öletni, de nem tehette.” Azt azonban elérte, hogy Heródes börtönbe záratta Keresztelő Jánost, és később, - talán ismerjük a történetet - egy végzetes születésnapi könnyelmű ígéret folytán ki is végeztette Jánost. (Mk 6,17-29).
Három megfigyelést tegyünk a Bibliának erről szóló leírása alapján. Az elsőről szeretnék részletesen beszélni, a másik kettőről csak egészen röviden.
Keresztelő Jánosnak földi életének utolsó szakaszában nagyon kemény támadást kellett még kivédenie. Bizonytalanná vált a börtönben abban, hogy Jézus-e a Krisztus. Hogy egyáltalán helyesen töltötte-e ő az életét. Nem végzetes tévedésnek esett-e áldozatul. Úgy érezte, amikor ebben elbizonytalanodott, mintha a talajt húzták volna ki a lába alól. Mintha valaki kikapta volna a kezéből azt a fogózót, amibe megkapaszkodott. Ő akkor a Machairous erődbe volt bezárva a Holtten-gernél, Jézus pedig tőle 200 km-nyire északra, Kapernaum környékén munkálkodott. János nem bírta tovább a bizonytalanságot. Azt megengedték neki, hogy a tanítványai meglátogassák a börtönben, s két tanítványát megbízza: keressétek meg Jézust, és kérdezzétek meg tőle: Te vagy-e az, akit Messiásként vártunk, vagy pedig mást kell várnunk?
Életbe vágóan fontos kérdés volt ez akkor Jánosnak: Jézus-e a Krisztus? Bizonyos-e, hogy benne teljesedtek be az ígéretek? Jézus útját kellett elkészítenie neki mint útkészítőnek készen van az útkészítés? Itt van a Király, vagy van még Jánosnak feladata? Ha Jézus a Krisztus, és beteljesedett az ígéret, akkor különösebben nem izgatja, hogy mit csinálnak vele a börtönben és meddig lesz ott, de ha nem ... Akkor ő még nem végezte el a küldetését. Akkor innen mindenképpen ki kell kerülni. És egyáltalán, akkor hogy lesz a folytatás? Volt értelme az életének vagy nem? Azt csinálta, amivel Isten megbízta, vagy tévedett? Nagyon meggyötörte ez a bizonytalanság Jánost, ezért küldte a tanítványait Jézushoz.
S mit felel neki Jézus? Mit üzen? „Mondjátok meg Jánosnak azt, amit hallotok és láttok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak és a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, és a szegényeknek evangélium hirdettetik; és boldog, aki énbennem meg nem botránkozik.” Vagyis boldog, aki énbennem nem kételkedik.
Érdekes az Újszövetség eredeti szövegében ez a szó: botrány, skandalum. A szkandalon a csapdának a nyelve volt, amit ha meglöknek, akkor lecsapódik a csapda. Azt mondja Jézus: boldog, aki nem megy bele a neki állított csapdába. Milyen csapdát állítottak itt Jánosnak? Azt a csapdát, amit az Ördög állít Isten embereinek kezdettől fogva, amikor megkérdőjelezi Isten igaz kijelentéseit. Ezt a csapdát állította már az Édenkertben az első embernek, amikor azt kérdezte: csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyél?
Nos, János előtt is egy ilyen csapda volt, és már-már belelépett, de Jézus bátorítja őt: nem kell belelépni! Csapdákat állít az Ördög. Odagörbíti a maga kérdőjeleit az Isten kijelentő mondatainak a végére. De Jézus ezt üzeni: te csak vedd komolyan azt, amit eddig komolyan vettél!
Az ember valóban elcsodálkozhat: hát nem János volt az, aki nagy sokaság füle hallatára hirdette a Jordán partján kinyújtott kézzel: Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét? Hát hova jutott János? Nem hiszi azt, amit valamikor hallott? Abban bizonytalanodik el, amire meg akart nyerni másokat, és amiben egészen bizonyos volt? Van ilyen, testvérek. Sok hívő ember tapasztalja ezt életének a mélypontjain, és gyakran nem sokkal a halála előtt, hogy az Ördög igyekszik bizonyosságait megrendíteni. Kérdésessé tenni azt, amire az élete felépült, s amin stabilan állt. És amin állhat tovább is. Éppen ettől akarja megfosztani a gonosz.
Itt azonban fel kell tennünk a kérdést: lehet az ember valamiben egészen bizonyos? Léteznek rendíthetetlen bizonyosságok, megváltoztathatatlan igazságok? Sokan kétségbe vonják ezt. Az Ördög napjainkban különösen is igyekszik elhinteni azt a mételyt, amit korszerűnek és haladónak tüntet fel, hogy minden viszonylagos, minden időleges, minden bizonytalan. Nem lehetsz egészen bizonyos semmiben. Abban sem, hogy a szüleidnek a gyereke vagy. Abban sem, hogy egyértelműen férfi vagy nő vagy. Abban sem, hogy van értelme annak, hogy vagy. Sőt abban sem lehetsz egészen bizonyos, hogy vagy.
Ha az ember józan és hideg fejjel gondolkozik, mosolyog ezeken a hazugságokon. Krízis helyzetekben azonban megejtőek lehetnek ezek. És elkezd elmélkedni azon: hátha mégis igazak. Az Ördög erényt csinál a kételkedésből. Ma nem illik megmásíthatatlan döntéseket hozni. Nem illik Istenhez, hazához, hitveshez, meggyőződéshez minden körülmények között hűségesnek maradni, magunk mögött a hidakat felégetni. Oldalt levő kiskapukra sandán kacsintanak az emberek, és nem tartják illendőnek azt, hogy ezeket megvetve egyenesen járjanak és előre haladjanak.
Ahogyan a korral haladva a számítógépét, az autóját, a haditechnikáját, a ruhadarabjait időnként lecseréli az, aki teheti, ugyanígy akarják sokan kicserélni időnként a feleségüket, a hazájukat, a hivatásukat, az elveiket. Mert azt mondják: nincsenek rendíthetetlen bizonyosságok, és semmihez nem ragaszkodhat az ember, nem helyes, ha ragaszkodik áldozatok árán is. Ezért jogos a kérdés: vannak ilyen rendíthetetlen bizonyosságok? Nemcsak a szellemileg igénytelen, fejlődésre képtelen, gondolkozni nem tudó és nem akaró lusta ember illúziója ez?
Keresztelő János a börtönben bizonyosságra vágyik. Kétségbevonhatatlan, életet megtartó, a halálra is felkészítő bizonyosságra. Van ilyen, vagy nincs? Te vagy az, akire vártunk és akire én mindent feltettem, vagy nem te vagy? - És egyszer, testvérek, mindannyiunk szívéből felfakad ez a sóvárgás: bizonyos akarok lenni abban, hogy kicsoda Krisztus. Mert az egész múltunkat ez minősíti, és az egész jövőnk attól függ, mit válaszolunk erre a kérdésre. Ez életkérdés: van-e talaj az ember lába alatt, és van-e egy biztos fogózó, amiben megkapaszkodhat?
S mennyire jellemző Jézusra, hogy nem előadást tart erről, nem tételeket üzen Jánosnak, hanem azt mondja a követeknek: azt mondjátok el neki, amit láttatok és hallottatok: A vakok látnak, a leprások megtisztulnak, a sánták járnak, a halottak is feltámadnak. Boldog, aki énbennem meg nem botránkozik.
Mert az valóban a megismerés egyik módja és feltétele, hogy az ember kérdez. Aztán újra kérdez. Aztán amit hallott, annak mögéje kérdez. Abban kicsit kételkedik is, megkérdőjelezi, mert bizonyos akar benne lenni. Jézus itt azzal az igénnyel lép fel: abban ne kételkedjünk, amit Ő mondott. Amit az Isten Fia önmagáról mondott, s amit a szent Isten az Ő egyszülött Fiáról mondott: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok, - abban ne kételkedjünk. Minden másban lehet, de ha az Isten igazmondását kétségbe vonja az ember, akkor semmilyen bizonyossága nem lesz. Akkor vergődni, kínlódni fog, és mint istenkáromló pusztul el. Mert az Isten nem hazudik. Jézus igazat mondott. Tegyen kérdőjelet János minden után, ami után akar, de amit Jézus magáról mondott és amit tesz, azt fogadja el úgy, ahogy van, igaznak, és akkor világosan fogja látni az egész életét, és békességgel fog meghalni.
Mert vannak rendíthetetlen bizonyosságok. Én egészen bizonyos vagyok abban, testvérek, hogy Isten létezik és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy Isten jó és szeret, pedig nekem is volt részem szenvedésekben. Bizonyos vagyok abban, hogy Jézus Krisztusban maga a mindenható Isten jött közel hozzánk, hogy lehetővé tegye az Istentől elszakadt és így pusztulásra ítélt embernek, hogy újra találkozzék az élő Istennel és így élete legyen. Bizonyos vagyok abban, hogy azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete, hogy elküldte az Ő Fiát, hogy éljünk általa, s nem azáltal, hogy ha megkímélne minket mindenféle kellemetlenségtől. Hiszem azt, hogy Jézus Krisztus halála a bűneinkért bemutatott helyettes elégtétel, váltsághalál volt. És egészen bizonyos vagyok abban, hogy csak ezért mehetünk vissza Istenhez.
Egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy Jézus feltámadott és él, és Ő uralkodik ezen a világon minden ellenkező látszat ellenére. És rendíthetetlenül bizonyosak lehetünk abban, hogy egyszer újra megjelenik, eljön másodszor is úgy, hogy minden szem meglátja Őt, s akik Őbenne csak kételkedni tudtak, vagy tagadták, azok egy szemvillanásra meglátják, és meggyőződnek arról, hogy van az, akit tagadtak - és utána semmi közük nem lehet hozzá, s akik Őbenne nem kételkedtek, hanem nem látva is hittek, azok mindörökké szemlélik őt és vele lehetnek. Pontosan ez az adventi evangélium.
Halála előtt János a legfontosabb kérdésben elbizonytalanodik, de Jézust kérdezi. Nem magával tanakodik, nem másokkal tárgyalja meg, Jézust kérdezi. Velünk is előfordulhat, hogy bizonytalanokká válunk. Kiáltsunk Őhozzá, és Ő majd meggyőz minket arról, hogy micsoda az igazság. És akkor elmondhatjuk mi is Pál apostollal: meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem semmi el nem szakíthat az Isten szeretetétől, amely van a mi Urunk Jézus Krisztusban. (Róm 8,38-39).
A másik megfigyelés - amiről rövidebben szeretnék szólni -, hogy ebből a fogságból János már nem szabadult ki. Az ember joggal kérdezheti: akkor minek él még? Elvégezte a küldetését, gyönyörű feladatot kapott Istentől, olyan engedelmes volt mindvégig, hogy amiatt csukták börtönbe. Ott már nem tehet a Messiásért semmit. Egyáltalán úgy tűnik: nincs már feladata. Minek él még akkor? Sokan kérdezik ám ezt.
Én sok olyan testvérünkkel beszélgetek, akik úgy látják: tehetetlenségükben már semmit sem tudnak tenni. Sőt úgy érzik sokszor, hogy teherré váltak mások számára, és szeretnének meghalni. Minek élnek még? Próbáljuk azzal vigasztalni magunkat: biztosan még valami feladatot bízott rám a jó Isten. Még valamit el kell végeznem. Biztos ez? Úgy látom, ez egyáltalán nem bizonyos! Van olyan, hogy csakugyan befejezték azt, ami rájuk volt bízva. És akkor miért tartja Isten életben az ilyen embert? Mert Ő akar még elvégezni valamit az emberben. Erre nem gondoltunk? Még erőtlenségünkben is olyan büszkék vagyunk, hogy csak azon jár az eszünk: nekünk mit kell még hozzáadnunk a világhoz. Eljön az az idő: semmit. De még mi nem vagyunk készen. A hívő ember nemcsak öregszik, hanem érik is. Isten érleli az övéit, hogy mint érett gyümölcsöt szedje majd le. És amíg ennek híja van, addig kegyelmesen itt tart bennünket.
Jánost sem akarta kétségek között magához venni. Hadd legyen János újra és teljesen bizonyos abban, amiben valamikor bizonyos volt, és amiben bizonyos lehet. És így menjen haza az örökkévaló hajlékba.
Ha valaki úgy érzi: semmi dolga már itt nincs, el ne feledje, hogy Isten még dolgozni akar benne. Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, el is végzi a Krisztus Jézus napjáig - írja Pál a Filippi gyülekezetnek. Engedjük, hogy Isten az Ő áldott, tisztító, érlelő munkáját végezze bennünk.
A harmadik gondolat: csak így érthetjük meg azt, hogy Keresztelő János halála éppen úgy benne volt Isten tervében, mint a születése. Aki csak a felszínt nézi, az alantas, sötét emberi indulatokat lát, s kétségbeesve megállapítja: íme egy ilyen kivételes, értékes ember is az asszonyi szeszélynek és a férfi zsarnokságnak a játékszere lehet. Azt csinál Heródes Antipas és a szeretője Heródiás Isten szent prófétájával, amit akar. Egy születésnapi könnyelmű ígéret jegyében lefejeztetik csak úgy, menj hóhér a börtönbe, hozd ide egy tálban a János fejét. Az ember hátán a hideg szalad végig: micsoda idők, micsoda erkölcsök! Aki azonban a felszín mögé is lát, az tudja, mindez benne volt valami módon Isten tervében.
János mindhalálig hűséges maradt, és most már sem benne nem akar Isten elvégezni semmit, sem általa. Akkor hazahívja az Ő szentjei, vértanúi közé. Ilyenkor jön az oknyomozó kérdésünk: Vajon Isten akarta ezt vagy csak megengedte? Különös, hogy Jézus nem válaszol erre az okoskodó kérdésre. Amikor erről kérdezték Őt, egy rövid példázattal felelt. A példázat így hangzott: Öt verebecskét meg lehet venni két fillérért - ami azt jelenti: párját egy fillélért, és ha már két párat vett valaki, kapott egy ráadást -, de egy sem eshetik le közülük a ti Atyátok nélkül! - Nem mondja: akarata, nem mondja: engedélye. A ti Atyátok nélkül!
Mit jelent ez? Gondolkozzék rajta, aki akar. Van, amikor Jézus nem elégíti ki a kíváncsiságunkat. De hogy mit jelent a bizonyosság, ha valaki ezt komolyan veszi, a halál küszöbén, azt jól illusztrálja Dietrich Bonhoeffernek, a német egyház 20. századi egyik mártírjának szállóigévé vált mondata. Mielőtt Hitler főbe lövette, ezt írta a naplójába: Minden golyó, amit felém kilőnek, előbb Isten előtt megy el. S nem firtatta: akarja vagy engedi. Tud róla. Ismer engem, kezében van a sorsom. S vallom azt, amit Dávid le is írt: életem ideje kezedben van. S ha elvégeztem a küldetésemet, te pedig, Atyám, befejezted bennem a munkádat, akkor csakugyan nincs miért tovább élni. Akkor boldogan megyek haza hozzád. Mert boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg. Mert megnyugosznak az ő munkáiktól, és az ő cselekedeteik követik őket.
Nem úgy általában történik ez a halottakkal, - csak akik az Úrban halnak meg. Akiket az jellemez, ami Jánost is jellemezte, amit múlt vasárnap annyira hangsúlyoztunk: „Akkor engedett neki.” Aki mindenben enged Jézusnak, aki a maga módján az Ő útkészítője, aki engedi, hogy benne is elvégezze az Ő megváltó munkáját, az boldog, amíg végezheti a küldetését. Furcsa módon, de boldog még akkor is, ha börtönbe csukják Jézusért, és boldog akkor is, ha meghal. Arról nem beszélve, hogy utána milyen boldog, mert a Krisztus dicsőségében is osztozhat.
Jánosnak ilyen volt az élete, és ilyen volt a halála. Isten segítsen minket, hogy legyenek rendíthetetlen bizonyosságaink, amikben újra és újra megerősödünk, és amikkel másokat is tudunk erősíteni a viharok között, a bizonytalanságok között. Isten segítsen bennünket, hogy ne csak mi akarjuk elvégezni, amit ránk bízott, hanem boldogan engedjük, hogy Ő is munkálkodjék bennünk, és Ő segítsen bennünket, hogy mindig túllássunk a láthatókon, és ne a felszín alapján ítéljünk, hanem legyünk bizonyosak abban, hogy minden, ami velünk történik, amit velünk csinálnak, előbb Isten előtt megy el.

Most olvastuk az Újszövetségnek ezt a gyöngyszemét bibliaolvasó kalauzunk szerint. Pál apostol tizenhárom levele közül ez a legrövidebb. Ez az, amiben semmi üdvtörténeti eseményről nincsen szó, amelyikben még hitigazságot sem fejteget az apostol. Sőt, még valami idézhető bölcs mondást sem tartalmaz ez a rövid levél.
Azonban, aki odafigyel, amikor olvassa, és a sorok mögöttit is hallja és látja, az bepillanthat az apostol szívébe, sőt ami ennél több, bepillanthat egy akkori gyülekezet életébe. És ami ennél még több: láthatja Jézus Krisztus embereket átalakító, csodálatos munkáját. Annak a Krisztusnak a munkáját, aki ma is ugyanaz, mint akkor volt, s azt a munkát, amire nekünk is mindnyájunknak szükségünk van, amit már sokunkban el is kezdett és folytatni is akar.
Ennek a levélnek a kulcsa és a csúcsa ez a szó: az Úrban. Négyszer ismétlődik ez. Háromszor mondja: Krisztusban, egyszer, a levél csúcspontján: az Úrban. Majd látni fogjuk, mit jelent ez. Ismerkedjünk meg röviden a szereplőkkel. Filemon, akinek a levelet címzi Pál, Kolosséban lakott, valószínűleg tehetősebb keresztyén volt. Olyan nagy háza lehetett, hogy ott gyűltek össze nemcsak a Kolosséban levő, hanem a környéken élő keresztyének is. Ez volt a környék keresztyé-neinek az imaháza. Talán maga Filemon lehetett a pásztor, az igehirdető, hiszen Pál munkatársának nevezi őt. Appia volt az ő felesége, Arkhipposz pedig, akiről itt a bevezetésben ír, vagy a fia lehetett, vagy a testvére Filemonnak. Ő lehetett a gyülekezet gondnoka. Talán nem véletlen ez a megkülönböztető megszólítás, hogy az apostol azt írja róla: bajtársunk.
Bajuk volt akkor is bőven a hívőknek, és nagy dolog volt az, ha valaki bajtársként gondolhatott egy másikra. Különösen, ha éppen börtönben volt, mint Pál apostol. Mert ezt a levelet börtönből írja. Nem sikerült egészen tisztázni a Biblia tudósainak, hogy az efézusi letartóztatása idején írta ezt, vagy már Rómából. Mindenesetre az az Onézimosz, akiről szó van, - a neve egyébként azt jelenti: hasznos, azért játszik itt Pál a szavakkal, hogy neked ugyan haszontalan volt, de nekem most hasznos - Filemonnak fiatal rabszolgája volt, aki visszaélt gazdája jóságával és egyszer megszökött tőle, sőt, valószínűleg meg is lopta őt. Aztán rémületében - mert a szökött rabszolgákat a legtöbbször kivégezték vagy legjobb esetben megostorozták, megkínozták, és a homlokukra vagy a vállukra égették ezt a szót: szökött. Ha pedig még egyszer akármi rosszat csinált, menthetetlenül a halál fiai voltak - megrémült cselekedetének ezektől a következményeitől, és Pálhoz menekült.
Ha Pál az efézusi fogságban volt akkor, az körülbelül egy napi járóföldre volt Kolossétól, ha Rómában volt, akkor nehezebb megmagyarázni, hogyan jutott oda Onézimosz. Az is lehet, hogy őt közben már elkapták, és úgy vitték börtönbe. A történetnek ezt a részét titok fedi. Mindenesetre Onézimosz bekerült abba a cellába, amelyikben Pált őrizték.
Gondoljuk el: odakerül egy siheder, egy szökött rabszolga kétségbeesve, és pillanatok alatt kiderül, hogy Pál egyik jó barátjának, munkatársának, lelki testvérének volt a rabszolgája. És meg van rémülve: mi lesz vele? Aztán Pál elkezd beszélni neki Jézusról. Meg elkezd beszélni arról, hogy a legszörnyűbb rabszolgaság nem az, ha valaki egy úrnak a szolgája, hanem ha valaki a bűnnek a szolgája. És mi mindnyájan ilyen rabszolgaként születünk. De jött valaki, aki kiszabadított bennünket ebből a rabságból, kifizette értünk a váltságdíjat, és mi mindnyájan a Krisztus szabadosai lehetünk.
Onézimosz hallgatja, és egyszer csak Isten megnyitja a szemét és a szívét, és Onézimosz Jézusé lesz. És miután ő is az Úr tanítványává vált, Pál visszaküldi őt Filemonhoz. De ez életveszélyes út volt. Életveszélyes Onézimoszra nézve, mert már az úton mint szökött, kóborló rabszolgát elkaphatják. Meg is lehetett ölni az ilyeneket. És ha visszakerül is, ki tudja, mit csinál vele Filemon? Mint rabszolgatartó bármilyen büntetést kiszabhatott rá, a halálbüntetést is. Meg kell tehát védeni Onézimoszt Filemon haragjától, meg minden egyéb veszélytől is. De meg kell védeni Filemont is attól, hogy ne hívő ember módjára viselkedjék, hanem azt csinálja, amit bárki más tenne a helyében, és bosszút álljon Onézimoszon. Ezért írja Pál ezt a levelet.
Ez a levél biztosíték Onézimosznak, amíg az úton van. Ez a levél lelkigondozás Filemon számára, hogy megtudja: mióta megszökött tőle, Onézimosz is Jézus tanítványa lett, ugyanúgy, mint te is kemény szívű pogányból Jézus tanítványa lettél. Ti testvérek vagytok az Úrban, légy szíves, így fogadd őt magadhoz. Ha pedig csakugyan lopott tőled, azt én, Pál, megfizetem. Ez a levél kötelezvény is. Én, Pál, írom ezt a saját kezemmel - ott van benne ez a mondat. Ez egy váltó. Én megfizetem helyette. Hogy ne mondjam neked - teszi hozzá az apostol -, hogy te az életeddel is tartozol nekem.
Nos, így született ez a levél. Egy teljesen privát ügy tette szükségessé, de mégis nagyon sok fontos tanítása van.
Onézimosz hazavitte a levelet. Nem tudjuk, hogyan fogadta őt Filemon, de Pál apostolnak a Kolosséba írott leveléből tudjuk, hogy Onézimosz a kolosséi gyülekezetben tevékeny munkásként szolgált a továbbiakban. Tehát biztos, hogy Filemon nem üttette le a fejét, nem szolgáltatta ki bárki másnak, hanem úgy fogadta őt, mint testvért az Úrban.
Mi minden szól ezen keresztül nekünk?
a) Ha Filemonra gondolunk, akkor gondolkozzunk el azon, hogy Isten néha az Övéit megpróbálja. A Filemonokat is meg lehet lopni. A hívőknek is sokszor kell csalódniuk másokban. Őket is érik veszteségek, megaláztatások. Ők is elveszíthetnek valamit. Egy értékes szolgát veszített el Filemon. És még meg is lopta.
Nagyon kell vigyáznunk, hogyan viselkedünk ilyenkor. Az óember reflexei indítanak-e minket arra, ahogyan reagálunk, vagy pedig ezekben a nehéz pillanatokban is megmarad valaki Isten gyermekének. És ilyenkor is az ő Urát kérdezi: Uram, most mit akarsz, hogy cselekedjem? Mit csináltak velem? Miket beszélnek rólam? Micsoda veszteség ért, még őbenne is csalódnom kellett? És most én akkor mit csinálok?
Mozdul-e az óember úgy, hogy ökölbe a kéz, tervezzük a bosszút, jön a jogos megtorlás, vagy pedig komolyan vesszük, ha mondja az Úr, hogy mit cselekedjem. Egyáltalán komolyan kérdezzük-e: most mit akarsz, hogy cselekedjem? Van-e annyi lélekjelenléte az újemberünknek, hogy ilyenkor is kérdezzük az Urat - vagy cselekszünk nélküle?
Isten őrizzen meg minket attól, hogy a nehéz pillanatokban - most jelképesen hadd mondjam ezzel a közönséges fordulattal: amikor a tyúkszemünkre lépnek, és az érzékeny és fáj, akkor a régi természetünk reflexei lépjenek működésbe. Isten Szentlelke érleljen minket olyan hívőkké, hogy ilyenkor is az Urat kérdezzük: mit cselekedjem, és azt fogjuk cselekedni, amit az Ő Szentlelkével mond nekünk. És merjünk talán alulmaradni, húzzuk a rövidebbet. A rosszra jóval válaszolunk, és a gonoszt jóval győzzük meg. Isten segítsen meg minket ebben! Egyáltalán nem lehetett az könnyű helyzet Filemonnak.
b) Ha Onézimoszra gondolunk, akkor Isten bölcsességét csodálhatjuk, milyen az, amikor Ő kiválaszt valakit. Adva van egy fiatalember, aki rabszolga. Vagy annak szü-letett, vagy azzá lett, mindenesetre ez megpecsételte a jövőjét. Az is marad mindörökké. A történetből azonban kiderül, hogy Isten ezt a gyereket elhívta az üdvösségre. És ezért egy olyan háznál rabszolga, ahol a gazdája keresztyénné lett. Isten kiválasztó szeretetét már abban láthatjuk sokszor, hogy milyen családba tesz le minket. Ez azonban még nem segíti őt közelebb az Úrhoz. Visszaél a gazda jóságával, de Isten szeretete elől nem lehet menekülni. Ha Ő valakit kiválasztott, akkor az csinálhat, amit akar, nincs semmi gát, kegyelme mit ne törne át. Még a bűne, hogy meglopja a gazdát és megszökik, még az is valaki olyanhoz viszi, aki aztán majd Jézushoz vezeti őt. Még a börtönben is egy Pállal akad össze. És Isten megnyitja ott a szívét, és ad neki bátorságot ahhoz, hogy visszamenjen Filemonhoz - nem volt ám ez könnyű út Onézimosznak. Nem lehetett bizonyos abban, hogy Filemon megkegyelmez neki. De odatalált nemcsak Pálhoz, hanem odatalált Krisztushoz, és a kolosséi levélből - mint említettem - tudjuk, hogy gyülekezeti munkásként szolgált abban a gyülekezetben.
Ha ezt valaki néhány évvel előbb mondja, csak kacagni lehetett volna ilyen képtelenségen. Isten bölcsessége és szeretete azonban mindent le tud győzni. Így tudunk-e nézni a magunk Onézimoszaira? Az a komisz, az a kemény, az az ellenálló, az a csirkefogó - ha tetszik -, aki még lop is ... De Isten már tudja, hogy ez az Ő gyermeke.
Ezzel a bátorítással küldte Isten Pált Korinthusba, amikor nagyon félt. Még a bátor apostol is félve ment oda. Athénban sok kudarc is érte őt, és innen ment az akkori világ legsötétebb, legerkölcstelenebb, legbálványimádóbb városába, és Isten az ő félelmét ezzel az ígérettel oszlatja: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass, mert senki sem fog rád támadni, hogy bántson, mert nekem sok népem van ebben a városban.” Uram, hányan? Kicsoda? Hol vannak? Senki nem volt ott, csak egy menekült, keresztyénné lett zsidó házaspár: Akvila és Priszcilla. Ó, dehogynem. Isten már tudta, hogy ez is, az is, amaz is. Rabszolgák és rabszolgatartók, kereskedők és prostituáltak ... ki vannak választva az üdvösségre. És egy év múlva itt már gyülekezet lesz, sőt ezek mint kis apostolok mennek és hívják a kollégáikat. Sok népem van ebben a pogány városban .
Szabad nekünk így imádkoznunk azokért, akiknek szeretnénk a megtérését, és tulajdonképpen kivétel nélkül mindenkire így kell néznünk. Ezzel a reménységgel: nincs semmi gát, ami az Isten kegyelmét megakadályozná. Onézimosz is Isten gyermekévé lesz.
c) És mit tanulhatunk meg Páltól? Az apostol börtönben van. Ott akad össze ezzel a fiúval. Kiderül, hogy az ő egyik jó barátját lopta meg. Ha a személyes érzelmeinek enged, mindjárt megharagudhatna rá, dühösen nézne rá. De ő nem így tekinti Onézimoszt, hanem egy nagy lehetőségnek. Jó, meglopta Filemont, jobb lett volna, ha nem, de nem véletlen, hogy összeakadtak. Nem magától jött ő Pálhoz, az Úr Jézus küldte. Akkor Jézushoz kell vezetni Oné-zimoszt. És Pál még a börtönben is Jézushoz vezeti azokat, akiket lehet. Még az őrei közül is többeket.
A Filippi levelet is börtönből írta, és az elején írja: köszöntenek titeket a prétori-ánusok házából valók, vagyis a börtönőrök. Hát azok hogy lettek keresztyénné? Úgy, hogy össze voltak láncolva a fogollyal. Hat óránként váltották egymást, és Pál nem viccekkel szórakoztatta őket, hanem úgy látszik, nekik is Jézusról beszélt. És egy sor római börtönőr keresztyénné lett. Istentiszteleteket tartottak a börtönőrök, mert Pálon keresztül eljutott az evangélium oda is. Mert ő mindenképpen meg akart nyerni némelyeket, és ezért kész volt görögnek göröggé, zsidónak zsidóvá lenni. Mert a Krisztus szerelme szorongatta őt - hogy a saját szavaival jellemezzem.
Jellemző-e ez ránk, hogy nem a személyes érzelmeink határozzák meg, kire hogyan nézünk, hogy kiből mit nézünk ki, hanem mindenütt a másokért felelős szeretet irányít. Félre a személyes érzelmekkel, itt nincs ellenszenv meg rokonszenv. Itt felelősség van és szeretet. És mindegy, ki az, aki odakerült. Ismeri már Jézust? Nem. Akkor oda kell vezetni őt Jézushoz. Ennek érdekében mindent el kell követni szelíden, türelmesen, szeretettel, elszántan az ő érdekében.
És Onézimoszból Filemon munkatársa lesz. Ki hitte volna?! Egyikük sem hitte volna és senki más, de ami az embereknél lehetetlen, az lehetséges az Istennél. És figyeljük meg a folytatást is. Megtörtént a nagy csoda, Onézimosz hívő ember lett. Na de hát most védeni kell. Egy kis bárányka, aki eltévedhet akárhova. Kísérni kell az útján, mutatni kell neki az utat, be kell biztosítani. Ajánlom: otthon is olvassuk el még egyszer ezt a levelet.
Minden szavából süt Pálnak ez a felelős szeretete. Teljes tekintélyét latba veti azért, hogy megmentse ennek a fiúnak az életét, - mert ha érvényesítik a jogot, az akkori szokás szerint könnyen az életével fizethetett volna szökéséért, megmentse a hitét: megőrizze őt attól, hogy botránkozzék egy keresztyénben, mert ha Filemont éppen rossz kedvében kapja, amikor hazamegy, az mindjárt a házibörtönbe küldi, vagy ki tudja, mit csináltat vele. Hozzák a sütővasat és rákerül a bélyeg. Ezt meg kell előzni, ez tragédia lenne. Önmagában is tragédia, így még inkább: egyik hívő a másiknak nekiesik. De Filemon ezt nem tudhatja, ezt valahogy el kell magyarázni. És apellálni kell Filemon múltjára, a közös múltra, a közös élményekre - majd mindjárt olvasunk néhány idézetet még egyszer. Filemont is meg kell puhítani. Mert őt is veszély fenyegeti. Olyan helyzetbe kerülhet, ahol él a jogával. Itt most nem szabad élni a jogával. Itt most egészen más alapra került az ő kapcsolatuk. Ha ebbe a jog beleszól, vége mindennek! Itt most már csak a szeretet juthat szóhoz. De ki tudja, milyen hitbeli állapotban van most Filemon? És egyikünket sem jellemez az, hogy betölt minket Krisztus szeretete. Őt is védeni kell attól, hogy méltatlanul viselkedjék. Ez a lelkigondozás, amit Pál végez. Mindenki fontos: a századik bárányka is, utána megyek a jézusi indulattal, gondolkozom a másik fejével is, a másik helyett is. Védi Onézimoszt, védi Filemont, miközben egészen az Úr Jézusra bízta őket. Tudja: nem ő fogja megmenteni a helyzetet onnan a börtönből, miközben csörög a lánc a kezén. De amit megtehet, azt megteszi ezért.
Valóban a Krisztus szerelme szorongatja az ilyen embereket. És jó lenne, ha minket is az szorongatna. Ha így kísérnék el az imádságaink a gyerekünket, ha ez az indulat ihletne minket egy-egy levél megírására - idejében való megírására. Ha nem fontoskodnánk, de nem is lennénk könnyelműek soha. Ha nagyon fontos lenne nekünk mindenkinek a hite, a hitben való növekedése, akiért bármit is tehetünk. Ezzel a szeretettel és ezzel a felelősséggel.
Itt valóban nem a személyes érzelmek diktálnak már, itt a másik lesz nagyon fontos. Az egész gondolatmenetet ez az indulat vezeti. Most nem olvasom újra a levelet, csak a pontokra utalok. Az első két versben arra utal az apostol: milyen mélyen összetartoznak Filemonnal, még Filemon nem tudja, miért jött a levél, remélhetőleg ott van előtte Onézimosz és nem küldte azonnal valamiféle házibörtönbe. Testvérem, munkatársam, bajtársam, a közös gyülekezet - milyen mélyen összekötik a legfontosabb dolgok a levél feladóját és címzettjét: Pált és Filemont. Mi összetartozunk - erre apellál.
Aztán elmondja, milyen hálás Istennek azért a sok jóért, amit hallott Filemonékról. Azután tér rá a kérésére. Azt mondja: most parancsolhatnék neked, de szeretném lehetővé tenni, hogy önként engedelmeskedj. Nem nekem, az Úrnak. Ezért csak kérlek. És itt az érzelmeire is hat Filemonnak. Azt mondja: én, Pál, az öreg. Nem lehetett ő olyan nagyon öreg, 55-60 év között lehetett akkor Pál apostol, de úgy látszik, Filemonnál mindenképpen idősebb volt, meg az a sok gyötrettetés talán megöregítette. Én, az öreg, aki most még fogoly is vagyok. Úgy olvasd ezt a levelet, hogy nem akárki írja. De nem ez a döntő érv, hanem az, hogy az Úrban. Neked az Úrban kell most mindent mérlegelned.
Akkor jön az Onézimosszal való teljes azonosulás. Azt mondja: hozzád küldöm az én fiamat, akit itt a fogságban szültem. És amikor ő, vagyis az én szívem, hozzád megy, akkor úgy fogadd ezt a levelet. Úgy fogadd őt, mintha én mentem volna. - Teljes azonosulás. Gondoljuk el: a tekintélyes apostol egy kis sihederrel. Na, de Krisztusban már nem ez érvényesül, hanem engem is elfogadott az Úr, aki az egyházat üldöztem, mondhatná Pál - és mondta is sokszor -, meg őt is elfogadta. Mi testvérek vagyunk. Így fogadd őt magadhoz.
És akkor jön a csúcs: el ne felejtsd, egészen új viszony alakult közöttetek. Onézimosz úgy jött ide, mint egy rabszolgatartó kiszolgáltatott rabszolgája, és most úgy adja át neked az én levelemet, mint testvérünk a Krisztusban. Vagyis: Filemon, Pál, Onézimosz testvérek. Egészen más alapra került az egymáshoz való viszonyuk. Ezen belül is érvényes az, hogy Onézimosz meglopta Filemont, és ezt nem lehet ennyiben hagyni. Pál ezért írja: azt én megfizetem, azt mi rendezzük egymással. Neked nincs rendeznivalód Onézimosszal, csak az, hogy visszafogadod, mégpedig mint testvért az Úrban.
Aztán egészen hétköznapivá válik a befejezés: egyébként készülök hozzátok, légy szíves, készíts szállást, hiszen azért imádkoztok, hogy újra ott szolgáljak. Ha az Úr megengedi, részemről semmi akadálya. Ezenkívül üdvözölnek titeket a következők... S mit kezd most Filemon ezzel a levéllel? És mit kezd a szökött rabszolgával? A 16. vers az, ahol eléri a csúcsát a levél: „Most már nem úgy nyered vissza mint szolgát, hanem szolgánál nagyobbat, mint testvért. Aki főként nekem kedves, de még inkább neked, testben is, és az Úrban is.”
Ez a képes helyhatározó: az Úrban, azt jelenti, hogy akik magukra vették Krisztus uralmát, azok beléptek az Isten országába. Ott valósul meg az Isten akarata. Azok polgártársai lettek a szenteknek. Azok az Isten családjának a tagjaivá váltak, mert aki Jézust befogadja, hatalmat ad annak, hogy Isten fiává legyen. Egy családnak a tagjai, ugyanaz az Atyjuk. Olyan új erőtér ez, ahol a részecskék teljesen átrendeződnek. Mindennek egészen más súlya és jelentősége lesz. Ezenkívül képtelen kérés lenne az, amit Pál kér: fogadd őt vissza, mint a testvéredet. Kicsodát? A szökött rabszolgát, aki meglopott? Megbüntetni! Nem, az Úrban! Ja, az más!
Nem lehet ezt itt részletezni, de gondoljunk egy kicsit a tanulmányainkra vissza, hogy milyen volt a rabszolgatársadalom. És most Filemonnak meg kell tanulnia, amit Pál a Galatáknak írt, hogy a Krisztusban nincs zsidó és pogány, rabszolga és rabszolgatartó, sem férfi, sem nő, hanem ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.
Pál nem szervezett lázadást a rabszolgatársadalom ellen, de áradt rajta keresztül az a krisztusi erő és szeretet, amelyik belülről feszítette szét ezt a társadalmat. És ez a krisztusi erő és szeretet minden társadalomnak a visszásságait feszíti. Nem lehet beszorítani sehova. Sajnos mindentől idegen, annyira megromlott ez az egész élet. De ez a sajátos hozzáállása az igének - például a rabszolgatársadalom visszásságaihoz is. Itt az emberi kapcsolatok egészen új alapra épülnek.
Filemonnak és Pálnak közös célja volt: embereket nyerjenek meg Krisztusnak. Pál most örömmel közli Filemonnal, hogy valakit sikerült megnyernie. Hogy hívják? Onézimosz. Micsoda? Az az én rabszolgám, aki meg is lopott. De megbánta! - írja Pál, és bocsánatot kapott. Filemon, te hány bűnödre kaptál bocsánatot? És nekem mi mindent bocsátott meg az Úr? Ezt mi tudjuk egymásról.
Nos, jött egy új testvér. Neki is sok mindent meg kellett bocsátania az Úrnak. De ez egy másik ember, aki most hozzád visszamegy. Ő testvéred az Úrban. Egyiküknek sem lehetett ez könnyű. Ezen kívül, az Úron kívül, jöhet a bosszú, marad az ellenségeskedés, és behajtjuk azt, amivel a másik tartozik. Ezen belül, az Úrban, érvényesül az irgalom, a megbocsátás, a szeretet, amit mindnyájan előbb Jézustól kaptunk hihetetlen mennyiségben, és amiből csak egy kevéskét kell hogy tovább adjunk egymásnak, és akkor mindjárt testvérként tudok ránézni, nem úgy, hogy ő a szolgám, aki megrövidített valamivel.
Luther azt írja ennek az igének a magyarázatában, hogy így azonosult velünk Jézus, ahogy itt Pál Onézimosszal, és így fizette ki minden adósságunkat, ahogy Pál a saját keze írásával írja a kötelezvényt: én megfizetem neked. Ezért lehetséges az, hogy mi is egészen más emberekké legyünk.
Néhány kérdésre válaszoljunk magunkban: kihez menekülünk, amikor hajt a bűnünk, a kétségbeesésünk, a félelmünk, mint ahogy Onézimoszt hajthatta akkor? Jézus az, aki várja a szökött rabszolgákat, a tolvajokat, a bűnösöket, akiknek a számára nincs remény - mint ahogy énekeltük az előbb.
A másik: jellemez-e minket ez a lelkület, ez a szenvedély, ami Pálban élt: embereket megmenteni Jézusnak? A lélekmentés szenvedélye, hogy mindenképpen megnyerjek némelyeket. Félre mindenféle személyes érzelmet, ítéletet és előítéletet; az örökkévaló lelkét látni, ami a kárhozatba hullik, ha nem ismeri meg Jézust. Mutassuk a Jézushoz vezető utat! S ennek érdekében levelet írni, beszélni, hallgatni, imádkozni, tűrni ... Mindent megtenni, ami ezt szolgálja.
Harmadszor: hogyan viselkedünk akár kritikus helyzetekben is, mint Filemon? Valóban az Úrban? Mihelyt kilépünk ebből, azonnal megeshet, hogy miattunk káromoltatik az Isten neve a pogányok között. Amikor az Úrban vagyunk, egészen másként bírunk mindent hordozni, elviselni, szenvedni, megbocsátani. Itt valóban a természetünk feletti győzelemre van szükség. Jézus győzelmére bennünk.
Ezt is jelenti az adventi próféta, Keresztelő János programja: néki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé lennem. (Jn 3,30).

Múlt vasárnap Keresztelő János életét kezdtük tanulmányozni. Láttuk, hogy Isten milyen gondosan időzítette a születését a történelem és az üdvtörténet nagy eseményei között. Ma az ő tevékenységét, szolgálatát ismerjük meg jobban.
Isten olyan nagy feladatot bízott rá, és rövid idő alatt oly jelentős munkát végzett, hogy az ő tevékenységéről egyetlen igehirdetésben csak vázlatosan lehet szólni. De a legfontosabbakat azért próbáljuk sorra venni. Aztán szeretettel javasolom a testvéreknek, hogy akár a délutánunk csendjében, akár hét közben majd gondoljuk újra mindazt, amit az igéből itt tanulunk.
Jó lenne, ha ezt a ma kezdődő ádventi időt tudatosan is a csendnek szentelnénk. Miközben olyan sok gond, nehézség, feladat szórja szét a figyelmünket és az erőnket, jó lenne, ha most tudatosan összpontosítanánk arra, aki adventusz, aki eljövendő. Arra a Jézus Krisztusra, akivel már most minden gondunkat megoszthatjuk, és aki egyszer egészen váratlanul teljes dicsőségében megjelenik majd, és akkor már csak egy fontos dolog lesz: milyen mély a vele való közösségünk. Jó lenne, ha a most következő napokban és hetekben tudatosan mélyítenénk ezt a vele való kapcsolatot. Keresztelő Jánosról tudjuk az evangéliumokból, hogy elhívott ember volt. Isten már az anyja méhében kiválasztotta, és betöltötte Szentlélekkel. És 400 évi nagy csend után benne szólalt meg újra igazi nagy próféta. Meggyőzően hirdette a Messiás érkezését, ő maga azonban még az Ószövetséghez tartozott. A leghitelesebb minősítést maga Jézus mondta róla, amikor az evangélium leírása szerint így szólt: „Amikor az emberek elmentek onnan, Jézus ezt mondta a sokaságnak Jánosról: „Miért mentetek ki a pusztába? Szélingatta nádszálat látni? Ugyan miért mentetek ki? Puha ruhákba öltözött embert látni? Hiszen akik puha ruhákat viselnek, a királyok palotáiban vannak. De hát miért mentetek ki? Prófétát látni? Azt láttatok, sőt mondom nektek, prófétánál is nagyobbat. Ő az, akiről meg van írva: Íme, én elküldöm előtted követemet, aki elkészíti előtted az utat. Bizony, mondom néktek: nem támadt asszonytól születettek között nagyobb Keresztelő Jánosnál; de aki a legkisebb a mennyek országába, nagyobb nála.” (Mt. 11,2-10.)
János vállalta azt a roskasztó, de gyönyörű küldetést, amit Istentől kapott, és engedelmesen végezte azt egészen vértanú haláláig. (Majd erről, ha Isten segít bennünket a jövő vasárnap lesz szó.) Nos, tehát az ő életének a legfőbb tanításait vegyük sorra. Négyet szeretnék kiemelni.
Az első: bátran hirdette az igazságot. Nem hallgatott el belőle semmit sem félelemből, sem számításból, sem valami finomkodó kíméletből. Tudta, hogy hallgatóin csak úgy segíthet, ha Isten világosságába állítja az életüket. Éppen ezért egészen konkrétan néven nevezte a bűneiket, szemléletesen leírta elveszett állapotukat, és mindenféle szépítés nélkül beszélt arról, hogy ha olyanok maradnak, amilyenek, az Isten igazságos ítélete pusztítja el őket. Ezen a kemény mondanivalón nem változtatott semmiféle meggondolásból. Tudta, hogy azoknak kell megváltozniuk, akikhez Isten őt küldte. Nincs más menekvés a számukra, csak az egyértelmű visszafordulás Istenhez. Az egész élet teljes irányváltása, aminek aztán meg kell látszódnia a gondolkozásukban, a cselekedeteiken, az egész életgyakorlatukon.
Így olvassuk ezt igehirdetésének egy részletében: „Amikor pedig látta János, hogy a farizeusok és a szadduceusok közül sokan jönnek megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: „Viperák fajzata! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? Teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöt, és ne gondoljátok, hogy ezt mondhatjátok magatokban: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek, hogy az Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak. A fejsze pedig ott van már a fák gyökerén: ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik.” (Mt 3,7-11.)
Tehát azon a nyomorúságon, hogy Isten nélkül gondolkoznak és élnek ezek az emberek, nem változtat semmit az sem, hogy jó házból való vallásosokról van szó. Nem változtat rajta semmit az előkelő származás, hogy ők Ábrahám utódainak vallhatják magukat. Semmi nem segít rajtuk, csak az Istenhez való őszinte visszafordulás.
Gondolkozzunk el ezen, testvérek, hogy akkor szeretjük-e mi egymást igazán, ha engedjük, hogy vesztébe rohanjon a másik? Ha szó nélkül nézzük, hogy tönkreteszi önmagát, és a körülötte élőket, hiszen olyan kényelmetlen lenne szóvá tenni a gazemberségeit, vagy rámutatni arra, hogy ennek az istentelen életnek mi lesz a következménye. Akkor szeretjük-e egymást, ha udvariasságból, finomkodásból vagy közönséges gyávaságból nem beszélünk embereknek Isten szeretetéről és igazságos ítéletéről? Ha soha nem említjük Jézus Krisztus kereszthalálának a jelentőségét, és azt, hogy Istennek milyen szép terve van mindannyiunkkal? Akkor szeretjük-e egymást, ha egyfajta tolerancia jelszavával közömbösen nézzük, hogyan mennek emberek a pusztulásba, a kárhozatba. És vajon akkor szeretjük-e a gyerekeinket, ha a korszerűség jegyében nem fenyítjük, nem fegyelmezzük, nem neveljük őket? Majd felnő-nek valahogyan.
A Keresztelő Jánosi igazsághirdetés nehéz és hálátlan feladat, de életet ment. A lélekmentés szenvedélye: ez a jánosi lelkület. És János ezért minden áldozatot is vállalt. Ha majd otthon az egész fejezetet elolvassák a testvérek, látni fogják, hogy vállalt minden komfort nélküli életet. Vállalta azt, hogy az emberi közösségtől, családtól távol a pusztában éljen, normális ételt ne egyék, mert a küldetésének a teljesítése ezt megkövetelte. Ez nem azt jelenti: mindenkinek így kell élni, de azt jelenti: aki vállalja az igazság hirdetését, annak ez áldozatba kerül. Készek vagyunk-e vállalni ezt áldozatok árán is? És úgy hallgatjuk-e, akár Isten igéjét olvassuk, akár valakinek a bizonyságtételén keresztül szólít meg minket a mi Urunk, a minket megítélő igét is, mint ami mögött a minket mindenkinél jobban szerető Isten mentő irgalmassága van? Csak az a fontos, hogy az igazságot mindig szeretetbe csomagolva mondjuk!
Van egy irányzat, ami szembeállítja Jánosnak ezt az igazságot hirdető tanítását Jézus igehirdetésével, mondván: János ítéletet hirdetett, Jézus pedig kegyelmet, és mi természetesen Jézus igehirdetését látjuk helyesnek. A Biblia nem ismerésén alapul ez a torz gondolkodás. János azért hirdetett ítéletet, hogy minél többen kegyelmet kapjanak, mert csak az ragadja meg a kegyelmet és az örül annak igazán, aki tudja, hogy halálra volt ítélve. Jézus pedig úgy hirdette Isten kegyelmét, hogy az első mondata, amit nyilvánosan mondott, így hangzott: „Térjetek meg!” Miből, honnan? A halálba vezető útról, a bűnből. Térjetek meg, mert elközelített az Istennek országa. És a kegyelmet hirdető Jézus többször mondott ilyeneket: „Aki nem hisz, immár elkárhozott, mert nem hitt az Isten Fiának nevében.” És amikor kettéválasztja a népeket, akkor lesznek olyanok, akiknek azt mondja: „Távozzatok tőlem ti átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett.” (Mt 25,41.) Éppen az a célja Jézusnak, és azért küldte Jánost is, hogy ettől az örök tűztől mentsen meg minél többeket, mindenkit, aki csak komolyan veszi ezt. Nem biblikus, és nem helyes tehát ez a szembeállítás.
János legfőbb jellemvonása ez: bátran hirdette az igazságot, a lélekmentés szenvedélyével, áldozatot is vállalva érte.
A második, amit megfigyelhetünk az ő életében: voltak, akik elfogadták ezt a kemény igehirdetést, és voltak, akik nem. Akik helyt adtak ennek, és magukra vették, azok kérték: merítse be őket a Jordánba. Ez a jelképes cselekedet azt szemléltette, hogy a régi ember, akit bemerítettek, megfulladt, meghalt, és attól kezdve új életet akar kezdeni az illető, most már Isten akaratának engedelmeskedve. És ezek az emberek egészen konkrét életváltoztatásra voltak készek. A János által hangzó ige valóságos és konkrét módon változtatta meg az emberek életét.
Ha majd elolvassák a testvérek délután a Lukács evangélium 3. részét is a Máté mellett, mert ott vannak a párhuzamos részek, akkor látják azt a többletet, amit Lukács leír. Kérdezték Jánost: mi valóban másként akarunk élni, mit tegyünk? - kérdezték a gazdagok. Azt mondta nekik: ha neked két kabátod van, az egyiket add annak, akinek egy sincs. És mi mit tegyünk? - kérdezik a vámszedők. Senkitől se szedjetek többet, mint amennyi jár. És mi mit tegyünk? - kérdezik a katonák. Azt mondja nekik: elégedjetek meg a zsoldotokkal és ne követelőzzetek örökké, és ne éljetek vissza azzal, hogy a ti kezetekben fegyver van.
Egészen konkrét cselekedetek következnek abból, ha valaki Isten igéjét mélyen engedi magába. Hogy ha az ige nem akad el a fülünknél, de nem áll meg az értelmünknél sem, hogy én már tudom, de maradok olyan, mint voltam, hanem az egyik kabátom átvándorol valakihez, akinek egy sincs.
Egyszer erről beszélgettünk, és azt kérdezték a fiatalok: melyik, a jobbik vagy a régebbi? No, melyik? Ilyen valóságos életváltozás jön ebből: mostantól kezdve elégedett leszek azzal a kevéssel, ami van. Sőt, észreveszem azt, akinek még ennyi sincs és a kevésből is jut neki. Úgy, hogy erről soha senki nem tud, csak az én Atyám, aki titkon néz, és megfizet nékem nyilván. És olyan konkrét változás következik az ige komolyanvételéből, hogy nem élek vissza a hatalmammal, a helyzetemmel, az erőmmel, az eszemmel, a tapasztalataimmal, hanem szolgálok vele másoknak.
Meddig jut el az életünkben az ige? Sokszor még a fülünkig sem, testvérek. Még az értelmünkig sem, mert másutt jár az eszünk bibliaolvasás és igehallgatás közben. Vagy legfeljebb odáig, és akkor büszkék vagyunk arra, hogy mi már mennyi mindent tudunk, és elfelejtjük, hogy minél többet tudunk Isten dolgaiból úgy, hogy az nem változtatta meg az életünket, annál több vád szólal meg majd ellenünk az utolsó ítéletkor. Mert azok az igék, isteni igazságok, amik csak az értelmünkig jutottak el, vádolni fognak bennünket ama napon. Ha már tudtad, miért nem csináltad?!
Nos, milyen mélyre engedjük Isten igéjét? Nemcsak az igehirdetőknek kellene ám készülniük egy-egy igehirdetésre, istentiszteletre, hanem mindnyájunknak. Akkor sokkal nagyobb csönd lenne itt istentisztelet előtt, hogy ha mindnyájan odaállnánk Isten elé és azért könyörögnénk: Uram, engedd, hogy egészen kinyissam a fülemet, hogy teljesen nyitva legyen előtted az értelmem, és már most nyitom előtted a szívemet. Szeretném megtudni: miben kell változnom most. Egy engedelmes igeolvasó és igehallgató ember élete állandó pályakiigazításból áll. Megyünk egy bizonyos pályán, visz a lendület, a csinálni, például a ma hallott igének a nyomán? Vajon hazatérve fogjuk-e keresni tudatosan a több csendet? Ezért áldozatot kell hozni. Mennyivel kevesebbet fog szólni a televízió, mennyivel kevesebb tehetetlenség, meg újabb és újabb feladatok vonzása, de aki Istenre figyel, azonnal érzékeli, hogy egy kicsit elvétette az irányt. És minden egyes ige pályakiigazításra serkenti az embert.
Mi fog megváltozni ebben az ádventben az életünkben? Egyáltalán akarjuk-e, hogy változzanak dolgok? Mit fogunk másként felesleges dolgot fogunk beszélni és elolvasni ebben az ádventben azért, hogy a felszabaduló helyre bekerüljön Isten igéje, hogy keressük az egymással való beszélgetést tudatosan, félretéve valamit. Hogy együtt beszéljük meg, kiknek akarunk örömöt szerezni, akikre nem nagyon gondolnak mások? Hogy akár ma délután leüljünk, és megpróbáljuk átprogramozni a tehetetlenség és megszokások miatt kialakult rossz karácsonyi szokásainkat, és ebben az évben végre ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint töltsük el a karácsonyt is. Lehet, hogy ebből az következik: sokkal kisebb ajándékok kerülnek otthon a fa alá, de néhányan örömkönnyeket fognak sírni, mert valahova eljut a szeretetünk. A nagy felismeréseket Isten az ilyen csendben adja.
Meddig engedjük Isten igéjét a szívünkbe? Elmegy-e az egyik kabát valahova? - Tehát egészen konkrét cselekedetek következnek-e abból, hogy mi ma itt voltunk, hogy átéljük Isten mérhetetlen szeretetét, hogy még mindig beszél hozzánk, hogy nekünk is feladatot ad, hogy használni akar minket, hogy ránkbíz értékeket, hogy azokat kézbesítsük máshova.
A harmadik, ami hangsúlyos a Jánosról szóló evangéliumi leírásban: útkészítő volt. Ha egy ókori uralkodó országjárásra indult, akkor előtte az útvonalat végigfutotta a herold, a követ, az útkészítő, aki nemcsak meghirdette: jön, jön, hanem aki ténylegesen utat is készíttetett a számára. Mert akármilyen járművel közlekedett, akkor még nem autópályákon száguldoztak az uralkodók, meg nem repülőgépeken, úgy hogy külön az ő részére valamelyest járható utat, közlekedési lehetőséget kellett biztosítani. Néha úgy, hogy dombok tetejét lehordták a völgybe, hogy ne legyen meredek a kaptató, hogy egyáltalán megérkezhessék oda, ahova menni akar.
Jézus a király, János az útkészítő, a követ. Mit kell elhárítani az útból? Mi van a király Krisztus útjában? A Szentírásban így olvassuk ezt: „A ti bűneitek választanak el titeket Istenetektől, a ti vétkeitek miatt rejtette el arcát előletek, és nem hallgatott meg. Hiszen a kezetek vérrel van beszennyezve, ujjaitokhoz bűn tapad, ajkatok hazugságot szól, nyelvetek álnokságot suttog. Nincs, aki igaz vádat emelne, nincs, aki helyesen ítélkeznék. Haszontalanságban bíznak, és hiábavalóságot beszélnek, nyomorúságot fogannak, és bajt szülnek.” (Ézs 59,2-4.)
Ézsaiás egy szócskával válaszol arra, hogy mi az akadály Krisztus hozzánk érkezésének az útjában. Azt mondja: a bűn. Főleg az emberi gőg, önhittség, képmutatás, büszkeség. És az ádventi program, amit Keresztelő János meghirdetett, és amit Isten ma elénk ad, az őszinte és konkrét bűnbánat.
Azt hiszem érezzük: nem a bűnről van itt szó. A Király érkezéséről van szó. Arról, hogy Jézus önmagával akar mindnyájunkat megajándékozni. Arról, hogy egészen másként hordozhatjuk pillanatnyi nyomorúságaink terheit is vele. De ahhoz, hogy bejusson hozzánk, félre kell tenni az útjából bizonyos akadályokat.
S tudjátok, testvérek mi a legfőbb akadálya annak, hogy Jézus igazán birtokba vegyen minket? Mi magunk. Az elmúlt hetekben többször is rajta kaptam magamat és másokat azon, hogy ott pöffeszkedünk a bejáratban, miközben vágyakozunk a király Krisztus után, miközben szeretnénk megkapni mindazt, amit Ő jelent, amit hoz, és amit ígért, és miattunk nem juthat be hozzánk.
Mit jelent ez? Beszélgettünk a napokban néhányan. Valaki beszámolt a napjáról: mi történt az nap, kivel találkozott, miről beszélgettek. És egyszer csak riadtan megáll a beszámolóban - nem tudtuk, mi baja van -, és azt mondja: észrevettétek ti is, mióta beszélek, mindig azt akarom bizonygatni, hogy az a másik elrontotta, ügyetlen, buta volt, hozzá nem értő, és én mennyivel jobban csináltam volna. Nem kétségbeejtő? Aztán erről kezdtünk beszélgetni: mi magunk vagyunk az akadálya annak, hogy Jézus bejusson hozzánk, és bűnbánattal megvallottuk ezt neki.
A magunk régi természete, a megrögzött szokásaink, amire oly sokszor figyelmeztettek már a családunk tagjai. Az, hogy hívő ember létedre is úgy töltöd a vasárnapot, mint egy nem hívő. Az, hogy nem hangzik otthon a hívő családjában sem imádság, énekszó, az Isten dolgairól való egészen természetes beszélgetés. Az, hogy a pénzünk felett nem Ő az Úr, a testünket nem úgy kezeljük, mint a Szentlélek templomát. Az, hogy hívők is olyan önhitten, gőgösen tudnak ítélkezni mások felett, s minden bíráló, másokat leszóló megjegyzéssel tulajdonképpen azt akarjuk bizonygatni, hogy különbek vagyunk másoknál. Szöges ellentétben Isten igéjének a parancsával, hogy egymást különbnek tartván ti magatoknál. Ott állunk az ajtóban mint legfőbb akadály, és miattunk nem tud bejönni hozzánk Jézus.
Nagy előrelépést jelentene, hogy ha még ma elcsendesednénk előtte, és feltérképeznénk egészen konkrétan: mik azok az akadályok az életünkben, amik miatt a király Krisztus nem tudja igazán birtokba venni a szívünket. És jó lenne, ha mi is nemcsak elénekelnénk, talán úgy, hogy oda sem figyelünk a szövegére, hanem ma minden szavának engednénk ennek az éneknek:
Jól készítsétek útát, a vendég már közel!Mi néki gyűlölt, utált, azt mind vessétek el!A völgyből domb legyen, hegycsúcs a mélybe szálljon, Hogy útja készen álljon, ha Krisztus megjelen.
Mert egyszer egészen váratlanul megjelenik, és utána már nem lehet dombokat lefuvarozni és völgyeket betölteni. Azt csak most lehet. Ezért adja nekünk adventi programként a mi Urunk ezt a nagyon őszinte és valóságos bűnbánatot. Útkészítő volt Keresztelő János.
És végül negyedszer: hadd irányítsam még a figyelmeteket egy gyönyörű jelenetre. Akik megsértődve hallgatták János igehirdetését, azok pöffeszkedve elvonultak, és bírálgatták őt. Akik magukra vették, azok beálltak a sorba, hogy megkeresztelkedjenek általa. A bűnbánó bűnösök hosszú sora kígyózott a Jordán partján. János már-már gépiesen hajolt le mindenkihez, és merítette be a vízbe egy pillanatra, aztán kiemelte onnan. Egyszer azonban megtorpant. Aki ott állt előtte, azt nem akarta bemeríteni.
Hosszan néztek egymás szemébe, mire János megszólalt és ezt mondta: „Nekem van szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám? Jézus így válaszolt: engedj most, mert így illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot. Akkor engedett Neki.”
Ezt a három szót pirossal aláhúztam tegnap a Bibliámban: „Akkor engedett Neki.” Miről van itt szó? Jézus itt lép először a nyilvánosság elé. Beáll a sorba, és amikor Jánoshoz ér, János a Szentlélek kijelentése folytán felismeri Őt. Jézust a nyilvánosság még nem ismeri. S János tudja: ez képtelen helyzet. Jézusnak nincs szüksége bemerítésre, neki nincsenek bűnei, neki nincs mitől megtisztulnia!
Éppen az Ő isteni szentsége előtt János érzi, hogy neki mennyire vannak bűnei, és neki kell megtisztulnia. A bemerítőt kellene itt bemerítenie annak, aki bűn nélküli. Ezért mondja: neked kellene engem megkeresztelned, és te jössz hozzám? És ebben a kemény prófétában megszületik a kemény elhatározás: én téged nem merítelek be, ez illetlenség lenne. Te bűn nélküli vagy. És Jánosnak igaza van! Jézus egyetlen csendes mondatára azonban mégis félreteszi a maga igazát. Jézus csak ennyit kér tőle: „Engedj most, mert így töltünk be minden igazságot.”
Jézus éppen most kezdi el azt, hogy oda áll a mi helyünkre. Megkeresztelkedésével közösséget vállal a bűnössel. Neki valóban nincs bűne, neki nincs mitől megtisztulnia, viszont mi nem tudunk másként megtisztulni, csak ha Ő átvállalja bűneinket és büntetésünket. Ez a gesztus, hogy megkeresztelkedik János által, ennek a proklamálása, nyilvános kihirdetése. Ezért mondja János utána: „Íme az Isten Báránya, aki magára vette a világ bűnét.” János ezt ott nem érti. Ez az egész jelenet nem fér bele az ő gondolataiba. Már az maga érthetetlen számára, hogy a Messiás miért ilyen rangrejtve jelenik meg. Nem derül ki róla, hogy kicsoda, ráadásul beáll a bűnösök közé. Nem érti. Ő csak azt érti, Jézus kérése ez: Engedj most. És ezt követi az a három szó: akkor engedett neki.
Készek vagyunk-e mi erre? Uram, nem értem, ezt miért csináltad velünk, annyira különösek és mások a te gondolataid. Nem értem, miért ezt a feladatot bízod most rám, és miért éppen rám, mikor alkalmasabbak is lennének? De mivel te mondod, engedek neked. Akkor is, ha elhatároztam, hogy nem, akkor is, ha nekem önmagamban igazam van, akkor is engedek neked. Aki erre kész, az félreállt Jézus utjából. Annak az életében szabaddá vált az út a király Krisztus számára. Annak az életében király lett Krisztus, aki parancsol, s akinek engedelmeskednek.
Az az ember lépett be a mennyek országába, ahol meg valósul Isten akarata, miképpen a mennyben, úgy a földön is. Ez jelenti a gyakorlatban annak a megvalósulását, amit János a jelenet végén így mond a sokaságnak: „Neki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé válnom.”
Hogyan vagyunk mi ezzel, testvérek? Nekünk is vannak elveink, elhatározásaink, véleményünk, akaratunk, vágyaink és főleg igazunk. De ha olyat olvasunk a Bibliában, vagy olyat hallunk az igehirdetésben vagy bizonyságtételben, hogy ezeken módosítani kell, akkor készek vagyunk-e azonnal engedni neki, a király Krisztusnak, aki minden hiteles ige mögött ott áll? Megint kérem: térképezzük fel ma délután, mi az, amiben még nem engedtünk neki? Hadd derüljön ki, mi az, amiben nem akarunk engedni neki. Bárcsak megjelenne ez a jánosi alázat az életünkben, hogy nem értem, nem értek egyet vele, az egész homályos előttem, de te mondtad, csinálom! Nem majd, most! Amikor mondta Jézus, akkor engedett neki.
Isten megengedte érnünk ennek az évnek az ádventjét, és ezen az első vasárnapon most ádventi programot adott nekünk. Gondoljuk végig még egyszer mind a négy üzenetet: János az igazság hirdetője volt, az igazságot szeretettel kell mondanunk és magunkra vennünk, ha kell áldozatok árán is, mert a lélekmentés mindennél fontosabb szolgálatát végezzük így.
A másik az volt: milyen mélyre engedjük magunkban Isten igéjét, lesz-e abból szakadatlan, folyamatos pályakiigazítás? Ma mit akarunk abbahagyni vagy elkezdeni ennek az engedelmességnek a jegyében?
A harmadik: mi van a király útjában? Ki áll még ott Krisztus előtt? Nem éppen mi magunk-e, a magunk hiú, büszke természete? Félreállni Jézus útjából!
Végül: készek vagyunk-e akkor is engedelmeskedni neki, ha nem értjük?

Ha Isten segít minket, három vasárnap most Keresztelő Jánosról lesz szó. Ő volt az első advent nagy alakja, a megváltó Jézusnak, a messiás Krisztusnak az útkészítője, előfutára, heroldja, hírnöke. Most a második adventben élünk, s várjuk a mi Urunk második eljövetelét, ami bármikor bekövetkezhet. Fontos, hogy ennek a nagy adventi alaknak az életéből megtanuljuk azt, ami ma is segítségünkre lehet.
Ma Keresztelő János születéséről lesz szó, jövő vasárnap - ha Isten éltet minket - az ő tevékenységéről, munkájáról, két hét múlva pedig a haláláról.
Ma elsősorban arra az összefüggésre szeretném a testvérek figyelmét irányítani, ami a felolvasott igékből talán máris kiderült, hogy Keresztelő János születésének pontosan kijelölt helye van Isten világot irányító nagy üdvtervében. Jó lenne, ha együtt látnánk ezt a két bibliai igazságot, pontosabban ennek az igazságnak a két oldalát.
Az egyik oldala az, hogy az az Isten, aki ezt a világot megteremtette, nem hagyta magára, hanem neki az örökkévalóságtól elkészített bölcs terve van a világmindenség útját és jövőjét illetően, és noha ezt a tervet sok minden meg akarja hiúsítani, ez az Ő elgondolása mégis mindennek ellenére feltartóztathatatlanul halad a megvalósulás felé. Isten szereti az ellene fellázadt embervilágot is, és szép terve van a számára. De ezen a kozmikus nagy üdvterven belül mégis minden kicsi emberre neki külön személy szerint gondja van, kijelölte a helyünket, meghatározta az életünk idejét, sőt tartalommal tölti meg a létünket, valami szép feladatot is szánt mindannyiunknak.
Keresztelő János születéséről szóló bibliai leírás gyönyörűen illusztrálja ezt. A világmindenséget átfogó, uraló és annak történelmét irányító Isten az egyes kicsi emberrel is nagy szeretettel törődik, őt ebbe a nagy munkába kész bevonni, s aki engedelmesen hallgat Őreá, annak valami nagyon szép feladat jut ezen belül.
Hogyan is kezdődött a leírás? „Heró-desnek, Júdea királyának idejében volt egy Zakariás nevű pap, és az ő felesége Erzsébet, mindketten igazak voltak Isten előtt, de nem volt gyermekük, mert Erzsébet meddő volt, és mindketten immár idős emberek voltak.”
Heródes király idejében ... Micsoda sötét, nehéz időszak volt az! A rómaiak egyre keletebbre tolták a birodalom határát, ott a szélén csak egy provinciává vált már Izráel is, és nem elég, hogy ők szipolyozták a népet és az országot, még Heródes is ott ült a nyakukon, mint afféle kiskirály, a rómaiak kegyéből. Ez az önző, hiú, féltékeny, nemzetromboló, kegyetlenkedő király. Ebben az időben rohamosan nőtt az elszegényedés Izráelben, annak nyomán pedig sokféle feszültség.
Közben a kisemberek végezték a napi munkájukat. Így ez a Zakariás nevű pap is. Minden évben kétszer nyolc napra abbahagyta az otthoni munkáját, felment Jeruzsálembe, hogy ott elvégezze a papi tennivalókat. Az ő számára különösen is nagy szégyen volt, hogy nem volt gyermekük, mert ezt mindig Isten ítéletének tekintették akkor, s ha ez egy pappal megtörténik, az kiváltképpen nagy baj. Ezért imádkoztak olyan hűségesen feleségével együtt éveken, évtizedeken keresztül gyermekáldásért. Most már abbahagyták, mert mindkettőjük feje őszbe csavarodott.
S akkor egyszer csak megjelenik egy angyal. Éppen akkor, amikor Zakariás a jeruzsálemi templomban végzi a papi feladatát, és közli vele: fia fog születni. Hihetetlen! De hogy hihetőbb legyen, azt is elmondja a mennyei követ, hogy ki lesz ez a fiú, mi lesz a feladata, mivel bízta meg Isten. Nagy lesz az Úr előtt, próféta lesz, sokakat megtérít majd az Úrhoz, és az egész népnek, sőt az egész emberiségnek örömére szolgál az ő érkezése.
Zakariás ismerte a Bibliát, és az angyal szavaiból ráismert arra az Eljövendőre, akit azokban a nehéz időkben különösen is várt a zsidóság: a Szabadítóra, a Messiásra. A nagy Messiásnak az útkészítője lenne az ő fiacskája? Ez elképzelhetetlen a számára. Ha ez így van, akkor a Messiás érkezése, s vele együtt az útkészítőé is, nemcsak családi örömöt jelent, hanem az egész népnek, az egész emberiségnek a jövőjét befolyásoló jeles eseményről van itt szó. Alig tudja elhinni.
Márpedig erről a Szentírás több helyen ír, s mivel mi ritkán szoktunk erről beszélni, most hadd említsem meg, hogy a Bibliában Isten nekünk kijelenti azt, hogy az Ő örök tanácsvégzésében már a világ teremtése előtt eldöntötte, hogy ha az ember elszakadna is tőle, Ő akkor is megmenti azt. Csak így érthető a Jelenések 13,8-nak ez a kitétele: a Bárány meg-öletett a világ alapítása előtt. És csak így értjük meg, mire gondol Pál apostol az Efézusiakhoz írt levél nyitányában, amikor így ír: „Amint magának kiválasztott minket Krisztusban a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Őelőtte szeretet által, eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által, az Ő akaratának jókedve szerint.” (Ef 1,4-5.)
A világ teremtése, a világ alapítása előtt már elkészült Isten nagyszabású üdvterve. Olyan titok ez, amit semmiképpen nem érünk fel ésszel, túl magasan van ahhoz, hogy felérjük, hogy belelássunk, de Isten igazat mond, és mi bizonyosak lehetünk abban, hogy ez a világ nem össze-vissza halad a maga útján, még így, az Isten elleni lázadás állapotában sem, hanem örök, bölcs, isteni terv igazgatja. A bűn igyekszik ezt keresztezni, a gonosz és a gonoszság igyekszik ezt meghiúsítani, Isten azonban minden és mindenki felett teljhatalmú Úr, aki a maga üdvtervét minden körülmények között megvalósítja. Mert ez a terv az ember javát, az ember szabadulását és üdvösségét szolgálja.
Miközben azonban ezt a nagy tervet Ő lépésről-lépésre feltartóztathatatlanul megvalósítja, ennek a megvalósításában embereket is használ. Például Zakariást is kiválasztotta arra, hogy az ő fia legyen majd a Messiásnak, a Szabadítónak az útkészítője. De hát még nincs is fia, és már öreg emberek! Az nem baj. Isten előtt ez nem akadály. Lesz fia, éppen most ígérte meg! Egészen normális, megszokott módon születik majd gyermekük. A csoda benne az, ahogyan Isten ezt az ember számára elképzelhetetlen eseményt időzíti és megvalósítja. Miközben tehát a nagy terv érvényben van, és lépésről-lépésre kibontakozik, aközben a kis emberre is gondja van Istennek, és beépíti a nagy tervébe a kis embereket.
Gondoljuk csak el: ott van ez az örökkévalóságban megkonstruált isteni terv, és ugyanakkor ott van Júdea köves, sziklás hegységében egy kis poros falu, amelyikben két öregedő ember imádkozik gyermekáldásért. Aztán már nem imádkozik, hiszen ilyen korban már úgy sem lehet gyermekük. De az elhangzott imádságok megvannak Istennél. Mivelhogy ezt is megígérte a mi Urunk, hogy megvannak a mi kéréseink Őelőtte, és amit az Ő akarata szerint kértünk, azt megadja nekünk. Nem biztos, hogy azonnal, nem biztos, hogy úgy ahogy kértük, de megvannak a mi imádságaink Őelőtte. És miközben kibontakozik a nagy terv, és éppen az idők teljessége érkezik el, amikor az Isten emberré lesz, az ige testté lesz, Isten bekapcsolja tervének megvalósulásába ennek a két öregnek a csendes imádságát. Ezért jelenik meg az angyal a templomban éppen akkor, amikor Zakariás ott szolgálatot teljesít, és így születik meg Erzsébetnek idős korában János nevű fia, hat hónappal előbb, mint ahogy Mária világra hozza Jézust.
Itt minden időzítve van. Itt nincs össze-visszaság. Isten nem rögtönöz, nem kapkod. Előre átgondolva, mindent az érdekünkben, az Ő bölcsességének és kegyelmességének szempontjai szerint, ahogy az Efézusi levélben olvastuk, és ez előtt semmi nem lehet akadály. A Mindenható, aki a világmindenséget uralja és célja felé vezeti, ugyanakkor odafigyel a két öregre is, meg terád is, énrám is, és megvannak a kéréseink előtte, és mindnyájunknak valami szép feladatot készített el az Ő csodálatos tervében.
Ugyanez érvényes miránk, a második advent népére. Mert ma is zajlik az élet, mint ahogy annakidején, háború- és békekötés, elszegényedés és hirtelen gazdagodás, esküvők és válások, betegség és gyógyulás. A szegénységet követően sokféle feszültség, a kisemberek ma is végzik napi munkájukat, a hívők ma is elmondják napi imádságukat, és Isten már tudja, egyes egyedül csak Ő tudja, hogy mikor lesz vége ennek az egyre sötétebb világkorszaknak, mikor jön el Krisztus királysága, az Ő dicsőséges második eljövetele, de miközben Ő ezt tudja és készíti, és egészen bizonyos, hogy eljön, aközben odafigyel tireátok, meg énrám, és pontosan ismeri mindannyiunk nyomorúságát, számon tartja könnyeinket - ahogy a zsoltáros írja -, számon tartja imádságainkat. Egyáltalán számon tart, szemmel tart, kézben tart, karban tart - megtart bennünket.
Jó lenne, ha ma nyugodtan, igazán Isten előtt elcsendesedve végiggondolnánk ezt: a mindenható - és ezt fel sem tudjuk fogni, mit jelent: mindenható, örökkévaló -, mindenütt jelenvaló Isten örök tervének megvalósítása közben ilyen nagy szeretettel figyel oda reánk, válaszol imádságunkra, és készít nekünk szép feladatot. Nagy kiváltságuk a hívőknek, akik ezt komolyan veszik. Sajnos sokan vannak, akik egyáltalán nem észlelik ezt az igazságot. Akik nem készülnek a Krisztussal való találkozásra, mit sem tudnak Isten örök tervéről, és mit sem akarnak tudni az Ő személyükkel kapcsolatos akaratáról. Csak élnek, és azt gondolják: annyi az élet és akkora a világ, mint amit naponta érzékelnek belőle. Márpedig nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy minden nappal közelebb jutunk ahhoz a pillanathoz, amikor majd egyszerre megáll végleg minden óra, amikor meg kell állnunk mindannyiunknak az Isten ítélőszéke előtt, amikor felelnünk kell az Isten kérdéseire, mert Ő az embert felelős lénynek teremtette, amikor el kell számolnunk mindazzal, amit kaptunk tőle, és mindazokkal, akiket ránk bízott. Ott nem lesz mellébeszélés, és már nem lehet haladékot és bocsánatot kérni semmire. Megáll az idő, és az az állapot rögzül, amiben az a pillanat talál bennünket. A hívőknek a hite akkor lesz látássá. Jézus akkor veszi magához azokat, akik Őbenne bíztak és hozzá ragaszkodtak, és akkor kezdődik el majd számunkra az az élet, amelyben nincs többé könny, gyász, betegség, fájdalom, nélkülözés, megaláztatás, ahol az Isten lesz minden mindenekben. Akiket pedig hitetlenségben talál ez a pillanat, azoknak egy örökkévalóságon át kell szenvedniük amiatt, hogy nem hittek az Isten beszédének, és nem ragadták meg a Krisztusban felkínált kegyelmet addig, amíg lehetett volna.
Nehéz erről beszélni mindig, mert az ember szíve szorul össze amiatt, hogy ilyen lehetőség is van. De a Bibliából nem lehet kitörölni ezeket a komoly figyelmeztetéseket, mint ahogy ezeket a hatalmas ígéreteket sem. Boldog ember az, aki hisz, mert beteljesednek neki, amiket az Úr megmondott.
Ez tehát az igerésznek az a legsúlyosabb gondolata, amit úgy is szeretnék most a testvéreknek átadni, hogy jó lenne, ha a délutáni csendünkben újra és újra végiggondolnánk ezt. A számunkra felfoghatatlan méreteket, hogy a mindenható Isten egész kozmoszt átfogó üdvterve mit jelent, és a magunk kicsiségét is fontosnak látó Isten szeretetére figyelnénk, akire számíthatunk, akinél megvannak az imádságaink, aki nekünk is feladatot készített.
Ezután még két olyan gondolatot szeretnék megemlíteni, amik hangsúlyosak ebben az igerészben.
Az egyik az, hogy Zakariás hallva ezt a nagy ígéretet, hiszi is, meg nem is. Végül is imádkozott érte évekig. Na de most már elképzelhetetlen, hogy neki gyermeke legyen, különösen ilyen ígérettel megtoldva, hogy ő lesz a Messiás útkészítője. Ott van a szívében a hit, de kikezdi a hitetlenség. És a végén a mennyei küldött azt mondja: most megnémulsz, egészen addig, amíg a gyermek megszületik, mivel nem hittél az én beszédemnek, amely pedig beteljesedik a maga idejében. (Lk 1,20.)
Mindannyiunkat fenyeget ez, hogy hiszünk annak, amit Isten mond, aztán végül még sem hiszünk neki. Mert a hitünket elkezdi támadni a hitetlenség, a kételkedés, az okoskodás, hogy nem tudom elképzelni, meg most már úgyis lehetetlen. Mert magunkhoz hasonlítjuk a Mindenhatót, és magunkból indulunk ki, és önmagunk tehetetlenségét oly sokszor kell éreznünk, és azt gondoljuk Istenre is jellemző, hogy adott esetben tehetetlenné válik; s végül sokszor a hitetlenség mellett döntünk. Isten őrizzen meg ettől minket!
Jó ezt tudnunk, hogy amikor hinni akarunk Isten beszédének, abban a pillanatban támadni kezd a hitetlenség. Ezt tudomásul kell venni, ez adottság. De nem kötelező a hitetlenségnek engedni. Döntsünk a hit mellett, és döntsünk újra és újra a hitetlenségünk ellen. Merjük komolyan venni, hogy igazak azok, amiket az Úr üzen nekünk, akár mennyei követ által, akár egyszerű földi követek, igehirdetők, bizonyságtevők által; akár egyszerűen az Ő igéjét, a Bibliát a kezünkbe véve. Igazak az Isten ígéretei. És ahogy itt az angyal mondja: beteljesednek a maguk idejében.
Hogy Zakariás nem hitte el, nem lett akadálya annak, hogy Isten beteljesítette, amit ígért. Isten cselekvése nem a hitünktől vagy hitetlenségünktől függ. Az a mi bajunk. Ha nem hiszünk, magunkat szegényítjük meg. És a mi nagy-nagy boldogságunk, ha hiszünk, hiszen Máriának is az mondatott: boldog, aki hitt, mert beteljesednek neki, amiket az Úr megmondott. Tehát nem kell megijedni, ha támad a hitetlenség, hanem támadni kell ellene, és ragaszkodni a hithez, amelyik arra épül, amit Isten mondott. Ez biztos, hogy beteljesedik!
A másik tanulságos és meggondolandó megfigyelés ebben az igében, hogy amikor aztán beteljesedett Isten ígérete, amikor megszületett a kis János, és ezzel egyidőben megoldódott Zakariás nyelve és újra tudott beszélni, akkor elmondott egy szép himnuszt. Ebből olvastam két verset alapigeként. És kiről szól ez a himnusz? Az ember természetesnek tartaná, hogy a fiacskájáról. Ő az egyetlen, öregségére kapta. Isteni ígéret teljesedett be. Pontrólpontra, minden úgy, ahogy az angyal megmondta. Most már így visszanézve látja, hogy mindez igaz volt. És micsoda nagy ígéretek fűződnek hozzá! Persze, hogy azzal van tele, hogy mi lesz a gyermekből. Kiderül azonban: nem azzal van tele.
Zakariás megtelvén Szentlélekkel, ezt mondta: „Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az Ő népét.” Erről a mondatról szól ez a csodálatosan szép himnusz. A mindenható Istenről, az Ő népéről, és arról a váltságról, amit a Messiás Jézus Krisztusban készített. Azt szinte mellékesen említi meg, hogy ennek a Messiásnak lesz majd útkészítője az ő gyermeke, de az ő életében továbbra sem a gyermek lesz a központi személy, hanem Isten, aki adta őt, a nép, akihez küldi őt, és a szabadító Krisztus, akit hirdetni fog, és az a szabadulás, amit Jézus hoz. Ilyen kifejezések jönnek egymás után: üdvösség, szövetség, ígéret, szabadulás, szabadító. Istennel van tele Zakariás szíve. És amikor arról beszél, mi lesz az ő Istentől kapott kis fiacskájuknak a küldetése, akkor azt úgy, ahogy van, mindenestől Istentől fogadják el. Márpedig ez nem valami kecsegtető küldetés volt, testvérek. Azt olvassuk: próféta lesz, aki majd sokakat megtérít az Úrhoz. És tudjuk az igéből, mi volt a próféták sorsa. Szinte egytől-egyig összeverték őket, börtönbe csukták, elhallgattatták, megkövezték. Most gondoljuk magunkat a nagyanya korban levő Erzsébet helyébe, aki vénségére kap gyermeket. Ez azt jelenti: levette róla Isten szégyenét, és tele van a szíve örömmel. És mellékelve kapja ezt az ígéretet: ő próféta lesz. Erről azonnal az juthat eszébe: jaj, mit fognak csinálni vele?! „Sokakat megtérít az Úrhoz.” És ők nem tiltakoznak, sőt Zakariás áldja Istent, aki ilyen szép hivatásra hívta el az ő gyermekét.
Megkérdezem: ha valaki azt mondaná: a gyereked szegény lesz, nehéz sora lesz, sok megaláztatásban lesz része, de sokakat megtérít az Úrhoz, örülnél-e neki? Ki az, aki imádkozott már közülünk azért, hogy a gyermeke sokakat megtérítsen az Úrhoz? Lehet ennél szebb hivatás? Az örökkévalóságnak dolgozni, lelkeket a halálból életre menteni! Persze, hogy minden anyai és szülői szív arra vágyna, hogy lehetőleg úgy hadd végezze, hogy közben azért ne legyen szegény, megvetett, ne kelljen szenvednie. De ez együtt jár, s vajon ilyen áron is mindennél drágább-e az, amit küldetésként Isten ad valakinek?
Zakariásék hitébe láthatunk itt bele. A nagy ígéretnél megingott a hite. Ott engedett saját kételyeinek és hitetlenségének. De azért alapjaiban masszív ez a hit, bízik abban az Úrban, akihez sokáig imádkoztak, akitől sokáig nem kaptak választ az imádságra, aki most ilyen különösen teljesíti be ígéretét, és egészen rábízzák magukat is, meg a kis Jánost is. Még akkor is, ha kezdettől fogva nem sokat láthatják ezt a legénykét. Mert az utolsó mondatban azt olvassuk: „A kisgyermek pedig növekedett és erősödött lélekben, és a pusztában volt egészen addig a napig, amíg megmutatta magát Izrá-elnek.” (80. v.)
Neki nagyon meg kellett növekednie és erősödnie lélekben, és ehhez csend kell. A pusztában lehet igazán megerősödni lélekben. Ez a csend hiányzik a legtöbbünk életéből, azért a sok lelki erőtlenség.
Hadd fejezzem be azzal a bátorítással, kéréssel, javaslattal: legalább a vasárnapot, az Úr napját tudatosan szenteljük ilyen pusztai erősödésre! Legyen mindennap valamennyi időnk, de vasárnap különösen is szánjunk időt arra, hogy odaállunk az Úr elé, hogy erősíthessen minket.
Jó lenne, ha már ma elkezdenénk és megvizsgálnánk őszintén: hisszük-e azt, hogy Isten ma is világot kormányzó Úr? Milyen Istenben hiszünk mi? Valóban abban, aki kijelenti magát nekünk a Szentírásban? Hisszük, hogy Ő teremtett mindent, ami létezik, Ő irányítja ezt az egész kozmoszt, és Ő ura a helyzetnek? Lehet, hogy a látszat sokszor azt mutatja, hogy félrement a rendszer, vagy ellenkező irányba hajtják az események, de hisszük-e azt, hogy végső soron az érvényesül, amit Isten akar?
Gondoljuk végig: hisszük-e komolyan, hogy ezen belül mi tényleg fontosak vagyunk Istennek? Nem valami költői kitétel az sem az Ézsaiás 43-ban, sem a többi hasonló igében, hogy „Neveden hívtalak, enyém vagy! Szeretlek!” Isten ezt személyesen mondja valóságos, hozzánk hasonló embereknek, hogy a nagy üdvterv megvalósulása közben Ő oda tud figyelni a mi kicsi életünkre.
Hisszük-e azt, hogy ott vannak előtte imádságaink? Akkor is, ha mind a mai napig semmi választ nem kaptunk?
Hisszük-e azt, hogy amit az ige Jézus második eljöveteléről mond, az is szó szerint igaz, hogy bármikor bekövetkezhet az Ő eljövetele? Készülünk-e erre tudatosan, örömmel? Alárendelünk-e kevéssé jelentős dolgokat ennek a jelentős eseménynek?
Végül: jellemző-e reánk Zakariásnak ez az egészen természetes, fenntartás nélküli bizalma? Amilyen feladatot az Úr szánt nekünk, meg a gyermekünknek, az valósuljon meg. Nincs semmi aggódás, semmi módosítási javaslat, nincs halogatás, fenntartás, gyanakvás. Kérdések sincsenek. Himnusz van. Isten dicsőítése van. Te a Mindenható vagy, jól irányítod az eseményeket, szép feladatot adtál nekünk is. Egy vágyam van, Uram, hogy ezt a feladatot örömmel és hűséggel elvégezzem.
Szép az, ahogy mondja: félelem nélkül szolgáljunk neki, örömmel szolgáljunk neki, azt a szolgálatot végezvén, amit Ő bízott ránk. - Sokan az úrasztalához is készülünk most, jó lenne, ha abban a csendben, ami itt majd lesz, elsősorban ezeken a pontokon vizsgálnánk meg magunkat: mit kell megbánni, mit kell elhagyni, miben lehet egészen újat kezdeni. „Tudja Isten kívánságod, Ád is, mert csak Ő adhat.” (269,3. ének)

Amikor ez elhangzott, Izráel még a babiloni fogságban volt, de a próféta már tudta, hogy a fogság vége felé tart és meghirdeti az örömhírt: Isten haza hozza az Ő népét a rabságból. Ezt az örömhírt szemlélteti erőteljes prófétai képekkel Ézsaiás.
Ott a fogságban is el lehetett éldegélni, de ez a fejezet pontosan arról szól, hogy teljes életet nem élhetett Isten népe a fogságban. Hiányzott az otthon, a haza, a templom, - hiányzott a szabadság. Az ott nem volt teljes élet. Kínlódni, vegetálni, úgy ahogy ellenni ott is lehetett, Isten azonban teljes életre szabadítja ki az Övéit. És itt mindjárt hadd jelezzem néhány mondat erejéig: van ennek az akkor konkrét üzenetnek általános, örök érvényű mondanivalója is: mindannyian fogságba születünk.
Az Istentől elszakadt ember, a bűn kényszerhelyzetébe születik bele, átörökítjük gyerekeinkre, ők sem tehetnek mást, minthogy bűnt cselekszenek. Isten nélkül indulunk mindnyájan, és ebből az állapotból hív ki minket is Isten a teljes életre. El lehet lenni úgy Isten nélkül is, úgy ahogy. Élete nincs az embernek, ez a hiányos élet éppen a döntő pillanatban, a halál pillanatában lepleződik le róla, hogy valójában nem élet, mert az élet forrása Isten, s akinek vele nincs igazi szoros közössége, az a halál fia.
Nos, mit mond nekünk ez a prófétai kép? Egyetlen kép, de három része van. Az üzenet tehát, amit hordoz ez: Isten teljes életre hív, és ezt a teljes életet kínálja is.
A kép első része meghívás egy lakomára. „Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek!” Azon a földön drága pénzért lehetett csak vizet kapni. „Jöjjetek, vegyetek és egyetek! Jöjjetek, vegyetek bort és tejet, nem pénzért és nem fizetségért! Hallgassatok csak rám, - mondja az Úr - és jó ételt fogtok enni, élvezni fogjátok a kövér falatokat! Miért adnátok pénzt azért, ami nem kenyér ...”
Aki egy kicsit ismeri az akkori ember gondolkozását, és az ottani körülményeket, az tudja, hogy a víz egyenlő volt az élettel. Aki a Szentföldön jár, az ma is látja, hogy bárhol, egy kicsi zöld folt van, vagy az utak mellett egy facsoport, vagy egy kis területen virág, mindenüvé odavezetnek a középső ujjunk vastagságú műanyag csövek, amelyeken azokat öntözik. Csak ott van zöld, ahova a vizet viszik. Víz nélkül nincs élet. A víz sokkal többet jelentett az ottani ember számára, mint az a mi fülünknek jelent. Ezért kínál mindenekelőtt vizet, magát az életet Isten.
De sorolja még, hogy mi mindent kínál ezen a lakomán: „Gyertek és vegyetek bort és tejet”. Ez arra utal, hogy nem egyszerű hétköznapi étkezésről van szó, hanem ünnepi lakomáról. Bort és tejet ott kínáltak a kedves vendégnek. És a lakoma a közösségnek, a bőségnek, az örömnek, a békének a szimbóluma is volt. Lakomán nincs egyedül az ember. Lakomán nem szakad rá a maga vagy a mások szegénysége. Lakoma idején nincs háború, mert háború idején nincs lakoma. Ahol lakoma van, ott öröm is van, és ok van az örömre. Mindez, és még ennél sokkal több benne van ebben a két szócskában: bort és tejet. És ne azért adjatok pénzt, ami nem kenyér, és nem lehet vele jóllakni. Ne tékozoljátok el azt a kevés értéketeket, azt a kevés időt, amit kaptatok Istentől olyasmire, ami az életszomjat nem elégíti ki.
Hanem: adok nektek kövér falatokat! Ők erről egészen másként gondolkoztak, mint a mai ember, aki turkál és kidobja a kövér falatokat. A kövér az erőnek a szimbóluma volt. Isten erőt ad az Ő népének: lelkileg, erkölcsileg, hitbelileg. Minden szempontból el erőtlenedtek ott a fogságban, s most azt ígéri: feltáplálja őket. Bírni fogják nem csak a hazavezető utat, az egész jövőt. Tudniillik jövőt is készített nekik. Ő a jövő Ura. Nem visszafelé kell nézniük és nosztalgiázni, és nem a jelen sok nyomorúsága miatt panaszkodni. Isten népének jövője van és előre nézhetnek. Olyan jövő, ami a halálon is túl nyúlik, be az örökkévalóságba. Mindez benne van abban: kövér falatokat fogtok enni. Lesz erőtők, bírjátok. És mindezt valaki adja nektek. Örök szövetséget kötök veletek - olvastuk volna, hogy ha az egész fejezetet elolvasom.
Nos, az, hogy ilyen sokfélét sorol fel Isten, amit ezen a lakomán kínál, ez arra utal, hogy sokféle szükségük van az embereknek. Sokféle szükségünk van mindnyájunknak. Nagyon igaz az, hogy éhe kenyérnek, éhe a szónak, éhe a szépnek, és sorolhatnánk vég nélkül, hogy mi mindenre vágyakozunk. Kivétel nélkül mindenki vágyakozik arra, hogy szeressék. Igazán és őszintén. Önmagáért, ne csak azért, amit tesz másokért. Mindenki vágyik a jó szóra, a gyöngédségre.
Sokan abban a tévhitben vannak és sok asszonynak az a tragédiája, hogy azt gondolja: a férfiember nem vágyik a gyöngédségre. Éppen úgy vágyik, mint ő. A különbség legfeljebb az, hogy az asszonyok azt mondják: törődj velem; a férfiak meg azt: érdeklődj egy kicsit a munkám iránt. Az asszony azt mondja: foglalkozz a lelkemmel; a férfi meg azt: foglalkozzál néha a testemmel is. És a gyerekeink is sokféle ínségben élnek körülöttünk, és sok mindent nem kapnak meg tőlünk, ami kellene ahhoz, hogy teljes életük legyen. Hiába igyekszünk testileg táplálni és ruházni őket, és terhelni őket minden tanulnivalóval, annál több az élet. És ezt az életük kritikus pillanataiban érzik éppen, mint ahogy mi is olyankor szoktuk érezni.
Sok mindenre vágyik az ember, és Isten a teljes életet kínálja, amelyikben nincs hiány. Mert amikor ezt a sok velünk szemben támasztott igényt sorra vesszük, akkor kétségbeesünk: ki győzi ezt? Nincs idő rá, nincs pénzünk rá, nincs erőnk hozzá, nincs fantáziánk! Éppen ma panaszkodott valaki: már megint nyakunkon a karácsony, és tessék megmondani: mit vegyek nekik és miből? Nincs olyan keret, mint korábban volt.
Az érzi az ember: minden kevés. Ez is hiányzik, az is hiányzik. Isten itt a bőségről szól. S miközben hajtjuk magunkat és próbáljuk nem a teljes életet, hanem azt, ami úgy adva van, valamelyest élni és kibővíteni, aközben olyan könnyen lehervad az öröm az arcokról. Útközben elvész az öröm. Útközben - a nagy rohanásban - elveszítjük egymást. A múltkor álltam valakinek a súlyos betegágya mellett és elmondta: mióta itt fekszem, azóta tudunk jókat beszélgetni a családom tagjaival. Korábban sosem volt rá idő. Muszáj Istennek betegágyba fektetni minket, hogy odafigyeljünk egymásra? Vagy valami más bajnak kell történnie? Nem lehetne ezt megelőzni?
Nos, Isten uralma alatt - arról szól ez a fejezet - teljes élete van az embernek. Ott elég a kevés is abból, amit hajszol, ami egyébként nem elégíthet meg és nem kenyér, nemcsak a testével foglalkozik, a lelki igényeit is engedi, hogy Isten kielégítse. Helyreáll az egyensúly, kiegyensúlyozott lesz, jobban bírja a terhelést. Nem hajszolja magát és az övéit annyira. Tud lemondani dolgokról. Egyre több kevéssé értékes, vagy értéktelen dologról lemond, és egyre határozottabb mozdulattal nyúl az örökkévaló értékek után. És emiatt nincs kisebbségi érzése és nem jön zavarba. Tudja, hogy ezek a szellemi kincsek többet érnek, mint azok az anyagiak vagy egyebek. Nem kell szembeállítani a kettőt egymással, csak az egyensúlyra kell vigyázni. Egyre gazdagabb lesz az olyan ember értékekben, amikről Jézus azt mondta: a moly nem rágja meg, a rozsda nem kezdi ki és a tolvajok nem lopják el.
Na, de hogy lehet ilyen értékeket szerezni, mit kell érte fizetni, mibe kerül ez az embernek? Isten többször egymás után hangsúlyozza: semmibe! Gyertek mindnyájan, még ha nincs is pénzetek, jöjjetek és vegyetek, nem pénzért és nem fizetségért! Ő ingyen adja. Ő fizette meg az árát. Ajándéka adja nekünk. Nemcsak a gazdag jöhet, bejöhet az utcáról akárki. Azt, aki nem kapott vallásos nevelést, ugyanolyan szeretettel fogadja, mint aki pici kora óta hallotta a bibliai történeteket. Ilyen különös Isten Ő. És ugyanúgy kínálja az ajándékait. Aki nem tud felmutatni semmilyen vallásos teljesítményt, az ugyanolyan eséllyel ülhet a lakodalmi asztalhoz. Mert nem a teljesítményeink alapján bírál el minket.
Hanem minek alapján hívogat? Az első már erre utal: a szükségünk alapján. „Ti szomjazók - így kezdődik - mind, jöjjetek vízért” ... Aki szomjazik, aki már eljutott oda: kevés ez nekem, ez így nem teljes élet. Nem akarom így folytatni és nem akarok így meghalni, az már szomjazik. Azokat hívja. Hogy előtte mit csinált, mit kapott, meg vele mit csináltak ... Majd ott az asztalnál begyógyulnak a sebek, kielégülnek a szükségek. Onnan másként áll fel az ember. És mindezt: ingyen adja.
Ez az első tehát: Isten hívása hangzik. Nyitva van az ajtó. Tudjuk, hogy Jézusra való tekintettel nyitotta ki mindnyájunk előtt. Meg van terítve az asztal, ebben mi egy picit sem vettünk részt. Csak halljuk a hívást: „Ti szomjazók mind”, akkor is ha nincs pénzetek gyertek! És akkor jön a felsorolás: vegyetek vizet, bort, tejet, kenyeret, kövéret s mindazt, ami ezt jelent. Mert ezek csak jelzések, amit nagyon jól értett az akkori ember. Isten az Ő gazdagságát kínálja nekünk.
Eljutottunk-e már oda, hogy érezzük: szomjasak vagyunk. S látjuk-e, hogy arra vagyunk végső soron szomjasak, amit Isten kínál. Amikor Jézus erről beszélt a samáriai asszonynak, s ő azt eleinte nem értette, akkor azt mondta neki: aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, az egyrészt soha többé meg nem szomjazik, annak az élet szomja egy életre, sőt egy örök életre kielégül, és az a víz, amit én adok neki, átárad rajta és mások számára is éltető vízzé válik. Erre a gazdag, teljes életre hív minket Isten.
A másodikat így olvastuk: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el az útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani.”
Az első kép a hívást közvetítette, a második kép arra biztat: lépj be! Isten megterített, van bőven, és minden szomjazót feltétel nélküli szeretettel vár. És most mi lesz? Csak annak a szomjúsága elégül ki, aki belép. A Biblia azt mondja: aki hisz. De mit jelent hinni? Komolyan veszem, hogy engem hívnak. Lehet, hogy nem azonnal arra fordítom a fejemet, kicsit körülnézek: kinek szóltak? Aztán megint hangzik a hívás, mindenkin, aki ott ácsorog, végignéz az, aki hív... Nem mondja, hogy én nem mehetek, s elindulok. Megyek. Ezt jelenti hinni. Amit Isten kínál, azt elfogadom.
Ez nem azt jelenti, hogy elvileg egyetértek vele. Ez azt jelenti: mozdulok. Konkrétan: hagyja el az útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember, és térjen az Úrhoz, mert Ő megbocsát. Ez azt jelenti: elfordulok a bűneimtől és odafordulok ahhoz az Istenhez, aki megterített nekem. Abbahagyok egész konkrét dolgokat, azért, mert az utálatos Istennek, és elkezdek egészen új dolgokat azért, mert azt Ő mondja nekem. Így is nevezi a Biblia: megtérés, megfordulás. Elfordulok az eddigi szokásaimtól: az időm eltékozlásától, a pénzem helytelen beosztásától, és odafordulok Istenhez, s azt kérdezem: hogy kell ezt másképpen csinálni?
És honnan tudom meg, hogy kell ezt másképpen csinálni? Az Ő igéjéből. Ezért beszél mindjárt utána arról: ehhez Ő ad nekünk segítséget, hogy elfordulhassak és odafordulhassak, hogy tudjam mit hagyjak abba és mit kezdjek el; és ehhez az ad nekem erőt, hogy képes is leszek erre, hogy Ő szól hozzám és én hallgatom. Az Ő egészen más gondolatait. Nem az én gondolataim a ti gondolataitok. Ilyen az én igém, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját. Ez egészen egyszerűen azt jelenti, testvérek, hogy ha valaki eljutott már oda, hogy engem is gyötör az életszomj, elhiszem, hogy Isten tud nekem teljes életet adni, akkor a kezébe veszi a Bibliát és elkezdi olvasni. Nem az elején, hanem az Újszövetséget, és utána érti meg az elejét is. Elkezd járni templomba akkor is, ha sose járt, és arra sose volt ideje. Az Isten igéje előtt kinyílik. És az ige majd elvégez benne sok mindent.
Nem kell előre gondolkozni: de én azt úgy sem tudom elhinni, meg mi lesz akkor, ha elfordulok, meg Őhozzá odafordulok. Majd Ő megmondja nekem lépésről-lépésre. Vegyem a kezembe a Bibliát és olvassam. Járjak el olyan helyre, ahol a Bibliát magyarázzák egészségesen és tisztán, és vegyem komolyan. A többi jön magától. Mert az Ő igéje olyan, mint az étel. Megeszem és nem spekulálok előtte: jaj, hátha még sem lesz erőm dolgozni, hátha nem kellett volna megenni. Meglátom, lesz erőm dolgozni. Beveszem a gyógyszert és az hat. Visszaszorítja a betegséget és talpra állít. Vagy elmegy valaki valamelyik tiszta levegőjű barlangba és ott semmit nem csinál, csak beszívja a levegőt és gyógyul. Pontosan ilyen az Isten igéje. Aki naponta olvassa Isten igéjét és a sok munkája közt is szakít időt arra, hogy hallgassa annak a magyarázatát, az mind elmondja ezt. Egyszerűen átjár bennünket. Olyan hatóerő, amelyik kifejti a hatását bennünk. Számos helyen beszél erről a Szentírás és mindannyian tapasztaljuk ezt.
Pál apostol azt írja: milyen jól tették, hogy befogadtátok az Isten igéjét, amely munkálkodik is bennetek, akik hisztek. (Thessz 2,13.) És leírja: nézzétek meg milyenek voltatok azelőtt, milyenek vagytok most, s én már tudom milyenek lesztek még ezután. Hogy alakít át Isten titeket: megszülettetek irigynek, gyűlölködőnek, félelmekkel telinek, szorongónak ... Ezek mind eltünedeznek és kaptok helyette felelősséget, szeretetet, belső tartást, kiegyensúlyozottságot, nyomorúságok között is örömöt és elégedettséget; és hála van az ajkatokon. Átalakítja az embert az ige.
Aki leül az asztalhoz, és elkezd táplálkozni, ezzel a lelki eledellel is, ami Istennek a beszéde, az egyszerre erőre kap. Az tényleg kap kövéret is, s fogja bírni azokat a terheket, amik alatt roskadozott. Még a másokét is magára tudja vállalni szívesen. Eszébe sem jut, hogy ellenszolgáltatásért. Azért vállalja magára, mert amaz még jobban roskadozik. És Isten ad neki erőt ehhez is. Csodálatos erő van Isten igéjében, s csak az tapasztalja, aki kipróbálja.
Nem véletlenül beszél arról a Szentírás, hogy az életünket is ez tarthatja meg. Szelíden fogadjátok az igét - írja Jakab -, ami megmentheti, megtarthatja a ti lelketeket, életeteket, és ami munkálkodik bennetek.
A kép második része tehát arról szól: lépj be! Vedd komolyan Isten igéjét, engedd, hogy munkálkodjék benned, aztán át fog alakítani egészen. Egészen bizonyos, hogy előnyödre, pozitív irányba. Annyira átalakít, hogy olyan leszel, hogy alig lehet rádismerni. Mint egy új teremtés ...
Erről szól a fejezet utolsó verse, ahol már a szabadulást írja le, amikor mennek haza a fogságból örömmel. Még a fák is tapsolnak velük együtt örömükben, mert: "A tövis helyén ciprus nő, a csalán helyén mirtusz nő. Az Úr dicsőségére lesz ez." Tövis és csalán vagy bogáncskóró az 1Móz 3-ban fordul elő legelőször, amikor az Istentől elszakadt embernek az ítélete az lett, hogy a munkája megnehezült, nem a munka lehet az ítélet, hanem a keserves munka. Tövis és bogáncskóró terem azóta. Nem vetjük és mégis terem a gyom, a gaz. És most ehelyett mirtusz és ciprus növekedik. A győzelemnek és a bőségnek a szimbóluma.
Így változik meg egy ember természete is. Addig tüskés, szúrós, nehezen elviselhető, önmagának is terhére van néha, és egyszer csak gyümölcsöt fog teremni. Lehet szedni róla. A mosolya, a jó szava, a bölcsesség, az áldozatkészsége áldásul lesz másoknak.
Először Isten közli: meg van terítve, jöhet mindenki, aki érzi, hogy nem teljes az élete és teljes életet akar. Másodszor arra biztat: lépj be, és engedj az igének, engedd, hogy az ige foglalkozzék veled és hasson benned, és utána megjelennek majd a gyümölcsök. Tüskés, fanyar élvezhetetlen termés helyett a lélek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, hűség, szívesség, szelídség, mértékletesség. Egyik sem velünk született tulajdonság, és mind a kilenc a miénk lehet Isten dicsőségére és mások javára.
Jó lenne, ha ezen a három mozzanaton gondolkoznánk tovább is. Az örömhír az: készen van a lakoma. Isten kérése: lépj be, fogadd be az Ő igéjét, s engedd, hogy munkálkodjék benned, és az Ő ígérete az: egészen más emberekké leszünk.
Még egyszer mondom: az analógia tökéletes. Ez a fogságban levő népnek szólt, amelynek szabadulást készített Isten. Mindnyájan a bűn fogáságába születtünk bele, és Isten szabadulást készített nekünk.
Itt vagyunk az advent küszöbén, a szabadító Jézus Krisztus, akinek még a neve is ezt jelenti: szabadító, kinyitotta a fogság, a börtön ajtaját. Ki lehet jönni a teljes életre, és ott vár a terített asztal. A gazda, akinek Jézusért mi is azt mondhatjuk: Atyám. Ő egészen új életet ad nekünk. Aki a Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak - olvastuk, hogy Isten irgalmaz és kész megbocsátani, íme újjá lett minden.
Isten ilyen új emberekké akar minket is, szeretteinket is formálni.

Sokan panaszkodnak mostanában amiatt, hogy az egyre keményebbé váló kenyérharcban milyen sokszor találkoznak azzal, hogy ellenfeleik vagy ellenségeik igyekeznek lejáratni őket, rontani a hitelüket, meghiúsítani sokszor közérdekű és nemes törekvéseket is. Sok ravasz fondorlattal, nyílt kegyetlenséggel, nyájas mosoly mögé rejtett gonoszsággal kell találkoznia az embernek nap mint nap.
Mond-e valamit a Biblia arról, hogy hogyan viselkedjék Isten gyermeke ilyen helyzetben? Mond. Szeretnék most először a sok közül két mai történetet említeni. Aztán néhány olyan bibliai alakra felhívni a figyelmet, akik ugyanezekkel találkoztak, amiket most elsoroltam, és végül vegyük sorra majd, mit mond a Szentírás arról, milyen szempontokra figyeljünk, amikor mindnyájan ki vagyunk téve efféle kellemetlenségeknek.
I. Egy biológus hónapok óta végez már kutatást. Úgy tűnik, hogy már csak néhány napra van szüksége ahhoz, hogy lezárhassa a kísérleteket és összegezhesse az eredményt. Amikor pénteken hazament, féltve őrzött tenyészeteit gondosan elhelyezte a hűtőszekrénybe, és amikor hétfőn bement a munkahelyére, kétségbeesve látta, hogy tönkrement az egész. Valaki kihúzta a hűtőszekrény csatlakozóját. Több hónap munkája, amit nem is biztos, hogy olyan eredményesen sikerül megismételni, egy hét vé-ge alatt tönkrement. Tönkrement - vagy tönkre tette valaki. Ő még azt is meg tudta volna nevezni, hogy nagy valószínűséggel ki húzta ki a dugót.
Egy vezető beosztású férfinek harmonikus, tiszta, szép házas- és családi élete volt. Egyebek között emiatt is becsülték, meg a szakmai tudása miatt is. Egyszer csak ismeretlen forrásokból elképesztő pletykák kezdtek keringeni arról, hogy milyen kalandjai vannak neki a nőkkel. Egyedül a felesége volt, aki semmit nem hitt el az egészből, mert ismerték egymást és tudtak egymás minden lépéséről. De elég volt ez ahhoz, hogy a munkahelyén a hitelét lerontsák, és valami igen jelentős előrelépésről emiatt maradt le.
Nem sorolom a többit, mert mindnyájan tudnánk most hasonlókat mondani. Nem említem azokat a jól időzített megjegyzéseket és újságcikkeket, az igazság látszatába burkolt féligazságokat, vagy az erőszak egészen közönséges, durva gaztetteit, amikkel mérhetetlenül sok kárt okozunk nemcsak egymásnak, hanem nagyobb közösségeknek is, és meg tudjuk keseríteni egymás életét.
II. Amikor ilyeneknek van kitéve a hívő ember is, mit tanácsol Isten igéje, hogyan viselkedjék? Említek néhány bibliai hívőt, akiktől példát vehetünk.
Izsákról azt olvassuk: nagy nyájai voltak, és mivel azon a száraz éghajlaton kincs volt a víz, az édesapja, Ábrahám, sok kutat ásatott. A filiszteusok azonban irigykedtek Izsákra, és betemették ezeket a kutakat. Így nekik is rosszabb lett, de nem baj, csak Izsáknak is hadd legyen rossz. Izsák akkor már erősebb, hatalmasabb volt, mint a filiszteusok. Mit lép erre Isten embere? Azt olvassuk: elment onnan Izsák, aztán később újra megásta a kutakat, amiket az ő apja, Ábrahám ásatott annak idején. (lMóz 26,17-18.) Vagyis nem indít háborút, nem okoz ő is hasonló vagy még nagyobb kárt az ellenségnek, hanem elmegy onnan. Az értékeket azonban nem hagyja végleg veszni, utána ismét kiásatja a kutakat.
S mit tesznek erre a filiszteusok? Ünnepélyesen felkeresi egy küldöttség, és azt kérik tőle, kössön szövetséget velük. Ígérje meg, hogy nem bántja őket, mert úgy látják, hogy ő az Isten áldott embere, és mindazon, amit tesz, az Isten áldása van. - fogalmazza ezt egy pogány népvezér. Vagyis Izsák viselkedésében valami olyannal találkoztak, ami elgondolkoztatta őket. Nem így szoktak válaszolni az inzultusokra. Valami kiábrázolódott Izsák viselkedésében az ő élő Istennel való közösségéből. S erre a szövetségét kérik, és megállapítják: ő az Isten áldott embere.
A másik személy, akire utalni szeretnék, Dávid. A tulajdon fia, Absolon, fellázadt ellene, és a trónjára tört. Dávid nem ütközik meg, nem kezd hadakozni a fiával, hanem elmenekül. De nem elég ez a megaláztatás, menekülés közben egy Sémei nevű szolga elkezdi őt gúnyolni, rágalmazni és kővel dobálni. Dávid hadvezérei, akik mellette voltak, el akarnak indulni, hogy fejét vegyék ennek a csúfolódónak. És akkor mit mond Dávid? Így szólt a király: „Ez nem rám és nem rátok tartozik. Mert ha ócsárol, és ha az Úr mondta neki, hogy ócsárolja Dávidot, akkor ki mondhatná neki: Miért tetted ezt? Hagyjátok, hadd ócsároljon; hiszen az Úr parancsolta ezt neki.” (2Sám 16,10-11.)
Vagyis Dávid azt mondja: álljon meg a bosszú! Nekünk nem ezzel az emberrel van dolgunk. Ez semmit nem mondhatna és tehetne Izráel királya ellen, ha az nem az Úr tudtával történne. És ha ez úgy történik, akkor ezt nekünk az Úrtól kell fogadnunk. Akkor nem kell leüttetni a fejét ennek az embernek. Szegény, szánandó ember! Nem az ellenséget látja benne Dávid, hanem áldozatot lát benne. A gyűlöletnek, a kicsinyességnek, az ellenséges indulatnak az áldozatát. Nem kell az életét kioltani, hanem ezt az egész megaláztatást az Úrtól kell elfogadni.
A harmadik személy Aszáf, akinek a szép hosszú zsoltárát az imént hallottuk. Azzal indul ez a zsoltár, hogy felháborodik. Körülnéz és megállapítja: a gazembereknek jobban megy. Aki meg becsületesen akar élni és gazdálkodni, annak számolgatni kell a filléreit, hogy kijöjjön. Hát milyen igazság van ezen a világon?! Az embertelenek gazdagok, az istentelenek boldogok. Én pedig - aki igyekeztem tisztán tartani kezemet - megnézhetem, hol vagyok: lemaradtam mindenkitől. Hol van itt az isteni igazság? És eljut oda, hogy kijelenti: hiába igyekeztem tisztán élni, íme leköröztek. Amazok megelőztek.
Azért csak nyugtalanítja a dolog, és szeretné megfejteni ezt a rejtélyt. Hol van itt az összefüggés? Nem így tanulta. „Gondolkodtam, de túl nehéznek tűnt ez nekem. Olyan becsületesen elmélkedik ebben a zsoltárban. És akkor: bementem az Isten szent helyére, és ott megértettem, hogy milyen végük lesz.” Hogy tudniillik egybe kell nézni az ember életét. Nemcsak azt: most jól megy neki, olyan áron, hogy lopott, csalt, hazudott, hanem azt is kell látni: mi lesz ennek a következménye! Mert minden lopásnak, csalásnak, hazugságnak következménye van. Ezek ezt most nem látják. Azt hiszik: ennyi az élet, s milyen sikeresek.
Aszáf az Isten előtt állva tovább lát, s elkezdi sajnálni őket: szegények, nem tudják mi vár rájuk! Szembefordultak Istennel, és ez egyenesen vezet a kárhozatba. Ők erről nem tudnak. Hogy lehetne megmenteni őket? Valahogy tudomásukra kellene hozni. S miközben aggódni kezd azokért, akikre előzőleg még mérges volt, kezdi érezni: mennyivel gazdagabb ő, mint ezek! Aranya, ezüstje nincs annyi, éppen ez fájt neki előtte, de neki elvehetetlen kincsei vannak. „Isten közelsége oly igen jó nékem.” Ha testem és a szívem elfogyna is, mennyei örökségem van az Úrban. „Fogod a jobb kezemet, tanácsoddal igazgatsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz be engem.” Szegényebb vagyok, mint ők, akiknek a többsége nem is becsületes úton jutott gazdagsághoz, de az én kincseim időtállóak. Hol lesz az ő gazdagságuk, és hol lesznek ők maguk is akkor, amikor én még mindig leszek, sőt a mostaninál még boldogabb leszek, mert Isten az Ő dicsőségébe fogad be engem!
És végül néhány mondatot Pál apostolról. A korinthusi levelekből megtudjuk, hogy abban a gyülekezetben egy időben csúnya rágalmakat terjesztettek róla. Még azt is kétségbe vonták, hogy apostol. Hogy Jézus küldetésében járt köztük, pedig Pál írja nekik: nézzetek körül, nézzétek meg magatokat: Kik voltatok, és kivé lettetek. Ilyen változást csak az élő Krisztus tud mindenkinek az életében véghezvinni. Én ezt a Krisztust hirdettem nektek és vittem közétek.
De nem nagyon vitatkozik, végül is azt mondja: „Semmi vádat nem tudok önmagamra mondani, de nem is ez tesz igazzá, hanem aki fölöttem ítélkezik, az Úr az.” (lKor 4,4). Vagyis azt mondja: nem esett jól, amit mondtatok rólam, meg az evangélium hitelét is rontottátok ezekkel a hazugságokkal, de végül is nem csinálok ebből nagy ügyet. Aki engem tárgyilagosan meg tud ítélni, az egyedül Isten, és én Őelőtte állok. Én magamról sem mondok véleményt, mert úgy is elfogult vagyok, ti meg még inkább. Nekem az a fontos: Istennek mi a véleménye rólam.
A támadások pergőtüzében eljut erre a belső szabadságra. Nem esik jól, amit tesztek velem, de úgyis az a döntő, hogy Isten kinek lát, mert az vagyok.
Amikor pedig kiderül, hogy egymást is marják valamilyen vitás kérdés miatt, akkor azt írja nekik: „Nagy gyarlóság bennetek, hogy pereskedtek egymással. Miért nem szenveditek el inkább a sérelmet? Miért nem tűrítek el inkább a kárt?” (lKor 6,7.)
Ki az, akiről ilyeneket ír a Szentírás, hogy elszenvedte a sérelmet? Szó szerint ezt olvassuk róla: „Szenvedvén nem fenyegetőzött, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, hanem hagyta az igazán ítélőre.” Jézusról mondja ezt az ige, és Pál Jézust ragyogtatja föl a korinthusiak előtt. Azt mondja: úgy kellene elszenvednetek a szidalmakat, sérelmeket, veszteségeket, kárt, ahogyan a mi Urunk Jézus szenvedte ezt közöttünk. És akkor a mi Urunk Jézust mutatnátok fel az ellenségeiteknek meg az ellenfeleiteknek. Készek vagytok-e erre?
III. Most próbáljuk összeszedni azt a néhány fontos szempontot, ami az említett bibliai történetekből kitűnik. Mit tanácsol nekünk Isten igéje, hogy amikor ilyen helyzetbe kerülünk - és megint mondom, valószínűen mindannyian kerülünk vagy kerültünk ilyenbe -, akkor mi lenne igazán Isten gyermekéhez méltó magatartás?
1) Az első, amit szeretnék említeni, az, hogy ha rosszat mondanak rólunk, mielőtt ökölbe rándul a kezünk, gondolkozzunk el azon: Hátha igaza van neki? Ha csak l százalékban is igaza van, már segített, hogy valami rosszból, bűnből kijöjjek. Isten sokszor az ellenségeinket használja fel arra, hogy a leghatározottabb mozdulatokkal tisztogassa általuk az életünket. Az ellenség szeme veszi észre sokszor a legjobban ránk jellemző hibát és bűnt. Nem védekezni kell, hanem megalázkodni. És amiben igaza van, abban igazat adni. Nem is neki, hanem - Istennek. Ő ítél minket sokszor az ellenségeinken vagy rosszakaróinkon keresztül is. És engedjük csak, hogy ítéljen, mert úgy tisztul az életünk, ha az Ő ítéletét bűnbánat és bűnvallás követi. Nem védőbeszédet kell tartani, hogy ha hibáinkat, bűneinket az orrunk alá dörgölik, általában megtoldva és kiszínezve, és az rosszul esik. De ami abban igaz, azt valljuk meg Istennek, és hagyjuk el. És ne adjunk okot az ellenségnek a rágalmazásra.
2) A második: meg kell tanulnunk Dávidtól meg a többiektől túllátni azon, akitől a sérelmet el kellett szenvednünk, és azon a sérelmen, ami éppen most nagyon fáj. Isten gyermeke tudja: nem a sértővel van neki dolga. Neki mindig az élő Istennel van dolga. Vele semmi nem történhet Isten nélkül. Isten azt pontosan tudja, hogy Dávidnak az maga is nagy próbatétel, hogy a fia fellázad ellene, és a népének egy része vele tart. S akkor még idejön Sémei, és éppen akkor kezdi ezt mondani. Ráadásul nem is igazat mond, még rágalmazza is. Sokszorosan megpróbálja ez őt. És ő mégis egyértelműen látja: neki nem Sémeivel van vitája. Ő ezt Istentől fogadja el. Nem egészen érti, ez most miért következett be, de majd az Úr megmagyarázza. Vagy ha nem magyarázza meg, Ő akkor is tudja mit csinál. De ő egyszer és mindenkorra az élő Isten kezére bízta magát, aki nem teszi le átmenetileg az Övéit, hogy maradjanak magukra. Ő most is Isten kezében van, ott fog formálódni, tisztulni, ott akar neki Isten ajándékokat adni. Miért éppen így? Ezt nem tudja. Majd a végén kiderül. De túllát a sérelmeken, és legfőképpen azokon, akik sértegetik, és Istenre néz.
3) A harmadik ebből következik: Isten gyermeke ezért nem bosszúálló soha! Nem azzal van dolga, akitől a sérelmet elszenvedi, azt Istentől fogadja el. Lehet, hogy így, ilyen őszintén azt mondja, mint Aszáf: nem értem. Gondolkozom, de túl nehéz ez nekem. - Olyan őszinte, kedves hang ez. Gondolkozik tovább is, és várja a választ. Nem akar bosszút állni. Azért sem, mert meg van írva, hogy „enyém a bosszúállás, én megfizetek - ezt mondja az Úr.” És azért sem, mert az ellenségét is meg akarja menteni abból a gyűlölködésből, ami miatt az ellenségévé lett.
Amikor az első keresztyének ellen frontális támadást indított a hatalom és a hatóság, akkor azt olvassuk a Cselekedetek könyve 4. részében: elkezdtek imádkozni. De nem azért, hogy az Isten villáma sújtson le, az ellenségre, még csak nem is azért, hogy védje meg őket a támadásoktól, hanem azért, hogy őhozzájuk is eljusson az evangélium, mert az fogja megváltoztatni őket. És azért könyörögtek: adj a te üldözött szolgáidnak bátorságot, hogy teljes nyíltsággal szólják továbbra is az igét, hogy ők is meghallhassák, és rájöjjenek arra: másként is lehet élni, mint hogy átharapjuk egymás torkát. Hogy változzanak meg.
Ugyanez történik itt Aszáffal. Láttuk, hogy az imádságának vagy elmélkedésének az elején háborog, és dühös azokra, akiknek az életében az ilyen anomáliákat látja. Aztán az Isten előtti csendben megérti egyrészt azt: milyen gazdag ő így szegényen is Istenben, a vele való közösségben, másrészt: mi lesz ezeknek a végük, és elkezd aggódni értük. Nemcsak sajnálni, az kevés. Aggódni. Vagy amit az első keresztyének tettek: imádkozni, és mindent megtenni, hogy ők is megváltozzanak, és gyűlölködő ellenségekből legalább néhányan közülük Isten gyermekeivé legyenek.
Nem tudom, érezzük-e, mennyivel emelkedettebb szemlélete ez az egész sérelem-ügynek, mint ami úgy általában jellemző az emberekre? Megütöttek, ökölbe rándul a kezem, visszaütök, - lehetőleg nagyobbat, mint amekkorát kaptam. Ő se hagyja magát, ő is visszaüt és ebből lesznek a világégések.
Ez az ige egészen más utat, más gondolkozást, más szemléletet tanácsol nekünk.
Az első tehát az volt: figyeljek oda, hátha valamiben igaza van. Bűnbánattal kezdjem, ne védekezéssel. A másik az volt: lássak túl mindig a sérelmen és a sérelmet okozón. Istentől fogadom el az életem nehézségeit is. A harmadik: ezért nem lesz bosszúálló Isten gyermeke, sőt inkább aggódik azért, aki ellene vétkezett, és igyekszik őt kimenteni abból a helyzetből.
4) A negyedik, amit Isten gyermeke mindig tudhat: az igazság előbb-utóbb kiderül. Lehet, hogy nem azonnal. Néha - megítélésünk szerint - nagyon későn. De ezt bizonyosra lehet venni. Mondhatnak rólam akármit, Isten tudja, mi az igaz, és egyszer ez ki fog derülni. Nem könnyű ezt kivárni. Egyrészt összeté-vesztjük a magunk igazát az igazsággal, másrészt körömszakadtig bizonygatjuk, hogy nekünk van igazunk, vagy hogy az igazság a mi oldalunkon áll, vagy mi az igazság oldalán állunk.
Jobb ezt Istenre bízni. Nem kell bizonygatni. Van olyan, hogy meg kell azért mondani, de sokszor akkor sem hiszik el. Fontos, hogy az egész ügyet merje a hívő ember Istenre bízni. Ő a nagy igazságszolgáltató. És bizonyosra vehetjük, testvérek, hogy az erkölcsi világban ugyanolyan pontosan működő törvények és törvényszerűségek vannak, mint a fizikai világban. Az az Isten, aki megszabta a csillagok milliárdjainak a rendjét, az az Isten rendet tart az erkölcsi világban is. És mindennek meg van a maga következménye.
Amit vet az ember, azt aratja is. Ezért kezd itt aggódni Aszáf. Ezek a szerencsétlenek nem tudják, hogy amikor hamissággal halmozzák a maguk vagyonát, mi lesz ennek a vége. „Megértettem, mi lesz az ő végük”. És ez a vég, ez borzalmas! Ezt a szörnyű véget csak úgy lehet elkerülni, ha most megváltoznak és abbahagyják ezt.
5) És végül az ilyen ember egészen bizonyos lesz abban, hogy ha mindent elveszítene is, ha mindenki magára hagyná is, ha ottmaradna kifosztottan, kigúnyolva, körbenevetve ellenségeitől, ő akkor is gazdagabb, mint bárki más, ha az élő Istennel szoros közössége van. Mert ez a közösség már itt kihat az ember egész életére és meghatározza azt, és csak ez a közösség az a kincs, ami nem veszíti el értékét a halállal, hanem még inkább kiteljesedik az örökkévalóságban.
„Ha keseregne is a szívem és tovább is sajogna bensőm, olyan ostoba és tudatlan volnék, mint az állat. De én mindig veled leszek. Te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. És ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” Elvehetetlen örökség, ami már itt gazdagságot jelent, és megmarad odaát is.
Mikor értette ezt meg Aszáf? Mert nagyon szenvedett a maga körül tapasztalható igazságtalanságok és a saját bőrén elszenvedett sok gonoszság miatt. Mikor értette meg ezt? Amikor: „Elmentem az Isten szent helyére, és megértettem, milyen végük lesz.” Amikor oda áll Isten elé. Egy ideig ő akarja megérteni. Gondolkozik, gyűjti a szempontokat, tényeket. Elemez. Nem érti. Azt mondja: túl nehéznek tűnik ez nekem. S akkor eszébe jut: mondjam el Istennek. Szoktam imádkozni is, miért nem ezzel kezdtem? Végül odamegy Isten elé. Lehetett volna ezzel kezdeni, de legalább végül odamegy. S egyszerre világosság dereng a sötétben. S egyre nagyobb világosság lesz, és a végén egyértelművé válik minden.
Olyan sokszor tapasztaltam már, testvérek, hogy elkezdem az imádkozást úgy, hogy nem tudom, mi a helyes döntés. S egyszer csak egészen világos lesz: ez, és semmiképpen nem az a másik. Vagy nem ismeri az ember saját szívét sem. Önmagát sem. S miközben Istennek mondja a gondolatait, vágyait, álmait, fájdalmait, egyszer csak egészen tisztán és világosan kezdi látni önmagát vagy a kilátásait.
Végzetes mulasztást követ el mindenki, aki a gondolatait, kétségeit, terveit, bűneit, sérelmeit, kapcsolatait nem viszi oda az Isten világosságába. Aki mindezeket nem Isten előtt gondolja végig, aki nem beszél vele naponta mindarról, ami vele történik. Mert amikor odament az Isten szent helyére, akkor értette meg Aszáf is ezeket a dolgokat.
Ezt a nagy örömhírt szeretném ma hirdetni, hogy odamehetünk az Isten szent helyére. Jó lenne, ha elcsodálkoznánk ezen, hogy egy ilyen magunkfajta, nyomorult ember közvetlenül a mindenható, teremtő és világot fenntartó Isten elé járulhat a maga apró-cseprő, de neki mégis nagyon súlyos dolgaival, gondjaival. Miért mehetünk közvetlenül Isten elé? Mert valaki lehetővé tette ezt.
A Biblia egész pontosan meghatározza, hogy hol nyílt út az ilyen magunkfajták számára az élő Istenhez. Abban a pillanatban nyílt út, amikor Jézus meghalt a kereszten. Akkor a jeruzsálemi templom kárpitja kettéhasadt, ami azt juttatta kifejezésre: közvetlen bejárása van a bűnösnek a szent Istenhez. Egyedül Jézus érdeméért. Egyedül Őreá való tekintettel. Így mondja ezt Jézus: az Ő nevében. De ha én, nyomorult ember, Jézus érdemére hivatkozva, az Ő nevében borulok le Isten előtt és mondom el - talán az ilyen udvariatlan gondolataimat, mint Aszáf is: Hogy van ez, hogy a kövérséget nyakláncként hordják a nyakukon, és annak megy jól, aki nem becsületes? Hát milyen világ ez, Istenem? És nekem miért nem megy egy kicsit jobban, mint ahogy megy? Én is el tudnám viselni, ha anyagilag jobban állnék. De ha ezt Istennek mondja el, egyszerre megérti. Azt is, hogy mi lesz azoknak a végük, azt is, hogy mije van neki már - elfelejtette, milyen gazdag, s azt is, hogy ebből a gazdagságból meg lehet élni, és Isten gondoskodik az övéiről és a kevés is elég. És megérti azt is, hogy ezt a gazdagságot neki nagy lehetősége megosztani. Kikkel? Az ellenséggel? Az ellenséggel! Hiszen ez is meg van írva: Adj a te ellenségednek inni, ha szomjas, és enni, ha éhes, mert ezzel elevenszenet gyűjtesz a fejére. És ezzel is kimented őt abból, hogy ellenség maradjon. Az ellenségesség rabságából mented ki őt. (Róm 12,19-20).
Könnyű erről beszélni, de amikor minket támadnak, nem könnyű megvalósítani. De Isten segítségként kínálja nekünk ezeket a szempontokat, és azt az erőt is, amit Jézus Krisztusban ad.
Még annyit: Sokan azt mondják: nagyon passzív, puhány magatartás ez, hogy úgy mint Izsák, meg Aszáf, meg mint Dávid ... Testvérek, aki ezt gyakorolja, az tudja, hogy ez milyen kemény aktivitást jelent. Mert ez azt jelenti, hogy az ember kíméletlenül leleplezi a saját hiúságát, büszkeségét, megsérthetőségét. Keményen szembenéz önmaga leleplezett bűneivel, és ezeknek kemény ütéseket ad. Ez azt jelenti, hogy kész önmagát megtagadni. Ez azt jelenti: védi a másikat, még az ellenségét is, önmagától is. Ez azt jelenti: két kézzel ragaszkodik az élő Istenhez, hiszen a vele való közösségbe beágyazva bírja ki mindazt, amit el kell hordoznia. Ez nemcsak hogy aktív, hanem nagyon férfias és katonás magatartás. Sok harcot jelent, de hát győzelmek csak harcok közben szoktak születni. Ez vezet a győzelmes keresztyén élethez.
Nem tudom, kit milyen támadások értek eddig. Nem tudom ki mi miatt szenved éppen most. Nem tudom, esetleg közülünk ki milyen bosszútámadást készít elő éppen ezekben a napokban. Azt tudom, hogy az a Jézus, aki szenvedvén nem fenyegetőzött és szidalmaztatva nem szidalmazott, nekünk is tud adni erőt ehhez a helytálláshoz és ehhez a fajta győzelemhez.
Egy kéréssel hadd fejezzem be: Menj be az Isten szent helyébe! Legyen még ma egy félóránk, amikor odaállunk Isten elé, és elsoroljuk azt, ami a szívünkben van. Ha ez ilyen keserű pöfögés, mint ami Aszáf szívéből kijött, akkor azt mondjuk el neki, de engedjük, hogy odakerüljön az Ő világosságába mindaz, ami most megterhel, és majd meglátjuk, hogyan jövünk ki a szent helyből. És ettől kezdve naponta többször menjünk oda hozzá. Mindig, amikor arra csak néhány perc is van, de szánjunk rá olykor időt, hogy odaállunk Ő elé. Mert nagyon igaz ám az, amit egy szenvedő hívő testvérünk így írt egyszer:
„Csak légy egy kissé áldott csendben:
Magadban békességre lelsz.
Az Úrrendelte kegyelemben
örök bölcs célnak megfelelsz.
Ki elválasztá életünk,
jól tudja, hogy mi kell nekünk.”
(274,3. ének)
Beleértve a bántásokat is.

Ezekben a fejezetekben, amiket most olvasunk Ézsaiás könyvéből, Isten perel az Ő népével. Így is szokták nevezni ezeket: perbeszédek. Azt bizonygatja folyamatosan, hogy nem érdemes bálványokban hinniük, mert azok nem segíthetnek rajtuk. De meg lehet térniük Istenhez, és érdemes benne bízniuk, mert Ő mindenható Úr.
Ebből a most felolvasott szakaszból egy olyan vonást szeretnék kiemelni, amit említ Isten a bálványokkal és önmagával kapcsolatban is. Azt mondja: a bálványokat nektek kell hordoznotok, én viszont hordozlak titeket. A bálványokat az embernek kell hordoznia, mint terhet, Isten viszont hordozza azokat, akik benne bíznak.
Mit jelent ez, hogy „összerogyott Bél, leroskadt Nébó, állatokra és barmokra rakták szobraikat, amelyeket nektek kellett hordoznotok, most fáradt állatokra kerülnek teherként?”
Izráel népe itt még a babiloni fogságban volt, de Isten éppen itt ígéri a szabadítást. „Eljön szabadulásom hamar, szabadítást szerzek az én népemnek.” Azt ígéri a népnek: eljön a szabadulás órája, már feltörőben van a saskeselyű, akit Ő elhív, a feltörekvő perzsa birodalom egyre hatalmasabb, és Babilont, amely meg van győződve, hogy örökké a világ ura marad, könnyűszerrel legyőzi majd Perzsia. És akkor mentik majd a babiloniak istenszobraikat, de azok menthetetlenek lesznek.
Ezzel a megrendítő képpel kezdődik ez a fejezet. Már ott van a kapuk előtt az ellenség, már tudja Babilon, hogy megdőlt, és akkor - mint a háború idején egy-egy könyvtárat igyekeztek menteni, - most mentik az istenszobrokat a templomokból. Bél volt a főisten, akinek a tisztelete később Márdukéval egyesült, és Márduknak a fia volt az a Nébó. (Az ő nevéből kölcsönözte Nabukodonozor a maga királyi nevét.) Tehát a két legfőbb isten szobrát is menteni akarják. Részint utána kötik az öszvéreknek, hogy vonszolják a szobrokat, részint rárakják a teherhordó állatokra a kisebb méretű szobrokat. A kőszobor azonban - ha kisméretű is - nagyon nehéz. Hajszolják az állatokat, mert menekülnek. Nem bírják, összerogyik az állat. Leesik a sárba az istenszobor, az ellenség pedig ott van a nyomukban, és az ellenség szokása az volt, hogy ha győzött, a legyőzötteknek az isteneit is bevitte a maga templomába, mint győzelmi jelvényt.
Ez lesz a ti isteneitekből, Babilon isteneiből - mondja itt az élő Isten. És minden bálvány erre a sorsra jut. Vonszolják őket, próbálják menteni, ahelyett, hogy azok mentették volna meg azokat, akik bennük bíznak, de hát erre nem képesek. Az ember viszi isteneit, de nem bírja, összerogyik az ember, összerogyik az állat, sárba hemperegnek az istenszobrok. Miféle istenek ezek?! Van eszük azoknak, akik ilyeneket tisztelnek istenként? Ti is ide akartok süllyedni? - kérdezi Isten az Ő népét. Amikor az élő Urat megismertétek, az Ő csodáit láttátok, vele személyes kapcsolatban lehetnétek, újra és újra engedtek annak, hogy különböző korszerűnek kikiáltott bálványokat tiszteljetek.
Ez a kép van itt, ezzel indít: nektek kellett hordoznotok ezeket az isteneket. Én viszont - mondja az Úr - születésetek óta hordozlak benneteket, én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg és én szereztem szabadulást nektek.
Mit ért ezen Isten, hogy hordozza az Ő népét? Nagyon sokszor előfordul a Bibliában ez az állítás. Csak néhányat, talán a három legjellemzőbbet hadd olvassam fel. Ezt mondja Isten az Ő népének, amikor kihozza Egyiptomból és megérkeznek az ígéret földjéhez: „Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon, és hogyan hoztalak ide benneteket.” (2Móz 19,4).
Azt mondják, van egy sasféle, amelyikből bőven volt akkor azon a vidéken, amelyik úgy tanítja repülni a kicsinyeit, hogy amikor már elég erősek, erőszakkal kizavarja őket a fészekből: tessék próbálgatni a szárnyukat, de ott köröz alattuk, és amikor már nagyon elfáradtak és nem bírják tovább, akkor kiterjeszti a szárnyait, és az ő szárnyaira landolhatnak a tanuló kicsik, és viszi őket a szárnyain. Isten így hordozza a benne bízókat. Hagyja, hogy éljék a maguk életét, sőt Ő ad nekik sokszor feladatokat, de soha nem hagyja magukra őket. Ott van mellettük, mint a sasmadár, amelyik a fiókáinak a röptét figyeli, és ha már nem bírják tovább, mielőtt lezuhannának vagy összeroppannának, kiterjeszti szárnyait alattuk, és a szárnyain hordozza őket.
Egy másik nagyon szép kép: „A pusztában is láttad, hogy úgy vitt téged Istened, az Úr, ahogyan fiát viszi az ember, az egész úton, amelyen jártatok, így hordozott titeket.” Nem kell részletezni, önmagáért beszél ez a kép. (5Móz 1,31).
És itt, az Ézsaiás könyvében később olvasunk még egy szintén sokatmondó megállapítást: „Szereteté-vel és könyörületével váltotta meg őket Isten, felkarolta és hordozta őket ősidőktől fogva.”(Ézs 63,9). Itt már a könyörületre, a szeretetre is szükség van. Isten tehát hordozza azt, aki benne bízik. Aki pedig nem Őbenne bízik, hanem bárki mást léptet elő istenné az életében, annak hordoznia kell a maga isteneit, és teherré válnak a számára.
Nos, ezt szeretném a felolvasott fejezet alapján három vonatkozásban megvilágítani. A bálványok terhet jelentenek az embernek, amiket hordoznia kell, az élő Isten erőforrás, aki hordozza azt, aki Őbenne bízik.
a) Beszél erről a Biblia a vallásosság szempontjából. Jézus vitázik azokkal a farizeusokkal és írástudókkal, akik nagyon vallásosak voltak, és az ő vallásosságuk egyebek közt ebben is megmutatkozott, hogy „Súlyos és elhordozhatatlan terheket köttök össze, és az emberek vállára rakjátok, magatok azonban egy ujjal sem akarjátok azt mozdítani.” (Mt 11,24).
Elhordozhatatlan terheket rakni az emberek vállára. Mit jelent ez? Azt jelenti: millió előírás. Ezt meg kell tanulnod, ezt be kell tartanod, ezt nem szabad csinálnod, ezt muszáj csinálnod határidőre, naponta ennyiszer meg annyiszor. Olyan terhek, amiket nem bír el az ember. Azt a rengeteg tilalmat és parancsot, amit Jézus idejében a vallásos vezetők az emberek elé tettek fejben tartani sem lehetett, nemhogy megtartani. (284 parancs és 365 tilalom volt ez, ennyire bontották fel a tízparancsolatot.) Következésképpen az ember mindig bizonytalan abban, hogy most elég jó vagyok-e Istennél. Én ugyan igyekeztem, de nem tudom, hányat nem tartottam meg. Nem jutott eszembe, nem sikerült megvalósítani, a körülmények nem engedték. Igyekszem pótolni, de hátha úgy nem érvényes ... Állandó a bizonytalanság. Elhordozhatatlan teher. Amikor nem az élő Istent tiszteli valaki úgy, ahogy azt Ő megmondta, menthetetlenül belebonyolódik a maga bálványaiba és a vallásosság teherré válik a számára, ami kedvét szegi, kénytelen-kelletlen kötelesség, állandó belső bizonytalanság. Soha nem tudhatja azt: vajon Isten szereti-e, meg van-e elégedve vele? Megszerezte-e már az üdvösséget, vagy már el is veszítette? Itt körülöttünk is élnek olyan vallásos csoportok, amelyeknek ez az egyik nagy nyomorúsága. Isten őrizzen meg ettől minket!
Ezzel szemben mit ígér Isten azoknak, akik benne bíznak, és mit tapasztalnak azok, akik benne bíznak?
Ugyancsak az Ézsaiás könyvében olvassuk: „Ő erőt ad a megfáradottnak, és az erőtelen erejét megsokasítja.” A bálványok kiszívják az erejét annak, aki tisztelni akarja őket, Isten erőt ad nekik. A vele való kapcsolat erőforrás. A hozzá való imádkozás nem kötelesség. Nem kötelező imádkozni. Ez nagy lehetőség! Olyan lehetőség, amit a hívő örömmel megragad, amikor csak lehet: úton, útfélen, villamoson kapaszkodva, házi munkát végezve vagy félretéve minden munkát és egy csöndes sarokba elvonulva. Öröm, amit nem mér stopperórával: mennyit teljesített, és az vajon elég-e? Legtöbbször még szívesen folytatná, de valami miatt abba kell hagyni, aztán mihelyt teheti, folytatja ott, ahol abbahagyta, vagy valahol egészen másutt.
Ebben a nagy szabadságban éli Isten gyermeke a maga örvendező életét, hogy az én Istenem, akit tisztelek, lehetőségeket biztosított nekem. Kezembe adta az Ő igéjét. Nem kötelező olvasni, sem naponta, sem hetente. Semmi nem kötelező ... De nagyon kíváncsi vagyok rá, mit mond nekem, s alig várom, hogy elővehessem és csendben odafigyelhessek.
Ez nem megnyomorítja az ember életét, hanem felszabadítja, és egyre boldogabbá teszi. Valami mély szeretetkapcsolat van az élő Isten és a benne igazán hívő ember és nép között. És ebbe a szeretetkapcsolatba ágyazva történik minden. Nem kötelesség, nem kell teljesíteni semmit. Örülök, hogy jöhetek hozzá. Mint akit nagyon szeret az ember és szívesen tölt vele időt, nem kell magyarázkodni, ha valami mást csinál, nem sértődik meg. Aztán alig várja, hogy újra együtt legyen és folytathassa. Nincs előírva: kinek mi a kötelessége. A szívébe van írva, hogy legszívesebben mindig vele lennék, és semmiképpen nem akarok neki szomorúságot okozni. Szeretnék mindig örömet szerezni. Nem azért, hogy érdemeket gyűjtsek nála, hanem azért, mert szeretem. És az Istennel való kapcsolatunkat még motiválja a hála is, amiről néhány héttel ezelőtt volt szó. Az Isten gyermekeinek a szabadsága - ahogyan Jézus mondja. Ez egészen más, mint valamiféle görcsös bálványtisztelet.
Isten nem terheket rak ránk, ellenkezőleg: vagy erőt ad a terheinkhez, vagy leveszi rólunk az elhordozhatatlan terheket. „És te levetted rólam bűneimnek terhét” (Zsolt 32,5). És kire tetted? "Az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette." Kire? Jézusra, aki betegségeinket hordozta, fájdalmainkat viselte, és aki azt mondja ma is mindenkinek: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik terheket hordoztok, és én megnyugtatlak titeket. És vegyétek fel magatokra az én igámat.” Miért éppen ezt a képet használja Jézus? Mert a járom kétszemélyes teherhúzó eszköz. Az egyikben ott van az én Uram, a másik helyre odaállok én, és ketten viszünk minden terhet. Ezért hív magához. És így tapasztalom meg, hogy az Ő igája valóban gyönyörűséges, és az Ő terhe könnyű. (Mt 11,28-30).
Nem tudom, hogy ebben a szabadságban és örömben élünk-e? Vagy sokszor nekünk is teher, kötelesség bizonyos vallásos előírások gyűjteménye. Valamit teljesíteni akarunk, felmutatni, a magunk érdemeit számon tartani, hogy arra hivatkozhassunk Istennél. Ha ez jellemez valakit, akkor nem az élő Istent imádja. Akkor bálvány lett belőle. Mi Istent is tudjuk bálvánnyá lefokozni. Elképzelünk magunknak egy Istent, és elképzelünk magunknak egy sajátos istentiszteletet. De aki az élő Istent ismeri és vele kapcsolatban van, azt hordozza Isten, és ezt tapasztalja boldogan napról-napra: nem én hordozom ennek a terhét, Ő hordoz engem. És amit nekem kell vinni, ahhoz vagy erőt ad, vagy vele együtt hordozhatom, vagy leveszi rólam, hogyha az például bűnteher.
b) A másik összefüggés, amiről a fejezetünkben olvastunk, az, hogy a bálványok baj esetén tehetetlenek. Kiáltanak hozzájuk, de nem felelnek, sőt nem is hallanak. Hiszen hogy készülnek? Az egész folyamatot leírja Ézsaiás, ironikus éllel. Előveszi valaki az erszényt, és kiönti az asztalra az aranyat. Azt az ötvös megvizsgálja, leméri - még kellene hozzá egy kicsi, aztán megfelelő módon kezelésbe veszi, és csinál belőle szobrot, és azt mondják: ez isten. Értelmes ember, aki ilyet mond? S utána hajbókolnak előtte, egy kosár élelmiszert, gyümölcsöt visznek oda neki. Miért? Hogy egyen az aranyszobor? Így akarnak érdemeket gyűjteni.
Jeremiás még inkább nevetségessé teszi ezt a vállalkozást. Azt írja: viszikhordják őket. Kimegy az ács a szekercével az erdőre, kinéz magának egy szép szál fát, kivágja, és abból lesz az isten. Ehhez aztán érdemes imádkozni. Hát imádkozzatok hozzá - mondja az Úr az Ő népének, aztán majd meglátjátok, hogyan segítenek a bajban. Tehetetlenek. Ahogy mondani szoktuk: teddideteddoda. Itt is azt mondják: felveszik, vállukra veszik, hordozzák, aztán felállítják. Megerősítik, hogy el ne essen, orra ne bukjon az isten - és még úgy is orra bukott. Olvasunk a Bibliában egy ilyet: megerősítették, mégis orra bukott Dágon. Mert a bálványoknak hódolniuk kell az élő Isten előtt, mert egyedül Ő az Isten.
Nos, némák és tehetetlenek. S ezzel szemben a mi Urunk? Azt mondja: emlékezzetek, hogy mi mindent tettem veletek, és piruljatok, hogy mégis hűtlenek lettetek. Emlékezzetek arra, hogy én vagyok Isten. Kihoztalak titeket Egyiptomból. Szóltam, és megvalósultak a terveim, és most is elhívok valakit, és általa kiszabadítalak titeket a fogságból. - Ő cselekszik. A bálvány: az ember keze munkája. Az egész világ és minden esemény meg az Isten keze munkája. Itt emlékezteti Isten az Ő népét arra, hogy Ő küldte őket fogságba, mert betelt az ítélet rajtuk. Ő indította akkor Babilont, hogy vigye el fogságba őket, de Ő szabta meg a fogság végét is. És most indítja Czirust, és jön, és kiszabadítja a fogságból őket. Isten uralkodik, Ő ténylegesen Úr! Neki megvan a maga terve, van koncepciója, és ennek az alapja a népe iránti szeretet. Akkor is, ha ilyenek. És most megint jövőt készít nekik, még szebbet, mint eddig. Térjenek vissza hozzá!
A bálványok tehetetlenek, tedd-ideteddoda. Az élő Isten uralkodik. Gondolkozik, tervez, megvalósít, cselekszik. Senki nem keresztezheti a szándékait! Minden ember felett teljhatalmú Úr. Azt csinál az Ő népével, meg annak ellenségeivel is, amit akar. És Ő végső soron mindig jót akar. Még a próbákat is úgy építi be a maga terveibe, hogy az az övéinek a javát szolgálja.
c) A harmadik összefüggés, amire még figyeljünk fel: többször is hangsúlyozza, hogy a pogányok a maguk bálványszobrait a kezükben tartják. Megfogják, leteszik, felállítják, hordozzák, kézben tartják őket. Az élő Istent viszont az jellemzi, hogy Őt nem tarthatja a kezében senki, de Ő tartja a kezében ennek a világnak a kormányát, az emberek szívét, akaratát - mindent. Őt nem lehet kézbe fogni, nincs szobra. Ezért nem lehet idébb-odább tenni. Őt nem lehet rákényszeríteni semmire. Felette nem uralkodhat az ember.
Még úgy sem, ahogy Mózes megpróbálta, amikor mindenáron meg akarta tudni Isten nevét. Ha megkérdezik, ki küldött engem, mit mondjak? Mi a te neved? És erre mit mond Isten? Vagyok, aki vagyok. Ha megkérdeznek, akkor mondjad azt: a Vagyok küldött engem. Hát az milyen név? Most megmondta a nevét vagy nem? Nem mondta meg a nevét, mert Isten nem szolgáltatja ki magát az embernek. De megígérte Mózesnek: vagyok, aki vagyok; amit így is lehet fordítani: ott leszek, ahol ott leszek. Majd meglátod, hogy én mindig jelen leszek ott, ahova küldelek. Te nem uralkodhatsz rajtam. Nem tudod meg a nevemet. Mert Isten Isten, az ember pedig ember, és az ember nem tarthatja kezében Istent. De folyamatosan tapasztalhatja a jelenlétét. Imádhatja és szolgálhatja Őt. Mózes nem foghatta kezébe Istent. De Isten kezébe fogta és elkezdte használni Mózest, és az ismeri meg Istent igazán, és annak lesz ez egészen magától értetődő, hogy egyedül Ő az Isten és minden bálvány emberi kitalálás, aki elkezdi engedni, hogy használja őt Isten. Eközben ismerjük meg Őt igazán, amikor engedem, hogy a kezébe vegyen. Nem én akarom a kezembe venni. Nem én akarok rajta uralkodni. Nem én akarok utasításokat adni még ilyen kegyes formában sem, hogy imádságban utasítom Őt. Én nem utasítom Őt. Az alapállásom ez: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Itt válik igazán emberré az ember, amikor Istennel ilyen személyes és szoros kapcsolatba kerül, úgy, hogy Ő mint Úr elkezd használni engem a maga dicsőségére, mert erre teremtett, és mások javára - akár Mózesnek hívják, akár Czírusnak, akár hisz Őbenne, akár nem hisz, - még azt is tudja használni, - de aki hisz, az önként engedelmeskedik neki. És ebben az engedelmességben ismeri meg az ember Istent.
Végső soron erre hívja Isten az Ő elpártolt népét, erre hívja vissza. Mondom ezzel az elkoptatott szóval: megtérésre hívja, de annak ez a tartalma, hogy: lassan ti is bálványimádókká züllötök. Sokszor ti is úgy gondoltok az élő Istenre, mintha Ő is bálvány lenne, aki felett uralkodhattok, akit használhattok, akit felhasználhattok, akihez beterjeszthetitek a kéréslistát, megszabjátok a határidőt, és fel vagytok háborodva, ha nem teljesíti a kívánságaitokat. Ő nem azért van, hogy a ti kívánságaitokat teljesítse. Ő sokkal többet ad nektek, mint amit kívántok. És Ő mindenekelőtt azt kívánja, hogy kezdjetek el bízni benne és engedelmeskedni neki. Aztán majd akkor kaptok olyan gazdagságot - mert ez a közösség tesz olyan gazdaggá, amit senki nem tapasztalhat meg, aki bálványokat tisztel, vagy Istenből is bálványt csinál, mert elképzeli magának, és azt gondolja, hogy Ő az.
Arra biztatja tehát Isten az Ő népét, hogy merjék Őt megismerni, akarják Őt elismerni. Kezdjék el újra azt, hogy benne bíznak, egyedül tőle várnak mindent, abban a nyomorúságos helyzetben a szabadulást például; és annak fogadják Őt el, akinek kijelenti magát. És ezzel a tisztelettel kezdjenek engedelmeskedni neki.
Jó lenne, ha a vallásosságunk terén is egészen kitisztulna a kép, és nem terhet jelentene az. A bálványaink megterhelnek. Ha terhet jelent, - bálványt tisztelünk valahol. Az élő Isten felemel, hordoz, nem terhet rak ránk. - Az élő Isten nem tehetetlen, mint a bálványok. Akkor imádjuk, tiszteljük, dicsőítjük Őt igazán, ha minden helyzetben reméljük, hogy neki innen is van megoldása, ebből is tud kiutat mutatni, erre nézve is kész van a szabadítása, és idejében meg fogja mutatni. - És ha végképp szakítanánk minden olyan törekvéssel: azért egy kicsit hadd uralkodjam én rajta, én tanácsolom Őt, én befolyásolom Őt, megmondom, mit csináljon ... És eljutnánk oda: Uram, itt vagyok és állok rendelkezésedre. Azt csinálsz velem, amit akarsz. Azt végezd el bennem, amit jónak látsz, oda küldj, ahol engem akarsz használni. Eközben ragyog fel előttünk Istennek az igazi nagysága.
Boldog ember az, akinek az élő Isten az Istene, és aki nem bálványokat tisztel.

Ismét itt vagyunk a reformáció emlékünnepének a küszöbén. 478 évvel ezelőtt, 1517. október 31-én szögezte ki Luther Márton híressé vált 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Ezzel mozgalomszerűen is elindult a 16. századi egyházreformáció.
A reformátorok legnagyobb felismerése akkor a Bibliából az volt, hogy Isten ajándékként adja nekünk az üdvösséget, és nem az ember érdemei szerint. Tehát nem a jócselekedeteink jutalmaként kapunk Istentől bármi jót, legfőképpen a bűnbocsánat, az örök élet, az üdvösség ajándékát, hanem egyedül Jézus Krisztus érdeméért, Őreá való tekintettel, az Ő kereszthaláláért ajándékoz meg bennünket. Mi ajándékként kapjuk, ingyen, de az árát Jézus fizette meg, az Ő tiszta, bűn nélküli életével.
Tehát az üdvösség, és egyáltalán az, hogy az ember az életén alapvetően változtathasson, kegyelemből van, és ezt hittel tudjuk elfogadni, vagyis komolyan venni. Kegyelemből hit által, és nem a cselekedetekért - ahogy itt olvastuk -, hogy senki se dicsekedjék.
Felmerül a kérdés, hogy akkor a cselekedeteknek egyáltalán semmi jelentőségük nincs a reformáció egyházainak a tanításában? Hogyne lenne! Éppen ezek az egyházak igyekeznek mindenben a Szentíráshoz igazodni, és a Biblia hangsúlyozza a jócselekedetek fontosságát. Annyira hangsúlyozza, hogy egy mondaton belül olvastuk itt azt: „Kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. Nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azokban járjunk.” Éppen erre nézve teremtett bennünket Isten. Csak a sorrend más a Biblia tanítása szerint, mint ahogy az a közgondolkozásban él. Éppen erről szeretnék ma szólni.
Mindig szerettük megfordítani az Isten sorrendjét, mert sérti a büszkeségünket és hiúságunkat. Jézus idejében, Pál kortársai között és ma is szokták kérdezni az emberek: ezt érdemlem én Istentől? Ami azt jelenti: nekem vannak érdemeim, és ha Isten ezek alapján bánna velem, akkor meg kellene kímélnie minden próbától, veszteségtől, nehézségtől, mert nem azt érdemlem tőle, és el kellene halmoznia engem minden jóval, mert azt érdemlem. Hiszen én mindenkinek segítek - tesszük hozzá még sokszor. Amiben tükröződik a szemléletünk: én akarok valamit tenni, valamit teljesítek, és erre válaszképpen illik Istennek jót tennie velem, vagy ajándékokat adni nekem. Előbb én segítettem, tettem jót, cselekedtem sok nemeset, és akkor most Isten, erre való tekintettel, adjon nekem ajándékot.
Jellegzetesen ez volt a Jézus-korabeli farizeusoknak a szemlélete. Több helyen olvassuk, hogy fel is sorolják: böjtölök kétszer egy héten, dézsmát adok mindenből, betartom az egyházam előírásait, megülöm az ünnepeket; ennek fejében adjon az Isten nekem üdvösséget. Én már megszolgáltam, én már megérdemlem. Vannak hitványak, vámszedők, bűnösök, paráznák - azoknak még igyekezniük kell, de ha engem néz az Isten, akkor illik észrevennie a teljesítményeimet és viszonozni azt, válaszolni arra sok jóval, az üdvösséggel is.
Pál apostol azokkal vitázott, akik ugyanezt várták annak fejében, hogy a mózesi törvényeket betartották. Ő többször felteszi ezt a költői kérdést a leveleiben: most akkor a törvény teljesítése alapján kapunk Istentől üdvösséget? Nem - válaszolja -, hanem kegyelemből, amit hittel tudunk elfogadni.
Tehát a Biblia alapján fontosak a cselekedetek, de a jócselekedet mindig válasz, következmény, gyümölcs. Előbb el kell ültetni a fát, néhány évig gondozni, aztán majd utána terem gyümölcsöt. De, ha az jó fa, akkor terem gyümölcsöt. Pontosan ezért ültették el, hogy teremjen. Azért igazít meg Isten minket és ad új életet, hogy azokat a jó cselekedeteket tudjuk majd végezni, amelyeket Ő készített el a számunkra.
A Biblia gondolata tehát ezzel kapcsolatosan az, hogy nem a cselekedeteink jutalma az üdvösség, hanem a hittel elfogadott üdvösség jutalma az, hogy képesek leszünk jót cselekedni. Mert nem magától értetődik, hogy valaki a szó bibliai értelmében tud jót cselekedni. Mi a jó cselekedet? Isten akaratának a cselekvése. Úgy, ahogy megszületünk, nem is tudjuk, mi az Isten akarata. Sőt azt olvassuk a Bibliában: képtelenek vagyunk azt cselekedni. Még ha eljutunk is oda, hogy teljes csőd az életem, és kész lennék neki engedelmeskedni. Nem tudunk engedelmeskedni. Annyira megrontotta a bűn az embert, még az akaratunkat is, hogy nem tudja a bűnbeesett ember az Isten akaratát cselekedni. Csak az újjászületett ember tudja azt felismerni és cselekedni. Egyáltalán nem egyszerű dolog a szó bibliai értelmében jót cselekedni.
Akkor a nem hívő ember nem is tud jót cselekedni? Dehogynem. A szó viszonylagos értelmében nagyon sok jót tud tenni. És még mindig sokkal jobb, ha viszonylagos értelemben is jót teszünk egymással, mintha gonoszkodunk. De az isteni mércét nem üti meg soha a legnemesebb törekvésünk sem, és az abból következő akcióink, cselekedeteink sem, mert egyszerűen képtelenek vagyunk Isten szerint gondolkozni és cselekedni addig, amíg Jézus Krisztus a hit által nem él az emberben és nem az Ő Szentlelke irányítja.
Érdemes megfigyelnünk, ami a legnemesebben gondolkozó, és a legtöbb jót cselekvő ember szemléletében is sokszor felszínre jön: tegyünk jót egymással, legyünk emberségesek. Ez nagyon jó. Ez a maximum, amire Isten nélkül képesek vagyunk. De mit gondolunk közben gyakran? Én is rászorulhatok még, hogy segítsenek rajtam, segítek hát én is most a bajba jutotton. Vagy: nekem is segítettek, amikor bajban voltam, odaállok hát én is a bajban levő mellé. Vagy: nekem ugyan nem segítettek, mikor ilyen bajban voltam, de én mégis segítek most a másiknak.
Nem tudom, érezzük-e, mennyire üzlet az alapja ennek az akciózásnak. Én is rászorulhatok még, hát én is teszek valami jót. Ez a motívum. Vagy mennyire az: magamat különbnek akarom tartani, s magamnak is bizonyítom, hogy az vagyok. Ő ugyan nem segített a múltkor, de én most segítek rajta. És a tetteink mélyén ott van a magam dicsőségének a keresése. Azzal, hogy segítek, már föléje magasodom annak, akinek most segítek, várom annak a viszonzását, várom, hogy ezt észrevegyék, elismerjék. Lehet, hogy ez nem mindig nyilvánvaló és nem direkt ez a törekvés, de aki becsületes, a szíve mélyén tetten éri ezeket a motívumokat. A magam dicsőségét keresem. Jót tettem, segítettem, de a motívum nem tiszta. Belekeveredik mindig egy kis számítás, valamilyen érdek és a magam dicsőségének a keresése.
Ezzel szemben az a jó cselekedet, amiről azt mondja a Biblia: Isten készítette el azoknak, akik már Őbenne hisznek és neki akarnak engedelmeskedni, annak a motívuma a hála. Talán a legszebb bibliai példája ennek az az asszony, aki egyszer egy vendégségben a vagyonát jelentő kis alabástrom szelencét eltörte, és a drága, illatos kenetet kitöltötte Jézusra. A jelenlevők nem értették: micsoda tékozlás! Van, aki mindjárt elkezd számolni, mintha csak ma élt volna: Mennyiért lehetett volna eladni, s milyen célra lehetett volna azt fordítani. Ebből egy csepp is elég lett volna Jézusnak. A legmegtiszteltebb vendégnek is legfeljebb egy cseppet tettek a hajára vagy a szakállára, és az egész ház tele volt a finom illattal. Micsoda tékozlás!
Egyedül Jézus érti, mi történik itt, mit csinál ez az asszony. Ez az asszony Jézustól a bűnei bocsánatát kapta nem sokkal előtte. Új életet, üdvösséget kapott. Nemcsak emberszámba vette végre valaki, hanem ami nélkül szűkölködött, amiről már lemondott, hogy neki is lehet békessége, ő is lehet még tiszta ember, valóban újat lehet kezdeni - mindezt megkapta Jézustól. És most olyan hála ébred a szívében, hogy töri a fejét, mit adhatna neki. S odáig jut el: mindent. Ami neki a mindent jelenti, azt akarja odaadni hálából. Tényleg tékozlás. Anélkül is megvacsorázhattak volna. Egy csepp is elég lett volna. Valóban az volt a szokás, azt is csak ritka esetben. Értelmetlen, szokatlan, analógiátlan az egész cselekmény. De analógiátlan az ő hálája is. Ilyen hálát ő még senki iránt nem érzett. Ennyire még senkit nem tisztelt és szeretett. Azt csak ő tudja, mit kapott Jézustól.
Ilyenkor megtelik az ember szíve hálával és kicsordul. És egyfolytában azt énekelné: nyomorult bűnöst kihoztál az mélyből, hajnalra hívtál csillagtalan éjből. Csillagtalan, kilátástalan, a tájékozódás lehetősége nélküli sötét éjben botorkált az ember, s számolt azzal: előbb-utóbb megbotlik és vége,- s egyszerre világos lett. Utat mutatott valaki, és azon elindult előtte, és ő soha többé nincs egyedül, s van értelme az életének, mert tudja, hogy ez az út hova vezet. Oda mindenképpen érdemes megérkezni. Más emberré lett. És ezért olyan hálás, hogy mivel tudja, hogy ezt megfizetni nem lehet - ezt a szót említeni is illetlenség itt és képtelenség -, meghálálni sem lehet Istennek, úgy akar törleszteni, hogy a túlcsorduló hálája jócselekedetekben realizálódik. Amiket nem tart számon, amikért nem vár viszonzást. Mit kaphatna még? Mindent megkapott. Nem azért tesz jót, hogy azért ő is valamit kapjon, azért tesz jót, mert már telik neki. Mert olyan gazdag, hogy ennél gazdagabb már nem lehet. Boldogan megosztja hát másokkal azt, amit ő is úgy kapott.
S miközben tapasztalja, hogy ezáltal nem fogy az, amit ő is úgy kapott, hanem kap állandó utánpótlást, még nagyobb örömmel szórja, tékozolja az idejét, az erejét, ha kell, az egészségét, a gondolatait, a szeretetét. Ez a hála motiválja ezeket a jócselekedeteket. De ez csak akkor jön létre, ha valakinek már van miért hálásnak lennie. Ha valaki hittel elfogadta a bűnei bocsánatát, az örök életet, az üdvösséget. Ez, hogy jót tehet, maga is jutalom. Ráadás arra, amit kapott, az üdvösségre. Nem a cselekedeteinek a jutalma volt az üdvösség. Az ajándékba kapott üdvösségnek a következménye vagy jutalma, hogy képes most már jót cselekedni.
És itt megszűnik a számítgatás. Mit számítgatna? Kinek, mikor, mennyit, ki tartozik? Egyedül ő tartozik. Ő tartozik Istennek, és ez megfizethetetlen. Éppen ezért úgy törleszt, hogy szolgál. Ennek a hívő magatartásnak a jellemzője nem a rajongás, hanem a hétköznapokban végzett hűséges, megbízható szolgálat. Csendes áldozatok sorozata, amiket örömmel hoz valaki, és mindezt teljesen önként. Belülről fakad, s a hála a motívuma, az Isten iránti hála.
Fontosak a jócselekedetek, de nem azokkal kezdődik. Mert magunktól nem tudunk Isten szerinti jót tenni. Azzal kezdődik: odaroskadok Isten elé, és azt mondom: Uram, nem tudom megváltoztatni magamat, nem tudok leszokni sokszor még ártalmatlan szokásokról sem, nem tudom letépni a szenvedélyeim bilincseit, a kényszergondolataimat meg félelmeimet. Én bűnös ember vagyok, Uram! Könyörülj rajtam! És amikor hittel megragadja az ember Isten ígéretét, hogy ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja azokat, és megtisztít minket minden hamisságtól, akkor a bocsánatot nyert bűnösnek az örömével indul el a jócselekedetek útján. Attól kezdve már nem magaválasztotta úgynevezett jócselekedetekben fárasztja magát, hanem észreveszi az Istentől elkészített jócselekedeteket, és örül annak, hogy Isten megengedi neki, hogy azt cselekedje, ami neki is és másoknak is jó, és ami Isten dicsőségére való. Ez már egészen másfajta élet. Ugyanez tükröződik a tékozló fiú jól ismert példázatában. Az a fiú ott az atyai háztól messze, az apjától elszakadva, a tőle kapott örökséget eltékozolva a halál szélére került. Ki is mondja - majdnem későn, de még idejében, hogy ha itt maradok, éhen halok meg. Eszébe jut, hogy apjának még a béresei is jóllaknak, otthon értelmes élet van, otthon kapnak napi feladatokat, hasznosak, beletartoznak egy közösségbe, ő meg itt mindenből kiszakadva, a halál szélén tántorog. De nem azzal kezdődik, hogy hozzálát és elkezd olyan cselekedeteket végrehajtani, hogy az majd tessék az apjának, és meghatódva visszahívja, hanem haza kell menni így, rongyosan, disznószagúan, de otthagyva a disznóságait. Ki kell jönnie a száján ennek a két szónak: Atyám, vétkeztem. Sőt, még azt is hozzáteszi: nem vagyok méltó, hogy a fiad legyek. Aztán az apja azt mondja: a fiam vagy. Ez, hogy ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott, jogi formula volt. A nyilvánosság előtt visszafogadta fiává, ennek minden jogi következményével együtt. Tehát kegyelmet kap, visszafogadják, és innen kezdődik, hogy csinálhatja az apja akaratát. Majd megmondja holnap reggel apuka: ide mész, azt csinálod, ez a feladatod. Közben pedig jóllakik kenyérrel és nem hal éhen, mint ha ott marad a disznók között.
A sorrend ez: előbb kegyelmet kapok az Atyától, utána kapom ajándékba azt a lehetőséget, hogy otthon maradva, az Ő akaratát teljesítem örömmel és önként. Nem azért fogadott vissza, mert előbb teljesítettem valamit! Én csak azt tudom teljesíteni, amit a tékozló. Eltékozolni, magamat és másokat tönkretenni. De ha így odamegyek eléje, és Ő megkegyelmez, mert nagy irgalmasságú, akkor utána jönnek a jó cselekedetek. Otthon vagyok, és hálából mindenre kész vagyok az ilyen apáért. Nem esik nehezemre, ez nem kényszer, nem Ő mondta: itt maradsz és ezt csinálod, én kéredzkedtem be, és én tartom megtiszteltetésnek, hogy befogadtak azok után. De jó itthon lenni! Naponta újra megköszönöm, nemcsak a szavaimmal, a cselekedeteimmel is. Ezek a jó cselekedetek.
Előbb a kegyelem, utána a cselekedetek. Előbb visszafogad az Atya minket, tékozlókat, és utána képesek leszünk örömmel, a számunkra elkészített jó cselekedeteket cselekedni.
Többször kértem már a testvéreket, hogy vásároljanak néhány forintért egy Heidelbergi Kátét. Hadd olvassak most néhány mondatot ebből, amely Isten Lelkének a világosságában írja le, mit tanít a Szentírás erről az egész kérdéskörről. Most nemcsak egy kérdést fogok olvasni.
„62. kérdés: Miért nem számíthatnak a mi jócselekedeteink Isten előtt való igazságunkként vagy annak valami részeként?
Felelet: Azért, mert annak az igazságnak, amely Isten ítélőszéke előtt meg-állhat, teljesen tökéletesnek és az Isten törvényével egészen megegyezőnek kell lennie, a mi legjobb cselekedeteink is azonban ebben az életben mind tökéletlenek és bűnnel beszennyezettek.
63. kérdés: Nincsen hát semmi érdemük a mi jó cselekedeteinknek, holott Isten azt ígéri, hogy azokat mind e földi, mind a jövendőbeli életben megjutalmazza?
Felelet: Ez a megjutalmazás nem érdemünkért, hanem kegyelemből történik. 64. kérdés: Nem nevel-e ez a tanítás könnyelmű és elvetemült embereket?
Felelet: Nem, mert lehetetlen, hogy azok, akik igaz hit által Krisztusba oltattak, a háládatosság gyümölcseit ne teremjék.
86. kérdés: Mivel tehát a mi nyomorúságunkból minden érdemünk nélkül, kegyelemből szabadulunk meg Krisztus által, miért kell jót cselekednünk?
Felelet: Azért, mert Krisztus, miután vére árán megváltott, Szentlelke által meg is újít minket az Ő hasonlatosságára, avégre, hogy egész életünk folyásával megmutassuk Isten iránt való háládatosságunkat az Ő jótéteményéért, és így Isten dicsőíttessék általunk; továbbá azért is, hogy a mi hitünk felől annak gyümölcsei által mi magunk is bizonyosakká legyünk, és istenes életünkkel felebarátainkat is megnyerjük Krisztusnak.
91. kérdés: De melyek a jó cselekedetek?
Felelet: Csakis azok, amelyek igaz hitből, Isten törvénye szerint, az Ő dicsőségére történnek, és nem azok, amelyek a mi vélekedésünkön vagy emberek rendelésein alapulnak.”
Lehetetlen - mondja -, hogy akik igaz hit által Krisztusba oltattak, a háládatosság gyümölcseit ne teremjék.
Éppen ezért hadd kérdezzem meg: tereád jellemző-e ez a túlcsorduló hála, ami arra az asszonyra jellemző volt? Ismerjük-e mi már ezt: Uram, ezt csak te, és valamennyire még én tudom, hogy mit kaptam tőled. Hogy a sötétségből világosságra hívtál, hogy az egész múltamat tisztába tetted, hogy az egész jelenemet meghatározza a te szent jelenléted, és veled élhetek már itt, hogy biztos és értelmes jövőm van elkészítve. Tehát a legkétségbeejtőbb körülmények között is masszív reménységem van, nem illúzióim, hanem reménységem, ami a te ígéreteidre épül, és ez ad nekem tartást, és így tudom másokban is tartani a lelket. Vagy amim van, megosztani másokkal. Tőled kaptam bocsánatot, új életet, üdvösséget. Te tetted rendbe kapcsolataimat, te adtál nekem küldetést. A helyemen vagyok itt, és tudom, elkészített helyem van a mennyországban, nekem nyomorultnak. Uram, az eszemmel most sem tudom ezt felfogni, de a hitemmel megragadom és örülök neki. És hálából nem kérhetsz olyat, amit én nem adnék.
Ismerős-e nekünk ez a hála? Mert, ha mi jócselekedetekkel akarunk Istennek és másoknak kedveskedni, az ezzel kezdődik. Először elfogadni kell, mégpedig azt elfogadni, amit Ő kínál. Ő tudja, mire van leginkább szükségünk.
Erről beszél a megterített úrasztala is. Mindannyian rászorulunk arra, hogy sötétségből világosságra hívjon, hogy felszínre hozza bennünk a sötétség dolgait és megjelentse a szívnek tanácsait, hogy egészen újjáteremtsen. Aztán majd boldogan felismerjük lépésről-lépésre azokat a jócselekedeteket, amelyeket Ő elkészített nekünk, hogy azokban járunk. Ezekben pedig járni kell, mert nemcsak az nagy hibája sok embernek, hogy ezzel az egész kérdéskörrel nem foglalkozik, ez nem fontos neki, ő most akar boldog lenni, elfelejtve azt, hogy eljön az a pillanat mindannyiunk életében, amikor csak ez lesz fontos, hogy van-e üdvösségem, de arról is beszél a Szentírás, hogy akinek már van, aki már hittel elfogadta a kegyelmet, az viszont igyekezzen jócselekedetekben járni.
A Titushoz írt levélből felolvasott részben ugyanez a sorrend rajzolódik ki markánsan. Előbb elfogadták a kegyelmet - Isten megigazította őket a Krisztus érdeméért, és utána elhangzik kétszer is, nyomatékosan a figyelmeztetés: most pedig igyekezzetek jócselekedetekben elöl járni ti, akik az Istenben már hívőkké lettetek.
Az igyekezni szó görögül úgy hangzik: frontidzo. Kikerül a frontra az, aki igyekszik az Isten akaratát teljesíteni, mert állandóan szembekerül a saját akaratával. Újra és újra félre kell seperni az útból a maga akaratosságát, lustaságát, kényelemszeretetét, addigi beidegződéseit, hogy Isten akarata érvényesülhessen az életében. Ez a hitnek a szép harca. Ez harc. És ez azt jelenti: tagadja meg magát - ahogy Jézus mondja - az, aki Őt követni akarja. De ezt a harcot kiséri az, hogy látván az emberek a mi cselekedeteinket, dicsőítik a mi mennyei Atyánkat. Ennek a csendes harcnak a során tudjuk valamelyest törleszteni másoknak, egymásnak azt a sok jót, amit Istentől ingyen kaptunk.
Isten segítsen ebben bennünket! Jó lenne, ha ma elolvasnánk mindnyájan otthon a Titushoz írt levél 3. részét, és elővennénk, a Heidelbergi Kátét (vagy most az iratterjesztésben vásárolnánk), mert ott van a kérdések alatt a sok ige, amire a szerzők a megállapításaikat építik, s újra végiggondolnánk, mit tanít nekünk Isten igéje erről a felszabadult, boldog, másokért élő és Isten dicsőségét szolgáló életről.

Most olvastuk napról-napra sokan Ézsaiás könyvének ezt a szakaszát. A sok prófécia között található egy történeti rész, ami Ezékiás királyról szól. Időszámításunk előtt 721-ben a világ akkori ura, Assziria lerohanta és felfalta a kicsi Izraelt. Tehát az északi országrészt, amelyiknek Samária volt a középpontja. Soha nem is tértek vissza azok, akiket akkor elhurcoltak. Aztán 20 év múlva, 701-ben szemet vetettek a déli országrészre, Jú-dára is, és a hatalmas sereg körülkerítette Jeruzsálemet.
Hosszú ideje körül volt már zárva a város, az emberek éhezni kezdtek. Elfogytak a tartalékok, fogytán volt a víz is. Ekkor került sor arra a jelenetre, amikor ez a bizonyos Rabsaké, Assziria királyának, Szanhéribnek egyik vezére és személyi titkára, beszédet intézett az emberekhez, akik Jeruzsálem falain voltak, és nem tudták, hogyan alakul a sorsuk.
Be van kerítve tehát a szent város, 701-et írunk, a király Jeruzsálemben Ezé-kiás, ott van mellette a barátja, a hasonló nevű próféta, Ézsaiás, és lent a város körül a hatalmas asszír sereg. Szeretnék, hogy ha megadnák magukat a zsidók, hadd mehessenek tovább különösebb vérveszteség nélkül, de ha nem, akkor vagy kiéheztetik őket, vagy megindul az ostrom.
Azt nézzük meg ma este, mi volt a tartalma Rabsaké beszédének, és milyen választ adott erre Ezékiás király.
I. Nem olvastam el Rabsaké beszédét, mert nagyon hosszan fejtegeti a maga gondolatait, inkább csak utalok rá. Nem személyneve a Rabsaké, az a beosztása, a rangja volt. Odaáll a fal alá, amely falon kíváncsi tömeg várja, hogyan alakul a sorsuk, és elkezdi becsmérelni Júdának az addigi szövetségeseit. Kiben bíztatok ti? A legnagyobb szövetségest, Egyiptomot bírálja a legkeményebben. De beállítja a szövetségesek közé az élő Istent is, és Istent is ugyanúgy gyalázza, mint a szövetséges népeket.
Azután elkezdi a falon belül remegőket gyalázni. Egyáltalán: mifélék vagytok ti? Emberek vagytok ti? Katonák vagytok ti? Ha az én uram adna most nektek kétezer lovat - ez elképzelhetetlen vagyon volt akkor -, lenne-e kétezer ember, aki meg tudná ülni őket? Még lovasokat sem tudtok kiállítani!
Aki részleteiben elolvassa ezt a beszédet, látja: tökéletes a lélektani hadviselés. Ez az ember meg akar ingatni mindent, amiben addig Izrael népe bízott. El akarja venni maradék bátorságukat is, az önbizalmukat, de még inkább az Istenbe vetett bizalmukat. Egyáltalán a bizalmat, hogy túlélhetik ezt a helyzetet, hogy van még jövőjük, hogy van lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak ebből a szorításból. El akarja hitetni velük: itt a vég, legjobb, ha megadják magukat. Előre megmondja: akkor is deportálja az egész társaságot, elviszi messzire. De ígér fűt-fát, hogy milyen bőven termő földön telepíti le őket és milyen finomakat ehetnek-ihatnak majd, ha őreá hallgatnak és elmennek Assziriába. Egyébként - jegyzi meg úgy mellesleg -, őt is Isten küldte ide, tehát az egész ügyben benne van az az Isten, akiben ők bíznak, úgy hogy mintegy Istennek fognak engedelmeskedni, ha megadják magukat és vele tartanak.
Ezékiás király hivatalos képviselői is ott voltak, és közbeszóltak, kérték, hogy az akkori diplomácia nyelvén, arámul beszéljen, és ne héberül, hogy mindenki értse. Mire látványosan a tömeghez fordul és azt mondja: szándékosan beszél héberül. Őt nem a királyhoz küldték, meg nem a képviselőihez, hanem a néphez, az emberekhez. És itt jön a beszédének a legélesebb része, ahol felsorolja, milyen népeket győztek le addig. És mivel az ókori felfogás szerint a népek harca a népek isteneinek a harca, és amilyen erősek az istenek, aszerint győz vagy veszít egy nép. Tehát, ha Assziria eddig minden népet legyőzött, azt jelenti, hogy az ő isteneik minden istennél erősebbek. Miért lenne kivétel Jahve? Most ti következtek - jelenti be hűvös tárgyilagossággal.
Ez így logikus, eddig mindenki vesztett velünk szemben, mert az isteneink erősebbek, ti vagytok a következő áldozat. Most még meggondolhatjátok, megadhatjátok magatokat. Ha nem, akkor ti is a többiek sorsára juttok.
Azt olvassuk: egyelőre hallgattak az emberek Ezékiás királyra, aki azt kérte: nem szabad vitába bocsátkozni Rabsakéval. Mondjon, amit akar, is az ő képviselői is és az emberek is maradjanak csendben. Mindenki csendben maradt, de elgondolhatjuk hogyan dolgozott a kétségbeesés szélén álló emberekben mindaz, amit hallottak. Ha csak a fele igaz ennek, ha csak egy tizede igaz ... és milyen értelmes érvei voltak. Milyen logikus, ahogy elmondta. Tényekkel támasztotta alá az állításait. Nem könnyű dolog ilyen jól megformált demagóg szöveget hallgatni, mert az fertőzi még a legjózanabb ember gondolkozását is. Nagy belső stabilitásra, nagy belső ellenállásra van szükség minden hamissággal szemben, hogy az ember ilyen helyzetben megálljon. Ha hozzászámítjuk azt, hogy esetleg napok óta már alig ettek, és körülbelül tisztában voltak azzal, hogy milyen rövid ideig lehet még az aranytartalékot is beosztani úgy, hogy naponta egyszer legalább valamennyit ehessen, ihasson mindenki. Itt van a biztos pusztulás, ez az ember józanul felvázolta, mi vár ránk, most még lehetne rá hallgatni.
Valóban helyes az, hogy ennek a megszállott Ezékiásnak a szavainak hisz a tömeg, aki újra és újra azt mondta az embereknek: kétség nélkül megszabadít minket az Úr? Honnan veszi? Onnan, hogy Isten prófétája, Ézsaiás mondta neki. És Ézsaiás honnan veszi? Biztos, hogy Isten mondta neki? És ha Isten meg akar szabadítani, akkor meddig vár, megvárja, amíg éhen halunk, és majd akkor szabadít meg?
Ilyen csúnya gondolatok és indulatok jönnek ám felszínre az éhező, a kétségbeesett, a megfélemlített ember szívében. Különösen egy ilyen szónoki szempontból kifogástalan, de gonosz tartalmú beszédet hallgatva.
Úgy mondják ezt testvérek: beetetés. Ezt leginkább azok értik, akik horgászattal foglalkoznak közülünk. Az értelmező szótár szerint a beetetés jelentése: élelemnek a vízbe szórásával odacsalogatni. Élelmet szórok a vízbe, ha akarja, meg is eheti a hal, s utána majd bekapja a horgot. Mert miért csalogatom oda? Nem azért, mert táplálni akarom, nem azért szórom az élelmet, hanem mert el akarom pusztítani. Ha ott csapkodok a horgokkal, akkor elmegy. Be kell csapni. Odacsalogatni, hogy aztán elpusztítsák, hogy horogra akadjon. Előbb élelmet adok, aztán ott van a vízben elrejtve a horog is. Azért csalogatom, hogy elpusztítsam.
Rabsaké azért mondta mindezt, hogy elpusztítsa az emberek szívében még a maradék hitet is, az Istenbe vetett bizalmat, az egymásban való bizalmat, az összetartást. Lehetőleg megossza őket, legyenek olyanok, akik azt mondják: adjuk meg magunkat, mert ez a józanabb. Biztos lesznek fanatikusak, akik azt mondják: nem, hanem higgyünk továbbra is az Úrnak. Vagy még több csapatra oszlanak - már fél nyereség, ha sikerül megosztani őket, aztán előbb-utóbb a gyomruk úgy is megadásra kényszeríti majd őket. Ezért volt minden fenyegetés és ígérgetés.
Ez a beetetés folyik ebben a világban. Megy a magabiztos szöveg, amit itt Rabsaké is mondott, ilyen jelszavakkal való labdázás: korszerűség, haladás, demokrácia, nyitottság, pluralizmus, emberi jogok, a másság tisztelete. (Nem tudom, ki olvasta el a két héttel ezelőtti Reformátusok Lapjának a vezércikkét? Végre világos és határozott szó volt arról, micsoda blöff ez: a másság tisztelete. A magam részéről nem a másságot akarom valakiben tisztelni, hanem őt tisztelem, attól függetlenül, hogy más vagy még másabb. Őt, mivel ember, tisztelem.)
Ugyanaz folyik ma is, talán még ravaszabbul és még agresszívebben, mint amihez ez a Rabsaké nagyon jól értett, és amivel igyekezett megingatni Jeruzsálem lakóinak a hitét. És nagyon sokan beveszik ma is.
Tiszteljem a másik hitét. Miért a hitét? És ha hitetlen? Akkor is tisztelem, ha hitetlen. Ugyanúgy tisztelem, ha hitetlen, vagy olyan hite van. Az, hogy ő is hisz valamiben, ez nekem nem mond semmit. Miben hisz? Kiben hisz? Ez még minket nem tesz egyekké, hogy ő is hisz. Vagy úgy gondoljuk, hogy Allah ugyanaz, mint az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, a Jézus Krisztus Atyja? Vagy Buddha az, akiben nekünk nyugodtan lehetne hinnünk, mert az ugyanazt jelentené, minthogy Jézus Krisztusban hiszünk? Vagy a hinduizmus több millió istenségében? Ez ugyanaz a hit? És ugyanaz a hitnek a tárgya?
És ha közelebb jövünk magunkhoz, s itt aztán már nagyon óvatosan kell fogalmazni, mert szeretik az emberek félre-érteni és félremagyarázni a dolgokat. Azt mondja valaki: Mária, Isten anyja. Isten anyja? Hogyan? Isten öröktől fogva mindörökké létezik. Az Atya Isten is, a Fiú Isten is. Öröktől fogva mindörökké imádandó Isten - ezt olvassuk a Római levél 4. részében. Istennek nincs anyja! Mária Jézus Krisztus emberi testének a szülőanyja volt. Az Ő örök Istensége mellé még felvette Jézus a mi természetünket, hogy így segítsen rajtunk, és Isten ezt a kivételes feladatot adta Máriának, hogy kihordja Jézus emberi testét. Ezt ő maga tudta a legjobban. Meg is vallotta, amikor azt mondja: Íme az Úrnak a szolgálója. Rabszolgája. De nem gondolunk utána ezeknek a kifejezéseknek, csak mondjuk, és ha valaki megkérdezi, megsértődünk.
Most nem akarom említeni azokat a kisebb vallási közösségeket, amelyeknek a hamis prófétái olyan kijelentésekre hivatkoznak, és ezeket a kijelentéseket itt a közvetlen közelünkben mindenfelé magyarázzák, amelyek nem a Szentírásból valók, hanem azt mondják, hogy ők mostanában kaptak külön kijelentést Istentől, amely ugyanolyan isteni eredetű, mint a Bibliában leírt isteni ige. Ezek vagy a saját gondolataik, vagy okkult eredetű kijelentések, de ezeket ugyanúgy magyarázzák és értelmezik, sőt ezekre a tanításokra épül fel egy-egy vallásos közösség. Most akkor ezt kell tisztelni valakiben? Nem több az, ha őt tisztelem? Akármit hisz vagy nem hisz, őt tisztelem és szeretem, mint egy másik embert. De ha a Rabsaké-féle szövegeket bevesszük, ha engedjük, hogy beetessenek minket is, akkor abból nagyon sok eltévelyítés, tragédia, összevisszaság, összetörettetés következik.
Egyszer el kell döntenünk, testvérek, hogy például ezt a mondatát hisszük-e a Bibliának: „Én vagyok az Úr, és több nincs, rajtam kívül nincs Isten! - ezt mondja az Úr” (Ézs 45,5). Ez igaz, vagy nem igaz? Ha ez igaz, akkor ennek konzekvenciái vannak. Akkor csak Ő az Úr, Ő, aki magát kijelenti, akiről mindazt, amit itt majd mindjárt hallunk még Ezékiás válaszából, egészen bizonyosan tudhatjuk. És ez nem udvariasság kérdése, hanem az igazság kérdése. Akkor szeretem a másikat, ha udvariasan meghagyom abban a hitében, hogy mindegy, miben vagy kiben hisz, fő az, hogy higgyen? Ez segít rajta? Vagy akkor szeretem, ha tisztelettel, szeretettel elmondom neki, hogy nincs más Isten. Aztán ő hihet harminchárom millióban még - ha hinduista -, az az ő szabadsága. De nem ezt tisztelem benne, hanem őt tisztelem és szeretem. S mivel tisztelem és szeretem - ha meghallgatja -, másodszor is elmondom neki, hogy bizonyos vagyok abban, hogy egy Isten van, az, aki magát nekünk kijelentette. És Ő tud szabadítást adni, és Ő a szeretet Istene. A többieket mi találtuk ki magunknak.
Nos, Rabsaké alapgondolata tehát az, hogy az egy, igaz, élő Istent besorolja az istenek közé. Mivel eddig mindenkit legyőztünk, mindenkinek az isteneinél erősebbek az isteneink, a tieteknél is. Ő is egy a sok között.
II. S mit válaszol erre Ezékiás? Ezé-kiás egészen bizonyos abban, hogy ez alapvetően téves felfogás! Nem úgy van, hogy Jahve is egy a sok isten között, hanem úgy, hogy Ő az egyetlen Isten! Aztán rajta kívül vannak az „úgynevezett istenek”, ahogy Pál apostol az 1Kor 8-ban írja. Vannak úgynevezett istenek, akiket mi nevezünk ki istenné. Vannak kis- és nagy istenek, van, aki magát isteníti, van, aki más embereket istenít, és van olyan, amelyik fa és kő - ahogy itt olvastuk. Bálványok, de azoknak nincs tényleges hatalmuk. Egy Isten van, és ez az egy Isten mindenható - talán még emlékszünk arra, hogy fejtegettük ezt Ézsaiás látomása során néhány héttel ezelőtt -, és neki minden lehetséges. Még az is, hogy ebből a lehetetlen helyzetből szabadulást adjon. Hogyan lehetséges neki? Fogalma sincs Ezékiásnak, de Isten biztos tudja. És mikor fog adni szabadulást? Egészen bizonyos, hogy nem későn. Még jókor. És ő honnan veszi ezt? Onnan, hogy megígérte Isten.
Mert mit csinál Ezékiás ebben a rettenetesen szorított helyzetben, amikor egyre nyilvánvalóbb lesz az, hogy eljuthatnak lassan oda, hogy egyedül ő lesz a „fanatikus”, aki fanatizmusával bajba sodorja, sőt pusztulásba viszi a népét, és az összes többi józan, aki hajlandó behódolni az ellenségnek? Érzi Ezékiás, hogy távolodik az ő Istenbe vetett, rendíthetetlen hitétől a tömeg, mert megingatja a nyomorúság, az éhezés, a kétségbeesés, a sok süket beszéd, amit hallania kell, és ő annál jobban ragaszkodik ahhoz, amit Isten megmondott. Mert miután ő is végighallgatta ezt a beszédet, elküld Ézsaiáshoz és azt kérdezi: mit mond az Úr? És ezt ő nem most teszi csak, előtte már sokszor, s utána is még mindig. Őt elsősorban az érdekli: mit szól ehhez Isten? Ő is ugyanolyan éhes, és neki még jobban fáj az egész helyzet, mert ő felelős elsősorban. Ő nem könnyelműsködik, nem hazardirozik, de minél nagyobb a baj, annál komolyabban akarja venni azt az Istent, akiben eddig nem csalódott. Mit mond Isten? Isten megerősíti az ígéretét: megszabadítlak titeket. Igen ám, de ... s akkor lehet sorolni, mi történik közben. Sőt nem sokkal ezután írásban megkapták az ultimátumot, hogy ha bizonyos időpontig nem adják meg magukat, megindul az ostrom. Uram, mit szólsz ehhez? Ekkor kerül sor erre a jelenetre, amiről alapigénk szól. Olyan beszédes minden mozzanata. Fogja Ezékiás az ultimátumot, ami összetekert papírtekercs volt, beviszi a templomba, ott van egyedül az üres, kongó templomban, és kiteríti az Úr elé. Látod, Uram, ez van itt. Ezzel fenyegetnek, ez a helyzet.
Az ember még azt is megértené, ha semmi többet nem mondana. Ott áll Isten előtt, és várja, hogy valamit csináljon. Itt csak Ő tud cselekedni, csak Ő tudja, hogy mit kell cselekedni. Megígérte, hogy szabadítást ad. Várja a szabadítást. De addig is elmond egy imádságot. Egy szép, hitvalló imádságot, melyiknek minden szaváról külön kellene prédikálni.
Seregeknek Ura! Emlékszünk még arra, hogy két vagy három héttel ezelőtt mit tanultunk erről? Seregeknek Ura! Ez azt jelenti: hiszem azt, akárki, akármit mond, hogy te vagy a mennyei seregeknek: az angyaloknak, a földi seregeknek: a hadseregeknek, és a sátán démoni seregeinek is szuverén, teljhatalmú Ura és parancsolója. És ezek mind azt csinálják, amit te parancsolsz nekik. Sőt, te vagy a csillagok seregeinek a teremtője és parancsolója is. Nincs megírva a sorsunk a csillagokban, nálad van elkészítve a sorsunk, és te jót készítesz nekünk. Nem rettegünk a csillagoktól, téged félünk, vagyis veszünk komolyan. Te vagy a seregek Ura! - Ha mást nem mondana, ez maga megerősítené már ott őt.
Izrael Istene! Emögött ott van az: kiválasztottál minket. Te választottál minket, nem mi választottunk Istent magunknak. Te döntöttél úgy, Istenünk, hogy ez a kicsi nép ott lesz mindig a kezedben. Szeretsz minket mindennek ellenére! Micsoda lelkigondozói jelentősége van annak, amikor az ember mélységeket jár meg, és ilyen környezetben kell élnie, s ez veszi körül, amit itt egy kicsit talán sikerült érzékeltetni az előbb, akkor fölfelé néz és két kézzel kapaszkodik: Te vagy a seregek Ura, és te vagy a mi Istenünk, aki megígérted, hogy hűséges leszel. A te hűséged nem függ a mi hűségünktől vagy hűtlenségünktől. Egyenletesen, megbízhatóan szeretsz minket. Akkor én egyenletesen, megbízhatóan támaszkodni akarok rád. Most is, amikor kezd elszállni az emberekből a hit és a benned vetett bizalom.
Te, csak te vagy a föld minden országának Istene!
Assziriáé is? Igen! S a volt Szovjetunióé is? Igen! És a volt Jugoszláviáé? És Romániáé? És Kínáé - ahol üldözik a keresztyéneket? És Magyarországé? Komolyan vesszük ezt? Egészen másként gondolkoznánk, beszélnénk és imádkoznánk az ezekkel kapcsolatos dolgokért, ha ezt komolyan vennénk. Nem véletlenül mondja kétszer itt Ezékiás: te, csak te vagy a föld minden országának Istene! Szegény asszírok, nem tudják, hogy az ő országuknak is te vagy az Istene. Faragnak szegények mindenféle szobrot fából, kőből, befuttatják aranyfüsttel, csillog a napban, s azt hiszik, azok az ő isteneik. De mi tudjuk, hogy te vagy az ő Istenük, és te vagy a mi Istenünk is! Itt más nem történhet, csak amit jónak látsz. Te teremtetted a mennyet és a földet.
Figyeljük meg: nem azért könyörög, jaj, Uram, minél előbb adjál szabadulást. Neki van szüksége arra, hogy megerősödjék a hite. Hinni akarja azt, amit hisz, ilyen nehéz körülmények között is. Nem akar hozzájárulni Ezékiás ahhoz, hogy Rabsakék megingassák az ő Istenbe vetett tiszta, megalapozott hitét. Azt is meg lehet ingatni, a legerősebbet is ki lehet kezdeni. Érzékeli: itt a veszély! Most akarják megrendíteni a hitét. Olyan események történtek, olyan baj zúdult rájuk, annyira kilátástalan a jövő, annyira igazuk van a „józanoknak”, Rabsakénak is ... Most kell vigyázni! Mit mondott Isten? Ahhoz ragaszkodom. Na, de ellene mondanak neki a tények. Nem érdekel! A tényeknél is jobban hiszek abban, hogy mit mondott Isten. És kicsoda Isten? Hozzá ragaszkodom. Mit tudtam meg eddig róla? Ha magam kezdenék kételkedni benne, akkor is ragaszkodom ahhoz, amit Ő magáról mondott.
A szellemi, lelki földrengések idején csak az marad talpon és az tud a romokon is aztán újat építeni, aki így tud ragaszkodni Istenhez. Ez elsősorban akarás kérdése, testvérek. Minthogy a hit is elsősorban akarás kérdése. Aki azt mondja: nem tudok hinni, annál a legtöbbször az a helyzet, hogy nem akar komolyan hinni. (Persze, ha még mélyebbre megyünk, akkor meg kell állapítanunk, hogy akarni sem tudunk Isten nélkül. Még ott is rászorulunk az Ő segítségére. De akkor azt valljam be neki: Uram, én már akarni sem tudok. Erősítsd meg az én akaratomat.) De még mindig ott álljak előtte, így, mint Ezékiás, terítsem ki az ultimátumot vagy akármi bajom, keserűségem van, azt, s várjam tőle a szabadítást.
És higgyem azt, hogy igaz a folytatás is: „Hajtsd ide, Uram, füledet és hallgass meg, nyisd meg a szemeidet és lássad! Halld meg Szanhéribnek minden beszédét, amelyeket üzen az élő Isten káromlására!” Nagy felfedezése van Ezékiásnak itt. Azt mondja: ez az ellenséges uralkodó tulajdonképpen nem engem, a meghódítandó kis nép uralkodóját gyalázott, hanem téged gyalázott, Uram! Ez mostantól kezdve veled találja magát szemben. Én meg itt szépen megbújok a hátad mögött. S egyszerre biztonságban érezheti magát az ember.
Életem mélypontjain néhányszor átéltem ezt. Hogy egy ember, hatalom, esemény, vagy fenyegető veszély nem velem áll szemben, hanem az élő Istennel. Én biztonságban vagyok. Csak legyek ott nagyon közel Istenhez. Ne menjek el tőle. Ott vagyok biztonságban Őnála. Majd Ő hadakozik. „Perelj, Uram, perlőimmel, harcolj én ellenségimmel!” (Zsolt 35.)
És itt jön a nagy felismerése, itt veszi észre Rabsaké beszédében a csúsztatást, az alapvető tévedést: „Bizony, Uram, Asszíria királyai elpusztítottak minden országot, és isteneiket a tűzbe vetették, mert azok nem istenek voltak, hanem emberi kéz csinálmánya, fa és kő; ezért veszíthették el őket.” Tehát igazat mond Rabsaké: eddig mindenkit legyőztek, csak a folytatás nem igaz: azért, mert az ő isteneik erősebbek azoknál. Egyik sem igazi isten. Itt most az élő Istennel kerültek szembe, s majd Ő megmutatja, mit tud! Ezékiás nem tudja, Isten hogyan akar szabadulást adni, de bízik benne. Ez az utolsó mondata: „És most Uram, mi Istenünk! szabadíts meg minket az ő kezéből, hogy megtudja a föld minden országa, hogy te vagy, Uram, Isten egyedül.”
Nem szab határidőt Istennek, nem ad ötleteket, hogyan lehetne megszabadítania. Megpróbálja rábízni az egészet. Nem tudom, kinek hogy szokott ez sikerülni. Néha úgy, hogy amíg mondjuk az imádságot, addig tényleg rábízzuk. Utána megint elkezdünk aggodalmaskodni. Akkor legjobb megint elmondani ugyanezt. Megvallani, hogy mit hiszünk, hadd erő-sítse a hitvallás és a hallott ige a hitünket. Hivatkozzunk Isten ígéreteire. Újra és újra gondoljuk végig: kicsoda Ő, kinek ismertük meg. És a legnagyobb nehézségek között kapaszkodjunk a legnagyobb erővel Őbelé. Akkor tudunk megtartani másokat is.

Ezékiás hite itt egy egész népet, annak a városnak az egész kétségbeesett lakosságát megmentette akkor. Sokféleképpen igyekeznek beetetni minket is ma. Adjon Isten éberséget nekünk, és semmiképpen ne engedjük el azokat a bizonyosságokat, amikre Isten már elsegített. És semmiképpen ne engedjük el Őt! Ő meg tud minket tartani minden földrengés idején.

Egy különös mondattal szeretném kezdeni. Valaki sajátosan jellemzett egy hívő asszonyt. Ez az asszony megtért, a környezete azonban maradt az, ami volt. A szülei spiritiszták voltak, a férje alkoholista, a gyerekei nagyon kemény, cinikus fiatalok. Egyszer meglátogattam ő-ket, és amikor jöttem kifelé, a szomszéd ezt kérdezte: tudja milyen ez az asszony? Mint egy liliom a szemétdombon.
Nos, talán erős ez az utóbbi kifejezés, de aki ezt a történetet elolvassa, valami efféle jut eszébe. Sötét keretben itt világít a képen ez az asszony. Lehangoló környezetben az ő hite, Jézus iránti hálája és szeretete illatozik. Az egyik evangélium meg is jegyzi, hogy a ház betelt ennek a kenetnek az illatával.
Vegyük sorra ennek a történetnek a szereplőit, és akkor bomlik ki igazán az üzenet.
1) Az első, amit a népről olvasunk. A nép ünnepre készül, a páskára. Mit várnak az emberek ettől az ünneptől? Várják az akkor egyhangú életben, hogy egy kicsit kimozdulhassanak. A három nagy ünnep közül valamelyikre illett minden Izráelben lakó izráelitának Jeruzsálembe felutaznia. Ez volt a legnagyobb ünnep, ilyenkor mentek fel a legtöbben a szent városba. A helyhez kötött ember ö-rül, ha kimozdulhat. Hónapokkal, hetekkel előtte már készültek erre az útra. Találkoznak barátokkal, ismerősökkel, rokonokkal - többnyire évente egyszer találkoztak velük. Új híreket kapnak, akkor még nem volt ilyen információözön, mint ma, minden hírnek nagyobb volt a jelentősége, a súlya. Tájékozódás alkalma is lesz ez.
A gyerekek különösen is készültek, mert vándorolunk, mert az úton fogunk enni, sok minden másként lesz, mint ahogy otthon megszoktuk. A vallásosabb réteget meg izgatta az is, hogy bizonyos teljesítményeket letudhatnak. Bemutatják az ilyenkor szokásos áldozatot, elmondják az ünnepre megtanult imádságokat, látják egyáltalán a templomot és a szent várost.
Ez az ünneplés azonban ekkor már teljesen formális volt, - ez kiderül az evangéliumok leírásából is. Ugyanolyan volt, mint ami ellen a próféták tiltakoztak, amikor Jeremiás például azt mondta: fölmentek a templomba, bemutatjátok az áldozatot, hogy utána ugyanazokat a bűnöket cselekedjétek. Így semmi értelme nincs. Vagy amikor Isten azt mondja többször is: utálom a ti áldozataitokat. Ne tapossátok az én templomomat. Ha a szívetek nem változik meg, semmi szükség nincs erre a képmutató, megüresedett vallásoskodásra. Nem gyönyörködöm benne - azt mondja az Úr. (Ézs 1.)
A nép tehát készül az ünnepre, de semmi jele nincs annak, hogy az ünnep tartalma bárkit is foglalkoztatna, hogy arra készül, amire az az ünnep serkentene, hogy dicsőítsék Istent az Ő szabadításáért.
2) S mit csinálnak a főpapok? „A főpapok és írástudók tanakodtak, hogy csalárdsággal hogyan fogják el és öljék meg Jézust.” Önmagában is ijesztő. Ez a legfőbb gondjuk? A nép vallási vezetőinek, tanítóinak nincs ennél sürgősebb feladata, amit maga előtt lát, mint hogy Jézust megfogják és megöljék? De ügyesen, taktikusan, úgy, hogy ne a nép előtt - nehogy zendülés, szimpátiatüntetés legyen belőle. Valahogy sötétben akarják eltenni láb alól azt, aki maga a világ világossága. Ez önmagában is tragikus, de még szomorúbbá teszi a képet az, hogy mindez az ünnep küszöbén. Hát ha valakinek kellett volna készülnie az ünnepre, éppen ők voltak. Ezen az ünnepen kellett olyan áldozatokat is bemutatni, amit csak egy évben egyszer mutattak be. Amihez a főpapnak és a papoknak különlegesen be kellett mosakodniuk, amire lelkileg is illett volna készülni. Ha valakiknek, akkor nekik tudniok kellett, hogy minek az ünnepe a páska. Hogy az Egyiptomból való szabadulás, a Vörös-tengeren való átkelés majdnem egyenrangú isteni tett volt a hívő izráeliták szemében a világ teremtésével. Olyan hatalmas a mi Istenünk, hogy „legyen” szavára előállt a mindenség, és olyan hatalmas, hogy fegyver nélkül, vér nélkül kihozta az Ő népét, egy egész népet mindenestül a rabszolgaságból. Csodálatosan átvitte a Vörös-tengeren, és minden hitetlenségük ellenére vezérelte a pusztában, és visszavitte őket atyáik földjére. Áll a templom és hangzik az Istent dicsőítő ének. De csak a szájukkal ...?
Ó, de szomorúan igaz, hogy ez a nép szájával tisztel engem, szíve azonban távol van tőlem - ezt mondja az Úr. És ebben a papok és az írástudók járnak az élen. Teljesen formálissá vált a vallásosság. Nem az élő Istent ünneplik, nem Ő áll az ünnep középpontjában, a saját érdekeik állnak.
Erre az ünnepre különösen is sok pogány jött nézelődni, bámészkodni és Istent keresni. Ezért volt külön udvar a pogányok számára, ahol rendszeresen olvasták a Tórát, az akkori Szentírás egy részét, a Mózes törvényeit, hogy hallják a pogányok, s ismerjék meg Izráel Istenét, hogy hihessenek benne. És ha akarnak, imádkozzanak hozzá.
Tudjuk azonban a virágvasárnapi történetből, hogy sok mindent lehetett csinálni a pogányok udvarán, csak ezt nem. Mert az üzlet benyomakodott oda is, és nemcsak az arra kijelölt helyen árultak már áldozati állatokat és folyt a pénzeknek a templomi szent pénzre való átváltása, hanem a pogányok udvarán is. Kit izgatott az, hogy jön egy pogány keresni az élő Istent? Menjünk elé, fogadjuk szeretettel, és mutassuk be neki Izráel Istenét, az Ő tetteiről beszéljünk, és imádkozzunk vele együtt, hogy aztán ő majd egyedül is tudjon. Meg otthon ezt elmondja másoknak. Kit érdekelt ez? A pénz érdekelt mindenkit - a főpapokat és az írástudókat is.
Virágvasárnap után négy nappal vagyunk. Jézus nem sokkal ezelőtt tisztította meg a templomot, de csak a kufároktól, ettől a szellemiségtől nem tisztultak meg a népnek a vallási vezetői. És most a nagy ünnepnek, a legnagyobb ünnepnek a küszöbén ez a legfőbb gondjuk: valahogy titokban hogy lehet Jézustól megszabadulniuk. „Arról tanakodnak, hogyan fogják el és öljék meg őt.” Kétségbeejtő! Úgy, hogy a nép meg ne tudja. Sikerült is. A nép nem tudta meg, mert önmagával volt elfoglalva.
3) A harmadik szereplő az a bizonyos Simon, akiről ezen kívül semmit nem tudunk. Azt tudjuk: leprás volt valamikor, és a foglalkozása vámszedő volt. Valószínűleg Jézus gyógyíthatta meg, ő meg hálából meghívta magához Jézust meg a barátait. Talán büszke volt arra, hogy elmegy Jézus egy vámszedőhöz, és ő megvendégelheti a Mestert. Nem tudjuk, ne kezdjük találgatni, ennyit tudunk róla csak: leprás volt, most már nem az, és vámszedő volt, és Jézus elment hozzá vendégségbe.
Feltehetően Simon is magával volt elfoglalva. Ez magánügy: uzsonna vagy vacsora, amire meghívta a Mestert. Igyekszik, hogy jól érezze magát mindenki. Ő is jól szeretné érezni magát, ne rontsa el senki ezt a családi ünnepet semmivel.
4) És ekkor mégis valami zavar támad. Megjelenik ez a bizonyos asszony, akiről Máté és János evangéliuma több mindent elmond. Különféleképpen írják le, hogy ki volt ő, de azt teljesen egyformán írják le, hogy mit csinált. Elővette a legnagyobb kincsét, amije volt, és azt odaadta Jézusnak.
Ahogyan ma sok ember teszi: félre tettem a temetésemre egy kis pénzecskét, hogy ne a rokonoknak legyen gond,- így gyűjtögettek abban az időben arra az illatos balzsamszerű olajra, amivel a halottakat megkenték. Vagy a saját temetésére, vagy valamelyik hozzátartozójának a temetésére, aki megtehette, illett ezt elké-szíteni. Ennek az asszonynak különlegesen drága, finom nárdus olaja volt erre a célra, amit nem is akármiben tartott, hanem alabástrom edénykében. Ezt hozza el. A nagyon kedves vendég hajára vagy szakállára egy cseppet szoktak cseppenteni, hogy a finom illat betöltse a házat, és a különös megtiszteltetést így is kifejezésre juttassák. Ő azonban nem egy cseppet ad, se nem két cseppet, nem csö-pögteti, letöri a nyakát és az egészet Jézus fejére önti.
Megáll a levegő. Ilyet még nem láttak. Elment ennek az esze? Hát ez nagyon sokat ért! Háromszáz pénz egy napszámosnak egy évi keresete volt. Általában egy pénzt kaptak egy napi munkáért. Egy átlagosan kereső embernek egy évi keresete. Hát az nem semmi - mondanánk ma. És mindezt miért csinálja? Hát mindenki meg lett volna hatódva, ha egy cseppet odatesz. Megérezte volna az egész vendégtársaság, olyan finom illata volt. De az egészet?! Mire való ez a tékozlás?! - mondja ott valaki.
Hát mire való volt? Tudjuk a másik két evangéliumból, hogy ennek az asszonynak Jézus minden bűnét megbocsátotta. Ezt az asszonyt úgy, ahogy volt, mindenestül emberszámba vette, elfogadta. Ez az asszony új életet kapott Jézustól. Amiről fogalmuk sem volt a jelenlevőknek. Úgy látszik, ők nem kaptak ehhez hasonlót. S ennek az asszonynak a szíve megtelt Jézus iránti hálával. Annyira megtelt, hogy kicsordult. És talán otthon gondolkozott rajta, vagy számolgatta: mivel fejezhetném ki a hálámat? Lehet, hogy egyre többet, többet, még feljebb, még feljebb, s akkor eszébe jutott a kincse: az alabástrom edény. Azt adom oda neki.
Valószínű, nem tudta azt, amit Jézus utána mond, hogy az Ő temetésére kente meg Őt - volt ilyen szokás is. Ő a háláját akarta kifejezni. Azt a minden értelmet, a józan ész megfontolásait felülmúló hálát, amit azért érzett, mert életet, új életet, bocsánatot kapott Jézustól. Ezt csak az tudja megérteni, aki már kapott ilyet. Az ilyen ember tudja: semmi sem sok, amivel a háláját ki akarja fejezni.
Megjelentek előttem jelenetek, miközben készültem. Nem mondom el mindegyiket, csak egyet, kettőt. Amikor egy-egy nyári csendeshétnek a végére érünk, azok, akik ott kaptak új életet és bocsánatot Jézustól, vagy akkor újította meg őket igazán, tényleg észbontó dolgokra képesek. Egyikük nekiállt a hatalmas földes udvart felseperni. Meg kellett kérni: ne csinálja, mert csak port ver és nincs rá szükség. Mert már elmosogatott, a konyhát kétszer felmosta, a WC-ket végigmosta, amit ottfelejtettek a többiek, begyűjtötte és a gazdájához eljuttatta. Mit tehet még? Senki nem mondta neki.
Aki kapott ilyen nagy kincset Jézustól, abban olyan hála fakad, ami neki is új. Valóban mindenre kész. Az történik vele, amit egyik szép énekünk így mond: „Az Isten vérét adta értünk; Láttasd, hogy szent példája hat. S hogy áldott útját járva hittel Te is adod egész magad.” (472. dicséret) Nem egy-két cseppet a drága nárdus olajból, nem egy-két órácska alkalmi segítséget, valami kicsi pénzt, egy kis figyelmet odavetek Istennek: egész magam. S ebben benne van minden: az is, ami a zsebemben van, az is, ami a szívemben, a fejemben. Minden benne van. Te is adod egész magad.
Nem akarom ezt tovább részletezni, de hadd kérdezzem meg: ismerős-e neked ez, hogy Jézustól az életet kaptam, én meg adom neki egész magam? Nem kérhet olyat, amire azt mondom: Uram, ez azért mégis sok, erre nem vagyok képes, várjunk még ezzel. Mindent odaad az ember hálából neki.
Nos, ez volt a motívuma ennek az asszonynak. Ezért adta oda a kincsét, és ő világít a mai napig ezzel, ahogy Jézus mondta: ahol az evangéliumot prédikálni fogják, ennek az asszonynak a cselekedetét is elmondják majd.
5) És itt szólal meg a szereplők ötödik csoportja: a jelenlevők, akik sokallják ezt az áldozatot. Mit csinál ez az asszony? Mire való az olajnak ez a tékozlása? El lehetett volna adni háromszáz pénzért, és azt a szegényeknek adni. Megszólal a sokat dicsőített józan ész. Elkezd számolni valaki. Lehet, hogy az fájt neki: miért nem az ő zsebébe adják ezt a háromszáz pénzt. Ő is el tudná költeni valamire. Lehet, hogy az fájt neki - mert néha a rossz lelkiismeretünk mozdul meg -, hogy ő soha nem adott még a szegényeknek. Most kellene a szegényeknek adnia máséból. Nem a magáéból. Nagyon bonyolult lélektani mechanizmus ez, jó, ha tetten érjük azt a sok huncutságot, ravaszságot, gonoszságot, ami a szívünkben van. Vagy egyszerűen csak a józan értetlenség. Mit csinál ez a nő itt? Kinek van ebből haszna? Látszik az illetőn: egyáltalán nem érti, miről van szó. Ő még nem kapott olyan kincset Jézustól, vagy nem fogadta el azt a kincset, amiért az ember ilyen hálás szokott lenni.
Csak megjegyzem: Máté azt mondja: egyenesen a tanítványok kezdtek el háborogni, János pedig néven nevezi Júdást, hogy ő mondta ki ezt. Ő szorzott hamar és mondta, hogy ezt el lehetett volna adni háromszáz pénzért. Mindenesetre látszik az értetlenség, a beszűkültség. Egészen más dimenzió. Ez alagsori, keskeny vágányú, teljesen értetlen gondolkozás ahhoz képest, ami ennek az asszonynak a szívében és az eszében volt, és amit Jézus pontosan értett.
6) Mert azért mégiscsak Jézus a legfontosabb szereplője ennek a történetnek. Ő érti, mi zajlik. Egyáltalán Ő az egyetlen, aki mindenkiről mindent tud. Pontosan tudja, hogy a nép ilyen üres szívvel készül az ünnepre. Pontosan tudja, hogy a farizeusok és az írástudók az Ő megölését tervezik, és keresik rá az alkalmat. Tudja azt, hogy Simon miért hívta meg Őt, lehet, hogy többször már nem hívná meg. És Ő ismeri, hogy ez az asszony miért olyan hálás most neki. (Megint csak megjegyzem, hogy Isten-gyalázó szépírók és itt-ott még teológusok is, feltételezik, hogy ez az asszony szerelmes volt Jézusba, és manapság divatba jöttek olyan Isten-káromló filmek, amelyek ezt a gondolatot próbálják népszerűsíteni. Jó lenne, ha élesen elítélnénk minden ilyen Krisztus-gyalázó feltételezést.)
Ez az asszony életet kapott Jézustól, és tudom, hogy amikor ezt az új életet hittel megragadtam, és valaki bátorított, hogy bizonyos lehetek abban, hogy az enyém, milyen hála ébredt a szívemben, és ez a hála tulajdonképpen azóta is ott van. Változik, hol így jelenik meg, hol úgy, de teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ami jó bennem, azt mind Jézustól kaptam. Ami lehetőséggel helyesen éltem életemben, azt mind Ő tette lehetővé. Egyedül Övé legyen a dicsőség mindezért! Az ilyen ember számára egyértelmű: mindenem az Övé. Semmit sem akarok megtartani, amit Ő kér vagy el akar venni.
Az a csendes magatartás ez, ami megint csak itt a megelőző napokban, virágvasárnap történt, hogy szüksége volt Jézusnak egy szamárra, hogy bevonuljon Jeruzsálembe, s ennyit kellett mondani valakinek: az Úrnak van szüksége rá. S azt mondta: vigyétek. Vagy szintén a napokban olvastuk: nem volt hol elfogyasztaniok a páskavacsorát, de valaki csendesen készenlétben volt, berendezve, készen egy tágas helyiség várta Jézust és a tanítványokat. Semmi alkudozás. Nem kért érte bérleti díjat, hát ő is mindent Jézustól kapott. Ez a legkevesebb, Uram. Neked nincs szobád, nekem van, gyere és lakjál ott. Vagy költsd el a vacsorát a tieiddel. Ez nem probléma. Utána nem dicsekszem vele, vagy nem panaszkodom miatta. Örülök annak, hogy elfogadta, hogy valamiben szolgálhattam neki, vagy az Ő kicsinyei közül akárkinek - mert ez ugyanaz. Ezt Jézus mondta: amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebbjeimmel, velem cselekedtétek meg.
Nos, Jézus érti, miről van itt szó, és ezért nem ad igazat a számolóknak, hogy mennyiért lehetett volna eladni, meg hova kellett volna ezt fordítani, hanem azt mondja: ha ti a szegényeken valóban akartok segíteni - mert az a gyanúm, nem akartok -, akkor azt bármikor megtehetitek. Nekem azonban - mondja Jézus - csak bizonyos pillanatokban lehet ilyen módon szolgálni. Ez az asszony felismerte most, és azonnal cselekedett, hogy hogyan szolgálhat Jézusnak.
És itt van ez a szép jézusi megállapítás: ő ami tőle telt, azt tette. Nem többet és nem kevesebbet. Nem azt mondta: Uram, én olyan sok mindent adnék neked, dehát nekem nincs. Nem azzal kell szolgálnunk, ami nincs, azzal, ami van. Nem többet, de nem is kevesebbet. Azt mindet odaadta neki. Nem felezte meg, nem hagyott az üveg alján egy keveset - az üveget is összetörte. Mindenestől az Övé legyen.
Olyan jó lenne, ha ezt az indítékot, ezt a mély belső hitből fakadó hálát most megéreznénk, és ha ez ismeretlen, akkor kapva kapnánk azon az ajándékon, amit Jézus ma este is kínál nekünk: az új életet, a bocsánatot, a békességet, az üdvösséget, hogy aztán ismerős legyen ez a fajta szemlélet és magatartás. Vagy ha ezt már elfelejtettük, jó lenne, ha elszégyellnénk magunkat, és ma este megújulnánk a Jézushoz való ilyen viszonyulásunkban.
Jézus az egyetlen, aki az egészet látja, és aki érti és megérti, és elfogadja ezt a hálaáldozatot. Ez kedves hálaáldozat. Az, amire a nép nagy része készült, - a főpapok és írástudók is, miközben Jézus megölését tervezték, bemutatták azért az áldozatot, meg elmondták az imákat - az nem volt kedves. De ez a fajta hálaáldozat - kedves.
7) És végül azt hadd kérdezzem meg: mi vajon melyik szereplőhöz hasonlítunk legjobban? Milyen motívumok mozgatják cselekedeteinket? Nem hasonlítunk-e sokszor ehhez a néphez, amelyik ünnepel és ünnepre készül, de még ott a templomban is a maga hétköznapi dolgait beszéli meg. Egészen profán dolgok miatt jár el olykor a templomba. Vagy az imádsága is legtöbbször így hangzik: jó Istenem, segíts meg! Miben? Abban, hogy elérhessem azt, amit én szeretnék elérni. Teljesen távol áll az ilyen imádság Jézusétól: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Ez a formális, megüresedett vallásoskodás nem kísért-e olykor minket is?
Vagy nem lehet-e rólunk is elmondani - mint a főpapokról -, hogy Jézus megölését tervezzük? Biztos mindenki tiltakozna: ő aztán nem! De ha megnézzük közelebbről, mit mond erről a Szentírás, lehet, hogy kevésbé tiltakozunk. Mert ha valaki nem Jézus akarata szerint akar mindent csinálni, az már elfojtja, megfojtja, megöli a benne megszólaló és őt indítani akaró Krisztust. Ha valaki a maga dicsőségére tesz bármit, vagy magának tulajdonítja a dicsőséget azért, amit Jézus végzett, ugyanez a Krisztus-gyilkos indulat munkál benne, mint itt a farizeusokban. Amikor egy helyzetben arra indítana minket Jézus: maradj alul, maradj csendben, ne védd a magad igazát, és mi mégis védjük és nem maradunk alul, ezzel megöltük Jézust. Megfeszítették az Istennek Fiát - ezt mondja a Zsidókhoz írt levél. Nem is vesszük észre, milyen gyakran lázadunk Őellene és szegülünk vele szembe. És engedünk olykor ennek az indulatnak, ami itt az írástudókat jellemezte: azon tanakodtak, hogy csalárdsággal hogyan öljék meg Őt. Nagyon is szükséges a bűnbánat mindannyiunknak.
Vagy nem hasonlítunk-e olykor Simonra, akiről nem sokat tudunk, de annyit mégis, hogy őt ez a kis családi ünnepség foglalkoztatta és érdekelte igazában. Nem látta ő át ezt az egészet. Lényegében ő is magával volt elfoglalva. És korántsem volt neki - legalábbis úgy tűnik - Jézus annyira központi személy, mint ahogy ennek az asszonynak.
Vagy nem számolunk-e mi is sokszor ilyen „józanul”, mint akik nem értik igazán az eseményeket? És még meg vagyunk győződve: sokkal értelmesebben dolgozzuk fel, mint az ilyen asszonyok, akik ott tékozolnak.
Jézus minket olyanokká akar formálni, mint ez az asszony. Azért kínálja ezeket az ajándékokat. Kaptunk-e már ilyen ajándékot? És lehet, hogy körülöttünk marad minden, talán olyan csúnya marad a világ, hogy ezt a durva mondatot el lehet mondani, amit az a szomszéd ott nekem: liliom a szemétdombon. Hogy tényleg úgy érezzük magunkat, mintha egy szemétdombon lennénk: gyűlölködés, irigykedés, elégedetlenkedés, erőszak a gyerekszobában és a nemzetközi porondon; hazugság kifogyhatatlanul mindenféle változatban, ugyanakkor sok szükség, nélkülözés, szegénység. Anyagiasság vég nélkül, és még a vallásosság is sokszor ilyen üres és formális; az emberi kapcsolatok is megüresedettek és formálisak, az ünnepeink is ilyen semmitmondók, hogy némelyiktől már félünk - jobb lenne, ha nem lenne, csak a szaladgálni- meg a költekeznivaló van, de semmi nem teszi széppé és tartalmassá. S ilyen környezetben is kinőhetnek liliomok.
Ma is vannak olyanok, akik hasonlítanak ehhez az asszonyhoz, akik már elfogadták Jézust és mindazt, amit Ő jelent. Mert Ő adatott nekünk Istentől igazságul, szentségül, bölcsességül és váltságul. Ő a mi békességünk: minden kincsnek a foglalata Ő maga. És az ilyen ember elég gazdag arra, hogy adja önmagát - neki. Mert Jézus is önmagát adta nekünk.
Pál apostol megrendülten írja le, de ez ugyanaz az indulat, mint ami ebben az asszonyban munkált itt: szeretett engem, és önmagát adta érettem. Azért többé nem én akarok élni, hanem él bennem a Krisztus - mondja ugyanebben a mondatban.
Jó lenne, ha szívünk mélyéig érne ez az örömhír, és felszabadítana bennünket erre a fajta hálaadásra.