ISTEN ÉS AZ ISTENEK

Most olvastuk napról-napra sokan Ézsaiás könyvének ezt a szakaszát. A sok prófécia között található egy történeti rész, ami Ezékiás királyról szól. Időszámításunk előtt 721-ben a világ akkori ura, Assziria lerohanta és felfalta a kicsi Izraelt. Tehát az északi országrészt, amelyiknek Samária volt a középpontja. Soha nem is tértek vissza azok, akiket akkor elhurcoltak. Aztán 20 év múlva, 701-ben szemet vetettek a déli országrészre, Jú-dára is, és a hatalmas sereg körülkerítette Jeruzsálemet.
Hosszú ideje körül volt már zárva a város, az emberek éhezni kezdtek. Elfogytak a tartalékok, fogytán volt a víz is. Ekkor került sor arra a jelenetre, amikor ez a bizonyos Rabsaké, Assziria királyának, Szanhéribnek egyik vezére és személyi titkára, beszédet intézett az emberekhez, akik Jeruzsálem falain voltak, és nem tudták, hogyan alakul a sorsuk.
Be van kerítve tehát a szent város, 701-et írunk, a király Jeruzsálemben Ezé-kiás, ott van mellette a barátja, a hasonló nevű próféta, Ézsaiás, és lent a város körül a hatalmas asszír sereg. Szeretnék, hogy ha megadnák magukat a zsidók, hadd mehessenek tovább különösebb vérveszteség nélkül, de ha nem, akkor vagy kiéheztetik őket, vagy megindul az ostrom.
Azt nézzük meg ma este, mi volt a tartalma Rabsaké beszédének, és milyen választ adott erre Ezékiás király.
I. Nem olvastam el Rabsaké beszédét, mert nagyon hosszan fejtegeti a maga gondolatait, inkább csak utalok rá. Nem személyneve a Rabsaké, az a beosztása, a rangja volt. Odaáll a fal alá, amely falon kíváncsi tömeg várja, hogyan alakul a sorsuk, és elkezdi becsmérelni Júdának az addigi szövetségeseit. Kiben bíztatok ti? A legnagyobb szövetségest, Egyiptomot bírálja a legkeményebben. De beállítja a szövetségesek közé az élő Istent is, és Istent is ugyanúgy gyalázza, mint a szövetséges népeket.
Azután elkezdi a falon belül remegőket gyalázni. Egyáltalán: mifélék vagytok ti? Emberek vagytok ti? Katonák vagytok ti? Ha az én uram adna most nektek kétezer lovat - ez elképzelhetetlen vagyon volt akkor -, lenne-e kétezer ember, aki meg tudná ülni őket? Még lovasokat sem tudtok kiállítani!
Aki részleteiben elolvassa ezt a beszédet, látja: tökéletes a lélektani hadviselés. Ez az ember meg akar ingatni mindent, amiben addig Izrael népe bízott. El akarja venni maradék bátorságukat is, az önbizalmukat, de még inkább az Istenbe vetett bizalmukat. Egyáltalán a bizalmat, hogy túlélhetik ezt a helyzetet, hogy van még jövőjük, hogy van lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak ebből a szorításból. El akarja hitetni velük: itt a vég, legjobb, ha megadják magukat. Előre megmondja: akkor is deportálja az egész társaságot, elviszi messzire. De ígér fűt-fát, hogy milyen bőven termő földön telepíti le őket és milyen finomakat ehetnek-ihatnak majd, ha őreá hallgatnak és elmennek Assziriába. Egyébként - jegyzi meg úgy mellesleg -, őt is Isten küldte ide, tehát az egész ügyben benne van az az Isten, akiben ők bíznak, úgy hogy mintegy Istennek fognak engedelmeskedni, ha megadják magukat és vele tartanak.
Ezékiás király hivatalos képviselői is ott voltak, és közbeszóltak, kérték, hogy az akkori diplomácia nyelvén, arámul beszéljen, és ne héberül, hogy mindenki értse. Mire látványosan a tömeghez fordul és azt mondja: szándékosan beszél héberül. Őt nem a királyhoz küldték, meg nem a képviselőihez, hanem a néphez, az emberekhez. És itt jön a beszédének a legélesebb része, ahol felsorolja, milyen népeket győztek le addig. És mivel az ókori felfogás szerint a népek harca a népek isteneinek a harca, és amilyen erősek az istenek, aszerint győz vagy veszít egy nép. Tehát, ha Assziria eddig minden népet legyőzött, azt jelenti, hogy az ő isteneik minden istennél erősebbek. Miért lenne kivétel Jahve? Most ti következtek - jelenti be hűvös tárgyilagossággal.
Ez így logikus, eddig mindenki vesztett velünk szemben, mert az isteneink erősebbek, ti vagytok a következő áldozat. Most még meggondolhatjátok, megadhatjátok magatokat. Ha nem, akkor ti is a többiek sorsára juttok.
Azt olvassuk: egyelőre hallgattak az emberek Ezékiás királyra, aki azt kérte: nem szabad vitába bocsátkozni Rabsakéval. Mondjon, amit akar, is az ő képviselői is és az emberek is maradjanak csendben. Mindenki csendben maradt, de elgondolhatjuk hogyan dolgozott a kétségbeesés szélén álló emberekben mindaz, amit hallottak. Ha csak a fele igaz ennek, ha csak egy tizede igaz ... és milyen értelmes érvei voltak. Milyen logikus, ahogy elmondta. Tényekkel támasztotta alá az állításait. Nem könnyű dolog ilyen jól megformált demagóg szöveget hallgatni, mert az fertőzi még a legjózanabb ember gondolkozását is. Nagy belső stabilitásra, nagy belső ellenállásra van szükség minden hamissággal szemben, hogy az ember ilyen helyzetben megálljon. Ha hozzászámítjuk azt, hogy esetleg napok óta már alig ettek, és körülbelül tisztában voltak azzal, hogy milyen rövid ideig lehet még az aranytartalékot is beosztani úgy, hogy naponta egyszer legalább valamennyit ehessen, ihasson mindenki. Itt van a biztos pusztulás, ez az ember józanul felvázolta, mi vár ránk, most még lehetne rá hallgatni.
Valóban helyes az, hogy ennek a megszállott Ezékiásnak a szavainak hisz a tömeg, aki újra és újra azt mondta az embereknek: kétség nélkül megszabadít minket az Úr? Honnan veszi? Onnan, hogy Isten prófétája, Ézsaiás mondta neki. És Ézsaiás honnan veszi? Biztos, hogy Isten mondta neki? És ha Isten meg akar szabadítani, akkor meddig vár, megvárja, amíg éhen halunk, és majd akkor szabadít meg?
Ilyen csúnya gondolatok és indulatok jönnek ám felszínre az éhező, a kétségbeesett, a megfélemlített ember szívében. Különösen egy ilyen szónoki szempontból kifogástalan, de gonosz tartalmú beszédet hallgatva.
Úgy mondják ezt testvérek: beetetés. Ezt leginkább azok értik, akik horgászattal foglalkoznak közülünk. Az értelmező szótár szerint a beetetés jelentése: élelemnek a vízbe szórásával odacsalogatni. Élelmet szórok a vízbe, ha akarja, meg is eheti a hal, s utána majd bekapja a horgot. Mert miért csalogatom oda? Nem azért, mert táplálni akarom, nem azért szórom az élelmet, hanem mert el akarom pusztítani. Ha ott csapkodok a horgokkal, akkor elmegy. Be kell csapni. Odacsalogatni, hogy aztán elpusztítsák, hogy horogra akadjon. Előbb élelmet adok, aztán ott van a vízben elrejtve a horog is. Azért csalogatom, hogy elpusztítsam.
Rabsaké azért mondta mindezt, hogy elpusztítsa az emberek szívében még a maradék hitet is, az Istenbe vetett bizalmat, az egymásban való bizalmat, az összetartást. Lehetőleg megossza őket, legyenek olyanok, akik azt mondják: adjuk meg magunkat, mert ez a józanabb. Biztos lesznek fanatikusak, akik azt mondják: nem, hanem higgyünk továbbra is az Úrnak. Vagy még több csapatra oszlanak - már fél nyereség, ha sikerül megosztani őket, aztán előbb-utóbb a gyomruk úgy is megadásra kényszeríti majd őket. Ezért volt minden fenyegetés és ígérgetés.
Ez a beetetés folyik ebben a világban. Megy a magabiztos szöveg, amit itt Rabsaké is mondott, ilyen jelszavakkal való labdázás: korszerűség, haladás, demokrácia, nyitottság, pluralizmus, emberi jogok, a másság tisztelete. (Nem tudom, ki olvasta el a két héttel ezelőtti Reformátusok Lapjának a vezércikkét? Végre világos és határozott szó volt arról, micsoda blöff ez: a másság tisztelete. A magam részéről nem a másságot akarom valakiben tisztelni, hanem őt tisztelem, attól függetlenül, hogy más vagy még másabb. Őt, mivel ember, tisztelem.)
Ugyanaz folyik ma is, talán még ravaszabbul és még agresszívebben, mint amihez ez a Rabsaké nagyon jól értett, és amivel igyekezett megingatni Jeruzsálem lakóinak a hitét. És nagyon sokan beveszik ma is.
Tiszteljem a másik hitét. Miért a hitét? És ha hitetlen? Akkor is tisztelem, ha hitetlen. Ugyanúgy tisztelem, ha hitetlen, vagy olyan hite van. Az, hogy ő is hisz valamiben, ez nekem nem mond semmit. Miben hisz? Kiben hisz? Ez még minket nem tesz egyekké, hogy ő is hisz. Vagy úgy gondoljuk, hogy Allah ugyanaz, mint az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, a Jézus Krisztus Atyja? Vagy Buddha az, akiben nekünk nyugodtan lehetne hinnünk, mert az ugyanazt jelentené, minthogy Jézus Krisztusban hiszünk? Vagy a hinduizmus több millió istenségében? Ez ugyanaz a hit? És ugyanaz a hitnek a tárgya?
És ha közelebb jövünk magunkhoz, s itt aztán már nagyon óvatosan kell fogalmazni, mert szeretik az emberek félre-érteni és félremagyarázni a dolgokat. Azt mondja valaki: Mária, Isten anyja. Isten anyja? Hogyan? Isten öröktől fogva mindörökké létezik. Az Atya Isten is, a Fiú Isten is. Öröktől fogva mindörökké imádandó Isten - ezt olvassuk a Római levél 4. részében. Istennek nincs anyja! Mária Jézus Krisztus emberi testének a szülőanyja volt. Az Ő örök Istensége mellé még felvette Jézus a mi természetünket, hogy így segítsen rajtunk, és Isten ezt a kivételes feladatot adta Máriának, hogy kihordja Jézus emberi testét. Ezt ő maga tudta a legjobban. Meg is vallotta, amikor azt mondja: Íme az Úrnak a szolgálója. Rabszolgája. De nem gondolunk utána ezeknek a kifejezéseknek, csak mondjuk, és ha valaki megkérdezi, megsértődünk.
Most nem akarom említeni azokat a kisebb vallási közösségeket, amelyeknek a hamis prófétái olyan kijelentésekre hivatkoznak, és ezeket a kijelentéseket itt a közvetlen közelünkben mindenfelé magyarázzák, amelyek nem a Szentírásból valók, hanem azt mondják, hogy ők mostanában kaptak külön kijelentést Istentől, amely ugyanolyan isteni eredetű, mint a Bibliában leírt isteni ige. Ezek vagy a saját gondolataik, vagy okkult eredetű kijelentések, de ezeket ugyanúgy magyarázzák és értelmezik, sőt ezekre a tanításokra épül fel egy-egy vallásos közösség. Most akkor ezt kell tisztelni valakiben? Nem több az, ha őt tisztelem? Akármit hisz vagy nem hisz, őt tisztelem és szeretem, mint egy másik embert. De ha a Rabsaké-féle szövegeket bevesszük, ha engedjük, hogy beetessenek minket is, akkor abból nagyon sok eltévelyítés, tragédia, összevisszaság, összetörettetés következik.
Egyszer el kell döntenünk, testvérek, hogy például ezt a mondatát hisszük-e a Bibliának: „Én vagyok az Úr, és több nincs, rajtam kívül nincs Isten! - ezt mondja az Úr” (Ézs 45,5). Ez igaz, vagy nem igaz? Ha ez igaz, akkor ennek konzekvenciái vannak. Akkor csak Ő az Úr, Ő, aki magát kijelenti, akiről mindazt, amit itt majd mindjárt hallunk még Ezékiás válaszából, egészen bizonyosan tudhatjuk. És ez nem udvariasság kérdése, hanem az igazság kérdése. Akkor szeretem a másikat, ha udvariasan meghagyom abban a hitében, hogy mindegy, miben vagy kiben hisz, fő az, hogy higgyen? Ez segít rajta? Vagy akkor szeretem, ha tisztelettel, szeretettel elmondom neki, hogy nincs más Isten. Aztán ő hihet harminchárom millióban még - ha hinduista -, az az ő szabadsága. De nem ezt tisztelem benne, hanem őt tisztelem és szeretem. S mivel tisztelem és szeretem - ha meghallgatja -, másodszor is elmondom neki, hogy bizonyos vagyok abban, hogy egy Isten van, az, aki magát nekünk kijelentette. És Ő tud szabadítást adni, és Ő a szeretet Istene. A többieket mi találtuk ki magunknak.
Nos, Rabsaké alapgondolata tehát az, hogy az egy, igaz, élő Istent besorolja az istenek közé. Mivel eddig mindenkit legyőztünk, mindenkinek az isteneinél erősebbek az isteneink, a tieteknél is. Ő is egy a sok között.
II. S mit válaszol erre Ezékiás? Ezé-kiás egészen bizonyos abban, hogy ez alapvetően téves felfogás! Nem úgy van, hogy Jahve is egy a sok isten között, hanem úgy, hogy Ő az egyetlen Isten! Aztán rajta kívül vannak az „úgynevezett istenek”, ahogy Pál apostol az 1Kor 8-ban írja. Vannak úgynevezett istenek, akiket mi nevezünk ki istenné. Vannak kis- és nagy istenek, van, aki magát isteníti, van, aki más embereket istenít, és van olyan, amelyik fa és kő - ahogy itt olvastuk. Bálványok, de azoknak nincs tényleges hatalmuk. Egy Isten van, és ez az egy Isten mindenható - talán még emlékszünk arra, hogy fejtegettük ezt Ézsaiás látomása során néhány héttel ezelőtt -, és neki minden lehetséges. Még az is, hogy ebből a lehetetlen helyzetből szabadulást adjon. Hogyan lehetséges neki? Fogalma sincs Ezékiásnak, de Isten biztos tudja. És mikor fog adni szabadulást? Egészen bizonyos, hogy nem későn. Még jókor. És ő honnan veszi ezt? Onnan, hogy megígérte Isten.
Mert mit csinál Ezékiás ebben a rettenetesen szorított helyzetben, amikor egyre nyilvánvalóbb lesz az, hogy eljuthatnak lassan oda, hogy egyedül ő lesz a „fanatikus”, aki fanatizmusával bajba sodorja, sőt pusztulásba viszi a népét, és az összes többi józan, aki hajlandó behódolni az ellenségnek? Érzi Ezékiás, hogy távolodik az ő Istenbe vetett, rendíthetetlen hitétől a tömeg, mert megingatja a nyomorúság, az éhezés, a kétségbeesés, a sok süket beszéd, amit hallania kell, és ő annál jobban ragaszkodik ahhoz, amit Isten megmondott. Mert miután ő is végighallgatta ezt a beszédet, elküld Ézsaiáshoz és azt kérdezi: mit mond az Úr? És ezt ő nem most teszi csak, előtte már sokszor, s utána is még mindig. Őt elsősorban az érdekli: mit szól ehhez Isten? Ő is ugyanolyan éhes, és neki még jobban fáj az egész helyzet, mert ő felelős elsősorban. Ő nem könnyelműsködik, nem hazardirozik, de minél nagyobb a baj, annál komolyabban akarja venni azt az Istent, akiben eddig nem csalódott. Mit mond Isten? Isten megerősíti az ígéretét: megszabadítlak titeket. Igen ám, de ... s akkor lehet sorolni, mi történik közben. Sőt nem sokkal ezután írásban megkapták az ultimátumot, hogy ha bizonyos időpontig nem adják meg magukat, megindul az ostrom. Uram, mit szólsz ehhez? Ekkor kerül sor erre a jelenetre, amiről alapigénk szól. Olyan beszédes minden mozzanata. Fogja Ezékiás az ultimátumot, ami összetekert papírtekercs volt, beviszi a templomba, ott van egyedül az üres, kongó templomban, és kiteríti az Úr elé. Látod, Uram, ez van itt. Ezzel fenyegetnek, ez a helyzet.
Az ember még azt is megértené, ha semmi többet nem mondana. Ott áll Isten előtt, és várja, hogy valamit csináljon. Itt csak Ő tud cselekedni, csak Ő tudja, hogy mit kell cselekedni. Megígérte, hogy szabadítást ad. Várja a szabadítást. De addig is elmond egy imádságot. Egy szép, hitvalló imádságot, melyiknek minden szaváról külön kellene prédikálni.
Seregeknek Ura! Emlékszünk még arra, hogy két vagy három héttel ezelőtt mit tanultunk erről? Seregeknek Ura! Ez azt jelenti: hiszem azt, akárki, akármit mond, hogy te vagy a mennyei seregeknek: az angyaloknak, a földi seregeknek: a hadseregeknek, és a sátán démoni seregeinek is szuverén, teljhatalmú Ura és parancsolója. És ezek mind azt csinálják, amit te parancsolsz nekik. Sőt, te vagy a csillagok seregeinek a teremtője és parancsolója is. Nincs megírva a sorsunk a csillagokban, nálad van elkészítve a sorsunk, és te jót készítesz nekünk. Nem rettegünk a csillagoktól, téged félünk, vagyis veszünk komolyan. Te vagy a seregek Ura! - Ha mást nem mondana, ez maga megerősítené már ott őt.
Izrael Istene! Emögött ott van az: kiválasztottál minket. Te választottál minket, nem mi választottunk Istent magunknak. Te döntöttél úgy, Istenünk, hogy ez a kicsi nép ott lesz mindig a kezedben. Szeretsz minket mindennek ellenére! Micsoda lelkigondozói jelentősége van annak, amikor az ember mélységeket jár meg, és ilyen környezetben kell élnie, s ez veszi körül, amit itt egy kicsit talán sikerült érzékeltetni az előbb, akkor fölfelé néz és két kézzel kapaszkodik: Te vagy a seregek Ura, és te vagy a mi Istenünk, aki megígérted, hogy hűséges leszel. A te hűséged nem függ a mi hűségünktől vagy hűtlenségünktől. Egyenletesen, megbízhatóan szeretsz minket. Akkor én egyenletesen, megbízhatóan támaszkodni akarok rád. Most is, amikor kezd elszállni az emberekből a hit és a benned vetett bizalom.
Te, csak te vagy a föld minden országának Istene!
Assziriáé is? Igen! S a volt Szovjetunióé is? Igen! És a volt Jugoszláviáé? És Romániáé? És Kínáé - ahol üldözik a keresztyéneket? És Magyarországé? Komolyan vesszük ezt? Egészen másként gondolkoznánk, beszélnénk és imádkoznánk az ezekkel kapcsolatos dolgokért, ha ezt komolyan vennénk. Nem véletlenül mondja kétszer itt Ezékiás: te, csak te vagy a föld minden országának Istene! Szegény asszírok, nem tudják, hogy az ő országuknak is te vagy az Istene. Faragnak szegények mindenféle szobrot fából, kőből, befuttatják aranyfüsttel, csillog a napban, s azt hiszik, azok az ő isteneik. De mi tudjuk, hogy te vagy az ő Istenük, és te vagy a mi Istenünk is! Itt más nem történhet, csak amit jónak látsz. Te teremtetted a mennyet és a földet.
Figyeljük meg: nem azért könyörög, jaj, Uram, minél előbb adjál szabadulást. Neki van szüksége arra, hogy megerősödjék a hite. Hinni akarja azt, amit hisz, ilyen nehéz körülmények között is. Nem akar hozzájárulni Ezékiás ahhoz, hogy Rabsakék megingassák az ő Istenbe vetett tiszta, megalapozott hitét. Azt is meg lehet ingatni, a legerősebbet is ki lehet kezdeni. Érzékeli: itt a veszély! Most akarják megrendíteni a hitét. Olyan események történtek, olyan baj zúdult rájuk, annyira kilátástalan a jövő, annyira igazuk van a „józanoknak”, Rabsakénak is ... Most kell vigyázni! Mit mondott Isten? Ahhoz ragaszkodom. Na, de ellene mondanak neki a tények. Nem érdekel! A tényeknél is jobban hiszek abban, hogy mit mondott Isten. És kicsoda Isten? Hozzá ragaszkodom. Mit tudtam meg eddig róla? Ha magam kezdenék kételkedni benne, akkor is ragaszkodom ahhoz, amit Ő magáról mondott.
A szellemi, lelki földrengések idején csak az marad talpon és az tud a romokon is aztán újat építeni, aki így tud ragaszkodni Istenhez. Ez elsősorban akarás kérdése, testvérek. Minthogy a hit is elsősorban akarás kérdése. Aki azt mondja: nem tudok hinni, annál a legtöbbször az a helyzet, hogy nem akar komolyan hinni. (Persze, ha még mélyebbre megyünk, akkor meg kell állapítanunk, hogy akarni sem tudunk Isten nélkül. Még ott is rászorulunk az Ő segítségére. De akkor azt valljam be neki: Uram, én már akarni sem tudok. Erősítsd meg az én akaratomat.) De még mindig ott álljak előtte, így, mint Ezékiás, terítsem ki az ultimátumot vagy akármi bajom, keserűségem van, azt, s várjam tőle a szabadítást.
És higgyem azt, hogy igaz a folytatás is: „Hajtsd ide, Uram, füledet és hallgass meg, nyisd meg a szemeidet és lássad! Halld meg Szanhéribnek minden beszédét, amelyeket üzen az élő Isten káromlására!” Nagy felfedezése van Ezékiásnak itt. Azt mondja: ez az ellenséges uralkodó tulajdonképpen nem engem, a meghódítandó kis nép uralkodóját gyalázott, hanem téged gyalázott, Uram! Ez mostantól kezdve veled találja magát szemben. Én meg itt szépen megbújok a hátad mögött. S egyszerre biztonságban érezheti magát az ember.
Életem mélypontjain néhányszor átéltem ezt. Hogy egy ember, hatalom, esemény, vagy fenyegető veszély nem velem áll szemben, hanem az élő Istennel. Én biztonságban vagyok. Csak legyek ott nagyon közel Istenhez. Ne menjek el tőle. Ott vagyok biztonságban Őnála. Majd Ő hadakozik. „Perelj, Uram, perlőimmel, harcolj én ellenségimmel!” (Zsolt 35.)
És itt jön a nagy felismerése, itt veszi észre Rabsaké beszédében a csúsztatást, az alapvető tévedést: „Bizony, Uram, Asszíria királyai elpusztítottak minden országot, és isteneiket a tűzbe vetették, mert azok nem istenek voltak, hanem emberi kéz csinálmánya, fa és kő; ezért veszíthették el őket.” Tehát igazat mond Rabsaké: eddig mindenkit legyőztek, csak a folytatás nem igaz: azért, mert az ő isteneik erősebbek azoknál. Egyik sem igazi isten. Itt most az élő Istennel kerültek szembe, s majd Ő megmutatja, mit tud! Ezékiás nem tudja, Isten hogyan akar szabadulást adni, de bízik benne. Ez az utolsó mondata: „És most Uram, mi Istenünk! szabadíts meg minket az ő kezéből, hogy megtudja a föld minden országa, hogy te vagy, Uram, Isten egyedül.”
Nem szab határidőt Istennek, nem ad ötleteket, hogyan lehetne megszabadítania. Megpróbálja rábízni az egészet. Nem tudom, kinek hogy szokott ez sikerülni. Néha úgy, hogy amíg mondjuk az imádságot, addig tényleg rábízzuk. Utána megint elkezdünk aggodalmaskodni. Akkor legjobb megint elmondani ugyanezt. Megvallani, hogy mit hiszünk, hadd erő-sítse a hitvallás és a hallott ige a hitünket. Hivatkozzunk Isten ígéreteire. Újra és újra gondoljuk végig: kicsoda Ő, kinek ismertük meg. És a legnagyobb nehézségek között kapaszkodjunk a legnagyobb erővel Őbelé. Akkor tudunk megtartani másokat is.

Ezékiás hite itt egy egész népet, annak a városnak az egész kétségbeesett lakosságát megmentette akkor. Sokféleképpen igyekeznek beetetni minket is ma. Adjon Isten éberséget nekünk, és semmiképpen ne engedjük el azokat a bizonyosságokat, amikre Isten már elsegített. És semmiképpen ne engedjük el Őt! Ő meg tud minket tartani minden földrengés idején.