Cseri Kálmán

Holnap kezdődik őszi evangélizációs hetünk. Hétfőtől szombatig minden este istentiszteletre hívlak benneteket. Aki el tud jönni, egy hét alatt több igehirdetést hall majd, mint máskor egész hónapban.
Egyáltalán nem csodálkozom, ha nem mindenki lelkesen fogadja ezt a meghívást, mert mostanában annyi beszédet kell hallanunk, hogy elegünk van már belőle. Sok üres beszédet, sok demagóg beszédet, sok mellébeszélést, sok féligazságot, vagy egész hazugságot, álnok, gonosz csúsztatásokat. Az ember néha egy kis csöndre vágyik. Belefáradt a sok hiábavaló beszédbe.
Éppen ezért ma, az evangélizációs hetünk előtt arra szeretnélek kérni igaz szeretettel és tisztelettel mindnyájatokat, hogy gondoljuk együtt végig, mit tanít a Szentírás Isten beszédéről. Azt tanítja, hogy Isten beszéde egészen más, mint minden emberi beszéd. Minőségileg más, mint a legokosabb, legbecsületesebb, a legtisztább emberi beszéd. Egészen más, lényegében különbözik attól.
A Szentírásból megtudjuk, hogy Isten szava az Ő munkaeszköze. Isten úgy cselekszik, hogy kimondja azt, amit el akar végezni, és akkor az megtörténik. Ez annyira így van, hogy a héber Ószövetségnek nincs is külön szava Isten szavára és Isten tettére. Ugyanaz a szó jelenti mind a kettőt. Mert amikor Isten megszólal, akkor Ő munkához lát. Amikor Isten beszél, akkor dolgozik. Úgy cselekszik, hogy kimondja, amit akar, és az meglesz. Pontosan, ahogy olvastuk az Ézsaiás 55-ben: „Ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön, nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.”
Ugyanúgy, ahogyan Jézus Krisztus is kimondott valamit, és az megtörtént. Így gyógyította meg a betegeket. Azt mondta a bénának: kelj fel, vedd a válladra a hordágyat, amin idehoztak és menj haza. És az, aki soha nem vagy hosszú évek óta nem állt a saját lábán, felállt, összehengergette a gyékény hordágyat, amin cipelték, és ő vitte azt, amin őt vitték oda.
Így bocsátotta meg a bűnöket és bocsátja meg ma is: megbocsáttattak a te vétkeid, eredj el békességgel! És azok a bűnök megbocsáttattak. Így parancsolt az elemeknek, így parancsolt a démonoknak. Semmi erőlködés. Semmi újra és újra való próbálkozás. Kimondta azt, amit akart, és az megtörtént Isteni hatalommal. Ugyanúgy, ahogy a mindenható Isten a mindenség hajnalán ezt a világot teremtette.
Ezt soha nem szabad elfelejtenünk, mert egészen más, mint amit a saját beszédünkről tudunk. Akinek engedetlen gyermekei vannak, az tudja leginkább, mennyire más. Mondhatjuk akárhányszor, többféle változatban, vagy, ha mindig ugyanúgy mondjuk, az annál jobban idegesíti a gyereket, de nem lesz belőle semmi. Amit Isten kimond, az megtörténik.
Éppen ezért, noha tudom, hogy néha belefáradunk a sok beszédbe, mégis meggyőződéssel hívlak benneteket a következő hét estéire, mert itt - reménységünk szerint - Isten szava fog hangozni. Tudniillik az Istenről való igaz bizonyságtétel végső alanya maga a mindenható Isten. Kellenek neki közvetítők, tehát egy ember mondja, de mögötte Ő áll ott. Számos igét lehet erre nézve említeni.
Tehát az igehirdetés Isten szava, és ez annyira igaz, hogy még egy olyan rossz lelkiállapotban levő, hitetlen, engedetlen, indulatos igehirdető mondja is, mint amilyen Jónás volt, aki maga sem akarja, hogy amit mond, az elérje a célját, ennek ellenére is el tudja végezni Isten a munkáját az Ő igéje által.
Micsoda prédikáció volt az, hogy még negyven nap, és elpusztul Ninive, és közben a szívében ott van a harag: bárcsak így lenne, hogy elpusztulna, és én kivárom, ha belepusztulok is, s remélem, hogy a negyvenegyediken már nem lesztek. Micsoda lelkület ez, így igét hirdetni? De mivel Istentől származott ez a mondat, mégis megtért az a nagy pogány város. A király leszáll a trónjáról, leül a porba, királyi palástja helyett zsákruhába öltözik, s az egész város böjtölni kezd és kiáltani a számukra többé-kevésbé ismeretlen Istenhez, hátha megkönyörül és még sem kell elveszniük. Ilyen ereje van Isten igéjének. Ha azt valóban Ő mondja, olyan ige, ami az Ő szájából származik, az elvégzi a maga munkáját, és ez mindig életet mentő munka.
Hányszor tapasztaltam én is, amikor Isten egyetlen igével sorsdöntő kérdéseket egyszerűvé tett és eldöntött számomra. Amikor egyetlen mondattal vagy éppen azzal a szakasszal, amit aznap olvastam vagy hallgattam igehirdetést, meg tudott vigasztalni. Amikor letörli emberek könnyeit, amikor meggyógyul egy végzetesen megbetegedett házasság például. Egyetlen igehirdetéstől vagy egy olyan testvéri beszélgetés közben, amely beszélgetésben Isten igéje hangzott el, és a mögött Ő volt ott, az életet mentő, életet teremtő, embereket segítő és továbbsegítő, minket kimondhatatlanul szerető Isten, aki ma is a beszédével gyógyít, segít, vigasztal, vagy töri össze keménységünket, hogy utána felemelhessen. Megsebez, de be is kötöz és vadonatúj dolgokat hoz létre az életünkben. Minket is teljesen újjá tud teremteni, formálni.
Ilyen hatalom Istennek az igéje, ilyen ható erő. Így is beszél róla a Szentírás: ható erő, amelyik munkálkodik abban, aki azt hittel befogadja. Csak ehhez hallgatni kell, és jól kell hallgatni. Éppen ezért ma erről a két dologról szeretnék beszélni: mit tudhatunk meg Isten igéjének a természetéről, és hogyan lehet azt úgy hallgatni, hogy valóban segítség legyen számunkra. Ma nem egy igének az üzenetét próbálom kibontani, hanem kivételesen sok igét fogok említeni ahhoz, hogy felragyogjon előttünk: valóban ilyen Isten igéjének természete, és aki akarja, megtanulhassa: hogyan hallgathatjuk vagy olvashatjuk mindig úgy, hogy az valóban segítség legyen a számunkra.
1) Mi tehát Isten igéjének a természete? Az jellemzi elsősorban, hogy az Isten beszéde. Hadd idézzem mindenekelőtt a mi Urunk Jézus Krisztust, aki azt mondta a küldetésükbe félve induló tanítványoknak: „Nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól majd tibennetek” (Mt 10,20). És ugyanebben a kiküldési beszédben azt mondja: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg.” (Lk 10,16).
Testvérek, ha ezt nem hinném, rég elmentem volna más pályára. Másként nem érdemes beszélni. Az én gondolataimra nincs szükségetek. Sokan vannak közöttetek, akiknek sokkal nagyszerűbb gondolatai vannak, mint nekem. Csak azért merem folytatni ezt a szolgálatot, mert meg vagyok győződve, hogy aki engem hallgat, az magát az élő Krisztust hallhatja meg, ha hittel hallgatja. És erre számos példát láthatunk és tapasztalhatok én is. Ehhez nem kell lelkipásztornak lenni. Minden újjászületett hívő ember úgy közeledhet szeretettel, segítőkészséggel, a mentőszenvedéllyel másokhoz, hogy várhatja, hogy az ő egyszerű szavain keresztül az a Krisztus szólítja meg a másikat, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.
Hányszor van, hogy hívő emberek maguk csodálkoznak a legjobban: hogy jutott nekem ilyen eszembe? Vagy amit mondok, az nekem is új. Akkor biztos, hogy nem az én kútfőmből való. Isten kijelenti magát az Ő szolgáinak. És nemcsak a prófétáknak, a főhivatásúaknak, hanem mindnyájunknak. És az ő kijelentése ma is mindig segít másokon.
Ezért írta Pál apostol az „okos” korinthusiaknak: „Az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcsesség hitető beszédeiben állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában: Hogy a ti hitetek se emberek bölcsességén nyugodjék, hanem Istennek erején.” (1Kor 2,4-5).
Úgy van ez, ahogy olvastuk az Ézsai-ás 55-ben. Azt mondta Isten: a beszéd, amely az én számból származik. A róla való bizonyságtétel végső soron az Ő beszéde, ami az Ő szájából származik, és ennek teremtő hatalma van. Nem tudom, felfigyeltünk-e az utolsó versszakra, és eszünkbe jutott-e egy másik bibliai szakasz. Ugyanazok a szavak fordulnak elő ott egészen más összefüggésben. „A tövis helyén ciprus nő, a bogáncs helyén mirtusz nő.” (13).
Hol olvasunk először a Bibliában tövisről és bogáncsról? Az 1Mózes 3-ban, amikor a bűneset után Isten megátkozza a földet és azt mondja: töviset és bogáncskórót teremjen ez neked. Itt meg az ellenkezőjét ígéri: ahol tövis termett, ott ciprus nő, és ahol bogáncs, ott mirtusz nő. Vagyis helyreállítja Isten a bűneset előtti állapotot, a bűnben megromlott világot megújítja. Hogyan? Beszédével. Kimondja: legyen, és ott helyreáll a régi. Kijavítja az elromlottat, vagy létrejön valami egészen új. Hiszen aki a Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, ímé újjá lett minden. Így teremt Isten egészen új természetet bennünk az Ő beszédével.
Úgy, ahogy Jézus Krisztus a magvető példázatában szól erről. Amikor a mag belehull a földbe, és ha az jó föld, befogadja, gyökeret ereszt, növekedni kezd, és önmaga sokszorosát hozza termésképpen. És éppen a magvető példázatának egy elrejtett félmondatából derül ki, hogy mit akar Isten nekünk adni az Ő igéjével. Lukács írja: némely mag az útfélre esett, s ezek azok az emberek, akik hallották az igét, de aztán az Ördög kilopja a szívükből az igét, hogy ne higgyenek és ne üdvözüljenek. (8,12). Ebből derül ki, mit akar Isten elérni az Ő igéjével. Hogy higgyünk és üdvözüljünk. Az üdvözülni szó azt jelenti: szabadulni, megmenekülni valami végzetes bajtól, pusztulástól.
Az az igehirdetés célja, hogy akik hallgatják, higgyenek, tehát a láthatatlan világ gazdagsága is föltáruljon előttük, és az egész valóságot valóságként érzékeljék, ne csak annak egy töredékét, ahova az öt érzékszervünkkel behatolhatunk: hogy higgyenek és üdvözüljenek. Megmeneküljenek a kárhozattól, az értelmetlen küszködéstől, a kétségbeeséstől, félelmektől. Mindattól, ami meggyötör. Ezért akarja az ősellenség az Ördög, hogy ha hallgatjuk se hulljon mélyre a szívünkbe, hogy ne higgyünk és ne üdvözüljünk.
Tehát az igehirdetés célja, hogy higgyünk és üdvözüljünk. Ezért olvastam fel a Jakab leveléből is azt a verset: „Szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, mert az megmentheti a ti lelketeket.” (1,21). Semmi más nem mentheti meg. Csak az menthet meg minket, ha hittel az élő Krisztusba kapaszkodunk. De mindnyájan úgy születünk, hogy nincs hitünk. Hogyan lehet hitre szert tenni? A hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. Ez az egy, egyszerű, kizárólagos útja van annak, hogy valaki hitre jusson. Hallgatni az Istenről szóló bizonyságtételt, olvasni az Ő igéjét, és eközben csírázni kezd a hit a szívünkben és megerősödik, és lesz mivel kapaszkodnunk a megmentő Krisztusba. Ezért merlek hívni titeket szeretettel minden igehirdetési alkalomra.
Megtudjuk a Szentírásból, hogy még ha kemény, ítéletes igehirdetés hangzott, azzal is megmentette Isten az Ő népét, és annak is ilyen ereje volt. Egy negatív példát hadd olvassak erre. Félelmes erejű megállapítás. Azt mondja Isten Jeruzsálem pusztulása után: „A te prófétáid hazugságot és bolondságot hirdettek neked, és nem fedték fel a te álnokságodat, hogy elfordították volna fogságodat; hanem láttak neked hazug és megtévelyítő prófétálásokat.” (Sir 2,14).
Nem félelmes? Másképp alakul egy nép tragikus történelme, ha vannak, akik világosan hirdetik az igét, rámutatnak a nép bűneire, és a nép ezt komolyan vette volna és megtért volna. Mivel azonban nem hirdették így az igét, hanem hízelkedő hazug beszédeket mondtak, ezért bekövetkezett a történelmi tragédia. Történelmi tragédiákat lehetne elkerülni, ha világosan hangzana Isten beszéde, és azt úgy hallgatnánk, mint Isten beszédét és úgy engednénk neki. Tessék ezen elgondolkozni.
Most már kár azon elmélkedni, hogyan alakulhatott volna a történelmünk, de azon nem kár gondolkozni, hogyan alakulhat a továbbiakban. Vállaljuk-e az Isten igaz, tiszta beszédét, vannak-e, lesznek-e, akik ezt hamisítatlanul hirdetik, és hogyan hallgatjuk: úgy-e, mint kellemetlenkedő emberek beszédét, vagy úgy, mint az Isten igaz szavát, aminek most mindjárt engedelmeskedni kell, és akkor elkerülhető sok nyomorúság.
Nos, ennyit erről most, hogy milyen Isten igéjének a természete. Maga Isten szava ez, az igehirdetés mögött is Ő áll, erő van benne, amivel Ő munkálkodni akar bennünk. Mag, ami ha belehullik a földbe, új életet teremt, és önmaga sokszorosát állítja elő.
2) Csak úgy kell hallgatni, hogy mindez bekövetkezhessék. Miért, hát nem mindenki így hallgatja? Hogyan lehet hallgatni Isten igéjét? Egyszerűen így mondom: rosszul és jól. Aki rosszul hallgatja, annak az az ige ítéletté válik, mert tudta, hogy mit kellett volna tennie, és nem tette. Jézus szerint az ilyenek súlyosabb ítéletet kapnak, mint akik nem tudták, mit kellett volna tenniük, és úgy nem tették. A jól hallgatott ige áldássá lesz, szabadulást, megmenekülést, új kezdést, lelki gazdagságot hoz. Mit jelent rosszul hallgatni és jól hallgatni? Mondok néhány példát.
a) Rosszul hallgatták például Lótnak a vejei. Isten elhatározta Sodoma ítéletét, és ott lakott Lót és a családja. A lányai már férjhez mentek akkor. Isten értesítette Lótot, hogy szóljon a családjának, idejében meneküljenek el, mert jön az ítélet. Lót azonnal szól, felrázza a vejeit hajnalban: gyertek azonnal, mert jön az Isten ítélete. És mit olvasunk ott? Szörnyű mondatot: „nekik azonban úgy tűnt, hogy csak tréfál.” (1Móz 19,14). Tréfál az öreg. Milyen ócska vicc! Hajnalban felébreszt valamilyen rémhírrel, hogy Isten ítélete következik. Másik oldalukra fordultak, s aludtak tovább. Ott pusztultak el.
Amikor valakinek úgy tűnik, hogy tréfál az igehirdető, és nem veszi komolyan, hogy az élő Isten életemet megmentő üzenetét mondja, és most mindjárt kellene engedelmeskedni, akkor megmenekülnék, akkor az ítélet bekövetkezik, hiába hallgatta. Nem hallgattunk mi sok igehirdetést így? : Ez az, ami nem rám vonatkozik. Ez az, amit most még nem akarok teljesíteni. Ez az, amit legjobb lett volna meg sem hallgatni, valami mást akartam hallani, miért erről beszélt? - Ha egyszer az volt az Isten hozzám címzett mentő üzenete, akkor nagy-nagy hálával kellene megköszönni, és azonnal - maradok Lóték képénél - kiugrok az ágyból, akárhány óra van, és menekülni, otthagyva mindent, ha drága az életem. Isten nem tréfál, nem szórakozik velünk, testvérek, Ő annál sokkal jobban szeret minket. S egyedül Ő tudja mindig, hogy mikor, mire van szükségünk, mit kellene komolyan vennünk ahhoz, hogy elkerüljük a tragédiákat.
Egy másik, ehhez hasonló ige, az, amit az Ezékiel könyvében olvasunk: Így szóltak egymáshoz: „Gyertek, kérlek, és halljátok, milyen beszéd az, amely az Úrtól jön ki? (Tudniillik Ezékiel megjelent ott, hogy így szól az Úr. S akkor szólnak az emberek egymásnak: gyertek, hallgassuk már meg ezt az embert, azt mondja, hogy valami beszédet szól hozzánk, amit az Úr üzen). És akkor eljönnek hozzád, ahogy a nép össze szokott jönni, s odaülnek eléd, mint az én népem, és hallgatják beszédeidet, de nem cselekszik, hanem szerelmeskedő énekként veszik azokat ajkukra, a szívük azonban tovább is nyereség után jár. És ímé, te olyan vagy nekik, mint valamely szerelmeskedő ének, szép hangú, s mint valamely jó hegedűs; csak hallják beszédeidet, de nem cselekszik azokat. Ha azonban beteljesednek, mert beteljesednek, akkor megtudják, hogy próféta volt közöttük.” (33,30-33).
Egy másik ijesztő kép: mint egy jó hegedűs. Hányszor jönnek ide a templomba így emberek! Mondjon sziporkázó gondolatokat, idézzen szép költeményeket, simogasson meg bennünket, igazolja hamisságainkat, akkor lenne a legnépszerűbb. És csak azt hallja meg az ember egy-egy igehirdetésből, ami ilyen szerelmeskedő ének, ami esztétikailag megfelel az igényeinek, ami gondolatilag egybecseng az ő gondolataival. Ami ítélet, ami program, ami életváltoztatást követelne, az ellenszenves. Ha valaki így hallja, hogy a szívük tovább is nyereség után fut, csak hallják beszédeidet, de nem cselekszik azokat, az csak az ítéletét súlyosbítja.
Isten őrizzen meg minket attól, hogy szép húrú hegedűsöket akarjunk itt hallani, hanem tudatosan akarjuk az élő Isten hozzánk szóló szavát hallgatni, akármilyen hangszerelésben mondja azt tovább valaki. Legyen kész a szívünk mindjárt engedni is annak.
Ugyanez a gondolat szólal meg Jézus Krisztus megrendítő példázatában, amikor a király elkészíti a lakomáját, nagy szeretettel meghívja a vendégeket, és a meghívást egyik sem veszi komolyan. Ezt olvassuk: „Elküldte szolgáit, mondjátok meg nekik: ebédemet elkészítettem, hizlalt állataimat levágtam, gyertek el, mert minden kész. Ők azonban nem törődtek ezzel, hanem elment egyik a szántóföldjére, másik a maga kereskedésébe. A többiek pedig megfogták a szolgákat, bántalmazták és meg is ölték.” (Mt 22,5-6). Isten meghív az Ő lakomájára, azt kínálja nekünk, aminek a hiánya miatt állandóan panaszkodunk, sopánkodunk, és aminek a hiánya miatt - ha azt nem hagyjuk, hogy kielégítse - el fogunk kárhozni, de hát nekünk fontosabb dolgaink vannak: Elmegyek a magam szántóföldjére, a magam kereskedésébe. A biznisz fontosabb, mint az üdvösség. Ha meg nagyon állhatatos egy szolga, agyonütjük, vagy rágalomhadjárattal kikészítjük.
Ez folyik, testvérek ma is sok gyülekezetben. És még azok közül is, akik hallgatják az Isten igéjét, emiatt maradnak nyomorultak, szegények, teszik tönkre magukat és futnak a kárhozatba. Pedig pontosan ettől akar megmenteni minket Isten az Ő szavával. Az Ő szelíd vagy ítéletes szavával, amit először vagy ki tudja hányszor hallottunk már, csak meg kellene hallani végre. Pontosan ettől akar megmenteni, és gazdag élettel megajándékozni.
b) Ehhez azonban nem lehet másként hozzájutni, csak úgy, ha valaki jól hallgatja az igét. Hogyha nem az történik, amit a Bibliában így olvashatunk - ez is egy szomorú megállapítás, és ezzel a szomorú megállapítások sorát most befejezem -: „Mert nekünk is hirdettetett az evangélium, miképpen azoknak; de nem használt nekik a hallott beszéd, mivel nem párosították hittel azok, akik hallották.” (Zsid 4,2).
Hirdettetett, de semmi haszna nem lett, mert nem párosították hittel. Így a hallott beszéd, ami megmenthette volna a lelkünket, ítéletté, vádbeszéddé válik. Azt mondja az Úr Jézus: „Én világosságul jöttem e világra, hogy senki ne maradjon a sötétségben, aki bennem hisz. De ha valaki hallja az én beszédemet és nem hisz, én nem kárhoztatom azt: mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam. Aki megvet engem, s nem veszi be az én beszédeimet, van annak, aki őt kárhoztassa: a beszéd, amelyet szóltam, az kárhoztatja azt az utolsó napon.” (Jn 12,46-48).
Aki ezt a mai igehirdetést is elengedi a füle mellett, nem engedi, hogy Isten alapvetően belenyúljon az életébe és megváltoztassa, azt ez a mai igehirdetés is kárhoztatni fogja az utolsó napon. Aki most elcsendesedik Isten előtt és azonnal kérdezi: Uram, mit cselekedjem, és cselekszi is azt, az meg boldogan mondja el majd, lehet hogy már holnap, és az utolsó napon is: Isten annyira szeretett engem, hogy utánam szólt, és az Ő szavával megmentett a kárhozattól.
Így lehet tehát rosszul hallgatni, mint Lótnak a vejei, mint Ezékielnek a gyülekezete, mint Jézus példázatában a meghívottak, amikor valaki nem Isten szavaként fogadja. És hogy lehet jól hallgatni? Úgy, ahogy a Jakab 1,21-ben olvastam: szelíden befogadom azt az igét, amit Isten mond. Megnyílok előtte és azt mondom: Uram, itt vagyok. Te tudod, hogy mi a bajom voltaképpen, és mi arra az isteni gyógyszer. Engedem, hogy azt csinálj velem, amit akarsz. Ez az előlegezett bizalom az egyik feltétele annak, hogy Isten valóban újjáteremthesse az életünket. Nem veszem úgy, mintha tréfálna, nem halogatom, nem vitatkozom vele. Nem mondom azt, hogy mást akartam hallgatni, vagy én jobban tudom, mi bajom van. Egyedül Ő ismer engem, hadd állapítsa meg Ő, az áldott orvos, mi a baj, mi annak az oka, mi annak a gyógyszere, s hadd vegyen kezelésbe. Vagy egyetlen szavával gyógyítson meg és teremtsen újjá.
Szelíden fogadni a beoltott igét. Testvérek, magamról tudom, hogy milyen sok belső ellenállás van bennünk Isten szavával szemben. A legtöbb esetben tudunk magyarázatot, meséket, kifogást találni, hogy ne kelljen engedelmeskedni. Ennek az ellenkezője az: szelíden fogadom. Ha Ő mondja, biztos igaz. Ha Ő mondja, bizonyos, hogy az segít rajtam. Félreteszem a magam gondolatait, tiltakozását, és kész vagyok engedelmeskedni.
Valahogy úgy - és így kell jól hallgatni az igét -, ahogy a Szentírásban olvassuk: „És amikor ezt hallotta az egész nép és a vámszedők, igazat adtak az Istennek, megkeresztelkedtek a János keresztségével; a farizeusok azonban és a törvénytudók az Isten tanácsát megvetették ő magukra nézve, nem keresztelkedtek meg.” (Lk 7,29-30). Hangzik az igehirdetés, és mindig - itt, most is - két táborra osztja a hallgatókat. Vannak, akik igazat adnak az Istennek. Lehet, hogy van itt most valaki, aki valami nagy szomorúsággal jött, és vágyott volna arra, hogy arról legyen szó, ami őt bántja. Isten most jónak látta, hogy ezt üzenje nekünk. De azt mondja: félreteszem még a magam bánatát is. Miért erről akar velem beszélni Isten? Istennek igaza van, velem szemben mindig igaza van. Mit kell csinálnom? s hozzálát, hogy engedelmeskedjék.
Mit kell csinálnom? - kérdezték ezek ott a Jordán partján. El kell vállalnom, hogy bűnös vagyok. Hadd lássák a többiek is, hogy elismerem: alávaló bűnös vagyok. Ennek a jele volt az, hogy megkeresztelkedtek a Keresztelő János keresztségével. A nyilvánosság előtt vállalni: rászorulok Isten bocsánatára. Ez az egyik társaság. A másik? „Isten tanácsát megvetették ő magukra nézve.” Azok ott bűnösök, persze. Azoknak kell a bocsánat. De mi? Nem loptam, nem öltem, nem csaltam. Valaki egyszer tréfásan azt mondta, amikor a bűneire rámutatott Isten: úgy mentegetőztem, mintha efféléket mondtam volna: mozdonyt sose loptam, tehát nem vagyok tolvaj. De Isten aztán megmutatta, mi mindent loptam.
Tehát nem loptam, nem öltem ... nem vagyok bűnös. Azoknak kell, nekem nem kell. Az Isten tanácsát megvetették ő magukra nézve. Ezeknek vádbeszéd lesz az az igehirdetés, amit hallottak, mert megvetették. Visszapattan róluk, mint falról a labda.
Az előbbiek igazat adtak az Istennek. Így lehet jól hallgatni. Ha ez valóban Isten szava, akkor Ő tudja, mi kell nekem, akkor eleve igazat adok neki. Egy kérdésem van csak: most mit csináljak én? Nem ez történt pünkösdkor, amikor az a csodálatos igehirdetés hangzott? A hallgatók egy része szívében megkeseredett, és azonnal azt kérdezték Péteréktől: mit cselekedjünk? S ők megmondták, mit cselekedjenek: Bánjátok meg a bűneiteket, ennek jeleként keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztus nevére - ott már nem a Keresztelő János keresztségéről van szó -, megkapjátok a bocsánatot, és veszitek a Szentlélek ajándékát. És megkeresztelkedett azon a napon több, mint háromezer ember. És ezek mind, mint kis apostolok, szétszóródva a környéken hirdették az evangéliumot az első keresztyén misszionáriusokként. De azzal kezdődött: hallgatták az igehirdetést, igazat adtak az Istennek, szívükben megkeseredtek - mindig ez az első gyümölcse a befogadott igének -, de nem marad itt az ember, mert nem az a cél, hogy keseregjen, hanem hogy a bocsánat örömét kapja, és hirdesse az örömhírt örvendezve, egészen más élettel. De azzal kezdődött, hogy hallgattak egy igehirdetést és igazat adtak az Istennek.
Ezért írhatta Pál apostol: „hálát adunk az Istennek, hogy ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberi beszédet, hanem mint Isten beszédét, amint hogy valósággal az is, amely munkálkodik is bennetek, akik hisztek.” (1Tess 2,13). Az energia szó van itt a görög eredeti szövegben. Energiát kapott az, aki befogadta az Istennek ember által hirdetett beszédét. És ez az erő munkálkodni kezd benne. Hogy mit visz véghez, azt egészen Istenre bízza, mert ő az alanya nemcsak az igehirdetésnek, hanem az ige bennünk való munkájának is. És Ő csak jó munkát végez.
Sokkal bátrabban ki kell szolgáltatni magunkat az Isten eme mentő és áldó munkájának. Ezért hívlak titeket: amikor csak lehet, gyertek, hallgassátok az igét. Olvassátok otthon az igét, és így hallgassuk és így olvassuk mindnyájan, mert ez megmenti a lelkünket. Mindnyájunknak sokféle kérdése van, sok terhet hordozunk, sok nehéz döntés előtt állunk, sok rossz döntés van mögöttünk, amit bánunk. Sok mindenre szükségünk lenne: Isten az Ő igéjével mindig ajándékot akar adni. Nem biztos, hogy azt, amit most szeretnénk kapni tőle, de bizonyos, hogy azt, amire most a legnagyobb szükségünk van. Engedjük, hogy így beszéljen velünk és szólítson meg minket.

Úgy tapasztalom sokszor, hogy többet beszélünk magunkról, mint Istenről. Még a templomban is. Sok hívő ember is többet beszél a maga elesett állapotáról, nyomorúságáról, bűneiről, mint Isten nagy tetteiről, ajándékairól és ígéreteiről. Nagyon fontos, ha ez a kiegyensúlyozatlanság fennáll a szemléletünkben, a gyakorlatunkban, akkor helyreálljon az egyensúly. Nekünk végül is Istent kell önmagáért megismernünk, és ebből az egyre mélyülő ismeretből egészen gyakorlati dolgok következnek majd az életünkben.
Amikor tegnap bibliaolvasó kalauzunk szerint belemélyedtem ebbe a most felolvasott fejezetbe, az volt az érzésem, itt Isten bemutatkozik. Itt elejétől a végéig róla van szó. Még amikor Ézsaiás nevét olvassuk, akkor is arról van szó, hogy Isten mit akar vele, mit tett érte, mit mondott neki, mire fogja felhasználni ezt az embert. És olyan különös, mielőtt Isten nagy és nehéz feladattal bízza meg Ézsaiást, nem tanfolyamot végeztet vele, nem a fejét tömi újabb ismeretekkel, nem taktikai megbeszélést folytatnak, hanem bemutatkozik neki. „Láttam az Urat” - minden addiginál mélyebb istenismeretre jut el, és ezzel készíti fel őt Isten az erejét meghaladó, de gyönyörűséges, a népét mentő feladatra. Többet enged látni önmagából Isten, és ez lesz az az igazi ismeret, ami formálja, sőt átformálja Ézsaiásnak a gondolkozását és gyakorlatát.
Vegyük sorra most azt, amit a felolvasott néhány versben megtudhatunk Istenről. Mivel sok mindenről van itt szó, szám szerint hét fontos dolgot mond el ez az ige róla, nyilván egy kicsit vázlatos lesz ez az igehirdetés, de jó lenne, ha továbbgondolnánk, otthon is elővennénk, újra elolvasnánk ezt a fejezetet, és tudatos programunk lenne: én mától kezdve szeretném jobban megismerni Istent. Eközben fogunk eljutni egyre mélyebb önismeretre is. De a cé-lunk az kell, hogy legyen: Őt magát ismerjük meg. Mit mond Ő magáról?
1) Mindegyik versben egy újabb fontos tulajdonsága - ha tetszik jellemvonása - derül ki Istennek. Így kezdődik a beszámoló: „Láttam az Urat ülni magas és felemeltetett székben, és palástja betöltötte a templomot.” Az a szó, ami ott van, azt jelenti: palástjának a szegélye, az alsó négyujjnyi keskeny csík, betöltötte a templomot. Olyan képekkel fejezi ki Ézsaiás a maga istenismeretét, amik abban az időben mindenkinek a számára egyértelmű jelentést hordoztak, ma nekünk már meg kell magyarázni, hogy azt értsük rajtuk, amit azok valójában jelentenek.
„Magas és felemeltetett szék.” Miért kell kétszer mondani? Ha magas, akkor felemelték. Amit kétszer mond a Biblia, azon különös hangsúly van. Az azt jelenti, hogy a megszokottat, a normálist meghaladóról van szó. Olyan trónszékről van itt szó, amihez lépcsők vezettek. Magas és felemeltetett - ez a kifejezés ezt jelenti.
Isten trónol a világ felett. Mit jelent ez? Azt jelenti: mindent lát. Isten mindenkinél magasabbról látja ezt a világot. Egyedül neki van igazán rálátása. Az Ő horizontja korlátlan. Ha minél magasabbra megyünk, annál tágasabb horizonton belül látjuk, hogy mi van. Istent nem korlátozza semmi. Ő mindent lát, azt is, ami most a fejünkben van. Azt is, amit idehoztunk a szívünkben. Azt is látja, amit az Ő háta mögött szerettünk volna csinálni. Semmi nem történhet az Ő háta mögött. És senki nincsen az Isten háta mögött. Az Isten színe előtt zajlanak ennek a világnak az eseményei.
Nagyon komolyan hangsúlyozza ez a felelősségünket is. Mindenért felelnünk kell, amit gondolunk, mondunk, teszünk, mulasztunk. De ugyanakkor megmelegíti az Istenben bízó ember szívét, hogy soha nem lehet az Isten háta mögött.
Amikor annak idején a teológia végeztével kihelyeztek bennünket, és egyikünk sem tudta, hova, néhányunkat egyáltalán nem izgatott: hova fognak helyezni. Az izgatott, hogy végezhetjük-e majd azt a szolgálatot, amiért a szívünk égett és ég ma is, amivel Isten megbízott. De hova kell menni, ki lesz a főnökünk, mennyi lesz a fizetésünk - ezek a kérdések egyáltalán nem idegesítettek. És akkor hallottam néhányaktól: Jaj! csak nehogy egy Isten háta mögötti faluba helyezzenek. Mondtuk nekik: nincs olyan falu, mindegyik az Isten színe előtt van. És különösen, ha valaki neki akar szolgálni, az állandóan magán tudhatja Isten szemét. ez azt jelenti: mindig kontaktusban maradhat Istennel. Nyilván ezt most helyesen értsük: a szent kontaktust. Az Isten Lélek, és mi nem látásban járunk, hanem hitben. De a hívő ember pontosan ebben a bizonyosságban élhet: Isten nem néz félre véletlenül, mikor éppen szemmel kellene tartania engem. És amikor Ő nem figyel rám, akkor valaki agyonüt, vagy sérelmet szenvedek el. Minden sérelem is az Ő tudtával és szeme láttára történik velem.
Nos, nem lehet most ennél jobban részletezni ezeket a dolgokat, de jó lenne, ha végiggondolnánk egy-egy ilyen bibliai megállapítást az udvarával együtt. Isten olyan magasan ül, hogy mindent lát. Isten az egyetlen, aki mindent tud. Sőt ez a kifejezés arra is utal, hogy Isten mindenütt jelen van. Az Ő mindenütt jelenvalósága nem fér bele a fejünkbe. Tér, idő kockáján belül gondolkozó kockafejünk nem tudja ezt felfogni: mi az, hogy valaki mindenütt egyenlőképpen jelen van. Ez azonban ezt is jelenti. És azt is, hogy Ő mindenütt Úr. Isten számunkra elképzelhetetlen módon hatalmas, egyedülállóan hatalmas.
Arra utal ez a bizonyos „szegély” szó, hogy a palástjának a szegélye betöltötte az egész mennyei templomot. Akármilyen bőre szabtak is egy palástot, annak tenyérnyi, legfeljebb négyujjnyi széles szegélye lehetett alul. De azt akarja a prófétai látomások leírásának a sajátos túlzásával kifejezni a próféta, hogy még a szegélye is alig fér bele a mennyei templomba, nemhogy a palástja, vagy Ő maga. Ő maga sehova sem fér bele. Nem Isten van benne valahogy ebben a világban, hiszen Ő alkotta ezt a világot. Az alkotó nem bújik bele, nem is férhet bele az alkotásába. Ez a világ áll fenn az Istenben - ahogy Pál apostol az athéni prédikációjában is mondja.
Az, hogy az Ő palástjának a szegélyén megakad Ézsaiás szeme, arra utal, hogy legfeljebb eddig meri emelni a tekintetét. Ennél feljebb már nem, hiszen az Istent senki nem láthatja. Belepusztulna a bűnös ember, ha látná. A palástja szegélyét látja csak, de átéli az Ő hatalmas jelenlétét. Isten tehát mindennél hatalmasabb Ura ennek a világnak.
2) A második, amit megtudunk róla: szeráfok álltak felette, és azok ott mondtak is valamit. Kik ezek a szeráfok? A mennyei lényeket három csoportba osztja a Biblia. Vannak az angyalok, a szó maga azt jelenti: küldött. Isten küldöttjei voltak ők. Kritikus helyzetekben a benne hívőkhöz egy-egy üzenettel küldte az angyalokat. Például húsvét hajnalán az asszonyokat ők vigasztalták meg, s emlékeztették Jézus ígéreteire. Ezeknek az angyaloknak nincs szárnyuk, ellentétben a hamis ábrázolásokkal. Egyetlen helyen írja a Biblia a Jelenések könyvében, hogy egy angyalnak szárnya van, de ott meg nem az angyal szó szerepel, hanem a sas. Tehát a küldötteknek nincs szárnyuk. Ezek többnyire ember formában jelentek meg. Láttak fehér ruhás férfiakat. Egyszerre ott termettek, aztán eltűntek. Átadták Isten üzenetét, s kimentek. Ezek az angyalok.
Olvasunk kerubokról, akik olyan mennyei lények, akik többnyire olyankor veszik körül Istent, amikor kinyilatkoztatja magát, amikor valami fontos önkijelentése hangzik el Istennek. - És ezen az egyetlen helyen olvasunk a szeráfokról. Maga a szó még ötször előfordul az Ó-szövetségben, de úgy mint mennyei lények, akik Isten szolgálatára állnak, csak itt van szó róluk. Ez a kifejezés ismerős más népek nyelvében és vallásában is, többnyire a királynak a testőrei voltak a szeráfok.
Az lett volna tehát itt a feladatuk a szeráfoknak, hogy védik a felemeltetett trónon uralkodó Istent. De kiderül, hogy ehelyett önmagukat kell védelmezniük, hogy a hatalmas Isten dicsősége el ne pusztítsa őket. Betakarják a szemüket. A lábaknak a betakarása a teljes elrejtőzést jelentette. Elsősorban a szeméremrészeknek az eltakarását, de mindig azt is: félek, bebújok valami mögé. Még a hatalmas mennyei lények sem tekinthetnek a mindenható Istenre! Szárnyukkal betakarják az arcukat. Ez a kép is arra utal, hogy Isten hasonlíthatatlanul, példátlanul, egyedülállóan hatalmas. És még ezek a nálunknál sokkal hatalmasabb mennyei lények is remegnek előtte és kis senkik hozzá képest.
3) Megtudjuk, hogy egymással azonban beszélgetnek. Egyik szeráf a másiknak azt mondja, aztán a másik az egyiknek, és a mindenség visszhangzik a szeráfok himnuszától - himnikus formába foglalt költemény ez a néhány sor: „Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes az egész föld az Ő dicsőségével!”
Három nagyon fontos megállapítás hangzik itt el: Isten szent. Maga a szó: szent, azt jelenti: elkülönített, más, mint a környezete. Egészen más. Feltűnően, szembetűnően, összetéveszthetetlenül más. Jézus is így beszél Istenről. Az Isten lélek, és akik Őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják Őt. Ugyanakkor a tökéletes erkölcsi tisztaságot is jelenti a szent. Szemben az Isten ellen lázadó, bűntől áthatott gondolkozású világgal.
Isten tehát szent, ezért sem része ennek a világnak. Isten nincs benne, nem elegyedik bele valahogy, vagy nem rejtőzik ott valahol a vele szembe került, általa teremtett világnak a mélyén. A Biblia hangsúlyozza: Ő mint teremtő is egészen különáll attól a világtól, amelyet teremtett. Ő szent. Elkülönül és egészen más.
A másik megállapítás: a seregeknek Ura. Jó lenne, ha ezt a szép ószövetségi hitvallást - mert ez egy tömör krédó - megjegyeznénk, hogy mit jelent. Ez azt jelentette, hogy Isten az ura mind a mennyei seregeknek: az angyaloknak, keruboknak, szeráfoknak, mind a földi seregeknek: a hadseregeknek, amelyek az erőt fejezték ki mindig, mind a Sátán démoni seregeinek. Ezenkívül Isten Ura az égitestek: a csillagok seregeinek is. Több szép igét találunk a Szentírásban erre vonatkozólag, amely égitesteket sok vallás bálványként tisztelt. Fontos volt megvallani, hogy tudjuk, hogy az égitest: nem Isten. Nem kell nekik áldozatot bemutatni, nem kell tőlük félni, nincs megírva a csillagokban a sorsom. Isten kezében van a sorsom. És az égitestek is az Ő alkotásai. A csillagezrek milliárdjainak, seregeinek is Ő az Ura.
És hogy Ő a seregek Ura, abban benne volt az a hitvallás is, hogy Izráel seregeinek - tehát a választott nép erejének, és a pogány népek seregeinek - ha tetszik a választott nép ellenségei seregeinek - is Isten az Ura. És ezek Ő-nélküle semmit nem tehetnek. Jó lenne belebocsátkoznunk az alkalmazásba, hogy mennyi vigasztaló, felderítő, bátorító üzenet van ebben. Ha én ehhez az Istenhez tartozom, akkor senkitől és semmitől nem kell félnem. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Ez nem valami hetyke hencegés, hanem ha valaki tudja, hogy mit mond ezzel, boldog hitvallás. Nem vagyok kiszolgáltatva senkinek, semminek! Sem az öröklött rossz tulajdonságaimnak, sem a génjeimnek, sem a környezetemnek, sem valamiféle meglevő vagy kitalált szellemi hatalmaknak, sem az ellenségeim éles nyelvének vagy rosszindulatának. Védve vagyok, ha igazi hitbeli közösségben élek ezzel a hatalmas Istennel. Engem, kis nyomorultat, Ő befogadott a vele való szövetségbe. Csak maradjak ott és a szövetséghez méltóan viseljem magam, s akkor nem kell félni senkitől és semmitől. Óriási evangélium ez.
És a harmadik, amit mondanak a szeráfok egymásnak: teljes az egész föld az Isten dicsőségével. Megint az Ő kozmikus uralmát, az egész világmindenség felett gyakorolt tényleges királyi hatalmát mondja itt ki közvetve, de a hangsúly azon van, hogy az Ő dicsőségével van tele az egész föld.
A szaktudósok azt mondják: Isten dicsősége: Isten szentségének a földön való megjelenése. Most ezt megint meg kellene magyarázni, de azt hiszem, önmagáért is beszél ez a megállapítás. A számunkra megfoghatatlan, elképzelhetetlen másvolta Istennek az Ő szentsége, és ez az abszolút felülállása a világ felett megjelenik itt a horizontunkon, itt a hétköznapi életünkön is, mint az Ő dicsősége, amit a hívő vesz észre, amikor látja, hogy azért alakultak így az események, mert Isten kegyelmesen így rendezte, és áldja és dicsőíti az Istent. Felragyogott neki a cselekvő Isten dicsősége. Hogy a világ felett trónoló Isten, aki magas és felemelt széken van, az itt uralkodik. Itt is megláthatjuk gyöngéd szeretetét, az Ő minden gonoszságot keresztülhúzó hatalmát ... Amikor az Isten szentsége mint az Ő dicsősége jelenik meg itt a földön: hogy valóban Isten uralmi területe ez a világ. Ezt mondják a szeráfok egymásnak.
4) Megtudjuk a negyedik jellemvonását Istennek: „Ekkor megrendültek az ajtóeresztékek és a ház betelt füsttel.” Akárhol találkozunk ezzel a megjegyzéssel a Bibliában, mindig arról van szó, hogy Isten valóságosan bizonyítja az Ő jelenlétét azoknak, akik ott vannak, de ember nem láthatja Őt, bele is pusztulna az Ő közvetlen érzékelésébe, ezért Isten füst vagy köd mögé rejtőzik. Ez mutatja Istennek a gyöngéd szeretetét. Hadd mondjam ezt a szót, talán nem értjük félre: az Ő kedvességét. Nem akarja, hogy lesújtson minket hatalmas jelenléte. Inkább elrejtőzik, csak olyan mértékig és olymódon mutatja meg az Ő valóságát, ahogy az nekünk még elviselhető.
A távvezetékben több száz, több ezer voltos áram megy, aztán a ház sarkán már csak 380 van kiírva, de az is agyoncsapja az embert, ha hozzáér. Még redukálni kell, hogy meggyulladhasson az izzó és ne vágja szét, 220 vagy 110 V-ra. Isten redukálja az Ő isteni szentségét és dicsőségét, hogy az nekünk elviselhető legyen. De ilyen redukált formában is a világ felett uralkodó Isten szentségét és dicsőségét tapasztaljuk meg.
Mi más volt a mi Urunk Jézus Krisztus, mint a mindenható Isten számunkra fogható, látható kiábrázolódása. Jézusban redukálta magát Isten olyanra, hogy szemlélhessük az Ő szeretetét, hűségét, hozzánk való irgalmasságát. De méltán mondhatta Jézus: aki látott engem, látta az Atyát.
5) Ezután Ézsaiás szólal meg: „Akkor ezt mondtam: Jaj nekem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom: hiszen a királyt, a seregeknek Urát látták szemeim!”
Isten szentsége először mindig az ember bűnös voltát leplezi le. Isten szentsége annyira más, hogy az, aki közel kerül hozzá, átéli: én mennyire más vagyok, mint az Isten. S az Ő szent volta és a bűneink nem tűrik meg egymást. A szentség nem viseli el ezt a bűnt. Jaj nekem, elvesztem!
Gondoljunk arra, amikor Péter látta, hogy abban a tóban, azon a helyen, ahol ők előző éjszaka többórás harc után egy fia halacskát nem fogtak, két hajót megtöltöttek Jézus parancsára halakkal és majdnem elsüllyedtek, akkor nem a zsákmány nagyságán csodálkozik, hanem leborul és azt mondja: Uram, menj el innen, mert én bűnös ember vagyok. Mert az Isten szentsége és az én bűnöm nem lehet egy halászbárkában. Nem férhet meg együtt. Senki sem beszélt ott Péter bűnösségéről. Nem is kellett. A Jézusban megjelenő isteni szentség belevilágított az életébe és látta magát.
Pontosan emlékszem arra az evangelizációra, amikor diákkoromban így világított bele Isten először az én szennyes életembe. Nem volt szó azon az estén bűnökről. A következő estén volt szó. Isten mérhetetlen szeretetéről, a kereszt evangéliumáról volt szó, de egyszerre olyan szennyesnek éreztem magam, amilyennek még soha. Boldog ember az, aki olyan közel kerül a szent Istenhez, hogy egyszerre látni kezdi a maga szennyét, a maga bűneit és így kiált fel, mint ahogy itt Ézsaiás.
6) A következő mondatban megtudjuk Isten másik jellemvonását, hogy az ő szentsége nem sújt le a bűnös emberre, hanem odaküld egy angyalt, hogy a mennyei oltárról vett izzó szénnel tisztítsa meg. A tűz mindig az ítéletnek, a tisztításnak az eszköze a Bibliában.
Tehát nem az Ő ítélete sújt le a bűnösre, hanem az Ő mentő keze nyúl ki utána. Ha már látod, hogy méltó vagy arra, hogy elpusztulj, hogy azon sem csodálkoznál, ha elvesznél, akkor most már lehet rajtad segíteni. Különös, hogy minden előzmény és magyarázat nélkül elhangzik az isteni kijelentés: „hamisságod eltávozott, bűnöd elfedeztetett.” Ézsaiás ajkán elhangzik a leplezetlen bűnvallás: tisztátalan ajkú vagyok. Ez azt jelentette: mindenestől tisztátalan vagyok. Gondoljunk a Jakab 3-ra: ha valakinek az ajkai tiszták, a beszéde, a nyelve tiszta, képes az egész testét megzabolázni. Aki az ajkával vétkezett, az mindenestől vétkesnek vallja magát. - Ezt mondja ő. És mit mond Isten? „Hamisságod eltávozott, bűnöd elfedeztetett.” Mit tett ezért Ézsaiás? Semmit. Csak a bűneit nevezte néven. Vajon nem ez történt a Golgotán? Az isteni szentség és az ember minden bűne találkozott, és elhangzott a nagy feloldozás. És vajon nem így találkoztunk-e mindnyájan, akik már valamennyire is ismerjük Istent, Ővele? Az Ő jóságát, szentségét megismerve fájni kezdtek a bűneink, és ha azokat néven neveztük, elhangzott az isteni feloldozás. Tiszta vagy, újat kezdhetsz.
7) És mi erre az ember válasza? Megint minden hosszas előkészítés és magyarázat nélkül Isten feltesz egy kérdést: „Kit küldjek el, ki megy el nekünk?” S mintha ez lenne a legtermészetesebb reflexió, azt mondja Ézsaiás: „Ímhol vagyok én, küldj el engem!”
Mindaz, ami eddig történt, Ézsaiás felkészítése volt. És most, amikor Isten feladatot szán neki, olyan hála ébred a szívében - és ezt is sokan tapasztalhattuk már -, hogy akárhova elmenne a bűnbocsánatot nyert ember Isten szavára. Hogy bármit odaad neki, amit Ő kér, hiszen önmagát odaadta már neki.
Voltak próféták, akik vonakodtak, hogy a nehéz küldetést vállalják: Mózes, Jeremiás ... Itt Ézsaiásnál más szempontból mutatja be ugyanezt a szolgálatba indulást Isten. Amikor valakit megtisztít, az hálából kész bármilyen szolgálatra.
Ismerősek-e nekünk Istennek ezek a jellemvonásai? Neki velünk is, mindannyiunkkal nagyon szép terve van. Ehhez azonban előbb találkozni kell vele, úgy, mint ebben a látomásban Ézsaiás találkozott. Rá kell csodálkoznunk a mindenek felett való és ténylegesen uralkodó, ma is a történelmet kezében tartó, hatalmas Istenre, aki egészen más, mint mi: tökéletes tisztaságban, szentségben, dicsőségben, de velünk akar valamit, ezért közel enged magához, sőt hívogat magához. Ott a közelében lelepleződnek a bűneink, fájni kezdenek, kimondjuk azokat - ezt nevezik bűnvallásnak, erre elhangzik az isteni feloldozás, a teljes bocsánat; és aztán beállít a szolgálatba. Ami meghaladja az erőnket, amire nem vállalkoztunk, amit csak lépésről-lépésre ismerünk fel, de Ő lépésről-lépésre ott lesz mellettünk, és az Ő hatalmát és gyengéd szeretetét mindig újra megbizonyítja.
Komolyan merjük-e venni, hogy ilyen nagy Istenünk van, és merünk-e ráhagyatkozni erre a kegyelemre, amire nézve nekünk is mondja, amit Pálnak: „Elég neked az én kegyelmem.”

A napokban kezdtük olvasni bibliaolvasó kalauzunk szerint Ézsaiás könyvét. Ez a fejezet olyan, mint ha egy bírósági tárgyalás jegyzőkönyve lenne. Isten, az igaz bíró sorolja népének a bűneit: „Halljátok egek, figyelj ide föld! Fiaimat felneveltem, fölmagasztaltam, de ők elpártoltak tőlem. Az ökör ismeri gazdáját, a szamár is urának jászlát; Izráel nem ismer, népem nem ért meg engem! Jaj! vétkes nemzet, bűnnel terhelt nép, gonosz utódok, romlott fiak! Elhagyták az Urat, megvetették Izráel Szentjét, elfordultak tőle.”
Isten szerint népének alapbűne a hűtlenség. Isten mellett bálványokat is imádtak. Önmagukat istenítették, nem bíztak igazán és egyedül az ő Urukban. Márpedig védelmet csak a vele való szövetség jelent. Mivel ebből kiléptek, nagy baj történt. Asszíria letarolta az országot, Szan-hérib király lerombolta a városokat. Olyan az egész ország, mint ősszel a szedett fa. De ez sem használt, és a tárgyalás éppen arról folyik, hogy ezek után sem fordult oda a nép őszintén és teljes szívével Istenhez.
Elkezdtek egyfajta vallásoskodást, sokféle áldozatot bemutattak, sokféle ünnepet megültek a templomban, Isten azonban az őszinteséget hiányolja mögüle: „Ne hozzatok többé hazug áldozatot, még a füstjét is utálom; újhold, szombat ünnepi összejövetel; nem tűröm együtt a bűnt és az ünneplést.” Mert miközben folyik a templomi kultusz, aközben, az árvákkal senki sem törődik, az özvegyeket kiforgatják megmaradt csekély javaikból, ha nem vesztegetik meg a vezetőket, nem intézik el az emberek ügyeit, csúszópénzzel viszont minden gonosz terv végrehajtható, arra kapható bárki. Ezt olvassuk itt: „vezére- id megátalkodott tolvajok barátai, mindegyik szereti a megvesztegetést, ajándékot hajhász, az árvák igazát nem védik, az özvegy peres ügye nem kerül eléjük.”
A továbbiakban elmondja Isten, hogy semmi sem valódi már: a bort vizezik, a szerelem hamis, a szavak is hamisak, a legritkább esetben mondja valaki azt, amit gondol. Mindig hátsó gondolatokat kell keresni, amik el vannak bújtatva. A bírák hamisan ítélnek, és elhangzik Isten ajkán a szörnyű minősítés: „vérvörösek a bűneid, mint a bíbor.” Ez a kifejezés akkor azt jelentette, hogy az ítélet: halál. Az asszír invázió még nem jelentett halált, csak nagyon komoly figyelmeztetést. De arra sem fordult vissza a nép Istenéhez. Isten viszont igaz bíró. Éppen ezért most már következik a halál. És erre nagy csend lesz a tárgyalóteremben.
Valóban el kell pusztulnia Isten népének? Csakugyan olyan nagyra szélesedett és mélyült a szakadék a szent Isten és a bűnös ember között, hogy áthidalhatatlan? Annyira megsérült a szövetség, hogy nem lehet helyreállítani? És olyan nagyra nőtt a nép bűnadóssága, hogy lehetetlen törleszteni? Áldozatokkal sem? Istentiszteletesdivel sem, imádságokkal, jószándékokkal, emberi összefogással sem? A bírói székből elhangzik a szó: nem! Olyan naggyá növelte az ember a szakadékot, olyan messze távozott Istentől önhittségében, olyan nagyra nőtt az adóssága, hogy lehetetlen megfizetni.
Szóval akkor: halál. És itt megszólal az Úr. Az, aki a vádakat felsorolta, és bejelenti az általános amnesztia lehetőségét. „Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.” Az ember nem hisz a fülének. Ennyi lázadás, ilyen megátalkodottság után is fehér lehet az, amiről maga Isten jelentette ki: vörös, mint a bíbor, tehát halálos bűn, nem lehet miatta megengesztelni Őt? Mégiscsak áthidalható a szakadék? És ha az adósság nem törleszthető, akkor elengedi a hitelező csak úgy, mindenestől ...? Aki érti az Ószövetség képes kifejezéseit, az valóban csodálkozik mindezen. „Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, a vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.” És a nyomaték kedvéért így fejeződik be a mondat: „Az Úr szája szólt!” Nem ember találja ki önmaga vigasztalására, ez jogérvényes kijelentés. Az engedi el a tartozást, akinek tartoztak. Az bocsátja meg érthetetlen és végtelen kegyelméből a bűnt, aki ellen vétkeztek.
A végtelen isteni kegyelem mé-gis ad megoldást népének a sorskérdésére. Még egy lehetőséget kap ez a nép. Ő maga nem tehetett semmit azért, hogy továbbmehessen az úton ennyi bűn után is, Isten azonban lehetővé tette ezt. Csakhogy itt nem ér véget az, amit az Úr szája szólt. „Ha készségesen hallgattok rám, élhettek az ország javaival, de ha vonakodva elpártoltok tőlem, fegyver pusztít el titeket; az Úr szája szólt!”
Van tehát folytatása is az amnesztia kihirdetésének. Ha önmagáért nem tehetett is semmit a nép, hogy megmeneküljön, hogy kegyelmet kapjon, a kegyelem elfogadása után tennie kell valamit. A kegyelmet megelőzően minden jóra képtelen volt, amikor azonban ennek ellenére Isten kegyelmet adott, akkor meg kell változnia. „Ha készségesen hallgattok rám ...” Ha kész alárendelni magát Isten akaratának, ha megszületik egy döntés, hogy élete minden területén Isten igéje, akarata, törvénye érvényesül, akkor élhettek az ország javaival. Ez nem csak azt jelenti, hogy ha jók lesztek jóllakhattok. Az az ország teljesen ki volt fosztva akkor. Isten azt ígéri a népnek, hogy ilyen helyzetben is biztos egzisztenciát teremt nekik, ha visszatérnek a szövetségbe. Vagyis, ha nem szórakoznak tovább azzal, hogy áltatják magukat a hamis illúzióval, mintha az Istentől való elszakadásban találnák meg az igazi szabadságot, hanem végre komolyan veszik, hogy az Istentől való totális függés biztosítja nekik azt a szabadságot, hogy élhetnek. Van túlélés mindennek ellenére, és azzá válhatnak, akikké Isten akarja őket formálni. Erre kapott szabadság a szabadság, és Isten nélkül, tőle távol erre képtelen az ember.
Az Istennel való szoros szövetségben lesznek védve minden külső rombolástól és belső rothasztástól. Csak így van jövője a népnek, de így van! Egy kifosztott országban is, szegényen, leigázva, erkölcsileg szétzüllesztve, hitükbe megtépázva is Isten jövőt készített az Ő népének. De a jövő egyetlen útja: a hozzá való visszafordulás, ez a radikális megtérés, az Ő igéje szerint való élet. „Ha készségesen hallgattok rám ...” - azt olvastuk itt.
Ez a mondat, amit a végén hallottunk, ezt jelenti: vagy engedelmeskedik a nép és akkor eszi az ország javait, vagy nem engedelmeskedik, és akkor a fegyver eszi meg őt. „Ha készségesen hallgattok, élhettek az ország javaival, ha elpártoltok tőlem, fegyver pusztít el titeket.” Nem tudom, van-e valaki közöttünk, aki még sose volt úgy, hogy vádlottnak érezhette magát egy bírósági tárgyaláson. Most nem gondolok arra, hogy valamely nagy szürke épület tárgyalótermében ott kellett ülnie egy padon, hanem amikor bekövetkezett az, amit János apostol így ír: „Fiacskáim, mikor vá-dol minket a szív”, amikor egy emlék, egy tárgy, egy jelenet felébreszti az ember alvó lelkiismeretét, és valahol mélyen valami nagyon fájni kezd. Az, amit akkor mondtam ... Az, amit akkor nem tettem meg, s most már soha többé nem pótolhatom ... A mulasztásaink, a vétkeink egyszer csak vádolni kezdenek. „Ha vádol minket a szív ...” Amikor felriad a lelkiismeret és először magunk sem tudjuk, miért érezzük rosszul magunkat, aztán egészen világossá válnak ezek a bűnök.
Vagy amikor bekövetkezik az, amit a hívő népről mond a Szentírás, hogy az Ördög vádolja az Isten választottait. Amikor egy-egy olyan bűnünkre emlékeztet, amire már bocsánatot kaptunk, de elbizonytalanodunk benne. Vajon csakugyan megbocsáttatott az? Hiszen nem tettem jóvá, s most már nem is tehetem. Hiszen az, hogy már ritkán emlékszem rá nem azt jelenti, hogy az nincs többé. Vagy amikor vádolni kezdenek kórusban az ellenségeink, és sorolják minden hibánkat, botlásunkat, bűnünket, felnagyítva újra és újra, azokat is, amiket már elrendeztünk Istennel és emberrel. Hogy meg tudja kínozni az embert!
Vagy nem kell ahhoz ellenség, amikor vádolnak a családunk tagjai, és igazuk van: nem kapták meg azt, amivel tartozunk nekik. És sorolja mindenki a tartozást: a gyerekeink, a házastársunk, a család idős tagjai, a távolabbi rokonok, és kiderül: mind igaz. Még mindig tartozunk egy levéllel, egy látogatással, egy jó szóval, mosollyal, megértéssel, megbocsátással, segítséggel, szívesség viszonzásával, talán készpénz adóssággal. Tartozunk ... tartozunk ... tartozunk.
Adósai vagyunk szinte mindenkinek, aki körülöttünk él. Olyan nagyra nőtt a tartozásunk, hogy már a kamatait is reménytelen elkezdeni törleszteni. És tartozunk Istennek is azzal a tisztelettel, ami egyedül Őt illeti meg. Azzal a dicsőítéssel, ami végett teremtett bennünket. Nem teljesítjük a kötelességünket, a küldetésünket. Tartozunk azzal a feltétel nélküli bizalommal, amit Ő joggal elvár tőlünk, mert soha senkit nem csapott még be. Tartozunk azzal, hogy szeressük Őt teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből. És úgy érzi az ember: lehetetlen fizetni. S igaza van a bírónak, amikor kijelenti: halál.
Valóban vörösek a bűneink, mint a bíbor. Pedig próbálunk néha segíteni a bajon. Néha mégis csak mondunk egy jó szót, kedveskedünk egy-egy meglepetéssel az embereknek, egy kis figyelemmel, idővel Istennek. Próbáljuk törleszteni a törleszthetetlent, de magunk is érezzük, hogy az összeg nagyságához képest ez nevetségesen semmi. Ez valami olyan, mint ha tíz millió forinttal tartoznánk, és mondjuk minden vasárnapi istentiszteleten való megjelenés száz forint törlesztést jelent. Nem egy tizest, egy százast. Az egy évben már ötezer forint, ha minden vasárnap törleszt az ember. Tíz év alatt ötvenezer forint - nem kis összeg. De száz év alatt is csak ötszázezer, s még hol van a tíz millió? Kétezer évig kellene élnie az embernek, hogy letörlessze a tíz milliót, ha nincs kamata, akkor is. Teljes képtelenség. Ennyire képtelenség az, hogy mi azt a mérhetetlen bűnadósságot, amit felhalmozunk életünk során, kifizessük, letörlesszük.
Ha csak! el nem engedi a hitelező. És ez az ige erről szól: Isten nem abban leli örömét, hogy számon tartja a tartozásunkat, nem abban, hogy a fejünkhöz veri vagy elénk teszi naponta az egyre növekvő listát, hanem abban, hogy segítsen újat kezdeni. Hogy ne nyomasszon, ne nyomjon agyon minket az adósság tudata. Hogy fájjon nekünk az, egyszer legalább igazán, hogy ennyi mindennel tartozunk, de utána ne ez a fájdalom, hanem az az öröm jellemezze az életünket, hogy levette rólunk bűneink terhét. Hogy Ő kegyelmes és elengedi az adósságot.
Mi már többet tudunk, mint É-zsaiás, mert a tárgyalásunkon egyszer csak valaki váratlanul megszólal, s kiderül, hogy védőügyvédünk is van. Nem egyedül kell a szavakat keresgélnünk, nem kell mentegetőznünk. Így olvasunk erről a védőügyvédről: „Gyermekeim, azért í-rom ezeket nektek, hogy ne vétkezzetek. De ha mégis vétkezik valaki, van pártfogónk, (szószólónk, ügyvédünk, ezt jelenti ez a szó) az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. Ő engesztelő áldozat a bűneinkért, de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is.” (1Jn 2,1-2.)
Engesztelő áldozat - vagyis kifizette az adósságunkat. A Kolossé levél második részében szó szerint ezt olvassuk: az ellenünk szóló, minket vádoló nyugtát eltépte és odaszögezte az Ő keresztjére. Engesztelő áldozat azt jelenti, hogy azt a halálos ítéletet, amit kihirdetett az igaz bíró ellenünk, azt Ő helyettünk elszenvedte. És így érvényes az amnesztia, hogy szabad vagy, az ítélet végrehajtatott. Engesztelő áldozat a mi bűneinkért! Aki ezt hittel megragadja, aki ezt önmagára nézve komolyan veszi, annak a szívét betölti a bocsánatot nyert bűnösöknek az öröme. Az az ember lesz bizonyos abban, hogy az én vérvörös bűneimet az Ő kihullott vörös vére lemosta. „Ha vétkeitek skarlátpirosak, mégis hófehérekké válhattok.” Amit az imént az énekkartól hallottunk, az szó szerint úgy igaz. Ezt megint nem mi találtuk ki, hanem aki mindezt érettünk elvégezte, az biztosít erről minket: az Isten Bárányára letehetjük a bűnünket, és otthagyhatjuk az Ő keresztjénél. Lehetséges az, hogy a szívünket mindenestől, - nemcsak részben - az Úr elé vigyük, és megtisztul minden szennytől a Jézus vérében, de csak abban. Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. (1Jn 1,7.)
Rettenetesen meg tudja gyötörni az embert a bűntudat, a vád, a tartozások reá szakadása, ha ezt nem hiszi igazán. Jézus Krisztus azért jött, hogy mégis csak legyen lehetőség a túlélésre. Hogy azt a halált, amire rászolgáltunk, ne nekünk kelljen elszenvednünk. Elszenvedte Ő. És aki ezt igazán hiszi, annak már itt kiderül: meggazdagodik, felszabadul az élete, annak lesz tartása, az bizonyos lesz abban, hogy egyedül Jézus Krisztusért kaphatunk mindnyájan bűnbocsánatot és életet. Az tudni fogja egy olyan közegben, amelyiket áthatott minden tekintetben a szabadosság, hogy csak a Krisztusnak elkötelezett tanítvány előtt van igazán jövő. És ha a kételyek támadják, az ilyen embernek bizonyossága lesz arról, hogy mindez igaz, érette is történt, van életlehetősége. Közben sok minden és sok mindenki támadhat és vádolhat, de akkor mondhatjuk Pál apostollal együtt: „Ki vádolná az Isten választottjait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadott Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik érettünk. Azért meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem semmi más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban a mi Urunkban.” (Róm 8,33-39).
És ha valaki eljut oda, hogy már vádolja a szív, és komolyan veszi azokat a vádakat, amiket az igaz bíró mond, az mégis tudhatja azt, hogy ennek ellenére is van távlat, van perspektíva, van életlehetőség előtte, és ezek után is bemehetünk a mennyországba, mert Jézus Krisztus ezért jött. „És úgy szerette az egyházat, hogy önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje, így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc, vagy akármi hasonló, hanem szent és feddhetetlen legyen.” (Ef 5,25-27).
„Mert ha a bűneitek skarlátpirosak, mégis hófehérekké válhattok. És ha készségesen hallgattok rám, élhettek az ország javaival. Ha azonban vonakodva elpártoltok tőlem, a fegyver pusztít el titeket. Az Úr szája szólt!”
Testvérek, akit még soha nem vádoltak a bűnei, azt csak sajnálni lehet. Az annyira érzéketlen még vagy már, hogy ebben az állapotában nem lehet rajta segíteni. Boldog ember az, akinek már fájnak a tartozásai. Csak el ne felejtsük: nem ez a cél, hogy fájjanak, hanem az, hogy komolyan vegyük a jó hírt, az evangéliumot, hogy Jézus Krisztus kifizette mindannyiunk bűnadósságát.
Azt, hogy valaki ezt igazán komolyan veszi, vagyis hisz, az mutatja, hogy soha többet nem akarja szaporítani a tartozásait. Soha többé nem akarja megszegni az Ő törvényét, hanem hálából neki akar élni. Ebben a tisztaságban, amit Isten adott. És ha mégis vétkezik, akkor van szószólónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, aki engesztelő áldozat a bűneinkért.
Isten lépett. Egészen idejött közénk Jézus Krisztusban. Most már rajtunk a sor. Ha készségesen hallgattok rám - mondja Isten - mindez valóság lesz.
Isten segítsen minket, hogy készségesen hallgassunk rá.

Mint ahogy előre jeleztem, ma arról lesz szó, miért olyan fontos, hogy a szülők gyermekeik lelki nevelését is komolyan vegyék. Mindjárt szeretném hozzátenni, hogy akarva-akaratlanul mindnyájan nevelők vagyunk. Úgy, hogy ne csak azok figyeljenek most az ige üzenetére, akiknek már vannak vér szerinti gyermekeik, mert mindnyájan formáljuk a felnövekvő nemzedéket azzal, ahogyan élünk, viselkedünk, beszélünk, cselekszünk.
Miért tartja Isten igéje fontosnak, hogy az utánunk következők lelki formálását, nevelését felelősen végezzük?
A felolvasott történet egyik szereplője egy olyan kislány, akit a történelem vihara, népének tragikus sorsa egyszer váratlanul rendkívül nehéz helyzetbe vitt. Ez a kislány ott korát meghaladó érettséggel helytállt. Nemcsak túlélte ezt a nagy próbát, hanem lelki sérülés nélkül élte túl, úgy, hogy a környezete számára kimondhatatlan áldássá is lett.
Hogyan történt ez? „Egyszer rabló arám csapatok vonultak ki, és foglyul ejtettek Izráel országából egy kisleányt, aki Naámán feleségének a szolgálója lett.” Ugyanúgy történt ez, mint annakidején a török világban Magyarországon, hogy betört egy portyázó csapat, és amit és akit találtak, azt vitték. Így került arám fogságba ez a kisleány. A szülei azt sem tudták, hova lett. Egy olyan országba került, aminek a nyelvét sem értette. Aztán ott állt, talán sírva, a damaszkuszi rabszolgapiacon, s jött a hadsereg főparancsnokának a felesége, megtetszett neki, megvásárolta. Így lett ez a kislány Naámán feleségének a kis cselédje, és egy életre rabszolga.
Micsoda szörnyű sors! - mondja az ember. Milyen szép küldetés! - mondja Isten. Ez a kicsi világítani fog abban a nagy sötétségben. De hogyan fog világítani, és miért képes világítani? Mi tette képessé ezt a kisleányt arra, hogy különös állóképességgel bírja a váratlan terhelést, és határozottan mutassa másoknak: pogányoknak, az ellenségeinek azt az utat, amelyik az ő számukra is az életre, a gyógyuláshoz, a szabaduláshoz vezet? Honnan vette azt a mondanivalót, amivel egyszercsak kirukkolt, és azt mondta a gazdaasszonyának: bárcsak egyszer találkozna az én uram, Naámán, a samáriai prófétával, az kétség nélkül meggyógyítaná őt.
Hallotta a kislány, hogy milyen nagy gond az, hogy a tábornok úr testén szaporodnak a fehér foltok, a leprának a jelei, és hamarosan eljön az a pillanat, hogy kiközösítik őt, és csak a hozzá hasonló betegek között lehet addig, amíg aztán meghal, és ezen senki nem tud változtatni. Először csak a komor ábrázatok mutatták ezt, aztán halk pusmogást is lehetett hallani róla, aztán már kénytelenek voltak nyíltan beszélni. Elvégre is az ember - különösen, ha katonaember - szembe kell, hogy nézzen a sorsával. De mindenkiben az volt, hogy segítség nincs. Egyszer csak megszólal a kis cseléd: van segítség. Azt is tudom, hol. Bárcsak elkerülne oda az én uram, mert az a próféta, az Isten embere, kétség nélkül meggyógyítaná őt.
Ha nem kerül oda ez a kislány, soha nem hallják meg Naámánék, hogy van és hol van segítség. Isten tervében ez is benne volt.
Azt nézzük meg ennek az igének az alapján, hogy mit tanulhatunk meg mindnyájan, akiket Isten felelősekké tett a felnövő nemzedékért, ennek a leánynak a szüleitől, és aztán mit tanulhatunk meg tőle magától.
1) Mit tanulhatunk a szüleitől? Azt, hogy ezek az emberek rendesen felkészítették gyermeküket az életre. Honnan tudjuk ezt, amikor nincs is szó róluk a Bibliában, nem is említette a történet a szülőket? Biztosra vehetjük, hogy ennek a kislánynak is voltak szülei. Arra meg egyenesen következtethetünk - mindabból, amit olvastunk -, hogy milyen szülei lehettek. Mert honnan vette ez a kicsike ezt a sziklaszilárd hitet, amivel nemcsak megállt a maga helyén, hanem még másokat is támogatni tudott? Honnan vette azokat az ismereteket, amiknek a birtokában egészen határozottan tudott beszélni Istenről? Honnan ismerte ő, alig néhány évesen, Elizeus prófétát, és azt, hogy Elizeus által Isten milyen csodákat tett: betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, mérges ételt tett élvezhetővé és így tovább? Ki csepegtette a szívébe mindezt?
Olyan kor volt ez Izráel életében, amikor az istentelenség uralkodott. A király a bálványtiszteletet támogatta. Az ateizmus, a hitetlenség, az ennek következtében mindig járó erkölcstelenség, korrupció, a családok felbomlása, a hatalommal való visszaélés sajnos mindennapossá lett akkor Izráel életében. És egyszercsak előkerül valahonnan egy kis gyöngyszem, aki azt mondja: emberek, Isten ma is ugyanolyan hatalmas, mint régen volt, és például az Ő egyik prófétája, Elizeus által ezt meg ezt tudja csinálni. És ez az Isten mindenkit szeret ám, nemcsak az Ő választott népét. A pogányokat is. Menjen csak hozzá az én pogány gazdám, kétség nélkül meg fogja gyógyítani az a próféta.
Honnan vette ezt a meggyőződést? Ezt csak otthon hallhatta. A szülei beszéltek neki Isten nagy dolgairól. A szüleitől ismerte meg, hogy kicsoda Isten. Hogy Isten ma is él, s ami meg van írva a Bibliában, azt nem emberek szopták a kisujjukból, ezek megtörténtek. És Isten azóta sem változott. Neki ma is lehetséges az, ami az embereknek lehetetlen. Próbáld ki!
És mindezt alázatosan mondja. Nem gőgösen, nem a mindent tudó fölényével. Figyeljük meg a fogalmazását, mennyi finomság van ebben: „bárcsak egyszer az én uram találkozhatna azzal a prófétával, aki Samáriában működik.” - Teljesen átengedi a döntést Naámánnak. Ő nem ad utasítást, tanácsot sem ad, ő csak a lehetőséget csillantja fel. Ha úgy gondolod, elmehetnél oda. De micsoda határozottság van a szavaiban: kétség nélkül meggyógyítja. Nincs tétovázás. Istennek nincs nehéz, nehezebb, és megoldhatatlan helyzet. Az Ő számára minden helyzet megoldható, majd meglátod, ha elmész!
Mennyi édesanyai tanítás, mennyi apai imádság és példa lehetett a mögött, hogy váratlanul ilyen nehéz helyzetbe kerülve nem omlik össze ez a gyermek, nem esik kétségbe, nem lesz öngyilkos, nem sír éjjel-nappal, hanem világít. Helytáll ott, ahova nem ő akart menni, a nehéz helyzetben, és határozottan mutatja az utat másoknak is ahhoz az Istenhez, akivel neki ott is személyes kapcsolata van, aki ott tartást ad, békességet ad, mondanivalót a szájába, bátorságot a kis szívébe. Nem akar ő ott bizonyságot tenni. Egyszerűen ezzel van tele a szíve. És amivel tele van a szív, az csordul ki a szájon. Tele van a szíve az élő Isten iránti tisztelettel, az Ő mélységes szeretetével. Azzal a gyermeki hittel, hogy Ő szeret minket és neki minden lehetséges. Személyválogatás nélkül szeret, ezért nyugodtan elindulhat ez a pogány nagy ember is a megoldhatatlan problémájával: kétség nélkül segítséget fog kapni Istentől.
Így értettem azt, hogy felkészítették rendesen a szülei. Nem is tudták, hogy mire kell felkészíteni. Nem számíthattak arra, hogy egyszer elveszítik a gyermeküket, és az ilyen nehéz helyzetbe kerül. De mindent megadtak neki ahhoz, hogy túlélje, sérülés nélkül élje túl, és áldássá legyen másoknak.
Olyan sokszor hallom, testvérek: én mindent megadtam a gyerekemnek, és mégis milyen gellert kapott az élete, s hol van most. Komolyan gondoljuk ezt: mindent megadtunk neki? Mindent megadni azt jelenti, hogy a temérdek iskolai leckéje mellett lehetőleg még két nyelvből is legyen közép- vagy felsőfokú vizsgája, de azért egy hangszeren is tanuljon meg muzsikálni, mert sosem lehet tudni, a sportban is érjen el eredményeket, hozzon haza valamilyen érmet, amit aztán büszkén lehet mutogatni a vendégeknek?
Ezzel mindent megadtunk? Vajon nem ez lenne a „minden”, nem ez lenne a legfontosabb, amit ennek a névtelen kislánynak a szülei megadtak neki? Hogy amikor jobbról-balról pofonok érik, akkor legyen olyan belső tartása, hogy mégis talpon marad. Hogy amikor körülötte ott ásít a nihil, akkor neki legyen olyan mondanivalója, amelyik kiúttalan helyzetből biztos mozdulattal mutatja a kivezető utat a bálványok világából az élő Istenhez. Hogy abban a szellemi sötétségben, amiben ő élt, tudjon világítani. Nem sápítozni: milyen szörnyű, hogy ilyen a világ, és nem sötétté válni a sötétségben, hanem világítani, utat mutatni. Valami olyat adni másoknak, amilyet csak azok tudnak, akik már ismerik az élő Istent. Akik bizonyosak abban, hogy Ő élő Isten, hogy Ő ma is cselekszik és szeret minket. Akit akkor sem veszít el az ember, ha mindenét egy csapásra elveszíti, mint ez a kislány, mikor a rabló portyázó csapatok közül valamelyik katona feldobta a nyeregbe és vitte magával. Isten ott is megmaradt neki. S kiderült, hogy ez nemcsak elvehetetlen gazdagság, hanem olyan kincs, amivel másokat is tud gazdagítani. Az egyetlen olyan kincs, ami soha nem veszíti el az értékét, ami beragyogja az ő életét is, és ragyogóvá teszi őt mások számára.
Ne csináljunk most hőst ebből a kislányból. Nem volt ő hős. Egyszerűen az volt, akivé Isten igéje formálta. Gondoljuk meg: szereti még az ellenségét is. A rabtartóját, aki pénzért megvette a piacon. Mit csináljunk, ilyenek azok, akikben Isten él. Vajon nem az ilyen emberek a társadalom hasznos tagjai? Ezek nem lesznek élősködők. Ezek nem intrikálnak, nem csúsztatnak. Ezek nem a maguk érdekeit keresik és érvényesítik mások rovására is, hanem ő a másik bajával van tele. Nem magát siratja, az ellenségének a betegsége fáj neki, és mutatja neki a szabaduláshoz vezető utat. Ő nem tudja meggyógyítani, de tudja, hogy kinél van gyógyulás, és ezt nem hallgatja el.
Nem gondol arra sem, hogy mi lesz, ha kinevetik. Olyan sokszor elakad a bizonyságtételünk már itt, vagyis hogy nem lesz belőle bizonyságtétel, mert mi lesz, ha kinevetnek. Hát mi lesz? Az az ő dolga, hogy mit csinál azzal a hírrel, amit mondok neki. Az meg az én felelősségem, hogy mondom-e: hol van szabadulás. Azzal majd ő számol el Isten előtt, vagy ő szégyelli magát később, hogy kinevetett. De azért nekem kell Isten előtt pironkodnom, ha hallgattam. Meri vállalni azt a hitet, amit az Isten igéje támasztott a szívében, és ebből komplett erkölcsi magatartás születik - anélkül, hogy ezt tudatosan formálná vagy csinálná. Isten igéje végzi ezt el mindenkinek a szívében.
Látom azt sokszor gyermekek között, hogy aki kapja gazdagon az Isten igéjét, és befogadja azt, az elkezd átalakulni. Az új élet elkezdődik benne. Aztán ennek erősödnie kell és napról-napra újulnia, és sokszor éppen az ilyen váratlanul bekövetkezett kritikus helyzetekben vizsgázik: milyen sokat jelent ez!
Olyan sokat panaszkodunk a mai fiatalokra. (Mindig a mai fiatalokra szoktak panaszkodni.) Borzasztó, hogy mennyire megszokták a kényelmet és nem tudják elviselni a kényelmetlenséget. Nem bírják a terhelést - a fizikait sem, az idegit sem, a lelkit sem. Hogy nem találják fel magukat ismeretlen környezetben és helyzetben. Hogy milyen közömbösek mások nyomorúságaival szemben. Milyen hamar kétségbeesnek a kudarcok láttán, leteszik a fegyvert és nem harcolnak tovább. Hogy mennyire nincs belső tartásuk, reménységük sem. A harcok elől menekülnek külföldre, a drogokba, jó esetben munkába, vagy az élvezetbe. És hogy nincs állóképességük. Olyan kevesen vannak, akik megállnak a jóban akkor is, ha egyedül hagyják ott őket, akik ellenállnak a rossznak, és akik helytállnak minden körülmények között. Akikre lehet számítani. És ez sok tekintetben így is van.
De miért lettek ilyenek? Hol voltak azok, akiknek fel lehetett, fel kellett volna készíteni őket arra, hogy helytálljanak, hogy megálljanak? Hogy tudják, minek kell ellenállni, és mihez kell ragaszkodni. Miért nem kapták meg talán otthon, talán az iskolában, egyáltalán az okos felnőtt társadalomban mindazt a lelki stafírungot, ami őket gazdagokká tette volna az élet váratlan küzdelmeire is? Ki vezette őket oda az élő Istenhez, akivel szoros közösségben mindent kibírnának és áldássá lehetnének mások számára is? Vagy miért nem vezették oda azok, akikre Isten rábízta őket, akik elsősorban felelősek értük? Azt hiszem, mindannyiunknak van megbánnivalónk. De olyan nagy dolog az, hogy miközben Isten rámutat a leprás foltjainkra, mulasztásainkra, botránkoztatásainkra, nevelésünk sok hiányosságára és bűnére, aközben nekünk is mutatja a kivezető utat.
El lehet kezdeni. Már ma elkezdhetjük a legkisebbek szívébe is csepegtetni az Isten iránti szeretet. Először talán nekünk kellene igazán megismernünk ezt a minket szerető, ma is élő és hatalmas Istent. Aztán beszélni nekik Isten tetteiről: mit tett Ő értünk. Sokszor ostoba mesék, kitalált történetek, különösen krimik, és egyéb lélekgyilkos foglalkozások helyett az Isten igéjének az élő vízével lelki egészségre, belső tartásra segíteni őket. Aztán lehet, hogy mi már nem is leszünk, amikor olyan nagy pofont vagy rúgást kapnak az élettől, hogy mindenki megértené, ha összeomlanának, s mégis talpon maradnak, mert van erőforrásuk, mert tudják: az Úr uralkodik, és még másokat is hozzá tudnak vezetni.
Nos, így értettem azt, hogy ezek a szülők felkészítették ezt a kislányt az életre.
2) És mit tanulhatunk meg a kislánytól? Azt, hogy így kell világítania egy hívő embernek abban a sötétben, amelyikben él. Az ő kis szíve lángot fogott otthon, a szülői házban Isten igéjétől, és azt a fényt nem rejtette véka alá az ellenség főhadiszállásának a sötétjében sem. A bálványok világában teljes meggyőződéssel beszél az élő Istenről, az Ő szeretetéről és hatalmáról. Vállalja Őt; amit már hisz róla, azt megosztja másokkal, el tudja mondani.
Olyan kedves ez a kicsi gyermek. Nem nyafog: haza akarok menni, hanem helytáll ott, ahova került. Nem ő kereste ezt a helyzetet, de ezt is elfogadja Istentől. Ő olyannak ismerte meg Istent, mint aki kézben tartja az övéinek az életét. Mint aki nélkül semmi nem történhet velünk véletlenül. És nem a maga bajával foglalkozik, hanem a másikéval. Így lesz az élet képviselője a halál közelében. Reménységet ébreszt a csüggedésben. Istenről beszél a pogányság világában, és kicsi kezével határozottan mutatja az életre, a gyógyulásra, az Istenhez vezető utat. S mindezt még az ellenségének is.
Az ember úgy érzi, a Hegyi beszéd magaslatain lépdelünk itt. Jézus mondta ott: „Szeressétek ellenségeiteket! Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik háborgatnak és kergetnek titeket!” Ő nem ismerte ezeket a szavakat, de ismerte Istent, és az Istenbe vetett hite belülről indította arra, hogy ilyenné váljék.
Az újjászületés, a gyermekeink Istennel való közössége, benne való hite így tud elérni olyan változásokat az életükben, amilyet semmiféle neveléssel nem lehet elérni. Sem fenyítéssel, sem í-gérgetéssel, sem dresszurával, sem kényeztetéssel. Még a jó példával sem, mert ez belülről lezajló minőségi változás. Ehhez az kell, hogy valaki kicsi korától kezdve halljon Istenről, mert a hit hallásból van. Ehhez az kell, hogy megismerje: mit tett Isten értünk. Azt is, amit Elizeus által tett, és még inkább, amit Jézus Krisztus által tett ezen a földön. És ez nem megjavítja vagy megváltoztatja, hanem egészen újjá teszi az ember életét: a gyermekét és felnőttét egyaránt.
Ezért nagyon fontos a felnövő nemzedék lelki nevelése. Sokszor az a tapasztalatunk, hogy e helyett a felelősség helyett ijesztő felelőtlenséggel nemcsak hogy nem készítik fel sokan a gyermekeket az életre, hanem egyszerűen kiszolgáltatják őket olyan mérgező hatásoknak, amikkel szemben védtelenek. Nem tudnak védekezni.
Sok szülő és nevelő olyan, mint a flamingók. Nem tudom, ismerjük-e ezeknek a nagy madaraknak bizonyos tulajdonságait. Ezek azok a hosszú lábú, öblös csőrű, fehér - helyenként rózsaszínben játszó - tollazatú nagy madarak, amelyek főleg vízpartokon tanyáznak. Franciaország déli partjain nagyon sok van belőlük, és ott honos egy bizonyos sirályfajta is, amelyik a flamingókból él. Két módszere van ennek a sirálynak a támadásra: az egyik, hogy a tojásain ülő, költő flamingónak a csőrét elkezdi csipkedni. Felbosszantja az állatot, az felkel a tojásokról, és a sirály gyorsan kilopja alóla a tojást. Aztán ügyesen a földre ejti, ott összetörik, és megeszi. És a flamingó mindezt tétlenül nézi, még csak el sem kergeti a rablót. A másik módszer kegyetlenebb: a flamingó-fiókákat, a serdülőkorúakat felkapja a sirály, aztán a vízbe ejti, ott megfullad, és amikor feldobta a víz, megint kiemeli és felfalja. Ezt is tétlenül és tehetetlenül nézik ezek a madarak. Azt mondják a szakemberek, azért, mert a flamingónak az ösztöneibe nincs beprogramozva, hogy az ivadékát védje.
Az ember azonban állítólag nem ösztönlény, hanem szereti magát homo sapiensnek nevezni. És sokszor mégis ilyen tétlenül és tehetetlenül nézi, hogy felfalják a gyerekeit. Sok szülő nem is tudja, milyen mérgező videofilmeket és tv-műsorokat néz a gyermeke. Vele együtt né-zi, mutatva a rossz példát, akár az éjszakai pihenés rovására is. Sokan nem tö-rődnek azzal, vagy nem is tudják, miket olvas a gyermek, hogy kik a barátai, mivel tölti a szabadidejét, és egyáltalán miért van olyan sok szabadideje. Hogy mire és mennyit használja az otthoni számítógépet. Arról meg végképp sejtelmük sincs sokszor a szülőknek, hogy milyen rémálmok gyötrik gyermekeiket éjszaka, hogy miért nem tud, vagy nem mer elaludni este, hogy milyen kényszergondolatokkal küszködik, amiket csak legőszintébb pillanataiban vall be általában egy idegennek, és nem az otthoniaknak.
Leprás foltok, amiken nem tudunk segíteni, vagy amiket észre sem veszünk. A flamingó tehetetlenségével nézzük, hogy pusztítják a gyerekeinket olyan idegen szellemi hatások, amelyektől megvédhetnénk őket. Pedig el lehetne tölteni egy estét nemcsak rémítő krimi mellett, hanem úgy is, hogy elővesszük a Bibliát, elolvasunk belőle néhány mondatot, annak a fényében kiértékeljük a napot, aztán röviden imádkozunk, s mindez tart tíz percig, s elcsitulnak a hullámok, amiket a nap eseményei vertek. Békesség lesz a szívben. Utána visszamehet mindenki tanulni vagy dolgozni, ha kell. Aztán idejében eloltja a lámpát, és másnap egy ütőképes, harcra kész, építő, alkotó gyermek és ember kel fel, aki tud használni másoknak, akinek van energiája arra, hogy mások terhét is magára vegye, akinek kinyílik a szeme arra, hogy mások baja fájjon neki, és akinek van bátorsága mondani azt, amit talán előző este olvastak a Bibliából, vagy hallott valamelyik családtagtól az élő Istenről. És így tudnánk túlmutatni magunkon, és világítani ebben a hihetetlen lelki-szellemi sötétségben, amiben élünk.
Itt nem sápítozni kell, meg másokat vádolni, hanem ezt csinálni, amit ez a kislány. Ezt azonban nem lehet elhatározásból és a magunk erejéből csinálni. Ez mindig Isten műve. Ehhez előbb oda kell találnunk Őhozzá. Megint mondom: olyan kegyelmes Isten, hogy nemcsak a hibáinkra mutat rá, hanem az újat kezdést is lehetővé teszi. Kezdd el még ma! Aki így felismeri Istent, és azokat a nagy lehetőségeket, amiket elkészített nekünk, aki így elismeri Őt élete és az egész világ urának, mint ahogy ez a kislány is tanulta otthon és gyakorolta az idegenben, aki így alárendeli az életét neki és bízik benne, az mások számára is áldássá lesz. Ez megtörténhet velünk, aztán megtörténhet a gyermekeinkkel, s mindazokkal, akik közé Isten letett minket. Még a mai pogány, leprától szenvedő Naámánokkal is.

Ebből a jól ismert történetből nagyon sok fontos gondolatot ki lehetne emelni, én ma este egyetlen szempontra szeretném felhívni a testvérek figyelmét.
Azt figyeljük meg mindjárt az első mondatban, hogyan indul a történet. Jézus a Genezáreti tó túlsó partján volt egy ideig, s onnan érkezik most vissza. S aközben az innenső parton mérhetetlenül sok nyomorúságra derült fény. Jézus ott a túlsó parton végzi a munkáját, s az innenső parton Jézus nélkül egy sor nyomorúság jön felszínre.
Betegség mind a két esetben. Halál, ami előbb bekövetkezik, mint ahogy Jézus odaért volna. Félelem mindettől és még sok minden mástól is. Egyfajta vérzés, amin át el lehet vérezni. A magány, amit ez a beteg asszony titkolózásában kénytelen volt átélni. Az ember erőlködése, próbálkozása, hogy találjunk valami megoldást a bajra. Újra és újra csalódik, nem talál megoldást. Egy sor rendellenességgel találkozunk itt, azzal is, ahogy viselkednek Jairus udvarán a siratók, de az is rendellenesség, ami ennek az asszonynak a betegsége volt: valami nem úgy működik, ahogy kellene. Megzavarodott, és nem tudjuk visszazökkenteni, ahogy a Hamletben olvassuk: „Kizökkent az idő, ó, kárhozat, hogy én születtem helyrehozni azt.” De nem tudják helyrehozni. Kizökkent, félrement, kisiklott valami, a szerelvény pedig csak a sínen tud haladni. Egy ideig a tehetetlenség még viszi, de belesüpped a földbe, felborul, s értékek mennek veszendőbe. Ez az asszony az egész vagyonát elkölti hiába, veszendőbe mennek értékek. Szégyen, szenvedés ... sorolhatnánk.
S az egész ennek a jegyében van: tehetetlen az ember. Sok baj van, sok jóindulat is van: gyerünk, próbáljuk megoldani, segítsünk magunkon, egymáson. A bajok azonban csak súlyosbodnak. Az egyik állandósul: már tizenkét éve ugyanaz, noha közben minden vagyonát elköltötte. A másik súlyosbodik: betegségből súlyos betegség lesz, abból pedig halál. És nem segít a rang - Jairus magas rangú ember volt. Hiába, az ő kislányát is megtámadja a betegség és elragadja a halál. Nem segít a pénz. Nem tudjuk, mennyi pénze volt ennek az asszonynak, de azt állítja: mindet magára költötte, és hiába. Nem segít a tudomány - bizonyos értelemben már akkor is tudomány volt az orvosi gyakorlat. Nem segít a tapasztalat - tizenkét év alatt kitapasztalhatta volna, hogyan kell kezelni a betegségét. Hiába kezelték, marad. Semmi nem segít.
Olyan félelmes ez a mondat: „Sok orvostól sokat szenvedett, mindenét ráköltötte, de nem volt belőle semmi haszna, sőt még rosszabbul lett.” (Mk 5,26). Semmi nem segít. A történet folyamán azonban kiderül, hogy mindegyik nyomorúságra találnak megoldást. Mi segít? Akármennyire közhelyszerűen hangzik is, az a válasza ennek a történetnek: Jézus Krisztus.
Az egyik esetben úgy, hogy erő áradt ki belőle. Dünamisz áradt ki belőle. Ez az asszony remegve, hittel, bizalommal csak a ruhája szegélyét fogja meg, hogy ha valaki segíthet, az Ő, pénz nélkül is, különösebb tapasztalat nélkül is. Jézusból erő áradt ki, és azonnal megszűnik a baj. Nem részlegesen, hanem teljesen és azonnal. A másik esetben pedig élet áradt ki Jézusból. Azt mondja a halott kislánynak: ébredj fel, és az felül, úgy hogy már csak egy feladatuk van a szülőknek: adjanak neki enni, mert egy idő óta nem táplálkozott rendesen, mióta súlyos beteg és ameddig halott volt. Erő áradt ki Jézusból, és amikor megszólal, a szavaiból élet árad ki.
Ezt az egy üzenetet szeretném most mélyen a testvérek szívébe vésni: Jézus nélkül az ember erőlködik; Jézusból pedig erő árad.
Nem kell az erőlködéseinket lebecsülni, ha az jószándékból, segíteni akarásból, szeretetből fakad, nagy érték az. Sokszor már az segítség, ha valaki azt tapasztalja, hogy nem csak én akarom megoldani a magam baját, van egy másik, aki szintén meg akarja oldani az én bajomat. Vagy vannak többen, akik szeretnek, és összefogunk. Ki mit tapasztalt, ki mit szól hozzá, ki hogyan látja. De megoldást ebben az esetben nem adott az erőlködés, és olyan sok más esetben sem ad. Jézus nélkül legfeljebb erőlködni tudunk. Őbelőle pedig árad az az isteni, mennyei erő, amelyik azonnal és totális segítséget, megoldást, gyógyulást, szabadulást jelent.
Kicsit megengedhetjük a képzelőerőnket: Megy egy nyomorult beteg asszony egy olyan betegséggel, amit mindenki előtt szégyellni kellett akkor, mert feltételezték, hogy valami súlyos bűn van mögötte. Megy a titkon hordott betegségével, ami napi kínokat jelent neki, orvostól-orvosig: Még azt nem próbáltam ki, s valamelyik szomszédasszony javasolta. Mennyibe kerül? Ennyibe. Nyel egy nagyot, kifizeti. S egyszer csak elfogy a pénz, s talán elfogynak az orvosok is. Minden elérhető kuruzslót, tudóst kipróbált, de a betegség marad. „Minden vagyonát magára költötte, de egyre rosszabbul lett.” És akkor egyetlen érintésre, ahogy Jézushoz ért, meggyógyult. Erőlködés, vagy Jézus erejének a gyógyító hatalma?
Mielőtt alkalmazzuk, azt nézzük meg, hova árad Jézusnak az ereje? Az egyik esetben leborult Jézus előtt az édesapa és úgy kérte: gyere és segíts, mielőtt meghal a lányom, a másik esetben hátulról, titokban igyekezett megérinteni ez az asszony Jézust. Különböző a megjelenési formája ennek a hitnek, de lényegében ugyanazt csinálták mind a ketten. Mind a két esetben azt olvassuk: leborultak Jézus előtt. Zsidó ember csak az Isten előtt borult le. Valami módon Jézus istenségét sejtették meg vagy hitték hitetlen hittel, de mégis leborultak Jézus előtt, kérték őt. Az egyik hangos szóval, a másik szavak nélkül, mozdulatokkal. Vállalták azt, hogy Jézustól fogadnak el és várnak segítséget. -
Ezt megint érdemes lenne kielemezni, milyen nagy dolog volt, hogy egy zsinagógavezető a nyilvánosság előtt, a nagy tömeg előtt leborul Jézus előtt. Neki hivatalból ellenségnek kellett tartania Jézust. Itt már megindult Jézus üldözése, ez már az az időszak, amikor a jeruzsálemi központból megfigyelőket küldtek Jézus után, hogy minden szavát lessék, és kössenek bele, ahol csak lehet. (Ezért jelentették fel azonnal, ha szombatnapon gyógyított meg valakit.)
Ez az ember a pozíciójával játszik. Na de hát a leányát mindenki nagyon szereti. Vállalja tehát a hitét. Leborul Jézus előtt, kéri Őt, vállalja Őt. Feltétlenül bízik benne, és itt már csak tőle remél segítséget. És ugyanezt csinálja ez az asszony is. Amikor lelepleződik: ő volt az, leborul Jézus előtt; ott a nyilvánosság előtt kénytelen vállalni: bizony bízott benne, s tőle várta a segítséget. Elmond Jézusnak mindent igazán, a valóságnak megfelelően, és csak tőle vár ott már segítséget. Az egyik hittel imádkozik a leányáért, a másik hittel megragadja Jézus ruháját.
Egy bibliaórán azt mondta valaki, mikor erről beszélgettünk még régebben: Könnyű volt neki, ő megragadhatta Jézus ruháját, de ma én mit ragadjak meg? És olyan meggyőző volt, ahogy az egyik tapasztalt hívő testvérünk elmondta: ma ugyanígy megragadhatjuk Jézust. Jézus ruhája az ige. Elmondott megrendítő példákat az életéből. Amikor egy-egy szavát Jézusnak megragadta, úgy hogy most ehhez tartom magam és ezt fogom csinálni, mindig megtapasztalta: erő áradt az életébe. Valahol meggyógyult az élete. Valahol megjelent a menny egész valóságosan. Jézus ruhája az ige, aki az Ő igéjét komolyan veszi, mint ahogy az az asszony megfogta fizikálisan Jézus hosszú köntösének az alsó szélét, az ugyanúgy megtapasztalja, hogy erő árad belőle.
Nos, azért szerettem volna ezt a két jelenséget egymás mellé tenni: erőlködés, vagy Jézus erejének az áradása, mert úgy éreztem, az egész emberiség képe ez, benne az életünkkel is. Ma is fojtogatja a halál ezt az embervilágot. Támadja a fiatalságot is. Tizenkét éves volt ez a kislány, és meghalt. Tizenkét évesen is meg lehet halni. És nem tudjuk kivédeni sokszor azokat a támadásokat, amiknek ki van téve az ifjúságunk. Az, hogy egészen más értékeik vannak, mint a megszokott, vagy egyáltalán nem érték előttük semmi.
Nemrégiben beszélgettem valakivel, akinek a számára semmi nem volt érték. S amikor próbáltam valamit mondani annak érdekében, hogy ... de az neki nem érték, őt nem érdekli. De ez talán csak fontos? Neki ez sem fontos. Senki és semmi nem fontos és nem érték. Közben, szinte lehetett látni, hogy a lelki halál csontkeze ott van az illető torkán és fojtogatja. Pontosan ez az üresség: semmi nem érték, semmi nem fontos, senkiért nem érdemes áldozatot hozni ... Szokták ezt a kifejezést használni: értékvesztés. Ez nagyon valóságos, halálos betegsége főleg a fiataljainknak. Amikor nincs cél, ami felé igyekszem, akkor miért strapáljam magam? De akkor meg minek élek egyáltalán? Egyik veszedelmes, életveszélyes kérdés a másikat vonja így maga után.
Amikor annyira beteg egy egész nemzedék, hogy nem teherbíró fizikálisan sem. Valaki elmondta, aki az újoncok sorozásánál az orvosi vizsgálatot végzi: ijesztő, hogy alig akad a szó átlagos értelmében is egészséges fiatalember. Horpadt mellkasú, ferde gerincű, ilyen, olyan betegségű fiatal fiúk, férfiak sokasága van. Fizikálisan sem teherbíró és lelkileg sem teherbíró. A legkisebb megrázkódtatásra összeomlik. És nem is akar edződni.
Amit némelyek egy-egy tudomány elsajátítása érdekében, vagy megálmodott sporteredmény érdekében csinálnak: edzek, gyakorolom, s ott van a szemem előtt az, hogy egyszer azt elérjem, ez nagyon kevesekben és egyre kevesebbekben van ott. Ez súlyos betegség, mert így borzasztó nehéz építeni, alkotni, áldozatot hozni, de emberi együttérzést is megvalósítani. Hány szenvedély gyötri nemcsak a fiatalokat, az egész társadalmat! Mennyi nyomorúság jön abból a szabados szexuális gondolkozásból, ami társadalmi méretekben jellemző! Előre ki lehet számítani, milyen nyomorúság jön belőle. S nincs ereje sok embernek, mint ahogy egy súlyos betegnek nincs ereje már felállni.
És vérzik nagyon sok minden. Gondoltak-e már a testvérek arra, hogy minden házasság vérzik minden kacér gesztuson? A legkisebb kacérkodás akármelyik fél részéről azt jelenti: vérzik a házasság. Hogy a közömbösségnek a csatornáin mennyire elvéreznek emberi kapcsolatok. Meghitt, jó kapcsolatok egyszerre kihűlnek, ha az egyik vagy mindkettő közömbös lesz a másik iránt. Sokszor ez csak fáradtság vagy értetlenség. Egy picit kellene odafigyelni: hogy is érti ő azt ... nem előre legyinteni, vagy mindjárt arra gondolni, ami nekem eszembe jutott. Ő mire gondolt, azt értsem meg. De sokszor erre sincs már ereje meg szeretete az embernek, s elvéreznek a kapcsolatok. Ez most újabb jelenség ebben a vad gazdálkodásban, ami nálunk van: barátságok elvéreznek a pénzen. Többéves, évtizedes barátságok. Egyik-másik a szemem előtt ment tönkre azon, hogy közösen kezdtek egy vállalkozásba, aztán közösen összemarakodtak a hasznon vagy az elmaradt haszon miatt. Tönkrement egy megalapozott, tartalmas jó barátság. Elvérzett. Vég nélkül nem lehet vérezni, annak az elvérzés a következménye.
Egy nép vérzik az úgynevezett iskolatörvényeken, meg nyelvtörvényeken. És egy nemzet vérzik évtizedek óta az abortusz és egyéb szörnyűségek miatt. Rendkívül sok felvágott ér vérzik a társadalomban, talán a mi életünkben is. És olykor nekibuzdulunk, hogy valahogy elkössük, valahogy próbáljuk megszüntetni, és sokszor az a tapasztalat, hogy már nyolc éve, tíz éve, tizenkét éve - ahogy itt olvastuk -, és az állapot egyre rosszabb. Sokféle feszültség, gyanúsítgatás, bizalmatlanság, félelem, rosszhiszeműség. Elképesztő sok kárt okozó csúsztatások, és vérzik, megy tönkre az élet. Kapcsolatok, értékek mennek veszendőbe.
Pedig - és itt szeretnék a történet elejére visszautalni -, onnan a túlsó partról, a mennyei világból eljött Jézus erre a földre. Van kihez odamenni. Van ki elé leborulni. Kérdés: vannak-e olyanok, akik miközben a halál arat, és miközben sokféle vérzés szegényíti az életet, aközben ugyanúgy leborulnak Jézus előtt, mint Jairus, s valami hasonló bizalommal megragadják az Ő igéjét, mint ahogy ez a vérfolyásos asszony.
Vannak-e ma is, akik tudnak kiáltani Őhozzá, akik benne még bíznak? Sok csalódás után, de azt mondják: Ő egészen bizonyosan tud segíteni. Akik komolyan veszik az Ő igéjét.
Többször láthattam az elmúlt nyáron is, hogy amikor valaki egyszer komolyan veszi azt, ami itt meg van írva, amit Jézus mond, meggyógyul az élete. Néha tényleg így: azonnal. Egyik óráról a másikra egy másik ember van ott előttünk. Komolyan vette, hogy Jézus nélkül a pusztulás vár ránk. Komolyan vette, hogy azért jött az Emberfia, hogy megkeresse azt, ami elveszett. Komolyan vette, hogy megbocsáttattak a mi vétkeink az Ő haláláért. Komolyan vette, hogy akik Jézust befogadják, azokat Isten befogadja az Ő gyermekei családjába. Akkor is, ha akármilyen volt a múltjuk. Komolyan vette: érdemes ma is engedelmeskedni Őneki, s csak ezt érdemes. És gyógyul az élet. Kezdődik egy ponton, s meggyógyul az egész. Rendbe jönnek kapcsolatok, rendbe jönnek az éjszakák és nappalok. Békesség lesz a szívben.
Erőlködünk, vagy pedig engedjük, hogy Jézusnak az ereje áradjon az életünkbe? Olyan nagy különbség van a kettő között akkor is, ha a legnagyobb jószándék van bennünk. Múltkor hallottam valakit: erőlködve akart meggyőzni egy másikat Isten nagyságáról és szeretetéről. Érvelt szellemesen, elszántan, de a másik egyre gunyorosabban hallgatta és epés megjegyzésekkel kísérte az erőlködését. Eszembe jutottak olyan beszélgetések, amikor hallhattam olyan csendes bizonyságtételeket - néha csak egyetlen mondatot -, amelyikre a másiknak szinte leesett az álla. Lehetett érezni: itt valami erő áradt ki. Itt valami világosság áradt ki. S lehet, hogy azonnal nem volt látható következménye neki, de később kiderült: ott megérintette az illetőt az élő Krisztus, a menny valósága. vagy talán már ott el is dőlt a számára. Erőlködhetünk az érveinkkel, amennyit akarunk, ha ez az erő elmarad, akkor nem lesz belőle meggyőződés. Magamon tapasztaltam, testvérek, hogy mit jelent erőlködve vigasztalni gyászolókat, amikor mind igaz, amit mondok, még a Bibliából is idézek, csak éppen erő nincs benne. Én buzgólkodom, én akarok megvigasztalni valakit. S milyen az, amikor Isten Szentlelke vigasztal, én mondom azt, amit éppen eszembe juttat. Ez nagyon sokszor függ az illető lelki helyzetétől is: éppen engedelmes-e, Isten küldetésében jár-e, igazi alázatos szolgáló lelkülettel, vagy ő akar valamit csinálni és mondani. Amíg én akarok, addig Isten Lelke hagy, tessék ... csináld, erőlködj, aztán olyan is lesz az. Pedig én jót akartam! Nem azon múlik, hogy jót akarok-e, hanem hogy én erőlködöm, vagy az Ő erejének a sodrásában vagyok benne, s engedem, Ő használjon arra, amire akar.
Ez az igehirdetéseket is jellemzi. Hallottam olyan nagyon egyszerű gondolatokból felépített igehirdetést, amiből a Lélek ereje csapott meg, és leleplezett, formálta az életemet,- és hallottam magasröptű, esztétikailag is kifogástalan igehirdetéseket, s az ember az óráját nézegette: mikor lesz már vége. Semmi hatása nem volt rá.
Jó lenne, ha engednénk, hogy felébressze Isten Lelke a vágyat bennünk arra, hogy az erőlködéseinktől megérkezzünk oda: Jézus ereje áradjon rajtunk keresztül. Mert Ő ma is jelen van ebben a világban, Ő ma sem nézi közömbösen azt a sok nyomorúságot, ami körülvesz minket, Őneki ma is Jairusokra van szüksége, akik vállalják Őt, vállalják azt a szégyent, hogy Jézustól várnak segítséget és bíznak benne. A nyilvánosság előtt is. És a hitüket kifejezik azzal, hogy kérik Őt, imádkoznak mások nyomorúságáért - nem biztos, hogy az édes leányáért kell csak közbenjárnia a hívő embernek.
És vannak-e ilyen asszonyok, akik befejezik az emberi erőlködéssel való próbálkozást, s azt mondják: megyek Jézushoz és csak tőle várok mindent. És azzal a hittel, ami éppen van bennem, azzal a hitetlenséggel vegyes hittel megragadom az Ő igéjét. Hogy is mondtad ezt, Uram? Aha, éppen ezt nem csinálom így, akkor mostantól kezdve ezt komolyan szeretném venni, s megragadva az igét erő árad az ilyen embernek az életébe.
Sok hívő ember küszködik a bűneivel. Erőlködik, hogy legyőzze a bűnt. Nem tudjuk, ez reménytelen. „Az én erőm kicsiny, a bűn erős nagyon, de te tudsz, s akarsz segíteni, hát segíts bajomon.” A nagyobbal összefogva lehet csak győzni, de úgy lehet. - Sokszor látom: küszködnek emberek, hogy leszokjanak valamilyen szenvedélyükről, s kiderül, hogy a legegyszerűbbről sem tud a maga erejéből leszokni az ember. S milyen gyönyörű látni azt, amikor megragadja valaki Jézus ruháját, az igét, és erő árad az életébe, s úgy teszi le az utolsó cigarettát, hogy attól kezdve nem kívánja. Vagy úgy határozza el, hogy többé nem nyúl a pohárhoz, hogy nem kívánja, szabad. S kényszergondolatoktól megszabadul, kényszermozgásoktól megszabadul, félelmektől megszabadul - nem leszokott a félelemről, ez nem megy, és nem tablettákkal érték el, a sok félelem ellen az sem hat. Van amikor szükséges az, de itt szabadulást élt át. Erő áradt be az életébe. Erőlködés helyett Jézus az Ő erejét kínálja nekünk.
Jó lenne, ha leborulnánk Jézus előtt még ma ezzel a hittel. Nem tudom, Jairusnak milyen hite volt, de túl nagy hívő előélete nem lehetett. Hallott Jézusról, s azt komolyan vette. Ha előbb nem, ma este mi is hallottunk róla, ezt elég lenne komolyan venni. Vagy úgy, mint ez az asszony: most már nem én keresek megfelelő megoldást, hátha Ő a megoldás. S akkor Ő megmutatja a maga hatalmát. Baj van körülöttünk elég, meg a magunk életében is, de az élő Jézus is itt van, eljött a túlsó partról ide, az innensőre. Hinni azt jelenti, hogy így közeledik hozzá valaki. És akkor esetleg még az is megtörténhet, hogy rajtunk keresztül is árad mások életébe az Ő ereje.

Ma a gyermekek menetrendje szabta meg, hogy erről az igéről legyen szó, mert az ő többéves munkatervük szerint ma kezdik tanulmányozni a Józsué könyvét. Mivel ma 10 órakor gyermekistentisztelet lesz itt, és reméljük, hogy Isten sok kicsit is küld ide, elkezdjük már ma, úgy, ahogy az ő rendjük követeli.
Elsősorban azt a központi üzenetet, ami ebben a fejezetben van, próbáljuk megemészteni és magunkkal vinni, de azon kívül még azt a soksok gondolatot, ami ezt körülveszi, azt is vigyük magunkkal.
A honfoglalás történetét írja le a Józsué könyve. i.e. 1200 táján érkezett meg Izráel az Egyiptomból való szabadulás és a hosszú pusztai vándorlás után az ígéret földjének a határához úgy, hogy akkor már át is léphették. Korábban is megérkeztek, csak - emlékszünk rá -, ítéletek következtek ott. Most azonban úgy voltak ott, hogy nemcsak benéztek: majd ott túl az lesz a miénk, hanem munkához is kellett látni, hogy elfoglalják azt a földet. A nagy baj az volt, hogy éppen ekkor halt meg Mózes.
Mi lesz most? Megszokta a nép, hogy volt egy határozott, kemény ember, aki azonban minden keménysége ellenére is jobban szerette őket, mint saját magát, mert egyszer azt mondta Istennek: inkább engem törölj ki az élet könyvéből, csak ennek a lázongó, bűnös népnek kegyelmezz meg. Tehát volt egy határozott ember, aki biztos szót mondott mindig, aki engedte, hogy Isten vezesse, és ő így vezette a népet. Aki tudott vezetni, tudta mindig: hova megyünk, melyik út vezet oda, és arról nem volt hajlandó letérni se jobbra, se balra, még akkor sem, ha többször a saját népe agyon akarta kövezni. És most ez a biztos hang elnémult.
Mi lesz most? Ki mondja meg: hova megyünk? Ki mondja meg: mikor indulunk? Ki tudja bizonyosan: melyik út vezet oda, és a több vezet? Melyik a mi utunk? Ki az, aki menet közben is olyan szoros kapcsolatban áll az élő Istennel, hogy nem vét hibát, nem lehet befolyásolni, nem lehet megvesztegetni, nem lehet megijeszteni? Ki lesz a nép vezetője?
Erről azonban maga Isten gondoskodott. Ő jó előre kiválasztotta már magának Józsuét. Nem azért, mintha Józsué okosabb vagy szebb lett volna mindenki másnál, hanem azért, mert Józsué kipróbált hívő volt. Néhány kényes, kritikus, életveszélyes helyzetben kiderült, hogy sok emberi tulajdonságban különbözik ugyan Mózestől, de ugyanúgy ragaszkodik Isten igéjéhez, mint ő. Neki mindennél fontosabb: mit mondott az Úr, és azt halálosan komolyan veszi. Akkor is, ha a tapasztalat ellene mond annak. Isten igéje mindenek felett. Isten szava igaz, Isten ígéretében lehet bízni akkor is, ha a tények ellentmondani látszanak annak. Majd a tényeket Ő elsöpri az útból, és a végső tény és tapasztalat azt lesz: beteljesítette, amit megígért. Ezt kell készpénznek venni. Még akkor is, ha megáll az ész! Ha az emberi képzelőerőt felülmúlja az Isten ígérete. Az ígéret igaz és nem a mi képzelgésünk.
Leginkább akkor derült ez ki, amikor felderítőket küldött Mózes az ígéret földjére, hogy nézzenek körül mi vár ott rájuk, ha honfoglalásra kerül a sor. A tizenkét emberből tízen sápítoztak és rémüldöztek, amikor visszaérkeztek. Mindenféle ostobaságot beszéltek: ott óriások laknak, azért mert magasabb termetűek voltak valamivel, mint ők, bevehetetlen várak vannak, és nem lesz az sohasem a miénk. A tizenkét férfi közül kettő volt, akinek eszébe jutott Isten ígérete: Isten múlt időben ígérte nekik - néktek adtam azt a földet ... Ez az úgynevezett perfektum prófétikum, amikor még nem történt meg, de olyan biztosan lehet számolni vele, mintha már megtörtént volna. Miért? Mert Isten így döntött. Ő elvégezte, ezt a végzését közli a benne hívőkkel - ezt úgy hívják: ígéret, és a benne hívők, ha valóban azok, akkor erre ráállnak és úgy számolnak vele, mintha már megtörtént volna.
És akkor Józsué és Káleb szembeszegült a tízzel, meg azzal a közvéleménnyel, amit a ti már manipulált és Mózes ellen hangolta az embereket, és azt mondták: nem kell itt rémüldözni. Persze, láttunk magasabb termetű embereket, vannak megerősített váraik, miért ne lennének, mindenfele vannak ilyen várak. Nem szoktunk a várak ostromához, de nem nekünk kell itt bevennünk a várakat, az Úr azt mondta: nekünk adta azt a földet, úgy hogy induljunk el nyugodtan.
Erre nekik estek: micsoda felelőtlen beszéde ez, látszik, hogy nem értenek a harcászathoz, meg semmihez sem, és megakarták kövezni Mózest meg őket is. Józsué itt bizonyította be először igazán, mit jelent, hogy ő hívő ember. Elhiszi, amit Isten mondott. Bizonyosra veszi azt, ha meg kell halnia miatta, akkor is. És a későbbiekben még jó néhány alkalommal kiderült ez. Ilyen ember kellett népvezérnek, olyan, akit lehet vezetni. Az fog tudni jól vezetni, aki engedi, hogy Isten vezesse őt. Aki nem maga akar naggyá lenni, - sőt egyre kisebb lesz, hogy Isten legyen nagy, ő ennek csak eszköze akar lenni.
Józsué félt ettől a parancstól. Nem véletlenül bátorítja őt itt Isten négyszer egymás után: csak ne félj és ne rettegj, légy bátor és igen erős. Nem nagy önbizalommal és öntudattal indult ő neki ennek a feladatnak. Látta a feladat nagyságát, és nagyon is látta a maga kicsinységét. De mindeneknél jobban akarta látni az Isten múlhatatlan és felülmúlhatatlan nagyságát, és ezért lett ő Isten kezében áldott eszközzé. Ragaszkodni Isten kijelentett szavához. Igaznak venni azt, amit Ő mondott. És az Ő ígéreteire ráállni.
Nos, ő vezeti tehát a népet, és itt is igyekszik komolyan venni, amit Isten megismétel most az ő bátorítására. „Senki sem állhat ellened egész életedben, veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam, nem maradok el tőled, nem hagylak el. És nektek adok minden helyet, ahová léptek, úgy, ahogyan megígértem Mózesnek. Csak - és itt jön a feltétel, és erről szeretnék ma beszélni - légy igen bátor és erős, és őrizd meg és tartsd meg azt a törvényt, amelyet Mózes, az én szolgám parancsolt neked; ne térj el tőle se jobbra, se balra, hogy boldogulj mindenütt - a boldogul szó héberül azt jelenti: célba érkezni -, amerre csak jársz. Ne hagyd abba ennek a törvénykönyvnek az olvasását, hanem tanulmányozd éjjel és nappal, őrizd meg és tartsd meg mindazt, ami ebben meg van írva. Akkor sikerrel jársz utadon, és boldogulsz.” - Vagyis megérkezel oda, ahova elindultál. Célba érsz.
Ez a „csak” a feltétel. Ragaszkodj az igéhez, mind azt, amit Mózes megírt. Az akkori Biblia a Mózes öt könyve volt, és lehet, hogy csak az első négy volt készen, az ötödik az első négynek az összefoglalása, azt egy kicsit később fogalmazták meg. Tehát az volt a Szentírás, a Biblia. Azt mondja Isten: ahhoz ragaszkodj. Ne térj el tőle se jobbra, se balra, akár merre igyekeznek befolyásolni, akkor célba érsz és célba érkezik veled együtt a nép is.
Ha egy egyszerű képet mondanánk, akkor az jut eszünkbe: Isten térképet adott Józsué kezébe. És miközben Józsué kétségbe van esve: Jaj, Uram, merre kell menni? Azt látom, hogy ez a cél, de melyik várral kezdjük, mikor induljunk, hányan menjünk? Mindenki vagy csak egy része? Hányad része, hogy kell munkához látni? Akkor Isten azt mondja: kapsz egy térképet, ebben menetrend is van: a térképre figyelj nagyon és akkor nem fogsz eltévedni. Ne attól rettegj, hogy el ne tévedjen miattad a nép, hanem te figyelj nagyon a térképre, ahhoz igazodj. Ez objektív mérce, ne a magad ötletei szerint, ne mások javaslatai után, hanem Isten beszéde alapján dönts el mindent. Itt van a térkép, azt kell nézni.
Egyszer régebben kirándulni mentünk az egyik ifjúsági csoporttal, amelyiknek roppant öntudatos, mindent tudó vezetője volt, és estére meg kellett volna érkeznie a csapatnak egy kulcsos házba. Már erősen alkonyodott, amikor többünknek az volt az érzésünk: igen messze járunk még attól a kulcsos háztól, és nem is jó irányba menetelünk. Óvatosan megjegyeztük: nem kellene megnézni a térképet? Nem, ő tudja ... A bükkös után egy fenyves jön és íme, elhagytuk a bükköst, itt a fenyves, jó felé megyünk. Igen ám, csak közben ránk esteledett, s ő is tudta: már rég oda kellett volna érnünk. Nagy nehezen sikerült rávennünk: nézze már meg a térképet. Zseblámpánál bogarásztuk, és kiderült: a bükkös után tényleg fenyves jött, csak a dombnak a másik oldalán. Ő elvétette az irányt, aztán a teljes sötétben nehéz a jelzéseket valahogy észrevenni, hogy jó felé menjünk, s bizony éjfél után érkezett meg a társaság oda, ahova délután kellett volna megérkeznie. Jobb lett volna mégis megnézni a térképet, és nem a maga fejében, vagy emlékeiben bízni valakinek. Egyáltalán nem magában, hanem valami objektívhez igazodni. Egyáltalán igazodni. Ne ő dirigáljon, hanem neki is hadd dirigáljon valami, ami le van írva, s ami tévedhetetlen. De őt az nem érdekelte.
Nos, Isten itt Józsuét arra figyelmezteti: igazodj a térképhez, ne magadban bízz. Az Úrban bízz, az Úr nem téved. És Ő igazat mond. Ennek a könyvnek minden szava igaz, akkor is ha nem érted vagy nem értesz egyet vele. Előbb-utóbb kiderül, hogy igaz. Ami még nem teljesedett be, azt majd beteljesíti az Úr. Nála mindennek rendelt ideje van és nem kapkod, és nem is késik el. Ki kell várni néha az ígéretek teljesedését, de bízni kell az ígéretekben. Az ilyen nagy ígéretekben is: el nem maradatok tőle, egy pillanatra sem hagylak egyedül, és mindaz a tiétek lesz, amit nektek adtam. De, Uram, még be sem mentünk oda, és mások laknak ott? Akkor is a tiétek! Már most? Már most! És ez a nép a mai napig ott lakik, amit Isten nékik adott.
Isten valóban igazat mond. Ma összefog a világ és a teológusok egy része is, hogy Isten igéjének a hitelességét megkérdőjelezzék. Hogy Isten igaz beszédét nevetségessé tegyék. Hogy aláássák azokat a fundamentumokat, mikre lehet építeni úgy, hogy az nem fog megsüllyedni. Nagyon fontos, hogy a fejünkben is, a szívünkben is egészen egyértelművé váljék: elhisszük-e, hogy Isten igéje igaz. Akármilyen modern, meg még modernebb lesz is sok minden, az ember akkor is marad ugyanolyan nyomorult. Ahogy Göthe mondta: az emberiség halad, de az ember marad. Ugyanaz mindig. Nekünk ugyanerre az Istenre van szükségünk. Az Ő szeretetéből él a modern meg nem modern, meg a poszt modern ember is, és az Ő igéjére támaszkodhatunk, mert az nem változik.
A különböző izmusok követhetik egymást, és mindről kiderül: van valami fogyatkozása, valamiben tévedett, aztán korrigálja magát vagy nem; vagy védi a hamisságait is, de Isten igéjének minden állítása érvényes és igaz. Úgy ahogy itt meg van írva. Ez a könyv egészen más, mint az összes többi, amit ezen a világon írtak vagy kinyomtattak. Emögött maga Isten áll ott. Ő maga inspirálta azokat, akik ezt a szöveget írták. Ezért van ennek nemcsak akkori - aktuális -, hanem örökké időszerű mondanivalója is. Még a Józsué történetének is.
Ezért mondja most Isten nekünk is: ha helyes úton akarunk járni, vagy ha olyan nagy a felelősségünk, hogy másokat is vezetnünk kell valamerre, és azokat nem akarjuk félrevezetni, hanem helyes úton akarjuk vezetni, akkor: tartsd meg mindazt a törvényt, amit Mózes, az én szolgám parancsolt, vagyis a Szentírást; ne térj el tőle se jobbra, se balra, és akkor célba érsz. És ne hagyd el ennek az igének az olvasását, hanem tanulmányozd azt éjjel és nappal, őrizd meg és tartsd meg mindazt, ami ebben írva van, akkor sikerrel jársz utadon, és boldogulsz. Megérkezel. Célba érkezel.
Ez bizonyos munkát jelent. Azt mondja: ne hagyd abba az olvasását. Van olyan fontos ez, mint a napilap a napi hírekkel és napi friss hazugságokkal. Van olyan fontos ez, mint a mindennapi táplálék. És ezeket az előbbieket nem szívesen hagyja el sok ember. Ha sokáig elhagynánk a napi táplálkozást, el is pusztulnánk. A lélek is ugyanúgy belepusztul, ha nem kap lelki táplálékot, ha nem kap igét. Azt mondja: ne hagyd abba az olvasását, hanem tanulmányozd azt. Ez több, mint az olvasás. Sok vallásos vagy hívő ember olvasgatja a Bibliát, átfut naponta néhány mondatot. Ez nem táplálkozás. Ez nyalogatás. A táplálkozás: megrágom, befogadom, megemésztem, ha nem szeretem ige volt, akkor is. Tanulmányozd azt - azt jelenti emlékszem is rá, sőt azt jelenti: el tudom mondani másoknak is. A magamévá tettem, bensőmmé vált, megemésztettem. Aztán ez egy idő után összeáll értelmes képpé. Kirajzolódnak az összefüggések, és elkezd az ember igeszerűen gondolkozni. És így lesz Isten igéje igazán térképpé, ami mutatja az utat.
Néhány vonatkozását említem meg ennek. Egyrészt a napi döntésekben segít így bennünket Isten. Az egészen egyszerű döntésekben is. Ma kezdődik a tanév, ezt megelőzően sok családban gond volt az: melyik iskolába menjen a gyerek, ha már a továbbtanulásnál tartott: hova jelentkezzék, ha nem vették fel: mi legyen vele, ha felvették: mit tanuljon még a kötelező iskolai anyag mellett. Sok szülő azt szeretné: mindent, aztán előbb-utóbb rájön: nem lehet. Válogatni kell, mi legyen az. Azt a kevés pénzt, amit erre szánhat a család hogyan ossza be és így tovább. Na már most ez így nincs megírva a Bibliában.
Nincs benne: Piroska, a néhány technikum közül melyikbe jelentkezzél. De ha valaki így, ahogy itt van, éjjel, nappal folyamatosan, rendszeresen tanulmányozza Isten igéjét, akkor - hogy népiesen mondjam - arra a srófra kezd járni az agya. Így írja Pál apostol a Római levélben: igeszerűen kezd gondolkozni. Olyan szempontok jutnak eszébe a döntésnél, amiket Isten igéje sugall neki, mert tele van a feje, szíve igével, és mert a szívében egyszer eldőlt: az igéhez akarok igazodni. Nem fantáziálok, hogy a dombnak melyik oldalára kanyarodjunk: itt van a térkép, nézzük meg. Nem akarok eltévedni. Nem akarok zsákutcákba futni, vargabetűket tenni, éjszakába nyúlóan fárasztani a rám bízottakat, hanem célba szeretnék érni. Ez a döntés, meg a Szentírás folyamatos, komoly tanulmányozása átalakítja az ember gondolkozását.
Most nem sorolom azokat a görög szavakat, amik hemzsegnek a Szentírásban arra nézve, hogy az Istenhez fordulás, a megtérés a gondolkozás alapvető megváltozását jelenti. Más lesz fontos, mást veszek észre, sokkal több mindent észreveszek ebből a gazdag világból, és arra kerül a hangsúly, ami Isten szerint hangsúlyos. Isten szerint fogok gondolkozni.
Emlékezzünk arra, amikor Péter apostolnak megadatott a nagy kijelentés, hogy Czézárea Filippinél Jézus kérdésére: ti kinek mondotok engem? A tanítványok hallgatása közepette kimondhatta a nagy hitvallást: te vagy a Krisztus, az élő Isten fia. Jézus ezt mondta neki: nem test és vér jelentette ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám. És amikor közvetlenül ezután Jézus beavatja őket az Ő küldetésének titkába, s mintegy megsúgja a tizenkettőnek, hogy mi vár Őreá, hogy Jeruzsálembe megy majd, összeverik, megkínozzák, megölik és a harmadik napon feltámad. Akkor ugyanez a Péter - a hitvallás után néhány perccel - azt mondja: Szó sem lehet róla, Uram! Veled ilyen nem történhet meg. S akkor Jézus azt mondja: Távozz tőlem Sátán; mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint. A te emberi jó szíved mondatja ezt veled. Szerette Jézust, és sajnálta volna, hogy megölik. Ez nagyon tiszteletre méltó, csak éppen semmi köze nincs az Isten üdvtervéhez. A teljes értetlenségről árulkodik: még mindig nem fogta fel Péter Jézus küldetését. Hogy Ő pontosan ezért jött, hogy ez bekövetkezzék. Mert annak, ha ez bekövetkezik, milyen világra szóló, kozmikus jelentősége, kihatása lesz. Fogalma sincs erről. Ő csak béka perspektívában gondolkozik: én szeretlek téged, ne bántsanak téged. Ez rendben, ez kedves, de itt, ezen a helyen azt jelenti: nem az Isten szerint gondolkozik.
Mi mindnyájan így születünk. Képtelenek vagyunk az Isten szerint gondolkozni, mert nem tanultuk meg. Az újjászületett ember, a Szentírás rendszeres tanulmányozása során, amit úgy tanulmányoz, hogy azt csinálni is akarja, és elkezdi is cselekedni, aközben alakul át a gondolkozása, és Isten szerint fog tudni gondolkozni. És a legegyszerűbb kérdésben is Isten szerinti szempontok alapján dönt.
Nos, Józsuénak ez megadatott és ebben gyakorolta magát. Isten itt arra figyelmezteti, hogy ettől el ne térjél - se jobbra, se balra. Ezt állandóan fogják támadni, ez nem tetszik a közvéleménynek, ezt nem értik a nem hívők. Mindig valami jobb ajánlatot fognak tenni neked. Te csak ragaszkodj ahhoz, hogy ezen az úton menj, mert ezen az úton fogod célhoz vezetni a népet. Tehát a napi döntések során nagy segítség ez. Aztán bizonyos kényes helyzetekben. Az egyetlen jó megoldást így találja meg az ember.
Hadd mondjak erre egy egyszerű példát, ami nem olyan régen történt. Valakit nagyon megbántottak, megaláztak, sőt azt a tizenéves fiút, akiről szó van, az illető meg is verte. Ez kiderült otthon. Felforrt a méreg a családban. A családi tanács elkezdte tervezi a bosszút: hogy kell őket megtanítani móresre. Majd elveszik a kedvüket attól, hogy még egyszer ilyet. Ha ők úgy, akkor mi így ... És ahogy folyt a tanácskozás, ez a fiú, aki a nyáron jutott hitre, nem tudott szabadulni ettől a mondattól: szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, akik titeket kergetnek, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak. Ez azt jelenti szó szerint: jót mondjatok azokról, akik rólatok rosszat mondanak.
Tudta, hogy ez sehogy sem jó, amiről ott szó van: bosszú, meg visszaütni, meg megtanítani ... Van egy ilyen lehetőség is: megbocsátani. Miért kell ebből ilyen nagy ügyet csinálni. Igaz, őt verték meg, őt szégyenítették meg, és őt érte ez a kellemetlenség, de van ilyen lehetőség is - senkinek nem jut eszébe - megbocsátjuk, kibékülünk és megy tovább a dolog ... Az osztálytárs részéről jött a sérelem, akivel naponta együtt kell majd lenni. De nem ilyen praktikus megfontolások vezették, az ige nem hagyta békén. És amikor az édesapja ki is mondta: most pedig azért indul a nagy ellenakció, mert ez ellenségünk, akkor ez a fiú nem tudott tovább hallgatni és azt mondta: édesapa, akkor minket az kötelez, amit Jézus így mondott: szeressétek ellenségeiteket. És ez ebben az esetben ezt meg ezt jelentené.
Nekiesett az egész család: megbolondultál, hova vezet ez? Mit csináltak veled ott a nyáron? Ő azonban ragaszkodott az igéhez, ha csendesen is, és azt mondta: én ezt szeretném csinálni, engedjétek, hogy ezt én intézzem el vele. Mit szeretnél csinálni? Megbocsátani. Ő ragaszkodott ehhez, szomorúan legyintett a család, így tönkretették ezt a fiút a nyáron az egyháznál. Kibékültek, és a napokban mondta: tulajdonképpen nagyon kedves jó barátság kezd alakulni azzal a másik fiúval, mert közben kiderült sok minden más.
Felrémlett előttem, hogy talán évtizedeken át tartó gyűlölködéssé fajulhatott volna ez. Most ők sikeresen visszaütnek, ami - szinte biztos - nagyobb lesz, mint ami őt érte, erre a másik családi tanács is összeül, azok is megbeszélik hogy kell visszaütni ... Ez így történik a nemzetközi életben is. Ezért nincs végük a háborúknak. Vagy valaki már az ige szerint dönt egy kényes helyzetben. De ő húzza a rövidebbet, ő marad alul. Igen, és mégis így nyeri meg a csatát. Valakinek abba kell hagyni a visszaütést, ha nem akarjuk, hogy elvérezzünk. Ki hagyhatja abba? Akinek erre már ereje van. Akiben ott él az a Krisztus, aki engedte, hogy agyonverjék, keresztre szögezzék, hogy mi éljünk. Akiben ilyen indulat mozdul meg az ott kezdődik: térképem lesz a Szentírás. Kényes helyzetben ragaszkodom Isten igéjéhez. Világosan meg van írva mit kell ilyenkor csinálni, most már csak az kellene aki csinálja. És ha van, akkor kiárad valami a mennyországból.
Egyebek között ilyen gyümölcse is van annak, hogy olvasd azt, tanulmányozd, cselekedd és ne térj el tőle se jobbra, se balra.
Végül még azt említem: ez a térkép mutatja meg a mennyországba vezető utat is - hogy egyszerűen mondjam. Az üdvösségbe visszavezető utat, amit mi elvétettünk, ahonnan eltévelyegtünk, és ami nélkül mindnyájan elpusztulunk. És amit nekünk senki más nem tud megmutatni csak az Isten igéje. Nem a Biblia visz be a mennyországba, mint ahogy a térkép sem viszi el az embert valahova, de mutatja, hogy arra kell menni, ha célba akarsz érni. Ebből a könyvből tudhatjuk meg merre vezet ez az út, innen tudhatjuk meg: hol az a keskeny kapu, ahol be lehet lépni, és innen tudhatjuk meg, hogy ki fizette ki helyettünk a belépődíjat. Ez Jézusnak az életébe került, hogy ne tévelyegjünk tovább egy életen keresztül, másokat, még a tulajdon gyerekeinket is eltévelyitvén, hanem egészen határozottan tudjuk hova akarunk megérkezni, hol vár minket Isten, ki az, aki utat készített, sőt, hogy megismerhessük azt a Jézust, aki maga az út és egy másik képpel azt mondta: Ő a jó pásztor, aki előttünk meg, és az Ővéi ismerik az Ő hangját, és azok megmaradnak azon az úton, amelyik az életre vezet.
Úgy gondolom, minden istentisztelet, minden bibliaóra és minden gyermek-istentisztelet, és minden hittanóra ilyen közös térkép-tanulmányozás. Kiterítjük a nagy asztalra középre, körülálljuk s valaki, aki egy kicsit már jobban ismeri, mutatja, a többi meg követi, és igyekszik megtanulni. Ezért szükséges, hogy imádkozzunk azért: minél többen jöjjenek ebben a tanévben is majd a kicsinyek közül, és minél komolyabban vegyük mind nagyok és okosak is azt, hogy Isten igéje nélkül menthetetlenül eltévelyedünk. De Isten igéje megtanít a napi apró döntésekben, a sorsdöntő kényes kérdésekben és helyzetekben és az üdvösség dolgában is megtalálni a helyes utat, csak aztán le ne térjünk arról, se jobbra, se balra.
Amikor otthon elővesszük a Bibliát, vagy amikor a család a Szentírás fölé hajol, az is ilyen életet mentő térkép-tanulmányozás. Ezért jó lenne minden családban elkezdeni az áhítatokat. Talán este 5-10 percre a térkép fölé hajolni. Ellenőrizni: ma milyen utat tettünk meg, jó irányba haladunk-e? S hanem, akkor pályaigazítást alkalmazni. A hívő ember élete szakadatlanul pályaigazítás. Ezért marad rajta a pályán és ezért ér majd egyszer célba.
Isten adjon új kedvet nekünk ehhez. Vegyük elő a Bibliánkat és tanuljuk meg így tanulmányozni és így engedni neki.

Most olvastuk bibliaolvasó vezérfonalunkban, hogyan hívta el Jézus a tizenkét apostolt. Három egyszerű kérdésre találjuk meg a választ ebben a szakaszban, és aztán engedjük, hogy Isten Szentlelke alkalmazza ezt reánk.
Mikor történt mindez? Mire hívta el Jézus a tanítványokat? Kiket hívott el?
Amit itt olvastunk, az minősítetten a tizenkét apostolra vonatkozik. Hozzájuk hasonló tanítványai nem voltak Jézusnak. Bizonyos értelemben azonban az, amiről itt szó van, mindenkire érvényes, aki valaha is engedett az Ő hívásának, és elindult Jézus követésére.
1) Arra nézve, hogy mikor hívta el őket, jó, ha elolvassuk a párhuzamos helyet. - Lukács is leírja ugyanezt, de egy kicsit bővebben. „Történt azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és Istenhez imádkozva virrasztotta át az éjszakát. Amikor aztán kivirradt, odahívta a tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak is nevezett.” (6,12-13).
Tehát Jézus nem úgy kezd neki a tanítványok kiválogatásának, hogy terepszemlét tart, s aki neki bármilyen ok miatt rokonszenves, azt tanítványává hívja el. Nem is úgy, hogy találomra rámutat némelyekre a nagy sokaságban, amelyik akkor is körülvette. Nem is úgy, hogy hosszasan gondolkozik: milyen szempontok alapján kellene összeválogatni ezt a csapatot. Hanem úgy, hogy amikor elcsendesedik a világ, este, akkor felmegy egy hegyre, és végigimádkozza az éjszakát: „Az éjszakát az Istenhez való imádsággal töltötte.”
Nem tudom, töltöttünk-e már egy egész éjszakát virrasztva imádkozással? Fizikailag is meghaladja ez az erőnket. Én még nem töltöttem. Olyan már volt, hogy közös imádságban valamiért nagyon tusakodva több órán át többen imádkoztunk, de egyedül, egy egész éjszakát, koncentrálva még nem töltöttem el. Intenzív, mély imaközösségbe került itt a Fiú az Atyával.
Miért? Mert Ő semmit sem akart a maga akarata szerint cselekedni. Abban a csendben lett világossá egészen, hogy kiket kell a sok közül kiválasztani. Talán abban a csendben mondott Jézus végső igent arra is, hogy Júdás is ott lesz a tizenkettő között. De az biztos: fontosnak tartotta, hogy komolyan elő kell készülni erre a választásra. Semmiképpen nem a maga rokonszenve vagy ellenszenve alapján akarta összeválogatni a tanítványokat. Itt emberi szempontok nem érvényesülhettek. Itt csak az Atya akarata érvényesülhetett. És az Atya akaratát a csendben érti meg az ember. A csendes elmélyült imádságban. És ha erre nappal nincs mód, akkor éjszaka keresi ezt a csendet. Ha mások mindig megzavarják benne, akkor olyan időt és helyet keres, ahol ez mégis megvalósítható. Ez mindenkinek csak úgy sikerül, ha keresi azt az időt és azt a helyet.
Mivel ez nagyon fontos, mert igazán világosan az Isten előtti csendben értjük meg ma is a dolgainkat, ezért támadja az Ördög annyira ezt a csendet. Lehetőleg megkurtítja a reggeli csendes óránkat. Ne legyen az, csak félóra. Dehogy félóra, percek legyenek. El sem jutunk odáig, hogy igazán elcsendesednénk, legföljebb valamit elolvasunk a Bibliából. De hogy belső csend támadjon, hogy ami nem világos, az világosságra kerüljön, odáig a legtöbbször el sem jutunk. Vagy odáig jutunk el, hogy elhalasztjuk estére. Akkor meg belealszunk az imádságba. Megint csak nem a belső csendig jutunk, csak fáradtság miatt az alvásig. És amikor valaki elhatározza, hogy elmegy egy csendes hétre, és egy hétre kikapcsol mindent, ami zavarja őt a tisztánlátásban, akkor az itt ülők tudnák elmondani, mennyi akadálya támad hirtelen ennek.
Tudom, hogy mindenkinek mennyi dolga van, és hogy még az is nagy dolog, ha fél napot sikerül kiszakítani a hajszából, de valóban lehetetlenség megállni azért, hogy világosan megérthessük, mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata? Akár életünk egy-egy konkrét kérdésével kapcsolatban, akár az egész elrontott életünkre nézve, akár az előttünk levő bizonytalan jövőt illetően ... Egyszerűen kikapcsolni mindent, és vételre állítani a szívünket: Uram, most te beszélj.
Akkora hangzavar van körülöttem, akkora a lárma bennem is - már magam sem tudom, hogy mit is gondolok, mit is szeretnék, mi, hogyan is történt ... annyiféle változatban, torzításban látok, hallok mindent. Most a te tiszta szavadat szeretném hallani, hogy aztán annak engedelmeskedjem.
Van egy nagyon szép ének, a német ébredés egyik jeles alakja írta. Hadd olvassam fel a szövegét. Jó lenne akár naponkénti elmélkedésünk tárgyává is tenni. „Csendes légy, s az Úr vezet majd. Míg sürögve futsz, szaladsz, Nem tudod, az Úr mit óhajt, Tennen vágyadnál maradsz. Halj meg, hogyha élni vágyol, Mert az él, ki meghal itt, Isten napja nem világol, Míg a test uralkodik. Földi dolgok rosszul mennek, Míg saját erőd vezet, S hogyha nem a kegyelemnek Erejével végezed. Hát a belső, lelki élet Tűrhet-e erőszakot? Kényszerítve fel sem éred, Csendességben megkapod. Ezt keressük mindahányan, Míg itt tart vándorutunk, S járjunk a világosságban, Mint te jártál, Jézusunk.”
Aki megnézi itt az evangéliumban, hogy mit csinált Jézus előtte meg utána, látja, hogy teljesen tele volt programmal és tennivalóval mind a két napja. Ezt az éjszakát megelőzően is, meg ezt követően is. Neki is volt mit csinálnia. Volt úgy, hogy enni sem volt idejük. de ha másként nem megy, akkor az éjszakát szánja imára. Mert ilyen fontos kérdésben feltétlenül látni kell, mi az Atya akarata. És az nem megy magától. Még az Isten szent Fia is egy éjszakán át imádkozik, hogy utána biztos kézzel mutathasson a sokaságból Péterre, Andrásra, Jakabra, Jánosra, Júdásra, és aztán szeresse őket mindhalálig - ahogy olvassuk a János evangéliuma 13. részében.
Engedjük, hogy Isten Szentlelke indítson minket arra, hogy mától kezdve megtaláljuk a módját, a helyét, az idejét annak, amikor odaállunk Isten elé azért, hogy csendben legyünk előtte. És ha egy egész éjszakát nem tudunk is imádkozva tölteni, hogyha érdekel minket: mi az Ő akarata, hogy vezetést kapjunk, akkor arról nem elmélkedni kell, hanem el kell kezdeni ezt az intenzív csöndet gyakorolni. „Nem tudod, az Úr mit óhajt, tennen vágyadnál maradsz, amíg sürögve futsz, szaladsz.”
Persze, hogy kell futnunk, szaladnunk is néha, de ott vannak-e ezek a csendes éjszakák vagy csendes félórák, amikor így állunk oda Isten elé, ahogy itt az Úr Jézus tölthette ezt az imádságot vele.
2) És mire hívta el őket? Három világos feladatot jelöl itt meg a Megváltó. Elhívta őket arra, hogy: vele legyenek, elmenvén prédikálják az igét, és hatalmat kapjanak Őtőle arra, hogy kiűzzék az ördögöket.
a) A sorrend nem mindegy. Mi mindjárt csinálni szeretnénk valamit. Ő nem azzal kezdi, hogy kiküldi őket: tegyenek valamit. Elhívásuk első célja: vele legyenek. Az 1Kor 1,9-ben így jelöli meg az ige Isten akaratát: „Elhívott minket a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre.” Ez az Ő elhívásának az első célja. Mert csak ebből a közösségből nőhetnek ki olyan tevékenységek, amiket aztán nem a magunk erejével, nem a saját fejünk szerint, és nem egyedül kell végrehajtanunk, hanem ahol lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy aki küldött, az velünk van, sőt megelőzött és erőt ad, és áldást ad rá, és örömöt is ad benne. Nélküle is lehet buzgólkodni, sürögve futni és szaladni, nem lesz áldás rajta, csak az erőnk folyik el. Vagy lehet megérteni azt, hogy mi az Ő akarata velünk, de ezt csak abban a közösségben érthetjük meg, amelyiket így jelöl: vele legyenek.
Egyszer részleteztük, hogy mi a különbség egy mai tanuló és egy akkori tanítvány között. Lényeges különbségek vannak. Egy mai tanuló csak néhány órát tölt a tanítóival, azt is sokallja néha. Egy akkori tanítvány éjjel-nappal együtt élt, együtt lakott a mesterével. Egy mai tanuló bizonyos ismereteket sajátít el vagy hall az oktatójától, egy akkori tanítvány a mesternek az egész gondolkozását, gondolkozásmódját, értékrendjét, koncepcióját átvette. Ott nemcsak ismeretek elsajátításáról volt szó, hanem a mester követéséről, ami azt jelentette: egy jó tanítvány szemmel láthatóan hasonlított a mesterére.
Ezt egyébként bizonyos népművészek, sőt gyerekkoromból emlékszem, bizonyos iparosok esetében is meg lehetett állapítani: te annál tanultál ugye? Honnan tetszik tudni? Úgy áll a kezedben a dolog, meg ezt a fogást csak ő ismerte. Jól elsajátítottad, fiam. Egy jó tanítványról rá lehetett ismerni a jó mesterre. Hasonlított hozzá. - Egy mai tanuló kritikusan fogadhat bármit, amit a tanító eléje ad. Egy akkori tanítvány, ha nem tudta mindenestől elfogadni, amit a mester mondott, akkor másik mesterhez ment. De olyan nem volt, hogy fenntartásokkal maradt ott egy mesternél, mert a mester-tanítvány kapcsolat a teljes belső azonosulást feltételezte és kívánta meg.
Ezt azért mondom el, mert sokkal mélyebb tartalma van annak, hogy Jézus valakit tanítványává fogad. És ezt egy kicsit már úgy is mondom, hogy a mi kedves testvérünk, akit ma felnőtt fejjel megkeresztelünk, Jézus tanítványává lett, és az is akar lenni, de ez ezt jelenti; és a további lépések is így kell hogy folytatódjanak: teljes belső azonosulás a mesterrel. Olyan bizalom, hogy fenntartás nélkül a magamévá teszem, amit Ő mond, és ami példát elém ad. Ezt nem kell restellni. Ebben a világban, amelyikben illik mindenben kételkedni, amelyikben az, aki ad magára, mindent kritikával fogad, ebben a világban is érvényes a Szentírásnak ez a részlete, hogy Jézus tanítványa csak az lehet, aki Őbenne úgy bízik, hogy amit Ő mond, azt készpénznek veszi, amit Ő tanít, azt a magáévá teszi, amerre Ő megy, oda elindul, azt sem kérdezi: hova. Ha Ő megy, megyek vele. Miért? Mert a tanítványa vagyok. És ez teljes bizalmat és teljes sorsközösséget jelent.
Ha Jézusnak nem volt hol lehajtania a fejét, akkor a tanítványoknak sem volt. Ha Őt jóllakatták, például Kánában a lakodalomban, a tanítványok is jóllaktak. Ha nem fogadták be egy faluban a samáriaiak, a tanítványok is kívül maradtak. Teljes sorsközösség. De odaát is, a mennyei dicsőségben is. Aki mindvégig állhatatos marad, aki győz, az Ővele együtt ül az Ő királyi székében - ezt olvassuk. Sorsközösség itt a gyalázatban: Krisztusra haragszanak és Őt szidják, amiatt a tanítványait is szidják. Ezt vállaljuk. De egyszer majd azt mondja: Gyertek, én Atyámnak áldottjai, és örököljétek az országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. És ott is vele leszünk sorsközösségben.
Nos, akik Jézus tanítványainak valljuk itt magunkat, elmondhatjuk-e: vele vagyunk. Ez azt jelenti, hogy a nap 24 órájában vele vagyunk-e? Úgy történik-e minden, ahogy az neki kedves? Úgy mondunk és teszünk-e mindent, hogy egy villanásnyira előtte ránézünk: mit szól hozzá? És nem érdekel: ki mit szól hozzá, csak az, hogy Ő mit szól hozzá? A mester véleménye dönti el, hogy helyes vagy nem. És az Ő igenlő bólintása többet ér minden egyéb elismerésnél. S önmagában többet ér és mindent megér, még ha egyébként mindenki más amiatt bánt és csepül is, hogy engedelmesek voltunk. Ezt jelentené tanítványnak lenni. Erre hívta el őket mindenekelőtt, hogy vele legyenek.
b) Aztán arra, hogy elmenjenek és hirdessék az igét, hogy prédikáljanak. Folytassák azt, amit Jézus kezdett. Ő is ezt tartotta legfőbb feladatának: hirdette az Isten országának az evangéliumát. Vagyis Jézus tanítványai valami olyat adhatnak a világnak, amit rajtuk kívül senki más. Mert amikor ők prédikálnak, akkor végső soron nem ők mondják azt, hiszen amikor először kiküldte őket Jézus - a Máté evangéliumának egész 10. része erről szól -, akkor azt mondta: nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól tiáltalatok. És egy kicsit később ugyanott azt mondja: aki titeket hallgat, engem hallgat, s aki titeket megvet, engem vet meg.
Aki valóban az igét hirdeti, az Isten hívó szavát, az Ő szeretetéről szóló örömhírt, az tudhatja, hogy nem ő a végső alanya ennek, hanem ott van mögötte a küldője, és Ő ad hitelt, erőt annak, ami elhangzik. Ezzel a bizonyossággal tudunk-e mi Isten szeretetéről beszélni másoknak? Azzal, amit Pál apostol olyan nagy bizonyossággal ír le a Thesszalonikai levélben: hálát adunk az Istennek, hogy ti befogadtátok az Istennek általunk hirdetett beszédét, és nem úgy fogadtátok azt, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét, amint hogy valósággal az is, és ennek a bizonyítéka, hogy ható erővé vált, munkálkodik a ti életetekben, akik hittetek neki. (1Tess 2,13).
Ennyire bízhatunk Isten igéje erejében. És így szólhatjuk azt másoknak, függetlenül attól, hogy mi annak a visszhangja. De ezt meg kell előznie annak, hogy vele legyenek. A Korinthusi levélben írja Pál ezt a két metaforát egymásután: Isten munkatársai vagyunk, Isten szántóföldje vagytok. Előbb szántóföld, amit Ő megmunkál, aztán munkatárs, akiket Ő használ. Előbb vele legyek, aztán elküld, hogy hirdessem azt, amit tőle hallottam, és amit Ő ad a számba.
c) És a harmadik célja az elhívásuknak: hatalmat kapjanak arra, hogy kiűzzék az ördögöket. Valamelyik vasárnap részletesen tárgyaltuk, hogy minden hatalom Istené. És Jézusnak adatott minden hatalom mennyen és földön. Ebből az Ő hatalmából akkor és oly mértékben ad az Ő tanítványainak, amikor azt jónak látja, és amikor arra a szolgálatra szükség van. Ezt nem lehet kierőszakolni, és nem érdemes valamivel utánozni, pótolni vagy mímelni.
Ma sok rajongó gyülekezet van, ahol ez a jelszó: hatalommal evangélizálni. Hogy „teljes” istentiszteletet kell tartani, mert ahol csak az ige hirdettetik, úgy, hogy azt Isten Lelke megpecsételi és emberek életét újjáteremti, az kevés. Hanem ott gyógyításnak is kell történnie: testi gyógyulásoknak, csodáknak és valamiféle ördögűzésnek is. És egyenesen jelszóvá lett: ezt Istentől valami módon ki kell erőszakolni. Mint ahogy az imáink, a kívánságaink teljesítését is. Annyira kell koncentrálni arra, amit szeretnénk, hogy Isten mintegy kénytelen legyen azt megadni.
Úgy gondolom, aki ismeri, hogy mit tanít a Szentírás ezekről a kérdésekről, az tudja, hogy egészen mást. Ez nem Isten igéje szerint való, és nincs is áldás rajta. Amikor Ő akar hatalmat adni a mi erőnknél nagyobb erő fölött, akkor Ő adja. És aki azzal engedelmesen szolgál másoknak, azt Ő használni fogja máskor is. De az egész szolgálatnak, tanítványi működésnek Ő az Ura. Semmit nem lehet és nem is kell erőszakolni. Ad Ő feladatot, ad hozzá erőt, ad mondanivalót, csak azt adjuk tovább mindig, amít ránk bízott. Vagyis: legyünk hűséges sáfárok.
Egyébként nagyon érdekes, ha megvizsgáljuk, miért ilyen sorrendben mondhatta az Úr Jézus, hogy vele legyenek, hogy igét hirdessenek, és hatalmat ad, hogy ördögöket űzzenek. Ezek közül csak az első marad meg az örökkévalóságban. A harmadikat alkalmanként adja, amikor Ő szükségesnek látja. A másodikat - az igét - is akkor adja a szánkba, amikor használni akar. Nem lehet az igével visszaélni, vagy azt a magunk kénye-kedve szerint forgatni. De ezek elmúlnak. Az Úr Jézus dicsőséges eljövetelekor nem lesz többé szükség olyan hatalomra, amivel ördögöket űzünk, nem lesz többé szükség igehirdetésre, de az első megmarad örökké. Akiket Ő elhívott, hogy itt vele legyenek, azok vele lesznek az örökkévalóságban is. Ez nem a továbbiak értékét becsüli le, csupán mutatja: melyik meddig érvényes.
3) És kiket hívott el? Olvasunk itt egy névsort, s aki érti azt a néhány jelzőt, amiket Jézus ebbe beleszőtt, meg aki tudja az evangéliumokból, melyik tanítvány ki volt valójában, az elképed ezen a vegyes társaságon. Rendkívül sokfélék voltak az életkorukat tekintve. János tizenéves volt akkor, amikor elhívta, de voltak idősebbek is. Nagyon sokfélék voltak a politikai beállítottságukat tekintve. Volt olyan, aki a rómaiakkal kollaborált: vámszedő volt (Máté), de volt egy szikárius is köztük. Ezek a legszélsőségesebb fegyveres csoport voltak, ott ártottak a rómaiaknak, ahol csak tudtak. Szélsőséges, nacionalista csapat volt. Mindenre elszánt emberek, akik ott gyilkoltak, pusztítottak a rómaiak között, ahol csak lehetett, és ezt tartották erénynek. Az ember nem is érti: hogyan férhetett meg két ilyen ember egy közösségben? És a temperamentumukat tekintve is különböztek. A műveltségüket tekintve is. Rendkívül vegyes társaság volt.
Miért éppen őket hívta el Jézus? Azt hiszem, úgy mint az előbbi kényes kérdésnél, itt is becsületesen válaszolnunk kell: nem tudjuk. Nem kell itt találgatni. Titok. Miért éppen azokat hívja el tanítványaiul, akiket elhív? Ez az Ő titka. Pál apostol alázatosan és határozottan így adta meg a választ erre: tetszett az Istennek. Az Isten szuverenitását nagyon kevéssé vesszük komolyan. Azt, hogy Ő azt csinál, amit akar. És hogy ehhez az a feltétlen bizalom is társul, hogy Ő mindent jól csinál. Ez jelentené ám azt: valaki hívő. Ennyire komolyan veszi, hogy Isten szuverén, azt tesz, amit akar, nem tartozik magyarázattal.
Nekem, kis nyomorult porszemnek, pláne nem. Még amit velem csinál, azzal kapcsolatban sem tartozik magyarázattal. Hanem azzal dicsőítem Őt, ha bizonyos vagyok benne: mind jó, amit Isten té-szen. Akkor is, ha nekem most éppen fáj, akkor is, ha mindenki azt zengi körülöttem: ez rossz, meg milyen Isten, aki ilyet megenged. A hívő akkor is dicsőíti Őt, és Jóbbal együtt azt mondja: az Úr adta, az Úr vette el, továbbra is változatlanul áldott legyen az Úr neve. Nem értem, miért cselekedett így. Ha majd Ő megmagyarázza, megértem, ha nem, akkor majd odaát megértem, ha ott nem lesz rá szükség, akkor sose értem meg, de akkor is dicsőítem Őt, és változatlanul benne bízom.
Ez lenne ám a hit. És nem az, hogy néha mi is feltesszük a kérdést, mintegy számon kérve: magyarázza meg. Nem tartozik nekünk magyarázattal. De aki nyitva tartja a szemét, és aki ezzel a bizalommal és alázattal fogad tőle mindent, az lépten-nyomon nagy felfedezésekre jut, és annak Ő nagyon sok mindent megvilágosít. Erre is érvényes az: Ki kétkedőn boncolja Őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr megfejti önmagát. Beavat az Ő titkaiba, és amiket szem nem látott, fül nem hallott és ember szíve meg sem gondolt, azokat kijelenti a Lélek által. De az Ő kegyelmi kiválasztása mögött mindig ott van valami, ami előttünk titok.
Csak hálával borulhatunk le előtte, hogy ilyen sokféle embert összeválogat tanítványainak. Ha tetszik, ilyen sokfélét, mint mi vagyunk ma este, és hogy mindegyiket egyformán szereti, és szereti mindhalálig. Mindegyikünknek kínálja az Ő Szentlelkét, és megengedi, hogy folytassuk azt az áldott munkát, amit Ő kezdett el ezen a földön. És annak ellenére, hogy ilyenek vagyunk, helyet készített nekünk is a mennyben. Csak azt lehet mondani, amit az apostol: Óh, Isten bölcsességének magassága, mélysége és megfoghatatlan nagysága!
Annyi bizonyos, hogy erre a kérdésre: kiket válogatott össze Jézus és miért éppen őket, bízvást válaszolhatjuk: nem a személyes kiválóságaik alapján válogatta össze a tanítványokat, hanem úgy, ahogy arról Pál apostol a 1Korinthusi levél 1. részében ír: „Nézzétek csak a ti elhivatástokat, testvéreim, nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasak, vagy előkelők; sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket; és azokat választotta ki, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket; és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket, hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt.” (1Kor 1,26-29).
A kicsiket, az együgyűeket, a megvetetteket választja ki, hogy aztán adja nekik az Ő Szentlelkét, és rajtuk keresztül adjon ennek a világnak valamit, amit csak tőle kaphat ez a világ, és csak az övéin keresztül. Itt a kérdés az: ebben hűségesek vagyunk-e?
Amikor elhívja Jézus a tanítványokat, még nincsenek készen. Így hívja el őket, hogy Ő is tudja, hogy a legtöbben még használhatatlanok, még formálódniuk kell. Azoknak is, akik lelkesednek, azoknak is, akik azt gondolják: nagyon szeretik Jézust, mint például Péter. Egyszer neki is azt kell mondania: nem az Isten szerint gondolkozol, hanem emberek szerint, mert a maga természetéből fakadóan lelkesedik Jézusért, és félti őt a kereszthaláltól. És meg se gondolja, hogy ezzel Jézust a küldetésétől akarja eltéríteni. Nem érti az egészet. Majd aztán megérti. Előbb össze kell törnie. Előbb el kell jutnia oda: sírni tud önmagán, s utána ő lesz az, aki erővel és hatalommal hirdeti másoknak is a kereszt evangéliumát.
A tizenkét apostol - mint említettem - minősített elhívást kapott Jézustól, de mindannyiunkat Ő maga hív el, akárhol és kin keresztül szólított meg bennünket.
Érvényes-e reánk ez: vele vagyunk? Gyakoroljuk-e azt, hogy amikor arra Ő készít alkalmat, akkor hirdetjük az igét, talán egy-egy csöndes mondattal, másoknak, és engedjük-e, hogy néha adjon nekünk hatalmat is, az ezzel járó nagy-nagy felelősséggel és soksok teherrel, kisértéssel együtt, hogy az Ő hatalma áradjon a mi gyarló életünkön keresztül. Ő ma este is hív. Az első lépés: vele legyünk.

Ez az utolsó nyári vasárnap az idén. A jövő héten a tanulók már összekészítik könyveiket, és sok vita és bizonytalanság közepette is talán mind kinyitják kapuikat az oktatási intézmények. Biztos, hogy lesz még meleg, de annak a hosszú forró nyárnak vége van, lassan előkerülnek a kardigánjaink. Hálát adunk Istennek, hogy sok ügyetlen szervezés és gondatlanság ellenére a jövő évi kenyerünk a magtárakba került, Isten megadta, annak ellenére, hogy nem érdemeltük meg. A szó szoros értelmében időszerű most Jeremiásnak ez a mondata: „Elmúlt az aratás, véget ért a nyár.”
De melyikünknek hogyan ért véget? Mit csináltunk ezen a nyáron? Sokan nagy tervekkel indultak el néhány hónappal ezelőtt, hogy mit szeretnének elolvasni, beutazni, megszerezni, megtanulni vagy elfelejteni; mit szeretnének elvégezni. Mi valósult meg belőle? S mi minden történt, amit nem terveztünk? Sok hasznos és értelmes dolog helyett mi mindent csináltunk, amit most szégyellünk?
Ez, hogy elmúlt az aratás, véget ért a nyár - figyelmeztet minket arra, hogy az időnk úgy pereg, hogy visszahozhatatlan, megismételhetetlen. Amit ezen a nyáron nem mondtunk meg, nem adtunk oda, nem végeztünk el, nem biztos, hogy lehet pótolni. Lehet, hogy valami módon késve még megtehetjük valami másnak a rovására, mert mindennek rendelt ideje van - azt mondja a Szentírás. Ha a rendelt időt valaki nem arra használja, amire Isten adta, annak mindig következményei vannak.
Most semmi mást nem szeretnék a felolvasott igékből kiemelni, csak azt, hogy itt a megterített úrasztala körül - akár fogunk úrvacsorázni, akár nem,- engedjük, hogy Isten belevilágítson most a szívünkbe, és adjunk őszinte választ neki erre a kérdésre: mivel telt el ez a nyár? S ha valami fájni kezd, s ha valamit Ő bűnné tesz, akkor ne halogassuk, hanem itt most valljuk meg neki, mert Ő gazdag a kegyelemben, és bővölködik a megbocsátásban. Ellenkező esetben a mondatot folytatnunk is kell majd, így ahogy olvastuk: „Elmúlt az aratás, véget ért a nyár, és mi nem szabadultunk meg!”
Azt szeretném először elmondani, hogy milyen összefüggésben hangzott el két és fél ezer évvel ezelőtt első alkalommal ez a mondat, amit most olvastunk, s aztán majd vizsgáljuk meg mindnyájan a magunk nyarát, hogy így a végén mit kell Istennek megvallanunk, mire kell az Ő bocsánatát kérnünk.
1) Az a nyár, amiről itt Jeremiás ír, az időszámításunk előtti 587. évnek a nyara volt. Az a nyár, amelyik után Nabukodonozor babilóniai király seregei a földdel tették egyenlővé Júda városait, köztük Jeruzsálemet, és a templomot is, és a nép színe-javát elhurcolták rabságba. Miért következhetett be mindez? Hallottuk a megelőző fejezetből most az istentisztelet elején, hogy mi volt mindennek az oka. Isten azt mondta a népének: loptok, öltök, paráználkodtok, hamisan esküsztök, eljöttök a templomba, bemutatjátok az áldozatot, és ezt mondjátok: megszabadultunk, hogy utána ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjétek! - Vagyis Isten népének az életében egészen közönséges bűnök tenyésznek. Paráználkodnak, lopnak, csalnak, hazudoznak - ugyanúgy, mint a körülöttük élő pogányok. A különbség csak az, hogy minderre ráöntik a vallásosság mázát, elmondják az előírt imákat, bemutatják a kötelező áldozatot, nagy ünnepeken megmutatják magukat a templomban, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjék. Tehát változni senki nem akar. Nem azért mennek a templomba áldozatot bemutatni, mert látják az életükben az utálatosságokat, és el akarják hagyni, s ehhez Istentől kérnek bocsánatot és erőt. Nem. Azért mennek, hogy leplezzék ezeket. Nem engedik, hogy Isten leleplezze, hanem a vallásosságukkal is ők akarják takargatni, leplezni. Utána olvassuk még azt, hogy az ég királynőjének is áldozatot mutatnak be, a körülöttük élő pogányok bálványait is tisztelik az élő Isten mellett. Sokféle babonaságot megtűrnek az é-letükben, és még szégyenkezni sem tudnak. Pirulni sem tud az én népem, ezért eléri őket az ítélet, ezt mondja az Úr. (Jer 8,12).
Egyetlen menekvés lenne a nép számára: a töredelmes bűnvallás. Hogy ha mindezt néven nevezve Istennek gyónnák meg, tőle kérnének bocsánatot, és ezt elhagyva másként élnének tovább. De éppen ezt nem akarják. Márpedig Jeremiást is ezért küldte Isten, hogy hívja a népet bűnbánatra, mert most még lehet. Aki elolvassa ezeket a fejezeteket, az érzékeli, hogy Jeremiás szinte retteg azért, hogy bárcsak most, amikor Isten egy kicsi hosszabbítást adott az Ő népének, komolyan vennék azt, amit Isten halálosan komolyan mond nekik. Mert élet-halál kérdése, hogy ezt most megcselekszik-e vagy nem. Ezt a nyarat még arra adta Isten, hogy meg lehet térniük. Jeremiás szinte számolja a heteket, a napokat, hogy mennyi van még hátra. Felismeri-e a nép a maga bűneit, és bűnbánattal odaborul-e Isten elé? Abbahagyják-e? És amikor eltelik a nyár, a próféta szomorúan állapítja meg: nem hagyták abba, sőt szaporították a vétkeket.
S akkor hangzik el ez a mondat: „Elmúlt az aratás, véget ért a nyár, és mi nem szabadultunk meg!” Tudniillik az lett volna a szabadulás, ha azt megelőzi a bűnbánat. Mert Isten arra vár, hogy az ítéletet elfordíthassa, hogy ne kelljen végrehajtania az Ő népén. Itt a következő fejezetekben olvassuk: arra vár az Úr, hogy ha megtér egy nép, akkor én megbánom azt a gonoszt, amit ellene kilátásba helyeztem - mondja Isten. De ha nem tér meg, akkor jön az ítélet. S Jeremiás a maga prófétai lelkével már hallja a közeledő babilóniai lovaknak a patacsattogását - itt a megelőző versben olvassuk ezt: „Dántól kezdve hallatszik az ő lovainak tüsszögése; és méneinek nyerítő hangjától reng az egész föld; és megemésztik mindenünket, amink van.” Ez a nyár még kegyelmi idő volt, Isten adott hosszabbítást, de vég nélkül nem ad. A nép nem tért meg, nem hallgatott Isten szavára, ezért jön az ítélet.
2) Isten nekünk még ad kegyelmi időt, ennek a jele az, hogy ma még itt lehetünk. De nem felesleges így egy időszak végén számot vetni, hogy mivel telt el ez a nyár. Vannak közöttünk többen, akiknek ez a nyár hozta el a szabadulást. Dicsőítem Istent velük együtt, s mindazokkal, akik ezért imádkoztak a nyáron, hogy sokan éppen ezen a nyáron döbbentek rá, hogy Isten nélkül elvesztek, hogy a bűneik milyen szörnyűséges teherként húzzák le őket, és hogy van bocsánat, van szabadulás Jézus Krisztus golgotai kereszthaláláért. Akik ezt hittel komolyan vették, azoknak az egész élete megváltozott. Most szépen sorra rendeződnek az emberi kapcsolataik. Azt mondják: minden egészen más lett, és beléptek a mennybe. Az örök élet, az üdvösség ajándékát is kapták. Legyen áldott Isten, hogy Ő úgy munkálkodott ezen a nyáron is, hogy sokan az Ő szabadítását megkaphatták! De vajon megragadtunk-e mindnyájan minden olyan lehetőséget, amit Isten a szabadításunkra kínált? Vannak sokan, akikkel semmi nem történt a nyáron. Ugyanúgy zajlottak a hetek, a napok, mint máskor. Ugyanolyan kemény munkával, amit kénytelenek voltak végezni, vagy amibe belehajszolták magukat. Vagy talán az volt a súlyos gondjuk, hogy nem volt munkájuk, és nagyon jó lenne, ha nem felejtenénk el, hogy sokaknak nem a nyaralás volt a legfőbb gondjuk ezen a nyáron, hanem egészen más gondjaik, terheik, problémáik voltak.
És vannak sokan, akik ezen a nyáron is csak szaporították a vétkeiket. Egy nyár sokkal több kisértést rejteget, mint egyéb időszakok. És nagyon sokan nem álltak ellen a kisértésnek. Szaporították paráznaságaikat, sok hiábavaló és szennyes beszéddel vétkeztek Isten ellen és mások ellen. Sok esetben szégyellték Krisztust és az evangéliumot, s mélyen hallgattak, amikor valakinek mutathatták volna a szabadulás útját: a Jézushoz vezető utat. Olyan sok időt hiábavalóságokkal töltöttünk el. A reggeli csendesség, az esti imádság, a vasárnapi istentisztelet helyett valami egészen mást csináltunk, mintha nyáron a léleknek nem lenne szüksége táplálékra. Meg is nézhetjük, milyen állapotban van a lelkünk, ha így telt el a nyár.
Milyen sok elégedetlenség, hálátlanság, követelőzés jellemezte sokaknak a nyarát. Milyen sokaknak a nyomorúságáról értesültünk, és egyáltalán nem indult meg a szívünk, nem lett belőle imádság; és nem folytatódott azzal, hogy segítettünk a nyomorulton. Olyan sokan csak a testükkel foglalkoztak a nyáron is - el egészen ilyen „fontos” dolgokig, hogy az milyen barnára süljön, és közben a lélek éhen halt, vagy mellettük emberek lelkileg éheztek. A lélek dolgai, az odafelvalók sokaknak egészen kiszorultak a nyarukból. Milyen sokszor elrontottuk a család örömét, milyen sokszor miattunk borult fel a békesség. Ki nem fogynánk a felsorolásból, ha őszintén odaállunk Isten elé.
Itt a megterített úrasztalánál ma azt a nagy örömhírt hirdeti nekünk Urunk, hogy mindezekre van bocsánat. És minden kötelékünkből, amit végigcipeltünk magunkon ezen a nyáron is, van szabadulás! Nem kell gúzsba kötve megpróbálni táncolni, nem kell babonaságoktól és megkötözöttségektől sújtottan megjátszani a hívőt vagy a kiegyensúlyozottat, vagy az alkotó embert. El lehet jutni teljes szabadságra. Az Isten fiainak a szabadságára. Vagy ha nem, akkor egyszer majd el kell mondani rólunk is: elmúlt az aratás, véget ért a nyár, és mi nem szabadultunk meg!
Mert ahhoz, hogy megszabaduljunk, testvérek, először is látnunk kell, hogy meg kell szabadulnunk és miből, másodszor: hinnünk kell, hogy meg lehet szabadulnunk, mert Jézus Krisztus ezt lehetővé tette, harmadszor: ezt halogatás nélkül, azonnal meg kell tenni. Akár még ma. És most egészen személyesen hadd kérdezzem: te látod-e, hogy meg kell szabadulnod, hogy nem tudod leszoktatni magadat azokról a bűnökről és megkötözöttségekből? Itt szabadulásra van szükség. Hiszed-e, hogy meg lehet szabadulni, és hogy van bocsánat minden bűnre Jézus golgotai keresztjéért? És kész vagy-e halogatás nélkül itt most megvallani Istennek a bűnt, és innen mint az Ő szabad gyermeke, továbbmenni? Tudsz-e még pirulni, drága testvérem?
Olyan boldog voltam a nyáron az egyik csendeshetünkön, amikor az egyik kamasz fiú valami súlyos huncutságot követett el, amivel kárt is okozott, és utána odajött, szépítés nélkül, úgy, ahogy történt, elmondta, és miközben mondta, egyre vörösebb lett az arca. Belepirult. Hálát adtam Istennek, hogy vannak még, akik tudnak szégyenkezni. Tudniillik ezeken lehet segíteni.
Amíg valaki védőbeszédet tart a bűne mellett, addig menthetetlen. Addig egyre mélyebbre rántják a mocsárba vétkei. Ezért teszi itt szóvá Isten az Ő népének: még szégyenkezni sem tudnak, és pirulni sem tudnak már, olyan cserzetté vált a lelkük. Elveszítették a bűnre való érzékenységüket. Nem látják bűnnek a bűnt. Eltompultak az erkölcsi érzékeik - ahogy Pál írja az Efézusi levélben. Megmagyaráznak már minden gazemberséget, amit csináltak: most ez a divat, mindenki így csinálja, ebben a világban másként nem is lehet boldogulni. És közben megfojtják őket a bűneik, és beteljesedik bűneik ítélete, amitől Isten óvni akarta őket. Aki nem tud pirulni és szégyenkezni a bűnei miatt, a felett ez a mondat hangzik el: „Elmúlt az aratás, véget ért a nyár, és mi nem szabadultunk meg!” Aki látja, hogy miből kell szabadulnia, aki hiszi, hogy lehet szabadulni és van bocsánat Jézusért, és aki nem halogatja a bűnvallást, hanem azonnal Istentől kér bocsánatot mindarra, amit bűnnek lát, az viszont elmondhatja Pál apostollal együtt: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt az Ő szeretett Fiának országába, akiben van a mi váltságunk, az Ő vére által, bűneink bocsánata.” (Kol 1,13-14).
Az úrasztalán az egyszerű jegyek ezt bizonyítják most nekünk. Van bocsánat mindarra, amit ezen a nyáron is elkövettünk. Nem biztos, hogy mindazt pótolhatjuk, amit elmulasztottunk. Azoknak a sebeknek a hegei megmaradnak, amiket okoztunk, de a legsúlyosabb következmény, hogy tudniillik minden bűn Istentől választ el és az üdvösségből zár ki, az megszűnik Isten kegyelméből hit által. Ezért jött el Jézus erre a földre, és ezt a kegyelmet és szabadulást kínálja most nekünk.
Így nyár végén, tanév kezdetén különösen is szemükbe tűnik szülőknek, nagyszülőknek, hogy milyen gyorsan felnőnek a gyerekek. És amit nem adtunk meg kiskorukban, azt később már nem pótolhatjuk. És amit nem tisztáztunk velük ezen a nyáron, azt lehet, hogy már soha nem tisztázhatjuk. És milyen hamar elmennek közülünk az öregjeink, s mi itt maradunk a lelkiismeret-furdalással soksok mulasztásunk miatt. És milyen hirtelen és gyorsan elmennek sokan, akik a derékhadból valók, akiknek a gyors halálára senki nem gondolt, talán maguk a legkevésbé. És egyszer nemcsak egy nyár, hanem a mi arasznyi életünk is véget ér. Mit kell akkor majd mondani rólunk? Isten őrizzen meg, hogy ezt kelljen mondani: elmúlt az aratás, véget ért az élete, és nem szabadult meg! Mert utána már nincs mód a szabadulásra. Isten nekünk teljes bocsánatot, minden kötelékből való igazi szabadulást kínál, de ezt csak itt lehet tőle elfogadni.
A kenyér és a bor az úrasztalán arra emlékeztet minket, hogy amilyen valóságosan ezeket itt látjuk, Jézus Krisztus olyan valóságosan szerzett mindannyiunk számára engesztelést az élő Isten előtt. Ezt nevezi a Biblia kegyelemnek. Ez az engesztelés azonban akkor lesz a mienk, hogyha azt személyesen, hittel komolyan vesszük. Ezt nevezik hitnek. Isten kínálja azt, ami nélkül elpusztulunk és amit nem érdemlünk meg, de rászorulunk,- ez a kegyelem. Én pedig komolyan veszem, hogy rászorulok, s noha nem érdemlem meg, mégis az enyém,- ez a hit. Ezért olvassuk többször: kegyelemből hit által. Kegyelemből van a ti üdvösségetek, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. (Ef 2,8-9).
Ezért nagyon fontos: mire használjuk azt az időt, amit Istentől kapunk. Isten népe azt az említett nyarat nem arra használta. Az még kegyelmi idő volt; de nem kellett a kegyelem, és jött az ítélet. Hadd olvassak még néhány mondatot az Efézusi levélből: „Meglássátok, hogy mimódon okkal járjatok, nem mint bolondok, hanem mint bölcsek. Áron is megvegyétek az alkalmat, mert a napok gonoszok. Éppen ezért ne legyetek esztelenek, hanem értsétek meg, mi az Úrnak akarata.” (5,15-17).
Az Úr akarata az, hogy mi mindannyian boldog emberek legyünk. Olyan boldogok, akik a bűntől már szabadok, mert a bűn szolgája gyáva rab, a Krisztusé szabad. Isten akarata, hogy mindenféle ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Isten akarata az volt, hogy az Ő népe az Ő útján járjon és ne a maga feje után, mert akkor eltéved, és velünk is ez az Ő akarata. Isten akarata az, hogy az Ő kegyelmét, amit olyan gazdagon ad, mi újra és újra hittel komolyan vegyük, mint akik rászorulunk arra, mint akik abból élünk, de egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy elég nekünk is az Ő kegyelme, és merítünk annak a kimeríthetetlen forrásából.
Az Isten akaratát cselekedjétek - mondja -, és áron is megvegyétek az alkalmakat.
Azt javasolom, hogy a szokásos csendes percet most legalább két percre hosszabbítsuk meg, és akinek van mit megvallania Istennek erről a nyárról vagy egész elrontott életéről, az mondja el most neki ebben a csendben azzal a bizonyossággal, hogy ha megvalljuk vétkeinket, Ő hű és igaz, hogy megbocsássa vétkeinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól. Mert Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. (1Jn 1,7-9).

Most kezdtük olvasni az Ezsdrás könyvét bibliaolvasó vezérfonalunk szerint, és a héten egyik bibliaóránkon erről a szakaszról beszélgettünk. Néhány fontos és hasznos igazság elhangzott ott, ezekből szeretnék valamennyit elmondani.
Az Ezsdrás könyve a babiloni fogságból való hazatérés történetét mondja el. Azért, hogy el tudjuk helyezni az időben ezt, jó lenne, ha három évszámot legalább megjegyeznénk: i. e. 587-ben volt Jeruzsálem pusztulása, amikor Nabukodonozor babiloni király lerombolta, a templomot is porig égette, és a kincseit magával vitte Babilonba. Ettől számítva 70 év múlva, 516-ban történt a templom felszentelése. Annak az új templomnak a felszentelése, amit főleg Aggeus próféta biztatására a fogságból hazatértek építettek. De néhány csoport már előbb hazamehetett a babiloni fogságból, és erről szól ez a fejezet. A fogságba vitel után, tehát 587 után 50 évvel, 537-ben adta ki Czírus perzsa király ezt a bizonyos ediktumot, hogy aki akar, hazamehet Júdába, és felépítheti az ő Istenének a templomát.
Tehát 587 a fogságbavitel, 537 a Czirus-féle ediktum, hogy haza szabad menni templomot építeni, és 20 évvel ezután, 516-ban épült fel a második templom és szentelték azt fel. A 70 év a fogságbavitel és a templom felszentelése közötti idő.
Ebből a történetből, amit most felolvastam, egyetlen dolgot szeretnék kiemelni és azt majd járjuk körbe, mert nagyon tanulságos. Azt, ami többször ismétlődik benne: felindította Isten a szívét. Felindította Czírus szívét, hogy haza engedje őket, felindította az emberek szívét, hogy legyenek, akik hazamennek, aztán felindította a pogány szomszédaiknak a szívét, hogy segítsék őket anyagi eszközökkel, hogy ne üres kézzel menjenek haza.
Ha valaki ebből a szempontból vizsgálja meg ezt az egész történetet: a fogságbavitelt, a fogságban eltöltött évtizedeket, a hazatérésnek a történetét, sőt a folytatást is, akkor kirajzolódik előtte az, hogy itt mindent Isten mozgat. Minden eseménynek a végső alanya a mindenható Isten.
Czírusnak nem magától jut eszébe, hogy engedje haza a zsidókat. Felindítja Isten az ő szívét, hogy adja ki ezt a parancsot. De ott már szépen berendezkedett a zsidóság, ez már nem igazi fogság volt, őket is indítani kell, hogy menjenek, hogy vágyakozzanak. De nem mindenki volt jómódú, otthon meg mindenre szükség van. Akkor fel kell indítani azokat, akiknek semmi közük az egészhez, hogy szálljon a szívükbe tisztelet az ismeretlen Isten iránt, akinek majd ismeretlen földön ezek az ő szomszédaik templomot építenek.
Isten indítja emberek szívét. Ez hogy történik? Úgy, hogy olyan gondolatokat ad embereknek, amely gondolatok tettekre váltódnak, és ebből lesz az, hogy megvalósul, amit Isten akart. Olyant juttat az eszébe, ami magától nem jutott volna eszébe, és amire nem nagy tanácskozás eredményeként jutottak el. És úgy juttatja Isten sokszor emberek eszébe az Ő akaratát, hogy egymástól függetlenül ugyanarra jutnak. Sokszor csodálkoznak: te is erre gondoltál? Én is! Csak a hívő tudja, hogy téged is erre indított Isten Lelke? Engem is! Nem jellemző rám, amit most javasolok. Akkor miért javasolom? Mert Isten Lelke juttatta eszembe, és arra indított. Miért nem korábban javasoltam? Mert most van itt az ideje. Az Istentől elrendelt ideje.
Nagyon jó lenne, ha a Bibliának ezt a fontos, alapvető igazságát ma a szívünkbe vésnénk, az értelmünkkel is körbejárnánk. Mit mond erről a Szentírás? Hogyan működik ez, hogy Isten irányítja az eseményeket? Ezek szerint Ő irányítja a világtörténelmet is, de Ő irányítja a mi személyes kicsi sorsunkat is. Ő parancsol a felhőknek, a népeknek, és ugyanakkor benne van a hétköznapjaink legapróbb eseményeiben is. Neki ez nem haladja meg a teljesítőképességét és a figyelmét. Miért? Mert Ő Isten, és nem ember. Ő Lélek, és nem test. Ő mindenható, mindenütt jelenvaló, mindent tud, és mindent Ő igazgat. Ebből egyebek között az is következik, hogy semmi véletlenül nem történhet az övéivel. A hívő embernek ez kimondhatatlan békességet ad; jóban és rosszban, áldások és veszteségek között tudhatja azt, hogy csak az történik vele, amit Isten jónak lát.
Miközben újra és újra elolvastam az Ezsdrás könyvét, egy zsoltársor jutott eszembe: „az Úr uralkodik.” A 97. zsoltár is így kezdődik és a 99. zsoltár is így kezdődik. De a folytatása más. Most nem olvasom el végig egyiket sem, csak az első néhány verset mindkettőből, de javasolom: tessenek otthon elővenni és szép nyugodtan elolvasni:
„Az Úr uralkodik, örüljön a föld; örvendezzenek a temérdek szigetek. Felhő és homályosság van körülötte; igazság és jogosság az ő székének erőssége. Tűz jár előtte, és köröskörül elégeti az ő szorongatóit. Megvilágosítják az ő villámai a világot; látja és megretteg a föld. A hegyek, mint a viasz megolvadnak az Úr előtt, az egész földnek Ura előtt. Az egek hirdetik az ő igazságát, és minden nép látja az ő dicsőgét.” (Zsol 97,1-6).
Az Úr uralkodik, örüljön a föld. És hogy hangzik a 99.?
„Az Úr uralkodik, reszkessenek a népek; Kérubokon ül, remegjen a föld! Nagy az Úr a Sionon, és magasságos ő minden nép felett. Tiszteljék a te nagy és rettenetes nevedet, - szent azt! Tisztesség a királynak, aki szereti a jogosságot! Te megerősítetted az egyenességet… jogosságot és igazságot szereztél Jákóbnak. Magasztaljátok hát az Urat, a mi Istenünket, és boruljatok le előtte, mert szent ő!” (Zsol 99,1-5).
Az Úr uralkodik, örüljön az egész föld. Az Úr uralkodik, reszkessetek előtte. Mert az Úr uralkodik azokon is, akik ennek örülnek, akik ezt akarják, akiknek ez ad békességet, de uralkodik azokon is, akik ennek nem örülnek. Mert ők akarnának uralkodni, és újra és újra megpróbálják a lehetetlent, hogy a mindenható Istennel szemben is érvényesítsék a maguk akaratát. Az ilyen ember állandóan összeütközésbe kerül Istennel. Pál apostol keményen kimondja ezt a szót: ellensége az Istennek, és mint ilyen, semmi jóra nem számíthat.
Melyik táborba tartozunk? Örülünk-e annak, hogy az Úr uralkodik, és akarjuk-e, hogy a mi életünkben is az Ő uralma valósuljon meg: jöjjön el a te uralmad - ezt jelenti az, hogy a te országod,- legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Csakugyan erre vágyunk-e, vagy pedig elméletileg lehet, hogy ezt szépnek tartjuk, közben a hétköznapokban állandóan ütközik az akaratunk Istenével. Boldog ember az, aki már itt örül annak, hogy az Úr uralkodik. Most azt nézzük meg a felolvasott ige alapján: miben mutatkozik meg, hogy Ő uralkodik, hogyan uralkodik az Úr?
Nem azzal kezdődött a történet, hogy visszavitte a fogságból a népet. Valahogy oda is kellett kerülniük. Sőt annak is volt előzménye, hogy miért kellett oda kerülniük.
1) Amikor Izráel népe hosszú időn át sorozatosan megszegte Isten törvényét, bálványokat imádott, nem engedelmeskedett az Ő szavának, Isten akkor egymás után prófétákat küldött a néphez, hogy figyelmeztesse őket.
Az Ezsdrás könyve egyenes folytatása a 2Krónikák könyvének, annyira, hogy a 2Krónikák könyvének az utolsó három verse szó szerint megismétlődik az Ezsdrás könyve első három versében. És mit olvasunk itt a Krónikák könyvében?
„Az Úr, az ő atyáik Istene, elküldte hozzájuk követeit jó idején, mert kedvezett az Ő népének és az Ő lakhelyének. De ők az Isten követeit kigúnyolták, az Ő beszédeit megvetették, prófétáiból gúnyt űztek, míg az Úrnak haragja felgerjedt az Ő népe ellen, és többé nem volt segítség.”(2Krón 36,15-16).
Azzal kezdődik, hogy ha a nép engedetlen, akkor Isten a prófétáit küldi. Nemcsak egyet, többet is egymás után, hogy figyelmeztesse őket. Megtérésre hívja őket. Kimondhatatlan ajándéka Istennek az Ő igéje, beszéde, ami mindig hívás. Kihív valahonnan, és visszahívogat magához. Olyan sokszor találkozunk ezzel a képpel az Ószövetségben. A legerőteljesebben Hóseás könyve fejti ki: Isten olyan, mint egy hűséges férj, aki a céda feleségnek százszor is utánaküld, hazajöhet, készen van a bocsánat. De csak akkor tud neki megbocsátani, ha hazajön. Amíg a távolban idegenekkel van, addig nincs bocsánat. Kész van a bocsánat a számára, de azt el kell fogadni.
Így tett Izráel népe az ő szövetséges Istenével: számtalanszor paráználkodott bálványokkal, és ilyenkor Isten mindig utánaszólt. Aztán, ha a szép szó nem használt, akkor utánanyúlt, és ez már valami próbatétel volt, de ez is azt célozta: ne pusztuljon el a bálványai közt, hanem jöjjön vissza az őt szerető Istenhez.
Nos, itt is ez történt. Prófétákat küldött hozzájuk, mert „kedvezett az Ő né-pének”. Ha mi akármilyen módon hallhatjuk Isten hívását, olvashatjuk a Bibliát, hallgathatunk róla szóló igehirdetést, az mindig azt jelenti: Ő kedvez nekünk. Ő kivételez velünk, és azt tekintsük mindig nagyon nagy ajándéknak. Ez menti meg az ember életét.
A Jakab 1,21-ben is ezt olvassuk: „... szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, mert az megmentheti a ti életeteket, a ti lelketeket.” Csak az mentheti meg. Soha nem az ítélettel kezdi Isten, ha az Ő népe hűtlen és engedetlen, hanem mindig az Ő igéjével. Ha azonban az igét nem hallgatja meg a nép, ha a prófétákból gúnyt űz, az Isten beszédét megveti, az Ő követeit kigúnyolja, akkor jön az ítélet. Mert Isten nemcsak ijesztget az ítélettel: ha megtérnek, megkegyelmez, de ha nem, ítéletet kapnak. Ő nem játszik a szavaival. Az ítéletet ugyanolyan komolyan elhatározta, mint azt, hogy visszafogad és megbocsát, akárhányszor is, ha bűnbánattal megtér hozzá a nép. De ha nem tér meg, akkor csakugyan jön az ítélet. Ez nem olyan ijesztgetés, mint amit nagyapó megbán. Mond mindenfélét az unokának, hogy maradjon már csendben, aztán akármit csinál, az akkor sem következik be, mert neki vajszíve van. Isten nem elnéző, hanem kegyelmes, ami azt jelenti, hogy a megvallott bűnt megbocsátja, de a meg nem vallott bűn vonja maga után az ítéletet.
2) Itt, sajnos, ez történt, és ezért következett be a Babiloni fogság. Így folytatódik a Krónikák könyvének ez a szakasza: „Ezért reájuk hozta a káldeusok királyát, aki fegyverrel ölte meg ifjaikat az ő szent hajlékukban, s nem kedvezett sem az ifjaknak, sem a szüzeknek, sem a vén és elaggott embereknek. Mindnyájukat kezébe adta, és az Isten házának mindenféle edényeit: nagyokat és kicsinyeket a király és az ő vezérei Babilóniába vitték.”(2Krón 36,17-21).
Az Isten házát is elpusztíthatta a pogány Nabukodonozor. Pedig abban reménykedtek Izráel fiai, hogy az Úr háza sérthetetlen. Ott lakik az Úr, ahhoz nem nyúlhat senki, s amíg az áll, ők csinálhatnak akármit, az mintegy biztosítja Isten jelenlétét és megmenti őket. És Isten azt mondja: nem. Neki nem presztízskérdés, hogy az Ő háza álljon. Ő nem abban lakik. Az egész világ sem tudja Őt befogadni. Az egész kozmosz áll fenn az Istenben. Ő nagyobb, mint a világ, amit teremtett. Semmiképpen nem lehet Őt egy épülethez kötni. Az az épület is romhalmaz lesz, ez a bűnnek a következménye.
Az első tehát, ami Isten uralmát mutatja: az Ő szavával irányít, fenntart, és a tőle elszakadt embert és népet is visszahívogatja. Az Ő szavával tartja fenn a mindenséget - így olvassuk a Zsidókhoz írt levélben. Az Ő uralkodásáról másodszor azt tudjuk meg, hogy ha az Ő szavát kigúnyolja a nép, és nem veszi komolyan, akkor jön az ítélet. És az ítéletben is megmutatja, hogy Ő uralkodik. Az ítéletnek azonban mindig van határa. Előre megmondta Isten: 70 évig tart a fogság. Az nagyon hosszú idő. Ha 70 évig parlagon van a föld, ha 70 évig nem építik fel a romokat, ha 70 éve el van szakítva egy nép a szülőföldjétől, annak súlyos következményei vannak. Ez súlyos ítélet volt, de nem végtelen. Határt szab Isten az ítéletnek, és az ítélet célja soha nem az, hogy elpusztítsa, hanem az, hogy megtisztítsa az Ő népét. Ez az életünkben bekövetkező kisebb-nagyobb ítéletekkel is így van. És mihelyt a nép újra Istent keresi, Ő akár meg is rövidíti az ítéletet.
3) Ez történt itt is, mert nem várta ki a 70 évet Isten, hanem 50 év múlva már arra indította Czírus perzsa király lelkét, hogy hirdesse ki egész birodalmában, hogy haza lehet menni.
Eszköz kell Istennek, és ez egy pogány uralkodó. Ő mindenkit tud használni eszközként. Itt jó lenne, ha felfigyelnénk arra a különbségre, amit a Biblia Isten eszközei és Isten munkatársai között tesz. Eszköz bárki lehet. Nabukodonozor is eszköz volt Isten kezében az ítélet végrehajtásában. Czírus ugyanolyan pogány király, eszköz Isten kezében, az Isten kegyelme gyakorlásában, hogy népét hazaengedje. De ennél sokkal több, amit Pál apostol így ír a Korinthusi levélben: mi Isten munkatársai vagyunk, Isten szántóföldje vagytok. Isten eszköze nem ismeri azt az Istent, aki őt használja; Isten munkatársa ismeri Őt. Isten eszköze nem önként engedelmeskedik, kénytelen azt csinálni, amit Isten csináltat vele, mert az Úr uralkodik és Czíruson is uralkodik. Isten munkatársa akarja azt, amit az Ő Ura akar. Egyet akar vele és örül annak, hogy egy akaratra juthatott vele. Sőt kéri azt, mint Dávid: taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem.
Más kifejezésekkel Jézus is megteszi ezt a különbséget. „Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura: titeket pedig barátaimnak mondottalak;mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15). A szolga is megcsinálja azt, amit az Úr parancsolt, de ő nem látja át az egészet. Őt nem avatja be az Úr a koncepcióba, hogy ma éppen miért éppen ott dolgozunk, és miért azt csináljuk. Megkapja a parancsot, odamegy és azt csinálja. De a barátjával megbeszéli, azt beavatja az egészbe.
Eszköz, vagy munkatárs vagyunk Isten kezében? Csak mint szolgák kénytelenségből csináljuk olykor, amit Ő parancsol, vagy mint az Úr Jézus barátai, akiket megtisztel ezzel, és akiknek elmondta, mit akar az Atya,- és mi igent mondunk az Atya akaratára, és így használhat bennünket?
Még egy igét hadd idézzek itt Czí-rusnál, mert a későbbiekben fontos lesz. „Mint a vizeknek folyásai, olyan a király szíve az Úrnak kezében, ahová akarja, oda hajtja azt!” (Péld 21,1). Hisszük-e mi ezt?
4) Isten így indítja Izráel fiait is. Egyáltalán nem az volt a jellemző 50 évvel a fogságba vitel után, hogy a honvágy gyötörte ezeket az embereket. Ők ott már berendezkedtek. Házat építettek, ott kötöttek házasságot, a többségük már ott született. Elbeszélésből hallottak arról: milyen volt a templom. Biztos szép volt, de az ő megélhetésük már Babilonban volt. Itt már a kényelem, a komfort volt a szempont, meg a megszokás. Nem sokan vágyakoztak arra, hogy egy irdatlan hosszú utat ezer veszély között megtegyenek visszafelé. A romok közé, ahol a gyom és a dudva felvert mindent? Sakálok alszanak a bozótban? Aludjanak ők is a sakálokkal? Mikorra lesznek ott megint városok meg templom?
Bizony, szükség volt arra, hogy Isten indítsa őket: menjünk haza, építsük fel újra, fogjunk össze! Kerül, amibe kerül! A kényelmünkbe kerül, az biztos! Megfizetjük az árat. - Nem mindenki mondta ezt egy emberként. Kellett tehát, hogy Isten indítsa ezeket az embereket, s voltak, akiket lehetett indítani.
5) Az utolsó, amit még említeni szeretnék: ugyanakkor a körülöttük lakó pogány szomszédokat is indította: vegyenek részt a templomépítésben közvetve, anyagi segítségükkel. Adjanak nekik aranyat, ezüstöt, mindent, amire ott szükségük van.
Ha az első két pontunkat nézzük, akkor azt kell őszintén megvizsgálnunk, hogy komolyan vesszük-e Isten minden igéjét, főleg az Ő bűnbánatra hívó szavát? Haragszunk azokra, akik Isten igéjével megítélik az életünket, megsértődünk, védekezünk, vagy igazat adunk Istennek? A legnagyobb messzeségből is vissza lehet térni Őhozzá, ha valaki a hívó szavát komolyan veszi. Ha nem, akkor jön az ítélet. De vajon az ítéletben is tudunk-e reménykedni abban, hogy ez nem tart vég nélkül? Isten mindig behatárolja az ítéletet.
Most az imádságunk szempontjából szeretném az ezután következett három pontot hangsúlyozni. Azt, hogy Isten tudja indítani a Czírusokat, az Ő népe lelkét, és a pogányoknak a lelkét is, hogy egy ügyet segítsenek. Így tudunk-e imádkozni a vezetőkért - most akármilyen vezetőért: osztályvezetőért, a munkahely igazgatójáért, miniszterekért, miniszterelnökért, az egyház vezetőiért - akik felelős beosztásban vannak. Gondoljunk csak a múlt vasárnapi igehirdetésre. Ezzel a bizonyossággal tudunk-e imádkozni: Isten arra hajlítja a szívüket, amerre akarja. Nem hiába imádkozunk hozzá.
Amikor erről beszélgettünk, valaki azt mondta: Azért imádkozzam, hogy egy gonosz vezetőnek a gonosz tervei megvalósuljanak? Nem ezért kell imádkozni. Nem ezt jelenti imádkozni egy vezetőért - akár egy tömeggyilkos vezetőért, voltak ilyenek ... Nem azt kérem Istentől: segítse meg őt a gonosz tervei megvalósításában. Ellenkezőleg: azért imádkozom, Isten hajlítsa az ő szívét arra, amerre akarja. Ő biztos nem arra fogja hajlítani, hogy minél többekkel gonoszságot cselekedjen. Éppen, hogy lefogja a kezét majd, visszatartja valamitől. Idejében kap egy tanácsot, ami őt eltéríti a már eltervezett gonosz tervétől. Vagy bármi jó megtörténhet ott, ahol emberek komolyan imádkoznak.
Amikor üldözni kezdték az első keresztyéneket, ők is azonnal imádkozni kezdtek az üldözőikért. Nem azért, hogy sikerüljön az üldözésük, de nem is azért, hogy Isten verje agyon őket. Nem átkot kértek rájuk. Értük imádkozni azt jelenti: Isten akarata érvényesüljön annak ellenére, hogy ők egész mást akarnak, és még őket is használja fel abban, hogy az isteni akarat érvényesüljön. Aki a vezetőkért imádkozik, az tulajdonképpen Isten akaratának a megvalósulásáért könyörög. Bárki által, bármi módon az Ő jó, kedves és tökéletes akarata valósuljon meg. De hisszük-e mi azt, hogy az, hogy az Úr uralkodik, ezt is jelenti, hogy mint a víz az edényben, olyan a király szíve az Úr kezében, amerre akarja, arra hajtja azt?
Gondoljunk magunk elé egy tepsi vizet, ami, ha egy kicsit megbillentjük, már kiloccsan. Így tartja Isten a kezében mindnyájunknak a szívét. És Ő tud befolyásolni embereket, és meg tud változtatni gonosz tanácsokat, és meg tudja adni azt, hogy az Ő jó akarata valósuljon meg mindennek ellenére. Így tudunk-e imádkozni a vezetőkért?
És így tudunk-e imádkozni azokért az ismerőseinkért, rokonainkért, akiknek annyira áhítjuk a megtérését? Nem panaszkodni kell a hitetlenségük miatt. Nem újra és újra elmondani az ő nem hívő tetteiket, gondolkozásukat, hogy fényesen ragyogjon a mi hitünk és kegyességünk, hanem könyörögni ahhoz az Istenhez, aki tudja indítani az ő szívüket, mint ahogy tudta indítani Izráel fiainak a szívét, akiknek eszük ágában sem volt hazamenni és templomot építeni. És mégis összeverődtek néhány ezren, aztán a következő csapattal megint néhány ezren, és fölépült a templom.
Ezzel a hittel tanuljunk meg imádkozni. Emögött szeretet is van, reménykedés, bizalom van. Aki így imádkozik, az derűsen, örömmel és állhatatosan fog imádkozni, hogy Isten tudja indítani az ő szívüket. Csak vigyázzunk, hogy miközben imádkozunk a megtérésükért, ne úgy éljünk előttük, hogy az botránkoztassa őket, és ezzel nehezítsük a megtérésüket. Kérjük Istentől, s közben akadályozzuk a magunk hitvány, képmutató, alakoskodó, úgynevezett keresztyénségével. A másokért folytatott komoly imádság minket is megszentelt, odaszánt életre segíthet.
És végül így tudunk-e imádkozni ügyekért. Ez egy ügy volt, hogy a templomot valamiből fel kell építeni. Isten elkezdi támogatni ezt az ügyet azzal, hogy arra indítja azoknak a szívét, akiknek semmi érdekük nem fűződött hozzá, hogy Jeruzsálemben újra templom álljon. Mé-gis nagy anyagi áldozatot hoztak érte, s azt mondták: tessék, vigyétek haza, vegyetek belőle otthon fát meg követ. Legyen templom a ti Isteneteknek. Az ü-gyeket is így tesszük-e Isten kezébe?
Most egy jó esztendőn át különösen is gyakorolhattuk ez. Mert minden ott volt Isten előtt imádságban: A szükséges engedélyeket idejében megkapjuk, hogy a különböző vizsgálatokat ne úgy tesséklássék végezzék el, hanem legyen komoly az a talajvizsgálat is, meg anyagvizsgálat is, meg az épület terve is. Hogy a szükséges pénzt adja meg Isten úgy, hogy idejében kifizethessük a számlákat, s ne maradjunk szégyenben, és így tovább. Az iparosok ne selejtet gyártsanak, hanem rendesen végezzék a munkájukat. Néhányan voltunk, akik folyamatosan könyörögtünk ezért. Ez nem szégyen. Hiszem azt, hogy az Úr uralkodik, és Ő azoknak az iparosoknak is Ura, akiktől mi olykor munkát kérünk. Aztán egy munkát el lehet háromszor is végezni és akkor sem lesz jó, és meg lehet csinálni elsőre úgy, hogy az embernek öröme lesz benne. Ezért könyörögtünk, hogy lehetőleg így legyen. De így tudjuk-e az ügyeinket Istenre bízni?
Még valamit: az 1. fejezet részletesen felsorolja, milyen edényeket kaptak vissza, amikor hazamentek a fogságból Jeruzsálembe, amiket Nabukodonozor elrabolt a templom szent edényei közül. 29 kés, hány pohár, hány ilyen meg olyan medence. Ha ilyen nagy zűrzavar közepette, ennyi hányattatás és hányódás után, 50 évvel később az utolsó kés meg pohár is számon van tartva, akkor mi, akik szintén edények vagyunk az Újszövetség metaforájával élve, akikben az Isten Lelke lakozik, akiknek a testünk is törékeny cserépedény, de a Krisztust hordozhatjuk magunkban, minket mennyivel inkább számon tart Isten? Akármilyen hányattatás közepette, akármilyen hosszú ideig elfelejtve. Egyszer mindenki, aki szent edény, aki az élő Istennek odaszánta testét-lelkét, megérkezik a mennyei Jeruzsálembe. Nem kell félnünk attól, hogy valami közbejön, vagy Isten is elfeledkezik rólunk. Mert Ő uralkodik, és ebbe beletartozik az is, hogy a legkisebbet is számon tartja.

Ma I. István királyunkra emlékezik az ország. Máig csodáljuk azt a céltudatos határozottságot, eltökélt következetességet, amivel ő államalapító királlyá lett, amivel próbált a sokszor egymással is civakodó törzsekből egységes népet, nemzetet teremteni, és a nyugati keresztyénség felvételével népünket Európához kapcsolni. Páratlan államférfiúi és politikusi adottságai voltak.
Amikor az ország az államalapításra emlékezik, akkor jó, ha Isten népe arra figyel, mit tanít a Szentírás az államról, a hatóságról, a hatalomról, a felsőbbségről és a neki való engedelmességről. Ezt vizsgáljuk meg most a felolvasott ige és több más ige világosságában.
Az állam eredetére nézve sokféle feltételezést fogalmaztak meg, de pontos és bizonyított magyarázatát a tudomány ennek nem tudja adni. A Szentírás azt mondja, hogy az állam léte Isten gondviselő szeretetében gyökerezik. Isten hozta létre a hatóságot, a felsőbbséget, és adott neki hatalmat azért, hogy a rosszat, a gonoszt valamelyest fékezze, és minden jó emberi törekvést védelmezzen.
Nagyon fontos világosan látnunk, hogy az állam nem teremtési rend, mint például a házasság vagy a munka, hanem a bűneset következtében vált szükségessé. Amikor az ember fellázadt Isten ellen, ezzel egymásnak is ellenségévé vált. Ádám már vádolja Évát, Káin megöli a testvérét, Ábelt. Elszabadult a bűn, amikor az ember elszakadt Istentől. Az elszabadult bűnnek a fékezésére jött létre az állam, az igazság valamelyes érvényesítésére.
Egy bibliai példát hadd mondjak, ami ezt jól szemlélteti. A Biblia elején olvasunk Lámekhről, aki egyszer azzal tért haza, hogy a feleségeinek elújságolta: Háda és Cilla, figyeljetek: ifjat öltem, mert meg-ütött, embert öltem, mert megsebzett. Valaki megütötte, ő pedig azt agyonütötte. Ez volt a bűneset után. Az azonnali önbíráskodás, a vétkek ellenőrzés nélküli megtorlása, amikor a sértett fél feltétlenül visszaüt, és általában nagyobbat üt vissza: ő megütött, én megöltem. Ennek következménye a vérbosszú, annak következménye a másik vérbosszú és így vég nélkül ... Egész családokat és törzseket irtottak ki ezzel.
Ehhez képest óriási előrelépés az a rend, amit Isten a Mózes törvényeiben adott, ahol ott van ez is: szemet szemért, fogat fogért. Ez azt jelentette, hogy nem torolhatta meg az elszenvedett sérelmet az, aki ellen elkövették, nem ő vágott indulatában vissza, hanem volt egy semleges testület, amelyik nem személyes rokonszenv vagy ellenszenv alapján és pillanatnyi hangulatától indíttatva, hanem objektív írás alapján szabta ki a büntetést. Nem szabhatott ki súlyosabb büntetést, mint amekkora a sérelem volt, amit a bűnös okozott, és ha a vétkes embert ölt, és emiatt őt kivégezték, az nem számított gyilkosságnak. Tehát nem lehetett vérbosszúval megtorolni, és így be volt fejezve a szörnyű ügy a bűn megbüntetésével.
Talán ebből is érzékeljük, milyen óriási előrelépés volt ez. Ehhez képest megint nagy előrelépés, amikor Jézus azt a lehetőséget is felcsillantja, hogy nem kell okvetlenül visszaütni. Van olyan, hogy megütöttek, és én imádkozom érte vagy jót teszek vele. De ez másik kérdés.
A Biblia tanítása szerint tehát az állam Isten gondviselő szeretetéből ered, és célja, hogy védje a jót, és igyekezzék valamennyire érvényesíteni az igazságot. Ezt azonban sokszor csak erőszakkal tudja megvalósítani. Ezért olvastuk itt: nem ok nélkül viseli a kardot, mert Isten szolgája ő, hogy az Ő haragját végrehajtsa. Tehát az állam, noha jó célt szolgál, sokszor ehhez olyan eszközöket vesz igénybe, amiket ő maga is elítél. Ez jól mutatja azt a szomorú valóságot, hogy mi emberek mindig csak töredékes, tökéletlen, hiányos, viszonylagos megoldásokat tudunk találni a bajaink orvoslására. A bűn elvégezte a maga rontását a közéletben is.
Érdekes, amit erről egy Brunner Emil nevű svájci teológus ír: „Az állam a bűn élet- és közösségromboló hatását a kényszer erejével ellensúlyozza, hogy így lehetővé tegyen egy valamelyes emberi életet. Az államszervezet embertelensége - tudniillik a kényszer olykori alkalmazása - az emberiesség megtartásának eszköze.” Úgy gondolom, hogy ennek a megállapításnak a fényében kell értékelnünk azt is, hogy miközben I. István államot alapított és a keresztyénséget igyekezett meghonosítani, olykor igen kemény eszközöket is igénybe vett.
Azt mondhatjuk tehát, hogy az állam, a felsőség, a hatóság, a hatalom és az ezzel kapcsolatos törvények, azok érvényesítése valami olyan az emberi társadalmon, mint a sín az eltörött végtagon. Kirándulás közben valaki a lábát töri, akkor, hogy ne legyen még nagyobb baj, kerítenek két botot, és vagy spárgával vagy zsebkendőkkel próbálják rögzíteni valahogy a törött végtagot. De nem így született az illető, hogy két bot tartotta a lábát. És jó lenne, ha ez nem is tartana sokáig. Ez abnormális állapot. Nem úgy teremtette Isten az embert, hogy lázadjon Őellene és farkasává legyen egymásnak. De bekövetkezett a baj, és Isten a még nagyobb bajtól óvja az emberi társadalmat azzal, hogy rendelte a hatalmat, az államot, és annak bizonyos tekintélyt adott. Védőgát ez, hogy ne legyen árvíz.
Ebből viszont, hogy a Biblia az állam létét Isten gondviselő szeretetéből eredezteti, két fontos igazság következik. Mind a kettő benne van ebben a summás mondatban, amit olvastunk. „Isten szolgája az, a te javadra.”
a) Tehát mint szolga, az állam és minden hatóság is Isten rendjéhez kötött. Itt van a hatalom felelősségének az alapja. Istentől kapott hatalmat arra, hogy igyekezzen a jót védeni és a gonoszt fékezni, ezért felelős Istennek - megbízójának -, hogy mit csinál a hatalmával. Valóban arra használja-e, hogy a jókat védi és a gonoszságot fékezi, vagy esetleg a fordítottjára, mert erre is volt és van gyakran példa.
Tudnia kell minden hatóságnak és hatalomnak, hogy kölcsön vett hatalma van. A Bibliának nagyon határozott állítása: minden szuverenitás, tekintély és hatalom egyedüli birtokosa az élő Isten. Ő ad ebből olykor egy időre azoknak, akiket aztán keményen elszámoltat, mit csináltak a hatalmukkal. Akár mint szülők kaptak hatalmat a gyermekeik felett, akár bármilyen kicsi, közepes, magas beosztásban mint vezetők, akár mint az állam.
Talán emlékezünk Jézus és Pilátus beszélgetésére, amit részletesen leír a János evangéliuma. Ott egyszer Pilátus, mintha hirtelen észbe kapna, hiszen ő a nagy impériumnak a képviselője, nem lehet ezt a beszélgetést így folytatni tovább, azt mondja: van hatalmam kivégeztetni vagy szabadon bocsátani. És Jézus csendesen mit jegyez meg? „Semmi hatalmad nem lenne rajtam, ha nem onnan felülről adatott volna neked.” Istené egyedül a hatalom, ahogy azt a Mi Atyánk végén el is szoktuk mondani. Az ország azt jelenti: uralom, uralkodás. Mert tiéd az uralkodás, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Nem lesz olyan idő, hogy Isten az Ő teljes hatalmát valakinek vagy valaminek odaadja, és hatalom nélkül marad. Ő a hatalom kizárólagos forrása. És Ő egy időre ad ebből azoknak, akiket azzal bízott meg, hogy a jókat védjék, és a gonoszságnak gátat vessenek. S ha nem erre használják, nagyon kemény ítéletük lesz. Tudnánk erre számos történelmi példát sorolni.
Ez tehát az egyik, ami ebből következik, hogy Isten szolgája ő a te javadra. Hogy mint szolga: felelős a megbízójának. Tudja vagy nem tudja, akarja vagy nem akarja, Isten majd elszámoltatja.
b) A másik az, hogy mivel Isten szolgája, ezért a hívő ember a megbízóját látja mögötte. Ezért kell tisztelni. A felsőbbség iránti tiszteletnek a bibliai megokolása ez. Még a szülők iránti tisztelet sem csupán a személyes vonzalomban vagy a hálában gyökerezik a Biblia tanítása szerint, hanem Isten parancsában. Nem tudom, mit gondolnak a testvérek, hogy egy tiszteletre egyáltalán nem méltó szülőnek a gyermekeire is érvényes ez: tiszteld apádat és anyádat? Vagy arra nem érvényes? Arra is érvényes! Ez nem attól függ, hogy én tiszteletreméltónak tartom-e, vagy hogy a közgondolkodás szerint az-e, hanem attól függ: ő a szülőm. Isten őt rendelte szülőmmé, és ezért kötelező az Isten parancsa: tiszteld őt.
Ugyanez érvényes a hatóságra is. Itt nem személyes, szubjektív ellenszenv vagy rokonszenv határozza meg, hajlandó vagyok-e tisztelni vagy nem. A hívő keresztyén embert Isten parancsa köti. Függetlenül attól, hogy személyükben kik a hatalmon levők, mert Isten szolgája ő.
Kálvin nagyon kiélezi, amikor magyarázza ezt a kérdést. Azt írja: a hatalom leghitványabb képviselői mögött is Isten gyermeke az őket megbízó Istent látja, aki őket fölénk rendelte, és ezért tiszteli őket. Csak így érthető ez, hogy mindenki engedelmeskedjék a felsőbb hatóságnak, mert nincs hatalom mástól, csak Istentől. Aki ellenszegül a hatalomnak, az Isten rendelésének áll ellen.
Tudom, hogy ezzel szemben sok tiltakozás van sokakban. De ha mi Isten igéjét komolyan akarjuk venni, jó lenne, ha ma elcsendesednénk és mérlegre tennénk a mi sokszor szubjektív és megbízhatatlan, könnyen változó és változtatható ítéleteinket és magatartásunkat ezzel a kérdéssel kapcsolatban.
De vajon ez a tisztelet azt jelenti-e, hogy a hívő keresztyén embernek mindig, feltétel nélkül engedelmeskednie is kell a felettes hatalomnak? A Biblia szerint azt jelenti: egészen addig, amíg a hatóság az Isten világos parancsaival ellentétes magatartást nem követel az alattvalóitól. Ha ez bekövetkezik, akkor Isten gyermeke azt mondja, amit Péter és János mondott a hatóságnak: mi ugyan törvénytisztelő emberek vagyunk, és azok is akarunk maradni, de most ebben az esetben nem engedelmeskedhetünk nektek, mert Istennek kell inkább engedni, hogynem embereknek. (Ap.cs. 5,29). Mivel ott a hatóság az Isten világos parancsával ellentétes magatartást követelt meg tőlük. Azt, hogy Jézus nevét többé ki se ejtsék, és róla ne prédikáljanak. Ezt nem ígérhették meg, és ezt megmondták egyenesen. De, hogy ilyen esetben is tiszteli a hatóságot a hívő keresztyén ember az említett okokból, az abban mutatkozik meg, hogy az engedetlenségéért járó büntetést elfogadja és elszenvedi. Így lettek mártírokká sokan a történelem folyamán.
Az a tapasztalat, hogy Isten nélkül Isten minden ajándéka elromlik az ember kezén. Az a hatalom is, amit Ő egy időre valakire rábíz. Nem tudunk helyesen élni vele. Az egyik gyakori bűn, hogy az önistenítés csapdájába esik a hatalmon levő, visszaél a hatalmával, és létrejön az úgynevezett totális állam. A Római levél 13. része mellé mindig oda kell tennünk a Jelenések könyve 13. részét, amelyik erről a torzulásról szól. Vagy gyakran előfordult az, hogy Isten helyére a nép ül vagy a népet ültetik, és a népszuverenitás hamis eszméjéből következően a nép szava Isten szava lesz, ami a Szentírással szöges ellentétben álló tévelygés.
Nekünk tudnunk kell azt, hogy minden uralom és hatalom egyedüli birtokosa Isten, s ha Ő ad ebből valamit nekünk, azzal nagyon felelősen kell élnünk azért, hogy a jót védjük, előmozdítsuk, és a rosszat próbáljuk fékezni.
Akkor, ebből következően, részt vehet-e a hívő ember a politikában? Van egy olyan vélekedés, amelyik azt mondja erre: nem. Hiszen a politika szennyes, a hívő meg elsősorban lelki kérdésekkel foglalkozzék. Vajon ezt tanítja-e nekünk a Szentírás? Ha megvizsgáljuk az ide vonatkozó bibliai helyeket, azt látjuk, hogy a Szentírásban Isten azt mondja: éppen, mivel az államot, hatóságot, hatalmat az Ő gondviselő szeretete hozta létre, és mivel ezek célja a bűn visszaszorítása és a jónak a védelme, ezért Isten gyermekeinek kötelességük ebben a munkában részt venni, mint Isten munkatársainak. Tehát ilyen értelemben, a szó bibliai értelmében a hívő keresztyén ember köteles a polisznak, annak a közösségnek a kereteiben, amelyikben él, a rosszat visszaszorítani és a jó védelmében közreműködni.
Tehát természetesen hozzátartozik az életéhez, sőt az istentiszteletéhez, hogy politizál. De ez soha nem pártpolitikai viaskodásokat jelent, hanem azt, hogy ebben a tágasságban, ezen a sokkal szélesebb látókörön belül lesz Isten eszközévé minden olyanban, ami a jót segíti és a rosszat visszaszorítja; ami az életet védi, a közösség jövőjét munkálja, és aminek az eredménye az, hogy a politikába, és ebbe most értsünk mindent, minél több evangéliumi szempont jusson be, és minél inkább érvényesüljön abban Isten rendje. Isten megváltott gyermekeinek ez egyenesen hívatásuk, feladatuk, kötelességük. És a Bibliában számos példát látunk arra, hogy ezt hogyan gyakorolták. Ez nem külön területe a hívő ember életének. A hívő embernek egy élete van, nincs vasárnapi meg hétköznapi; ha van, akkor ő nem engedelmes hívő ember. Az egészet átjárja Isten szentsége és a neki való engedelmesség, az egész élete Krisztus uralma alá került, és Isten Lelke irányítja belülről, és ezért mindig résztvesz azokban a fáradozásokban, amik Isten előtti felelősségből és az emberek iránti szeretetből a közösségért fakadnak.
Ezért vett Jeremiás földet akkor, amikor mindenki úgy gondolta: vége, nincs jövője a népnek. És ő Isten parancsára ingatlant vásárolt, mutatván ezzel, hogy bízik abban, hogy Isten ígérete igaz, és van jövője a népnek ebben a lehetetlen helyzetben is, ami ott a babiloni pusztítás után volt. Ez politikai tett volt, hogy földet vásárolt. Semmi köze a lelkiekhez. Vagy mégis...? Hogyne lenne köze! Isten parancsára tette. De a hívő ember mindenütt Isten parancsai szerint akar élni. Ezért ír levelet a fogságba, ami miatt majdnem megverik: „Szüljetek gyerekeket, ültessetek fákat, építsetek házakat, és könyörögjetek állhatatosan azokért, akik közé az Isten szétszórt titeket.” Sok egyéb indulat és gondolat volt akkor az emberekben, de nem ilyen. Ez politikai állásfoglalás volt. Mélységesen hitbeli és Istennek engedelmes motivumokkal.
Néhány héttel ezelőtt részletesen megvizsgáltuk, hogyan viselkedett Pál a viharban a hajón, ahol mint Isten gyermeke, Isten igéjére hivatkozva elmondja, miért reménykedik abban, hogy nem fognak elpusztulni, ebből pedig a következő aktuális politikai feladatok következnek: egyenek, mert előbb-utóbb úszni kell, s valahogy kimenekülni a szárazföldre. Erre mindjárt példát is ad, s ott előttük imádkozik is. Teljesen egységes magatartás és harmonikus személyiség áll itt előttünk, aki Isten szolgálatában az adott közösségért, amelyikben ő ott volt, - ő is ugyanúgy fázott a hidegtől és rosszul érezte magát átnedvesedett ruhában - osztozott mindenben a közösségben, de azt a többletet, amit mint Isten gyermeke kapott, máris továbbadta az övéinek. Válogatás nélkül, hogy melyik hívő, melyik nem, érdeklődő, ellenszenves, közömbös - ez teljesen mindegy. Mindenki fázik a hidegben, s mindenki fél a haláltól. Akkor tartani kell a lelket bennük és Isten igéjével szolgálni. De ennek ilyen gyakorlati következményei is vannak.
Ez a politikai - ezt most a szó eredeti értelmében értsük - magatartás lehet a hívő ember számára az, hogy semmit nem szól, semmit nem csinál, csak megszentelt krisztusi életet él ott, ahol van, és ez sugárzik. Ez ítélet lesz a körülötte levő rosszon, és bátorítja az ott levő jót. Vagy éppen hogy felemeli a szavát, mikor az igazságtalanságot egy kicsit vissza lehet szorítani. Vagy ír egy tiltakozó levelet. Vagy mond egy odaillő igét Isten Lelkétől indíttatva. Az ige hirdetése és az imádkozás különösen is feladata a hívő embernek.
Amikor Pál apostol a legfontosabb instrukciókat összegyűjti, hogy a fiatal kezdő Timótheust mivel tanácsolja a gyülekezet szervezésében, és mit mondjon arra nézve, hogy az ott hitre jutott keresztyéneknek mi a feladatuk, akkor igen hangsúlyosan írja nekik ezt: „arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes kegyességben és tisztességben.” (1Tim 2,1-2). És írja utána: attól függően, hogy milyen gondolkozásúak a királyok? Nem írja. A mindenkori hatalom, hatóság gondolkozása, ideológiája, emberi habitusa teljesen független attól, hogy a hívők kötelességévé tette Isten az értük való komoly könyörgést. Négyszeresen mondja itt el: tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások - minden hatalmon lévőkért. Teljesen függetlenül attól, hogy ők hogyan gondolkoznak. Minél távolabb állnak Istentől, annál nagyobb szüksége van a rájuk bízott közösségnek arra, hogy értük imádkozzanak azok, akik tudnak imádkozni, hogy akkor is Isten jó akarata valósuljon meg a közösség életében, ha ők arról tudni sem akarnak. Mert erre is van lehetőség és példa szép számmal.
Éppen, mivel minden hatalom Istené, őnekik csak valamit adott egy időre, de a hatalom birtokosa Ő maradt. És Ő tudja irányítani azokat is, akiket megbízott egy időre a hatalom gyakorlásával a közösség felett. És sokszor hoznak azok olyan döntéseket is, amiket csak azért hoztak, mert Isten úgy irányította őket. Hisszük mi ezt? Sokkal komolyabban vennénk akkor az értük való könyörgést, és sokkal kevesebb időt fecsérelnénk arra, hogy szidjuk őket, vagy bebizonyítsuk, hogy ha mi lennénk a helyükben, akkor minden sokkal jobb lenne, miközben a magunk kis közösségét sem tudjuk rendben tartani, mert ott sem figyelünk arra, hogy mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata.
Szóval a hívő ember politikai felelőssége a Bibliában ilyen tágas, és ennyire éppen a hitéből következik, hogy mint Isten munkatársa tevékenyen vegyen részt azokban a közösségekben, amelyekbe Isten belehelyezte a gonosz visszaszorításában és a jó védelmében és előmozdításában.
Az egyik magyarázó részletesen fejtegeti: el egészen az adómorálig, mert minden országban a közmorál fokmérője az adómorál. Nem akarok erről most részletesen beszélni.
Ebből akkor az is következik, hogy a keresztyén ember jó hazafi? Bizony, következik. Egészen természetesen, mert a hazaszeretet a felebaráti szeretet egyik formája, éppen ezért etikai tartalmú érzés, ami megint csak az előbb említett bibliai okokból a hívő keresztyén ember számára természetes. Még csak nem is kell mondanom, hogy kötelessége. Természetes. Van egy érdekes mondat a Bibliában, amely így hangzik: aki nem tud gondot viselni a maga házára, mi módon viselne gondot az Isten egyházára. Azoknak szól ez, akik buzgólkodtak a gyülekezetben, és otthon meg rendetlenség volt. Isten azt üzeni nekik, hogy előbb legyen rend otthon, aztán majd tudtok a gyülekezetben is helyesen buzgólkodni.
Úgy gondolom, természetes analógiája ennek az, hogy aki nem szereti igazán a maga népét, nem tudja szeretni igazán az Isten népét sem. Olyan nincs, hogy valaki csak az Isten népének a tagja. Mint egy adott nemzeti közösség tagja, lesz az Isten népének a tagjává az újjászületés által. Éppen ezért abban a közösségben, ahova őt Isten helyezte, minősített felelőssége van azért, hogyan mennek a dolgok. Ott ő Isten említett munkájának a használható eszközeként van-e jelen? Ebből egyenesen következik az, hogy minősítetten szereti a maga népét, nemzetét és hazáját. Ez azonban mindig azt jelenti a hívőknél, hogy szeretnek minden egyéb közösséget és népet is. Mert a hazaszeretet nem nacionalizmus és végképp nem sovinizmus.
Nos, ha összefoglaljuk, és próbáljuk egy kicsit személyesebbé tenni a feladatokat, akkor azt kell mondanunk, ha a Bibliában azt vizsgáljuk, hogy mit tanít az államról, mindenekelőtt azt kell látnunk: rettenetes rombolást végzett a bűn. Minden emberi kapcsolatot megmérgezett, lehetetlenné tette, hogy az igazság abszolút mértékben érvényesüljön ezen a földön. Elrontottuk egészen a jövőnket, amikor Istentől elszakadtunk.
A másik, ami szembetűnő: valóban minden emberi helyreállító próbálkozás tökéletlen, hiányos, viszonylagos és elégtelen. Nem tudjuk helyreállítani azt a rendet, amit Isten teremtett ebbe a világba. De meg lehet próbálni legalább a még nagyobb bajt elkerülni, vagy a bajokat visszaszorítani. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy az igazi rend helyreállítása Istennek a műve. És ha egy ember életében ténylegesen helyreáll a Krisztus-uralom, akkor ott megjelennek azok az áldások, amiket az Isten elleni lázadásban elveszítettünk.
Láttuk, hogy az állam eredete az Isten gondviselő szeretete, célja a viszonylagos rend biztosítása, tekintélyét Istentől kapta, és ezért tisztelni kell, függetlenül a személyes rokon- vagy ellenszenvektől; hasonló vagy eltérő gondolkozástól, de a felelőssége is nagy, és ha az Istentől kapott hatalmát nem arra használja, amire kapta, akkor súlyos ítélete lesz.
A hívő ember Isten iránti tiszteletből engedelmeskedik a hatóságnak, Isten előtti felelősséggel részt vesz a közügyekben az említett módon, és a felebaráti szeretetből következően szereti azt a közösséget, amelyikbe Isten őt is belehelyezte, imádkozik érte, és megtesz mindent azért, hogy ott Isten rendje minél jobban érvényesüljön.
Szeretném most tisztelettel kérni, tegyük a Biblia mérlegére az ezzel kapcsolatos gondolatainkat, gyakorlatunkat, ellenvetéseinket, kételyeinket, s engedjük, hogy Isten igéje ezen a ponton vigyen előbbre minket, és teremtsen rendet az életünkben. Vajon fenntartható-e továbbra is az, hogy mi döntjük el, kinek engedelmeskedünk és kinek nem? Kit tisztelünk és kit nem? Ez azt jelenti, hogy mi ültünk Isten helyére. Megmondja Ő azt, kit kell tisztelni. Például a felsőbb hatóságot, személyválogatás nélkül. Ha ez nekünk nem ízlik, akkor ezt valljuk meg Istennek, és ezt vizsgáljuk meg, miért esik olyan nehezünkre ezekben a kérdésekben Istennek engedelmeskedni? Vajon a tőle kapott hatalmunkat - akármilyen kicsi az, ha egy ember felett van; a hatalomhoz mindig gondoskodás is járul - arra használjuk-e, amire adta, s a tőlünk elvárható gondviselést és védelmet megkapják-e azok, akik jogosan várhatják, mert Isten minket azért tett oda melléjük, hogy azt rajtunk keresztül kapják meg Őtőle? Tudunk-e örülni ennek a közvetítő szolgálatnak? Ő ad nekem feladatokat, ad hozzá erőt, mindent, ami szükséges, és én az Ő megbízásából járhatok-kelhetek itt a hétköznapokban. Ha sok hatóság neki nem engedelmes, vajon az Isten népe engedelmes-e Istenének mindenben? Úgy áll-e hivatása magaslatán - sokszor kritikus helyzetekben, nehéz döntések előtt -, hogy valóban Isten képét viseli, Isten képviselője egy Istentől elrugaszkodott társadalomban? Tudunk-e állhatatosan könyörögni a hatalmon lévőkért, a népünk jövőjéért, lelki ébredésért népünk körében, s ugyanakkor készek vagyunk-e szeretni még a mi népünk ellenségeit is?
Nem könnyű kérdések ezek, de jó lenne becsületesen válaszolni rájuk. Ha engedjük, hogy Isten ezeken a pontokon megújítson minket, az életünk sok más területére is áldásosan kihat.