Köszönjük világos beszédedet, örökkévaló, szent Isten, kegyelmes Atyánk Jézus érdeméért. Köszönjük, hogy ebben a világban, amelyikben oly sokan rá akarnak szedni minket, ahol mindenki árulja a maga portékáját, ahol emberek önmagukat és egymást is eladják, te nem elvenni akarsz tőlünk dolgokat, hanem minket akarsz megmenteni.
Köszönjük, hogy mi vagyunk neked nagyon fontosak. És éppen azáltal lett nyilvánvalóvá szereteted irántunk, hogy egyszülött Fiadat elküldted erre a világra, hogy éljünk általa. Segíts el, Istenünk, mindnyájunkat erre az igazi életre, amelyik sokféle szükség közepette is elégedett és boldog, amelyik a kevésből is tud örömmel adni, amelyikben tőled várunk valóban mindent, ahol túl látunk a láthatókon is, és komolyan vesszük a láthatatlanokat is.
Kérünk, segíts oda állnunk a te világosságodba. Leplezd le a természetünket, mindazt, amit őrizgetünk régi önmagunkból. Adj bátorságot szakítani mindazzal, ami nem tőled való, hogy aztán felszabaduljon minden hely a szívünkben neked, és azoknak az örökkévaló ajándékoknak, amiket te hozol magaddal.
Könyörülj rajtunk, Urunk, hogy ne azt kelljen mondanod rólunk is, hogy sok mindene van, de nem az Istenben gazdag. Mi benned akarunk gazdagok lenni. Adj nekünk szeretetet és bátorságot az igazság hirdetéséhez, de bátorságot az igazság elfogadásához is. Könyörülj rajtunk, és segíts el teljes engedelmességre, hogy a te igéd valóban megváltoztassa a gondolkozásunkat és a cselekedeteinket, hogy semmi akadály ne maradjon az utadban.
Segíts el minket oda, hogy azzal az alázattal tudjunk eléd járulni, amelyik nem okoskodik, nem kételkedik, nem halogat, hanem újra és újra kész engedni neked. Segíts ezt elkezdeni már ma. Készíts nekünk csendet, beszélj velünk tovább is ezen az igén keresztül. Ragyogja be a te világosságod a hétköznapjainkat is. Hadd tudjunk mint világosság fiai, úgy járni a te dicsőségedre és sokaknak a javára.
Ámen.
Dicsőítjük és magasztaljuk a te szent nevedet örökkévaló, mindenható, szent Úr Isten. Köszönjük, hogy valamennyire már ismerhetünk téged, és ebből is sejtjük, hogy mérhetetlenül nagyobb vagy, mint amilyennek el tudunk képzelni. Csodáljuk hűségedet, türelmedet, irgalmasságodat amivel elszenvedsz bennünket.
Bocsásd meg, Urunk, hogy a múlt héten is oly sok ponton vétkeztünk törvényed és akaratod ellen. Bocsásd meg, ha hiába vettük ajkunkra a te szent nevedet. Bocsásd meg, ha nem bíztunk benned. Bocsásd meg, ha csak utolsóként kérdeztünk: mi a tanácsod és akaratod a dolgaink intézését illetően. Bocsásd meg hálátlanságunkat, hitetlenségünket. Bocsásd meg, hogy annyira földhöz tapad a tekintetünk, olyan sok minden lehúz bennünket.
Megvalljuk neked, hogy anyagi gondjaink, egészségi problémáink, emberi kapcsolataink, a körülöttünk levő temérdek nyomorúság és megoldatlanság olyan sokszor nem még közelebb segít hozzád, hanem keserűvé, lázadóvá vagy önhitté tesz. Isten, légy irgalmas nekünk bűnösöknek!
Köszönjünk, Urunk, hogy mindannyiunk, minden problémáját pontosan ismered. Köszönjük, hogy nem hűvös közönnyel nézed valahonnan a mennyek magasságából, hogy kínlódunk itt a földön, hanem mérhetetlen szeretettel lehajolsz hozzánk és minden nyomorúságunkra van megoldásod, zsákutcáinkból van kiutad. Köszönjük, hogy ez a hozzánk lehajló szereteted Jézus Krisztusban lett igazán kézzelfoghatóvá.
Köszönjük, hogy ez az advent most újra az Ő személyére irányítja a figyelmünket, és újra tőled várhatunk mindent, dicsőséges urunk, Jézus Krisztus. Bátoríts meg most minket ebben a hitben. Segíts, hogy neked panaszkodjunk, előtted öntsük ki a keserűségünket. Hadd tudjuk minden gondunkat tereád vetni, és hadd tudjunk mindent egyedül tőled várni.
Így tartjuk most a kezünket bizalommal, nincstelenül, mint a koldusok, de feltétlen bizalommal, mint a gyermekek. Kérünk, Atyánk, hogy Jézusra való tekintettel, az Ő érdeméért könyörülj rajtunk. Nálad nélkül elveszettek vagyunk, és a legfontosabbakat nem tudjuk megoldani. Hisszük, hogy nálad készen van a megoldása minden problémánknak. Készen a válasz nálad minden kérdésünkre.
Hozzád jövünk hát, kérünk, beszélj velünk most ebben a csendben. Adj nekünk többet, mint amit remélünk, és adj nekünk mindenek felett reménységet, adventi, megalapozott, élő reménységet. Segíts most előrenézni, túl a láthatókon a láthatatlanokat is komolyan venni, készülni a veled való találkozásra, abban a felelősségben tölteni minden napot, hogy majd ha jössz, készen akarunk lenni.
Kérünk, áldd és szenteld meg ezt az órát most, és engedj magad elé, magadhoz egészen közel minket.
Ámen.
Múlt vasárnap Keresztelő János életét kezdtük tanulmányozni. Láttuk, hogy Isten milyen gondosan időzítette a születését a történelem és az üdvtörténet nagy eseményei között. Ma az ő tevékenységét, szolgálatát ismerjük meg jobban.
Isten olyan nagy feladatot bízott rá, és rövid idő alatt oly jelentős munkát végzett, hogy az ő tevékenységéről egyetlen igehirdetésben csak vázlatosan lehet szólni. De a legfontosabbakat azért próbáljuk sorra venni. Aztán szeretettel javasolom a testvéreknek, hogy akár a délutánunk csendjében, akár hét közben majd gondoljuk újra mindazt, amit az igéből itt tanulunk.
Jó lenne, ha ezt a ma kezdődő ádventi időt tudatosan is a csendnek szentelnénk. Miközben olyan sok gond, nehézség, feladat szórja szét a figyelmünket és az erőnket, jó lenne, ha most tudatosan összpontosítanánk arra, aki adventusz, aki eljövendő. Arra a Jézus Krisztusra, akivel már most minden gondunkat megoszthatjuk, és aki egyszer egészen váratlanul teljes dicsőségében megjelenik majd, és akkor már csak egy fontos dolog lesz: milyen mély a vele való közösségünk. Jó lenne, ha a most következő napokban és hetekben tudatosan mélyítenénk ezt a vele való kapcsolatot. Keresztelő Jánosról tudjuk az evangéliumokból, hogy elhívott ember volt. Isten már az anyja méhében kiválasztotta, és betöltötte Szentlélekkel. És 400 évi nagy csend után benne szólalt meg újra igazi nagy próféta. Meggyőzően hirdette a Messiás érkezését, ő maga azonban még az Ószövetséghez tartozott. A leghitelesebb minősítést maga Jézus mondta róla, amikor az evangélium leírása szerint így szólt: „Amikor az emberek elmentek onnan, Jézus ezt mondta a sokaságnak Jánosról: „Miért mentetek ki a pusztába? Szélingatta nádszálat látni? Ugyan miért mentetek ki? Puha ruhákba öltözött embert látni? Hiszen akik puha ruhákat viselnek, a királyok palotáiban vannak. De hát miért mentetek ki? Prófétát látni? Azt láttatok, sőt mondom nektek, prófétánál is nagyobbat. Ő az, akiről meg van írva: Íme, én elküldöm előtted követemet, aki elkészíti előtted az utat. Bizony, mondom néktek: nem támadt asszonytól születettek között nagyobb Keresztelő Jánosnál; de aki a legkisebb a mennyek országába, nagyobb nála.” (Mt. 11,2-10.)
János vállalta azt a roskasztó, de gyönyörű küldetést, amit Istentől kapott, és engedelmesen végezte azt egészen vértanú haláláig. (Majd erről, ha Isten segít bennünket a jövő vasárnap lesz szó.) Nos, tehát az ő életének a legfőbb tanításait vegyük sorra. Négyet szeretnék kiemelni.
Az első: bátran hirdette az igazságot. Nem hallgatott el belőle semmit sem félelemből, sem számításból, sem valami finomkodó kíméletből. Tudta, hogy hallgatóin csak úgy segíthet, ha Isten világosságába állítja az életüket. Éppen ezért egészen konkrétan néven nevezte a bűneiket, szemléletesen leírta elveszett állapotukat, és mindenféle szépítés nélkül beszélt arról, hogy ha olyanok maradnak, amilyenek, az Isten igazságos ítélete pusztítja el őket. Ezen a kemény mondanivalón nem változtatott semmiféle meggondolásból. Tudta, hogy azoknak kell megváltozniuk, akikhez Isten őt küldte. Nincs más menekvés a számukra, csak az egyértelmű visszafordulás Istenhez. Az egész élet teljes irányváltása, aminek aztán meg kell látszódnia a gondolkozásukban, a cselekedeteiken, az egész életgyakorlatukon.
Így olvassuk ezt igehirdetésének egy részletében: „Amikor pedig látta János, hogy a farizeusok és a szadduceusok közül sokan jönnek megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: „Viperák fajzata! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? Teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöt, és ne gondoljátok, hogy ezt mondhatjátok magatokban: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek, hogy az Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak. A fejsze pedig ott van már a fák gyökerén: ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik.” (Mt 3,7-11.)
Tehát azon a nyomorúságon, hogy Isten nélkül gondolkoznak és élnek ezek az emberek, nem változtat semmit az sem, hogy jó házból való vallásosokról van szó. Nem változtat rajta semmit az előkelő származás, hogy ők Ábrahám utódainak vallhatják magukat. Semmi nem segít rajtuk, csak az Istenhez való őszinte visszafordulás.
Gondolkozzunk el ezen, testvérek, hogy akkor szeretjük-e mi egymást igazán, ha engedjük, hogy vesztébe rohanjon a másik? Ha szó nélkül nézzük, hogy tönkreteszi önmagát, és a körülötte élőket, hiszen olyan kényelmetlen lenne szóvá tenni a gazemberségeit, vagy rámutatni arra, hogy ennek az istentelen életnek mi lesz a következménye. Akkor szeretjük-e egymást, ha udvariasságból, finomkodásból vagy közönséges gyávaságból nem beszélünk embereknek Isten szeretetéről és igazságos ítéletéről? Ha soha nem említjük Jézus Krisztus kereszthalálának a jelentőségét, és azt, hogy Istennek milyen szép terve van mindannyiunkkal? Akkor szeretjük-e egymást, ha egyfajta tolerancia jelszavával közömbösen nézzük, hogyan mennek emberek a pusztulásba, a kárhozatba. És vajon akkor szeretjük-e a gyerekeinket, ha a korszerűség jegyében nem fenyítjük, nem fegyelmezzük, nem neveljük őket? Majd felnő-nek valahogyan.
A Keresztelő Jánosi igazsághirdetés nehéz és hálátlan feladat, de életet ment. A lélekmentés szenvedélye: ez a jánosi lelkület. És János ezért minden áldozatot is vállalt. Ha majd otthon az egész fejezetet elolvassák a testvérek, látni fogják, hogy vállalt minden komfort nélküli életet. Vállalta azt, hogy az emberi közösségtől, családtól távol a pusztában éljen, normális ételt ne egyék, mert a küldetésének a teljesítése ezt megkövetelte. Ez nem azt jelenti: mindenkinek így kell élni, de azt jelenti: aki vállalja az igazság hirdetését, annak ez áldozatba kerül. Készek vagyunk-e vállalni ezt áldozatok árán is? És úgy hallgatjuk-e, akár Isten igéjét olvassuk, akár valakinek a bizonyságtételén keresztül szólít meg minket a mi Urunk, a minket megítélő igét is, mint ami mögött a minket mindenkinél jobban szerető Isten mentő irgalmassága van? Csak az a fontos, hogy az igazságot mindig szeretetbe csomagolva mondjuk!
Van egy irányzat, ami szembeállítja Jánosnak ezt az igazságot hirdető tanítását Jézus igehirdetésével, mondván: János ítéletet hirdetett, Jézus pedig kegyelmet, és mi természetesen Jézus igehirdetését látjuk helyesnek. A Biblia nem ismerésén alapul ez a torz gondolkodás. János azért hirdetett ítéletet, hogy minél többen kegyelmet kapjanak, mert csak az ragadja meg a kegyelmet és az örül annak igazán, aki tudja, hogy halálra volt ítélve. Jézus pedig úgy hirdette Isten kegyelmét, hogy az első mondata, amit nyilvánosan mondott, így hangzott: „Térjetek meg!” Miből, honnan? A halálba vezető útról, a bűnből. Térjetek meg, mert elközelített az Istennek országa. És a kegyelmet hirdető Jézus többször mondott ilyeneket: „Aki nem hisz, immár elkárhozott, mert nem hitt az Isten Fiának nevében.” És amikor kettéválasztja a népeket, akkor lesznek olyanok, akiknek azt mondja: „Távozzatok tőlem ti átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett.” (Mt 25,41.) Éppen az a célja Jézusnak, és azért küldte Jánost is, hogy ettől az örök tűztől mentsen meg minél többeket, mindenkit, aki csak komolyan veszi ezt. Nem biblikus, és nem helyes tehát ez a szembeállítás.
János legfőbb jellemvonása ez: bátran hirdette az igazságot, a lélekmentés szenvedélyével, áldozatot is vállalva érte.
A második, amit megfigyelhetünk az ő életében: voltak, akik elfogadták ezt a kemény igehirdetést, és voltak, akik nem. Akik helyt adtak ennek, és magukra vették, azok kérték: merítse be őket a Jordánba. Ez a jelképes cselekedet azt szemléltette, hogy a régi ember, akit bemerítettek, megfulladt, meghalt, és attól kezdve új életet akar kezdeni az illető, most már Isten akaratának engedelmeskedve. És ezek az emberek egészen konkrét életváltoztatásra voltak készek. A János által hangzó ige valóságos és konkrét módon változtatta meg az emberek életét.
Ha majd elolvassák a testvérek délután a Lukács evangélium 3. részét is a Máté mellett, mert ott vannak a párhuzamos részek, akkor látják azt a többletet, amit Lukács leír. Kérdezték Jánost: mi valóban másként akarunk élni, mit tegyünk? - kérdezték a gazdagok. Azt mondta nekik: ha neked két kabátod van, az egyiket add annak, akinek egy sincs. És mi mit tegyünk? - kérdezik a vámszedők. Senkitől se szedjetek többet, mint amennyi jár. És mi mit tegyünk? - kérdezik a katonák. Azt mondja nekik: elégedjetek meg a zsoldotokkal és ne követelőzzetek örökké, és ne éljetek vissza azzal, hogy a ti kezetekben fegyver van.
Egészen konkrét cselekedetek következnek abból, ha valaki Isten igéjét mélyen engedi magába. Hogy ha az ige nem akad el a fülünknél, de nem áll meg az értelmünknél sem, hogy én már tudom, de maradok olyan, mint voltam, hanem az egyik kabátom átvándorol valakihez, akinek egy sincs.
Egyszer erről beszélgettünk, és azt kérdezték a fiatalok: melyik, a jobbik vagy a régebbi? No, melyik? Ilyen valóságos életváltozás jön ebből: mostantól kezdve elégedett leszek azzal a kevéssel, ami van. Sőt, észreveszem azt, akinek még ennyi sincs és a kevésből is jut neki. Úgy, hogy erről soha senki nem tud, csak az én Atyám, aki titkon néz, és megfizet nékem nyilván. És olyan konkrét változás következik az ige komolyanvételéből, hogy nem élek vissza a hatalmammal, a helyzetemmel, az erőmmel, az eszemmel, a tapasztalataimmal, hanem szolgálok vele másoknak.
Meddig jut el az életünkben az ige? Sokszor még a fülünkig sem, testvérek. Még az értelmünkig sem, mert másutt jár az eszünk bibliaolvasás és igehallgatás közben. Vagy legfeljebb odáig, és akkor büszkék vagyunk arra, hogy mi már mennyi mindent tudunk, és elfelejtjük, hogy minél többet tudunk Isten dolgaiból úgy, hogy az nem változtatta meg az életünket, annál több vád szólal meg majd ellenünk az utolsó ítéletkor. Mert azok az igék, isteni igazságok, amik csak az értelmünkig jutottak el, vádolni fognak bennünket ama napon. Ha már tudtad, miért nem csináltad?!
Nos, milyen mélyre engedjük Isten igéjét? Nemcsak az igehirdetőknek kellene ám készülniük egy-egy igehirdetésre, istentiszteletre, hanem mindnyájunknak. Akkor sokkal nagyobb csönd lenne itt istentisztelet előtt, hogy ha mindnyájan odaállnánk Isten elé és azért könyörögnénk: Uram, engedd, hogy egészen kinyissam a fülemet, hogy teljesen nyitva legyen előtted az értelmem, és már most nyitom előtted a szívemet. Szeretném megtudni: miben kell változnom most. Egy engedelmes igeolvasó és igehallgató ember élete állandó pályakiigazításból áll. Megyünk egy bizonyos pályán, visz a lendület, a csinálni, például a ma hallott igének a nyomán? Vajon hazatérve fogjuk-e keresni tudatosan a több csendet? Ezért áldozatot kell hozni. Mennyivel kevesebbet fog szólni a televízió, mennyivel kevesebb tehetetlenség, meg újabb és újabb feladatok vonzása, de aki Istenre figyel, azonnal érzékeli, hogy egy kicsit elvétette az irányt. És minden egyes ige pályakiigazításra serkenti az embert.
Mi fog megváltozni ebben az ádventben az életünkben? Egyáltalán akarjuk-e, hogy változzanak dolgok? Mit fogunk másként felesleges dolgot fogunk beszélni és elolvasni ebben az ádventben azért, hogy a felszabaduló helyre bekerüljön Isten igéje, hogy keressük az egymással való beszélgetést tudatosan, félretéve valamit. Hogy együtt beszéljük meg, kiknek akarunk örömöt szerezni, akikre nem nagyon gondolnak mások? Hogy akár ma délután leüljünk, és megpróbáljuk átprogramozni a tehetetlenség és megszokások miatt kialakult rossz karácsonyi szokásainkat, és ebben az évben végre ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint töltsük el a karácsonyt is. Lehet, hogy ebből az következik: sokkal kisebb ajándékok kerülnek otthon a fa alá, de néhányan örömkönnyeket fognak sírni, mert valahova eljut a szeretetünk. A nagy felismeréseket Isten az ilyen csendben adja.
Meddig engedjük Isten igéjét a szívünkbe? Elmegy-e az egyik kabát valahova? - Tehát egészen konkrét cselekedetek következnek-e abból, hogy mi ma itt voltunk, hogy átéljük Isten mérhetetlen szeretetét, hogy még mindig beszél hozzánk, hogy nekünk is feladatot ad, hogy használni akar minket, hogy ránkbíz értékeket, hogy azokat kézbesítsük máshova.
A harmadik, ami hangsúlyos a Jánosról szóló evangéliumi leírásban: útkészítő volt. Ha egy ókori uralkodó országjárásra indult, akkor előtte az útvonalat végigfutotta a herold, a követ, az útkészítő, aki nemcsak meghirdette: jön, jön, hanem aki ténylegesen utat is készíttetett a számára. Mert akármilyen járművel közlekedett, akkor még nem autópályákon száguldoztak az uralkodók, meg nem repülőgépeken, úgy hogy külön az ő részére valamelyest járható utat, közlekedési lehetőséget kellett biztosítani. Néha úgy, hogy dombok tetejét lehordták a völgybe, hogy ne legyen meredek a kaptató, hogy egyáltalán megérkezhessék oda, ahova menni akar.
Jézus a király, János az útkészítő, a követ. Mit kell elhárítani az útból? Mi van a király Krisztus útjában? A Szentírásban így olvassuk ezt: „A ti bűneitek választanak el titeket Istenetektől, a ti vétkeitek miatt rejtette el arcát előletek, és nem hallgatott meg. Hiszen a kezetek vérrel van beszennyezve, ujjaitokhoz bűn tapad, ajkatok hazugságot szól, nyelvetek álnokságot suttog. Nincs, aki igaz vádat emelne, nincs, aki helyesen ítélkeznék. Haszontalanságban bíznak, és hiábavalóságot beszélnek, nyomorúságot fogannak, és bajt szülnek.” (Ézs 59,2-4.)
Ézsaiás egy szócskával válaszol arra, hogy mi az akadály Krisztus hozzánk érkezésének az útjában. Azt mondja: a bűn. Főleg az emberi gőg, önhittség, képmutatás, büszkeség. És az ádventi program, amit Keresztelő János meghirdetett, és amit Isten ma elénk ad, az őszinte és konkrét bűnbánat.
Azt hiszem érezzük: nem a bűnről van itt szó. A Király érkezéséről van szó. Arról, hogy Jézus önmagával akar mindnyájunkat megajándékozni. Arról, hogy egészen másként hordozhatjuk pillanatnyi nyomorúságaink terheit is vele. De ahhoz, hogy bejusson hozzánk, félre kell tenni az útjából bizonyos akadályokat.
S tudjátok, testvérek mi a legfőbb akadálya annak, hogy Jézus igazán birtokba vegyen minket? Mi magunk. Az elmúlt hetekben többször is rajta kaptam magamat és másokat azon, hogy ott pöffeszkedünk a bejáratban, miközben vágyakozunk a király Krisztus után, miközben szeretnénk megkapni mindazt, amit Ő jelent, amit hoz, és amit ígért, és miattunk nem juthat be hozzánk.
Mit jelent ez? Beszélgettünk a napokban néhányan. Valaki beszámolt a napjáról: mi történt az nap, kivel találkozott, miről beszélgettek. És egyszer csak riadtan megáll a beszámolóban - nem tudtuk, mi baja van -, és azt mondja: észrevettétek ti is, mióta beszélek, mindig azt akarom bizonygatni, hogy az a másik elrontotta, ügyetlen, buta volt, hozzá nem értő, és én mennyivel jobban csináltam volna. Nem kétségbeejtő? Aztán erről kezdtünk beszélgetni: mi magunk vagyunk az akadálya annak, hogy Jézus bejusson hozzánk, és bűnbánattal megvallottuk ezt neki.
A magunk régi természete, a megrögzött szokásaink, amire oly sokszor figyelmeztettek már a családunk tagjai. Az, hogy hívő ember létedre is úgy töltöd a vasárnapot, mint egy nem hívő. Az, hogy nem hangzik otthon a hívő családjában sem imádság, énekszó, az Isten dolgairól való egészen természetes beszélgetés. Az, hogy a pénzünk felett nem Ő az Úr, a testünket nem úgy kezeljük, mint a Szentlélek templomát. Az, hogy hívők is olyan önhitten, gőgösen tudnak ítélkezni mások felett, s minden bíráló, másokat leszóló megjegyzéssel tulajdonképpen azt akarjuk bizonygatni, hogy különbek vagyunk másoknál. Szöges ellentétben Isten igéjének a parancsával, hogy egymást különbnek tartván ti magatoknál. Ott állunk az ajtóban mint legfőbb akadály, és miattunk nem tud bejönni hozzánk Jézus.
Nagy előrelépést jelentene, hogy ha még ma elcsendesednénk előtte, és feltérképeznénk egészen konkrétan: mik azok az akadályok az életünkben, amik miatt a király Krisztus nem tudja igazán birtokba venni a szívünket. És jó lenne, ha mi is nemcsak elénekelnénk, talán úgy, hogy oda sem figyelünk a szövegére, hanem ma minden szavának engednénk ennek az éneknek:
Jól készítsétek útát, a vendég már közel!Mi néki gyűlölt, utált, azt mind vessétek el!A völgyből domb legyen, hegycsúcs a mélybe szálljon, Hogy útja készen álljon, ha Krisztus megjelen.
Mert egyszer egészen váratlanul megjelenik, és utána már nem lehet dombokat lefuvarozni és völgyeket betölteni. Azt csak most lehet. Ezért adja nekünk adventi programként a mi Urunk ezt a nagyon őszinte és valóságos bűnbánatot. Útkészítő volt Keresztelő János.
És végül negyedszer: hadd irányítsam még a figyelmeteket egy gyönyörű jelenetre. Akik megsértődve hallgatták János igehirdetését, azok pöffeszkedve elvonultak, és bírálgatták őt. Akik magukra vették, azok beálltak a sorba, hogy megkeresztelkedjenek általa. A bűnbánó bűnösök hosszú sora kígyózott a Jordán partján. János már-már gépiesen hajolt le mindenkihez, és merítette be a vízbe egy pillanatra, aztán kiemelte onnan. Egyszer azonban megtorpant. Aki ott állt előtte, azt nem akarta bemeríteni.
Hosszan néztek egymás szemébe, mire János megszólalt és ezt mondta: „Nekem van szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám? Jézus így válaszolt: engedj most, mert így illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot. Akkor engedett Neki.”
Ezt a három szót pirossal aláhúztam tegnap a Bibliámban: „Akkor engedett Neki.” Miről van itt szó? Jézus itt lép először a nyilvánosság elé. Beáll a sorba, és amikor Jánoshoz ér, János a Szentlélek kijelentése folytán felismeri Őt. Jézust a nyilvánosság még nem ismeri. S János tudja: ez képtelen helyzet. Jézusnak nincs szüksége bemerítésre, neki nincsenek bűnei, neki nincs mitől megtisztulnia!
Éppen az Ő isteni szentsége előtt János érzi, hogy neki mennyire vannak bűnei, és neki kell megtisztulnia. A bemerítőt kellene itt bemerítenie annak, aki bűn nélküli. Ezért mondja: neked kellene engem megkeresztelned, és te jössz hozzám? És ebben a kemény prófétában megszületik a kemény elhatározás: én téged nem merítelek be, ez illetlenség lenne. Te bűn nélküli vagy. És Jánosnak igaza van! Jézus egyetlen csendes mondatára azonban mégis félreteszi a maga igazát. Jézus csak ennyit kér tőle: „Engedj most, mert így töltünk be minden igazságot.”
Jézus éppen most kezdi el azt, hogy oda áll a mi helyünkre. Megkeresztelkedésével közösséget vállal a bűnössel. Neki valóban nincs bűne, neki nincs mitől megtisztulnia, viszont mi nem tudunk másként megtisztulni, csak ha Ő átvállalja bűneinket és büntetésünket. Ez a gesztus, hogy megkeresztelkedik János által, ennek a proklamálása, nyilvános kihirdetése. Ezért mondja János utána: „Íme az Isten Báránya, aki magára vette a világ bűnét.” János ezt ott nem érti. Ez az egész jelenet nem fér bele az ő gondolataiba. Már az maga érthetetlen számára, hogy a Messiás miért ilyen rangrejtve jelenik meg. Nem derül ki róla, hogy kicsoda, ráadásul beáll a bűnösök közé. Nem érti. Ő csak azt érti, Jézus kérése ez: Engedj most. És ezt követi az a három szó: akkor engedett neki.
Készek vagyunk-e mi erre? Uram, nem értem, ezt miért csináltad velünk, annyira különösek és mások a te gondolataid. Nem értem, miért ezt a feladatot bízod most rám, és miért éppen rám, mikor alkalmasabbak is lennének? De mivel te mondod, engedek neked. Akkor is, ha elhatároztam, hogy nem, akkor is, ha nekem önmagamban igazam van, akkor is engedek neked. Aki erre kész, az félreállt Jézus utjából. Annak az életében szabaddá vált az út a király Krisztus számára. Annak az életében király lett Krisztus, aki parancsol, s akinek engedelmeskednek.
Az az ember lépett be a mennyek országába, ahol meg valósul Isten akarata, miképpen a mennyben, úgy a földön is. Ez jelenti a gyakorlatban annak a megvalósulását, amit János a jelenet végén így mond a sokaságnak: „Neki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé válnom.”
Hogyan vagyunk mi ezzel, testvérek? Nekünk is vannak elveink, elhatározásaink, véleményünk, akaratunk, vágyaink és főleg igazunk. De ha olyat olvasunk a Bibliában, vagy olyat hallunk az igehirdetésben vagy bizonyságtételben, hogy ezeken módosítani kell, akkor készek vagyunk-e azonnal engedni neki, a király Krisztusnak, aki minden hiteles ige mögött ott áll? Megint kérem: térképezzük fel ma délután, mi az, amiben még nem engedtünk neki? Hadd derüljön ki, mi az, amiben nem akarunk engedni neki. Bárcsak megjelenne ez a jánosi alázat az életünkben, hogy nem értem, nem értek egyet vele, az egész homályos előttem, de te mondtad, csinálom! Nem majd, most! Amikor mondta Jézus, akkor engedett neki.
Isten megengedte érnünk ennek az évnek az ádventjét, és ezen az első vasárnapon most ádventi programot adott nekünk. Gondoljuk végig még egyszer mind a négy üzenetet: János az igazság hirdetője volt, az igazságot szeretettel kell mondanunk és magunkra vennünk, ha kell áldozatok árán is, mert a lélekmentés mindennél fontosabb szolgálatát végezzük így.
A másik az volt: milyen mélyre engedjük magunkban Isten igéjét, lesz-e abból szakadatlan, folyamatos pályakiigazítás? Ma mit akarunk abbahagyni vagy elkezdeni ennek az engedelmességnek a jegyében?
A harmadik: mi van a király útjában? Ki áll még ott Krisztus előtt? Nem éppen mi magunk-e, a magunk hiú, büszke természete? Félreállni Jézus útjából!
Végül: készek vagyunk-e akkor is engedelmeskedni neki, ha nem értjük?