HORDOZTALAK TITEKET

Ezekben a fejezetekben, amiket most olvasunk Ézsaiás könyvéből, Isten perel az Ő népével. Így is szokták nevezni ezeket: perbeszédek. Azt bizonygatja folyamatosan, hogy nem érdemes bálványokban hinniük, mert azok nem segíthetnek rajtuk. De meg lehet térniük Istenhez, és érdemes benne bízniuk, mert Ő mindenható Úr.
Ebből a most felolvasott szakaszból egy olyan vonást szeretnék kiemelni, amit említ Isten a bálványokkal és önmagával kapcsolatban is. Azt mondja: a bálványokat nektek kell hordoznotok, én viszont hordozlak titeket. A bálványokat az embernek kell hordoznia, mint terhet, Isten viszont hordozza azokat, akik benne bíznak.
Mit jelent ez, hogy „összerogyott Bél, leroskadt Nébó, állatokra és barmokra rakták szobraikat, amelyeket nektek kellett hordoznotok, most fáradt állatokra kerülnek teherként?”
Izráel népe itt még a babiloni fogságban volt, de Isten éppen itt ígéri a szabadítást. „Eljön szabadulásom hamar, szabadítást szerzek az én népemnek.” Azt ígéri a népnek: eljön a szabadulás órája, már feltörőben van a saskeselyű, akit Ő elhív, a feltörekvő perzsa birodalom egyre hatalmasabb, és Babilont, amely meg van győződve, hogy örökké a világ ura marad, könnyűszerrel legyőzi majd Perzsia. És akkor mentik majd a babiloniak istenszobraikat, de azok menthetetlenek lesznek.
Ezzel a megrendítő képpel kezdődik ez a fejezet. Már ott van a kapuk előtt az ellenség, már tudja Babilon, hogy megdőlt, és akkor - mint a háború idején egy-egy könyvtárat igyekeztek menteni, - most mentik az istenszobrokat a templomokból. Bél volt a főisten, akinek a tisztelete később Márdukéval egyesült, és Márduknak a fia volt az a Nébó. (Az ő nevéből kölcsönözte Nabukodonozor a maga királyi nevét.) Tehát a két legfőbb isten szobrát is menteni akarják. Részint utána kötik az öszvéreknek, hogy vonszolják a szobrokat, részint rárakják a teherhordó állatokra a kisebb méretű szobrokat. A kőszobor azonban - ha kisméretű is - nagyon nehéz. Hajszolják az állatokat, mert menekülnek. Nem bírják, összerogyik az állat. Leesik a sárba az istenszobor, az ellenség pedig ott van a nyomukban, és az ellenség szokása az volt, hogy ha győzött, a legyőzötteknek az isteneit is bevitte a maga templomába, mint győzelmi jelvényt.
Ez lesz a ti isteneitekből, Babilon isteneiből - mondja itt az élő Isten. És minden bálvány erre a sorsra jut. Vonszolják őket, próbálják menteni, ahelyett, hogy azok mentették volna meg azokat, akik bennük bíznak, de hát erre nem képesek. Az ember viszi isteneit, de nem bírja, összerogyik az ember, összerogyik az állat, sárba hemperegnek az istenszobrok. Miféle istenek ezek?! Van eszük azoknak, akik ilyeneket tisztelnek istenként? Ti is ide akartok süllyedni? - kérdezi Isten az Ő népét. Amikor az élő Urat megismertétek, az Ő csodáit láttátok, vele személyes kapcsolatban lehetnétek, újra és újra engedtek annak, hogy különböző korszerűnek kikiáltott bálványokat tiszteljetek.
Ez a kép van itt, ezzel indít: nektek kellett hordoznotok ezeket az isteneket. Én viszont - mondja az Úr - születésetek óta hordozlak benneteket, én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg és én szereztem szabadulást nektek.
Mit ért ezen Isten, hogy hordozza az Ő népét? Nagyon sokszor előfordul a Bibliában ez az állítás. Csak néhányat, talán a három legjellemzőbbet hadd olvassam fel. Ezt mondja Isten az Ő népének, amikor kihozza Egyiptomból és megérkeznek az ígéret földjéhez: „Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon, és hogyan hoztalak ide benneteket.” (2Móz 19,4).
Azt mondják, van egy sasféle, amelyikből bőven volt akkor azon a vidéken, amelyik úgy tanítja repülni a kicsinyeit, hogy amikor már elég erősek, erőszakkal kizavarja őket a fészekből: tessék próbálgatni a szárnyukat, de ott köröz alattuk, és amikor már nagyon elfáradtak és nem bírják tovább, akkor kiterjeszti a szárnyait, és az ő szárnyaira landolhatnak a tanuló kicsik, és viszi őket a szárnyain. Isten így hordozza a benne bízókat. Hagyja, hogy éljék a maguk életét, sőt Ő ad nekik sokszor feladatokat, de soha nem hagyja magukra őket. Ott van mellettük, mint a sasmadár, amelyik a fiókáinak a röptét figyeli, és ha már nem bírják tovább, mielőtt lezuhannának vagy összeroppannának, kiterjeszti szárnyait alattuk, és a szárnyain hordozza őket.
Egy másik nagyon szép kép: „A pusztában is láttad, hogy úgy vitt téged Istened, az Úr, ahogyan fiát viszi az ember, az egész úton, amelyen jártatok, így hordozott titeket.” Nem kell részletezni, önmagáért beszél ez a kép. (5Móz 1,31).
És itt, az Ézsaiás könyvében később olvasunk még egy szintén sokatmondó megállapítást: „Szereteté-vel és könyörületével váltotta meg őket Isten, felkarolta és hordozta őket ősidőktől fogva.”(Ézs 63,9). Itt már a könyörületre, a szeretetre is szükség van. Isten tehát hordozza azt, aki benne bízik. Aki pedig nem Őbenne bízik, hanem bárki mást léptet elő istenné az életében, annak hordoznia kell a maga isteneit, és teherré válnak a számára.
Nos, ezt szeretném a felolvasott fejezet alapján három vonatkozásban megvilágítani. A bálványok terhet jelentenek az embernek, amiket hordoznia kell, az élő Isten erőforrás, aki hordozza azt, aki Őbenne bízik.
a) Beszél erről a Biblia a vallásosság szempontjából. Jézus vitázik azokkal a farizeusokkal és írástudókkal, akik nagyon vallásosak voltak, és az ő vallásosságuk egyebek közt ebben is megmutatkozott, hogy „Súlyos és elhordozhatatlan terheket köttök össze, és az emberek vállára rakjátok, magatok azonban egy ujjal sem akarjátok azt mozdítani.” (Mt 11,24).
Elhordozhatatlan terheket rakni az emberek vállára. Mit jelent ez? Azt jelenti: millió előírás. Ezt meg kell tanulnod, ezt be kell tartanod, ezt nem szabad csinálnod, ezt muszáj csinálnod határidőre, naponta ennyiszer meg annyiszor. Olyan terhek, amiket nem bír el az ember. Azt a rengeteg tilalmat és parancsot, amit Jézus idejében a vallásos vezetők az emberek elé tettek fejben tartani sem lehetett, nemhogy megtartani. (284 parancs és 365 tilalom volt ez, ennyire bontották fel a tízparancsolatot.) Következésképpen az ember mindig bizonytalan abban, hogy most elég jó vagyok-e Istennél. Én ugyan igyekeztem, de nem tudom, hányat nem tartottam meg. Nem jutott eszembe, nem sikerült megvalósítani, a körülmények nem engedték. Igyekszem pótolni, de hátha úgy nem érvényes ... Állandó a bizonytalanság. Elhordozhatatlan teher. Amikor nem az élő Istent tiszteli valaki úgy, ahogy azt Ő megmondta, menthetetlenül belebonyolódik a maga bálványaiba és a vallásosság teherré válik a számára, ami kedvét szegi, kénytelen-kelletlen kötelesség, állandó belső bizonytalanság. Soha nem tudhatja azt: vajon Isten szereti-e, meg van-e elégedve vele? Megszerezte-e már az üdvösséget, vagy már el is veszítette? Itt körülöttünk is élnek olyan vallásos csoportok, amelyeknek ez az egyik nagy nyomorúsága. Isten őrizzen meg ettől minket!
Ezzel szemben mit ígér Isten azoknak, akik benne bíznak, és mit tapasztalnak azok, akik benne bíznak?
Ugyancsak az Ézsaiás könyvében olvassuk: „Ő erőt ad a megfáradottnak, és az erőtelen erejét megsokasítja.” A bálványok kiszívják az erejét annak, aki tisztelni akarja őket, Isten erőt ad nekik. A vele való kapcsolat erőforrás. A hozzá való imádkozás nem kötelesség. Nem kötelező imádkozni. Ez nagy lehetőség! Olyan lehetőség, amit a hívő örömmel megragad, amikor csak lehet: úton, útfélen, villamoson kapaszkodva, házi munkát végezve vagy félretéve minden munkát és egy csöndes sarokba elvonulva. Öröm, amit nem mér stopperórával: mennyit teljesített, és az vajon elég-e? Legtöbbször még szívesen folytatná, de valami miatt abba kell hagyni, aztán mihelyt teheti, folytatja ott, ahol abbahagyta, vagy valahol egészen másutt.
Ebben a nagy szabadságban éli Isten gyermeke a maga örvendező életét, hogy az én Istenem, akit tisztelek, lehetőségeket biztosított nekem. Kezembe adta az Ő igéjét. Nem kötelező olvasni, sem naponta, sem hetente. Semmi nem kötelező ... De nagyon kíváncsi vagyok rá, mit mond nekem, s alig várom, hogy elővehessem és csendben odafigyelhessek.
Ez nem megnyomorítja az ember életét, hanem felszabadítja, és egyre boldogabbá teszi. Valami mély szeretetkapcsolat van az élő Isten és a benne igazán hívő ember és nép között. És ebbe a szeretetkapcsolatba ágyazva történik minden. Nem kötelesség, nem kell teljesíteni semmit. Örülök, hogy jöhetek hozzá. Mint akit nagyon szeret az ember és szívesen tölt vele időt, nem kell magyarázkodni, ha valami mást csinál, nem sértődik meg. Aztán alig várja, hogy újra együtt legyen és folytathassa. Nincs előírva: kinek mi a kötelessége. A szívébe van írva, hogy legszívesebben mindig vele lennék, és semmiképpen nem akarok neki szomorúságot okozni. Szeretnék mindig örömet szerezni. Nem azért, hogy érdemeket gyűjtsek nála, hanem azért, mert szeretem. És az Istennel való kapcsolatunkat még motiválja a hála is, amiről néhány héttel ezelőtt volt szó. Az Isten gyermekeinek a szabadsága - ahogyan Jézus mondja. Ez egészen más, mint valamiféle görcsös bálványtisztelet.
Isten nem terheket rak ránk, ellenkezőleg: vagy erőt ad a terheinkhez, vagy leveszi rólunk az elhordozhatatlan terheket. „És te levetted rólam bűneimnek terhét” (Zsolt 32,5). És kire tetted? "Az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette." Kire? Jézusra, aki betegségeinket hordozta, fájdalmainkat viselte, és aki azt mondja ma is mindenkinek: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik terheket hordoztok, és én megnyugtatlak titeket. És vegyétek fel magatokra az én igámat.” Miért éppen ezt a képet használja Jézus? Mert a járom kétszemélyes teherhúzó eszköz. Az egyikben ott van az én Uram, a másik helyre odaállok én, és ketten viszünk minden terhet. Ezért hív magához. És így tapasztalom meg, hogy az Ő igája valóban gyönyörűséges, és az Ő terhe könnyű. (Mt 11,28-30).
Nem tudom, hogy ebben a szabadságban és örömben élünk-e? Vagy sokszor nekünk is teher, kötelesség bizonyos vallásos előírások gyűjteménye. Valamit teljesíteni akarunk, felmutatni, a magunk érdemeit számon tartani, hogy arra hivatkozhassunk Istennél. Ha ez jellemez valakit, akkor nem az élő Istent imádja. Akkor bálvány lett belőle. Mi Istent is tudjuk bálvánnyá lefokozni. Elképzelünk magunknak egy Istent, és elképzelünk magunknak egy sajátos istentiszteletet. De aki az élő Istent ismeri és vele kapcsolatban van, azt hordozza Isten, és ezt tapasztalja boldogan napról-napra: nem én hordozom ennek a terhét, Ő hordoz engem. És amit nekem kell vinni, ahhoz vagy erőt ad, vagy vele együtt hordozhatom, vagy leveszi rólam, hogyha az például bűnteher.
b) A másik összefüggés, amiről a fejezetünkben olvastunk, az, hogy a bálványok baj esetén tehetetlenek. Kiáltanak hozzájuk, de nem felelnek, sőt nem is hallanak. Hiszen hogy készülnek? Az egész folyamatot leírja Ézsaiás, ironikus éllel. Előveszi valaki az erszényt, és kiönti az asztalra az aranyat. Azt az ötvös megvizsgálja, leméri - még kellene hozzá egy kicsi, aztán megfelelő módon kezelésbe veszi, és csinál belőle szobrot, és azt mondják: ez isten. Értelmes ember, aki ilyet mond? S utána hajbókolnak előtte, egy kosár élelmiszert, gyümölcsöt visznek oda neki. Miért? Hogy egyen az aranyszobor? Így akarnak érdemeket gyűjteni.
Jeremiás még inkább nevetségessé teszi ezt a vállalkozást. Azt írja: viszikhordják őket. Kimegy az ács a szekercével az erdőre, kinéz magának egy szép szál fát, kivágja, és abból lesz az isten. Ehhez aztán érdemes imádkozni. Hát imádkozzatok hozzá - mondja az Úr az Ő népének, aztán majd meglátjátok, hogyan segítenek a bajban. Tehetetlenek. Ahogy mondani szoktuk: teddideteddoda. Itt is azt mondják: felveszik, vállukra veszik, hordozzák, aztán felállítják. Megerősítik, hogy el ne essen, orra ne bukjon az isten - és még úgy is orra bukott. Olvasunk a Bibliában egy ilyet: megerősítették, mégis orra bukott Dágon. Mert a bálványoknak hódolniuk kell az élő Isten előtt, mert egyedül Ő az Isten.
Nos, némák és tehetetlenek. S ezzel szemben a mi Urunk? Azt mondja: emlékezzetek, hogy mi mindent tettem veletek, és piruljatok, hogy mégis hűtlenek lettetek. Emlékezzetek arra, hogy én vagyok Isten. Kihoztalak titeket Egyiptomból. Szóltam, és megvalósultak a terveim, és most is elhívok valakit, és általa kiszabadítalak titeket a fogságból. - Ő cselekszik. A bálvány: az ember keze munkája. Az egész világ és minden esemény meg az Isten keze munkája. Itt emlékezteti Isten az Ő népét arra, hogy Ő küldte őket fogságba, mert betelt az ítélet rajtuk. Ő indította akkor Babilont, hogy vigye el fogságba őket, de Ő szabta meg a fogság végét is. És most indítja Czirust, és jön, és kiszabadítja a fogságból őket. Isten uralkodik, Ő ténylegesen Úr! Neki megvan a maga terve, van koncepciója, és ennek az alapja a népe iránti szeretet. Akkor is, ha ilyenek. És most megint jövőt készít nekik, még szebbet, mint eddig. Térjenek vissza hozzá!
A bálványok tehetetlenek, tedd-ideteddoda. Az élő Isten uralkodik. Gondolkozik, tervez, megvalósít, cselekszik. Senki nem keresztezheti a szándékait! Minden ember felett teljhatalmú Úr. Azt csinál az Ő népével, meg annak ellenségeivel is, amit akar. És Ő végső soron mindig jót akar. Még a próbákat is úgy építi be a maga terveibe, hogy az az övéinek a javát szolgálja.
c) A harmadik összefüggés, amire még figyeljünk fel: többször is hangsúlyozza, hogy a pogányok a maguk bálványszobrait a kezükben tartják. Megfogják, leteszik, felállítják, hordozzák, kézben tartják őket. Az élő Istent viszont az jellemzi, hogy Őt nem tarthatja a kezében senki, de Ő tartja a kezében ennek a világnak a kormányát, az emberek szívét, akaratát - mindent. Őt nem lehet kézbe fogni, nincs szobra. Ezért nem lehet idébb-odább tenni. Őt nem lehet rákényszeríteni semmire. Felette nem uralkodhat az ember.
Még úgy sem, ahogy Mózes megpróbálta, amikor mindenáron meg akarta tudni Isten nevét. Ha megkérdezik, ki küldött engem, mit mondjak? Mi a te neved? És erre mit mond Isten? Vagyok, aki vagyok. Ha megkérdeznek, akkor mondjad azt: a Vagyok küldött engem. Hát az milyen név? Most megmondta a nevét vagy nem? Nem mondta meg a nevét, mert Isten nem szolgáltatja ki magát az embernek. De megígérte Mózesnek: vagyok, aki vagyok; amit így is lehet fordítani: ott leszek, ahol ott leszek. Majd meglátod, hogy én mindig jelen leszek ott, ahova küldelek. Te nem uralkodhatsz rajtam. Nem tudod meg a nevemet. Mert Isten Isten, az ember pedig ember, és az ember nem tarthatja kezében Istent. De folyamatosan tapasztalhatja a jelenlétét. Imádhatja és szolgálhatja Őt. Mózes nem foghatta kezébe Istent. De Isten kezébe fogta és elkezdte használni Mózest, és az ismeri meg Istent igazán, és annak lesz ez egészen magától értetődő, hogy egyedül Ő az Isten és minden bálvány emberi kitalálás, aki elkezdi engedni, hogy használja őt Isten. Eközben ismerjük meg Őt igazán, amikor engedem, hogy a kezébe vegyen. Nem én akarom a kezembe venni. Nem én akarok rajta uralkodni. Nem én akarok utasításokat adni még ilyen kegyes formában sem, hogy imádságban utasítom Őt. Én nem utasítom Őt. Az alapállásom ez: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Itt válik igazán emberré az ember, amikor Istennel ilyen személyes és szoros kapcsolatba kerül, úgy, hogy Ő mint Úr elkezd használni engem a maga dicsőségére, mert erre teremtett, és mások javára - akár Mózesnek hívják, akár Czírusnak, akár hisz Őbenne, akár nem hisz, - még azt is tudja használni, - de aki hisz, az önként engedelmeskedik neki. És ebben az engedelmességben ismeri meg az ember Istent.
Végső soron erre hívja Isten az Ő elpártolt népét, erre hívja vissza. Mondom ezzel az elkoptatott szóval: megtérésre hívja, de annak ez a tartalma, hogy: lassan ti is bálványimádókká züllötök. Sokszor ti is úgy gondoltok az élő Istenre, mintha Ő is bálvány lenne, aki felett uralkodhattok, akit használhattok, akit felhasználhattok, akihez beterjeszthetitek a kéréslistát, megszabjátok a határidőt, és fel vagytok háborodva, ha nem teljesíti a kívánságaitokat. Ő nem azért van, hogy a ti kívánságaitokat teljesítse. Ő sokkal többet ad nektek, mint amit kívántok. És Ő mindenekelőtt azt kívánja, hogy kezdjetek el bízni benne és engedelmeskedni neki. Aztán majd akkor kaptok olyan gazdagságot - mert ez a közösség tesz olyan gazdaggá, amit senki nem tapasztalhat meg, aki bálványokat tisztel, vagy Istenből is bálványt csinál, mert elképzeli magának, és azt gondolja, hogy Ő az.
Arra biztatja tehát Isten az Ő népét, hogy merjék Őt megismerni, akarják Őt elismerni. Kezdjék el újra azt, hogy benne bíznak, egyedül tőle várnak mindent, abban a nyomorúságos helyzetben a szabadulást például; és annak fogadják Őt el, akinek kijelenti magát. És ezzel a tisztelettel kezdjenek engedelmeskedni neki.
Jó lenne, ha a vallásosságunk terén is egészen kitisztulna a kép, és nem terhet jelentene az. A bálványaink megterhelnek. Ha terhet jelent, - bálványt tisztelünk valahol. Az élő Isten felemel, hordoz, nem terhet rak ránk. - Az élő Isten nem tehetetlen, mint a bálványok. Akkor imádjuk, tiszteljük, dicsőítjük Őt igazán, ha minden helyzetben reméljük, hogy neki innen is van megoldása, ebből is tud kiutat mutatni, erre nézve is kész van a szabadítása, és idejében meg fogja mutatni. - És ha végképp szakítanánk minden olyan törekvéssel: azért egy kicsit hadd uralkodjam én rajta, én tanácsolom Őt, én befolyásolom Őt, megmondom, mit csináljon ... És eljutnánk oda: Uram, itt vagyok és állok rendelkezésedre. Azt csinálsz velem, amit akarsz. Azt végezd el bennem, amit jónak látsz, oda küldj, ahol engem akarsz használni. Eközben ragyog fel előttünk Istennek az igazi nagysága.
Boldog ember az, akinek az élő Isten az Istene, és aki nem bálványokat tisztel.