JÓCSELEKEDETEK

Ismét itt vagyunk a reformáció emlékünnepének a küszöbén. 478 évvel ezelőtt, 1517. október 31-én szögezte ki Luther Márton híressé vált 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Ezzel mozgalomszerűen is elindult a 16. századi egyházreformáció.
A reformátorok legnagyobb felismerése akkor a Bibliából az volt, hogy Isten ajándékként adja nekünk az üdvösséget, és nem az ember érdemei szerint. Tehát nem a jócselekedeteink jutalmaként kapunk Istentől bármi jót, legfőképpen a bűnbocsánat, az örök élet, az üdvösség ajándékát, hanem egyedül Jézus Krisztus érdeméért, Őreá való tekintettel, az Ő kereszthaláláért ajándékoz meg bennünket. Mi ajándékként kapjuk, ingyen, de az árát Jézus fizette meg, az Ő tiszta, bűn nélküli életével.
Tehát az üdvösség, és egyáltalán az, hogy az ember az életén alapvetően változtathasson, kegyelemből van, és ezt hittel tudjuk elfogadni, vagyis komolyan venni. Kegyelemből hit által, és nem a cselekedetekért - ahogy itt olvastuk -, hogy senki se dicsekedjék.
Felmerül a kérdés, hogy akkor a cselekedeteknek egyáltalán semmi jelentőségük nincs a reformáció egyházainak a tanításában? Hogyne lenne! Éppen ezek az egyházak igyekeznek mindenben a Szentíráshoz igazodni, és a Biblia hangsúlyozza a jócselekedetek fontosságát. Annyira hangsúlyozza, hogy egy mondaton belül olvastuk itt azt: „Kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. Nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azokban járjunk.” Éppen erre nézve teremtett bennünket Isten. Csak a sorrend más a Biblia tanítása szerint, mint ahogy az a közgondolkozásban él. Éppen erről szeretnék ma szólni.
Mindig szerettük megfordítani az Isten sorrendjét, mert sérti a büszkeségünket és hiúságunkat. Jézus idejében, Pál kortársai között és ma is szokták kérdezni az emberek: ezt érdemlem én Istentől? Ami azt jelenti: nekem vannak érdemeim, és ha Isten ezek alapján bánna velem, akkor meg kellene kímélnie minden próbától, veszteségtől, nehézségtől, mert nem azt érdemlem tőle, és el kellene halmoznia engem minden jóval, mert azt érdemlem. Hiszen én mindenkinek segítek - tesszük hozzá még sokszor. Amiben tükröződik a szemléletünk: én akarok valamit tenni, valamit teljesítek, és erre válaszképpen illik Istennek jót tennie velem, vagy ajándékokat adni nekem. Előbb én segítettem, tettem jót, cselekedtem sok nemeset, és akkor most Isten, erre való tekintettel, adjon nekem ajándékot.
Jellegzetesen ez volt a Jézus-korabeli farizeusoknak a szemlélete. Több helyen olvassuk, hogy fel is sorolják: böjtölök kétszer egy héten, dézsmát adok mindenből, betartom az egyházam előírásait, megülöm az ünnepeket; ennek fejében adjon az Isten nekem üdvösséget. Én már megszolgáltam, én már megérdemlem. Vannak hitványak, vámszedők, bűnösök, paráznák - azoknak még igyekezniük kell, de ha engem néz az Isten, akkor illik észrevennie a teljesítményeimet és viszonozni azt, válaszolni arra sok jóval, az üdvösséggel is.
Pál apostol azokkal vitázott, akik ugyanezt várták annak fejében, hogy a mózesi törvényeket betartották. Ő többször felteszi ezt a költői kérdést a leveleiben: most akkor a törvény teljesítése alapján kapunk Istentől üdvösséget? Nem - válaszolja -, hanem kegyelemből, amit hittel tudunk elfogadni.
Tehát a Biblia alapján fontosak a cselekedetek, de a jócselekedet mindig válasz, következmény, gyümölcs. Előbb el kell ültetni a fát, néhány évig gondozni, aztán majd utána terem gyümölcsöt. De, ha az jó fa, akkor terem gyümölcsöt. Pontosan ezért ültették el, hogy teremjen. Azért igazít meg Isten minket és ad új életet, hogy azokat a jó cselekedeteket tudjuk majd végezni, amelyeket Ő készített el a számunkra.
A Biblia gondolata tehát ezzel kapcsolatosan az, hogy nem a cselekedeteink jutalma az üdvösség, hanem a hittel elfogadott üdvösség jutalma az, hogy képesek leszünk jót cselekedni. Mert nem magától értetődik, hogy valaki a szó bibliai értelmében tud jót cselekedni. Mi a jó cselekedet? Isten akaratának a cselekvése. Úgy, ahogy megszületünk, nem is tudjuk, mi az Isten akarata. Sőt azt olvassuk a Bibliában: képtelenek vagyunk azt cselekedni. Még ha eljutunk is oda, hogy teljes csőd az életem, és kész lennék neki engedelmeskedni. Nem tudunk engedelmeskedni. Annyira megrontotta a bűn az embert, még az akaratunkat is, hogy nem tudja a bűnbeesett ember az Isten akaratát cselekedni. Csak az újjászületett ember tudja azt felismerni és cselekedni. Egyáltalán nem egyszerű dolog a szó bibliai értelmében jót cselekedni.
Akkor a nem hívő ember nem is tud jót cselekedni? Dehogynem. A szó viszonylagos értelmében nagyon sok jót tud tenni. És még mindig sokkal jobb, ha viszonylagos értelemben is jót teszünk egymással, mintha gonoszkodunk. De az isteni mércét nem üti meg soha a legnemesebb törekvésünk sem, és az abból következő akcióink, cselekedeteink sem, mert egyszerűen képtelenek vagyunk Isten szerint gondolkozni és cselekedni addig, amíg Jézus Krisztus a hit által nem él az emberben és nem az Ő Szentlelke irányítja.
Érdemes megfigyelnünk, ami a legnemesebben gondolkozó, és a legtöbb jót cselekvő ember szemléletében is sokszor felszínre jön: tegyünk jót egymással, legyünk emberségesek. Ez nagyon jó. Ez a maximum, amire Isten nélkül képesek vagyunk. De mit gondolunk közben gyakran? Én is rászorulhatok még, hogy segítsenek rajtam, segítek hát én is most a bajba jutotton. Vagy: nekem is segítettek, amikor bajban voltam, odaállok hát én is a bajban levő mellé. Vagy: nekem ugyan nem segítettek, mikor ilyen bajban voltam, de én mégis segítek most a másiknak.
Nem tudom, érezzük-e, mennyire üzlet az alapja ennek az akciózásnak. Én is rászorulhatok még, hát én is teszek valami jót. Ez a motívum. Vagy mennyire az: magamat különbnek akarom tartani, s magamnak is bizonyítom, hogy az vagyok. Ő ugyan nem segített a múltkor, de én most segítek rajta. És a tetteink mélyén ott van a magam dicsőségének a keresése. Azzal, hogy segítek, már föléje magasodom annak, akinek most segítek, várom annak a viszonzását, várom, hogy ezt észrevegyék, elismerjék. Lehet, hogy ez nem mindig nyilvánvaló és nem direkt ez a törekvés, de aki becsületes, a szíve mélyén tetten éri ezeket a motívumokat. A magam dicsőségét keresem. Jót tettem, segítettem, de a motívum nem tiszta. Belekeveredik mindig egy kis számítás, valamilyen érdek és a magam dicsőségének a keresése.
Ezzel szemben az a jó cselekedet, amiről azt mondja a Biblia: Isten készítette el azoknak, akik már Őbenne hisznek és neki akarnak engedelmeskedni, annak a motívuma a hála. Talán a legszebb bibliai példája ennek az az asszony, aki egyszer egy vendégségben a vagyonát jelentő kis alabástrom szelencét eltörte, és a drága, illatos kenetet kitöltötte Jézusra. A jelenlevők nem értették: micsoda tékozlás! Van, aki mindjárt elkezd számolni, mintha csak ma élt volna: Mennyiért lehetett volna eladni, s milyen célra lehetett volna azt fordítani. Ebből egy csepp is elég lett volna Jézusnak. A legmegtiszteltebb vendégnek is legfeljebb egy cseppet tettek a hajára vagy a szakállára, és az egész ház tele volt a finom illattal. Micsoda tékozlás!
Egyedül Jézus érti, mi történik itt, mit csinál ez az asszony. Ez az asszony Jézustól a bűnei bocsánatát kapta nem sokkal előtte. Új életet, üdvösséget kapott. Nemcsak emberszámba vette végre valaki, hanem ami nélkül szűkölködött, amiről már lemondott, hogy neki is lehet békessége, ő is lehet még tiszta ember, valóban újat lehet kezdeni - mindezt megkapta Jézustól. És most olyan hála ébred a szívében, hogy töri a fejét, mit adhatna neki. S odáig jut el: mindent. Ami neki a mindent jelenti, azt akarja odaadni hálából. Tényleg tékozlás. Anélkül is megvacsorázhattak volna. Egy csepp is elég lett volna. Valóban az volt a szokás, azt is csak ritka esetben. Értelmetlen, szokatlan, analógiátlan az egész cselekmény. De analógiátlan az ő hálája is. Ilyen hálát ő még senki iránt nem érzett. Ennyire még senkit nem tisztelt és szeretett. Azt csak ő tudja, mit kapott Jézustól.
Ilyenkor megtelik az ember szíve hálával és kicsordul. És egyfolytában azt énekelné: nyomorult bűnöst kihoztál az mélyből, hajnalra hívtál csillagtalan éjből. Csillagtalan, kilátástalan, a tájékozódás lehetősége nélküli sötét éjben botorkált az ember, s számolt azzal: előbb-utóbb megbotlik és vége,- s egyszerre világos lett. Utat mutatott valaki, és azon elindult előtte, és ő soha többé nincs egyedül, s van értelme az életének, mert tudja, hogy ez az út hova vezet. Oda mindenképpen érdemes megérkezni. Más emberré lett. És ezért olyan hálás, hogy mivel tudja, hogy ezt megfizetni nem lehet - ezt a szót említeni is illetlenség itt és képtelenség -, meghálálni sem lehet Istennek, úgy akar törleszteni, hogy a túlcsorduló hálája jócselekedetekben realizálódik. Amiket nem tart számon, amikért nem vár viszonzást. Mit kaphatna még? Mindent megkapott. Nem azért tesz jót, hogy azért ő is valamit kapjon, azért tesz jót, mert már telik neki. Mert olyan gazdag, hogy ennél gazdagabb már nem lehet. Boldogan megosztja hát másokkal azt, amit ő is úgy kapott.
S miközben tapasztalja, hogy ezáltal nem fogy az, amit ő is úgy kapott, hanem kap állandó utánpótlást, még nagyobb örömmel szórja, tékozolja az idejét, az erejét, ha kell, az egészségét, a gondolatait, a szeretetét. Ez a hála motiválja ezeket a jócselekedeteket. De ez csak akkor jön létre, ha valakinek már van miért hálásnak lennie. Ha valaki hittel elfogadta a bűnei bocsánatát, az örök életet, az üdvösséget. Ez, hogy jót tehet, maga is jutalom. Ráadás arra, amit kapott, az üdvösségre. Nem a cselekedeteinek a jutalma volt az üdvösség. Az ajándékba kapott üdvösségnek a következménye vagy jutalma, hogy képes most már jót cselekedni.
És itt megszűnik a számítgatás. Mit számítgatna? Kinek, mikor, mennyit, ki tartozik? Egyedül ő tartozik. Ő tartozik Istennek, és ez megfizethetetlen. Éppen ezért úgy törleszt, hogy szolgál. Ennek a hívő magatartásnak a jellemzője nem a rajongás, hanem a hétköznapokban végzett hűséges, megbízható szolgálat. Csendes áldozatok sorozata, amiket örömmel hoz valaki, és mindezt teljesen önként. Belülről fakad, s a hála a motívuma, az Isten iránti hála.
Fontosak a jócselekedetek, de nem azokkal kezdődik. Mert magunktól nem tudunk Isten szerinti jót tenni. Azzal kezdődik: odaroskadok Isten elé, és azt mondom: Uram, nem tudom megváltoztatni magamat, nem tudok leszokni sokszor még ártalmatlan szokásokról sem, nem tudom letépni a szenvedélyeim bilincseit, a kényszergondolataimat meg félelmeimet. Én bűnös ember vagyok, Uram! Könyörülj rajtam! És amikor hittel megragadja az ember Isten ígéretét, hogy ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja azokat, és megtisztít minket minden hamisságtól, akkor a bocsánatot nyert bűnösnek az örömével indul el a jócselekedetek útján. Attól kezdve már nem magaválasztotta úgynevezett jócselekedetekben fárasztja magát, hanem észreveszi az Istentől elkészített jócselekedeteket, és örül annak, hogy Isten megengedi neki, hogy azt cselekedje, ami neki is és másoknak is jó, és ami Isten dicsőségére való. Ez már egészen másfajta élet. Ugyanez tükröződik a tékozló fiú jól ismert példázatában. Az a fiú ott az atyai háztól messze, az apjától elszakadva, a tőle kapott örökséget eltékozolva a halál szélére került. Ki is mondja - majdnem későn, de még idejében, hogy ha itt maradok, éhen halok meg. Eszébe jut, hogy apjának még a béresei is jóllaknak, otthon értelmes élet van, otthon kapnak napi feladatokat, hasznosak, beletartoznak egy közösségbe, ő meg itt mindenből kiszakadva, a halál szélén tántorog. De nem azzal kezdődik, hogy hozzálát és elkezd olyan cselekedeteket végrehajtani, hogy az majd tessék az apjának, és meghatódva visszahívja, hanem haza kell menni így, rongyosan, disznószagúan, de otthagyva a disznóságait. Ki kell jönnie a száján ennek a két szónak: Atyám, vétkeztem. Sőt, még azt is hozzáteszi: nem vagyok méltó, hogy a fiad legyek. Aztán az apja azt mondja: a fiam vagy. Ez, hogy ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott, jogi formula volt. A nyilvánosság előtt visszafogadta fiává, ennek minden jogi következményével együtt. Tehát kegyelmet kap, visszafogadják, és innen kezdődik, hogy csinálhatja az apja akaratát. Majd megmondja holnap reggel apuka: ide mész, azt csinálod, ez a feladatod. Közben pedig jóllakik kenyérrel és nem hal éhen, mint ha ott marad a disznók között.
A sorrend ez: előbb kegyelmet kapok az Atyától, utána kapom ajándékba azt a lehetőséget, hogy otthon maradva, az Ő akaratát teljesítem örömmel és önként. Nem azért fogadott vissza, mert előbb teljesítettem valamit! Én csak azt tudom teljesíteni, amit a tékozló. Eltékozolni, magamat és másokat tönkretenni. De ha így odamegyek eléje, és Ő megkegyelmez, mert nagy irgalmasságú, akkor utána jönnek a jó cselekedetek. Otthon vagyok, és hálából mindenre kész vagyok az ilyen apáért. Nem esik nehezemre, ez nem kényszer, nem Ő mondta: itt maradsz és ezt csinálod, én kéredzkedtem be, és én tartom megtiszteltetésnek, hogy befogadtak azok után. De jó itthon lenni! Naponta újra megköszönöm, nemcsak a szavaimmal, a cselekedeteimmel is. Ezek a jó cselekedetek.
Előbb a kegyelem, utána a cselekedetek. Előbb visszafogad az Atya minket, tékozlókat, és utána képesek leszünk örömmel, a számunkra elkészített jó cselekedeteket cselekedni.
Többször kértem már a testvéreket, hogy vásároljanak néhány forintért egy Heidelbergi Kátét. Hadd olvassak most néhány mondatot ebből, amely Isten Lelkének a világosságában írja le, mit tanít a Szentírás erről az egész kérdéskörről. Most nemcsak egy kérdést fogok olvasni.
„62. kérdés: Miért nem számíthatnak a mi jócselekedeteink Isten előtt való igazságunkként vagy annak valami részeként?
Felelet: Azért, mert annak az igazságnak, amely Isten ítélőszéke előtt meg-állhat, teljesen tökéletesnek és az Isten törvényével egészen megegyezőnek kell lennie, a mi legjobb cselekedeteink is azonban ebben az életben mind tökéletlenek és bűnnel beszennyezettek.
63. kérdés: Nincsen hát semmi érdemük a mi jó cselekedeteinknek, holott Isten azt ígéri, hogy azokat mind e földi, mind a jövendőbeli életben megjutalmazza?
Felelet: Ez a megjutalmazás nem érdemünkért, hanem kegyelemből történik. 64. kérdés: Nem nevel-e ez a tanítás könnyelmű és elvetemült embereket?
Felelet: Nem, mert lehetetlen, hogy azok, akik igaz hit által Krisztusba oltattak, a háládatosság gyümölcseit ne teremjék.
86. kérdés: Mivel tehát a mi nyomorúságunkból minden érdemünk nélkül, kegyelemből szabadulunk meg Krisztus által, miért kell jót cselekednünk?
Felelet: Azért, mert Krisztus, miután vére árán megváltott, Szentlelke által meg is újít minket az Ő hasonlatosságára, avégre, hogy egész életünk folyásával megmutassuk Isten iránt való háládatosságunkat az Ő jótéteményéért, és így Isten dicsőíttessék általunk; továbbá azért is, hogy a mi hitünk felől annak gyümölcsei által mi magunk is bizonyosakká legyünk, és istenes életünkkel felebarátainkat is megnyerjük Krisztusnak.
91. kérdés: De melyek a jó cselekedetek?
Felelet: Csakis azok, amelyek igaz hitből, Isten törvénye szerint, az Ő dicsőségére történnek, és nem azok, amelyek a mi vélekedésünkön vagy emberek rendelésein alapulnak.”
Lehetetlen - mondja -, hogy akik igaz hit által Krisztusba oltattak, a háládatosság gyümölcseit ne teremjék.
Éppen ezért hadd kérdezzem meg: tereád jellemző-e ez a túlcsorduló hála, ami arra az asszonyra jellemző volt? Ismerjük-e mi már ezt: Uram, ezt csak te, és valamennyire még én tudom, hogy mit kaptam tőled. Hogy a sötétségből világosságra hívtál, hogy az egész múltamat tisztába tetted, hogy az egész jelenemet meghatározza a te szent jelenléted, és veled élhetek már itt, hogy biztos és értelmes jövőm van elkészítve. Tehát a legkétségbeejtőbb körülmények között is masszív reménységem van, nem illúzióim, hanem reménységem, ami a te ígéreteidre épül, és ez ad nekem tartást, és így tudom másokban is tartani a lelket. Vagy amim van, megosztani másokkal. Tőled kaptam bocsánatot, új életet, üdvösséget. Te tetted rendbe kapcsolataimat, te adtál nekem küldetést. A helyemen vagyok itt, és tudom, elkészített helyem van a mennyországban, nekem nyomorultnak. Uram, az eszemmel most sem tudom ezt felfogni, de a hitemmel megragadom és örülök neki. És hálából nem kérhetsz olyat, amit én nem adnék.
Ismerős-e nekünk ez a hála? Mert, ha mi jócselekedetekkel akarunk Istennek és másoknak kedveskedni, az ezzel kezdődik. Először elfogadni kell, mégpedig azt elfogadni, amit Ő kínál. Ő tudja, mire van leginkább szükségünk.
Erről beszél a megterített úrasztala is. Mindannyian rászorulunk arra, hogy sötétségből világosságra hívjon, hogy felszínre hozza bennünk a sötétség dolgait és megjelentse a szívnek tanácsait, hogy egészen újjáteremtsen. Aztán majd boldogan felismerjük lépésről-lépésre azokat a jócselekedeteket, amelyeket Ő elkészített nekünk, hogy azokban járunk. Ezekben pedig járni kell, mert nemcsak az nagy hibája sok embernek, hogy ezzel az egész kérdéskörrel nem foglalkozik, ez nem fontos neki, ő most akar boldog lenni, elfelejtve azt, hogy eljön az a pillanat mindannyiunk életében, amikor csak ez lesz fontos, hogy van-e üdvösségem, de arról is beszél a Szentírás, hogy akinek már van, aki már hittel elfogadta a kegyelmet, az viszont igyekezzen jócselekedetekben járni.
A Titushoz írt levélből felolvasott részben ugyanez a sorrend rajzolódik ki markánsan. Előbb elfogadták a kegyelmet - Isten megigazította őket a Krisztus érdeméért, és utána elhangzik kétszer is, nyomatékosan a figyelmeztetés: most pedig igyekezzetek jócselekedetekben elöl járni ti, akik az Istenben már hívőkké lettetek.
Az igyekezni szó görögül úgy hangzik: frontidzo. Kikerül a frontra az, aki igyekszik az Isten akaratát teljesíteni, mert állandóan szembekerül a saját akaratával. Újra és újra félre kell seperni az útból a maga akaratosságát, lustaságát, kényelemszeretetét, addigi beidegződéseit, hogy Isten akarata érvényesülhessen az életében. Ez a hitnek a szép harca. Ez harc. És ez azt jelenti: tagadja meg magát - ahogy Jézus mondja - az, aki Őt követni akarja. De ezt a harcot kiséri az, hogy látván az emberek a mi cselekedeteinket, dicsőítik a mi mennyei Atyánkat. Ennek a csendes harcnak a során tudjuk valamelyest törleszteni másoknak, egymásnak azt a sok jót, amit Istentől ingyen kaptunk.
Isten segítsen ebben bennünket! Jó lenne, ha ma elolvasnánk mindnyájan otthon a Titushoz írt levél 3. részét, és elővennénk, a Heidelbergi Kátét (vagy most az iratterjesztésben vásárolnánk), mert ott van a kérdések alatt a sok ige, amire a szerzők a megállapításaikat építik, s újra végiggondolnánk, mit tanít nekünk Isten igéje erről a felszabadult, boldog, másokért élő és Isten dicsőségét szolgáló életről.